Ellenőr, 1877. november (9. évfolyam, 460-514. szám)

1877-11-08 / 472. szám

ügyét, s nem menti meg a Broglie-Fourtou­­cabinetet. A republikánus kamara a sena­­tus bizalmi szavazatára majd tud válaszolni csattanós bizalmatlansági szavazattal. S ha ez sem lesz elég, ha Broglie intrikus és Fourtou cinikus arc­a továbbra is provo­kálná a republikánus többség és az ország közvéleményét, majd színre hozna ez a köz­vélemény olyan botrányokat, amelyektől Mac-Mahonnál még bátrabb férfiú, s a Fourseou-félénél még arc­átlanabb clique is visszariadna. Ha tehát Mac-Mahon Francziaország legszentebb érdekeit nem akarja koc­kára vetni, a bonyolult kérdés megoldását nem a senátus bizalmi szavazatában kell keres­nie, melyet az ország közmegbotránkozással fogadand, mint a servilizmus és hazafiat­­lanság elrettentő példáját, hanem a té­nyekbe való belenyugvásban, s a republiká­nusokkal való transactióban. Nem is tulajdonítunk Broglie-Fourtou maradásának egyéb jelentőséget, mint hogy a transactio létrejöttéig,­ valamely modus vivendi feltalálásáig a régi kabinet fog az ügyek élén maradni, miután a cabinet d’af­­faire alakítása meghiúsult. Csakhogy a trans­­actiónak mielőbb létre kell jönnie, a modus vivendinek mielőbb fel kell találódnia, mert a dolgok jelenlegi rendje fenntartásának próbálgatása valóságos istenkísértés, olyan játék a tűzzel, mely legelőször is annak ke­zét égetheti meg, a­ki nem átall játékot űzni a vészes elemmel. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselő­ház ülése november 7-én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.­) Elnök: Ghyczy K. Jegyzők: Beöthy, Gullner, Orbán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza, Széll, Szende, Bedekovich. Széll Kálmán pénzügyminiszter : T. ház ! Az épen most befejezett általános vitában azon ér­vek kifejezésére, a­melyek a tárgyalás alatt álló bankegyezmény védelmére felhozhatók, a bizottsági többség előadója és a ház ezen oldalán felszólalt szónokok részéről oly terjedelmes nyilatkozatok történtek, a­melyek a kérdésnek minden lényeges részét átölelve, azt, mondhatnám, annyira kimerí­tették, hogy ezen ügyről, vagy inkább ezen kérdés körül, a­mely felett köteteket írtak össze és köte­teket fognak még összeírni, lehet ugyan még be­szélni, de újat mondani nagyon nehéz, és azért én, te­hát, nem fogok a kérdésnek minden részére ki­terjeszkedni, nem is fogok meddő polémiákba bo­csátkozni, csak egy pár megjegyzésre fogok szo­rítkozni, melyeket a kérdésnek magvára, lényegére nézve elmondani mégis feleslegesnek nem tartok. Ezekre kérem ki a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Hogy hazánkban a bankügynek végleges, mondhatnám egyedül természetes, egészséges meg­oldását más nem képezheti, mint egy érczfedezetre alapított és jegyeit érczpénzzel mindig beváltani is képes önálló jegybank felállítása, azt a ház ezen oldaláról sem tagadta senki, sőt állította mindenki, és állítom én is, hogy az ország területe, népes­sége, forgalmi és hitelviszonyai, és államiságánál fogva egy ilyen jegybankot nem nélkülözhet, mi­helyt annak létesítésére az első feltételek megvan­nak. De az, amit mi a mai helyzetre nézve állí­tunk, a­mi a többségi véleménynek alapjául szol­gál, az abból áll, hogy a megromlott és elértékte­­lenü­lt valuta mellett a monarchia közös és egysé­ges forgalmi területén két, egymással semmi ösz­­szefüggésben sem levő oly jegybank felállítása, a­mely jegyeket bocsát ki, de jegyeit érezpénzen be­váltani nem képes, tehát insolvens bank mű­ködése azon összeköttetéseknél fogva, a­melyek folytán a monarchia mindkét állama területé­nek forgalmát, kereskedelmét, hitel­viszonyait, egész gazdasági életét alig látszó finom, de annál erősebb és alig szétválasztható szálak­kal keresztülszőtték, oly zavarokat és követ­keztetéseket vonna maga után, a­mely a köz­­gazdasági életnek minden részét erős rázkódtatá­­soknak tenné ki. És mert azon kötelezettségek, melyeket az állami és magánosak a monarchia forgalmi területének másik részén teljesíteni, vagy ott lebonyolítani kötelesek, nagyobbak, mint azon kötelezettségek, amelyek onnan itt teljesítendők, noha két ilyen alapra fektetett jegybank működése nyom nélkül ott nem maradna , ezen kártékony hatás az említett okoknál fogva kétségkívül nagyobb mértékben