Ellenőr, 1878. április (10. évfolyam, 162-215. szám)
1878-04-25 / 205. szám
Széna-e a faszén? A magyar királyi államvasutak igazgatósága folyó hó 9-én 5897/e szám alatt egy körözvényt intézett alattas közegeihez „Elővigyázat faszénszállítás, illetőleg felvétel alkalmával“ czim alatt. A körözvény felemlítvén, hogy ismételve előfordultak oly esetek, melyekben kocsikba rakott faszén szállítás alatt — külső behatás nélkül — meggyűlt és vannak tapasztalások, melyek kétségen kívül helyezik, hogy nagyobb tömegű faszén a likacsokba szitt nagymennyiségű levegő sürüdése folytán jelentékeny mértékben megmelegszik, mely körülmény természetes megfejtést nyújthat az előbb említett gyuladási esetek lehetőségéhez, stb. miheztartás végett a következőket rendeli: a) a szén jól kiégetett legyen és farostokat magában már ne foglaljon. Vörhenyes szén ugyanis a tapasztalás szerint, halomra rakva sokkal nagyobb mértékben melegszik meg, mint a jól kiégetett szén ; b) legyen a szén jól kihűtve, a kocsiba rakás előtt 3—4 nappal a pályaudvarra szállítva és itt kiterittetvén, a berakásig a szabad száraz levegő behatásának kitéve, hogy igy az egyes széndarabok likacsai levegővel máris telíttessenek: ha ez nem történik, akkor a szén már halomra rakva is képességgel bír magába még levegőt szőni és azt sűríteni, minek természetes eredménye a felmelegedés. A szén kiterítése végett a pályaudvarban megfelelő rakodóhelyeket bocsátunk bizonyos bérletdíj mellett a szállítók rendelkezésére. c) Legyen a felhalmozásnál, illetve kiterítésnél is gond fordítva arra, hogy a széntömeget a külső levegő minél nagyobb mértékben átjárhassa, és így a fentebbi okoknál fogva netalán felmelegülő szenet lehűtse; végre d) a szén ne legyen az igen nedves jég környületének kitéve, miért is a pályaudvaron kiteríttetvén, nedves időjárásban kötelesek a szállítók alkalmas takaró eszközökről gondoskodni, a vasúti kocsikba csak zsákokba csomagolva rakható, és ha a szállításhoz nyitott kocsik használtatnak, a rakmány erős kátrányos ponyvákkal befedendő. „rímnél fogva kötelességévé tesszük árufelvétellel megbízott közegeinknek, miszerint a felsorolt évrendszabályok pontos betartása fölött szigorúan őrködjenek.“ Így szól az eredeti körözvény, minél azonban sokkal rövidebb és világosabb lett volna egyszerűen azt írni: „A faszén-szállítást a magyar kir. államvasutakon mától kezdve megszüntetjük. Vagy pedig : A faszén-szállítás körül határtalan tér nyilttatik árufelvétellel megbízott közegeinknek a hivatalos hatalommal való visszaélésre és a szállítók zsarolására.“ Mert arról meg lehet győződve az államvasutak igen tisztelt igazgatósága, hogy valamint bajos lenne olyan bolond tojáskereskedőre szert tenni, aki kész lenne, midőn már a rosz mezei és falusiutakon nagy gonddal az indóházhoz jutott, szállítmányát kiteregetni és azon 3—4 napig tánczot járni, és úgy lehetetlen lesz olyan faszén-szállítót találni, ki józan észszel „a felsorolt óvórendszabályokat pontosan betartsa.“ Az ok magában az üzlet természetében rejlik. Kereskedésre, vasúton való szállításra szánt faszenet ugyanis csak ott égetnek a józan erdőgazdák, (ezek száma pedig napról napra szaporodik) hol a fát egyébként teljes lehetetlen értékesíteni. Mert a faszén termelés aránylag igen sok utánjárást, gondot és költséget igényel, ha csak bármily csekély jövedelmet akarunk is felmutatni mellette. Tudok esetet rá, hol a kincstár csak azért égetett faszenet, hogy régi, felhalmozódott és romlásnak indult tűzifa készletén túladhasson s legalább mint faszenet adja át a nemzetgazdaságnak, ha mindjárt némi pénzbeli áldozatok árán is. Más helyt pedig a vidéki fafogyasztó közönség tűzifa szükségletét kielégítvén, — 1 írt 50 kr. tiszta jövedelmet is képes felmutatni egy árköbméter bikk tűzifa után az erdészet. De az ezen kivül fennmaradó fakészleten nem tudván máskép túladni, — kénytelen azt évről évre szintén mint faszenet értékesíteni. Az igy értékesített bikk tűzifa árköbmétere után azonban a legjobb igyekezett mellett sem volt képes 30—35 kv. tiszta jövedelemnél többet felmutatni, — tehát alig 20—23%-át a különbeni haszonnak. Pedig