Ellenőr, 1878. április (10. évfolyam, 162-215. szám)

1878-04-25 / 205. szám

Széna-e a faszén? A magyar királyi államvasutak igazgatósága folyó hó 9-én 5897/e szám alatt egy körözvényt intézett alattas közegeihez „Elővigyázat faszén­­szállítás, illetőleg felvétel alkalmával“ czim alatt. A köröz­vény felemlítvén, hogy ismételve elő­fordultak oly esetek, melyekben kocsikba rakott faszén szállítás alatt — külső behatás nélkül — meggyűlt és vannak tapasztalások, melyek kétsé­gen kívül helyezik, hogy nagyobb tömegű faszén a likacsokba szitt nagymennyiségű levegő sürüdése folytán jelentékeny mértékben megmelegszik, mely körülmény természetes megfejtést nyújthat az előbb említett gyuladási esetek lehetőségéhez, stb. mihez­tartás végett a következőket rendeli: a) a szén jól kiégetett legyen és farostokat magában már ne foglaljon. Vörhenyes szén ugyanis a tapasztalás szerint, halomra rakva sokkal nagyobb mértékben melegszik meg, mint a jól kiégetett szén ; b) legyen a szén jól kihűtve, a kocsiba ra­kás előtt 3—4 nappal a pályaudvarra szállítva és itt kiterittetvén, a berakásig a szabad száraz levegő behatásának kitéve, hogy igy az egyes széndara­bok likacsai levegővel máris telíttessenek: ha ez nem történik, akkor a szén már halomra rakva is képességgel bír magába még levegőt szőni és azt sűríteni, minek természetes eredménye a fel­­melegedés. A szén kiterítése végett a pályaudvarban meg­felelő rakodó­helyeket bocsátunk bizonyos bérletdíj mellett a szállítók rendelkezésére. c) Legyen a felhalmozásnál, illetve kiterítés­nél is gond fordítva arra, hogy a széntömeget a külső levegő minél nagyobb mértékben átjárhassa, és így a fentebbi okoknál fogva netalán felmele­­gülő szenet lehűtse; végre d) a szén ne legyen az igen nedves jég kör­­nyületének kitéve, miért is a pályaudvaron kiterít­tetvén, nedves időjárásban kötelesek a szállítók al­kalmas takaró eszközökről gondoskodni, a vasúti kocsikba csak zsákokba csomagolva rakható, és ha a szállításhoz nyitott kocsik használtatnak, a rakmány erős kátrányos ponyvákkal befedendő. „rímnél fogva kötelességévé tesszük árufelvé­tellel megbízott közegeinknek, miszerint a felsorolt évrendszabályok pontos betartása fölött szigorúan őrködjenek.“ Így szól az eredeti körözvény, minél azonban sokkal rövidebb és világosabb lett volna egyszerűen azt írni: „A faszén-szállítást a magyar kir. államvas­­utakon mától kezdve megszüntetjük. Vagy pedig : A faszén-szállítás körül határta­lan tér nyilttatik árufelvétellel megbízott közegeink­nek a hivatalos hatalommal való visszaélésre és a szállítók zsarolására.“ Mert arról meg lehet győződve az államvasutak igen tisztelt igazgatósága, hogy­­ valamint bajos lenne olyan bolond tojáskereskedőre szert tenni, a­ki kész lenne, midőn már a rosz mezei és falusi­­utakon nagy gonddal az indóházhoz jutott, szállít­mányát kiteregetni és azon 3—4 napig tánczot járni, és úgy lehetetlen lesz olyan faszén-szállítót találni, ki józan észszel „a felsorolt óvórendszabá­lyokat pontosan betartsa.“ Az ok magában az üzlet természetében rejlik. Kereskedésre, vasúton való szállításra szánt fasze­net ugyanis csak ott égetnek a józan erdőgazdák, (ezek száma pedig napról napra szaporodik) hol a fát egyébként teljes lehetetlen értékesíteni. Mert a faszén termelés aránylag igen sok utánjárást, gon­dot és költséget igényel, ha csak bármily csekély jövedelmet akarunk is felmutatni mellette. Tudok esetet rá, hol a kincstár csak azért égetett fasze­net, hogy régi, felhalmozódott és romlásnak indult tűzifa készletén túladhasson s legalább mint fasze­net adja át a nemzetgazdaságnak, ha mindjárt né­mi pénzbeli áldozatok árán is. Más helyt pedig a vidéki fafogyasztó közönség tűzifa szükségletét ki­elégítvén, — 1 írt 50 kr. tiszta jövedelmet is ké­pes felmutatni egy árköb­méter bikk tűzifa után az erdészet. De az ezen kivül fennmaradó fakészleten nem tudván máskép túladni, — kénytelen azt év­ről évre szintén mint faszenet értékesíteni. Az igy értékesített bikk tűzifa árköbmétere után azonban a legjobb igyekezett mellett sem volt képes 30—35 kv. tiszta jövedelemnél többet felmutatni, — tehát alig 20—23%-át a különbeni haszonnak. Pedig eddig