Ellenőr, 1877. november (9. évfolyam, 460-514. szám)
1877-11-08 / 472. szám
ügyét, s nem menti meg a Broglie-Fourtoucabinetet. A republikánus kamara a senatus bizalmi szavazatára majd tud válaszolni csattanós bizalmatlansági szavazattal. S ha ez sem lesz elég, ha Broglie intrikus és Fourtou cinikus arca továbbra is provokálná a republikánus többség és az ország közvéleményét, majd színre hozna ez a közvélemény olyan botrányokat, amelyektől Mac-Mahonnál még bátrabb férfiú, s a Fourseou-félénél még arcátlanabb clique is visszariadna. Ha tehát Mac-Mahon Francziaország legszentebb érdekeit nem akarja kockára vetni, a bonyolult kérdés megoldását nem a senátus bizalmi szavazatában kell keresnie, melyet az ország közmegbotránkozással fogadand, mint a servilizmus és hazafiatlanság elrettentő példáját, hanem a tényekbe való belenyugvásban, s a republikánusokkal való transactióban. Nem is tulajdonítunk Broglie-Fourtou maradásának egyéb jelentőséget, mint hogy a transactio létrejöttéig, valamely modus vivendi feltalálásáig a régi kabinet fog az ügyek élén maradni, miután a cabinet d’affaire alakítása meghiúsult. Csakhogy a transactiónak mielőbb létre kell jönnie, a modus vivendinek mielőbb fel kell találódnia, mert a dolgok jelenlegi rendje fenntartásának próbálgatása valóságos istenkísértés, olyan játék a tűzzel, mely legelőször is annak kezét égetheti meg, aki nem átall játékot űzni a vészes elemmel. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése november 7-én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Elnök: Ghyczy K. Jegyzők: Beöthy, Gullner, Orbán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza, Széll, Szende, Bedekovich. Széll Kálmán pénzügyminiszter : T. ház ! Az épen most befejezett általános vitában azon érvek kifejezésére, amelyek a tárgyalás alatt álló bankegyezmény védelmére felhozhatók, a bizottsági többség előadója és a ház ezen oldalán felszólalt szónokok részéről oly terjedelmes nyilatkozatok történtek, amelyek a kérdésnek minden lényeges részét átölelve, azt, mondhatnám, annyira kimerítették, hogy ezen ügyről, vagy inkább ezen kérdés körül, amely felett köteteket írtak össze és köteteket fognak még összeírni, lehet ugyan még beszélni, de újat mondani nagyon nehéz, és azért én, tehát, nem fogok a kérdésnek minden részére kiterjeszkedni, nem is fogok meddő polémiákba bocsátkozni, csak egy pár megjegyzésre fogok szorítkozni, melyeket a kérdésnek magvára, lényegére nézve elmondani mégis feleslegesnek nem tartok. Ezekre kérem ki a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Hogy hazánkban a bankügynek végleges, mondhatnám egyedül természetes, egészséges megoldását más nem képezheti, mint egy érczfedezetre alapított és jegyeit érczpénzzel mindig beváltani is képes önálló jegybank felállítása, azt a ház ezen oldaláról sem tagadta senki, sőt állította mindenki, és állítom én is, hogy az ország területe, népessége, forgalmi és hitelviszonyai, és államiságánál fogva egy ilyen jegybankot nem nélkülözhet, mihelyt annak létesítésére az első feltételek megvannak. De az, amit mi a mai helyzetre nézve állítunk, ami a többségi véleménynek alapjául szolgál, az abból áll, hogy a megromlott és elértéktelenült valuta mellett a monarchia közös és egységes forgalmi területén két, egymással semmi öszszefüggésben sem levő oly jegybank felállítása, amely jegyeket bocsát ki, de jegyeit érezpénzen beváltani nem képes, tehát insolvens bank működése azon összeköttetéseknél fogva, amelyek folytán a monarchia mindkét állama területének forgalmát, kereskedelmét, hitelviszonyait, egész gazdasági életét alig látszó finom, de annál erősebb és alig szétválasztható szálakkal keresztülszőtték, oly zavarokat és következtetéseket vonna maga után, amely a közgazdasági életnek minden részét erős rázkódtatásoknak tenné ki. És mert azon kötelezettségek, melyeket az állami és magánosak a monarchia forgalmi területének másik részén teljesíteni, vagy ott lebonyolítani kötelesek, nagyobbak, mint azon kötelezettségek, amelyek onnan itt teljesítendők, noha két ilyen alapra fektetett jegybank működése nyom nélkül ott nem maradna , ezen kártékony hatás az említett okoknál fogva kétségkívül nagyobb mértékben tenné magát érezhetővé