Ellenőr, 1877. július (9. évfolyam, 235-291. szám)

1877-07-26 / 281. szám

szonyairól, különösen ethnographiai tekintetben ; volt több ide vágó apró munkája is. Azután leutazott; a vendégszeretetet egy helyütt nem igen sokáig vette igénybe; elrándult Debreczenbe, hazánk több jelentékeny városába, legutóbb pedig Kolozsváron ütötte föl tanyáját, hol a kolozsváriak meszszire hires szívessége és vendégszeretete igen kedves napokat szerzett neki; úgy hogy Browning utolsó időben sokáig ápolta azt a gondolatot, hogy a kolozsvári egyetemen az angol nyelvből és irodalomból magán tanárnak habilitáltatja magát, s igy bérezés kis hazánk történetileg nevezetes fővárosában tölt legalább pár évet. A képesítésre nézve az egyetem körében már lépéseket is tett, de mielőtt az egyetem új iskolai éve megkezdődnék, a regényes Erdélyt óhajtotta beutazni. Meghívásokban nem volt hiány, a barát ágos fogadásban fogyatkozás. Browning tehát útra kelt, s több vidéket meg is látogatott. Ez utazása közben történt vele a félreértés, hogy Vöröstorony körül muszka kémül elfogták, de csakhamar ismét szabadon bocsátották, hogy folytathassa látogatásait. Legutoljára Teleki Samu vendégszerető körében mulatott, a gróf sáromberkei kies jószágán, mely Maros-Torda megyében, a regényes s „Romhány“ban megénekelt Gernyeszeg közelében esik. Lehet, a szegény, szűkös viszonyok között élő tudós megelégelte a sok hányatást, s egy kedvetlen fölháborodásában követte el a végzetes tettet. A magyar föld, hol élve nyugalmat keresett, bizonyára holtában is megadja neki a csöndes, békés pihenést, és szeretettel öleli magába a kifáradt hontalant. Gróf Károlyi Alajos az osztrák-magyar monarchia berlini nagykövete, tegnap este Bécsből Budapestre érkezett. — Péchy Tamás, közlekedésügyi miniszter úr hetek óta a szobában volt kénytelen maradni, most azonban, amint örömmel értesülünk, kellemetlen baja megjavult. — Az athleták távgyaloglása Balaton Füredre alig marad mögötte a két év előtti versenynek az ünnepiesség tekintetében. Az előintézkedések megtételére odautazott titkár jelentése szerint az útvonalon a községek elöljáróságai örömmel vállalkoztak az ívek láttamozására s Füreden bál, színházi díszelőadás és kirándulás lett tervbe véve a verseny alkalmára. A füredi mulatságok azért is ígérnek fényes sikert, mert az idén a fürdői élet fölötte élénk, s a Flórabál is fényesen sikerült. — A Gras por tartja izgalomban egész Párist. Oly bűneset ez, minőt csak ritkán mutat föl a gazságok krónikája. Gras özvegy 1873-ban benső viszonyba lépett René de la Roche gazdag ifjúval. Három évig éltek együtt boldogságban, ekkor a nő, minthogy a fiatalember nősülni akart, iszonyatos eszközhez folyamodott, hogy vagyonával együtt tovább bírhassa. Érintkezésbe lépett egy Gandry nevű rézöntővel, ki szerelmese volt, s ezt rábírta, hogy a fiatal René de la Rochet megnyomorítsa. A bűntett sikerült is, mert Gandry egy bál után, melyben Gras kedvesével vett részt, az ifjú arczába kénsavat öntött. A nő aztán színlelt kétségbeeséssel ápolta a szerencsétlent, de a bűn már két hónap múlva, márcziusban napfényre került s közelebb a közönség rendkívüli érdeklődése között kezdte meg a seine-i törvényszék a tárgyalást, mely Gras aszszony és czinkostársa Gandry iszonyatos tettét teljesen kideritendi. A rettentő aszonynak különben is mozgalmas múltja van, hidegen számitó lelke nem ismerte a könyörületet s a legborzasztóbb lépésre is kész volt, csakhogy önző czéljait valósíthassa. A pörnek, mely tökéletes forrongásba hozta a franczia fővárost, tárgyalását és eredményét figyelemmel kísérjük, s közönségünket nem mulasztjuk el értesíteni. — Franczia művészi, hírek. Mint a „Temps“ írja legközelebb két híres zeneszerző részesül kitüntetésben. Ez egyik Gounod, a Faust szerzője, ki a becsületrend commandeures Delibes Leo, ki a ugyanazon rend lovagja lesz. Furcsa fogadást ajánlt egy liverpooli gazdag angol, hogy 50,000 font sterlingért (1.250,000 frank) hat év leforgása alatt, elutazása napjától számítva, gyalog a következő utat hajlandó és képes megtenni. Calaisba érkezve átutazik Francziaországon, Németországon, Éjszakoroszországon Szibérián keresztül Chinába, innét Indián, Perzsián s Déloroszországon át Konstantinápolyba, s innét Görögországon s