a vasúti szállítás nem volt fenn irt módon megszorítva. Ha tudjuk azt, hogy az erdészet tartamosan ugyan, de a többi gazdasági és iparágakhoz képest igen csekély talajjáradékot képes adni különben is,­­ elképzelhetjük tehát, hogy a szénüzlet a leg­jobb viszonyok között is nagyon gyenge oldalát ké­pezi annak. Hátha még azt a fenti módon megszorítják a vasútigazgatóságok bureauiban kelt feneketlen mélységű bölcs körözvényekkel . A faszénüzlet csakis úgy bír némi becscsel, ha a szén kiégetési helyé­ről minél kevesebb dörzsölés, rázás és átrakodás nélkül gyorsan és folytonosan a fogyasztásnak ad­ható át. Kis mennyiségben haszonnal égetni nem lehet. Az egyszerre égetni szokott legcsekélyebb mennyi­ségnek is 12—14 nap kell, míg átadható a keres­kedelemnek. 1—2 napig rakják a boksát, 7—8 napig égetik, 1 napig kioltják, 2 éjen át kis gar­madákba kiszedik és hűtik az erdőn a szenet, és még vagy két napig tart, míg felmérik, zsákokba, vagy kosarakba rakják, szekérre teszik, rosszabb­­nál-roszabb erdei és községi utakon keresztül a vasúthoz szállítják. (Mert szenet csak „az isten megett“ szoktak égetni, honnan t. i. a nyersfát szállítani sokba kerülne.) Boldog az a szénszállítmány, melyet elő nem vesz valahol a zápor és még boldogabb, a mely csak 10—20% dörzsapadékot szenved ennyi vi­szontagság között. Legboldogabb pedig az, mely üres vasúti szenes kocsit talál az indulóháznál és közvetlenül bele költözhetik abba. Szomorú dolog és roszul megy az üzlet azon­ban még akkor is, ha csak zsákokban is le kell rakni a pályaudvaron a szenet. Mert, — eltekintve az így is szaporodó dörzsapadéktól, — először is nagyokat kell „gazsalirozni“ a kezdetben rendesen igen mérges és szigorú állomásfőnök uraknak a helyért, másodszor legalább is egy embert csak a felügyelet végett ott kell tartani; félszert vagy drága (50—60 forintos) vízhatlan vásznakat kell kéznél tartani, a berakás végett külön munkásokat kell felfogadni, mert a berakásra kötelezett fuvarosok kénytelen voltak már új szállítmányért visszatérni az erdőbe. (Ez is vagy 7—8 frt több kiadás vas­úti kocsinként.) Mindezekből belátható, hogy minő képtelen­ség még azt is kívánni, hogy a faszén 3—4 na­pig kiteregettessék, mint a széna az indóház ud­varán: vagy nem szállít az illető faszént egyálta­lában, vagy pedig a mennyire lehet megváltja a veszteséget. A czél tehát egyáltalában el nem leend érve. Mert megbénítják a szénüzletet egy­felől, másfelől pedig a megvesztegetésnek nyit­nak tért. Mert az még nincs bebizonyítva, hogy az in­dulóház udvarán 3—4 napig kiteregetett szén is meg ne gyuladhatna szállítás közben, tehát az áru­felvétellel megbízott közeg fedve van mindig, va­lamint az sincs elvitázhatlanul igazolva még, hogy a felhalmozódott faszén csupa légsürítés folytán képes lenne meggyuladni. Hisz akkor minden vasgyári telepen nap nap után szénpajta kigyuladásnak kellene lenni. Az már más kérdés, hogy a farostokat tar­talmazó „vörhenyes szén“ — mint a körözvény is gyaníttatja — „az igen nedves lég környületének kitéve“ könnyebben meggyulad ; sőt valószínű, hogy a minden külső behatás nélkül támadott faszén meg­­gyulásnak csakis ez az úgynevezett erjedés, vagy pedig­­ még leginkább a faszénben gyakran elő­jövő lappangó tűz a kizárólagos oka. A szen­zésre szánt fadarabok ugyanis gyak­ran a legépebb külső kinézés mellett is réves, korhadt részt rejtenek magukban, a­melyet tudni­illik valamely régi­­ sebhelyen évek hosszú során át benőtt erősen a fa. Könnyen érthető vegytani és phisikai okok­ból tehát az ily helyeken több napokig is lap­panghat a tűz. De az ebből származható gyuladás­­tól az indulóháznál való 3—4 napi kiteregetés és levegővel való teleszivatás csak­is esetleg óvhat meg. Mert „kirághatja“ magát a tűz épp az 5-ik vagy 10-ik napon is. Káros félrendszabály tehát az idézett köröz­vény. A vasúti áruforgalmat s a faszénnel kapcso­latos iparágakat csökkenti­ az erdőgazdaság sike­rére, s ezek közt különösen az államéra, zsibbasz­­tólag hat. Megszüntetése tehát sok okból kí­vánatos. Lehetetlen azonban másfelől, hogy az állam­vasutak igazgatósága, — annyi tűzvészes, gyúlé­kony anyag szállítását szabályozván, — a faszénre nézve