Ellenőr, 1878. szeptember (10. évfolyam, 438-492. szám)

1878-09-11 / 456. szám

úgy a mivelő emberi kebelben, mint a tudományos cultus közvilágában, kétséget nem szenved, de hogy a ma­­k­ betöltessék, valamint az ember hivatásszerű emelkedni vágyó eszközt és tért nyerjen, megra­gadták a physika erőit és a számot, hogy ha majd ugyanis lelkileg emelkedni nem bírunk, ezen erők­kel rohanjunk fel, még­pedig amennyire lehet, őr­jöngő sebességgel. Nem mondom, hogy a természet könyve nem együttvéve a bölcsészet könyve is, de ha az egy­oldalúság tömkelegébe sodortatunk, félő, hogy a való nagyság helyett a hamis nagyság oltára kezd majd kiemelkedni, s a természet physikai erőin emelkedve, a magasból lehet utalva leszünk „az ember tragoediája“ szerzőjével felsóhajtani „Emelkedett szempontunkból, hiába. Először a báj vesz el, azután A nagyság és erő, míg nem marad Egyébb számunkra, mint a mathesis.“ Nem akarok életet mondani, midőn jelzem, mi­ként lestünk oda, hogy nevelési rendszerünk s a paedagogia főelvei szám lesznek. Rajtuk óránként a gyermek hányszor mozdult meg helyén az iskolá­ban, lajstromba vezetjük, kinek hányadik száma megintés adassék, megkérdezzük hány és hányadik száma megint és terheli már a bűnöst, időnként egész bűnlajstromokat vezetünk, számok szerint osztályoz­zuk a vétkeseket, az érdemeseket és az érdemetle­­neket. Ha betelt valakinek bizonyos számú megin­­tési rovata, kérdjük, hányadik száma következik 4 vagy 5? s ha ez eljött, mondjuk: „nem lehet más­kép, csak ki ameddig lehet szépen az iskolából.“ És milyenek ezek a bűnök ? Lehetnek azok nagyob­bak is, de lehetnek kicsinyek is , így egy kis gom­­bozás, egy kis porczika viselése az iskolábeli eltá­­vollásra vezetheti a gyermeket. Mert ha ezek me­reven eltiltatnak, kétségkívül törvényszegés követ­kezik be, ebből nem tudom hányadik számú meg­intés, ha ismételtetik engedetlenség, az engedetlen­ség pedig a törvények és a feljebbvalók iránt a legnagyobb vétség, s aki idáig megy, az ilyennek az iskolából okvetetlen pusztulni kell. A végrehaj­tás­ igen egyszerű, eljött ugyanis a 4-ik számú megintés, az igazgató, ha tetszik neki, eltávolítást javasol, a jámbor szülő elviszi gyermekét, s bizo­nyítványába beiratik a delinquensnek : „törvénysze­gés és engedetlenség miatt eltanácsoltak­».“ Hát már most ki ismerné fel az ítélő bűnt, teszem a gombozást vagy más a semmiséggel hatásos vala­mit ? — Nem mondom, hogy ez divó dolog, de nem lehetetlen.­“) Igen lassan bár, de az U alakú phalanstert mégis építjük. Oktatásunknál az emberi érzé­­ek természetszerű fejlődését mintegy önkéntelen s öntu­datlanul magunk térítjük el, gyermekben élni kezdő embert keresünk s gyermekies életét már gyök­e­rében sivárrá teszü­k. 9—10 éves korában a philo­­logia és a szám complicatióiba dobjuk, 12—13 éves már vegytani kiszámításokkal és egyenletek megfejtésével foglalkozik. A 14—15 évesnek pedig a helyett — hogy midőn e korban az ébredő ke­dély világ vétetnék kizárólag gondos és finomító művelés alá, elborítjuk a nagyhalmazit műtani té­telek logikaszerű­ bebizonyításaival, a logaritmusok és a trigonometria tanulmányával, s midőn mind­ezek mellett a classicusok a nyelvészet szolgálatá­ban inkább csak nyelvi megértés végett taníttat­nak, csoda e, ha ifjainknál egyrészről a szépnek érzéke csak lassan fejlődik, másrészről ily antici­­pált és hiányos oktatás sivárrá teszi lelküket? Én úgy vélekedem, hogy ezen anticipált állapot tanu­lóinknál anticipált szokásokat és erkölcsöket von­hat maga után. Ha a gyermekben élni kezdő em­bert, az ifjúnál már tudja isten milyen érett férfit keresünk , ám legyen ez — ha úgy tetszik helyes, oaobVi/io­w at phiől az.amift7.hjt(­ ferde kinövéséért szükségesnek látják. Ifjaink az elvadulás vádja alá vonatnak, és sokan ezt a vallás-erkölcsi nevelés hiányában ke­resik. Én azt hiszem, a vallás mindnyájunk lelkéb­­­en teljes szentségében él, de sőt érezzük, hogy az erkölcsök abban éltetőt nyernek, s azért örömest adózunk a lelkieknek is, ha az ima az oltárhoz vonz, s nem kívánunk senkit is elvonni attól, té­vednének azonban azok, akik értelmünket minden egyébtől elvonni akarnák, midőn ifjaink nevelését más után is czélozzuk. Azt vélem, hogy a való erkölcsnek s az emberies érzés kifejtése alapfelté­teleinek egy és elévülhetlen elvei vannak abban, ami az embert valóban emberré teszi. Nyilvánulhat az úgy a régi kor bölcsészetében, mint a nagy ki­rály és bölcsész példabeszédeiben, vagy a keresz­tyén vallás erkölcstanában, szóval az erkölcs ne­mes­ítésére sem tartom kizárólagos módnak, pusz­tán csak a minél több vallásgyakorlatokat. Külön­ben tanulóink magaviselete mennyibe jöhet bírálat alá, mennyibe nem, annak kiderítése végett alább közlött­­egy kimutatást.