tenné magát érezhetővé nálunk, mint ott, és így az önálló magyar banknak most rögtön insolvens alapokon felállítása oly merész kísérletet képezne, amely következményeiben nemcsak para­­lysálná ezen előnyöket, a­melyeket felállításától önök várnak, hanem komoly zavaroknak, rázkódtatá­­soknak tenné ki az országnak összes forgalmi, hi­tel- és közgazdasági életét. A bank, t. hát, nem önc­él magában ; az eszköz, csak oly eszköz az állam érdekében, mint minden intézmény eszköz az állam gazdasági éle­tének folytatására és fejlesztésére. Már most azt kérdezem: tanácsos-e ezen intézményt, a­mely nem önczél, hanem eszköz, életbe léptetni oly kö­vetkezményekkel, és oly következmény árán, a­melyek éppen azon érdekeket tennék koczkára, a­melyeknek ápolására az intézmény maga rendel­tetett ; midőn kínálkozik egy másik mód, a­mely, bár nem felel is meg minden igényeinknek, de a­midőn határozottan jobbá, tűrhetőbbé teszi állapo­tainkat, egyúttal elkerülhetővé teszi azon bajokat, a­melyektől a másik megoldás mellett méltán tartunk. Miből állnának azon bajok, kérdik a másik oldalról,­­ mik azon veszélyek ? hol állanak elő ? Mi szerintünk a két jegybank által kibocsátott pénz­jegyek értékkülönbözetében és ezen értékkülönbö­zetből eredő bajokban rejlenek. Önök azt állítják, hogy ezek nem következnek be. Ez képezi az egész kérdésnek magvát, t. ház. A­ki annak még lehető­ségét sem concedálja, hogy e jegyek közt értékü­­lönbözet állhat be, annak én merev ragaszkodását az önálló bankhoz ily körülmények közt is telje­sen értem. És viszont engedjék meg önök is ne­künk, hogy mi, kik ellenkező nézetben vagyunk, a veszélyektől való komoly aggályaink miatt, az önök útját nem követjük és követni nem óhajtjuk. Igen részletesen és alaposan kifejtetett az 1. barátom, a bizottság többségének előadója, Wahr­­mann Mór által, kifejtetett t. barátom Fálk és Mar­kus képviselő által, miben állanak ezen veszély okai. Én éppen ezért e kérdéssel hosszasan nem foglal­kozom. De mert azon előadások által megc­áfoltak­­nak az önök által felhozott érvek nem tekintetnek , — mint ezt Simonyi képviselő úr is constatálta, a­ki azt mondta, hogy érvekkel, c­áfolatokkal álljunk elő, mert mindaz, a­mit mondunk csak frázis, — pedig a­ki visszaemlékezik a vita elejére, visz­­szaemlékszik Fáik J. barátom kitűnő beszédére, melyben ő Helfy képviselő úr különvéleményét mondhatnám szétszedte, az el fogja ismerni, hogy az csakugyan czáfolat volt, és ha önök ilyen c­á­­folattal nem elégszenek meg, akkor önöket valóban igen nehéz kielégíteni; — de mert azt mondják, c­áfolat nem volt, s azt akarnak hallani, én azok­hoz, a­mik felhozattak — mert ismétlésekbe bo­csátkozni nem akarok — némelyeket a magam ré­széről is elmondani szükségesnek tartok. Vannak bizonyos dolgok, te­hát, a­miket mathematice bebizonyítani alig lehet, és mégis a legalaposabb argumentumok támogatják azon téte­lek igazságát. De mert mathematice bebizonyítani őket igen bajos, az individuális felfogásnak tág tért engednek. Így van ez azon kérdéssel : lesz-e hát disagio a két pénzjegy közt, és milyen lesz ? Én azt állítom, hogy ezen értékkülönbözet már csak annálfogva is előállhat, és mert előállhat, va­lószínűleg elő is áll, mert azon egyedüli garancia, mely lehetetlenné tenne ilyen értékkülönbözetet, t. i., hogy a két bank az általuk kibocsátott jegye­ket kölcsönösen elfogadná, azon­ megoldásból, me­lyet önök javasolnak, ki van zárva. Már ez ok maga lehetővé és így valószínűvé teszi az érték­különbözetet, nem lévén semmi garantia, mely azt kizárja. A bizalom és hitel, melylyel egyik és má­sik bank jegyei a publicumban találkoznak, lesz az, amitől függ ezen értékkülönbözet keletkezése, vagy megszüntetése. A hitel és bizalom, t. ház, na­gyon szeszélyes dolog, sokszor oly körülmények, melyek alig magyarázzák meg, miért alkalmaz a hitel sokszor teljesen különböző mértéket oly okok­nál fogva, melyek minimálisoknak látszanak ugyan,­­ de hullámzásokat idéznek elő ott, ahol azt a do­log természete által különben kizárva kellene lenni. T. barátom, a bizottság többségének előadója, már hozott fel ilyen példákat, mondván : miért jobbak az egyik, és miért roszabbak a másik vasút p­riori­­tásai, holott mindannyit az állam egyenlő biztos­sággal ruházta fel, és miért roszabb, példát akarok felhozni, ami talán még közelebb fekszik, és még frappánsabban mustrálja a dolgot. (Halljuk !)