Ellenőr, 1877. október (9. évfolyam, 402-459. szám)

1877-10-01 / 402. szám

iránt a kiadási előirányzatot annyira nor­málisnak tekinthetjük, hogy a költségvetés tárgyalásának késedelme semmi különös ag­godalomra nem szolgáltathat okot. Az „Ellenőr“ irányában — ezelőtt pár hóval egy rágalmazó állítás jelent meg a „Közvélemény “ czímű lap terén. Hogy a kér­­désbeni állítás az esküdtszék elé juthasson, az „Ellenőr“ tulajdonos kiadói nem mulasz­tották el megtenni a kellő lépést azonnal; nem ugyan lapjok hitelének fenntartására — mely nem szorul a hitványak pimasz koholmányainak c­áfolgatására — hanem azért, hogy a rágalmazót elérje a törvény­szerű büntetés. Most jelentenem kell, hogy az esküdtszéki tárgyalás nem fog megtör­ténni, mert a „Közvélemény“ terén koholt rágalomnak íróját, Lukács Béla országgyű­lési képviselőt az illetékes bíróság eléidézte­­téstől megvédi mentelmi joga, melynek fel­függesztését a képviselőház megtagadta a mai ülésben, az ellenzéki töredék összeját­szása által, 54 szavazattal 47 ellenében, s így egy olyan házban, hol a határozatké­pességre igényelt számnál csak egy volt több jelen. Csernátony Lajos, Szende Béla honvédügyér úr ma elutazott Ko­lozsvárra, honnan tovább megy Szebenbe, Bras­sóba s másfelé, a honvédségi telepek megtekin­tésére. A képviselőház igazságügyi bizottsága mai ülé­sében folytatta a kisebb peres ügyekre vonatkozó­­javaslat átdolgozását a ház által elfogadott alap­elvek alapján s a 10. §-ig haladt. A pénzügyi bizottság üléséből. (Október 1.) A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a czukor-adó tövényjavaslatot. Széli miniszter előadja, hogy a czukor-adó­­javaslathoz általa közelebbről beterjesztett módo­sítás az átalányrendszer megtartása mellett defi­nitív czukor-adó-törvény megalkotását czélozza oly módon, hogy előre megállapíttatik a czukor-adó­­jövedelem minimuma. Az érdekelt czukor-iparosok elvileg hozzájárultak ehhez, sőt a javaslatban meg­állapított­­ minimumot is mindannyian elfogadha­tónak nyilvánították. Wahrmann elfogadja átalánosságban a javas­latot, mert az az iparosokkal egyetért­őleg készülvén, abból eredmény is remélhető. Figyelmébe ajánlja e mellett a miniszternek mindazon tekinteteket, me­lyek Magyarország érdekében az átalányozási rend­szert nemcsak itt, de különösen a szesz­adónál tet­szik kívánatoss­á. Széli miniszter megjegyzi, hogy a két javas­lat egyenlő alapra van fektetve, s hogy az 51/­ fok megfelel a czukoradó tervezett megállapítá­sának. Lukács helyteleníti, hogy a javaslatban oly intézkedések is fel vannak véve, melyek Ausztriára vonatkoznak, ezek inkább egyezménybe valók. E javaslat közös ügyet csinál még a czukoradó jö­vedelméből is. Nem fogadja­­ azt el, mert a ma­gyar czukoripar érdekeinek nem felel meg. Kerkápoly elfogadja a javaslatot, bár a ma­mint a mennyi előnyt hoz a kincstárra. A panla­­lírozás alapja különböző lehetne, ha a gyárak az összes termelési körülmények tekintetbe vétele mel­lett osztályoztatnának. Helly nem fogadja el a javaslatot, melyben a kormány még a 67-ei kiegyezésnél is tovább ment és egy új közös ügyet kíván teremteni. In­dítványozza a javaslat tárgyalásának függőben ha­gyását addig, míg a ház­i vámszövetség kérdése fölött döntött. Hegedűs szerint a javaslat nem teszi közössé a czukoradó-jövedelmet, csak közös correctivumot alkalmaz a kincstár érdekében. Azt a törvényben ki lehetne fejezni, hogy az adóösszegből mennyi illeti Magyarországot. Elfogadja a javaslatot, bár nem látja benne orvosolva a hátrányokat, melyek az osztrák gyártással szemben a mi czukoriparo­­sainkat sújtják. Zichy Nándor gr. nem fogadja el a jelen javaslatot, mely a jelenleg létező czukorgyárakra s az osztrák államkincstárra előnyös lehet ugyan, de Magyarországon a czukorgyártás fejlődését" me­rőben kizárja s magyar közgazdasági szempontok­ból elfogadásra egyáltalán nem ajánlható. A rész­letek esetleges módosításától függeszti fel egyébiránt véglegesen adandó szavazatát. Pulszky elfogadja a javaslatot, mert az osztrá­kok érdekében hozott áldozatot recompensálja a többi kiegyezési törvény. Elfogadja a javaslatot teljes tudatában a belőle származó hátrányoknak, de combinálva azt a többi kiegyezési javaslatokkal. Somssich kérdi, miért nem állapíttatik meg a czukornál is a termelési fok, miért