Ellenőr, 1877. július (9. évfolyam, 235-291. szám)

1877-07-27 / 283. szám

Budapest, július 26. Budapest, július 26. Osztrák szomszédaink fedele alatt sze­retekre méltó villongások támadnak és nyer­nek naponként terjedelemben és fontosság­ban egyaránt. • A nemzeti államjogi ellenzék Csehor­szágban keményen hajba kapott önmagával. Az ultramontán feudális és a cseh nemzeti párt válópert indított egymás ellen, s a szétválás processusa ugyancsak bő anyagot nyújt a cronique scandaleuse számára, mert a szeretetreméltó pár, amily békén megfért egy ideig egymás mellett a természetellenes viszonyban, most, midőn e viszony kapcsait véglegesen megszakította, kígyót békát ki­áltoz egymás ellen. Az ifjú csehek egyik nap megégetik a pápa arczképét ; a másik nap Lobkovitz herczeg nyilvános szószéken üti az ifjú cseheket bokrostól, hogy még az ó-csehek háza és megfásul bele. Szóval a cseh nemzeti államjogi ellen­zék legújabb belső villongásai következtében, szétbomlott, amennyiben t. i. abból a feudal ultramontán fractio teljesen kilépett. Ha ennek az eseménynek nem volna egyéb jelentősége, mint hogy a családi hábo­rúság következtében egy cseh párt természet­­ellenesen összerakott alkatrészeire bomlott, úgy nem jutna eszünkbe e tárgynak czik­­ket szentelni, hogy segítsünk örülni az osz­trák lapoknak a cseh nemzeti párt ezen „meggyöngülése“ miatt. Miattunk barangolhatnának a Tábor hegyén az ifjú csehek, s a katholikus poli­tikai egyletben szidhatná a cseh nemzeti pártiakat a hogyan csak telik tőle. Ennek az eseménynek azonban mélyebb jelentő­sége van. A cseh nemzeti párt annyira ment már a monarchia elleni üzelmeiben, annyira muszkává lett, hogy a feudál clerikálisok, kik ezelőtt csak megfértek egy kalap alatt a nemzetiekkel, tovább nem compromittál­­hatják magukat, s a dynasztia iránti hűsé­güket a cseh nemzeti táborban való mara­dásuk által. Hová kellett tehát jutnia e tá­bornak, ha abban még a feudálisok sem maradhatnak meg többé! E körülményben rejlik egy tanulság osztrák szomszédaink, s egy a cseh nem­zeti pártra nézve. Osztrák szomszédaink a csehek kifelé gravitálásában is láthatják, mily kellemet­lenné tudják tenni örökös czivódásaik által a monarchia népeire nézve az itt tartózko­dást. S valóban kinek is volna kedve olyan házban lakni, hol folytonosan czivakodnak, veszekesznek, egymás jóléte ellen törnek, megkeserítik a szájba tett falatot, megront­ják az éjjeli nyugodalmat. A jó osztrák urak különben más jele­ken is tapasztalhatják azt az általános el­­kedvetlenedést, melyet a monarchia népei éreznek a lajtántúli házsártoskodók vesze­kedő kedve miatt. A cseheket illetőleg el­­hiszszük ugyan, hogy ezek közt mindig akadnának a muszka boldogságban gyönyör­ködő frac­iók, ha mindjárt örökké mézes lepényen tartanák is őket, de kétségtelen az is, hogy Csehországban is lehangolólag hat az osztrák-magyar veszekedés, mely csak azok malmára hajtja a vizet, kik imádkoznak a muszka czárhoz, s feliratot intéznek a szláv comitekhez. De ezek a monarchia elleni üzelmekben munkálódó cseh hazafiak is megtanulhatná­nak valamit muszkálkodó kedvükben. Meg­tanulhatnák azt, hogy czárimádásuk nemcsak árulás a monarchia ellen, hanem bűn ön­maguk ellen is. Arról meg lehetnek ugyanis győződve, hogy Oroszországgal soha, még e mo­narchi­a romjain sem egyesülhetnek. Nem pedig azért, mert Németország abba sohasem egyeznék bele, hogy Muszkaország ily mélyen bele­­nyújtsa rabló karjait a német elembe, s mert igen kellemes volna Németországra nézve egy magas fokú, kész, német civilisatiót annectálni. Ha egyszer pedig Németország tette kezét Csehországra, akkor eljátszotta játé­kait a cseh nemzeti párt, sőt maga a cseh nemzet. Németország megmutatta, miként kell a