­­ Ugyan te­hát, ki magyarázza meg azt, hogy miért­­ roszabb a carsusa a szőlődézsma váltság-papírnak, mint a földtehermentesítési kötvényeknek. Minde­­­egyiket a magyar kormány garantírozza, mindegyik­­­kért a magyar kormány fizeti a kamatot és törlesztést.­­ Az egyik papír, a földtehermentesítést hosszabb idő­­ múlva fognak törlesztetni, a szőlődézsma váltság pedig­­ rövidebb idő alatt törlesztetik, sőt ezenkívül addig,­­ míg a földtehermentesítésinek nincs speciális hypo­­thecája, ennek megvan speciális garantiája, am­eny­nyiben minden egyes megváltási kötelezettnek bir­tokára be van táblázva, és mégis azt látjuk, hogy állandó 5—6, sőt 8%-nyi értékkülönbözet van a kettő között. (Igaz­ a középen.) Honnét van ez ? Egy az alap, egy a bizottság és kétféle az ár­folyam. Ki magyarázza meg ennek okát? Ez tény, ez így van. A hitelt ki kell érde­melni. Arra pedig, hogy a hitel kiérdemeltessék, mindenekelőtt szükséges­­ az idő. No már ne le­gyünk elfogultak. Ismerjük be, hogy az az intézet, mely 60 évvel ezelőtt kezdte működését, már e tekin­tetben is azon intézethez képest, melyet mi felállí­tanánk, bizonyos prioritással bírna. (Helyeslés a középen.) De, te hát, vannak, mondom, azon főoko­­kon kívül, melyeket előttem ez oldal szónokai ala­posan kifejtettek, és melyekre én azért nem térek vissza, mellékkörülmények is, melyeket megérinteni nem lesz felesleges. Azt hiszi valaki, hogy ha az egyik bank kevésbbé szigorúan jár el a váltóleszá­mítolásnál, csak egy árnyékkal is, mint a másik, ha az egyik kevésbbé gondosan fogja a maga lom­­bardüzlete alá veendő értékek sorozatát megválasz­tani, mint a másik, ha az egyik banknak az év vé­gén kevesebb vagy több behajtatlan követelése fog mutatkozni, mint a másiknak, ha az egyiknek rész­vényei egyszerre nagyobb tömeggel vettetnek ki a piac­ra, mint a másiknak, ami pedig mind meg­annyi lehetséges dolog, kérdezem, vajon ezek nem oly momentumok, nem oly tényezők-e, melyek a két insolvens bank által kibocsátott jegyek értéké­nek megítélésénél, azon hitel és azon bizalom dol­gában, melyben azokat a forgalom részesíti, igen fontos szerepet játszanak ? (Élénk helyeslés a kö­zépen.) Ezen dolgokat elvitatni igen bajos, ezek a dolgok pedig előállíthatnak oly hullámzásokat, me­lyek a mostani kettős disagio helyett egy 3-ik és 4-ik disagiót is létesíthetnek. De azt mondják : az államjegyekkel való be­cserélés az lesz, a­mi megakadályozza mindazt. Ezen theória ellenében kifejtettek azon érvek, a­melyek — azt gondolom —­ ezen theoria tartha­tatlanságát bebizonyítják. Én csak az itt kifejtet­tekből akarom a conclusiót levonni. Vagy kötelez­­tetni fog az a bank a bankjegyeknek államjegyek­kel való felváltására, vagy arra nem fog kötelez­­tetni. Ha arra kényszeríttetik, méltóztassék meg­gondolni, mily nagymértékben kellene erejét csak arra az egy functióra elforgácsolni. Méltóztassék meggondolni, hogy akkor marad e ez a 70 millió bankjegykészlet, a­melyet az ország hitelszükség­letének kielégítésére az önök által contemplált bank adni fog. Pedig kell ám akkor is reserve, sőt azon reserven kívül még egy nagy jegytartalék, hogy a bank mindenkor azon helyzetben legyen, hogy ál­lamjegyekkel felcserélje a maga bankjegyeit, me­lyek sokszor nagy tömeggel jöhetnek, mert abból a 350—60 millióból, a­mely forgalomban van, nagy része van az országban, nagyrésze jelentkezik a bank pénztárainál beváltásra. Ez tehát az egyik következése azon stipulatiónak. És ha Helfy kép­viselő úr, a­ki oly könnyedén egy pár hét alatt előteremteni véli a 40 millió frtot, azon embert, a­kit in petto tart erre, megkérdi, hogy erre a sti­­pulatióra rá­áll-e, azt hiszem, igen hamar azt a választ kapja, hogy ily praetensiókkal szemben nem maradván már annyira lucratív az üzlet, még­is csak meggondolja, bejöjjön-e 40 milliójával; ha pedig belő és kötelezi magát arra, hogy az állam­jegyekkel való beváltást stipulálja , akkor oly me­rész kötelezettséget vállal, hogy nem gondolom, hogy már csak az erre való készsége folytán is, érdemes lenne-e vele szövetkezni ? De ha nem kényszerítik arra, hogy az államjegyeket beváltsa, akkor, t. ház, a kereslet és kínálat örökös törvé­nyei szerint előállhat és