Olaszországon keresztül ismét Francziaországba. A fogadást el is fogadták. Az angol pedig e hó 1-én elindult Liverpoolból, hova 1883. évi július 1-én reméli visszatérni. — Dumas Sándor legidősb leánya Collette kisasszony, ki jelenleg tizenhét éves, legközelebb nőül megy Louis Denayrouse drámai íróhoz, ki eddig mint Dumas Sándor dolgozótársa működött. — A „Debreczen“ nevű gőzhajó vendéglősnője Pukliné, tegnap d. e. a bécsi gőzhajók kiállitásánál, szédülés következtében a kiszálló deszkán elesett és a Dunába zuhant; a rohanó hullámokban okvetlenül halálát lelte volna, ha szerencsére a hajó kormányos, Bötvös István, ki nem menti. A derék kormányos már több ízben mentet meg emberéletet a biztos haláltól. A múlt évi árvíz alkalmával a szentendrei szigeten is kitüntette magát. — Óriási lopás történt tegnapelőtt Olmüczben. Az ottani postaépület egy szobáját ugyanis éjjel ismeretlen tettesek föltörték, s onnét három pénzes levelet loptak el, melyek mindössze 180,000 frtot tartalmaztak. — Dalárda-mulatság volt hétfőn este Komáromban. A város legkedveltebb mulatókertjében folyt le a dinom-dánom nagy diszszel, fesztelen kedvvel, mert a csiklandós zene, s a számos viruló szép leány elfeledteté a rosz és drága ételeket-italokat és az infámis szolgálatot. A mulatságra a vidékről és a fővárosból is sokan mentek. Jó hangulatban világos reggel oszlottak szét. A jövedelemből a török sebesültek részére is juttatnak. A városligeti kis tónak kitisztítását rendelte el a tanács, nehogy az éveken át a tóba behullott száraz falevelek s tavaszkor az új ligetből az árral behordott iszap miatt a szerves testek erjedésnek induljanak s a kifejlett légnemek a városliget üde légkörét befertőztessék, s a tóban élő aranyos halak és hattyúk egészségi állapotát megtámadják. Intézkedett a tanács az iránt is, hogy a városligetben felállított figyelmeztető és tilalmi táblákat, melyek nagyobbrészt még Pest városa czimerével és német felírással vannak ellátva, új, Budapest czimerével és magyar felírással ellátott táblákkal cseréljék ki. — Nagy hegyomlás volt tegnapelőtt éjjel a szász Schweicz Rathen és Wehlen közti részén. Egy szürke homokszikla ugyanis az Elbába omlott, mely egészen eltemette a folyam ágyát s igy a közlekedést lehetetlenné tette. Törvényszéki csarnok. (Gazdag vádlottak.) A kir. tábla tegnap tárgyalt le egy bűnügyet, mely a fővárosban a vád megindításakor már nagy izgalmat keltett. Legjobb hírnevű, első rangú ékszerészeket ítélt el a törvényszék csekély értékű ékszerek gyanús vétele miatt. A közönség nagy feszültséggel várta a kir. tábla ítéletét, mely az első folyamodású törvényszék ítéletét megsemmisítette s az ügyben pótvizsgálatot rendelt el. A törvényszék a szakértői vélemény alapján hozott marasztó ítéletet. — (Gyermekkitétel) vádja alatt állott a mai végtárgyaláson Kiska Mária hajadon szolgáló. Szeretője, kit a gyermek apjának vall — hűtlenül elhagyta őt — a gyermeket tehát elvitte Varga József kertészlegény lakásához és a küszöbön hagyta. Varga a sírásra kiment és tulipántos keszkenyőjét felismerte, melylyel a gyermek le volt takarva. Annyira megindult ezen az ő jó szive, hogy az anyát a fenyítő törvényszéknél feljelentette. A mai tárgyaláson Varga József azt állítja, hogy a gyermeknek nem apja, de ha kívánja a törvényszék, kiszámítja, hogy nem is lehet apja. Különben is a szívtelen számitó anya csapodár asszony, a ki szive szerelmével már sokat boldogított. A törvényszék vádlottnőt is meghallgatván, egy havi fogságra ítélte. (Jókedvű még a vádlottak padján is.) Liszka Fanni szaporán osztotta csókját kinek-kinek. Nem azért, mintha olyan szerfölött szeretett volna csókolózni, de hát tudta, hogy egy-egy szerelmes férfi hálás szokott ezért lenni. No meg másért is. Egyszer például nagy szerelmeskedés közben a boldog feladon tárczája hogyan-hogyan nem eltűnt — az ő zsebébe. Egy kis huzavona után ez ki is világlott s a mosolygó Fanni ma a vádlottak padján ült a törvényszék előtt. A tárczából hiányzó összeg (mintegy 16 frt) került a szőnyegre. Elnök felhívja vádlottnőt, hogy mondja meg, hova tette e pénzt. Az jókedvűen adja elő, hogy biz abból először lephotographicoztatta magát, aztán vett egy csinos „fekkert“, aztán evett fagylaltot, elment a színházba s ami ezek után