csehek területénél sokkal nagyobb szláv provinciákat meggermanizálni, s pedig any­­nyira, hogy mai napság még Cyrill és Method sem ismerne bennük szláv ere­detre. Ez a sors vár Csehországra is, ha si­kerülne — mitől természetesen nem tartunk — a cseh­ muszkák fészkelődéseinek kül­ügyi constellátiók kedvezése mellett ezt a monarchiát szétrobbantani. Német­ország munkája Csehországgal szemben annál könyebb volna, mivel itt kizárólagosan német kul­túrát, német értelmiséget, s körülbelül fe­lében német lakosságot találna. Ezeket gondolják meg Húsz és Griskra unokái, s aztán csak tessék nekik továbbra is nyakába borulni a muszkának, s csókolni a czár lovag­csizmáját. A Németországgal megkezdett vámtárgyalások folytatásának kérdése, igen természetesen, nagy érdekeltséggel bír mindnyájunkra nézve. A „N. Fr. Presse“ ma is constatálhatni véli, hogy még semmi olyan nem történt, legalább alakilag nem, az mi azon feltevésre jogosíthatna, hogy a tárgyalások ma roszabbul állanak, mint május 15 dikén, a­mi­kor félbeszakadtak. A kormány még mindig várja a választ Berlinből, s a megegyezés lehetősége ko­ránt sincsen kizárva. Az említett lap azonban sejteni engedi, hogy az osztrák kormány kebelében nem teljes az egyet­értés a vámkérdésre vonatkozólag, s kétségtelen, hogy képviselve van ott, még­pedig erősen, a véd­­vámos irány, mely minden erejével az autonóm vámtarifa behozatalán dolgozik. A „Norddeutsche Allgemeine Zeitung" czikket ír a mi kiegyezési harczunkról. Ha a dolog neki lenne olyan komoly — úgy­mond — majdnem azt lehetne hinni, hogy azok a nehézségek és akadá­lyok mind mesterségesen halmoztatnak fel, hogy Lajtán innen és túl alaposan elvegyék a kedvet újabb kiegyezési revisióktól és tárgyalásoktól. Ha szándéktalanul is, de ez egyike lesz a fáradságos tárgyalások eredményeinek. Még egy másik ered­ményre is lehet utalni, mely a kiegyezéssel nincsen ugyan direct kapcsolatban, de mégis annak gyü­mölcséül vehető. A nuntiumok bebizonyították, hogy a gazdasági és pénzügyi válság daczára a két ál­lamfél jóléte gyarapodott. A vitás kérdések el lesz­nek intézve, s remélhetőleg a restitutionális kérdés megoldására is megtalálják az alkalmas formát. A nuntiumok azonban még akkor is, ha az állás­pont, melyet elfoglaltak, rég túlhaladott lesz, hite­les fokmérőjét fogják képezni a Lajtán inneni és túli gazdasági élet értékének. Érdekes konstatálni, hogy az egyik államfél mind éles szemmel ellen­őrzi a másiknak anyagi haladását, s semmikép sem csökkenti a felsorolt adatok jelentőségét és helyességét, hogy mindegyik államfélnek csak­ugyan érdekében áll a másiknak képességeit vilá­gosan feltüntetni, mert ez érdek csak arra vezet­het, hogy a közgazdasági élet minden jó oldalát felkutatják, s nem sorolnak fel olyanokat, melyek valójában nem léteznek. Az éjszaknémet lap tehát igen kedvező oldal­ról ítéli meg a mi kiegyezési küzdelmünket, azt a tanulságot vonván le belőle, hogy az utóbbi tíz év alatt a monarchia mindkét fele gyarapodott anyagi jólétben, lán, udvarán s a bejáratoknál. Zsúfolva volt a helyiség minden zuga. Ember­eink­elT a fia­­tal, egy lelkesülő, rajongó tömeg, mely­nek föl-föltörő éljenzésétől, vagy zúgásá­tól megremegett az épület. A megtisz­tult rokonszenv s a mély gyűlölet lázá­tól égett e nép. Minden szem tüzet hányt, minden alakról rajongó „éljen“ harsant el, ha török testvéreinkről beszéltek a lelkes szónokok, s a megvetés és fölháborodás zú­gása tört föl, ha a muszkák embertelen kegyetlenkedéseit említették föl. Egy nemzet vallott itt erős, tántoríthatlan vallomást. Tiszta, szent elvre, a humanismus magasztos elvére kiáltotta el a magyar nemzet az „úgy legyen”-t, s a leggaládabb és legvér­­lázítóbb embertelenségre a hatalmas