valószínű, hogy előáll a disagio, már csak azért is, mert keresettebb lesz az államjegy mint a bankjegy, azért, mert a bank­jegynek kényszer-árfolyamát itthon igen, de másutt, ott, ahol fizetési kötelezettségeink vannak — ál­lamnak úgy, mint magánosnak — Bécsben termé­szetesen nem decretálhatván, azon jegyeket fogják keresni és e keresés közben értékesebbekké tenni, a­melyekkel ott, a­hol nekik fizetniük kell, csak­ugyan fizethetnek is. S te­hát, ha theóriában előállhat ez érdek­különbözet, azt hiszik-e, hogy az élet, a forgalom, mely még a garantiákat is halomra dönti a maga ezer és ezer változó hullámzása és esélye által, melyhez a speculátiónak még kiaknázó segítsége hozzájő, nem teremti-e meg azt valóságban, amik ellen még a theóriában sem bírunk garantiát sze­rezni és azt lehetőnek és beállhatónak el kell is­merni, az így megteremtett értékkülönbözet kedve­zőtlen általános politikai conjuncturák hatása alatt oly óriási mérveket ölthetnek, hogy csakugyan be­állhat a complicatiók ezen sora gazdasági éle­tünkben, beállhatnak azon veszedelmek és bajok, melyektől mi mindnyájan ez esetben félünk, igen közelieknek, nagyoknak és komolyaknak tűnnek fel. (Helyeslés a középen.) És ha egyszer előállt, hol a garantia te­hát, hogy nem áll elő máskor is, és ha e garantia nincs meg, vége van a nyu­galomnak és biztosságnak, s előáll a bizonytalan­ság minden rendes forgalomnak legnagyobb baja. (Helyeslés a középen.) Azt mondják, hogy a megoldás oly roszszá, a jelenleginél is roszabbá teszi a helyzetet, hogy annak az árán is, hogy elkerülhetők legyenek e bajok és következések, nem szabad azt elfogadni. Én te­hát beismerem, hogy e megoldás nem kielé­gítő minden tekintetben ; e megoldás egyes részé­ben olyan, mely talán a czél veszélyeztetése nél­kül kielégítőbb, megnyugtatóbb formulázást is nyerhetett volna. Beismerem mindezt, de azt — és hosszabban erről a részleteknél értekezhetünk — hogy e megoldás a helyzetet roszabbá teszi, mint Chorin Ferencz képviselő úr is magát kifejezte, ezt objectív bírálat mellett alaposan állítani nem lehet. Már maga azon tény, hogy a bankügy a törvényhozás ingerenciája és ellenőrzése alá he­lyeztetik, hogy a bankszervezet a két kormánynak a paritás alapján álló felügyelete és ellenőrzése alá vétetik ; hogy a magyar­ érdekek képviselete a főta­nácsban egy bizonyos mértékig biztosítva és egy nagyobb mértékig lehetővé téve van, hogy a bu­dapesti igazgatóság a váltócensorok megválasztá­sában, a váltóleszámítolási üzlet bizonyos fenntar­tott eseteinek elintézésében, az egyes fiókok közti hitel felosztásának decretálásában, a banküzlet közvetlen vezetésében, a leszámítolási üzlet köz­vetlen vitelében oly befolyást, oly hatáskört nyert, melyet kicsinyleni nem szabad és nem lehet, és a­mely az eddigi panaszok és sérelmek egy nagy részét orvosolja. Mindezek oly momentumok, melyek kétségte­lenné teszik, hogy a mai helyzet nemcsak roszabbá nincs téve, hanem határozottan javítva lesz és ha annak a főtanácsnak jogai szélesek is, te­hát, és szélesebbek, mint a­mit magunk is óhajtunk : a tár­sulat közössége, az érezfedezet és a bank vagyon­egysége, bizonyos oly követelményekkel jár ezen irányban, a­melyeket bizonyos mértékig nem defe­­rálni lehetetlen. A vezetés egyöntetűségének, folytonosságának biztosítása másfelől igényli, hogy ezen főtanács joga és hatásköre olyan legyen, mely a közös or­­ganismust minden körülmények között functio ké­pessé tegye, mert oly bankra, mely nem functio képes és mely csak zavarokat előidézni alkalmas, gondolni senki sem fog. A részleteknél majd kimen­­tőbben szólhatunk erről, ha ezt a kérdést érdemileg fogjuk megbírálni. Én csak azt akartam megemlí­teni, hogy vannak tekintetek, a­melyek megkövetelik a főtanács széles jogainak decretálását. Egy főtámadás, a­mely a túlsó oldalról fel­­említtetett, az, hogy azon 50 millió forint, mely a budapesti igazgatóság rendelkezésére bocsáttatik, a magyarországi hitel kielégítésére nem elégséges. Én beismerem te­hát, és ez nem titok, hogy én magam is nagyobb összeget kívántam biztosítani a budapesti igazgatóság rendelkezésére; de ha ar­ról van szó, hogy megállapítassék egy olyan ösz­­szeg, a­melyet semmi körülmények közt nem lehet a monarchia másik felének forgalmába átvinni, akkor te­hát lehet-e egy