is ne találna a fennebbinél üdvösebb módot. Legyen a faszén például csak kizárólagosan teher­­vonattal, és annak is csak azon részén szállítható, honnan netalánt meggyuladás esetére könnyen le lehet szakítani, stb. ... de ne tekintsék a faszenet még a szénánál is könnyebben kiteregethető hol­minak egy —még kétségen kívül nem helyezett — felületes hypothesis hátán lovagolva. Nagy Gyula. Tudományos mozgalmak. A K­isfaludy.Társaság ülése. (Április 24-dikén.) Mióta a Társaság havi üléseit az akadémia kis dísztermében tartja, a­mit a közönség nagy ér­deklődése kívánatossá is tett, — az érdeklődés csak fokozódott e látogatott ülések iránt. A múlt hó utolsó szerdáján s ma is díszes, nagyszámú hölgykoszorú ékesítette a tudósok zöldposztós pad­jait, s kivül a korlátokon a fiatalság hemzsegett, betöltve az egész helyiséget. Ritka gazdaságú volt tárgyakban a mai ülés. Kisfaludy Atala utólagosan fölvett szép költemé­nyét, mely „ Jehova“ czímmel e fönséges és magasz­tos névnek hangulatos rajza, Vadnai Károly olvasta föl. A közönség zajosan megtapsolta a dallamos költői képektől ragyogó költeményt. Vadnai Károlynak le sem kellett szállnia az olvasó asztal emelvényéről, mert ezután „A nagy intri­cus“ czímű érdekes dolgozatának olvasásához kezdett. A mindvégig feszült figyelemmel hallgatott kisebb mű a szerző emlékeit tartalmazza Szigligeti Edéről, kit Vadnai Károly, mint fiatal író előtt,­­ mikor még nem ismerte s róla kérdezősködött egy idősebb író így jellemzett: Két szóval megmondom ki az: nagy intrikcus. A színház nagy mogulya. Jelszava: „le repertoire c’ est moi.“ Részben életrajz­i csevegő, élénk modorban irt, találó ötletekben gazdag, jeles drámaírónkat szeretetreméltó vonásokkal jellemző kedves rajz, érdekesebbnél érdekesebb emlékekkel az irodalom és színház rejtélyes színfalai mögül. Az éles tollú író érdekes összhangba olvasztotta Szigligeti korá­nak, a vele érintkező egyéneknek, a nemzeti szín­ház apróbb, de fontos viszonyainak festését kiemel­kedő egyéniségével, melyet egy helyen igaz és mé­lyebb vonásokkal így jellemez : „Kevés ember volt az országban, ki annyira egy czélnak­ élt volna, mint ő. Gyermekkorában már színházat építgetett s tanuló éveitől fogva, midőn színdarabokon kezdte törni fejét, halála napjáig mindig egy irányban összpontosító törekvéseit: a hazai színpad emelése. Életfájának minden gyö­kerével oda nőtt a nemzeti színházhoz. A milyen tősgyökeres magyar ember volt érzületében, an­­­nyira angol természettel birt, a következetességben, kitartásban. Azon az­­utón, melyet nagy fáradtság­gal tört magának, mindig megmaradt. Jellemének fővonása ugyanegy volt a köz- és magánéletben: hűség, állandóság. Minden hiúság nélkül, de annál erősebb becsvágygyal ment a maga utján, nem térve le arról soha, sem jobbra sem balra. Pedig az a tér, melyen ő pályát tört, ugyancsak kopár és sanyarú volt, midőn sok tagú családjával együtt még mindig igen szűk körülmények közt élt. De nem panaszkodott soha, hanem tűrt, remélt, lelkesedett. Volt eszménye.“ Vadnai apró, jellemző adatokkal c­áfolta meg annak az „idősebb írónak“ s egy csomó elégedet­len színésznek s félsikerü, vagy egészen rosz drá­mák íróinak azt az igaztalan véleményét, hogy Szigligeti nagy intrikus lett volna. Bemutatta mint nemes, szép lelket, ki a fiatal drámaírói tehetsé­geket testvérileg karolta föl, buzdította, jó taná­csokkal vezette a színműirás nehéz, sikamlós és rögös pályáján. Jó indulattal volt minden kezdő társa iránt, ha igaz tehetséget ismert föl benne. Példát hozott rá fel eleget. Rákosi Jenő első hatá­sos vígjátékénak az „Aesopusnak 11 sorsát, Toldy István színműveinek történetét s a többi fiatal drá­mairó : Tóth Ede, Csiky Gergely, Váradi Antal vi­szonyait az idős és kitűnő drámairóval szemben, ki akkor volt legboldogabb, ha babérait minél több uj jelenséggel oszthatta meg. — Buzdítani kell, a kiben tehetség van. Mel­lőzéssel nem teremtünk drámaírókat, — ez volt a nagy intrikus főelve ! Részletezni a jeles fölolvasást ily szűk keret­ben nem lehet. Részben oly sok abban az érdekes adat, hogy egyiknek a kiválasztása a másik kárára esnék, részben rövidítve elvesztené az előadás bá­ját, elevenségét és szeretetreméltó szellemességét. Az olvasók különösen az irodalmi és színházi vi­szonyok iránt érdeklődők, sok élvezetet fognak ta­lálni benne, ha a jeles drámaíró síremléke javára szerkesztett „Szigligeti-Albumban,“­melynek egyik díszét fogja képezni, egész terjedelmében meg­jelenik. Érdekes véletlen, hogy az ülés harmadik, ki­válóan érdekes tárgya, Beöthy Zsolt fölolvasása szintén a „Szigligeti­ Albumot“ fogja diszíteni. A kitűnő beszély­ és rajz író e fölolvasásának czíme: „A mese.