*) Ha ez adatokat átte­kintjük, nagy panaszra nem lehet okunk, csak ne csigázzuk túl a kívánságokat, s tartsuk még szem előtt, hogy a legjobb nevelésű s legjámborabb emberben is lesznek hiányok. Mert az emberi ter­mészet, a társadalmi viszonyok hagynak fenn az ember mélyében egy rögöt, illetőleg oly megkövet­yülést,amely eléggé soha fel nem oszlatható. Azon viszonylagos egybefüggés, mely van a test és a lélek között, korlátolttá teszi az embert a teljes át- Szellemülés maradandóságára nézve, vagy moly lelki állapot előidézésére, mely ment legyen minden eset­ben az alkalomszerű kívánalmak teljes visszautasí­tására. Nem lehet kételkedni, a magasztosság gyak­ran nagy fokára emelkedhetik valaki, de hogy a magasztosság ezen fokán egész életén minden téve­désektől menten maradt véres, emberileg az fel nem­ fogható. A czélok nagy kitartóságra ösztönzik az embert, érzelmeiben magasra emelik, de a test a legmagasabbat el nem bírhatja, s a magasat is csak ritkán szédelgés nélkül. A kijelentés : „legye­tek tökéletesek“ csak eszmény. Nevelési rendszerünket én nem tekintem oly jónak mint sokan, amint azt némely vonásokban fentebb jeleztem is ; valamint társadalmi hibáink is vannak az újabb időkben több talán mint a múlt­ban. Mert az államalakulások s a folytonos eszmék harcza, s az eszmék meg nem tisztulhatása sok ha­mis érzések és törekvéseknek mutattak utat úgy az egyesek mint a társadalom szivébe, s mindezeknek együtthatása tévedések örömét áraszthatta el , de nem esem azért kétségbe a jövő nemzedék erkölcsi léte felett, és ifjaink cselekvésénél nem kívánom ajánlani az úgynevezett vak engedelmességet sem. S ha ezt nem, távol vagyok attól is, hogy alkos­­sunk oly törvénykönyvet, melynek czíme legyen : „a tanulók bűne s azok büntetése“, jobban fogna illeni e helyett feladatunkhoz ilyet szerkeszteni : „a tanulók oktatásszerű nevelése.“**) Nem tagadhatom az iskola a fegyelemben támpontot talál, s amint ezeknek egymást ki kell egészíteniök, úgy a kettőnek ugyanezen jellemmel kell bírnia. Korunk nevelési irányának jelszava a humanismus, mi sem természetesebb annál, mint­hogy az nevelési rendszerünkben is, s annak mód­jában is teljes kifeje­zést nyerjen. A műveit bánás­mód műveit ifjakat fog képezni. Sokan feledik azt, hogy daczra a más enemű ferdeségekre mi is pro­vokálhatjuk a tanuló­, de sőt úgy tapasztaljuk, hogy az ifjak indulatosságai legkirívóbbak előttünk akkor, ha mi is hason állapotban vagyunk. A társadalmi convenientia is ma oly kellék, miszerint ifjainkat bajos túlpedáns rendeletek alá hajtani, különben ez ki nem zárja, hogy nevelési alapelvül fogadjuk el: az ifjú ha felnőtt, jellemében nemes, önérzetes és öntudatos legyen, s tartsuk meg itt, hogy a gépies engedelmesség az öntuda­tosságot öli meg, az alattomosságot szülő lealáz­­tatás és meghunyászkodás kívánása a nemeséget pusztítja el, s az önérzet nevelésében hiú törekvés lesz minden, ha az erkölcsi érzetből az egyéntulaj­dont , a szabad akarat nagyságát kizárjuk. Jeszenszky István: *) Mikor a szükség kívánja határozott és erélyes fe­gyelmezést annak módja és rendje szerint én is óhajtok, a tulság azonban mindenben czélt tévesztett, nemkülönben rosz hatással van az is, ha képzelt hatalmát valaki minduntalan latba veti. Sem a megfélemlítés, sem a megtorlás, valamint a sok törvény nem helyes. A fegyelmezésről igen helyesen értekezik Dr. P. J. a budapesti VIII. ker. reáliskola ez évi értesítőjében, szabadjon azt ajánlani az iskolák figyelmébe. Olasz állapotok. Nem szavakra, hanem tettekre