megmaradt, azt egy délezeg Alfoldi-káplárral költötte el a Buzelkában. A törvényszék vádlottnőt 6 heti börtönre ítéli. Fanni pikáns mosolylyal köszöni ezt meg ; az ítéletbe belenyugszik s kimenőben egész kihivóan a serenad-walzert dúdolta. A közönség megbotránkozott. S valóban nem lehet nagyobb botrány, mint egy nő, ki nem tud pirulni. — Az istenért, Arturo, csak ne legyen oly hiába való mint az, melyet a makkról és tökről mondtál. — A legrosszabb az, szólt Ramiro, hogy a tökről folytatott beszédével elszomorított bennünket optimistánk, mert emlékeztetett a vizsgák előtti szűkülésünkre, s azon izgatottságra, melyet éreztünk, midőn első szerelmes levelünket irtuk menyasszonyunkhoz. — Halljuk, kiáltoztak a többiek, mondd mesédet. — Ájtatos muzulmán ment egy napon az izlámnak szentelt mecsetbe. Azon szándékkal ment be, hogy panaszkodjék, miszerint nincsen papucsa, de ott meglátott egy szerencsétlent, kinek nadrágja sem volt. Ettől fogva nem untatta istenét papucs hiánya miatti panaszával. — Ez ismét ízetlenségeid közé tartozik. — Kérdezzétek : mi a boldogság. A szegényre nézve a pénz; a gazdagra nézve az egészség; az éhesre a túlteltség; a túlteltre az éhség. S hogy mesémet folytassam ... — Arturo, Arturo, kiáltott Federico, elég, elég! — Nem. Beszélj. Tudod, hogy Federico előtt minden rosznak tűnik fel, meséd épp úgy, minthallgatásod, mondá Luis. — Aki nem volt Londonban, s nem ismeri az angol társadalmat, soha sem tudja megmérni a távolságot az aristocraticus paloták lordja és a piszkos utőzsík koldusa közt. Bizonyos dúsgazdag angol fajának szokott betegségében, az étvágytalanságban szenvedett, mely testi betegség, mint az unalom belső, szellemi nyavalya. Nagy ebédtől kelt fel, a legizletesebb étkekkel, a legillatosabb borok és egyéb italokkal csiklandozta orrát, de hasztalan, mert egyik sem támasztott benne étvágyat. Ha egy falatot akart szájába venni, undort érzett, ha poharat illesztett ajkaira, legyőzhetetlen ellenszenvet érzett a bor iránt. Végre, sorsa feletti kétségbeesésében, s betegsége miatti fájdalmában elrohant az asztaltól, s az utczára érve rongyos, mezítlábas, sovány, elcsenevészedett, a nyomor minden jelét magán viselő koldussal találkozott, ki így szólt hozzá: „Alamizsnát, uram, éhes vagyok!“ A lord tetőtől talpig végig nézte, s így kiáltott fel: „Éhes vagy, s mégis panaszkodol!“ — Meséd kedves, szólt Ramon. — Van benne bölcsészet, tette hozzá Luis. — Hagyjatok békét kedvességtekkel és bölcsészetetekkel. Ami nem kedves, az élet, s amit semmi ok sem igazolhat, az ezen gonosz világ. — De lásd, Federico, optimista tételeim teljesen igazolva vannak. — Miként ? — Ekként: az éhező boldogabb lehet a tűtteknél. — Ha logikád nem volna annyira önkényes, következtetéseid helyesebb eredményre vezetnének, Arturo. — Mely eredményre ? — Hogy az éhezők és túltettek egyenlőképpen szerencsétlenek ebben a czudar világban. — Ne hidd. Új mesével szolgálok. — De látod, meséid épp oly ügyetlenek, mint Sancho közbeszólásai. — De éppoly bölcsek is. — Csak dicsekedjél. — Nem dicsekszem. — Pedig ezt teszed. — Ha meséimet magam költöttem volna, dicsekedném, dicsérve azokat. De mivel mások költötték, ha van bennem valami hiúság, az csak az lehet, hogy jól tudom alkalmazni azokat. — Alkalmazott meséid rendesen alkalmatlanok. — Majd meglátjuk. India egyik királya megbetegedett, s pedig annyira, hogy szemlátomást sorvadt, s napról-napra közeledett a sír felé. Szülei, testvérei, miniszterei, országnagyjai s udvaronczai az ország és a szomszéd országok minden orvosát meghitták, de egyet sem találtak, aki meg tudta volna gyógyítani a sorvadás, elgyengülés legkülönösebb nemében sinlődő beteget. Végre hallották, hogy távol, nagyon távol, bölcs, igen bölcs orvos van. Sietve küldtek utána. Az orvos megnézte a beteg nyelvét, megtapintotta üteteit, életének minden jelenségét, szervezetének minden működését figyelemmel kísérte. Végre kijelentette, hogy a különös betegségnek csak egy orvosságában, s ez abból áll, hogy a király éjjel egy boldog ember ingét viselje. Amint hallották ezt, azon pillanatban kerestették mindenfelé a boldog embert. Katonák, polgárok, követek, papok, minden rangú és osztályú biztosok fáradoztak a boldog ember keresésében, kinek ingére ily nagy szükség volt. Itt