határoztatik meg a czukornál a jövedelm minimuma, a szesznél pedig nem, s miként fog­ a czukorjövedelem meg­osztatni. Széll miniszter részletesen válaszol Somssich kérdéseire, valamint Hellynek. Végül megjegyzi, hogy nem áll az, mintha e javaslat a közös vám­terület tartamán túl is az ország kezét megköti, mert annak hatálya világosan a vámközösség fennál­lása által van feltételezve. Erre a­­javaslat átalánosságban elfogadtatott, s ezzel az ülés véget ért. A diósgyőri vasgyár kiadásainak fedezéséről szóló törvényjavaslat indokolásában mondja a pénz­ügyminiszter hogy a vasgyár bérbeadása iránti tárgyalások még be nem fejeztettek és a bérbeadás valószínűleg csak jövő évi január 1-jére létesülhet. Gondoskodni kell tehát az idei költségek fedezéséről. A diósgyőri vasgyár úgy vassínek, mint kapcsoló szerek gyártásában és a kereskedelmi vasgyártás­ban is annyira haladt, hogy képessé vált mind a gyártmányok ára, mind pedig azok minő­sége tekintetében az osztrák-magyar magán-vas­gyárak bármelyikével a versenyt kiállani, és már ezen tekintetnél fogva is hiba lett volna a gyár működését beszüntetni, de nem is lehetett ezt tenni, miután az elvállalt megrendeléseket foganatosítani kellett, s a gyári üzlet beszüntetése a bérbeadás veszélyeztetése nélkül átalában nem lehetséges. A miniszter az idei rendes kiadásokat 698,877 frttal, a rendes bevételeket pedig 668,000 frttal veszi fel. A fedezendő különbözet 30,877 frtot tesz. A bácsmegyei conflictushoz. Annak kiegészítéséül a­mit reggeli lapunkban e conflictusról elmondtunk, álljon itt a megyéhez leküldött leirat hiteles szövegéből, az indokolás fontosabb része, meg vagyunk róla győződve, min­denki előtt érthetővé teszi, hogy a kormány eljá­rása ez ügyben tökéletesen correct. „Nem sérti — úgymond a miniszteri leirat miután az intézkedésre okul szolgált adatokat elő­adja s az alispán kifogásaira tér át — e felülvizsgáló bizottság eljárása a felülvizsgálandó hadkötelesek­nek jogos érdekeit sem, a melyekre nézve ezen eljárást sérelmesnek állítja a megye alispánja. Ezek ugyanis a felülvizsgálat utján vagy szintén hadképteleneknek vagy ellenkezőleg hadképeseknek fognak nyilváníttatni. Ha ismét hadképteleneknek találtatnak, csakis a sorozó bizottság leletei nyer­nek reájuk nézve megerősítést, és pedig közmeg­nyugvással járó megerősítést. Ha pedig hadképe­seknek találtatnak, s ennek folytán és pedig az általam meghatározandó, s a méltányosságnak leg­inkább megfelelő módon, besoroztatnak: csakis az történik velük, a­minek, ha téves, vagy netán sza­bálytalan eljárás nem jó közben, már a fősorozás alkalmával kell vala megtörténnie. S az által, ha valaki törvényes és bármi után elkerült hadkötele­zettségének teljesítésére szoríttatik, nem történik rajta sem sérelem, sem méltánytalanság. Ez utó­végre egyfelől az állam érdekei, a­melyek minden alkalmas honpolgárnak hadi szolgálatát igénybe veszik, s másfelől a törvény részrehajlatlan vég­rehajtásának tekintete sokkal magasabban állanak, semhogy azok előtt az egyesek érdekei, ha neta­lán érintetnének is, háttérbe ne legyenek kényte-Azt mondja továbbá a megye alispánja, hogy az újonczállításnál előfordult visszaélésekre vagy törvénytelenségekre vonatkozó panaszok hat évi alispánsága alatt sem nála, sem a megyei köz­gyűlésnél, sem az ő tudtával, a főispánnál nem létettek. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy más helyen és más időpontban szintén nem fordultak volna elő ily panaszok. Ez évben is több oldalról nyujtattak be hozzám panaszok, a melyek állítólag a megyei lakosság köztudatára hivatkozva, az ujonczozás körül gyakorlott vétkes üzelmeket tárgyazzák.­­ De ezen panaszok, nem tartal­mazván concret esetek elősorolását, concret vizsgá­latokra nem szolgáltattak alapot, s igy reájuk csakis mint egyszerű tényekre hivatkozhatom. Nem lehet azonban, hogy feledéssel hallgassam el, s a megye közönségének is emlékezetébe ne idézzem vissza azon rendszeresen űzött, és mélyen gyökere­zett visszaéléseket, és pénzzsarolási üzérkedéseket, a melyek, az 1871-ik évben, a telecskai harma­dik sorozó járásban az ujonczozásra kiküldött mi­niszteri biztos közreműködése folytán, hozattak nap­fényre, s a megye törvényszékének azon évi április 17-én kelt ítéleténél fogva, a mely a vétkeseket több havi fogságban