“Egy szegény özvegy asszony és családja megható története ez, illustrálva egy népies han­gulatú és báju mesével, melyet az anya mond el gyermekeinek. Áldott, jó lélek ez a szegény asz­­szony. Gyermekeiért él-hal. Fárasztó munkában tölti a napot s virrasztva az­ért, hogy Gyula fiát tisztességes ruhában küldesse Dombszögre az isko­lába. Kis, nyolcz éves Böske leánya ott vesződik lábainál, parányi újaival megvesződve a hosszú kö­tőtűkkel. A család környezete : Háztűznéző János, a gondoskodó bakter, ki már a negyedik asszony igáját nyögte, Timárné, egy terefere, jószivü asz­­szony, egy szürkülő, öreg vármegyei írnok, kevés szóval, élénken rajzolt jószti genrealakok, melyek az egyszerű töténet hangulatát emelik. Bucsúzásul mondja el az édes anya iskolába készülő fiának a szép mesét, mely a szegény asszony megható sor­sára vet sejtelmes világot. Kicsiben megkapó dráma ez, mely mélabús érzelmeket kelt a hallgató lelké­ben s merengésre készti azt. A közvetlenség va­rázsa, a népies sajátos bája jellemzi ezt a család történetébe játszó minden megmagyarázó mesét, melyet a rajzból kiszakítva, mint magában is gyöngyöt, egészen közölhetjük. * A királyfi és a hamupipőke. Egyszer volt, hol nem volt egy szép királyfi. Olyan szép volt, mint a nap, olyan fiatal, mint a tavasz, olyan erős, mint a vas és olyan szelíd, mint a galamb. Egyszer az öreg király megrakta arany­nyal a tarsolyát és azt mondta neki, menjen el fe­leséget keresni, mert ő már öreg és szeretné rá­hagyni az országát. A királyfi el is indult s a mint megy mendegél egy szerű erdőben, nagy sírást hall. Arra tart, hát csak egy gunyhóban ráakad a ha­mupipőkére, akinek akkor temették el apját-anyját. Sirt, jajgatott szegény, hogy már neki senkije sincs ezen a világon, a ki az árvát pártul fogná. Ekkor ment oda hozzá a királyfi, megfogta szépen a ke­zét és azt mondta neki: jöjjön hozzá feleségül, ő pártul fogja. A hamupipőke azt sem tudta, kivel beszél és nagy bánatában ráállott a szavára, mert egészen el volt hagyatva. Akkor visz­­szafelé indultak, mert a királyfi megtalálta a­mit keresett és már volt felesége. De az öreg király azt akarta volna, hogy a fia királyleányt vegyen el és nagy haragra gyuladt, a­mint a hamupipőkét meglátta. A szegény asszony majd föld alá sülyedt szégyenében, mikor a király a sok bíboros-bárso­­nyos úr és asszonyság előtt azt követelte a fiától, hogy a feleségét vigye vissza az erdőbe, a­hol találta és hagyja ott, mert ez igen nagy gyalázat az egész országra. A hamupipőke alig tudott szó­hoz jutni a sírástól s csak annyit mondott, hogy bocsássanak meg neki, elmegy ő maga is és úgy elbujdosik, hogy senki többet nem talál rá. De a királyfi megcsókolta az öreg király kezét és azt mondta, hogy a hamupipőke neki isten előtt vallott felesége, a­kit el nem hagyhat. Arra az öreg ki­rály mind a kettőt kizárta haragjában a palotá­ból és ők neki indultak a világnak. A ki­rályfi levetette aranyos ruháit, csak a kardját tar­totta meg, de azért mégis olyan szép maradt, akár a nap. A hamupipőke meg csak sírt sirdogált, hogy mennyi háborúságnak oka lett ő akarata ellen. De a királyfi megölelte, megcsókolta és azt mondta: Boldogabb vagyok te veled, mint a ki­rályi palotában lennék. Mert jó is volt, mint a galamb. Az asszonynak engedett erre szivéről a bánat és ő is megvallotta az urának, hogy boldog vele. Hanem nagyon szegények voltak. A királyfi madarakat lőtt, azzal táplálkoztak; a hamupipőke virágot szedett, abban gyönyörködtek. Vándorlásuk közben egyszer azon vették észre magukat, hogy egy sötét erdő közepén eltévedtek. Sehol nem lát­tak se embert, se állatot, mert az elátkozott erdő volt. Egyszer csak sebbel-lábbal jön