óriási arányokkal megha­ladó módon nagyobb összeget dekretálni, mint azt, a­mely körülbelül a tényleges tapasztalatok szerint az ország tényleges hitelszükségletének kielégítésére elégségesnek mutatkozott, ha nem is egészen, de nagyjában s különösen a mai viszonyok között, mint ezt senki sem tagadja,­­ lehet-e ekkor mi­kor körülbelül 35 millió volt a tényleges szükséglet átlagosan és a bankad­a felfüggesztésének idejében a maximális összegnek igénybe vétetett 5 millió forinttal kisebb mint ezen 50 millió, azt mondani, hogy ezen 50 millió forint oly összeg, mely absolute semmi körülmények között nem fog megfelelni a hitel­szük­ségletnek ? Különbség van a dotatio és a tényleg felhasz­nált összeg között. Ez áll, de engedelmet kérek, és ezt kifejtettem annak idején­­, barátaim ellenében is, kik a bizottságban az ellenzéket képviselik, en­gedelmet kérek ez nem is olyan dotatio, a­melylyel már az apai vagy anyai részünk van kiadva, a­melynél több akkor nem fog a magyarországi hitel­szükségletekre fordíttatni, ha azok tényleges szük­ségletek által lesznek igazolva. Ez oly dotatio, a­mely nem maximális, és a­mely nem bizonytalan időre van adva, hanem bír a minimum természeté­vel, vissza nem vonható és ha többre lesz reális és valódi szükség, ennek és a rendelkezésre álló esz­közök mérvéig emeltetni fog és ez nagy különbség a mai és a jövő állapot között. Addig, míg ma az 50 millió dotatio, mely azonban nem használtatott fel még a bankad­ó felfüggesztésének igéjében sem egészen; a­míg a mai dotatio úgy van adva, hogy az visszavonható, hogy az minden órában visszavehető, hogy abban bizonyos olyan spec­iális hitelek vannak benne, melyeket mint rendkívüli hiteleket, a bank mindig csak időről-időre szavaz meg és pedig a mint mon­datott súlyos garantiák mellett, addig a jövő 50 millió forint úgy biztosíttatik a magyar hitel ren­delkezésére, hogy abból egy fillért elvonni nem szabad, és olykép biztosíttatik, hogy a mint az ügyességnek 4. §-a is megmondja, nagyobb hitel­szükség esetében a bank főtanácsa annyit fog meg­adni, és az egyezmény nem azt mondja „adhat“ hanem „adni fog“, a­mennyi ezen hitel kielégíté­sére szükségesnek bizonyul. Az nem kegyelem dolga lesz, ez nem oly dolog lesz, melyért esdekelni kell, hanem oly dotatio lesz, melyet a bankegyezség 4. § a alapján a főtanács, mihelyt a tényleges és re­ális hitelszükséglet bebizonyíttatik, megadni fog, mert az egyezmény értelmében megadnia kell. (Közbeszólások balfelől: De nem fogja elismerni!) Hogy pedig ezen szükség elismertessék, erre ott vannak a magyar tanácsosok (Halljuk !) és szeretném még azon állapotot látni, hogy az országgyűlés ta­nácskozásai mellett, a nyilvános sajtó mellett, a közvéleménynek száz módon való nyilvánulása mel­lett azon emberek, kik ott képviselni fogják az ország érdekét, a magyar érdekeket, ne bírjanak elég erővel kieszközölni magunknak a kellős hatáskört, az nem kép­zelhető, (zajos ellenmondás a bal és szélső bal felől!) feltéve azt, hogy ha azon követelések reálisak és valóságosak, ha pedig nem reális és nem valósá­gos, akkor nem is szabad kieszközölni, mert akkor beteges és mesterkélt módon fejleszthetnék a hitelt, amit tenni nemcsak nem szükséges, de nem is sza­bad. És ott van azon banktársulatnak magának igen egyszerű oka ezt megtenni, és ez a maga reális ér­deke, mert hiszen nem érdeke az, hogy a bankre­­servben feküdjenek bankjegyei, hanem érdeke az, hogy azok felhasználtassanak. Ha tehát akkor, mi­dőn neki kötelességévé teszi a bankegyezmény egy §-a, hogy „a reális szükséglet előállta következté­ben“, a dotatiót emelje és ezt valódi hitelszükséglet esetében az ő saját legteljesebb érdeke is követeli, lehet-e akkor állítani, hogy­ ez sohasem fog történni. Én azonban, te­hát, nem akarom ezt a the­­mát folytatni, mert hiszen ennek bővebb méltatása idején lesz a részleteknél, a bankegyezmény illető pontjainál lesz alkalmunk ezen dolgoknak sokkal kimerítőbb megbírálására, mint az most az általá­nos vita folyamában a ház kifáradt türelme mellett megtörténhetnék. De egy pár dologra, miket el nem hallgathatok a magam részéről, pár reflexiót tenni kénytelen va­gyok. (Halljuk!) Lukács Béla­­. képviselő úr azt mondja, hogy addig, míg a többségnek szónokai, addig, míg kü­lönösen a többség előadója Wahrmann, abban