eddig a vasúti szállítás nem volt fenn irt módon megszorítva. Ha tudjuk azt, hogy az erdészet tartamosan ugyan, de a többi gazdasági és iparágakhoz képest igen csekély talajjáradékot képes adni különben is, elképzelhetjük tehát, hogy a szénüzlet a legjobb viszonyok között is nagyon gyenge oldalát képezi annak. Hátha még azt a fenti módon megszorítják a vasútigazgatóságok bureauiban kelt feneketlen mélységű bölcs körözvényekkel . A faszénüzlet csakis úgy bír némi becscsel, ha a szén kiégetési helyéről minél kevesebb dörzsölés, rázás és átrakodás nélkül gyorsan és folytonosan a fogyasztásnak adható át. Kis mennyiségben haszonnal égetni nem lehet. Az egyszerre égetni szokott legcsekélyebb mennyiségnek is 12—14 nap kell, míg átadható a kereskedelemnek. 1—2 napig rakják a boksát, 7—8 napig égetik, 1 napig kioltják, 2 éjen át kis garmadákba kiszedik és hűtik az erdőn a szenet, és még vagy két napig tart, míg felmérik, zsákokba, vagy kosarakba rakják, szekérre teszik, rosszabbnál-roszabb erdei és községi utakon keresztül a vasúthoz szállítják. (Mert szenet csak „az isten megett“ szoktak égetni, honnan t. i. a nyersfát szállítani sokba kerülne.) Boldog az a szénszállítmány, melyet elő nem vesz valahol a zápor és még boldogabb, a mely csak 10—20% dörzsapadékot szenved ennyi viszontagság között. Legboldogabb pedig az, mely üres vasúti szenes kocsit talál az indulóháznál és közvetlenül bele költözhetik abba. Szomorú dolog és roszul megy az üzlet azonban még akkor is, ha csak zsákokban is le kell rakni a pályaudvaron a szenet. Mert, — eltekintve az így is szaporodó dörzsapadéktól, — először is nagyokat kell „gazsalirozni“ a kezdetben rendesen igen mérges és szigorú állomásfőnök uraknak a helyért, másodszor legalább is egy embert csak a felügyelet végett ott kell tartani; félszert vagy drága (50—60 forintos) vízhatlan vásznakat kell kéznél tartani, a berakás végett külön munkásokat kell felfogadni, mert a berakásra kötelezett fuvarosok kénytelen voltak már új szállítmányért visszatérni az erdőbe. (Ez is vagy 7—8 frt több kiadás vasúti kocsinként.) Mindezekből belátható, hogy minő képtelenség még azt is kívánni, hogy a faszén 3—4 napig kiteregettessék, mint a széna az indóház udvarán: vagy nem szállít az illető faszént egyáltalában, vagy pedig a mennyire lehet megváltja a veszteséget. A czél tehát egyáltalában el nem leend érve. Mert megbénítják a szénüzletet egyfelől, másfelől pedig a megvesztegetésnek nyitnak tért. Mert az még nincs bebizonyítva, hogy az indulóház udvarán 3—4 napig kiteregetett szén is meg ne gyuladhatna szállítás közben, tehát az árufelvétellel megbízott közeg fedve van mindig, valamint az sincs elvitázhatlanul igazolva még, hogy a felhalmozódott faszén csupa légsürítés folytán képes lenne meggyuladni. Hisz akkor minden vasgyári telepen nap nap után szénpajta kigyuladásnak kellene lenni. Az már más kérdés, hogy a farostokat tartalmazó „vörhenyes szén“ — mint a körözvény is gyaníttatja — „az igen nedves lég környületének kitéve“ könnyebben meggyulad ; sőt valószínű, hogy a minden külső behatás nélkül támadott faszén meggyulásnak csakis ez az úgynevezett erjedés, vagy pedig még leginkább a faszénben gyakran előjövő lappangó tűz a kizárólagos oka. A szenzésre szánt fadarabok ugyanis gyakran a legépebb külső kinézés mellett is réves, korhadt részt rejtenek magukban, amelyet tudniillik valamely régi sebhelyen évek hosszú során át benőtt erősen a fa. Könnyen érthető vegytani és phisikai okokból tehát az ily helyeken több napokig is lappanghat a tűz. De az ebből származható gyuladástól az indulóháznál való 3—4 napi kiteregetés és levegővel való teleszivatás csakis esetleg óvhat meg. Mert „kirághatja“ magát a tűz épp az 5-ik vagy 10-ik napon is. Káros félrendszabály tehát az idézett körözvény. A vasúti áruforgalmat s a faszénnel kapcsolatos iparágakat csökkenti az erdőgazdaság sikerére, s ezek közt különösen az államéra, zsibbasztólag hat. Megszüntetése tehát sok okból kívánatos. Lehetetlen azonban másfelől, hogy az államvasutak igazgatósága, — annyi tűzvészes, gyúlékony anyag szállítását szabályozván, — a faszénre nézve