marasztalta el, kellőleg meg­­alapíttattak. S épen azért, mert az ilyen visszaélé­sek már természetük­n­­él fogva is, csak nehezen, és ritka esetekben hozhatók világosságra, és vonhatók bírói eljárás alá, nekem amiként már 1870-ik évi 29.629. számú s az akkori rendkívüli felülvizsgáló bizottságot e megyébe is kirendelő intézményében, hivatali elődöm is kifejtette, a feladatomban áll odahatni , hogy a visszaélések, a­melyek a tör­vény és annak végrehajtói iránti bizodalmát és hitet ássák alá, még forrásaiknál, és így előleges rendszabályok alkalmazása által is nyomassanak el, akár valósággal elkövettetnek azok, akár csupán lehetségesek. Sem a törvényben, sem a védtörvény végre­hajtása tárgyában kiadott „Utasítás “-ban, nem akad, a­miként magát kifejezi, a megye alispánja annak nyomára , hogy a sorozó bizottság által had­­képtelennek nyilvánított, s onnan felülvizsgálatra nem küldött hadköteles, ugyanazon évben, és így ismételve vizsgálat alá vonathassék. E téves nézet ellenében a döntő súlyt nem akarom a védtörvény végrehajtása tárgyában ki­adott , az alispán által törvény erejével bírónak nevezett „utasítás“-ban keresni. Ezen „utasítás“ 75-ik szakaszában, és 80-ik szakasza 6-ik pontjá­ban, — hogy a többi szakaszokat ezúttal elhall­gassam, — világosan látható annak nyoma, hogy ezek szerint is fen van tartva a rendelkeztetési jog, miszerint a sorozó bizottság által egyhangúlag had­­képtelennek nyilvánított hadköt­lés, szükség eseté­ben, további eljárás és felülvizsgálat alá legyen vonható. De figyelmeztetnem kell a megye közönségét a következésekre, a­melyek származnának abból, ha, a­míg bármely más közigazgatási testület és hatóság határozatai ellen utólagosan is lehet or­voslatot keresni, egyedül a sorozó bizottság ruház­­tatnék fel a kiváltsággal, hogy végzései, bárha té­vesek és törvénybe ütközők volnának is, helyre nem igazíthatók és orvosolhatatlanok legyenek. Fi­gyelmeztetnem kell a megye közönségét : váljon helyes, és a jogi állam fogalmával összeegyeztet­hető volna-e az, ha a sorozó bizottság határozatai csupán a magán­felek, és a sorozó bizottság külön véleményben levő tagjai részéről volnának föleb­­bezhetők s a törvény végrehajtásáért felelős, és az állam érdekeit képviselő miniszter részéről érinthe­tetlenek, és helyre­igazíthatatlanok volnának, és így e részben kevésbbé fog­adatnék meg a minisz­ternek, mint a sorozó bizottság bármely egyes tag­jának, vagy a magánfélnek? A gyakorlati élet tapasztalatai kétségen kí­vül helyezték azt, hogy a védtörvény végrehatásá­­nak terén, csakis az által óvhatók meg mind a magán, mind az állami érdekek, ha az utólagos kiigazítás eszközeit, és az orvoslatok módozatait mind azon esetekben használhatja, és kellőleg hasz­nálja is, az ellenőrzést gyakorló miniszter, a­melyek­ben azok szükségeseknek mutatkoznak. S a kiiga­zításnak ezen eszköze, és az orvoslatnak ezen módja a sorozó bizottságnak a hadképtelenséget arányta­lanul nagy számban kimondó és aggodalmat ger­jeszthető határozatai irányában legc­élszerűbben a törvény által megalkotott intézményben, vagyis a felülvizsgáló bizottságban található fel, a­mely már ily esetekre nézve, az országnak különböző részei­ben, sőt magában e megyében is, sikeresen véte­tett, és vétetik jelenleg is alkalmazásba. S a honvédelmi miniszternek ezen felügyeleti és ellenőrzési joga, s egyszersmind kötelessége alap­szik az 1848-ik évi 3-ik törvényczikben, a mely a felelős minisztériumnak alkotásáról rendelkezik, s a mely a minisztereket a törvény végrehajtása tekintetében, nemcsak tetteikért, hanem mulasztá­saikért is felelősekké teszi. Alapszik a védtörvény p.n .i. ».«toMiUn ,, melynél fogva ezen törvény­nek életbe léptetésével a honvédelmi miniszter m­tatott meg Ezen törvényekből foly a honvédelmi miniszternek joga és kötelessége, hogy felügyeleti és ellenőrzési jogát, a törvény által nyújtott eszkö­zök felhasználásával, mindannyiszor gyakorolja, va­lahányszor azt a törvény és állam érdekei kíván­ják. Ezen törvényekben, a­melyek a végrehajtás körüli ellenőrködésnek jogát és kötelességét hatá­rozzák meg, gyökerezik a rendkívüli felülvizsgála­tok alkalmazásba vétele is. Ily értelemben fogta fel a rendkívüli felülvizs­­gáló bizottságoknak kiküldését már maga az or­szággyűlés képviselőháza is, a