nálunk, mint ott, és így az önálló magyar banknak most rögtön insolvens alapokon felállítása oly merész kísérletet képezne, amely következményeiben nemcsak paralysálná ezen előnyöket, amelyeket felállításától önök várnak, hanem komoly zavaroknak, rázkódtatásoknak tenné ki az országnak összes forgalmi, hitel- és közgazdasági életét. A bank, t. hát, nem öncél magában ; az eszköz, csak oly eszköz az állam érdekében, mint minden intézmény eszköz az állam gazdasági életének folytatására és fejlesztésére. Már most azt kérdezem: tanácsos-e ezen intézményt, amely nem önczél, hanem eszköz, életbe léptetni oly következményekkel, és oly következmény árán, amelyek éppen azon érdekeket tennék koczkára, amelyeknek ápolására az intézmény maga rendeltetett ; midőn kínálkozik egy másik mód, amely, bár nem felel is meg minden igényeinknek, de amidőn határozottan jobbá, tűrhetőbbé teszi állapotainkat, egyúttal elkerülhetővé teszi azon bajokat, amelyektől a másik megoldás mellett méltán tartunk. Miből állnának azon bajok, kérdik a másik oldalról, mik azon veszélyek ? hol állanak elő ? Mi szerintünk a két jegybank által kibocsátott pénzjegyek értékkülönbözetében és ezen értékkülönbözetből eredő bajokban rejlenek. Önök azt állítják, hogy ezek nem következnek be. Ez képezi az egész kérdésnek magvát, t. ház. Aki annak még lehetőségét sem concedálja, hogy e jegyek közt értékülönbözet állhat be, annak én merev ragaszkodását az önálló bankhoz ily körülmények közt is teljesen értem. És viszont engedjék meg önök is nekünk, hogy mi, kik ellenkező nézetben vagyunk, a veszélyektől való komoly aggályaink miatt, az önök útját nem követjük és követni nem óhajtjuk. Igen részletesen és alaposan kifejtetett az 1. barátom, a bizottság többségének előadója, Wahrmann Mór által, kifejtetett t. barátom Fálk és Markus képviselő által, miben állanak ezen veszély okai. Én éppen ezért e kérdéssel hosszasan nem foglalkozom. De mert azon előadások által megcáfoltaknak az önök által felhozott érvek nem tekintetnek , — mint ezt Simonyi képviselő úr is constatálta, aki azt mondta, hogy érvekkel, cáfolatokkal álljunk elő, mert mindaz, amit mondunk csak frázis, — pedig aki visszaemlékezik a vita elejére, viszszaemlékszik Fáik J. barátom kitűnő beszédére, melyben ő Helfy képviselő úr különvéleményét mondhatnám szétszedte, az el fogja ismerni, hogy az csakugyan czáfolat volt, és ha önök ilyen cáfolattal nem elégszenek meg, akkor önöket valóban igen nehéz kielégíteni; — de mert azt mondják, cáfolat nem volt, s azt akarnak hallani, én azokhoz, amik felhozattak — mert ismétlésekbe bocsátkozni nem akarok — némelyeket a magam részéről is elmondani szükségesnek tartok. Vannak bizonyos dolgok, tehát, amiket mathematice bebizonyítani alig lehet, és mégis a legalaposabb argumentumok támogatják azon tételek igazságát. De mert mathematice bebizonyítani őket igen bajos, az individuális felfogásnak tág tért engednek. Így van ez azon kérdéssel : lesz-e hát disagio a két pénzjegy közt, és milyen lesz ? Én azt állítom, hogy ezen értékkülönbözet már csak annálfogva is előállhat, és mert előállhat, valószínűleg elő is áll, mert azon egyedüli garancia, mely lehetetlenné tenne ilyen értékkülönbözetet, t. i., hogy a két bank az általuk kibocsátott jegyeket kölcsönösen elfogadná, azon megoldásból, melyet önök javasolnak, ki van zárva. Már ez ok maga lehetővé és így valószínűvé teszi az értékkülönbözetet, nem lévén semmi garantia, mely azt kizárja. A bizalom és hitel, melylyel egyik és másik bank jegyei a publicumban találkoznak, lesz az, amitől függ ezen értékkülönbözet keletkezése, vagy megszüntetése. A hitel és bizalom, t. ház, nagyon szeszélyes dolog, sokszor oly körülmények, melyek alig magyarázzák meg, miért alkalmaz a hitel sokszor teljesen különböző mértéket oly okoknál fogva, melyek minimálisoknak látszanak ugyan, de hullámzásokat idéznek elő ott, ahol azt a dolog természete által különben kizárva kellene lenni. T. barátom, a bizottság többségének előadója, már hozott fel ilyen példákat, mondván : miért jobbak az egyik, és miért roszabbak a másik vasút prioritásai, holott mindannyit az állam egyenlő biztossággal ruházta fel, és miért roszabb, példát akarok felhozni, ami talán még közelebb