tilta­kozást. Egy akarat, egy lélek szólalt itt meg hamisíthatlanul. A pártok árnyalatai elmo­sódtak; a magyar nép, a magyar nemzet hallatta szavát. Öt órakor a tömött zsibongó terembe lépett a rendező bizottság, élén Pulszky Fe­­renczczel, az elnökkel. Harsogó éljenzéssel fo­gadták. A tribune elején álló emelvényre lépett az elnök s megkapó közvetlenségre! mondta el hatásos beszédét. Künn még kuszálódott, to­lakodott a tömeg, mely nem jutott helyhez, köztük országgyűlési képviselők, szerkesztők és hírlapírók s egy-egy rendező bizottsági tag. Sehol nem lehetett bejutni. Hiába min­den zörgetés, minden igyekezet. Néhány vá­­lalkozóbb hírlapíró a tömegen akart keresz­tül törtetni, de nagy fába vágták fejszéjü­ket. Még könnyebben boldogultak azok, a­kik az ablakon kerestek utat , mert né­hánynak csakugyan sikerült is az ablakon át bejutniok. A csengettyű végre megszólalt, a nyüzs­gés, zsibongás elhallgatott s kezdődött a­­ gyűlés. * TÁRCZA. RICARDO. IRTA EMILIO CASTELAR. Spanyolból fordította BEKSICS GUSZTÁV. ELSŐ KÖTET. IS FEJEZET. A TÁBIADALÍI VIHAROK KÖZT. — Javithatlanok vagytok, szólt Ricardo meg­ütközve, midőn belépett az étterembe, hol a bor gőze, az égő gyertyákból kifejlődő gázok, s a szi­­varítást vegyültek össze, melyek együtt valóban be­­nsibatlan légkört képeztek. — Ricardo, kiáltott Jaime, épp akkor jösz, mi­dőn irántad való barátságomból melegséget nyerve ékesszólásom számára, a legnagyobb lélek ma­­gasztalását szavaltam el, kit valaha ismertem. — Miként tudjátok megőrizni stoikus nyugal­matokat a fontos eseményekkel szemben ? kérdé Ricardo. Majd meglátjátok, miként teszi próbára valamely új szerencsétlenség isten végtelen igazsá­gosságát, s a békét és szerencsét, melyet minden halandó élvez az életben! — A rész csak esetleges ! kiáltott fel Arturo makacsul folytatva Federicoval való vitatkozását. — A legfőbb jó mindig összeköttetésben van min­den dologgal. — Örökös vitatkozásaitok miatt még most ■em hallottuk Ricardo híreit. — Szegény Spanyolország! kiáltott fel ez Nem születtem kebelen, de véremnél fogva népéhez tartozom és szeretem, mintha hazám volna. E pil­lanatban a polgárháború támad fel utczáin, s a forradalom rája meg ismét, erőszakosan, iszonyú fájdalmakkal tépve szivét. — A forradalom, kiáltott fel Jaime magán kivül. Az annyira óhajtott forradalom. A vakmerő hatalom végórája ütött. A keletről támadó új nap az emberi nem új korszakát hozza magával. Az üldözött eszmék vulkánokká lesznek, melyek vilá­gítanak és megtermékenyítik a földet. — Éljen a szabadság! kiáltottak mind az összegyűlt ifjak. — Nem illet meg, szólt Ricardo, hogy ügye­tekbe avatkozzam. Habár a szabadság iránt ugyan­azon rajongás tölti el lelkemet, mely eltölti a tiéte­ket, mégsem foghatok fegyvert a harczoló felek egyike mellett sem. Hazám másutt van, ott van jo­gom is. Gyilkosságnak tekinteném, ha embertársaim vérét ontanám, midőn nincs jogom veletek harczolni. A mai nap azonban borzasztó lesz, mert igy har­­czolnak egymással a spanyol oroszlánok, melyek bátorságának meg van még ősi erénye és nagysága. Nem fogok harczolni, de ápolni fogom a sebesül­teket, leszek orvos, sebész, minden a mi szükséges felebarátaink vigasztalására s felsegélésére. Hadd menjenek mások halni, ismét mások ölni. Én fegy­vertelenül megyek harczolni mindenki javáért. — Engedd, Ricardo, szólt az embergyűlölő Federico, hogy egy alkalmas megjegyzést tegyek. — Siess, mert sürget az idő, s már hallhatók az első lövések. — Mi sem lehet roszabb, mint fegyvertelenül menni oly viszályban, melyet fegyverrel intéznek el. Te leszesz a czélpont, melybe mindkét fél lő. Te leszesz a levegőben szétpattanó minden harag áldozata, s minden gyűlölet zsákmánya, mely őr­jöngve harczol. Ne lépj