van szükség ! — mondá az ősz Garibaldi a meetingelő irreden­­tistáknak. Tanuljatok jól czélba lőni s készüljetek az élet-halálharczra ! És az irredentisták engedel­meskedve vezéreknek, máris szervezik Italia-szerte a széllövő egyleteiket, és a kormány hagyja fej­lődni a dolgokat, a megyei s városi hatóságok pe­dig átengedik lövöldéiket s minden tekintetben tü­dését. A Perseveranza keményen kikel a kormány bűnös közönyössége ellen, kizárólag republicanus jelleműnek mondván e mozgalmat, melynek czélja republicanus hadsereget teremteni Itáliának. A Cai­­roli-kabinet azonban nem hallgat, vagy nem akar hallgatni a hazafias figyelmeztetésekre, s hagyja, hogy az általa felszínre jutni engedett társadalmi *) Ezen kimutatáshoz 68 különféle reáliskolát és gymnasiumot vettem fel. *) Mult évi értesítőkben olvastam iskolai törvényeket, melyek némelyike rendőri s egyébb szempontból versenyez még az ostrom állapotot hirdető eljárásokkal is. salak tömörüljön, szervezkedjék, imponálja magát az egységes monarchia beláthatlan kárára. Hogy pedig az irredentista, republicanus és socialdemokrata kolomposok, de még a reactio ve­zérei is Olaszországban hiányt hívekben nem szenved­hetnek, azon senki, ki Itália mai szomorú társadalmi viszonyait ismeri, nem kételkedhetik. Olvassuk csak, mit mond a félhivatalos Italie egyik számában: „Rómában, mint tudva van, megkezdődvén a Tiberis szabályozási munkája, s pályázat hirdettet­­vén hat munkafelügyelői állásra nem kevesebb, mint 1500 pályázó kérvénye nyujtatott be. Anco­­nában néhány 1200 franknyi évdíjjal járó megürült vasúti hivataltoki állomás elnyerése végett 365 pályázó jelentkezett az előírt vizsga letételére.­­ Egyik minisztériumban egy lámpagyűjtói állomásra, melylyel 56 frank havi fizetés jár, egy lyceumi tanár pályázott. „ .. . Szomorú nemze­tgazdasági jelenség ez, mond az Italie, midőn a városok telve vannak fél­­műveltségű, foglalkozás nélküli, fiatal emberek ez­reivel, kiknek existentiája valódi rejtély.“ Ily emberekből képződik tehát az irredentis­ták hadserege; kétségbeesett éhenkórászokból, jár­dataposó naplopókból alakul a tisztikar, legénység pedig kijut ezrével a camorra s mafia soraiból. Bizony veszedelmes játékot űz a Cairoli ca­binet, ha mihamarabb a legszigorúbb repressio által elejét nem veszi a radikálisok mindent fölforgató üzelmeinek. Már is telie8 fejetlenség uralkodik egész I­tá­­liában. Palermóban a múlt héten öt elvetemült rablógyilkos, kiknek elfogatása tetemes áldozatok­kal járt volt, a törvényszék elé való kisértetések alkalmával nyilvános nappal kimentetett a csend­őrök kezeiből. Több száz mafiabeli vette körül hir­telen a gonosztevőket szállító kocsit, a brigantik kiugrottak s a nagy tömegben szerencsésen el is menekültek, így olvassák ezt a ma érkezett olasz lapokban. Nápolyban fölfedezték azt, hogy ama bizo­nyos di Mattia nevű papnak 2 millió franknyi lutri­nyereménye, mely neki annak idejében ki is fizet­tetett : voltaképen egy a sorsjáték-igazgatóság tiszt­viselőinek segélyével a játéklajstromokba becsempé­­i szét quaterno volt. Ugyancsak itt szabadon szedi a camorrista a sarezot a szegény piaczi kofától, ki csak bizonyos camorra-díj által válthatja meg az árulási enge­délyt. Történt eset, hogy a cam­orristát elfogták, s ekkor szabadon hagyott neje sarczolt helyette. Ugyanitt egy nyilvános szini előadás alkal­mával egy camorrista lelő egy fiatal embert, mond­ják hogy camorrista remekelés vola ez, s a több száz emberből álló közönségben nem találkozik egy is, ki an a camorristát, bizonyos De Angelist, elfogni vagy ellene később a törvényszéknél tanúskodni merészelt volna. Ily állapotok közepette valóban nem értjük, minő ezél után törekszik a Cairoli-kabinet, midőn az olasz társadalom söpredékéből származó radiká­lisokat nemcsak szervezkedni, de egy Garibaldi s txcrxt Atrorrr/ano Alfol HntrAritatni ia Ano­ A/11 Az első dunagőzhajózási társaság jogi vi­szonya az államhoz. A pozsony-dévényi lánczhajózásnak köz­lekedésügyi miniszterünk által történt be­szüntetése élénk izgalmat idézett elő köze­lebb a magyar, de különösen az osztrák sajtóban, mely utóbbi minden módon