midőn az 1870-ik évi deczember 9-én hozott határozatánál fogva, az azon évben számosabb törvényhatóságokban műkö­dött rendkívüli felülvizsgáló bizottság iránt történt interpelláció következtében, az e részben adott mi­niszteri választ tudomásul vette, s ez­által azt je­­lentette ki, hogy annak kiküldését a törvényekkel egyezőnek tekinti. S nekem elég volna egyszerűen rámutatnom e határozatra, ha csupán rendeletem­­nek foganatosítását, és nem egyszersmind a megye közönségének megnyugtatását is, tartanám sze­meim előtt. TÁRCZA: Az operaház. Mint mikor a zajló folyamnak, mely hábo­­rogva medrében már-már alig fér meg, hogy gátat ne szakaszszon, az ember keze ás uj medret, úgy hasítottak zsibongó fővárosunk egyik legnépesebb részén a forgalomnak új­eret, mely már­is élénk pontja lett a közlekedésnek. A sugárút nem csu­pán fényűzési vonal. Kanyargó posványosok, zsom­­békos lápok voltak azok az utczák, melyeknek út­vesztő tömkelegét szétszakítva, köztük ezt a főüte­­ret összekötő vonalként megteremtette a józan íz­lés s a szépészeti törekvés. A sugárutat csakha­mar megkedvelte a fővárosi közönség. Zakatoló hajsza, lázas élénkség, pezsgő élet vert tanyát su­gár, egyenes széles szép járdáin. Tarkabarkaság csillog a meredező kopasz falak aljában , össze­vegyülve a kigunyolt ósdiság a szemetkápráztató újmódi csalással, mely csak a látszatnak hódol s a divatot kergetve fonja be azt, a kit befonhat. Zűrzavaros az a kép, mely itt elénk tárul. A régi szennyet még nem tudja eltakarni a ka­­czérkodó csinosság, melyet beplántálni egyhamar nem lehet. Viharos idők járma alatt nyögünk, a pénz kevés, a vállalkozás fukar, mint az uzsorás, az építkezési kedv megcsappant, mint rohamos forrás után az új bor. Újra derülni kell a nagy tönk után, hogy a pénzes emberek leszállva tö­mött ládáikról, Illés próféta építkezési hajlamaitól megihletve, követ­kőre rakjanak a puszta telkek benépesítésére. Mert így, a­hogy most’, néz ki a sugárút, még nagyon hiányos benyomást tesz a szemlélőre. Nem az, hogy itt üres telek tátong, amott a régi ócska ház ablakait elnyelte a föld, nem is az alacsony darakszerű házikók hosszú sora bántja a szemet, mely végre is mesés teremtő képességet nem kí­vánhat az embertől, — de bántja az, hogy véges­­végig járva, alig talál szórványosan néhány helyet, a­hol a kőmives kalapácsa csattogna, vagy az ács baltája hasítaná a fényűt. Pang minden. Mintha a közöny álmát aludná a főváros, melynek szórako­zást hajhászó népe pedig ugyancsak sütkérezik a sétára oly igen alkalmas it csillogó verőfényében . Annál inkább üdvözölhetjük hát azt a sze­rény munkát, mely két éve folyik már az opera­ház sokat hányt-vetett telkén, melyért annak ide­jében folyt a tollharcz elkeseredéssel. Pedig ezt a telek-kérdést elég szerencsésen oldották meg. Ve­szíteni nem veszített vele senki, Thalia pedig csak nyert. Egy felül a kerepesi után a népszínházát, melynek ügye még most is vajúdnék, ha 500.000 forinton nem vette volna meg tőle az operaház ezt a telket, másfelül igen alkalmas hely ez az ope­raháznak is ; nem is esik oly messze, mint néme­lyek ellenvetik, azután meg nagy előnye, hogy ép­pen az opera szokásos közönségének fészke közé fészkelődött, hol nemcsak művészi ízlést terjeszt­het, de némileg a magyarosodást is elősegítheti, melyre pedig éppen ezen a ponton ugyan nagy szükség van. Hozzá még az is, hogy az épülő operaház mindenesetre lendületet fog adni környé­kének s a­mint hallatszik, nemsokára meg is fog indulni a munka ezen a tájon, mely most olyan elhagyatott s puszta. Köröskörül sehol, csak az operaháznál folyik a szép munka isten igazában. Benn a tátongó fa­lak közt, künn a lassan-lassan formálódó oszlopok és párkányok körül s a szomszédban, a kőfaragók érdekes telepén, hol ugyancsak van a vésőnek dolga, mig az idomtalan kőhalmazból rögtön hasz­nálható darabokat vés, vág és farag kitartó mun­kával. Meggörnyed az erős munkás s fáradtan veri nagy „bunkójával“ a szívós anyagot maró éles vésűt: a kőtörmelék sziporkázva ugrik szerteszét, a kőpor finoman szitál a légben s lepi a szegény munkás vásott zubbonyát, törődött arczát és sorvadó tüdejét, mely lassan-lassan fogy, mint a gyertya­­szál . . . Megható munka ez, megborzong szívünk, ha sokáig nézünk egy-egy vénebb sápadt arczát, melyről a „memento