ellenök a hét­­fejű sárkány. A merre farkával csapkodott, lete­­rültek a fák, orraiból tüzet fújt és felgyújtotta a fényért. Egyenesen a királyfinak tartott. De ez nem ijedt meg tőle, mert erős volt, mint a vas. Kihúzta a kardját és viaskodni kezdtek. A sár­kány körmével, fogával, farkával törekedett el­lene, össze is harapdálta, de a sok csapács alatt már alig lihegett. A királyfi roskadóban volt, csak egy utolsó vágásra maradt még ereje, de ezzel leterítette a sárkányt. Azután maga is összeroskadt és csakúgy patakzott mel­léből a vér. A szegény hamupipőke nem hiába nőtt fel erdőben, ismerte mind a füveket, tudta, me­lyik a leghasznosabb. Mégis kereste, be is kötözte velük az ura sebeit. A királyfi, a­mint fölnyitotta szemeit és meglátta a feleségét, akkor is csak azt mondta : nem sajnálom éretted vérem hullását, így küzködtek tovább az erdő vadjaival, mígnem egy kietlen pusztaságra értek, a­hol nem volt semmi más, csak kő, meg kő. Nem énekelt egy madár, nem fakadt egy fűszál, nem nyílt egy virág. Ellan­kadva, étlen-szomjan ültek ott a forró köveken. De a hamupipőke nem hiába volt hamupipőke , sütött hamu­pogácsát és megéltek vele, míg az ura fel­törte a köveket és egy kicsiny-kicsiny termő földet talált alattuk. Azt mivelte, öntözte, gondozta, és ab­ból éltek rá nem szorulva senkire. Még más sze­gény bujdosónak is jutott az övékéből. Itt született két kis gyermekük, olyan szép mint két angyal. De a szegény királyfinak nem soká telhetett öröme benne; bekopogatott hozzájuk egy nagy, száraz csont­ember és magával vitte. Utolsó szava is az volt: boldog voltam veled, te szegény hamupi­pőke. Az asszony szívéből megsiratta és mun­kálta tovább a földecskét, hogy kenyeret ad­hasson gyermekeinek. Dehogy esett volna ter­hére a dolog, mikor olyan jók és szépek vol­tak. A fiú, a­mint okosodott, nem egyszer mondta: anyám, te nagyon sokat fáradsz értünk, de a hamupipőke azt felelte, a­mit urától tanult, ki jó volt mint a galamb, hogy: boldog vagyok én, ha rátok nézek. Boldog is volt, de a­mint telt az idő, sokasodtak a gondok fölötte. Megszállta a kétség, hogy fia, ki világot látni készült, lesz-e olyan bá­tor, derék, jó, mint apja volt. Ereje fogyott s éjje­­lenkint számtalanszor eszébe jutott: nem roskad-e ideje korán fiának gyönge vállára? Szívesen lát­ják-e majd ott? Az özvegy reszkető, halkuló hangja elhall­gatott. Böske meredt szemekkel suttogta: — Hát tovább ? Gyula pedig, kinek kezei reszkettek és szeme lángolt, mintegy kábulatból ocsúdva föl, odaborult a szegény aggódó asszony szerelmes szivére és elkiáltotta magát: — Anyám, bizzál bennem! * A „ Gudron-fordítás és tanulmány“ fölolva­sása, melyet Szász Károly mutatott volna be két vendégtől, a jövő ülésre maradt. Győry Vilmos három Cid-románcz fordítását , olvasta föl Várnay Gézától, ki Beksits Gusztávon­­ kivül foglalkozik a románczok fordításával, melyek­ből kilenczet küldött be. Győry Vilmos elismerőleg nyilatkozott róluk.­­ Ezután a folyó ügyek elintézésére tért át az ülés. A Moliére fordítások ismét egygyel szapo­rodtak ; bírálóiul Szász Károlyt és Zichy Antalt kérték föl. Bálinth Gyula beküldte Phaedrus aesopi meséit, végre az újvidéki gymnasium igazgatója az intézet alapítandó könyvtára nevében a társaság kiadványai végett folyamodik. Ez utóbbi kérésnek HÍREK. Április 24. — Frigyes főherczeg e hó végével Párisba utazik, hogy jelen legyen a közkiállítás megnyitá­sánál, képviselve az uralkodó családot. Párisban a főherczeg arájával Croy Clim­een herczegnővel fog találkozni. — Andrássy Gyula gróf tegnapelőtt délután Sir Henry Elliot angol nagykövetet palotájában meglátogatta és két órán át értekezett vele. — Perczel Béla igazságügyminiszter Bony­­hádról visszatért a fővárosba. — Az aranygyapjas vitézek húsvét vasárnap Bécsben ünnepélyesen összegyűltek misére. A fő­­herczegek a burg tükörszobájában, a titkos tanácso­sok és kamarások pedig a titkos tanácsszobában gyülekeztek. Midőn a szertartás-mester értesítette Schwarzenberg­hget, az aranygy­apja­sok legidősebb­jét, hogy minden készen van, ez a tükörszobába ment, bejelenteni a királynak az egyházi szertar­tást. Az aranygyapjas vitézek következő sorban mentek a