fekszik, és még frappánsabban mustrálja a dolgot. (Halljuk !) Ugyan tehát, ki magyarázza meg azt, hogy miért roszabb a carsusa a szőlődézsma váltság-papírnak, mint a földtehermentesítési kötvényeknek. Mindeegyiket a magyar kormány garantírozza, mindegyikkért a magyar kormány fizeti a kamatot és törlesztést. Az egyik papír, a földtehermentesítést hosszabb idő múlva fognak törlesztetni, a szőlődézsma váltság pedig rövidebb idő alatt törlesztetik, sőt ezenkívül addig, míg a földtehermentesítésinek nincs speciális hypothecája, ennek megvan speciális garantiája, amenynyiben minden egyes megváltási kötelezettnek birtokára be van táblázva, és mégis azt látjuk, hogy állandó 5—6, sőt 8%-nyi értékkülönbözet van a kettő között. (Igaz a középen.) Honnét van ez ? Egy az alap, egy a bizottság és kétféle az árfolyam. Ki magyarázza meg ennek okát? Ez tény, ez így van. A hitelt ki kell érdemelni. Arra pedig, hogy a hitel kiérdemeltessék, mindenekelőtt szükséges az idő. No már ne legyünk elfogultak. Ismerjük be, hogy az az intézet, mely 60 évvel ezelőtt kezdte működését, már e tekintetben is azon intézethez képest, melyet mi felállítanánk, bizonyos prioritással bírna. (Helyeslés a középen.) De, te hát, vannak, mondom, azon főokokon kívül, melyeket előttem ez oldal szónokai alaposan kifejtettek, és melyekre én azért nem térek vissza, mellékkörülmények is, melyeket megérinteni nem lesz felesleges. Azt hiszi valaki, hogy ha az egyik bank kevésbbé szigorúan jár el a váltóleszámítolásnál, csak egy árnyékkal is, mint a másik, ha az egyik kevésbbé gondosan fogja a maga lombardüzlete alá veendő értékek sorozatát megválasztani, mint a másik, ha az egyik banknak az év végén kevesebb vagy több behajtatlan követelése fog mutatkozni, mint a másiknak, ha az egyiknek részvényei egyszerre nagyobb tömeggel vettetnek ki a piacra, mint a másiknak, ami pedig mind megannyi lehetséges dolog, kérdezem, vajon ezek nem oly momentumok, nem oly tényezők-e, melyek a két insolvens bank által kibocsátott jegyek értékének megítélésénél, azon hitel és azon bizalom dolgában, melyben azokat a forgalom részesíti, igen fontos szerepet játszanak ? (Élénk helyeslés a középen.) Ezen dolgokat elvitatni igen bajos, ezek a dolgok pedig előállíthatnak oly hullámzásokat, melyek a mostani kettős disagio helyett egy 3-ik és 4-ik disagiót is létesíthetnek. De azt mondják : az államjegyekkel való becserélés az lesz, ami megakadályozza mindazt. Ezen theória ellenében kifejtettek azon érvek, amelyek — azt gondolom — ezen theoria tarthatatlanságát bebizonyítják. Én csak az itt kifejtettekből akarom a conclusiót levonni. Vagy köteleztetni fog az a bank a bankjegyeknek államjegyekkel való felváltására, vagy arra nem fog köteleztetni. Ha arra kényszeríttetik, méltóztassék meggondolni, mily nagymértékben kellene erejét csak arra az egy functióra elforgácsolni. Méltóztassék meggondolni, hogy akkor marad e ez a 70 millió bankjegykészlet, amelyet az ország hitelszükségletének kielégítésére az önök által contemplált bank adni fog. Pedig kell ám akkor is reserve, sőt azon reserven kívül még egy nagy jegytartalék, hogy a bank mindenkor azon helyzetben legyen, hogy államjegyekkel felcserélje a maga bankjegyeit, melyek sokszor nagy tömeggel jöhetnek, mert abból a 350—60 millióból, amely forgalomban van, nagy része van az országban, nagyrésze jelentkezik a bank pénztárainál beváltásra. Ez tehát az egyik következése azon stipulatiónak. És ha Helfy képviselő úr, aki oly könnyedén egy pár hét alatt előteremteni véli a 40 millió frtot, azon embert, akit in petto tart erre, megkérdi, hogy erre a stipulatióra rááll-e, azt hiszem, igen hamar azt a választ kapja, hogy ily praetensiókkal szemben nem maradván már annyira lucratív az üzlet, mégis csak meggondolja, bejöjjön-e 40 milliójával; ha pedig belő és kötelezi magát arra, hogy az államjegyekkel való beváltást stipulálja , akkor oly merész kötelezettséget vállal, hogy nem gondolom, hogy már csak az erre való készsége folytán is, érdemes lenne-e vele szövetkezni ? De ha nem kényszerítik arra, hogy az államjegyeket beváltsa, akkor, t. ház, a kereslet és kínálat örökös törvényei szerint előállhat és valószínű, hogy előáll a disagio, már csak azért