is ne találna a fennebbinél üdvösebb módot. Legyen a faszén például csak kizárólagosan tehervonattal, és annak is csak azon részén szállítható, honnan netalánt meggyuladás esetére könnyen le lehet szakítani, stb. ... de ne tekintsék a faszenet még a szénánál is könnyebben kiteregethető holminak egy —még kétségen kívül nem helyezett — felületes hypothesis hátán lovagolva. Nagy Gyula. Tudományos mozgalmak. A Kisfaludy.Társaság ülése. (Április 24-dikén.) Mióta a Társaság havi üléseit az akadémia kis dísztermében tartja, amit a közönség nagy érdeklődése kívánatossá is tett, — az érdeklődés csak fokozódott e látogatott ülések iránt. A múlt hó utolsó szerdáján s ma is díszes, nagyszámú hölgykoszorú ékesítette a tudósok zöldposztós padjait, s kivül a korlátokon a fiatalság hemzsegett, betöltve az egész helyiséget. Ritka gazdaságú volt tárgyakban a mai ülés. Kisfaludy Atala utólagosan fölvett szép költeményét, mely „ Jehova“ czímmel e fönséges és magasztos névnek hangulatos rajza, Vadnai Károly olvasta föl. A közönség zajosan megtapsolta a dallamos költői képektől ragyogó költeményt. Vadnai Károlynak le sem kellett szállnia az olvasó asztal emelvényéről, mert ezután „A nagy intricus“ czímű érdekes dolgozatának olvasásához kezdett. A mindvégig feszült figyelemmel hallgatott kisebb mű a szerző emlékeit tartalmazza Szigligeti Edéről, kit Vadnai Károly, mint fiatal író előtt, mikor még nem ismerte s róla kérdezősködött egy idősebb író így jellemzett: Két szóval megmondom ki az: nagy intrikcus. A színház nagy mogulya. Jelszava: „le repertoire c’ est moi.“ Részben életrajzi csevegő, élénk modorban irt, találó ötletekben gazdag, jeles drámaírónkat szeretetreméltó vonásokkal jellemző kedves rajz, érdekesebbnél érdekesebb emlékekkel az irodalom és színház rejtélyes színfalai mögül. Az éles tollú író érdekes összhangba olvasztotta Szigligeti korának, a vele érintkező egyéneknek, a nemzeti színház apróbb, de fontos viszonyainak festését kiemelkedő egyéniségével, melyet egy helyen igaz és mélyebb vonásokkal így jellemez : „Kevés ember volt az országban, ki annyira egy czélnak élt volna, mint ő. Gyermekkorában már színházat építgetett s tanuló éveitől fogva, midőn színdarabokon kezdte törni fejét, halála napjáig mindig egy irányban összpontosító törekvéseit: a hazai színpad emelése. Életfájának minden gyökerével oda nőtt a nemzeti színházhoz. A milyen tősgyökeres magyar ember volt érzületében, annyira angol természettel birt, a következetességben, kitartásban. Azon azutón, melyet nagy fáradtsággal tört magának, mindig megmaradt. Jellemének fővonása ugyanegy volt a köz- és magánéletben: hűség, állandóság. Minden hiúság nélkül, de annál erősebb becsvágygyal ment a maga utján, nem térve le arról soha, sem jobbra sem balra. Pedig az a tér, melyen ő pályát tört, ugyancsak kopár és sanyarú volt, midőn sok tagú családjával együtt még mindig igen szűk körülmények közt élt. De nem panaszkodott soha, hanem tűrt, remélt, lelkesedett. Volt eszménye.“ Vadnai apró, jellemző adatokkal cáfolta meg annak az „idősebb írónak“ s egy csomó elégedetlen színésznek s félsikerü, vagy egészen rosz drámák íróinak azt az igaztalan véleményét, hogy Szigligeti nagy intrikus lett volna. Bemutatta mint nemes, szép lelket, ki a fiatal drámaírói tehetségeket testvérileg karolta föl, buzdította, jó tanácsokkal vezette a színműirás nehéz, sikamlós és rögös pályáján. Jó indulattal volt minden kezdő társa iránt, ha igaz tehetséget ismert föl benne. Példát hozott rá fel eleget. Rákosi Jenő első hatásos vígjátékénak az „Aesopusnak 11 sorsát, Toldy István színműveinek történetét s a többi fiatal drámairó : Tóth Ede, Csiky Gergely, Váradi Antal viszonyait az idős és kitűnő drámairóval szemben, ki akkor volt legboldogabb, ha babérait minél több uj jelenséggel oszthatta meg. — Buzdítani kell, a kiben tehetség van. Mellőzéssel nem teremtünk drámaírókat, — ez volt a nagy intrikus főelve ! Részletezni a jeles fölolvasást ily szűk keretben nem lehet. Részben oly sok abban az érdekes adat, hogy egyiknek a kiválasztása a másik kárára esnék, részben rövidítve elvesztené az előadás báját, elevenségét és szeretetreméltó szellemességét. Az olvasók különösen az irodalmi és színházi viszonyok iránt érdeklődők, sok élvezetet fognak találni benne, ha a jeles drámaíró síremléke javára szerkesztett „Szigligeti-Albumban,“melynek egyik díszét fogja képezni, egész terjedelmében megjelenik. Érdekes véletlen, hogy az ülés harmadik, kiválóan érdekes tárgya, Beöthy Zsolt fölolvasása szintén a „Szigligeti Albumot“ fogja diszíteni. A kitűnő beszély és rajz író e fölolvasásának czíme: „A mese.