közbe, ne men a harczo­­lók közé, kik haragtól elvakulva azt ölik meg, aki csendesíteni akarja őket. — Már tudhatod, Federico, hogy nincs érde­mem abban, ha veszélybe megyek. Akaratomnál hatalmasabb erő ragad, óhajom ellenére. Lehetet­len, teljesen lehetetlen volna rám nézve hallani a lövéseket, látni a harczolókat; elém képzelni annak önfeláldozását, annak sebeit, a haldokló halálküz­delmét, az eltemetetlen hulla magányát, s nem sietni, hogy szétáraszszam mindazon jót, melyet összegyűj­töttem. Midőn pedig csak azt teszszük, amit nem kerülhetünk ki, sem érdemünk, sem bűnünk nin­csen. Ne kívánd, hogy oly veszélyeket kerüljek, melyekbe hí lelkiismeretem, s melyekbe ragad egész hatalmával az ellenállhatlan természet. Minden óvó intézkedést megteszek, mit önfentartási ösztönöm tanácsol; de szembe nézek minden veszélylyel, melybe rohanni kényszerít a legyőzhetlen szüksé­gesség, hogy jót tegyek. — Ricardo, kiáltott fel lelkesülten Jaime, ne maradj közönyös ebben a harczban, melynek ki­menetelétől több érdek függ hazánk érdekeinél: e harcz eredményétől az emberiség érdekei függnek. Te szivednél fogva, mely melledben ver, értelmisé­gednél fogva, mely agyadat megvilágítja, azon pró­féták sorába tartozói, kiknek szemei felfedezik az eszmény maga­s csúcsait a valóság szomorú síkjai­ról; azon barczosok közé tartozói, a kiknek neve örökre a népek szivébe van irva, azon vértanuk közé, akik vérükkel termékenyítik meg e század gondolatát. A miénk vagy, s azon zaj, mely meg­rázza a levegőt, fellázítja a szenvedélyeket, ki, kényszerit tégedet is mint mindenkit, hogy harczolj és halj meg az elnyomott lelkiismeretért, s a fél­reismert, sértett jogok megvalósításáért. — Nincs igazad. Valamint Federicot megza­varja irántam való szeretete tanácsolva, hogy tar­tózkodjam a beavatkozástól, és úgy megzavar té­ged eszméid iránti szereteted, midőn azt tanácsolod, hogy vegyek részt a harczban. Hadd kövessem hi­vatásomat, s hadd teljesítsem az életben saját fel­adatomat. Elég harczi elem van felhalmozva a föl­dön, a gyűlöletnek elég magva van elvetve a szí­vekben, a halálnak elég csirája van elszórva a légben, az enyészet elég örvénye nyílott meg lá­baink alatt, hogy elnyeljen bennünket, mint meg­mérhetetlen sír. Hadd ejtsek én könyet e jégten­gerbe , hadd ejtsem én ki a békit és egy szavát a harag ezen mennydörgése közepett, hadd vessem én a két vad ellenség rohama közé az egyetlent, mi­vel bírok, szegény szivemet, hogy megkísértsem az egymásra emelt­ gyilok erejének feltartóztatását. E­ végső confliktusokban semmi sem oly bün­tetésre méltó, mint a közönyösség. Aki azt hi­szi, hogy hazájának szükséges a forradalom, men­jen a torlaszokra. A­ki azt hiszi, hogy szükséges hazájának a tekintély fentartása, tartson a kor­mánynyal. A­mi engem illet, nincs mit mondanom. E harczban látni fogok elesett harczosokat , ápolni és vigasztalni; futó legyőzötteket, védelmezni ; em­bertársaimat, kik szenvednek , segíteni fogom őket. Senki sem téríthet le ezen útról, melyet a viharo­san támadt szenvedélyek szélvészes oc­eánján ke­resztül jelöltem ki a magam számára. Mindenki a saját helyére. Én már megválasztottam helyemet. Az 1866 június 22-dike borzalmas nap volt, melynek emlékét soha sem feledhetjük el. A meg­előző év őszének végén és telének kezdetén a ko­lera pusztított. A tavasz végén, s a nyár kezdetén a forradalom viharzott. Nem lehet előre kiszámítani egy izgatott társadalom felrobbanásait, mint amily kevéssé lehet előre megmondani a forrongó vulkán kitöréseit. A láva megkeményedett, hamuja hideg, a hegy csúcsán csend és halál uralkodik. A hegy oldalán a növényzet, az élet sarjadzik. Csak a hegy felett látszik könnyű, fehérlő, csillogó füstfelleg, mint titokzatos