hirdetményeket tettek közzé, ott imádkoztak, emitt sürgettek, amott ajánlatokat tettek, a boldog ember azonban sehol sem mutatkozott. A keresők reménye kialvófélben volt, a szegény beteg haldoklóit. A keresők kétségbeesve a felett, hogy a boldog embernek még fajtáját is oly ritkán lehet városokban feltalálni, a falvakra mentek, ahol a béke lakik, s hol könnyen feltalálható azon nyugalom, melyet a boldogsággal lehet összetéveszteni. A boldog ember itt sem volt sehol, sehol, sehol. A követek egyike a Ganges partján járt valamelyik éjjel, itt ezen gyönyörű és buja természet ölén, bámulva, hogy itt sem lakik a boldogság. A folyam visszatükrözte az ég végtelen szépségeit, az erdők részegítő illatot leheltek, s a repülő szentjánosbogarak, csillagözön gyanánt világítottak. S ez a pazar, buja élet nem termette meg a boldogságot, sőt még annak csalékony hasonmását sem. A kiküldött már a városba akart visszatérni, átkozva rosz csillagát, siratva hazája sorsát, melyet a halál oly gyorsan készült megfosztani a földön páratlan királyától, midőn egyszerre e szavakat hallotta: „Mily boldog vagyok!“ Ezt hallva az öröm elragadta, minden irányba fordul, mintha örvény pergetné, gondosan tájékozza magát a hang után, ennek irányában halad, s egy alacsony kunyhóra akad, melynek küszöbénél mistikus szemlélődéseiben, s vallási elragadtatásában elmerült vezeklő térdel. — Boldog vagy ? kérdé a király küldöttje a térdelőt, hogy megbizonyosodjék szerencséje felől. — Teljesen boldog vagyok. — Valóban ? kérdé ismét a küldött. — Mondom, hogy boldog, boldog, teljesen boldog vagyok. — Úgy hamar, hamar, ide az ingeddel! — Ó, a boldog embernek nincs inge! — Menj artur, meséiddel, melyek mind a czél mellett lőnek el. — Nincs teljesen bebizonyítva . . . ? — Hogy a királyok meghalnak gyógyithatás nélkül, hogy az alázatosoknak nincs ingük, hogy a világ folytonos gyötrődés, az élet folytonos halál. — Van erőnk, mely épp oly nagy, mint a Mindenség erői, szólt Jaime. — Hogyan? — Tetszésünk szerint lehetünk a társadalom mozgatóerejévé, mint isten az égitestek forgásának oka. — Ulusió! mormolta a pessimista. — Hol van ezen erő ? Mi a neve ? — Bennünk van, s neve: akarat. — U, ó! kiáltottak fel mindnyájan, mintha csalatkozásuknak akarnának kifejezést adni. — Minden függ mindentől. Csak az akarat nem függ semmitől és senkitől. — Csak azon okoktól, melyek elhatározásra bírják, szólt Federico. — Az akarat az általános erőből származik. A Cosmos szeretet és gyűlöletből áll. Gondolkozás nélkül élhetnénk, de szeretet nélkül nem. Minden lény a vágy ösztönzésére mozdul. Minden lény, a legkisebb féreg is szeret, vagy gyűlöl ; az átalag épp úgy, mint az oroszlán. Mondjanak bármit a gőzgép, mely az életet mozgatja, a szív. Akarat : ime az okok oka. Aczélozzuk, ösztönözzük, igazgassuk azt s meghódítottuk a világot. A jelenlevők tapsvihara felelt Jaime e szavaira. — Tagadhatnátok-e ezt, ti, kiknek az akarat hőse barátotok? Ki nem bámulja őt? A ki nem ismeri. Bőségben született, s mégis a munkással egyidejűleg kel fel, mikor a hajnal ébred. Jó cselekedeteit művelve elrejtőzik, mintha gonosz tettet követne el. Egész napokat töltött azzal, hogy anya gyanánt ápolta egy távollevő mosónő gyermekét. Máskor ismét betegekkel és ragályosokkal megtömött kórházba zárkózott, jövedelmeit pazarolta el, hogy majd ezen szerencsétlenen segítsen, s majd azon szükséget hárítsa el, majd hogy viszszaadja valamely boldogtalan családnak a békét. Hányszor fogta fel az övéik által elhagyott kolerabetegek utolsó sóhaját, halotti lepelbe öltöztette, s temetőbe vitte azok hulláit, s nem vált meg tőlük, mielőtt az imádsággal és könyekkel vegyes utolsó kapaföldet rájuk nem vetette. Hány házasság köszöni neki létrejöttét, mely most virágzik, mert ő készített számára fészket, eszközt adott a vőlegénynek a munkára, s a menyasszonynak hozományt. Hány a nagyvárosi csavargásban megromlott ifjú hagyta oda börtönét, az ő erkölcsi tanításai által megerősödött lélekkel, hogy az erény útjára lépjen, s hogy mocsoktalan nevet szerezzen egy semmi árny által el nem homályosított életben. Mily hivatás az övé ! Esténként többször sétálni mentünk a Pradoba és az Atochába. Azon dombot, mely ez utóbbi helyet elválasztja a Retiro magaslataitól, a naplopók