“Egy szegény özvegy asszony és családja megható története ez, illustrálva egy népies hangulatú és báju mesével, melyet az anya mond el gyermekeinek. Áldott, jó lélek ez a szegény aszszony. Gyermekeiért él-hal. Fárasztó munkában tölti a napot s virrasztva azért, hogy Gyula fiát tisztességes ruhában küldesse Dombszögre az iskolába. Kis, nyolcz éves Böske leánya ott vesződik lábainál, parányi újaival megvesződve a hosszú kötőtűkkel. A család környezete : Háztűznéző János, a gondoskodó bakter, ki már a negyedik asszony igáját nyögte, Timárné, egy terefere, jószivü aszszony, egy szürkülő, öreg vármegyei írnok, kevés szóval, élénken rajzolt jószti genrealakok, melyek az egyszerű töténet hangulatát emelik. Bucsúzásul mondja el az édes anya iskolába készülő fiának a szép mesét, mely a szegény asszony megható sorsára vet sejtelmes világot. Kicsiben megkapó dráma ez, mely mélabús érzelmeket kelt a hallgató lelkében s merengésre készti azt. A közvetlenség varázsa, a népies sajátos bája jellemzi ezt a család történetébe játszó minden megmagyarázó mesét, melyet a rajzból kiszakítva, mint magában is gyöngyöt, egészen közölhetjük. * A királyfi és a hamupipőke. Egyszer volt, hol nem volt egy szép királyfi. Olyan szép volt, mint a nap, olyan fiatal, mint a tavasz, olyan erős, mint a vas és olyan szelíd, mint a galamb. Egyszer az öreg király megrakta aranynyal a tarsolyát és azt mondta neki, menjen el feleséget keresni, mert ő már öreg és szeretné ráhagyni az országát. A királyfi el is indult s a mint megy mendegél egy szerű erdőben, nagy sírást hall. Arra tart, hát csak egy gunyhóban ráakad a hamupipőkére, akinek akkor temették el apját-anyját. Sirt, jajgatott szegény, hogy már neki senkije sincs ezen a világon, a ki az árvát pártul fogná. Ekkor ment oda hozzá a királyfi, megfogta szépen a kezét és azt mondta neki: jöjjön hozzá feleségül, ő pártul fogja. A hamupipőke azt sem tudta, kivel beszél és nagy bánatában ráállott a szavára, mert egészen el volt hagyatva. Akkor viszszafelé indultak, mert a királyfi megtalálta amit keresett és már volt felesége. De az öreg király azt akarta volna, hogy a fia királyleányt vegyen el és nagy haragra gyuladt, amint a hamupipőkét meglátta. A szegény asszony majd föld alá sülyedt szégyenében, mikor a király a sok bíboros-bársonyos úr és asszonyság előtt azt követelte a fiától, hogy a feleségét vigye vissza az erdőbe, ahol találta és hagyja ott, mert ez igen nagy gyalázat az egész országra. A hamupipőke alig tudott szóhoz jutni a sírástól s csak annyit mondott, hogy bocsássanak meg neki, elmegy ő maga is és úgy elbujdosik, hogy senki többet nem talál rá. De a királyfi megcsókolta az öreg király kezét és azt mondta, hogy a hamupipőke neki isten előtt vallott felesége, akit el nem hagyhat. Arra az öreg király mind a kettőt kizárta haragjában a palotából és ők neki indultak a világnak. A királyfi levetette aranyos ruháit, csak a kardját tartotta meg, de azért mégis olyan szép maradt, akár a nap. A hamupipőke meg csak sírt sirdogált, hogy mennyi háborúságnak oka lett ő akarata ellen. De a királyfi megölelte, megcsókolta és azt mondta: Boldogabb vagyok te veled, mint a királyi palotában lennék. Mert jó is volt, mint a galamb. Az asszonynak engedett erre szivéről a bánat és ő is megvallotta az urának, hogy boldog vele. Hanem nagyon szegények voltak. A királyfi madarakat lőtt, azzal táplálkoztak; a hamupipőke virágot szedett, abban gyönyörködtek. Vándorlásuk közben egyszer azon vették észre magukat, hogy egy sötét erdő közepén eltévedtek. Sehol nem láttak se embert, se állatot, mert az elátkozott erdő volt. Egyszer csak