Ellenőr, 1878. október (10. évfolyam, 495-550. szám)

1878-10-18 / 525. szám

Budapest, október 17. A Lajtán innen és túl előidézett kor­mányválságoknak egyik legsajnálatosabb és legkárosabb következménye az a stagnátió, mely azok folytán az osztrák-magyar bank szervezkedésénél is beállott, és e szervezke­dést legalább is hetekre éppen akkor ve­tette vissza, mikor már pár nap alatt remél­hető volt a teljes rend­bejövetel. Nem fog­lalkozunk most a magyar igazgatóság szer­vezésének, az új magyar fiókok felállításá­nak s az ötven milliós magyar dotatió el­különítésének bennünket legközelebbről ér­deklő ügyeivel, hanem csupán azon mind innen, mind túl egyaránt felette hátrányos tétlenséget érintjük, a­melyre a bank, szem­ben a világ pénzpiaczainak valutánk rende­zésére kedvező eseményeivel, szervezetlen­ségénél fogva éppen most kárhoztatva van. Azon harmin­cz év alatt, mióta monar­chiánkban a papírjegyek kényszer-árfolyama szakadatlanul fennáll, megtörtént ugyan egy párszor ezelőtt is, hogy az ezüstagró csak­nem egészen alparira szállt alá, e lehanyat­lás azonban mindannyiszor csupán pillanatnyi, alig néhány napig tartó volt s csakhamar jelentékeny agró-emelkedés váltotta fel a csökkenést. Most nem napok, hanem havok óta teljesen megszűnt az agró, sőt helylyel-közzel éppen bankjegyeink jutnak agróra az ezüst fe­lett s mindazonáltal semmi nem történik valutánknak a történhető visszahanyatlás ellen valami módon biztosítására és nem történik éppen azon társaság részéről, mely­nek ez leginkább módjában állana, egyszers­mind magának is nem utolsó rendű érdeke volna, s bizony nem a magunk érdeme lesz, ha egy reggelen nem megint nagy mérvű agró­emelkedésre ébredünk. Tudjuk, hogy nem egy bank feladata valamely állam valutaügyének rendbehoza­tala s a bank annak keresztülvitelét m­ód­­össze is csak támogathatja; tudjuk továbbá, hogy monarchiánk pénzügyi viszonyai a tel­jes valutarendezésre épen jelenleg a legke­vésbé alkalmatosak. Nem tagadjuk más részről, hogy azok közé tartozunk magunk is, kik, ha egyszer a valutarendezés ügye komolyan szóba jöhet, azt csupán az arany­pénzlábra áttérés mellett tartják helyesnek. Czéltalan volna most itt tüzetesebben indo­kolni e nézetünket, czéltalan volna az Észak­­amerika kezdeményezése folytán összeült párisi pénzértekezlet kudarc­ára, a latin pénzunió megszüntetése vagy megújítása iránt most folyó tárgyalások adalékaira hi­vatkozással stb. bizonyítgatni, hogy éppen reánk nézve, kik aranypénzlábas államokkal vagyunk legsűrűbb kereskedelmi érintkezés­ben, kik aranyban vagyunk kénytelenek kölcsönöket kötni s még a valutarendezés­hez szükséges összegeket is csupán arany­­kölcsön utján szerezhetnék be: a bimetallis­mUO UUU OVjUOj Ul t’Ml I liluCul még inkább az. Nem is kísértjük meg te­hát a bővebb indokolást s csupán azon to­vábbi beismerésre szorítkozunk, hogy épen mert aranypénzlábra való áttérést kívánunk, jelenlegi viszonyainkat a valutarendezésre még kevésbé tartjuk alkalmatosaknak. Azonban a teljes valutarendezés mun­kába vétele nélkül is igen sok tétethetnék pénzügyünk megszilárdítására s ugyanazért kell különösen sajnálnunk, hogy midőn erre a viszonyok csaknem a legkedvezőbbek, a monarchia leghatalmasabb pénzintézete, a közös jegybank ép akkor van tétlenségre kárhoztatva. A standard­ ezüst unciájának ára Londonban 50 penny, tehát a paritás az ezüst 63 arany közt 1: 18,86, másrész­ről a váltó­ árfolyam állása igen kedvező, úgy hogy Londonból, 3 , 372%-ral biztos nyereséggel vehető át az ezüst monarchiánk számára és vezethető ki itt ezüst forinto­sokká, mihelyt az osztrák-magyar bank ma­gatartása a forgalomba hozatalt támogatja. Ezenkívül magának a banknak, fémfedezéke közt mintegy 65 — 70 millió forint ezüst van birtokában. Bár ha a valutarendezés esetén az aranypénzlábra áttérést kívánjuk is ré­szünkről , mindazáltal kívonatunk legke­vésbé sem involválja, nem is involválhatja az ezüst teljes demonetizálását, sőt az arany­pénz mellett akkor is szükségkép kell ezüst­pénznek is, váltópénzképpen maradnia , mint van Angliában és Németországban, Európa két legtökéletesebb aranypénzlábú államában.