is, mert keresettebb lesz az államjegy mint a bankjegy, azért, mert a bankjegynek kényszer-árfolyamát itthon igen, de másutt, ott, ahol fizetési kötelezettségeink vannak — államnak úgy, mint magánosnak — Bécsben természetesen nem decretálhatván, azon jegyeket fogják keresni és e keresés közben értékesebbekké tenni, amelyekkel ott, ahol nekik fizetniük kell, csakugyan fizethetnek is. S tehát, ha theóriában előállhat ez érdekkülönbözet, azt hiszik-e, hogy az élet, a forgalom, mely még a garantiákat is halomra dönti a maga ezer és ezer változó hullámzása és esélye által, melyhez a speculátiónak még kiaknázó segítsége hozzájő, nem teremti-e meg azt valóságban, amik ellen még a theóriában sem bírunk garantiát szerezni és azt lehetőnek és beállhatónak el kell ismerni, az így megteremtett értékkülönbözet kedvezőtlen általános politikai conjuncturák hatása alatt oly óriási mérveket ölthetnek, hogy csakugyan beállhat a complicatiók ezen sora gazdasági életünkben, beállhatnak azon veszedelmek és bajok, melyektől mi mindnyájan ez esetben félünk, igen közelieknek, nagyoknak és komolyaknak tűnnek fel. (Helyeslés a középen.) És ha egyszer előállt, hol a garantia tehát, hogy nem áll elő máskor is, és ha e garantia nincs meg, vége van a nyugalomnak és biztosságnak, s előáll a bizonytalanság minden rendes forgalomnak legnagyobb baja. (Helyeslés a középen.) Azt mondják, hogy a megoldás oly roszszá, a jelenleginél is roszabbá teszi a helyzetet, hogy annak az árán is, hogy elkerülhetők legyenek e bajok és következések, nem szabad azt elfogadni. Én tehát beismerem, hogy e megoldás nem kielégítő minden tekintetben ; e megoldás egyes részében olyan, mely talán a czél veszélyeztetése nélkül kielégítőbb, megnyugtatóbb formulázást is nyerhetett volna. Beismerem mindezt, de azt — és hosszabban erről a részleteknél értekezhetünk — hogy e megoldás a helyzetet roszabbá teszi, mint Chorin Ferencz képviselő úr is magát kifejezte, ezt objectív bírálat mellett alaposan állítani nem lehet. Már maga azon tény, hogy a bankügy a törvényhozás ingerenciája és ellenőrzése alá helyeztetik, hogy a bankszervezet a két kormánynak a paritás alapján álló felügyelete és ellenőrzése alá vétetik ; hogy a magyar érdekek képviselete a főtanácsban egy bizonyos mértékig biztosítva és egy nagyobb mértékig lehetővé téve van, hogy a budapesti igazgatóság a váltócensorok megválasztásában, a váltóleszámítolási üzlet bizonyos fenntartott eseteinek elintézésében, az egyes fiókok közti hitel felosztásának decretálásában, a banküzlet közvetlen vezetésében, a leszámítolási üzlet közvetlen vitelében oly befolyást, oly hatáskört nyert, melyet kicsinyleni nem szabad és nem lehet, és amely az eddigi panaszok és sérelmek egy nagy részét orvosolja. Mindezek oly momentumok, melyek kétségtelenné teszik, hogy a mai helyzet nemcsak roszabbá nincs téve, hanem határozottan javítva lesz és ha annak a főtanácsnak jogai szélesek is, tehát, és szélesebbek, mint amit magunk is óhajtunk : a társulat közössége, az érezfedezet és a bank vagyonegysége, bizonyos oly követelményekkel jár ezen irányban, amelyeket bizonyos mértékig nem deferálni lehetetlen. A vezetés egyöntetűségének, folytonosságának biztosítása másfelől igényli, hogy ezen főtanács joga és hatásköre olyan legyen, mely a közös organismust minden körülmények között functio képessé tegye, mert oly bankra, mely nem functio képes és mely csak zavarokat előidézni alkalmas, gondolni senki sem fog. A részleteknél majd kimentőbben szólhatunk erről, ha ezt a kérdést érdemileg fogjuk megbírálni. Én csak azt akartam megemlíteni, hogy vannak tekintetek, amelyek megkövetelik a főtanács széles jogainak decretálását. Egy főtámadás, amely a túlsó oldalról felemlíttetett, az, hogy azon 50 millió forint, mely a budapesti igazgatóság rendelkezésére bocsáttatik, a magyarországi hitel kielégítésére nem elégséges. Én beismerem tehát, és ez nem titok, hogy én magam is nagyobb összeget kívántam biztosítani a budapesti igazgatóság rendelkezésére; de ha arról van szó, hogy megállapítassék egy olyan öszszeg, amelyet semmi körülmények közt nem lehet a monarchia másik felének forgalmába átvinni, akkor tehát lehet-e egy óriási arányokkal meghaladó módon nagyobb összeget