sebbel-lábbal jön ellenök a hétfejű sárkány. A merre farkával csapkodott, leterültek a fák, orraiból tüzet fújt és felgyújtotta a fényért. Egyenesen a királyfinak tartott. De ez nem ijedt meg tőle, mert erős volt, mint a vas. Kihúzta a kardját és viaskodni kezdtek. A sárkány körmével, fogával, farkával törekedett ellene, össze is harapdálta, de a sok csapács alatt már alig lihegett. A királyfi roskadóban volt, csak egy utolsó vágásra maradt még ereje, de ezzel leterítette a sárkányt. Azután maga is összeroskadt és csakúgy patakzott melléből a vér. A szegény hamupipőke nem hiába nőtt fel erdőben, ismerte mind a füveket, tudta, melyik a leghasznosabb. Mégis kereste, be is kötözte velük az ura sebeit. A királyfi, amint fölnyitotta szemeit és meglátta a feleségét, akkor is csak azt mondta : nem sajnálom éretted vérem hullását, így küzködtek tovább az erdő vadjaival, mígnem egy kietlen pusztaságra értek, ahol nem volt semmi más, csak kő, meg kő. Nem énekelt egy madár, nem fakadt egy fűszál, nem nyílt egy virág. Ellankadva, étlen-szomjan ültek ott a forró köveken. De a hamupipőke nem hiába volt hamupipőke , sütött hamupogácsát és megéltek vele, míg az ura feltörte a köveket és egy kicsiny-kicsiny termő földet talált alattuk. Azt mivelte, öntözte, gondozta, és abból éltek rá nem szorulva senkire. Még más szegény bujdosónak is jutott az övékéből. Itt született két kis gyermekük, olyan szép mint két angyal. De a szegény királyfinak nem soká telhetett öröme benne; bekopogatott hozzájuk egy nagy, száraz csontember és magával vitte. Utolsó szava is az volt: boldog voltam veled, te szegény hamupipőke. Az asszony szívéből megsiratta és munkálta tovább a földecskét, hogy kenyeret adhasson gyermekeinek. Dehogy esett volna terhére a dolog, mikor olyan jók és szépek voltak. A fiú, amint okosodott, nem egyszer mondta: anyám, te nagyon sokat fáradsz értünk, de a hamupipőke azt felelte, amit urától tanult, ki jó volt mint a galamb, hogy: boldog vagyok én, ha rátok nézek. Boldog is volt, de amint telt az idő, sokasodtak a gondok fölötte. Megszállta a kétség, hogy fia, ki világot látni készült, lesz-e olyan bátor, derék, jó, mint apja volt. Ereje fogyott s éjjelenkint számtalanszor eszébe jutott: nem roskad-e ideje korán fiának gyönge vállára? Szívesen látják-e majd ott? Az özvegy reszkető, halkuló hangja elhallgatott. Böske meredt szemekkel suttogta: — Hát tovább ? Gyula pedig, kinek kezei reszkettek és szeme lángolt, mintegy kábulatból ocsúdva föl, odaborult a szegény aggódó asszony szerelmes szivére és elkiáltotta magát: — Anyám, bizzál bennem! * A „ Gudron-fordítás és tanulmány“ fölolvasása, melyet Szász Károly mutatott volna be két vendégtől, a jövő ülésre maradt. Győry Vilmos három Cid-románcz fordítását , olvasta föl Várnay Gézától, ki Beksits Gusztávon kivül foglalkozik a románczok fordításával, melyekből kilenczet küldött be. Győry Vilmos elismerőleg nyilatkozott róluk. Ezután a folyó ügyek elintézésére tért át az ülés. A Moliére fordítások ismét egygyel szaporodtak ; bírálóiul Szász Károlyt és Zichy Antalt kérték föl. Bálinth Gyula beküldte Phaedrus aesopi meséit, végre az újvidéki gymnasium igazgatója az intézet alapítandó könyvtára nevében a társaság kiadványai végett folyamodik. Ez utóbbi kérésnek HÍREK. Április 24. — Frigyes főherczeg e hó végével Párisba utazik, hogy jelen legyen a közkiállítás megnyitásánál, képviselve az uralkodó családot. Párisban a főherczeg arájával Croy Climeen herczegnővel fog találkozni. — Andrássy Gyula gróf tegnapelőtt délután Sir Henry Elliot angol nagykövetet palotájában meglátogatta és két órán át értekezett vele. — Perczel Béla igazságügyminiszter Bonyhádról visszatért a fővárosba. — Az aranygyapjas vitézek húsvét vasárnap Bécsben ünnepélyesen összegyűltek misére. A főherczegek a burg tükörszobájában, a titkos tanácsosok és kamarások pedig a titkos tanácsszobában gyülekeztek. Midőn a szertartás-mester értesítette Schwarzenberghget, az aranygyapjasok legidősebbjét, hogy minden készen van, ez a tükörszobába ment, bejelenteni a királynak az egyházi szertartást. Az aranygyapjas vitézek következő sorban