templomba: gróf Taaffe, hg. Schönburg, gróf Károlyi, gróf Trautmannsdorff, gróf Belcredi, hg. Auersperg Adolf, hg. Thurn és Taxis, Majláth György, gr. Wrona, gr. Goess, gr. Eszterházy, gr. Andrássy, gr. Larisch-Mönnich, gr. Fürstenberg, gr. Crenneville, hg. Metternich, hg. Lichtenstein Fri­gyes, hg. Hohenlohe Schillingsfürt, gr. Grünne, gr. Clam Gallas. Király Ő Felségét a rend két legré­gibb vitéze, Schwarzenberg hg. és Szász-Coburg Gothai Ágost herczeg, továbbá Koller báró és Frat­­ricsevics gárdakapitányok s a főszárnysegédek ki­sérték. A templomban a király, trónörökös, Lajos Victor, Ferdinand toscánai nagyhg., Salvator Ká­roly, Albrecht, Frigyes Vilmos, Lipót és Rainer főherczegek a belső oratóriumba mentek, a többi aranygyapjas vitézek a külső udvari oratóriumba. A mise alatt a király Ő Felsége megáldozott. Az istentisztelet után a király és a főherczegek vissza­tértek a belső lakosztályokba.­­ A keleti háború következtében keletkez­hető járványos betegségek ellenében szükségessé vált óvó gyógyintézkedések tárgyában a főváros­hoz érkezett belügyminiszteri rendelet folytán a ta­nács maga elé idézte a tiszti főorvost és a Rókus kórházi igazgatót, a­kik a fennforgó kérdésben oda nyilatkoztak, hogy ez idő szerint teljesen elég­ségesek azon hatósági évrendszabályok, a­miket a tanács ápril 11-iki határozatával életbe léptetett. Továbbá, betegek félfogadása járvány esetében se járna manap nehézséggel, mert a carafe-kórházban e czélra mindig rendelkezésre áll egy egészen el­különített helyiség, mely jól fel van szerelve s 100 beteg félfogadására elégséges. Budán szintén van ily alkalmas fiókkórház, az Aszalay laktanya, mely­nek külön helyiségében 40 beteget lehet helyezni. Ha pedig ezek se lennének elégségesek, ott az omnibusz telep 200 személyre. E telep most egé­szen üres, helyiségei folytán tisztán tartják. A be­rendezéshez szükséges anyagszerek pedig kéznél vannak, mert a Rókus kórház 1800 beteglétszám­ra való anyagkészlettel rendelkezik, a betegek mos­tani létszáma pedig nem több 1012-nél. A tanács e nyilatkozatokat megnyugtató tudomásul vette a bár járvány esetén az intézkedések pontos végre­hajtása s ellenőrzése a kerületi elöljáróságokat il­leti, mégis a rögtöni intézkedések szükségessé vá­landó megtételével a 1. főorvosi hivatal közbejötte mellett Havas Pál tanácsnokot bízta meg. A ta­nács mindezekről feliratilag értesítette a belügyi minisztériumot. — Elismerő köszönet. Szüts Gedeon fehérme­gyei bizottsági tag és birtokos, az abai ev. ref. iskola czéljára egy értékes házat ajándékozott, Boda Imre jószágkormányzó, a kálozi mindkét fele­kezet iskolai könyvtárát újabb becses munkákkal gazdagította, s mindkét felekezeti iskola szegény­során tanulói közül 5—5-öt ruhával látott el; továbbá Nagy-Hörcsökön gróf Zichy Pál Ferencz és neje Kornis grófnő, Nagy-Lángon gróf Zichy György, gróf Zichy Nándorné, gróf Zichy Lívia, úgy gróf Zichy Jánosné, Bodern Mária grófnő, az uradalom számos iskolájában a gyermekeket tan­könyvvel, a szegényebbeket ruhaneművel is ellát­ták, s végül Göböl János György székesfehérvári tanító, Fehérmegye földrajzának megírására 3 db aranyat küldött a tanterületnek jutalomdij képen. A közoktatásügyi miniszter nevezetteknek a népne­velés érdekének előmozdítását ezért­ ezen nemes tettük és hazafias áldozatkészségükért elismerő kö­szönetét nyilvánította.­­ A részadók kezeléséről szóló törvényczikk értelmében a keresetadó II. és IV. osztályát, to­vábbá a bányaadót, a nyilvános számadásra kötele­zett vállalatok és egyletek adóját, végre a tőkeka­mat és járadék­adót illetőleg, az adókivetés alkal­mával megállapított adóösszegek mérve ellen be­nyújtott felebbezések elintézésére mindenik kir. adófelügyelő székhelyén felszólamlási bizottság ala­kítandó. E felszólamlási bizottság elnökévé a bel­ügyminiszter a budapesti kir. adófelügyelőség­­e- TAR­CZ A. CAR­R­­ IETA HECTOR MALOT. MÁSODIK RÉSZ. XXIV. (Folytatás.) — Csak a Codeból vagy-e ügyvéd ? annyit azonban mégis tudhatsz, hogy a Codeotokban fog­lalt törvénynek ötödik, hatodik vagy nyolczadik czikkén kívül, még más is van, melyet egyházi törvénynek neveznek : azt mondod, hogy Codeotok értelmében a most