dekretálni, mint azt, amely körülbelül a tényleges tapasztalatok szerint az ország tényleges hitelszükségletének kielégítésére elégségesnek mutatkozott, ha nem is egészen, de nagyjában s különösen a mai viszonyok között, mint ezt senki sem tagadja, lehet-e ekkor mikor körülbelül 35 millió volt a tényleges szükséglet átlagosan és a bankada felfüggesztésének idejében a maximális összegnek igénybe vétetett 5 millió forinttal kisebb mint ezen 50 millió, azt mondani, hogy ezen 50 millió forint oly összeg, mely absolute semmi körülmények között nem fog megfelelni a hitelszükségletnek ? Különbség van a dotatio és a tényleg felhasznált összeg között. Ez áll, de engedelmet kérek, és ezt kifejtettem annak idején, barátaim ellenében is, kik a bizottságban az ellenzéket képviselik, engedelmet kérek ez nem is olyan dotatio, amelylyel már az apai vagy anyai részünk van kiadva, amelynél több akkor nem fog a magyarországi hitelszükségletekre fordíttatni, ha azok tényleges szükségletek által lesznek igazolva. Ez oly dotatio, amely nem maximális, és amely nem bizonytalan időre van adva, hanem bír a minimum természetével, vissza nem vonható és ha többre lesz reális és valódi szükség, ennek és a rendelkezésre álló eszközök mérvéig emeltetni fog és ez nagy különbség a mai és a jövő állapot között. Addig, míg ma az 50 millió dotatio, mely azonban nem használtatott fel még a bankadó felfüggesztésének igéjében sem egészen; amíg a mai dotatio úgy van adva, hogy az visszavonható, hogy az minden órában visszavehető, hogy abban bizonyos olyan speciális hitelek vannak benne, melyeket mint rendkívüli hiteleket, a bank mindig csak időről-időre szavaz meg és pedig a mint mondatott súlyos garantiák mellett, addig a jövő 50 millió forint úgy biztosíttatik a magyar hitel rendelkezésére, hogy abból egy fillért elvonni nem szabad, és olykép biztosíttatik, hogy a mint az ügyességnek 4. §-a is megmondja, nagyobb hitelszükség esetében a bank főtanácsa annyit fog megadni, és az egyezmény nem azt mondja „adhat“ hanem „adni fog“, amennyi ezen hitel kielégítésére szükségesnek bizonyul. Az nem kegyelem dolga lesz, ez nem oly dolog lesz, melyért esdekelni kell, hanem oly dotatio lesz, melyet a bankegyezség 4. § a alapján a főtanács, mihelyt a tényleges és reális hitelszükséglet bebizonyíttatik, megadni fog, mert az egyezmény értelmében megadnia kell. (Közbeszólások balfelől: De nem fogja elismerni!) Hogy pedig ezen szükség elismertessék, erre ott vannak a magyar tanácsosok (Halljuk !) és szeretném még azon állapotot látni, hogy az országgyűlés tanácskozásai mellett, a nyilvános sajtó mellett, a közvéleménynek száz módon való nyilvánulása mellett azon emberek, kik ott képviselni fogják az ország érdekét, a magyar érdekeket, ne bírjanak elég erővel kieszközölni magunknak a kellős hatáskört, az nem képzelhető, (zajos ellenmondás a bal és szélső bal felől!) feltéve azt, hogy ha azon követelések reálisak és valóságosak, ha pedig nem reális és nem valóságos, akkor nem is szabad kieszközölni, mert akkor beteges és mesterkélt módon fejleszthetnék a hitelt, amit tenni nemcsak nem szükséges, de nem is szabad. És ott van azon banktársulatnak magának igen egyszerű oka ezt megtenni, és ez a maga reális érdeke, mert hiszen nem érdeke az, hogy a bankreservben feküdjenek bankjegyei, hanem érdeke az, hogy azok felhasználtassanak. Ha tehát akkor, midőn neki kötelességévé teszi a bankegyezmény egy §-a, hogy „a reális szükséglet előállta következtében“, a dotatiót emelje és ezt valódi hitelszükséglet esetében az ő saját legteljesebb érdeke is követeli, lehet-e akkor állítani, hogy ez sohasem fog történni. Én azonban, tehát, nem akarom ezt a themát folytatni, mert hiszen ennek bővebb méltatása idején lesz a részleteknél, a bankegyezmény illető pontjainál lesz alkalmunk ezen dolgoknak sokkal kimerítőbb megbírálására, mint az most az általános vita folyamában a ház kifáradt türelme mellett megtörténhetnék. De egy pár dologra, miket el nem hallgathatok a magam részéről, pár reflexiót tenni kénytelen vagyok. (Halljuk!) Lukács Béla. képviselő úr azt mondja, hogy addig, míg a többségnek szónokai, addig, míg különösen a többség előadója Wahrmann, abban vetélkednek egymással, hogy minél