kifo­gásolta és elitélte miniszterünk cselekmé­nyét s azt hatalmaskodási tény gyanánt iparkodott a világ előtt lefesteni. Épp ez oknál fogva nagyon időszerűvé van téve a dunagőzhajózási társaság jogi viszonyának Kenessey Albert m­ tollából a Nemzetgazda­sági Szemle legújabb számában megjelent ismertetése s ugyanazért azt részünkről is ezennel átveszszük . Az első dunagőzhajózási társaság jogviszo­nyai, az egyesületi szabályokon s a törvénynek és szabályrendeleteknek a hajózási vállaltokra átalá­­nosan szóló intézkedésein kivül, az általa nyert szabadalom-levelekből, a legfelsőbb helyt megerősi­­tett alapszabályokból s az 1873. XIII. és XIV. törvényczikk határozmányaiból származnak. A társaság első szabadalma vagy kiváltsága (Privilegium) Bécsben, 1830. szeptember 30-án kelt, német szöveggel. E szabadalom-levél a társulat ré­szére, ennek alapszabályai megerősítésének napjától számított tizenöt évre, vagyis 1830 szept. 17-től 1845. szeptember 17-dikéig terjedő kizárólagos jo­got tart fenn az Andrews és Pr­ichard-féle gőzgé­pek használatára, ha a társaság a Dunán, különö­sen nem okadatolt és egy éven túl nem terjedő szünetelés nélkül gőzöseit megindítja, és két év múlva a Dunába ömlő m­­ellékfolyókat is legalább egy-egy gőzössel járatja, hogy utasokat és áru­kat saját hajóin szállítson, s a maga és más ha­jóit vontassa. A társulatot e szabadalom-levél a kereskedelmi udvari bizottság — Commerz-Hof- Commission — 1817. november 11-én kelt határoz­­mányának 9—12. §§-aira kötelezei, s egyúttal az ugyan e bizottsági határozmány 6. és 7. pontjaiban foglalt kedvezményekre j­gositja. A második kiváltság-levél 1831. április 22-én ugyancsak Bécsben, latin nyelven készült s azon módon, mint az előbbi, tizenöt évre szól s ugyan­azokat a föltételeket tűzi ki, mint amaz, csakhogy nem egész általánosságban, hanem egyedül és egye­nesen Magyarországra, a magyar hatóságokra és alattvalókra való utasítással. A harmadik „privilégium exclusivum“ 1838. május 17-én szintén Bécsből és latin nyelven van kiállítva, s a megelőző 31-iki okmányban az álta­lánosságban kimondott időtartamot szabatosan kö­rülírja, vagyis meghatározza, hogy az, 1830. szep­tember 17-től 1845. szeptember 17-ig számítandó , de a Duna mellékfolyóiról is határozottabban szól, a mennyiben ilyenekül, hova a gőzhajózás kiter­jesztendő , a Tiszát, Drávát és Szávát nevezi meg. E harmadikkal egy nap jelent meg a negye­dik kiváltságlevél, mely az előzőleg kiadott „jus exclusivum“-ot más tiz évre, t. i. 1845. szept. 17- től 1855. szept. 17-ig terjeszté ki. Ez, mint a rá­vezetett záradék mondja : „Az 1839. esztendei Pünkösd hava 6-ik napján Tekintetes nemes Mo­­sony Vármegyének királyi kiváltságolt Magyar­óvár Mezővárosában tartatott közgyűlése alkalmával Ferdinánd ő császári és királyi Felségének mostan­ság ditsőségesen uralkodó Fejedelemnek e jelenvaló kegyelmes királyi kiváltságos levele szokott szer­tartással és illendő tisztelettel felolvastatván kihir­­dettetett, iránta pedig senkinek ellenvetése nem levél, a Megye Jegyzőkönyvébe beiktattatni elren­deltetett.“ A társulatnak tehát ez az első szabadalom­levele, mely nálunk ki lett hirdetve, s íigy az ak­kori törvényes formák szine alatt látott napvi­lágot. Mindnyájának kiváltsági jellege az Andrews és Pritchard javítása gőzgépek kizárólagos hasz­nálatára vonatkozott. Ezt mutatja az 1830-as ok­mány következő tétele: „Wir . . . ertheilen . . . . .... das Privilegium ..... nach der von John Andrews und Josef Pritchard verbesserten und . . . privilegirten Construction.“ Ugyanez van az 1838. okmányban kimondva, midőn ez a „Machina va­­poriara“-ról szólván, annak magyarázatául közbe­veti : „secundum constructionem privilegiatam“, mi alatt Andrews és Pritchard-féle gépek értendők. Egy ötödik privilégiumot 1839. május 10 én nyert a társaság vashajók építésére, mely kiváltság 1839. május 10-től 1854. május 10-ig való hatály­ban tartandó. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy általában mind a gőzgépek használatát, mind a vashajók épí­tését illetőleg, az említett privilégiumok Magyaror­szágon tényleg csak a vállalkozás hiányában és e mellett állott meg , mert a­mint több sziszeki keres­kedő vállalkozott, „Sloga“ azonnal fölépült a járt­a Száván, mígnem állítólag 1846-ban Xupanjenél a felső Száván elsülyedt, s a negyvenes években­­noglalunlt a fiSZSk­. mftttvftr (rög.hsiór­ási társulat is, melynek első gőzöse „Debreczen“ később az első Dunagőzhajózási társaság kezére került s e néven még ma is forgalomban van. 1845. május 10-én az idegen verseny ellen (gegen fremde Concurrenz) kért oltalmat a társaság az alsó-ausztriai kormánytól, melyet ez neki 1880. szeptember 17-ig terjedő határidőre, az udvari ka­marának a ra. kir. udvari kanczalláriával egyetér­tőig 1846. augusztus 25-én hozott határozata alapján ki is adott azzal a föltétellel, hogy a) a vállalat vitelárait a kormány beleegyezése nélkül ne változtathassa ; b) a társulat az általa eddig hajózott vizeken való közlekedést a megkivántató élénkséggel folytassa, és ha a kereskedelmi érdekek kívánják, uj vonalakat is nyisson, s a Tiszán 1846. aug. 5-én és a kereskedelmi érdekek szempontjából megnyitott gőzhajózási szolgálatot tovább fenn­tartsa; c) hogy ott, hol hajói járnak, a postát ingyen szállítsa. Ez utalmi levél jön forrása a további bo­nyodalmas egyezségeknek és szerződéseknek, mi­nőket csak az újabb, kamatbiztosítást élvező vas­utak engedély- és egyéb okmányai tüntetnek fel. Az 1846-ki okmány alapján származott az 1857. május 23-ai egyezmény, mely az 1856. márcz. 30-án kelt párisi szerződés folytán beállt változások ki­egyeztetésére szolgált. A párisi szerződés 15-dik §-a ugyanis szabadnak nyilvánitá a dunai hajó­zást s ekkép az 1846-diki közvetlen föntebb érintett utalom fenntartása lehetetlenné vált; kár­pótlást kért tehát a gőzhajózási társaság a kor­mánytól, hogy az adott védelemre támaszkodó nagyobb üzleti és forgalmi berendezésével, melyet a verseny elleni b­ztost­ék alapján terjesztett ki annyira­ tovább, a versenytilalom fölfüggesztése után is fentarthassa magát. Az 1857-iki úgynevezett biztosítéki szerződés­ben (Garantie-Vertrag) a kormány a társaságnak 1880. év végéig, tehát huszonhárom évre a válla­latába fektetett 24 000,000 párt után 1.920.000 párt évi tiszta jövedelmet bizt­osított, fentartván a társa­ságnak az állam iránt az 1846-iki okmányban fen­­nebb részletesen elősorolt kötelezettségeit, valamint a katonai kincstárral 1853-b­an kötött külön szer­ződésének azt a pontját is, mely a k­ísere,­ és hadi szerelmények szállítására vonatkozott. A sz­r­­ződés egyéb tételei az elszámolási módozatokkal foglalkoznak. Erre következett az 1861. deczimber 3-iki úgynevezett Additional-Vertrag, mely az 1857-iki szerződés alapján a társaság pénzügyeivel foglal­kozik, s különösen annak pécs-mohácsi vasúti ügyeit igyekszik hat évre rendezni. Végül jött az 1868-iki július 4-iki szerződés, mely az 1861-ikinek érvényét már hat évre (1866—1872.) terjeszté ki, a hajózás érdekében különösen kiemelvén az 1846. okmány alapján, az 1857. szerződésben is emlitett pontot, mely a mel­lékfolyók járatásáról szól , s itt a Tiszán, Drá­ván, Száván kívül, mint rendesen gőzösökkel já­­randókat, a Marost és Szamost is kijelöli. A­mint láttuk, az első­sorban említett sza­badalmi, vagy kiváltságos levelek, és a köze­lebb felsorolt szerződések és egyezmények ki­vétel nélkül a fejedelem és kormánya kifogy­­­atlan kegyelméről tanúskodtak, mint a hogy a latin szövegűekből mindenütt olvashatói, hogy a „Societas.....................uti, frui, et gaudere pos­ait, ac valent.“ Az 1846. okmány a „do ut de*“ és „facio, ut facias“ elvére támaszkodik : ótalmat ad ; de ezért méltányos szolgálmányokat is köt ki s nem tagadhatjuk meg az akkori kormánytól a helyes értéket, mely az adott ótalommal szemben, némely garantiákról is gondoskodott, melyek az államnak az elvállalt terhekért bizonyos kárpótlást is szolgáltathattak. Az erre következett szerződé­sekben és egyezményekben hiában keresnők ezt A kormány, mintha ingani érezné maga alatt a földet, folyvást tévedve, egyik kötelezettségből a másikba bonyolul , mígnem az alkotmányos túra belép, s mindig több élet, tevékenys­ég száll a for­galomba s a gőzhajózási verseny is ébredt; a