említettem házasság semmit sem ér, de hát az egyházi törvény előtt meny­nyit ér? — Miért jöszsz hozzám oly ügyben, mely nem tartozik az én szakomhoz ? a párisi papság közt nem volna tanácsadód egyházi ügyeidben, a minő világi ügyeidben van a párisi törvényszék előtt. — Régen tudhatod, hogy ebben a dologban nem tűröm a gúnyt, kérlek, elég lesz már, felelt inkább kérdésemre, melyet előadtam: két franczia egyházi házassága, melyet a külföldön kötnek, oly körülmények közt, mint a­melyeket említettünk, oly semmis-e, mint a polgári házasság? — Az egyházi dolgokban nem vagyok oly illetékes, mint a polgáriakban; azért csak keveset mondhatok neked: az egyház által kötött házasság, az egyház törvényei megtartásával, érvényes az egyház előtt, és csak akkor támadható meg előtte, ha rendeleteinek egyike vagy másika nem tarta­tott meg. — Egy példát mondok: a külföldön katholi­­kus pap előtt házasságra lépek Léonnal, a katho­­likus házasság minden szabályai megtartása mellett, és azután visszajövök Francziaországba, házas­ság-e ez? — A törvény előtt nem. — És az egyház előtt? — Kétségtelenül igen. — Vagyis nemde, még egyszer nem köthe­tek házasságot az egyház előtt, nemkülönben fér­jem sem házasodhatik meg még egyszer. — A polgármester előtt mindegyitek köthet házasságot, ha kimondják egyházi egybekeléstek semmiségét; az egyház előtt egyitek sem kelhet házasságra, mig házasságtok nem bontatik föl akár egyitek természetes halála, akár pedig az egyházi hatóság által abban az esetben, ha a formaságok nem voltak mind megtartva. — Magam is igy vélekedtem, köszönöm. — Nincs mit kedves lányom, mert az ilyen házasság nem nagy nyereség. — úgy okoskodol, mint a magad fajta pró­kátor, sőt a mi roszabb, mint valami hitetlen; de elfelejted, hogy vannak családok, és pedig nagy számmal, melyek anélkül, hogy templomozók vol­nának, valódi házasságnak tekintik az egyházi há­zasságot ; végtére még arról is megfeledkezel, hogy nincs sok leány, a­ki férjévé fogadná azt, a­ki nem szentesítheti szövetségüket az egyház által ; láthatod tehát, hogy ez az egyházi házasság mégis ér valamit, sőt sokat ér. Különben meg vagyok elégedve azzal is, a­mit mondottál köszönöm. — És mikor lesz meg ez a házasság. — Az ideje még nincs kitűzve, de az is le­het, hogy hamarjában, a viszontlátásra, kedves barátom, és még egyszer köszönöm. — O Cara, tehát így kell végezned: Lugete veneres cupidinisque. — Mit jelent ez ? — De profundis. XXV. Mikor haza érkezett Cara, Léon már várta őt, legalább is oly türelmetlenül, mint ez őt előtte való nap. — Valahára megjöttél ? Hol voltál ? Mi dol­god volt? — Látod, éppen úgy beszélsz te is, mint én tegnap; ugy­e, hogy fáj, ha várakozni kell, de bi­zonyos lehetsz róla, nem azért mentem el ma, hogy megismertessem veled aggodalmaimat. Te csak jól aludtál, én azonban az egész éjjel be sem huny­tam a szemem. — Beteg vagy? — Nem, nyugtalan voltam, töprenkedtem, azt fontolgattam, a­mit anyád az útra nézve mon­dott, melyet tétetni akar veled. — Miért gyötröd magad, nem megmondtam, hogy ebből az útból semmi sem lesz? — Hiszen engem éppen ez bánt. — Nem azt mondottad-e magad is, hogy nem akarod, hogy elváljunk. — Igen, emlékezem reá, mondottam, hogy még csak egy órára sem, de ez a beszéd az önös­­ség és a szenvedély kitörése volt: csak magamra, szerelmemre, boldogságomra gondoltam; sem a te nyugalmad, sem anyád egészsége nem jutott eszem­be. Pedig , ezek olyan dolgok,a­melyekről nem sza­bad megfeledkeznünk. Egész éjjel erre a fölkiál­tásra gondoltam tehát, mely kiszaladt ajkamon, és megvizsgáltam lelkiismeretem­et, azt mondván ma­gamban, hogy, ha te maga­d is megfontolod, el fogsz ítélni ezért az önösségér -t. — Veled együtt elítélném önmagamat is. —­ Neked jogod van rendelkezni nyugalmad fölött, és bizonyos tekintetben anyádé fölött is. Nekem nincs. Ezt értettem. D­e nem akartam al­­mazkodni a lázasan töltött éjt­­el sugallataihoz, ma reggel biztos tanácsot akartam kérni. — És kitől kérsz te taná­ácsot, ha mi rólunk van szó? — Olyan valakitől, a­ki­­re nem lehetsz félté­keny, mert ha még oly jó vag­yis az jobb mint te, ha te szelíd és szilárd vagy i­­­, de az szilárdabb és szelidebb, h­a jó