ve­télkednek egymással, hogy minél desperatusabb színben fessék az ország pénzügyi helyzetét, csak­hogy bebizonyíthassék, hogy az önálló bank felál­lítása lehetetlen ; addig előáll a t. pénzügyminiszter a maga expozéjában azzal, hogy az ország pénz­ügyi mérlege az utolsó két évben javult, bevételei nagyobbak, vagyonosodása emelkedő félben van. Én, te­hát, azon kérdésre, melyet Lukács Béla úr ezen érvelését befejezőleg hozzám intézett, igen egyszerűen felelek. Azt mondja ugyanis, milyen el­lentétes eljárás az, melyiknek van hát igazsága ? Én ebben ellentétet nem látok. Azt hiszem, igazsá­gunk van mindkettőnknek abban. A 1. képviselő elég ügyesen, de kissé erőltetve oly dolgokat igye­kezett ellentétbe hozni, amelyek teljesen megférnek egymással. Midőn én azt mondom, hogy az utolsó két évben, habár nem oly nagy mérvben, amint kíván­nám, de lassan kint, de határozottan, előbbre vittük és javítottuk az államháztartás állapotait, ebből még az épen nem következik, hogy most már oly álla­potban van közgazdaságunk, hogy elég erővel bír kiállani minden rázkódtatást,­­minden zavart, min­den veszélyt; sőt ellenkezőleg azon javulás, melyet én bemutatni szerencsés voltam, már maga is óva int bennünket attól, hogy ne koc­káztassuk a még csak megindult javulást, hanem kímélettel járjunk el vele szemben minden irányban és ne tegyünk koc­káztatott kísérletet a bankügy terén ne tegyük meg az önök által tanácsolt ugrást a sötétbe, mert épen azon organismus, mely betegségéből csak alig épült fel, igényli a legnagyobb kíméletet és nem­ tűri meg a koc­káztatást. (Élénk helyeslés a közé­pen.) Azt mondják és arra figyelmeztetnek bennün­ket, és figyelmeztetik specializer a többség előadó­ját, hogy nemcsak az erkölcsi, hanem az anyagi érdekek védelme is kötelesség. Én, t. barátom az előadó beszédében, ezzel ellenkező dolgot nem hal­lottam, sőt az ő plaidojénük súlypontja abban ál­lott, hogy azon kímélet, melyekkel az anyagi ér­dekek irányában tartozunk akkor, hogy azokat megrázkódtatni, megzavarni ne engedjük, vezettek bennünket azon ösvényre, melyen ezen bankjavas­lat jár. Én megfordítom a dolgot és azt mondom, hogy mi, kik nem a közjogi helyzet szempontjából, nem politikai tekintetekből tekintjük ezen kér­dést, hanem ki­vetkeztet­ve ezen jellegéből, mint tisztán anyagit és közgazdaságit vesszük szemügy­re, vagyunk azok, kik ezen érdekeket védelmez­zük, kik ezeknek támogatására kelünk, mert nem teszszük ki ezeket azon megpróbáltatásnak, melye­ket azoknak az ellenkező nézetűek javaslatai sze­rint ki kellene állani , mi, akik nem engedjük át amaz érdekeket a zavaroknak és megrázkódtatások­nak, mi vagyunk azok, kik ezeket valóban alkal­mazzuk. (Élénk helyeslés.) És higgye el Bánhidy Béla tisztelt barátom és képviselőtársam, ki ezen TÁRCZA. ,A legújabb botrány.“ (Vígjáték 3 fölvonásban. Irta Theodor Barriere, fordította Feleki József. Először adták a nemzeti színházban novem­ber 7-dikén.) A franczia modern szini irány terméke. Az általános recipe után divatos tendentiával, száz­szor és százszor színpadra vitt alakokkal ismeretes szőtt szinnemű, (a francziák szerint vígjáték) kevés komikummal, ügyes scenirozással s nagyon hamis erkölcsi alappal. Jó és rosz oldala ugyanaz, a­mi rendesen szokott lenni az e fajta termékeknek, melyek nagyrészt egy kaptafára készülnek. Vásári portékák mindennapi használatra. Elég csinosak látszatra, de annál kevésbbé tartóssak. Több, vagy kevesebb színpadi hatást aratnak, de ritkán zök­kennek ki a drámai erő mélyebb feltüntetésére a régisposott kerékcsapásból. Beteges férj s ennek rovására könnyelmű asszony, vagy szu­rdolmány — dolmányszürként — távol tengeren utazó férj s ennek rovására köny­­nyelmü asszony, biablonszerü csábító nagy erények s nagy hibák nélkül, s ezek ellentétéül egy neme­sebb férfi s egy tisztább nő néhány szerencsésebb, vagy szerencsétlenebb mellékalakkal . . . kész a társaság­történeti dráma, akár fő, akár mellékmo­­tívuma legyen is a darabnak a házasságtörés, mely nélkül csak úgy nem készítenek a francziák színművet, mint nem dagaszt kovász nélkül kenye­ret a szegedi menyecske. Hogy a franczia drámaírók e mindennapi ko­vásza milyen, azt rég agyoncsépelte az aesthetika. Annyi bizonyos, hogy­­ pikáns. A század közön­sége pedig kap a pikantériákon, kivált