desperatusabb színben fessék az ország pénzügyi helyzetét, csakhogy bebizonyíthassék, hogy az önálló bank felállítása lehetetlen ; addig előáll a t. pénzügyminiszter a maga expozéjában azzal, hogy az ország pénzügyi mérlege az utolsó két évben javult, bevételei nagyobbak, vagyonosodása emelkedő félben van. Én, tehát, azon kérdésre, melyet Lukács Béla úr ezen érvelését befejezőleg hozzám intézett, igen egyszerűen felelek. Azt mondja ugyanis, milyen ellentétes eljárás az, melyiknek van hát igazsága ? Én ebben ellentétet nem látok. Azt hiszem, igazságunk van mindkettőnknek abban. A 1. képviselő elég ügyesen, de kissé erőltetve oly dolgokat igyekezett ellentétbe hozni, amelyek teljesen megférnek egymással. Midőn én azt mondom, hogy az utolsó két évben, habár nem oly nagy mérvben, amint kívánnám, de lassan kint, de határozottan, előbbre vittük és javítottuk az államháztartás állapotait, ebből még az épen nem következik, hogy most már oly állapotban van közgazdaságunk, hogy elég erővel bír kiállani minden rázkódtatást,minden zavart, minden veszélyt; sőt ellenkezőleg azon javulás, melyet én bemutatni szerencsés voltam, már maga is óva int bennünket attól, hogy ne kockáztassuk a még csak megindult javulást, hanem kímélettel járjunk el vele szemben minden irányban és ne tegyünk kockáztatott kísérletet a bankügy terén ne tegyük meg az önök által tanácsolt ugrást a sötétbe, mert épen azon organismus, mely betegségéből csak alig épült fel, igényli a legnagyobb kíméletet és nem tűri meg a kockáztatást. (Élénk helyeslés a középen.) Azt mondják és arra figyelmeztetnek bennünket, és figyelmeztetik specializer a többség előadóját, hogy nemcsak az erkölcsi, hanem az anyagi érdekek védelme is kötelesség. Én, t. barátom az előadó beszédében, ezzel ellenkező dolgot nem hallottam, sőt az ő plaidojénük súlypontja abban állott, hogy azon kímélet, melyekkel az anyagi érdekek irányában tartozunk akkor, hogy azokat megrázkódtatni, megzavarni ne engedjük, vezettek bennünket azon ösvényre, melyen ezen bankjavaslat jár. Én megfordítom a dolgot és azt mondom, hogy mi, kik nem a közjogi helyzet szempontjából, nem politikai tekintetekből tekintjük ezen kérdést, hanem kivetkeztetve ezen jellegéből, mint tisztán anyagit és közgazdaságit vesszük szemügyre, vagyunk azok, kik ezen érdekeket védelmezzük, kik ezeknek támogatására kelünk, mert nem teszszük ki ezeket azon megpróbáltatásnak, melyeket azoknak az ellenkező nézetűek javaslatai szerint ki kellene állani , mi, akik nem engedjük át amaz érdekeket a zavaroknak és megrázkódtatásoknak, mi vagyunk azok, kik ezeket valóban alkalmazzuk. (Élénk helyeslés.) És higgye el Bánhidy Béla tisztelt barátom és képviselőtársam, ki ezen TÁRCZA. ,A legújabb botrány.“ (Vígjáték 3 fölvonásban. Irta Theodor Barriere, fordította Feleki József. Először adták a nemzeti színházban november 7-dikén.) A franczia modern szini irány terméke. Az általános recipe után divatos tendentiával, százszor és százszor színpadra vitt alakokkal ismeretes szőtt szinnemű, (a francziák szerint vígjáték) kevés komikummal, ügyes scenirozással s nagyon hamis erkölcsi alappal. Jó és rosz oldala ugyanaz, ami rendesen szokott lenni az e fajta termékeknek, melyek nagyrészt egy kaptafára készülnek. Vásári portékák mindennapi használatra. Elég csinosak látszatra, de annál kevésbbé tartóssak. Több, vagy kevesebb színpadi hatást aratnak, de ritkán zökkennek ki a drámai erő mélyebb feltüntetésére a régisposott kerékcsapásból. Beteges férj s ennek rovására könnyelmű asszony, vagy szurdolmány — dolmányszürként — távol tengeren utazó férj s ennek rovására könynyelmü asszony, biablonszerü csábító nagy erények s nagy hibák nélkül, s ezek ellentétéül egy nemesebb férfi s egy tisztább nő néhány szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb mellékalakkal . . . kész a társaságtörténeti dráma, akár fő, akár mellékmotívuma legyen is a darabnak a házasságtörés, mely nélkül csak úgy nem készítenek a francziák színművet, mint nem dagaszt kovász nélkül kenyeret a szegedi menyecske. Hogy a franczia drámaírók e mindennapi kovásza milyen, azt rég agyoncsépelte az aesthetika. Annyi bizonyos, hogy pikáns. A század közönsége pedig kap a pikantériákon, kivált ha azt