istentől. A Madeleine temp­lomból jövök. Lehetséges, hog­­y sokáig maradtam ott, de mindaddig könyörögtem a, míg csak világos­ság nem lett zavart lelkemben, mely megmutatja a követendő utat. — Miféle utat emlegetsz te? kérdezte Léon, a­ki természeténél és neveltetésénél fogva nem volt nagyon vallásos. — Azt, a­melyen járnunk kell anyád aján­latát illetőleg • raakd at boll JVgoUUUU GZK­ EZ ajánlatot. — Te akarod, hogy útra kelljek, kiáltott föl Lépy, te adod nekem ezt a tanácsot? — Minő haragos szemeket vetsz rám! Ki­olvastam belőlük gondolatod; a féltékenység raga­dott el erre a fölkiáltásra. — A meglepetés, a kétkedés, mert nem tu­dom megérteni, miképen tanácsolhatod, hogy men­jek utazni. — Ó! háládatlan! Én reá gondolok, csakis reá és anyjára gondolok, én föláldozom magam, és ő azt képzeli, hogy én azért tanácsolom neki az utazást, hogy szabad lehessek utazása ideje alatt. De ha szabaddá akarok lenni, ki fog megakadá­lyozni? Házastársak vagyunk-e? Nem igaz-e? Én csak a te kedvesed vagyok, elhagyhatlak holnap, akár rögtön is. Ha nem hagylak el, ezt azért te­szem, mert szeretlek, igazam van-e, és csakis ezért. Azért választottam ezt a silány, nyárspolgáros éle­tet is, mivelhogy szeretlek, és nem más okból, nem az örömekért és haszonért, melyekben része­sít. Ennyiben jó tehát a gyámság, melyet szüleid kértek ellened, mert megkötvén kezeidet és meg­fosztván az utolsó sortól is, minden pillanatban szemed elé tárja, hogy magadért szeretlek, semmi másért csak magadért. Micsoda dolog tehát, hogy még így is kétkedel szerelmemben. Azt pedig még inkább elítélem, hogy éppen akkor kétkedel benne, mikor a lehető legnagyobb áldozat tanúskodik sze­relmem mellett. De nem akarok sem panaszkodni sem haragudni. Ez rossz ötlet volt tőled, felejtsük el, és térjünk vissza arra, a­mit az imént mondot­tam. Anyád beteg, neked tehát mindent el kell követned, hogy meggyógyítsd, ennek az a legjobb eszköze, ha visszaadod nyugalmát; ha tudja, hogy Németországban, Angliában, Amerikában, Ázsiában vagy, én pedig Párisban, rögtön meggyógyul. Min­denekelőtt reá kell tehát gondolnunk; ha későbben közölni fogod vele, hogy én tanácsoltam neked ezt az utazást, talán le fogom kötelezni. Most pedig foglalkozzunk aullűd­en ~f - !?­­i-l­ív­denesetre borzasztón megkínzott és lealázott Rous­­pineau és Brazier gyalázatos zaklatása. Visszatér­tedkor meg leszesz szabadulva tőlük, és ez is fontos és tekintetbe veendő körülmény. De van még más is: a­helyett, hogy gazdálkodtál volna pénzeddel, nagyon hamar végére jártál, reméllvén, hogy nyer­ni fogsz, és kifizetheted Braziert és Rouspineaut, játszottál a tőzsdén, és vesztettél; erre a czélra elég na­gy összegeket bíztál Gaussin barátodra, a­ki arra építette számítását, hogy a Monte-Carlo bank tönkre megy, de csak önmagát tette tönkre elvesztvén a te pénzedet is; és most meglehetősen rossz anyagi helyzetben vagy. Ha utazni megysz, szüleid kénytelenek lesznek költséget adni az utad­­ra; kétségtelenül oly bőven fognak gondoskodni rólad, hogy szép összeget takaríthatsz meg, a­mely­nek hasznát veheted visszatérésedkor. Íme ezek a gondolataim támadtak a templomban, és én ezért ajánlom, hogy fogadd el anyád indítványát: az ő, a te, a mi érdekünkben. Most pedig tehetsz, a­mit akarsz; én megnyugtattam lelkiismeretem, ez is csak valami. Mindez oly következetes és okos volt, hogy nem maradhatott hatás nélkül. A fiú kötelessége, nyilván követelte, hogy eleget tegyen anyja kíván­ságának. A saját érdeke nyilván azt hozta magá­val, hogy minél előbb megmeneküljön Braziertől és Rouspineautól. Mikor Hortense ezeket tanácsolta neki, nyilván tapintatos nagylelkűséggel cseleke­dett, mint a szerető asszony. Távozásának bizonyára nem lesz az az ered­ménye, melyet anyja remélt, és nem fogja meg­szakítani viszonyát Hortensszal. De hisz éppen ez a döntő ok, hogy elfogadja. Legalább szülei iránt jelét adja jóakaratának, melyről anyja beszélt, és hozzájuk való viszonya nem lesz más mint most; a társaság egyelőre nem tehet eleget, mivel kiad­ványaiból kifogyott, de a folyamodványt más he­lyen fogja ajánlani. Ezzel a nyilvános ülés véget ért és a tagok zárt értekezletre maradtak vissza.

Next