ha azt oly csínnal és ízléssel szolgálják föl neki, mint a lele­ményességben, a színpadi apró titkok s a szelle­mes dialogok alkalmazásában szerencsés francziák szokták. „A legújabb botrány, e divatos irodalom nem valami kimagasló terméke , még csak szini hatás tekintetében sem. Van benne néhány hatásos, ideg­rázó jelenet s mellette kiválóan egy sikerült hu­­moros scena, de tartalma elég szerény, menete meg­lehetős lapos s csak olykor csillan föl benne a franczia szellem sziporkázó szikrája s nem mindig pattan el a franczia leleményesség bonbonja. Dramaturgiai szempontból még inkább kifogá­sok alá eshetik. Expositiója elnyújtott, bonyodalma siker s megoldása bár bizarsággal tetszelgő, a naiv­­ságig egyszerű. Van azonban néhány oly jelenete, mely a szerencsés színműíró erős drámai érzékére vall s néhány alakja, mely vázlatos vonásokkal is megkapóan színezett, habár a jellemzetesség követ­­kezetességének hátrányára. A történet Páliéban játszik. Lipari marquis­­nek a monceauxi parkban fekvő palotájában látjuk először is a marquisnét, ki lázas felindulásban ol­vassa udvarlójánk báró Strade-nek levelét, mely­ben az elutazása előtt, légyottot kér a marquisnétól — férje házában. A marquisné idegesen fölszisz­­szen: „Hogyan, itt férjem házában ? Minő eszte­­lenség!“ Van a palotában egy kedves és szép angyal tisztaságú fölolvasónő Letellier Julia, kit a család gyermekükként szeret s kiben a család iránt táp­lált háláján kivül csak a gyermeki szeretet él bol­dogtalan atyja iránt, ki az őrültek házában van. Ép onnan jő haza, midőn a marquisné a levél fö­lött boszankod­ó. Keblére öleli a kedves leánykát s figyelmezteti, hogy ha életét egy­más életéhez kell lekötni, ne az érdek sugallatára, hanem egye­dül szive tanácsára hallgasson. Az ihletetlen lelkű leány tönkölten vallja, hogy szive csupán csak azé tesz, kit szeretni fog. A gazdaggal gög nélkül osztja meg a szerencsét és kitüntetést s a szegény­nek nyomorára és nélkülözésére büszke lesz. A marquisné fájdalmasan sóhajt föl: Irigylésre méltó teremtés ! Látni ebből, hogy a marquisné beteges férje mellett boldogtalan s más férfi karjai közt keres boldogságot. E viszony motívuma a drámának. Julia érdeket kelt két férfiúban. Villedieu Maxime megkéri kezét s gróf Fresnoy Albert meg­váltja neki szerelmét. A leány nem ad határozott választ egyiknek sem, bár szíve az első pillanat­ban Albert felé vonzza. Albert Maillan grófnőnek udvarolt előbb, csak úgy mint báró Strade a mar­­quisnénak. A grófnő szilaj szenvedéllyel ragaszko­dik Alberthez, ki azonban egész valójában megunta e viszonyt s nem hajt a kaczér nő csábításaira. Élénk mozzanatokban pördül ez le az első felvonásban, mely egy idegfeszítő jelenettel végző­dik. Júlia festőterméből távozik a társaság s ő is nyugodni tér a mellékterembe. E pillanatban a kép­csarnokban a marquisné s Strade báró jelennek meg. A marquisné idegesen mutat egy ajtóra, me­lyen a báró menekülhet. Másfelé el van az útra vágva. A zörejre Julia kilép s a báró észrevétlenül a sötét képcsarnokba vonul vissza. A marquisné nagy zavarral Julia szagos­ üvecskéjét kéri, mert a marquis nagyon beteg. Addig, mig Julia ezt ke­resi, a báró menekülni akar. De az ajtó zárva. A báró a szorongatott helyzetben az erkélyre lép s a felnyúló fák gályái közt menekül, anélkül, hogy Julia valamit észrevenne. A második felvonás szintere Blangay özvegy herczegnő lakása a Fauburg-Saint-Germainben. Blangay Gaston, a herczegnő unokája kéri a büszke nagymamát, hogy unokatestvérét, Albertet és nejét Júliát fogadja. Kedélyes hizelkedéssel Gaston ezt kiviszi. Julia Albert karján, mint fele­lép a büszke asszony elé, kinek jószivét kedvesség­ségével csakhamar meghódítja. Később jön a mar­quisné üdvözölni a fiatal asszonykát s majd Luiza grófnő és Maxime, a két csalódott szerelmes. Luiza Maxime-mal, ki épp akkor tért vissza hosz­­szas utazásából, csevegni kezd s újság gyanánt nánt elmondja hogy a kis fölolvasónő férjhez ment. Maxime önkénytelenü­l fölveti a kérdést : „báró Strade tehát nőül vette ?“ Kérdezi pedig ezt azért, mert látta midőn Strade Julia szobájának erkélyéről menekült s hitte, hogy a báró Julia kedvese volt. Luiza nem árulja el a valót s mindent kicsikar Maxime-ből. Csak ezután kezdi a boldog pár ellen boszuját a már-már a legdurvábban sérti meg az ifjú nőt, midőn Albert egy szolgával jelen­teti, hogy „Maillan grófnő kocsija előállott.