madár szárnya, mely a fénylő égboltozat kékjében vész el ; mi sem hallatszik, csak a tüdő lélegzése, mely teljes szabályszerűséggel működik. De egyszerre meg­rendül, reszket a föld, világító és füstölgő szálak nyílnak meg, vöröslő­gözök emelkednek, melyek keblében megdördül a zivatar; égő kövek zápora szakad, mint a meteorok hullása ; izzó vashoz ha­sonló vöröses láva foly patakokban ; ásványi anya­gok, hópelyheknek látszó parányai töltik meg a légkört, megnehezítve a lélegzést; kénes gázok szaga zavarja meg az érzékeket ; forróvizek zuha­­tagai a lávahamuval pusztító iszapot képezve, ro­hannak mindenfelé a mélybe, s a magasban suga­rak és sziklák óriási oszlopa leir­atlan villámokban ragyog, míg lenn sziklák rontanak sziklák ellen, a hegy gyökerei inognak; mintha a föld elvesztette volna alapját, s a mindenség romlása következnék. Ilyesmi történik a társadalomban is. Nem tu­dod, hová megy az eszme, mely tollad hegyéről elrepül, valamint nem tudod hová megy a szénsav, melyet kilehelsz, vagy a villanydelejes folyam, melyet befogadsz és izgatott idegeid szálain elbo­csátasz. De bizonyos, hogy a gőzszerű, az aether­­szerű eszme, a bizonytalan, titokzatos eszme robban fel a forradalmakban, melyek zűrzavarából uj szel­lem támad. A föld hatalmasai talán nem várták a tragédiát, melynek színhelyévé lett Madrid június 22-dikén. A távíró jelentette nekik, hogy a város­negyedek fellázadtak, az utczák forradalomban áll­nak, százak és százak halnak, ezerek és ezerek sebesülnek meg, a kormány győzött, a béke helyre van állítva, rend uralkodik Madridban. S a tróno­kon ülők örvendettek. Ez a kitörés azonban meg­rázta Párist, anélkül, hogy Páris észrevette, fel­forgatta Rómát, anélkül, hogy Róma tudta volna. A nyugati császárok és pápák trónjai, a mi szik­láink ingása alkalmával halálos raszkodást éreztek. A sadovai csata Csehország mezőin, s a második csata Castilia síkjain történt. Összetalálkozott e napokon a két esemény, de méginkább a két eredmény. Sadovánál a hatalom,­­ Madrid­ban a nép indította forradalom támadt fel, mindkét helyen a forradalom. Mindkettő a társadalmi genesis új napját támasztotta. A lán­­czokra vert Magyarország felszabadult; a ha­lott Velencze feltámadt lagúnáiban ; az előbb szét­darabolt Németország egy protestáns nép védelme alatt egyesült; a párisi caesarismus, s a római theokratia, e kettős lökés következtében az örvény mélyébe bukott. Nem tudta a német katona, mit hozott létre azon küzdelmes pillanatban ; éppoly kevéssé tudta ezt a spanyol forradalmár, ki hosszú álmatlan éj után oly gondtalanul és vigan rohant az utczákra, mint a vadász megy a hegyekbe. Mindkettő távol volt attól, hogy kitalálja, miszerint egy eszme eszköze, mely eszme éppoly magasan áll felette, mint amily szükséges az emberiség foly­tonos ujjáalaklására és folytonos haladására. Július 22-dike igen meleg nap volt. Hajnali két órakor néhány felhő setétlett az égen, melyből néhány csepp esett a földre. A látkör határain tá­voli és gyenge villámok gyultak ki; a jég rétegei­ben, éppúgy mint a lelkek belsejében, villanyfo­lyamok keringtek. A nap fényesen kelt fel, s min­den gőzt szétoszlatott. Egyik Európában pár*1**11 kékjében, a nap teljes fényében, sugarainak édes­ségében ragyogott. Haj, azon jelenet, melyrrd közö­nyös ég mosolygott,­­ melyet a ragyogó nai^nSvi*ági­­tott, a pusztulás jelenete volt, melynek szomorúsá­gához bizonyára jobban illett volna a legmélyebb sötétség, s a könyek zápora. F* valaki hajnal hasadta előtt végig pillanthatott volna a magasból Madridon, mindenütt a népből vad embereket lá­tott volna, kik titkosan futkostak ide s tova, egy­másnak titkos jeleket adva Utóbb széles köpenybe burkolózó férfiak voltak láthatók, kik köpenyük