oly csínnal és ízléssel szolgálják föl neki, mint a leleményességben, a színpadi apró titkok s a szellemes dialogok alkalmazásában szerencsés francziák szokták. „A legújabb botrány, e divatos irodalom nem valami kimagasló terméke , még csak szini hatás tekintetében sem. Van benne néhány hatásos, idegrázó jelenet s mellette kiválóan egy sikerült humoros scena, de tartalma elég szerény, menete meglehetős lapos s csak olykor csillan föl benne a franczia szellem sziporkázó szikrája s nem mindig pattan el a franczia leleményesség bonbonja. Dramaturgiai szempontból még inkább kifogások alá eshetik. Expositiója elnyújtott, bonyodalma siker s megoldása bár bizarsággal tetszelgő, a naivságig egyszerű. Van azonban néhány oly jelenete, mely a szerencsés színműíró erős drámai érzékére vall s néhány alakja, mely vázlatos vonásokkal is megkapóan színezett, habár a jellemzetesség következetességének hátrányára. A történet Páliéban játszik. Lipari marquisnek a monceauxi parkban fekvő palotájában látjuk először is a marquisnét, ki lázas felindulásban olvassa udvarlójánk báró Strade-nek levelét, melyben az elutazása előtt, légyottot kér a marquisnétól — férje házában. A marquisné idegesen fölsziszszen: „Hogyan, itt férjem házában ? Minő esztelenség!“ Van a palotában egy kedves és szép angyal tisztaságú fölolvasónő Letellier Julia, kit a család gyermekükként szeret s kiben a család iránt táplált háláján kivül csak a gyermeki szeretet él boldogtalan atyja iránt, ki az őrültek házában van. Ép onnan jő haza, midőn a marquisné a levél fölött boszankodó. Keblére öleli a kedves leánykát s figyelmezteti, hogy ha életét egymás életéhez kell lekötni, ne az érdek sugallatára, hanem egyedül szive tanácsára hallgasson. Az ihletetlen lelkű leány tönkölten vallja, hogy szive csupán csak azé tesz, kit szeretni fog. A gazdaggal gög nélkül osztja meg a szerencsét és kitüntetést s a szegénynek nyomorára és nélkülözésére büszke lesz. A marquisné fájdalmasan sóhajt föl: Irigylésre méltó teremtés ! Látni ebből, hogy a marquisné beteges férje mellett boldogtalan s más férfi karjai közt keres boldogságot. E viszony motívuma a drámának. Julia érdeket kelt két férfiúban. Villedieu Maxime megkéri kezét s gróf Fresnoy Albert megváltja neki szerelmét. A leány nem ad határozott választ egyiknek sem, bár szíve az első pillanatban Albert felé vonzza. Albert Maillan grófnőnek udvarolt előbb, csak úgy mint báró Strade a marquisnénak. A grófnő szilaj szenvedéllyel ragaszkodik Alberthez, ki azonban egész valójában megunta e viszonyt s nem hajt a kaczér nő csábításaira. Élénk mozzanatokban pördül ez le az első felvonásban, mely egy idegfeszítő jelenettel végződik. Júlia festőterméből távozik a társaság s ő is nyugodni tér a mellékterembe. E pillanatban a képcsarnokban a marquisné s Strade báró jelennek meg. A marquisné idegesen mutat egy ajtóra, melyen a báró menekülhet. Másfelé el van az útra vágva. A zörejre Julia kilép s a báró észrevétlenül a sötét képcsarnokba vonul vissza. A marquisné nagy zavarral Julia szagos üvecskéjét kéri, mert a marquis nagyon beteg. Addig, mig Julia ezt keresi, a báró menekülni akar. De az ajtó zárva. A báró a szorongatott helyzetben az erkélyre lép s a felnyúló fák gályái közt menekül, anélkül, hogy Julia valamit észrevenne. A második felvonás szintere Blangay özvegy herczegnő lakása a Fauburg-Saint-Germainben. Blangay Gaston, a herczegnő unokája kéri a büszke nagymamát, hogy unokatestvérét, Albertet és nejét Júliát fogadja. Kedélyes hizelkedéssel Gaston ezt kiviszi. Julia Albert karján, mint felelép a büszke asszony elé, kinek jószivét kedvességségével csakhamar meghódítja. Később jön a marquisné üdvözölni a fiatal asszonykát s majd Luiza grófnő és Maxime, a két csalódott szerelmes. Luiza Maxime-mal, ki épp akkor tért vissza hoszszas utazásából, csevegni kezd s újság gyanánt nánt elmondja hogy a kis fölolvasónő férjhez ment. Maxime önkénytelenül fölveti a kérdést : „báró Strade tehát nőül vette ?“ Kérdezi pedig ezt azért, mert látta midőn Strade Julia szobájának erkélyéről menekült s hitte, hogy a báró Julia kedvese volt. Luiza nem árulja el a valót s mindent kicsikar Maxime-ből. Csak ezután kezdi a boldog pár ellen boszuját a már-már a legdurvábban sérti meg az ifjú nőt, midőn Albert egy szolgával jelenteti, hogy „Maillan grófnő kocsija előállott.