ma­gyar kormány pedig a subventió terhében osztoz­ván, a társaság belviszonyaiba mind több befolyást gyakorolt, majd a társulat is az egy helye­n két kormánynyal szemben önállóságra vágyott, a dolgok régi rendjének ekkép változásával a subventió kér­dése, illetőleg megszüntetésének ideje beállt. A kamatbiztositék kérdésének tárgyalásával jött létre az 1873. XIII. törvényczikk, mely a tár­saság megadóztatásáról szól, s ennek jövedelmi adóját az osztrák hajózási vonalakról az osztrák, a magyarokról a magyar, s a külföldi vonalakról a quota arányában, mindegyik kincstárába, külön az őt megillető részben befizetendőnek rendeli. A jövedelmi biztosítás, s ezzel az államnak a társasággal való minden szorosabb összeköttetésé­nek megszüntetése az 1873. XIV. törvényczikkben van kimondva, mely 1869. január 1-jétől száml­ra hatályon kivül helyezi az 1857. május 23. egyez­ményt s az ezzel kapcsolatban állt minden jogot és kötelezettséget; visszahelyezi a társaságot teljes tulajdonjogába s igazgatási szabadságába minden a hajózáshoz tartozó ingóságaira és ingatlanaira nézve, s e jog gyakorlatában jövőre csak a társu­lati alapszabályokban foglalt egyéb, de nem a jö­vedelem­biztosításból származó határozatok lesznek irányadók és kötelezők. Ha tekintjük a társulat alapszabályait, a ma is érvényben lévő alapszabályok (1852. októ­ber 16-tól) a társaságnak az államhoz való viszonyára vonatkozólag ezeket mondják : (9. §.) a társulat a kereskedelmi minisztérium otsk­ita és főfe­lügyel­ete alatt áll; a főfelügyelettel fölruházott miniszteri biztos föladata a közérdekek megó­vsa feletti őrködés ; jogában van az üzlet kezelése iránt magának felvilágosításokat kivánni, a társulati t­­nácskormányokban részt venni s az oly végzéseket és intézkedéseket, melyek az alapszabályokkal, az állami tekintetekkel és a társulati érdekekkel öss­z­­egyeztethetők nem volnának, egyszerűen figyelmez­tetéssel fölfüggeszteni. Ekkér, mint láttuk, az eredeti kiváltság-leve­leket, az 1856. párisi szerződés közönséges h­a­­józási engedélyokmánynyá változtatta ; a vasbí­­­jók kizárólagos épitési és használati jogáról szó­ó 1839-iki szabadalom 1854. május 10-ével min­denkép lejárt ; az 1846. védelmi levelet alapjában szintén a párisi szerződés és részleteiben az 1857. november 7-én, Bécsben kelt dunahajózási okmány tette semmivé ; a védelmi levél érvényének pótlá­sául kötött későbbi szerződéseket és egyezségeket pedig az 1873. XIV. törvényczikk helyezte hatá­lyon kivül; az első dunagőzhajózási társaság jogi viszonya tehát az államhoz ma semmiben sem . U I­­­TÁECZA. 27. Jean Tétéből eszméje. ÍRTA Victok Cheebuliez. MÁSODIK RÉSZ. XII. (Folytatás.) A leányával történendő tárgyalás olyannyira kellemetlennek tűnt fel előtte, hogy sokat adott volna érte, ha valamely közbenjáróra háríthatja, de keze alatt nem talált senkit, ki alkalmas lett volna a jó szolgálat megtételére. Annyi bizonyos, hogy jóval idősb nővéréhez Jam­es grófnőhez ez ügyben nem fordulhatott, ő volt a legutolsó egyéniség a világon, kinek fel akarta volna fedezni ezt a dolgot. A magas növésű, száraz, tekintélyes tartásu Jam­es grófnő szenteskedő volt s nem tréfált el­vek dolgában. Tétéről uz, ki csak egyszer látta s egész megjelenése le­nyomását szemeiben megtartotta, vén gebének nevezte el, pedig ő egy igen tisztes személyiség volt, daczára, hogy egy vétek nyomta lelkiismeretét. Még Salignenx kisasz­­szony volt, midőn a júliusi forradalom hirére nagy esküt tett le, hogy el nem hagyja szobáját mig a bitorló vissza nem adja a koronát a törvényes ki­rálynak. Hat esztendeig megtartó esküjét, hat nyá­ron és hat télen át egy karmeli apácza elzárkózá­sában élt; de egy reggel, engedve családja kéré­seinek, kibújt czellájából a levegőre, hogy férjhez menjen Jam­es grófhoz. Jobban cselekedett volna, ha azon a napon szobájában marad . Jam­es uram egy vígan élő korhely volt, kihez nem volt oka magának szerencsét kivánni. Nagy előnyére volt, hogy a kedves férjet legfelebb tízszer látta egy évben, s még nagyobb szerencséje, hogy még vi­rágzó korában meghalt­­gyomortúlterhelés folytán. A­ házas életben tapasztalt