móri“ beszél. Sokáig időztem a telepen, Roskatag kis épü­letben, melynek üszkös gerendái szomorúan vi­gyorognak az utcza színére, csak úgy hevenyében összetákolt asztalon dolgoznak a rajzolók mindig újabb és újabb alakzatokon. A felügyelő künnjár a szorgalmas munkások között, korántsem azért, hogy serkentse őket, mert hiszen lázasan dolgoz­nak azok amúgy is a mindennapiért, no meg a „vasárnapiért“ — de számon kell tartani őiset s már az minden munkánál úgy szokás, hogy legyen a teszi-veszi lábatlankodó, a kinek voltaképen édes kevés a dolga, de azért mindig akad, ha más nem: zsörtölődő csörölés-pörölés. A szomszéd ház mezítelen falán egy kis rész frissen van meszelve. Százszor bemeszelték azt időről-időre. Majd mindennap. Mert hát az a kö­zelben dolgozó munkások mintás táblája. Ma uj minta jön rá, holnap már aszerint elkészítik a szükséges darabokat, holnapután újra meszelik s újra új mintát rajzolnak rá. Vastagon tapad a falra a mész s mire az operaház fölépül, ugyan­csak egész réteget fog képezni az a száz és száz minta. Ezernyolczáznyolczvanat írunk akkor már, midőn a magyar dalszinház díszes csarnokai kitá­rulnak az élvezetet kereső közönség előtt. Sok viz lefolyik addig a Dunán és sok vizet fölszivattyúz­­nak abból a kútból, mely a monumentális épület közel-közepén áll s az építkezéshez bőven adja a vizet, úgy, hogy ez ideig egy csöppért sem kel­lett a szomszédba szorulni. Véletlenül történt, hogy ez a már rég meglevő kút éppen az épület köze­pére esett. Ott is maradhat egész addig, mig a belső díszítésre nem kerül a sor. Akkor a hálátlan ember irgalmatlanul bet­rni bugyogó buja forrá­sát mindörökre. Hiába, s világ, a­mig áll és a­mig él, ront, bont, épit, de nem henyél. A forrás el­­oszlik, mint a buborék s fölötte egy uj, fényes al­kotás kél, mely nem gondol arra, minő halott fek­szik alatta a mélyben. Szegény jószivü kút bizony szomorú sors vár reád! . . .Különben vigasztald magadat; a halottak föltámadnak. Lám, tanú rá mindjárt a szép anyagú kő, melyből az operaház külső díszítéséhez szük­séges finomabb faragásokat készítik. Ezt a szívós, szép követ, mely szinte megcsalja a szemet, hogy márvány, — több, mint kétszázadon át a feledés homálya borította. Bányái beomoltak, moha és ka­­rangkóró nőtt rajtuk s csak elvétve kongatta a bányász puszta sziklaüregeit. A budai Mátyás­templom restaurálásakor fedezték föl, hogy az el­­­, hanyagolt budai Rochus-hegyi kőbányákból fejtet­­t­­ék a templom építéséhez szükséges követ. Azóta a fővárosban nagy ritkán használták. Tömegeseb­ben a templom restaurálásánál szálltották s ez­után a várkerti építkezéseknél s most az opera­háznál. Szállítása még most sokba kerül. Az út a bányákhoz hosszú és igen rosz. Pedig igen kívá­natos, hogy a rendkívül kemény és a barnás színbe játszó követ különösen a monumentálisabb építkezéseknél minél inkább használják. Az ope­raháznál így tesznek, bár nagyrészt a sóskúti kö­vet kell használniok jutányosság és alkalmatosság szempontjából. Faragni is sokkal fáradtságosabb a Rochus-hegyit, mely különben a legfinomabb szobrászati munkára alkalmas. Igen czélszerű in­tézkedés a faragásra nézve az, hogy a szobrászok már a beépített kövön dolgoznak, hogy munkájuk sem az építést ne hátráltassa, sem pedig a foly­tonosságot ne akaszsza meg, mint sok építkezés­nél, hol mikor már az egész ház kész, a díszítés­sel akkor szuszmitálnak. Általában igen ügyesen vezetik az operaház építkezését. Nem hajszolják lázasan s erőszakkal, hogy a szilárdság rovására ne essék valami hiba. Éppen ezért nem kerül tető alá az épület ez évben. 1875-ben még csak alig kezdték a munkát s azt is csakhamar abban kellett hagyni. A Hermina-tért szept. 