mentek a templomba: gróf Taaffe, hg. Schönburg, gróf Károlyi, gróf Trautmannsdorff, gróf Belcredi, hg. Auersperg Adolf, hg. Thurn és Taxis, Majláth György, gr. Wrona, gr. Goess, gr. Eszterházy, gr. Andrássy, gr. Larisch-Mönnich, gr. Fürstenberg, gr. Crenneville, hg. Metternich, hg. Lichtenstein Frigyes, hg. Hohenlohe Schillingsfürt, gr. Grünne, gr. Clam Gallas. Király Ő Felségét a rend két legrégibb vitéze, Schwarzenberg hg. és Szász-Coburg Gothai Ágost herczeg, továbbá Koller báró és Fratricsevics gárdakapitányok s a főszárnysegédek kisérték. A templomban a király, trónörökös, Lajos Victor, Ferdinand toscánai nagyhg., Salvator Károly, Albrecht, Frigyes Vilmos, Lipót és Rainer főherczegek a belső oratóriumba mentek, a többi aranygyapjas vitézek a külső udvari oratóriumba. A mise alatt a király Ő Felsége megáldozott. Az istentisztelet után a király és a főherczegek visszatértek a belső lakosztályokba. A keleti háború következtében keletkezhető járványos betegségek ellenében szükségessé vált óvó gyógyintézkedések tárgyában a fővároshoz érkezett belügyminiszteri rendelet folytán a tanács maga elé idézte a tiszti főorvost és a Rókus kórházi igazgatót, akik a fennforgó kérdésben oda nyilatkoztak, hogy ez idő szerint teljesen elégségesek azon hatósági évrendszabályok, amiket a tanács ápril 11-iki határozatával életbe léptetett. Továbbá, betegek félfogadása járvány esetében se járna manap nehézséggel, mert a carafe-kórházban e czélra mindig rendelkezésre áll egy egészen elkülönített helyiség, mely jól fel van szerelve s 100 beteg félfogadására elégséges. Budán szintén van ily alkalmas fiókkórház, az Aszalay laktanya, melynek külön helyiségében 40 beteget lehet helyezni. Ha pedig ezek se lennének elégségesek, ott az omnibusz telep 200 személyre. E telep most egészen üres, helyiségei folytán tisztán tartják. A berendezéshez szükséges anyagszerek pedig kéznél vannak, mert a Rókus kórház 1800 beteglétszámra való anyagkészlettel rendelkezik, a betegek mostani létszáma pedig nem több 1012-nél. A tanács e nyilatkozatokat megnyugtató tudomásul vette a bár járvány esetén az intézkedések pontos végrehajtása s ellenőrzése a kerületi elöljáróságokat illeti, mégis a rögtöni intézkedések szükségessé válandó megtételével a 1. főorvosi hivatal közbejötte mellett Havas Pál tanácsnokot bízta meg. A tanács mindezekről feliratilag értesítette a belügyi minisztériumot. — Elismerő köszönet. Szüts Gedeon fehérmegyei bizottsági tag és birtokos, az abai ev. ref. iskola czéljára egy értékes házat ajándékozott, Boda Imre jószágkormányzó, a kálozi mindkét felekezet iskolai könyvtárát újabb becses munkákkal gazdagította, s mindkét felekezeti iskola szegénysorán tanulói közül 5—5-öt ruhával látott el; továbbá Nagy-Hörcsökön gróf Zichy Pál Ferencz és neje Kornis grófnő, Nagy-Lángon gróf Zichy György, gróf Zichy Nándorné, gróf Zichy Lívia, úgy gróf Zichy Jánosné, Bodern Mária grófnő, az uradalom számos iskolájában a gyermekeket tankönyvvel, a szegényebbeket ruhaneművel is ellátták, s végül Göböl János György székesfehérvári tanító, Fehérmegye földrajzának megírására 3 db aranyat küldött a tanterületnek jutalomdij képen. A közoktatásügyi miniszter nevezetteknek a népnevelés érdekének előmozdítását ezért ezen nemes tettük és hazafias áldozatkészségükért elismerő köszönetét nyilvánította. A részadók kezeléséről szóló törvényczikk értelmében a keresetadó II. és IV. osztályát, továbbá a bányaadót, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adóját, végre a tőkekamat és járadékadót illetőleg, az adókivetés alkalmával megállapított adóösszegek mérve ellen benyújtott felebbezések elintézésére mindenik kir. adófelügyelő székhelyén felszólamlási bizottság alakítandó. E felszólamlási bizottság elnökévé a belügyminiszter a budapesti kir. adófelügyelősége- TARCZ A. CARR IETA HECTOR MALOT. MÁSODIK RÉSZ. XXIV. (Folytatás.) — Csak a Codeból vagy-e ügyvéd ? annyit azonban mégis tudhatsz, hogy a Codeotokban foglalt törvénynek ötödik, hatodik vagy nyolczadik czikkén kívül, még más is van, melyet egyházi törvénynek neveznek : azt mondod, hogy Codeotok értelmében a