alatt puskát, s mindenféle fegyvert rejtegettek. A köznyugalomért felelős hatóságok lakásaiban, ugy­­látszott, a békés álom ütötte fel tanyáját, s csen­des árnyak borultak azokra. Semmi világosság senk A nagy népgyülés. (Július 26-án.) Ma délután tartották meg a hirdetett nagy népgyülést a nemzeti­ lovardában. Im­pozánsan sikerült. Már délután négy óra tájban az országúton, a múzeum-kert minden oldala felül hullámzott-hömpölygött a nép. Egy valóságos áradat volt ez. Összegomo­­lyodva benne minden elem. Torzsalkodott­­tolakodott a tömeg a lovarda minden olda­Pulszky Ferencz szólott először, a következő megkapó szavakkal nyitva meg a gyűlést . Két éve múlt, hogy a politika teréről vissza­vonultam a tudomány és művészet körébe azon meggyőződésben, hogy ott hasznosabbat hajthatok végre, mint a meddő vitatkozások által. Ha azon­ban az emberiség szent ügye forog fen, ha a haza életérdekei vannak szóban, akkor mint a megvénült csataló a trombitaszóra ismét helyreállok ottan, hova polgártársaim bizalma állít. (Éljen.) Azon háború, mely néhány hónap óta hazánk határainak szomszédságában középkori barbárság­gal dühöng, annyira érdekli egész nemzetünket, hogy a szegény földmivelőtől a hatalmas minisz­terig, mindenki át van hatva azon meggyőződéstől, miszerint Bulgáriában nemcsak a törökök, hanem a magyarok sorsa fölött is gördül a koczka. (Éljen !) Csapszékekben és kávéházakban, kaszinókban és bareaukban csak úgy politizálnak, mint a kabi­netekben. (Igaz!) Mindenki kívánná tudni, mi tör­ténik s mi fog történni ? de a kormányok a leg­nagyobb titokba burkolják politikájukat s hiányzik ezen sötétségben a világító torony, mely irányukat kiszabhatná. A körülmények közt szerencsés véletlennek tartom azt, hogy Klapka tábornok (Éljen ! Éljen) hazánk ezen nagy illustratiója, épen most Buda­pesten van s megígérte, hogy polgártársainak ki­­vonatára közvetlen tapasztalásainak eredményét kö­zölni fogja. Ki ne ismerné Klapka tábornokot ? Neve fölkölti a régi idők emlékét. Tudjuk, hogy ő nem tanult parázisokat faragni, mint mi, de emlé­kezzünk vissza, hogy épen most 28 éve az ő sza­vára puskák ropogtak, ágyuk dörögtek (viharos éljen) és ő a vitéz komáromi őrsereg élén utolsó nagy diadalát vívta ki a magyar fegyvereknek, mely fényt vetett azon nagyszerű eseményekre, melyek a magyar nemzet életképességét oly fényesen bebi­zonyították s nagy részben azt okozták, hogy min­den szabadságszerető nép testvéri kezet nyújt ne­künk még most is. (Éljen!) Azt hiszem tehát, hogy a népgyűlés általános kívánságának felelek meg, midőn felkérem Miklós Gyula és Sztupa György képviselő urakat és Hermann Ottó urat, hogy Klapka tábornokot a népgyűlés nevében hívják meg és kér­jék föl, hogy bennünket a keleti kérdés mostani állásáról felvilágosítani szíveskedjék. (Éljen!) * A szűnni nem akaró éljenzés után a küldött­ség Klapka tábornokért ment. Mig a küldöttség kül­detésében eljárt, addig ugyancsak Pulszky fölszóli­­tására Királyi Pál lépett az emelvényre s egy ha­tásos beszédben élénk világot vetett a helyzetre. Királyi Pál igy szólt: T. polgártársak! Egy évnegyede múlt már el, hogy hazánk déli határainak mentében háború dúl, ennek pusztításai nyugtalanítják országunk lakóit, s mind jobban veszélyeztetik monarchiánk érdekeit. Míg parlamentünk ülésezett, az ország polgá­rai bizalommal tekintettek e választott magas hi­vatású testületre, tudva azt, hogy a felelős kormány­nyal egyetértve őrködik az ország békéje, a monar­chia állami érdekei felett, s a­hol ezeket veszélyez­tetve látja, érvényesíti hatalmának súlyát. Azonban törvényhozásunk ülései e hó kezde­tétől fogva elnapolják. A harcrok terén pedig ép­pen ezen pár hét lefolyása alatt oly fenyegető for­dulatok következtek