16-án adta át a főváros a miniszterelnökség által kinevezett építészeti bizottságnak , októberben megkezdték a főmunkálatot, novemberben azonban oly zord idő jött, hogy nem tudták tovább folytat­ni. A következő évben a színpadi sülyesztő helye képezett akadályt, mely az építkezést késleltette. Márcziusban hozzáfogtak a földmunkálathoz s azt el is készítették, három láb vastagságú beton­réteg­gel bevonták az egész épület alját, a pinczék fa­lait s hátul egész a félemeletig vízhatlan mészszel falazták. A terv az volt, hogy a színpadi sülyesztő a Duna sempontja fölött 8 láb s néhány hüvelyk magasságú legyen, a színpad alatt ilyformán har­­minczhét láb mélység támadt. Ásás közben talajvíz kezdett fölbugyogni, a­mit elnyomni nem lehetett. Az újabb építkezések megváltója, a beton azonban ezen is segített. A sülyesztőnek szánt helyiséget kö­rül czölöpözték úgy, hogy a fenyő szálakat nyolcz lábnyira verték a föld színe alá, a futóhomok és a kavicsréteg közé, egész kis hozzáférhetsen ketreczet alkotván. A fakadó vizet azután gőzszivattyukkal kiszivattyúzták s az öt láb vastag beton­réteget a fakadó viz színe alatt egész szárazon állíthatták elő a sülyesztő­ rész egész kiterjedésében. Nem árt most már ennek aztán semmiféle víz, sőt ez csak erősbi­l. A múlt héten egy tehetséges fiatal építész­­szel, Szilágyi Lajossal, az operaház építési ellen­őrével keresztül-kasul jártam a körvonalaiban is impozáns épületet, mely — bár az építészethez édes keveset értek — így is megkapott nagysze­rűségével. Mielőtt az építkezést megszemléltük volna, Ybl, ismert kitűnő építészünk szíves volt irodájá­ban a terveket részletesen megmagyarázni. Ezután a tekervényes állványok szövevényes útján derék kalauzommal bejártam végét-hosszát az épületnek. Szives magyarázatai után képzeletem egész képet alkotott magának a monumentális házról, melynek legérdekesebb része az a vasszerkezet, melyet igen helyesen tűzvészek ellen az egész épületben alkal­maznak. Minden oszlop, minden zegzugban a tar­talék vas ; fát csak a külső díszítésnél a burko­latra használnak. A mennyezetek, a páholyok, a nézőterek berendezése mind vasszálak közé ékelt boltozattal készülnek, a színpad fölött a födélszék szintén vasanyag ; fafödélszéket csakis a nézőtér vasmennyegzete fölött használnak. A színpad előtt pedig vaselőfüggöny lesz, mindez a tűzveszély meg­­gátlására, a­mi a terv szerint annyira izolálva lesz, hogy tűz esetében, akár a színpadon, akár a néző­téren támadjon is az, a közönség a legnagyobb nyugodtsággal megmaradhat helyén. Újabb reform az is, hogy a színpad körül egy járt folyosó lesz, csupán a szereplők számára. A kulisszák titok­szerűségét kissé ugyan rontani fogja ez, de azt­­án a színészek, kik a színpad mögött levő nyílt téren most száz és százféle zaklatásnak vannak kitéve, nem igen bánják. Az öltözködőkkel szemben egy-egy ajtó nyilik e folyosóra s onnan a színpadra léphetnek. Általában a színészek ké­­nyelmére nagy gonddal van a terv. Külön föltárá­suk igen czélszerűen lesz beosztva, még a statisták helye is kényelmes. Közvetlenül a színpad mellett kétfelül a díszletek és ruhák tára lesz. A díszletek helyisége oly nagy, hogy ezerkilenczszáz függönyt helyezhetnek el. A sülyesztő éppen a fakadó víz közbejöttével oly mély, mint ez időig egy színház­nál sincs. Aljától az épület tetejéig a magasság megegyez a városház tornyának magasságával. A színpad háttere kibontható s a sülyesztő s a háttér padozata szükséges alkalmakkor úgy csapódik össze, hogy az épület hátsó ajtaján kocsival vagy lóval e síkon kényelmesen a színpadra lehet jutni. Diszességre nézve ez előcsarnok s a királyi páholyhoz vezető följáró lesz a legfényesebb. E helyeken igen szép olasz márványból készült osz­lopokat alkalmaznak, melyeknek egy részét már elszállították. Az oszlopok és díszítések mintáit in­nen küldik el Olaszországba, honnan azután eze­ket a megrendelt anyagból kidolgozva kapják meg. A szobrászok műhelye ideiglenesen az épületben van. Mar­schenke V, ki a szobrászati munka vállal­kozója, több segéddel dolgoztat itt igen szép alak­zatokat. A vállalkozók mind hazaik, a munka anyagát, kivéve az olasz márványt, hazánk szól- Arra pedig, hogy n és póttartaléki jutalékait kiállította, mi­nvédséghez is több hadkötelest állított a­k­gye, hiába hivatko­zik ellenészrevételei se­­kin a megye alispánja. Egyedül a hadjutalékok kiállítása által még nincsen elég téve a törvénynek. A fegyveres erőt, az 1868-ik évi 40-ik­­és 41-ik törvényczikkek szerint, egyfelől a hadsereg és hadtengerészet, s másfelől a honvédség képezi. A törvénynek tehát csak akkor létezik elég, ha a hadsereg jutalékának teljes kiállítása után, a védtörvény 32-ik szakasza értelmében, a fenmaradott és a hadiszolgálatra al­kalmas hadkötelesek fölöslege is teljesen beosztatik a honvédségbe, s ekként teljesen életbe lép az áta­­lános védkötelezettség elve. S az olyan eljárás, a­mely