egész serege lepte el, kik párosával kártyázni szoktak. Nem lehetett visszatartani. Állandó feladata: szünet nélkül harczolni a roszszal. Úgy adta nekik elő, hogy csak kíváncsiságból lép közéjük. Néhány kérdést intézett hozzájuk kártyájuk combinatiója iránt. Beszélt nekik családjukról, kötelességükről, s rendesen sikerült neki szavaival hatalmába keríteni, meggyőző ékesszólásával rábírni őket a játék abbanhagyására és tanácsainak követésére. Erre némi pénzt osztott ki köztük, megfenyegette őket, hogy ellenőrzi tetteiket, s azt mondta, hogy kísérlet alá veszi bűnbánatukat és javulásukat. Sokszor mondta nekem, miszerint nem érti, mert volna nagyobb érdemük az indiánok, mint az európai czivilizált népek közt járó térítőknek ; nagyobb veszélylyel jár a vadak közt és az őserdőkben való tartózkodásnál leszállni az európai világ poklába, érintkezésbe jönni e világ belső sebeivel, borzasztó erkölcsi ragályaival, melyek képesek kioltani a lelkiismeret világosságát, s megrontani az élet legtisztább tüzét. Sohasem felejtem el a legutóbbi kolerát, azon napot, midőn Madrid, a halállal küzdő Madrid elveszni látszott a légből, az élet kebléből beszívott nyavalyában. Már hat hónapja, hogy megszűnt, de Madrid nem feledte el rémületét. Az utczák pusztákká lettek, vagy gyászszal és fájdalommal teltek meg, mindenütt koporsókat vittek, az orvosokat vagy betegség, vagy fáradság törte meg, a családok szétzüllöttek, a haldoklók anyagi és vallási segély nélkül, a sírásók képtelenek voltak a holttestek roppant halmazát eltemetni ; a főváros haldoklott be nem lélegezhető légkörének terhes sinköve alatt, mely légkörben megfuladtak még az ég madarai is. S ezen iszonyú nyomor közepette, ki szünet nélkül talpon volt, mintha az álom és éhség nem uralkodnának természete felett, kifosztotta házát az utolsó lepedőből, utolsó derekaljból is, úgy hogy alamizsnát ment kémni a szenvedők számára, miután utolsó segélyforrását is kimerítette. Mint a kegyesség valódi geniusa állt a haldoklók ágyfejénél, mint a halál szelíd angyala állt a holtak lábánál. ■— íme, itt van! kiáltottak valamennyien. __ S valóban, belépett Ricardo. (2. folytatás következik.) Színház. Budapest, csütörtök, julius 26. Népszinház. Meluzina, a szép hableány. Tündéries látványosság 4 felv. 14 képben. Óczeánia, tündérek királynéja — — Pártényiné Meluzina — — Rákosi Sz. Habocska ) hableányok _ _ Sziklai E. A napsugár "■ — — — — Rákosi Fáni Róbert, Provánsz herczege — — Tihanyi Kunigunda, húga — — — — Lukácsyné Rajmond gróf — — — — Eőri Dulczibella, Kunigunda dajkája — — Kertész I. Szervász, egy zárdából elcsapott kukta — Horváth Hudri) ,, — — — Karikás Vudri) zavargók _ _ _ Morvai Hilda, dajka Rajmondnál — — Bisontai A. A püspök — — — — — Magyari. Kezdete 7 ó/a órakor. Budai színkör. VIZVÁRY GYULA ur mint vendég fölléptével . T é k o x fi 6. Színmű 3 felvonásban. Kezdete 7 órakor. CSARNOK. Egy hindu dráma. II. Oudjevn lakossága visszatükrözte az összes hindu társadalmi viszonyokat, az összes vallási s bölcseleti doktrinákkal együtt. A kasztrendszert itt is teljes virágzásban látjuk, alakulásában oly változásokon menve keresztül, mint ez általában ismeretes. A négy első osztály: a papok, a harczosok, a kereskedők s a földművelők osztálya megfelelt azon négy foglalkozásmódnak, melyek keletkezése az ősi korba nyúlik vissza, s a melyek csak a kereskedés s ipar fejlődésével bontakoztak ki merev formájukból, hogy azután még több és még merevebb osztályoknak adjanak létet. Máskülönben a béke uralkodik mindenütt. Csak néha két tusára az egymás hatalmára féltékenykedő papok és harczosok kasztja, de nem sokáig, mert a harcz annál rövidebb, minél hevesebb. Ilyenkor legalább megszilárdul bizonyos időre a deszpotikus király uralma, ki mindaddig ellenőrzés, korlátozás nélkül intézheti országa ügyeit, mig csak a cselszövény vagy az erőszak meg nem buktatja. Mint mindenütt, úgy Oudjeinben is a braminokkal találkozunk elsősorban. Állásuk olyanféle, mint a középkori papjainké. Laikus, családos emberek jobbára, kik közül bár sokan az erdőben remete életet folytatnak is, egyedül a szent vallásnak élve, mégis nem csekély rész előkelő s szeretetetre méltó férfiakból áll, kik sokkal jobban kedvelik az udvari termek sima szőnyegeit, mint a dohos