most említettem házasság semmit sem ér, de hát az egyházi törvény előtt menynyit ér? — Miért jöszsz hozzám oly ügyben, mely nem tartozik az én szakomhoz ? a párisi papság közt nem volna tanácsadód egyházi ügyeidben, a minő világi ügyeidben van a párisi törvényszék előtt. — Régen tudhatod, hogy ebben a dologban nem tűröm a gúnyt, kérlek, elég lesz már, felelt inkább kérdésemre, melyet előadtam: két franczia egyházi házassága, melyet a külföldön kötnek, oly körülmények közt, mint amelyeket említettünk, oly semmis-e, mint a polgári házasság? — Az egyházi dolgokban nem vagyok oly illetékes, mint a polgáriakban; azért csak keveset mondhatok neked: az egyház által kötött házasság, az egyház törvényei megtartásával, érvényes az egyház előtt, és csak akkor támadható meg előtte, ha rendeleteinek egyike vagy másika nem tartatott meg. — Egy példát mondok: a külföldön katholikus pap előtt házasságra lépek Léonnal, a katholikus házasság minden szabályai megtartása mellett, és azután visszajövök Francziaországba, házasság-e ez? — A törvény előtt nem. — És az egyház előtt? — Kétségtelenül igen. — Vagyis nemde, még egyszer nem köthetek házasságot az egyház előtt, nemkülönben férjem sem házasodhatik meg még egyszer. — A polgármester előtt mindegyitek köthet házasságot, ha kimondják egyházi egybekeléstek semmiségét; az egyház előtt egyitek sem kelhet házasságra, mig házasságtok nem bontatik föl akár egyitek természetes halála, akár pedig az egyházi hatóság által abban az esetben, ha a formaságok nem voltak mind megtartva. — Magam is igy vélekedtem, köszönöm. — Nincs mit kedves lányom, mert az ilyen házasság nem nagy nyereség. — úgy okoskodol, mint a magad fajta prókátor, sőt a mi roszabb, mint valami hitetlen; de elfelejted, hogy vannak családok, és pedig nagy számmal, melyek anélkül, hogy templomozók volnának, valódi házasságnak tekintik az egyházi házasságot ; végtére még arról is megfeledkezel, hogy nincs sok leány, aki férjévé fogadná azt, aki nem szentesítheti szövetségüket az egyház által ; láthatod tehát, hogy ez az egyházi házasság mégis ér valamit, sőt sokat ér. Különben meg vagyok elégedve azzal is, amit mondottál köszönöm. — És mikor lesz meg ez a házasság. — Az ideje még nincs kitűzve, de az is lehet, hogy hamarjában, a viszontlátásra, kedves barátom, és még egyszer köszönöm. — O Cara, tehát így kell végezned: Lugete veneres cupidinisque. — Mit jelent ez ? — De profundis. XXV. Mikor haza érkezett Cara, Léon már várta őt, legalább is oly türelmetlenül, mint ez őt előtte való nap. — Valahára megjöttél ? Hol voltál ? Mi dolgod volt? — Látod, éppen úgy beszélsz te is, mint én tegnap; ugye, hogy fáj, ha várakozni kell, de bizonyos lehetsz róla, nem azért mentem el ma, hogy megismertessem veled aggodalmaimat. Te csak jól aludtál, én azonban az egész éjjel be sem hunytam a szemem. — Beteg vagy? — Nem, nyugtalan voltam, töprenkedtem, azt fontolgattam, amit anyád az útra nézve mondott, melyet tétetni akar veled. — Miért gyötröd magad, nem megmondtam, hogy ebből az útból semmi sem lesz? — Hiszen engem éppen ez bánt. — Nem azt mondottad-e magad is, hogy nem akarod, hogy elváljunk. — Igen, emlékezem reá, mondottam, hogy még csak egy órára sem, de ez a beszéd az önösség és a szenvedély kitörése volt: csak magamra, szerelmemre, boldogságomra gondoltam; sem a te nyugalmad, sem anyád egészsége nem jutott eszembe. Pedig , ezek olyan dolgok,amelyekről nem szabad megfeledkeznünk. Egész éjjel erre a fölkiáltásra gondoltam tehát, mely kiszaladt ajkamon, és megvizsgáltam lelkiismeretemet, azt mondván magamban, hogy, ha te magad is megfontolod, el fogsz ítélni ezért az önösségér -t. — Veled együtt elítélném önmagamat is. — Neked jogod van rendelkezni nyugalmad fölött, és bizonyos tekintetben anyádé fölött is. Nekem nincs. Ezt értettem. De nem akartam almazkodni a lázasan töltött éjtel sugallataihoz, ma reggel biztos tanácsot akartam kérni. — És kitől kérsz te tanáácsot, ha mi rólunk van szó? — Olyan valakitől, akire nem lehetsz féltékeny, mert ha még oly jó vagyis az jobb mint te, ha te szelíd és szilárd vagy i, de az szilárdabb és szelidebb, ha