szerint, a hadsereg jutalékai kiállításának megeléglésével, a honvéséghez csak kevés hadköte­les soroztatnék be, átalában véve nem a törvény­nek betöltésére vezetne, hanem tényleg a honvédség intézményének elenyészését, s a keretek fentartására fordított összegeknek hasztalan kidobását vonná maga után. Ezt pedig sem a megye közönsége, a­mint meg vagyok győződve, nem akarja, sem én, mint felelős miniszter, nem engedhetem meg. Végre valamint sajnálattal vettem az alispáni fölterjesztésnek azon részét, mely szerint ezen in­tézkedés a megye közönségénél oly elkeseredést fogna szülni, a­melynek mérvei és következményei beláthatatlanok ; úgy azon hiedelmemet jelentem ki, hogy e szavak sokkal többet foglalnak magukban, mint a­mit, és a­mennyit ki akartak fejezni. Min­den következményért különben, a­mely áthágná a törvények korlátait, nemcsak annak elkövetőit, ha­nem az illető tisztviselőket is, a­kik annak meg­­gátlását elmulasztanák, szoros felelősségre kellene vonnom. Az én várakozásom szerint, nem lesz más következése ezen intézkedésemnek, mint egyfelől odaadó megnyugvás a törvényben és törvényes rendelkezésben az érdekelt felek részéről, s más­felől a törvény és az annak végrehajtói iránti bi­­zodalomnak növekedése a többi honpolgárok ke­belében. Szomjas József beszéde. Tartotta választói előtt Tisza-Löjcön szeptember 23-án. 1. De nem kívánják önök, hogy teljes képét ad­jam az országgyűlés egész működésének, és azon alkotásoknak, melyek a törvényhozás terén létesít­­tettek, az eddig megemlítettek is elég bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy kormány és országgyűlés élénk tevékenységet fejtettek ki, s ha, mint óhaj­tották volna, többet nem tehettek, azt leginkább annak lehet tulajdonítanunk, hogy a monarchia két felének kormányai között folytatott alkudozások minden várakozást meghaladó időt vettek igénybe. Ennyit az országgyűlés eddigi munkásságáról s most engedjék meg, hogy áttérjek azon két, be­ismerem, igen fontos és nagy horderővel bíró kér­désre, melyet némelyek felhasználni kívántak arra, hogy a kerület választó­polgárait egy tüntető nyi­latkozásra bírják. Mi az elsőt illeti, sohasem csináltam belőle titkot, hogy én a vámterület közösségének híve vagyok. Hiszen épp azon nyilatkozatomban is, mely­nek megtartására emlékeztetni kívántak, világosan kiemeltem, hogy az erre vonatkozó újabb egyesség­­nek megkötését az országgyűlés legfontosabb fel­adatai közé számítom. Kétségtelen, hogy ezen újabb egyezkedésben sem lesznek vágyaink mindenben kielégítve, de kér­dem önöktől, lehet-e az egyezkedés fogalmát úgy képzelni, hogy az csupán és kizárólag csak az egyik fél óhajtásának feleljen meg mindenben ? Az egyikben nekünk, a másikban nekik kel­lett engedni, s engedtünk kölcsönösen, ma is, mi is, mindaddig, míg azon pontra jutottunk, a­melyen egymás mellett becsülettel megálhattunk és meg­élhetünk. Én azon megállapodásokban, melyek a két kormány között létre­jöttek, — főleg a mezei gaz­dasággal összekötött iparnak nyújtott lényeges ked­vezményekben, s a vám visszatérítéseknél szenve­dett hátrányoknak megtérítése folytán az eddigi állapotokhoz képest lényeges javulást látok, s ha­bár teljesen kielégítőnek nem is, de olyanoknak tartom azokat, a­melyek mellett igen megélhetünk, s azért inkább elfogadom, mintsem jogosnak hitt minden óhajtásomnak erőszakolásával, magát a vámterület közösségét veszélyeztető végletekig men­jek, semmikép sem látván az ország érdekében ál­lónak, hogy válaszfalat emeljek magunk s nyers terményeinknek legtermészetesebb, s minthogy köz­vetlen annálfogva legjobb fogyasztói közé. Nem jutott kezeimhez semmi, a miből azon aggásokat megismerhetném, melyek az engem nyi­latkozatra szólítani akarók szemei előtt lebegtek, s így nem vagyok azon helyzetben, hogy azokra felelhessek. Valószínű azonban, hogy e kérdésnek országgyűlési vitatásában részt venni fogok, s ak­kor azon leszek, hogy ottan részletesen előadandó érveim és indokaimmal­­, választóimat megismer­tessem. Most midőn még több tárgyat óhajtanék érinteni, nem akarnám azok fejtegetésével szíves figyelmeket fárasztani, — kész vagyok azonban minden felvilágosítással, s a hozzám intézendő kér­désekre felelettel szolgálni akár most, akár előadá­somnak befejezte után! Mi a másik kérdést: a