barlangok csupasz talaját. Föl sem tűnik, hogy Chárudatta — egy előkelő bramin és némiképp a dráma hőse — halálosan szerelmes a szép courfisaneba.; e mellett jó férj marad, kinek szenvedélyét neje is ismeri és engedékenységével még inkább éleszti. Hiszen e kor lényei a legszorosabb viszonyban éltek a természethez, a gyermekded gondolkodás nem engedett helyet a féltékenység ördögének, és az emberi gyöngeség nem nyilatkozhatott náluk a blin alakjában. Chárudattát úgy tekintik társai, mint az erény megtestesült mintaképét, ki méltó, hogy általános tisztelet tárgya s testületének büszkesége legyen. Még szegénysége sem, mely ugyan bőkezűségének kifolyása, üthet csorbát szentelt jellemén. Barátja Maitreva skepticzismusa s hóbortossága mellett is rokonszenves alak, valamint Carvilaka, ki szerelemből lesz tolvajjá, mindketten tetőtől-talpig braminok. S rendkívüli tisztelet környezi minden oldalról e kasztot. A nép, maguk az udvaron ezek meghajolnak tagjai előtt, sőt a bíró — ki fölöttük itél — roppant bakot lőne, ha a megszólításnál kihagyná az ur, illetőleg az „arya“ czímet. Az udvar népét, a harczos kszatriják kasztját képviselik a király, — kit különben nem látni a darabban — sógora a bolond s áruló Samsthanaka és Vita az udvaron az tudós, ki majd felolvad a modorosságban s az érzelgősségben. Ha a „Cserépkocsi“ szerzője valóban Cudraka király, úgy nem igen hizelgett hasonrangu társainak. Az udvaron az urak igen sok részfát tesznek a tűzre, s biz kevésre kezdi becsülni a szemlélő az egész fajt, midőn látja, hogy mennyire visszaél hatalmával. Csak a később tapasztaltak szolgálnak fölvilágosításul. A királyi szerző minden lelkiismereti furdalás nélkül a legelőről hozza az udvaron azokat, s hogy a tisztességes társaság teljes legyen, a sors által hajcsárokat ültet a királyi székbe. Minden arra mutat, hogy a színmű keletkezési idejében a hindu kasztok közül a kszatrijáké volt a legkevertebb, s hogy a királyi tekintély nagyon gyenge lábon állott akkoron. A nép bukni látta királyait a nélkül, hogy megmentésükre kezét fölemelte volna, sőt a végső perezben gyáván elfordult tőle, és akármely jött-ment is volt a győző, az erősebbhez szegődött. Melyik kaszt képviselte Oudjein hatóságát? A megmaradt töredék nem mondja. Igen valószínű, hogy az elöljárókat a braminok köréből választották, kiknek függetlenségét sok tekintet korlátozta. Sajátszerű emberek ez elöljárók. Megannyian áradoznak a legszebb és legbölcsebb életmaximákban, valamennyien dicséretre méltó pártatlanságot tanúsítanak vagy színlelnek, másrészről pedig épen nem érzéketlenek a gazdagság befolyásai iránt és a kellő tisztelettel igyekeznek alávetni akaratjukat az udvar rendeletének. Chárudatta elég élénk képét nyújtja a közhatalomnak és az igazságügyi eljárásnak, midőn azt mondja: „A király palotája olyan, mint egy tenger, melynek partjait a közügyek hullámai verdesik, lakói ellenben a sok és rettenetes vendégekből kerülnek ki. A miniszterek elmélkedéseikbe merülve, a mély vizet jelképezik, a híradók a kis kagylók, melyeket ide s tova hány a habok ereje, a kémek és leskelődők a krokodilokra s a marakakra emlékeztetnek, melyek a tenger partján éldegélnek, mig az elefántok és a makacs lovak közel járnak a ragadozó halakhoz, melyeket annak mélye takar. Végre a szónokokban könnyen a sirályokat képzelhetnénk, az írnokok meg nagyon hasonlítanak a kígyókhoz, melyeknek szintén a tenger szolgál menedékhelyül. (IX. felvonás.) Nem is fogjuk megbánni, ha belépünk egy törvényszéki terembe, ahol épen tárgyalást tartanak. Az ajtónálló lesöpri és elhelyezi a székeket; a bíró odafordul társaihoz, rövid beszédet mondva, mely elég tisztességes, s melynek végső szavai megérdemlik, hogy ide iktassuk : „Ismerni a törvényt, ügyesnek lenni a gonoszságok kiderítésében, ékesszólónak, mérsékeltnek, méltányosnak barát és ellenség irányában", ez a biró föladata. S mi a kötelessége ? Az, „hogy ne mondjon előbb ítéletet, míg az ügyet át nem vizsgálta, hogy támogassa a gyengéket, megbüntesse a gonoszokat, őrizkedjék a szenvedélytől, hogy szivét a tiszta igazságnak nyissa meg, s végre szükség, hogy igyekezzék elfordítani a király haragját.