“ Gas­ton Alberthoz fordul s kérdi: „mit tettél ?“ Alfréd indulatosan felel: „Megbeszültam nőmet!“ A harmadik felvonásban Maillan grófnő éhes boszujában Júliát pelengérre teszi. Szellőzteti a leg­újabb botrányt a fényes bálban, hol Julia is jelen van. A társaság elfordul tőle. Julia fördúltan rohan haza, hol a herczegnő s a marquisné fogadják, el­mondja meggyaláztatását, melynek okát sem tudja. Albert egészen kikelve magából az igazságot akarja nyomozni kérlelhetlenül. Nagy a vád, melyet neje ellen fölhoztak s mely megremegteti egész valóját. Az ármány kezét sejti s mégis retteg, ha igaz ta­lálna lenni. Júliát a marquisné előtt kezdi vallatni. Elmondja, hogy azzal vádolják, hogy báró Strade éjnek idején erkélyéről lemászott. Julia megdöbben, de felvilágosítást nem tud adni. Később eszmélni kezd, az emlékezetes és részleteire élénkebben visz­­szagondol, sejtelme támad a kínos jelenet behatása alatt remegő marquisnéra s ártatlanságának öntuda­tában elkeseredve szemébe vágja a marquisnénak : „Az a férfiú, a ki akkor megszökött, az én kedve­sem volt-e vagy az öné!“ midőn Stradhe belép, megvallja az igazat s a marquisné kezét megkéri. A marquisné reszketve felel Gyászidőm még nem telt le !“ Báró: És mikor fog­ végződni ? Marquisné: Soha! Ez az igazságszolgáltatás, melyhez úgy költői, mint erkölcsi szempontból nagyon sok szó férne. S ha már a marquisnét bünteti a költő — legalább így is, Maillan grófnő büntetése csak annyi, hogy boszuja meghiúsul. A darab ez oldalról a leggyön­gébb, bár a helyzetekben is sok az erőszakolt s általában a tartalomban kevés a drámaiság. Pár mellékalakja, mint a herczegnő és Gaston, legsike­rültebb. A főalakokban sok a biablonszerv. A mai előadásra az egész színház zsúfolásig megtelt. A páholyokat a legelőkelőbb közönség foglalta el. A színmű azonban nem tett élénkebb hatást. Néhány jelenete pár perc­re izgalomba hozta a közönséget, melynek érdeklődését folytonosan nem tudta lekötni az elnyújtott, laza szerkezetű darab. Jóízű derültséget Blancay herczegnő és Gaston kö­zött lefolyt kedélyes jelenet keltett s a legnagyobb érdeklődést és tetszést a harmadik felvonás kez­detén Julia (Helvey Laura) berohanása, me­lyet a szép tehetségű színésznő nagy tanulmány­­nyal s megkapó közvetlenséggel játszott. Egész alakítását jól kigondolta s több megragadó rész­letet nyújtott, de a harmónia még most sem volt egész. A reálisabb mozzanatok ma is, mint általában, jobban sikerültek neki, mint a sze­­lídebb érzelmek mélyebb kifejezései, melyeknek közvetlenségét úgy látszik az erős tanulmány za­varja egy kissé. A finomság művészetével, utánoz­­hatlan elegantiával a hatásosabb jelenetek élénk színezetével játszotta Sz. Prielle Kornélia kitűnő művésznőnk a marquisnét. Annál rikítóbban Lend­­vayné Maillan grófnét. Rikítók voltak — különben igen pazar —toillettei s egész alakítása. Rég hang­súlyoztuk, hogy a különben tehetséges színésznő­nek nem ez a szakmaköre, hol szokott modoros­sága sokkal inkább kitűnik, mint a csöndesebb jellemű szerepekben, melyekhez több szíve­s kedé­lye van. Paulayné az öreg herczegnő kedves gen­­rejében szintén túlságosan színezett a kellő elegan­­tia nélkül. E szerep Szathmáryné kezében kere­kebb alakká domborult volna ki. Halmi Gaston szerepében ismét sok jelét adta annak, hogy gaz­­­­dag kedélye, sok színpadi ügyessége van. Náday, ha egy kissé jobban tudta volna szerepét, biztosabb játékkal biztosabb alakot nyújtott volna, mint így. Pedig tehetsége kitűnt minden jelenetben s a harmadik fölvonásban sok szép részlet­et nyujtott. Kőrösmezey Strade szerepében ma föltűnően tisztességes volt s ez Kőrösmezeyre az utóbbi időben nagy dicséret. Benedek Lajos fokról-fokra halad a modorosság örvénye felé s ha idején le nem szoktatja magát az elnyújtott, édeskés szavalásról s szögletessé váló mozdulatairól, különösen állásáról, — félni kell, hogy a különben ambitiózus, tanult fiatal színész egészen az örvénybe vész. Bercsényi Béla a marquis kis szerepét jellemzőleg s routinnal játszotta el s a hangulatot csak emelte. Azok az elkényszeredett mágnások azonban, kik, mint „nép“ szerepelnek, ma sem adtak alkalmat va­lami nagy épüü­lésre.

Next