jó istentől. A Madeleine templomból jövök. Lehetséges, hogy sokáig maradtam ott, de mindaddig könyörögtem a, míg csak világosság nem lett zavart lelkemben, mely megmutatja a követendő utat. — Miféle utat emlegetsz te? kérdezte Léon, aki természeténél és neveltetésénél fogva nem volt nagyon vallásos. — Azt, amelyen járnunk kell anyád ajánlatát illetőleg • raakd at boll JVgoUUUU GZK EZ ajánlatot. — Te akarod, hogy útra kelljek, kiáltott föl Lépy, te adod nekem ezt a tanácsot? — Minő haragos szemeket vetsz rám! Kiolvastam belőlük gondolatod; a féltékenység ragadott el erre a fölkiáltásra. — A meglepetés, a kétkedés, mert nem tudom megérteni, miképen tanácsolhatod, hogy menjek utazni. — Ó! háládatlan! Én reá gondolok, csakis reá és anyjára gondolok, én föláldozom magam, és ő azt képzeli, hogy én azért tanácsolom neki az utazást, hogy szabad lehessek utazása ideje alatt. De ha szabaddá akarok lenni, ki fog megakadályozni? Házastársak vagyunk-e? Nem igaz-e? Én csak a te kedvesed vagyok, elhagyhatlak holnap, akár rögtön is. Ha nem hagylak el, ezt azért teszem, mert szeretlek, igazam van-e, és csakis ezért. Azért választottam ezt a silány, nyárspolgáros életet is, mivelhogy szeretlek, és nem más okból, nem az örömekért és haszonért, melyekben részesít. Ennyiben jó tehát a gyámság, melyet szüleid kértek ellened, mert megkötvén kezeidet és megfosztván az utolsó sortól is, minden pillanatban szemed elé tárja, hogy magadért szeretlek, semmi másért csak magadért. Micsoda dolog tehát, hogy még így is kétkedel szerelmemben. Azt pedig még inkább elítélem, hogy éppen akkor kétkedel benne, mikor a lehető legnagyobb áldozat tanúskodik szerelmem mellett. De nem akarok sem panaszkodni sem haragudni. Ez rossz ötlet volt tőled, felejtsük el, és térjünk vissza arra, amit az imént mondottam. Anyád beteg, neked tehát mindent el kell követned, hogy meggyógyítsd, ennek az a legjobb eszköze, ha visszaadod nyugalmát; ha tudja, hogy Németországban, Angliában, Amerikában, Ázsiában vagy, én pedig Párisban, rögtön meggyógyul. Mindenekelőtt reá kell tehát gondolnunk; ha későbben közölni fogod vele, hogy én tanácsoltam neked ezt az utazást, talán le fogom kötelezni. Most pedig foglalkozzunk aullűden ~f - !?i-lívdenesetre borzasztón megkínzott és lealázott Rouspineau és Brazier gyalázatos zaklatása. Visszatértedkor meg leszesz szabadulva tőlük, és ez is fontos és tekintetbe veendő körülmény. De van még más is: ahelyett, hogy gazdálkodtál volna pénzeddel, nagyon hamar végére jártál, reméllvén, hogy nyerni fogsz, és kifizetheted Braziert és Rouspineaut, játszottál a tőzsdén, és vesztettél; erre a czélra elég nagy összegeket bíztál Gaussin barátodra, aki arra építette számítását, hogy a Monte-Carlo bank tönkre megy, de csak önmagát tette tönkre elvesztvén a te pénzedet is; és most meglehetősen rossz anyagi helyzetben vagy. Ha utazni megysz, szüleid kénytelenek lesznek költséget adni az utadra; kétségtelenül oly bőven fognak gondoskodni rólad, hogy szép összeget takaríthatsz meg, amelynek hasznát veheted visszatérésedkor. Íme ezek a gondolataim támadtak a templomban, és én ezért ajánlom, hogy fogadd el anyád indítványát: az ő, a te, a mi érdekünkben. Most pedig tehetsz, amit akarsz; én megnyugtattam lelkiismeretem, ez is csak valami. Mindez oly következetes és okos volt, hogy nem maradhatott hatás nélkül. A fiú kötelessége, nyilván követelte, hogy eleget tegyen anyja kívánságának. A saját érdeke nyilván azt hozta magával, hogy minél előbb megmeneküljön Braziertől és Rouspineautól. Mikor Hortense ezeket tanácsolta neki, nyilván tapintatos nagylelkűséggel cselekedett, mint a szerető asszony. Távozásának bizonyára nem lesz az az eredménye, melyet anyja remélt, és nem fogja megszakítani viszonyát Hortensszal. De hisz éppen ez a döntő ok, hogy elfogadja. Legalább szülei iránt jelét adja jóakaratának, melyről anyja beszélt, és hozzájuk való viszonya nem lesz más mint most; a társaság egyelőre nem tehet eleget, mivel kiadványaiból kifogyott, de a folyamodványt más helyen fogja ajánlani. Ezzel a nyilvános ülés véget ért és a tagok zárt értekezletre maradtak vissza.