be, melyek egész nyugat Euró­pát allarmirozták, Magyarország lakóit pedig a leg­kínosabb aggodalomba esték. (Zajos helyeslés.) Avagy hideg közönynyel nézhetjük-e mi a tényt, hogy az Aldunát több ponton átlépett ellen­ség nem csak megszállja a bolgár földet, de ott oly politikai szervezkedésnek veti meg alapját, mely míg egy részről a török birodalom épségének fel­forgatását czélozza, másrészről a panslavismusnak oly csomópontját készül megörökíteni déli szom­szédságunkban, mely nem csak hatalmi, de nem­zeti létérdekünket is legközvetlenebbül fenyegeti. (Hosszú, élénk helyeslés.) És megilletődés nélkül hallgathatjuk-e a rém­híreket ama vérlázító tettekről, miket Oroszország­nak úgynevezett fegyelmezett hadserege a véd­telenek irányában vagy elkövet, vagy elkövetni enged ? Korszakunk nem szűkölködik a hadjáratok történelmében; láttunk mi ilyet többet, egyik-másik­nak részese is voltunk: tudjuk, hogy a hadviselés természete nem mindig respectálhatja a kímélet szabályait, a méltányosság követeléseit. Midőn a népet, a törvényt félre lökik, az erő a neki leg­­kedvezőbb módon szokott czéljai felé közeledni. Hogy a győző a legyőzöttnek kenyerét megeszi, házába behelyezkedik, állatjaival, gazdaságaival rendelkezik, ez oly rész, melyet az emberiség elismer, de eddig nem sikerült tőle megszabadulni. Hallatlan azonban századunk hadjárataiban, hogy csecsemőket, gyermekeket, asszonyokat, tehe­tetlen aggokat kínozzanak, csonkítsanak, öljenek, gyilkoljanak, csak azért, mert az úristent nem szlávul, hanem törökül imádja. Ez ily alakban nem háború állam és állam közt, ez faj­irtó gyilkolás, mely meggyalázza korunk harcziasságának jellemét, megbélyegzi a népeket, melyek passivitásuk mohos kérge alá vonulva ez undorító tetteket végbe menni engedik. (Hosszas, szűnni nem akaró éljenzés.) Polgártársaink közül többen úgy vélekedtünk, hogy mint a tűzhöz legközelebb állók, e visszata­szító látványnál közönyösek nem maradhatnak, ha­nem kell, hogy a főváros közönsége aggodalmának, de egyszersmind megbotránkozásának erélyes kife­jezést adva, kölcsönözzön támogató súlyt a kor­mánynak, mely a monarchia befolyását érvényesí­tendő lesz. Erre igen szép alkalmat szolgált Klapka kö­zénk érkezése, (hosszas éljenzés) kinek a szót át­adom. (Éljenzés.) * E beszédet megéljenezték. De a tetszés zaja még el sem hangzott, mint vihar zúgott föl a lá­zas, rajongó éljenzés, midőn Klapka tábornok az emelvényen megjelent. Kalapokat, kendőket lenge­tett a tömeg s tombolt, zugolt szive­ lelke mélyéből. Csak pár percz múlva csillapult le a lelkesült tö­meg s Klapka elkezdhette beszédét. A hős tábor­nok megkapó alak volt a szószéken. Termete még katonás és imponáló. Hosszú, ezüstös szakálla tisz­teletet gerjeszt s arczából a férfias bátorság s a törhetetlen erő sugárzik. Beszédét úgy olvasta , úgy látszott: elszokott már a szónoklástól, de azért beszédének egyes emelkedettebb mozzanatait s erő­vel teljes kifakadásait lelkesülten éljenezte, tap­solta a figyelmes közönség. * Klapka beszédét egész terjedelmében itt adjuk : Tisztelt polgártársak! E gyűlés bizottságának megtisztelő felhívása folytán örömmel jelentem meg az önök körében, bár félek, hogy beszédem folyamában sokat kell ismételnem, a­mit nyilvánosságra bocsátott közle­ményeimben és leveleimben már elmondottam. De komoly kérdéseket, mint az előttünk fekvő kérdés is, mely hazánk létével és jövőjével oly szorosan egy­befügg, nem lehet elég gyakran megvilágítani, hogy 23 igazság teljes és tiszta ismeretére jut­hassunk. Oroszország hatalmi terjeszkedése az Alduna környékén az osztrák és magyar államférfiaknak kezdettől fogva sok aggodalomra adott okot. De addig, míg Oroszország kitűzött czélját csupán sa­ját fegyvereivel