jegybank tárgyában létrejött megállapodásokat illeti, ezekkel szemben egészen más helyzetben vagyok. Önökhöz intézett nyilatkozatomban nem be­széltem ugyan egy az osztrák örökös tartományok­tól minden tekintetben független és kizárólag ma­gyar önálló jegybankról, habár tartozom önöknek annyi nyiltsággal és őszinteséggel, hogy beváljam, miszerint nekem, sőt hitem szerint magának kor­mányunknak s az őt támogató szabadelvű párt túl­nyomó többségének ez képezte óhajtását, s ennek valósítása a jegybankügy megoldásának eszményét. A tárgyalások folyamáról eddig a nyilvános­ság elé került közlemények kétségtelenné teszik, hogy ezen eszményünk valósítása sem a korona ellenzésén, sem magyar tanácsosainak buzgalmán, de oly nehézségeken szenvedett hajótörést, melyekre nézve valószínűen csak az erre vonatkozó törvény­­javaslatok tárgyalásánál nyerendünk felvilágosítást. Ha sejtelmeim nem csalnak ezen nehézséget az önálló jegybank alapjának előállításához szük­séges anyagi eszközök hiánya képezé. S éppen azért, ha én az elénk terjesztett ja­vaslatokat megszavazandom is, azért mivel az álta­luk teremtett helyzetet minden kétségen felül jobb­nak tartom, a jelenleginél és pedig azon oknál fogva, mert általa az országnak e tekintetben való szabad rendelkezési jogát nyíltan beismerve, s jövőre teljesen megotalmazva, mert a bankügy ve­zetésének ellenőrzés tekintetében a két kormány befolyását egyenlő alapokra fektetve látom, mert, az ország fővárosában, s terjedt hatáskörrel felru­házott igazgatóság felállításában, melynek élén egy a magyar kormány előterjesztése mellett, ő felsége által kinevezett kormányzó áll, a hazai pénzforga­lom függetlenítésének, s hitelviszonyaink önálló fejlődésének biztosítékát találom. Ha mondom ezen okoknál fogva inkább elfo­gadom ezen engemet ki nem elégítő megállapodá­sokat, mintsem az országot jó reménység fejében, vagy egy kalandos kísérlet kedvéért, a jelen rende­zetlen állapotban tovább megtartani, vagy egy ideiglenes állapotból származható pénz- és hitelkrc­­sisnek, mely meggyőződésem szerint beláthatlan nyomort és romlást fogna hozni mindnyájunkra, kitenni akarjam. Kijelentem azonban, hogy én ezt csak azért fogadom el, mert ez idő szerint nem látok módot kedvezőbb megoldásra, kész lennék azonban sza­vam és szavazatommal támogatni minden bármely oldalról jövő oly javaslatot, mely egy önálló ma­gyar jegybank felállításához szükséges alapoknak beszerzésére megbízható garantiákat j­­elké­pes lenne. Ezekben t.­polgártársak vázlatát­­ adtam az országgyűlés eddigi működésének, s a körülmények által parancsolt rövidséggel megjelöltem azon irányt, melyet a jövőben követni akarok, s érintettem azon indokokat, melyek ezen iránynak választására ösz­tönöztek, legyen szabad reménylenem, hogy önök, kik az élet nehézségeit ismerik, ki nem ringatják magukat az ábrándok valósíthatlan­ világában, s nem elérhetlen vágyak után rajongani, de viszonyaink­nak habár lassú, de folytonos és biztos javítását kívánják, helyeselni fogják eljárásomat-törekvé­­semet. Mielőtt önöktől, uraim, búcsút vennék, lehetet­len, hogy meg ne emlékezzem azon véres drámá­ról is, mely szomszédságunkban folyik, s a­mely­­nek, K­aluzsi Zsöj­d Igen,­ mozgalom­ba hozott minden oly kebelt, mely a jogosulatlan erőszakoskodás miatt felháborodni, s a méltatlanul megtámadott iránt részvétet érezni és ügyéért lelkesedni tud ! Nem akarok a háború keletkezésének okai­ról, s illetve azon körülményekről szólani, a­me­lyeknek palástja alatt e háború megindíttatott. Csupán constatálni kívánom, hogy a fegyver hatalmára támaszkodó elbizottság silányabb ürügy alatt soha nem indította meg erőszakoskodását, s hogy a jogos harcz szent ihlete soha nem edzette meg jobban az igaztalanul megtámadottak szívét és védő karjátt, mint e háborúban. Természetesnek kellene tehát találnunk azon általános érdeklődést és figyelmet, melylyel e harcz minden mozzanatát országszerte kísérjük. Természetesnek a minden igaz és magasztos­ért lelkesülő magyarnak a megtámadott iránt oly zajosan nyilvánuló rokonszenvét még akkor is, ha e rokonszenvnek szálas irányunkban teljesített ne­mes és baráti szolgálatok hálás emlékezetében nem gyökereznének is. Még természetessebbé teszi ezt azonban azon önfentartási ösztönünk, mely sejteti velünk, hogy a

Next