balszerencsére nem hangolták le Jam­es grófnő gőgjét. Szíve, szája tele volt őseivel , a Saligneuxk minden dicsősége körül­fonta homlokát s ha beszéd közben alig mozdította fejét, az azért volt, hogy valahogy le ne essék róla az örökölt erények koronája. Ültében sohasem érin­tette házával karszéke támláját; ha vasúton uta­zott, soha sem hajtotta fejét alvásra, s reggel úgy szállt ki a vasúti szekérből a mint beletették, s nem volt egy hamis ránéz fekete talota ruháján s egy hajszála sem mozdult helyéről. Jam­es asszony­­ság soha sem hagyott fel méltóságos tartásával, a múltnak éjjeléből ránéztek mind a kereszteshadak, s érezvén, hogy szemek alatt van, szünet nélkül képviselőt játszott. Személyében testesülve volt min­den elv, minden illem. Azért is szigorú bírája volt fivére magaviseletének ; eczetes szavakkal fedte őt fiatalkori tévedéseiért, ámbár azoknak tizedrésze sem jött tudomására. Nem titkoljuk el, hogy az urhölgy ép oly szigorú volt magához, mint mások­hoz. Gyakran hosszas szórakozásban, mély álmodo­zásban tűnődött s ilyenkor elmerült múltja emléké­ben. Magába szállva önmagának szemére hányta mit hibájának nevezett, s mi oly szerencsétlen ki­fejezés volt, hogy tájékozatlan emberek egészen mást képzelhettek alatta. Meg volt arról győződve, hogy az ő hibája a legkomolyabb következménye­ket vonta maga után, hogy minden tűzvész, jégeső, kiöntések, földrengések, a természet minden csa­pásai, a történelem minden baleseményei nem vol­tak egyebek, mint az égi hatalom méltó hoszúállása egy Saligneux-ivadék vétkéért, ki a szent fogadást meg nem tartotta. Miért is lépett ki szobájából, mielőtt a király visszafoglalta trónját? Midőn a po­roszok Párist ostromolták, Jav­es grófnő basán azt hitte, hogy neki abban bűnrésze van, s az, hogy egy Tétéről úr létezett, szintén a hibájáért rámért bünhödéshez tartozott. Ezt a Téterő­t a grófnő a mennyei harag végrehajtójának, Attilának, isten os­­torának tekintette. De, daczára, hogy képzele­t nagyon élénk volt, mégsem sejtette a hallatlan tervet, melyet e szörnyeteg keblében táplált. Ha ezt megtudja, oly roppant zajt ütött volna, hogy tíz mértföldnyire köröskörül meg nem hallják egy­más szavát az emberek. Igen eszélyesen cselekedett Salignenx úr, hogy az ügyet mély titokban tartotta. Jam­es asszonysággal az az előny járt együtt, hogy könnyű volt előtte mindent eltitkolni ; ő nem sokat kérdezősködött, mert magát szerfelett éleslátásának hitte s olyannak, ki mindent tud. Egyébiránt bár­mit lehetett beszélni jelenlétében veszély nélkül, mert nagyon süket volt, s hogy kitaláljon valamely titkot, szükség volt azt neki fülébe harsogtatni. A báró szokásai közt az is volt, hogy jó ar­­czet vágott a rosz játékhoz, mint a közmondás tartja. Bármennyire zavarba hozták a nyilatkoza­tok, melyekkel leányát szerencséltetni készült, ebéd alatt mégis mindenkép kellemesnek mutatta magát. Kissé több bort ivott mint szokás szerint, jó kedve támadt s egy kissé sikamlós históriákat mondott el, melyeket Jav­esné úrhölgy nem méltóztatott magának ismételteim, s melyeket Saligneux kis­asszony nagy kedvteléssel hallgatott. Elég tudo­mánya volt azokhoz, hogy mulasson rajtuk, s nem elég, hogy megbotránkozzék. Zárdában töltött évei alatt sok kérdéseket tett fel magának, melyekre többé kevésbé furcsa válaszokat költött, s az ős­nagybátyjánál töltött másfél évet arra használta, hogy megállapítsa, vajon helyesek voltak e válaszai. Kíváncsisága már megtette a világ körútját, de ár­tatlansága mindennek csak a legfelsőbb színét szedte le. Atyjának egyik históriája hangos kac­agásra késztette, mire Jam­es asszonyság, felriasztva álmo­dozásából, szárazon így szólt hozzá: — Miről van szó ! Micsoda az? Min nevet oly hangosan a kisasszony ? — Semmin, nénikém. — Hogyan engedheti magának egy fiatal le­ány, ki magát megbecsüli, hogy tele torokkal ne­vessen ? Egy eszes leány kaczaghat-e a nélkül, hogy tudná miért? A te leányod, Patria, egy valóságos vadoncz; ennek nevelését újból kell kezdeni. — Tüstént hozzálátok s keményen megdorgá­lom, válaszolá Saligneux úr. S összevont szemölddel, komoly és csaknem tragikai arczkifejezéssel egy