törekedett elérni, a veszély nem volt oly fenyegető. Az osztrák-magyar monarchia ereje, mely Európa rokonszenvére számíthatott, elégségesnek látszott arra, hogy az északi hatalom túlkapásainak gátat vessen. Mióta azonban Orosz­ország az összes délszláv népeket belevonta tervei körébe, mióta Cattaro öbleitől kezdve egész a Duna torkolatáig minden szláv faj, sőt még Románia la­kói is a Szent-Pétervárról hozzájuk érkező paran­csokra hallgatnak, mióta e népek a czár legelső intésére készek felemelni karjukat, s haderejök az orosz hadsereg biztos elővédét képezi, s főleg a törökországi bonyodalmak kezdete óta ösztönszerü­­leg érzi minden magyar, hogy Törökország legyő­­zetése után ugyanezen romboló erők hatalmukat el­lenünk s az osztrák-magyar monarchia léte ellen fogják fordítani. Az orosz irók ezt nyíltan bevall­ják és hirdetik. Volt idő, midőn mi sem néztük közöny­nyel délszláv szomszédaink szomorú sorsát és nyomorát, kikhez bennünket oly számos történelmi emlék és számos érdek fűzött. Volt idő, midőn jövőnkről egymás iránti barátságban gondoskod­unk, és an­nak biztosítékát a közös haladás pályáján ismer­tük fel. És valóban, ha valaki, bizonyára mi, a leg­közelebbi szomszédok voltunk hivatva arra, hogy a Balkán félsziget elmaradt népei között világossá­got, művelődést, a rendezett állapotok és a va­­lódi polgári szabadság fogalmait terjeszszük. Új kereskedelmi szerződések, élénkebb forgalom és mindenekelőtt alkalmas vasúti összeköttetés legin­kább vezettek volna e czélhoz. Még két-három évi béke, és a vasutak ki lettek volna építve . Konstan­tinápoly, Salonik, Törökország belseje Bosznián és Szerbián át Budapesttel és Bécscsel vasúti vona­lakkal lettek volna összekötve. Oroszország befo­lyása e humanitárius törekvésekkel szemben gyen­gült volna , hódítási pánszláv terveiről pedig örökre le kellett volna mondania. E veszélyt felismerték Pétervárott és hogy ezt megelőzzék, a rég idő óta készen volt aknákat felrobbantva, jelt adtak a lá­zadásra Boszniában és Herczegovinában. A lázadás sokáig elhúzódott, s mert a telje­sen készületlen Törökország azt rögtön el nem fojthatta, ebből azt következtették, hogy Törökor­szág életereje meg van törve. Ha ezt mások két­ségbe vonták, ha Oroszország titkos üzelmeire tör­tént utalás, a félhivatalos és szláv lapok rögtön előállottak s a hivatlan tanácsadót vagy megnyug­tatni, vagy nevetségessé tenni igyekeztek. Csupán azok találtak hitelre, kik Törökország közeli ha­lálát teli torokkal hirdették, s ezen állam létjogát a legegnikusabb módon kétségbevonták. A törökök győzelmes harczai Szerbiában és később hatalmas erőkifejtések a többi csatatereken, végre rábírták a diplomatiát, annak felismerésére, hogy a beteg ember épen nem oly beteg, mint ezt sokan állították, és hogy mielőtt meghal, még pa­takokban fog a vér fegyvere által folyni, mit meg­akadályozni az emberiség érdekében állott volna. És miután a lázadás Herczegovinában és Boszniában elfojtatott, Szerbia békére kényszeritte­­tett és Montenegro csak a legutóbbi időben érezte elleneinek hatalmas karját; látják, hogy Törökor­szág ma győzelmesen küzd Ázsiában az orosz fegy­verek ellen, s Európában meg nem törve harczol azokkal. Birodalom, mely ily erő kifejtésére képes, hol a nép minden rétegében ily hazaszeretet és ra­gaszkodás az ősi valláshoz nyilvánul, — valóban nem számítható még a haldoklók sorába, bármily hiányos is legyen beligazgatási rendszere, s bármily szüksége legyen társadalmi reformokra. Ha Törökország oly gyenge volna, mint ezt folytonosan hirdetik, akkor az oroszoknak nem lett volna szükségük arra, hogy óriási haderejök mel­lett még az oly borzasztó kegyetlenséggel felidézett bolgár lázadás kétélű fegyveréhez is nyúljanak.

Next