“ Gaston Alberthoz fordul s kérdi: „mit tettél ?“ Alfréd indulatosan felel: „Megbeszültam nőmet!“ A harmadik felvonásban Maillan grófnő éhes boszujában Júliát pelengérre teszi. Szellőzteti a legújabb botrányt a fényes bálban, hol Julia is jelen van. A társaság elfordul tőle. Julia fördúltan rohan haza, hol a herczegnő s a marquisné fogadják, elmondja meggyaláztatását, melynek okát sem tudja. Albert egészen kikelve magából az igazságot akarja nyomozni kérlelhetlenül. Nagy a vád, melyet neje ellen fölhoztak s mely megremegteti egész valóját. Az ármány kezét sejti s mégis retteg, ha igaz találna lenni. Júliát a marquisné előtt kezdi vallatni. Elmondja, hogy azzal vádolják, hogy báró Strade éjnek idején erkélyéről lemászott. Julia megdöbben, de felvilágosítást nem tud adni. Később eszmélni kezd, az emlékezetes és részleteire élénkebben viszszagondol, sejtelme támad a kínos jelenet behatása alatt remegő marquisnéra s ártatlanságának öntudatában elkeseredve szemébe vágja a marquisnénak : „Az a férfiú, a ki akkor megszökött, az én kedvesem volt-e vagy az öné!“ midőn Stradhe belép, megvallja az igazat s a marquisné kezét megkéri. A marquisné reszketve felel Gyászidőm még nem telt le !“ Báró: És mikor fog végződni ? Marquisné: Soha! Ez az igazságszolgáltatás, melyhez úgy költői, mint erkölcsi szempontból nagyon sok szó férne. S ha már a marquisnét bünteti a költő — legalább így is, Maillan grófnő büntetése csak annyi, hogy boszuja meghiúsul. A darab ez oldalról a leggyöngébb, bár a helyzetekben is sok az erőszakolt s általában a tartalomban kevés a drámaiság. Pár mellékalakja, mint a herczegnő és Gaston, legsikerültebb. A főalakokban sok a biablonszerv. A mai előadásra az egész színház zsúfolásig megtelt. A páholyokat a legelőkelőbb közönség foglalta el. A színmű azonban nem tett élénkebb hatást. Néhány jelenete pár percre izgalomba hozta a közönséget, melynek érdeklődését folytonosan nem tudta lekötni az elnyújtott, laza szerkezetű darab. Jóízű derültséget Blancay herczegnő és Gaston között lefolyt kedélyes jelenet keltett s a legnagyobb érdeklődést és tetszést a harmadik felvonás kezdetén Julia (Helvey Laura) berohanása, melyet a szép tehetségű színésznő nagy tanulmánynyal s megkapó közvetlenséggel játszott. Egész alakítását jól kigondolta s több megragadó részletet nyújtott, de a harmónia még most sem volt egész. A reálisabb mozzanatok ma is, mint általában, jobban sikerültek neki, mint a szelídebb érzelmek mélyebb kifejezései, melyeknek közvetlenségét úgy látszik az erős tanulmány zavarja egy kissé. A finomság művészetével, utánozhatlan elegantiával a hatásosabb jelenetek élénk színezetével játszotta Sz. Prielle Kornélia kitűnő művésznőnk a marquisnét. Annál rikítóbban Lendvayné Maillan grófnét. Rikítók voltak — különben igen pazar —toillettei s egész alakítása. Rég hangsúlyoztuk, hogy a különben tehetséges színésznőnek nem ez a szakmaköre, hol szokott modorossága sokkal inkább kitűnik, mint a csöndesebb jellemű szerepekben, melyekhez több szíves kedélye van. Paulayné az öreg herczegnő kedves genrejében szintén túlságosan színezett a kellő elegantia nélkül. E szerep Szathmáryné kezében kerekebb alakká domborult volna ki. Halmi Gaston szerepében ismét sok jelét adta annak, hogy gazdag kedélye, sok színpadi ügyessége van. Náday, ha egy kissé jobban tudta volna szerepét, biztosabb játékkal biztosabb alakot nyújtott volna, mint így. Pedig tehetsége kitűnt minden jelenetben s a harmadik fölvonásban sok szép részletet nyujtott. Kőrösmezey Strade szerepében ma föltűnően tisztességes volt s ez Kőrösmezeyre az utóbbi időben nagy dicséret. Benedek Lajos fokról-fokra halad a modorosság örvénye felé s ha idején le nem szoktatja magát az elnyújtott, édeskés szavalásról s szögletessé váló mozdulatairól, különösen állásáról, — félni kell, hogy a különben ambitiózus, tanult fiatal színész egészen az örvénybe vész. Bercsényi Béla a marquis kis szerepét jellemzőleg s routinnal játszotta el s a hangulatot csak emelte. Azok az elkényszeredett mágnások azonban, kik, mint „nép“ szerepelnek, ma sem adtak alkalmat valami nagy épüülésre.