“ Kétségkívül szép és dicsérnireméltó elvek, melyeket a mi bíráskodtatásunk is elfogadhatna szabályokul. Csak az utolsó föltétel ejthet kissé gondolkodóba, s e tekintetben nem is csalódunk, ha roszat sejtünk. Kitűnik az mindjárt, mihelyt a király sógora előadott panaszának elintézését figyelemmel kisérjük. A bíró végighallgatja a vádat, mely úgy látszik vagy igen ostoba volt, vagy pedig a magas vádló nem tudta előadni (a szerepben nem fordul elő), elég az hozzá, hogy a törvény embere röviden végez, és pedig a „király haragját elfordító értelemben. Azon tényezők, melyek másutt a főszerepet játszák, itt természetesen alig határoznak valamit. Behívják a tanukat, udvariasan fölkérik őket, hogy foglaljanak helyet; belép azután minden ceremónia nélkül a vádlott is, ki jelen esetben nem más, mint Chárudatta. A bíró neki is széket parancsol, de ezt az ítélet kihirdetésekor elveszik alóla. Ügyvéd nincs, a vádlott egyszersmind védő is. A szegény Chárudatta, igaz, hogy ügyetlenül védekezik, de hát a király sógorával szemben nem is lehet máskép, és az ítélet a halálra szól. A bíráskodási eljárás, mint látjuk, igen egyszerű, de olcsó is, mert semmibe sem kerül. A felebbezésnek szintén helye van a királyhoz. De a király gyűlöli tekintélyes vetélytársait a braminokat és Charudattat kiadatja a hóhéroknak. Ezen szomorú mesterséget a kasztok legmegvetettebb csoportja, a cirádálok űzik. Két hóhér kiséri az elitéltet a vesztő helyre. A szerző sajátszerű iróniája e nyomorultak keblébe ültette a legnemesebb érzelmeket és helyezte ajkaikra a legrészvevőbb szavakat. Eltelve tisztelettel a bramin magas állása és erényei iránt, melyek bűnét előttük valószínűtlenné teszik, ki nem fogynak a vigasztalásból az egész úton. Mintha az által csillapíthatnák az elítélt halálfélelmét, meghosszabbítják az utat, halasztják az ítélet törvényszerű kihirdetését és sehogy sincsen bátorságuk kihúzni a kardot. Az egyik így elmélkedik: „Azon pillanatban, midőn a sors parancsára egy oly férfiú életét készülünk kioltani, ki első volt a városban, nem lehetséges-e, hogy hiz ég könnyez, vagy hogy leüt az istennyila, anélkül, hogy felhők volnának láthatók.“ És a másik válaszol : „Az ég nem könnyez. ... Az egész világ könnyez és a könnyek, melyek lehullnak, megáztatják az utat s nem engedik a port fölszállni.“ S mi lesz a dolog vége ? Ezt elmondja az egyik a következő szavakban : „Kirántottam hévvel kardomat, megragadtam mind a két kezemmel, de a rettentő fegyver a földre hullott le. Ez a jele annak, hogy Chárudatta urnak nem szabad meghalni.“ A legszebb szerepek gyermekek, nők és alsóranguak kezeiben vannak. Mily kedves alak a kicsiny Rohasena, Chárudatta fia, akár midőn kis cserépkocsijával játszik, mert az aranykocsit elvitték a hitelezők, akár midőn a vesztőhelyre követi atyját, hogy ezt megmentse saját életének fölajánlása által! S valóban a hindu családi élet egyik kiváló oldaláról jellemezi a különös népet. Oly őszinte ragaszkodás, kölcsönös vonzalom köti itt össze egymással a szülőket és gyermekeket, minőre sem az e tekintetben oly rideg görög, sem a tyrannus római nem volt képes soha. Charudatta szeretete gyermeke iránt, a szó modern értelmében vett szeretet. Maga a nő a hitvesi áldozatkészség példányképe lehetne. Férjét imádja, jóllehet tudja, hogy Vasantasena kedvese , sőt annyira megy kétségkívül már túlságos önmegtagadása, hogy fölajánlja saját gyöngyökét, csakhogy a courtisane veszteségét pótolja. Láttuk már előbb, hogy mily fényes palotában töltötte napjait Vasantasena. Az ő bevallott állása nem feltűnő, sem botrányos. Mint szabad, művelt, testileg és szellemileg tökéletes nő nem lehet méltatlan egy bramin szerelmére. Nem akarjuk ezzel mondani, hogy élete bizonyos szakában úgy őt, mint a hozzá hasonló nőket, azon lealacsonyító kifejezések meg nem illették volna, melyekben a visszautasított vagy megvetett szeretők oly bőven részesítették. Sőt a valóság szerint senki sem csodálkozott azon, hogy egy bramin szerelme fölemelte és megtiszítana az erkölcsi szenytől az elbukott nőt és senki sem zúgolódott, midőn Aryaka az uj király megengedte, hogy a „törvényes felesége czimét viselhesse, még Chárudatta hitvese sem, ki — mellesleg legyen mondva — férjét halottnak vélvén, a máglyán föláldozta életét. Azért roszul is teszik azok, kik Cudraka királyt elitélik, hogy ilyetén rehabilitatiója által