másik, az elsőnél még merészebb históriát kezdett. Klárika nira teljes szivből kaczagott s nagynénjétől egy uj dorgálást vont magára, minőkkel nem is szokta megkímélni. Minden dolgok közt, mik a grófnőt fölháboritották, leginkább ingerlé őt húgának vigsága, pedig ez mindig vig volt, de különösen mikor atyjával be­szélgetett. Nagyon kedvesnek találta őt , igy fe­jezte ki magát. Nem kellett tőle kivárni, hogy atyját komolyan vegye, ismerte jól annak bohósá­gait s az öreg Virevieille őrgróf sokszor mondotta neki : Szegény gyermekem, a te apád egy kéjva­dász, egy pénzpazarló, az téged szalmára fog fek­­tetni. A leány azt felelte : Hiszen az meglehet, hogy való, de ne mondjon róla roszat: ő oly ked­ves. Igenis, képesnek tartá őt arra, hogy szalmára fekteti, de meg volt győződve, hogy nem rosz szán­dékból teendi, hanem könnyelműségből, gondatlan­ságból,­­ hogy végre is, midőn szalmaágyára lesz fektetve, apja akkor is mulattatni fogja. A tisztelet hiányában, mely nem volt lehető, sok türelmesség­­séggel, elnézéssel viseltetett iránta, úgy tekinte­nt, mint egy felelősségen kivül álló lényt, mely fantasz­­tikai ötleteinek rabja s arra van ítélve, hogy kép­telenségeket vigyen végbe oly kényszerüleg s oly ártatlanul,­­ amint egy almafa almákat terem. Leginkább mulattatták őt az ünnepélyes arczvágá­­sok, melyekkel őt alkalmilag kötelességére akarta emlékeztetni ; tudta, hogy mikor oktatni kezdett, valami nagyobb félrelépés feküdt lelkiismeretén vagy olyfélét tervezett. Ily alkalommal oly sajátsá­gos nézéssel tekintett rá, mely minden komolysá­gát egyszerre elenyészhette. Elnevezte őt szeretetre­méltó kígyónak. Hasonlította azon kellemes ösvé­nyekhez, melyeket virágzó vadrózsabokrok foglal­nak be, de alattok nyaktörő gödrök s mélységek tátongnak. Kellemes azon ösvényeken sétálni, de nehéz kijutni belőlök, s néha az ember ott marad örökre. Ebéd után egy szép hosszúkás alakú terem­ben ült a társaság, hol a báró nagy tüzet gyujta­­tott a kandallóba, mert a szoba tágas volt s az esték hűvösek kezdtek lenni. Jam­es asszonyság szokott nagy karszékébe ült egy oltárszőnyegen hímezve, magába zárkózva, egyedül tűjével, süket­ségével s lelkiismeretével. A báró s leásta a szé­les faragott kandalló mellé telepedtek s darab ideig egy szót se szóltak egymáshoz. Valahányszor haza jött Salignexre Klárika, azzal kezdte, hogy látleletet vett fel künn és benn; mindig attól tartott, hogy valami uj hiányt talál; e tekintetben már sok kellemetlen meglepetést ta­pasztalt ! Belesüppedve egy alacsony karszékbe befutotta szemével a terem minden szögét zugát, a művakolattal díszített falakat, a diófából készült, aranyozott párkányokkal ellátott menyezeti osztá­lyokat, az ablakokat, melyeknek forgó reteszei la­katosi remekek voltak, az ajtók feletti falfestmé­nyeket, melyek ámorokat és szürkeszínű jelképeket mutattak, a családi arczképeket lóháton és gyalog, a régi bútorokat beauvaisi szőnyegmunkából, egy fiókos szekrényt kirakott műben, több ládát élsu­­fából. Azután visszahozva tekintetét a kandallóra, azt látta, hogy a párkányon megvan ugyan még a keret és az éremkoszorú, hogy az oszlopok meg­tartották minden gyönyörűn faragott rézdiszítmi­­nyeiket, de egyszerre arra emlékezett, hogy e kan­dallón hajdan egy gyönyörű ritka ingaóra állót , ókori cameákkal ellátva, mely most át volt vál­tozva egy pimasz jelenkori ingaórává, s hogy azon­kívül ott volt ez lett két csinos díszedény serres­­porczellánból, melyekből egyik ime eltűnt. A midő­­ Párisba ment azon biu reményben, hogy ott sikedil neki kölcsönt felvenni, Saligneux báró elvitte az órát és az edényt azon ürügy alatt, hogy ki kell javíttatni, de nem hozta vissza s igy alkalmasint a Drouot-palotába (hol az árverések tartatnak) ván­doroltak el. — Mi lett az ingaórából? kérdi Saligneux kisasszony. — Ah, ne beszéljünk róla, kedvesem, felesé a báró. Az óráknak megvannak saját betegségeit , egy reggel ez is csak megbetegedett s azon álla­potba jött, melyben látod. Klára a sevres-i edényre mutatott, kérdezve: — Hát ennek a társa? — Fájdalom! sóhajtá a báró, mindnyájan halandók vagyunk. (Folytatása következik.)

Next