vétett az erkölcsi s a társadalmi rend ellen. Mert biz’ az akkori nők s az akkori courtisancok lényegesen s tán előnyösen elütöttek a maiaktól. Nevezetesen megvoltak a klaszikus Indiának az ő dicsőséges Aspasiai. Egyrészről a hindu családanya egész idejét a női lak munkáinak szentelte, szerepelt mint a törvényes ház tiszteletreméltó asszonya, s nevelte vallásos, csendes szeretettel gyermekeit, élve alacsony sorséban is boldogan, férjéhez hiven és odaadó” ragaszkodással , addig az úgynevezett szabad személyek a divat, a művészet és tudomány terjesztői voltak, ezeket ápolták s nevelték és nem kevésbé boldogan gyakorolták a női elme és szív pazar kincsű jótéteményeit. Ők voltak koruk Cehméne, Sévigné, Sabliére és Pompadour asszonyai, kik a szépséget, a vagyont, a szellemet nem pusztán az élet hiúságos gyönyörűségeire pazarolták. S ha mindezt átgondolva figyelembe vesszük a bort, mely ez előrehaladott fejleményeket látta, az égaljt, mely ezek alakulását befolyásolta, bizony el kell ismernünk a kora érettséggel azt is, hogy sok tekintetben a hindu klaszikus világ nagyon megelőzött bennünket. Keresve találhatunk ugyan okokat, melyek e kénytelen elismerésünket csökkenthetik, melyek az erkölcsiséget, az igazságszolgáltatást, a hatósági szervezetet csak ingadozó alapon látják, vagy a két nem közötti viszonyt inkább állati ösztön kifolyásának tekintik, mint amely a természet ősi törvényében gyökeredzik, mégis a benső élet egyik legmélyebb s legszebb nyilatkozata: a humanitás tekintetében oly meggyőző tényekkel találkozunk, minőkkel sem az akkori népeknél, sem a következő századokban alig találkozhatunk A vallási türelem uralkodik Oudjeinben. A sivaizmus számtalan, titokzatos szertára mellett ott virágzik egész biztosságban a buddhaismus burjánzó kaszttömege is. Nem bántják egymást, hanem megtérnek békességben. Az előbbinek hívei nem éreztetik felsőbbségüket s ennek tudatában nem boszantják hitük ellenfeleit, az utóbbinak képviselői pedig elnyomják szivükben az elkeseredést s a gyűlöletet, mely talán pantheonjuk s hatalmuk megdöntőit joggal megilletné. Hanem annál sajnálatraméltóbb állapotok torainak elibünk a társadalmi és politikai téren. A kasztok megannyi élő falak, melyek elzárják a testet s megölik a lelket. Mindenki csak a maga utján halad, egyik sem látja a másik csapat érdekeit, egyik sem képes emelkedni a tényleges egyenlőség eszméjéig, melynek neve: a szabadság. Mind megannyi apró állam, melytől a társulás barátságos szelleme távol áll, mely minden meggondolás nélkül urat cserél, mely nem tekinti vájjon igaz vagy igaztalan az általa fölkarolt ügy. Csak a hatalmast keresi ott, csak a sikert nézi itt , mindkettőnél önző vágyait kielégítő tárgy után hajhászva. A nemeslelkű Charudatta egy cseppet sem vonzódik királyához, keveset gondol vele, hogy Palaka ül a trónon, sőt örömmel veszi tudomásul az erélytelen fejedelem bukását, ki úgyis az ellenséges kaszthoz tartozott: a hajcsár győzelmében ellenben a kszatriják megaláztatását s ezzel a braminok uralomra jutását látja, azon braminokét, kiknek nemzetsége túlél mindent és kiknek kiválósága szembeszáll minden idők viharaival. S midőn a győzelmes Aryaka, Palaka gyilkosa egy tartományt és Vasantasenát ajánlja föl neki, mily hálálkodó érzelmeket tanúsít az orgyilkos iránt, mint fogadja el Carvilaka tolvaj s az uj fejedelem kegyenezének kezeitől a jótéteményeket és mint érzi magát e perezben erényesnek s nagylelkűnek ugyannyira, hogy rágalmazójának Samsthának a Lck is megbocsát s oltalmába veszi őt. Pedig hát ő testületének büszkesége. Szomorú ez mindenesetre, mert ott, a hol igazi társadalmi rend nem létezik, hol a lelkiismeret, az önérzet ismeretlen fogalmak, hol az igazságszolgáltatás csak a magán bosza alakja, mely szerint az áldozat megmentheti vagy elveszítheti gyilkosát, ott bizony gyenge talajon épült az állam alkotmánya, melynek hosszú életet senki sem merne jósolni. Ezt nagyon bizonyítják az ismertetett mű egyes kiszakított részei, melyek tán hézagosan de mégis elég világosan feltüntetik a hinduk klassikus korában létezett állapotok előnyeit s fogyatkozásait. Sajnos, az utóbbiak, oly természetűek voltak, hogy könnyen és hamar véget vetettek az ókor egyik legszebb és leghatalmasabb birodalmának. F. S.