­émetországban az ezüst váltó­pénz összege fejenként 10, összesen 400 millió márkában, 200 millió forintban van törvényhozá­lag megállapítva, ha mi mon­archiánkban 3­ártra is tesszük a fejenkint eső átlagot, tehát 35 millió lakos mellett 105 millió forintra az összes ezüstpénz-szük­­ségletet; a bank összes ezüstkészlete s a magánosok és a többi pénzintézet birtoká­ban levő ezüst alig lesz elég még az aran­y­­pénzláb behozatala esetén is ezüstpénzbeli szükségletünk fedezésére. Részünkről azt hisszük, hogy az osz­trák-magyar bank ügyeit még mindig a nemzeti bank régi igazgatósága látván el, ez igazgatóságot csupán az indította a bécsi giró- és pénztáregylet részéről elébe terjesztett s lapunk egyik közelebbi számá­ban is érintett, az ezüst pénzcirculatió tá­mogatását czélzó javaslat elvetésére, mert a már megválasztott, de még legfelsőbb helyt meg nem erősített új bankvezetés keze alá nem akart ily mélyreható intéz­kedést foganatosítani. Ugyanazért ez okból is kiválólag sürgősnek tartjuk a miham­a­­rabbi szervezkedést s sajnáljuk annak eddig is elhalasztatását. És meg vagyunk győ­ződve, m­ert erre nézve biztos garantia előt­tünk a megválasztottak szakértelme, hogy a szervezkedés befejezte után a bank mind ezüstre szóló gjró-számlák nyitása, mind saját ezüstkészletéből is legalább egy ará­nyos résznek forgalomba bocsátása által tel­jes erejével fogja támogatni a fémpénz­­cirkulativ növekedését s ez­által saját jegyei átállásának is szilárdítását. Nálunk az ezüst ma még teljesen törvényes pénz s egy fo­rintnak értéke egy forint. Hogy e pénz még bőséges forgalombahozatal esetén sem fog kiszivárogni a monarchiából, arra nézve elégséges biztosíték tehát annak monar­chiánkon kívül tetemesen alacsonyabb át­állása. Buda-Pest magyarosodásáról. Alkotmányunk feléledésének idestova húsz éve lesz. Nana fölösleges utána gondolnunk: meg­felelő a magyarosodás, eredmény Széchenyi és elv­­társai magyar nemzeti politikája azon sarkpontjá­nak, mely szerint Pestet Magy­arország vízi és vas­­utai, kereskedelme és spara, politikai és társadalmi, egyesületi és irodalmi munkássága, szóval : anyagi és sze­leni élet központjává, a magyar nemzet szi­vévé és valódi kinyomatává akarta és sikerrel tö­rv­vtív i­­ívult . A lánczhid, lóverseny, gazdasági egyesület egyfelől, másfelől a nemzeti színház, akadémia, ca­sino, múzeum sat. mind sikeres eszközei voltak a nagy czélnak és hatásuk nagy arányokban nyilat­kozik évről-évre; csak egyet, a magyar gőzhajótár­­saságot pusztítpíti el korunk közönyös, önző szel­leme , politikánk vezetőinek rövidlátása. Örök árny­folt lesz ez azokon, a­kiktől e dolog függött, hogy hazánk legnagyobb erőforrását idegen társulat gaz­dagodása, egy más nemzet jólléte és hatalma esz­közévé tenni engedte, hogy hazánkat hosszában át­metsző legnagyobb folyónk kereskedelmi és for­galmi hasznát magyar kézből kiadták, mások adó­zóivá téve bennünket saját földünkön. Ily tényekből következteti a külföld impracti­­cus életképtelenségünket, a­mi jó és tartós van alkotás­okban, német szellem és kitartó munkásság művének állítva. Sőt az ilyen jelenség következményei bírják arra a nyugateurópai utazókat, hogy Buda-Pestet in­kább német, mint magyar fővárosnak tartsák s a főváros lakói, nyelve, üzletélete és szelleme néme­­tességéből Magyarország németesedését következtes­sék. És ugyan nincs indokolva, a mai tényleges helyzetből nem is következik, de megfontolást érde­mel. Annyi bizonyos, hogy az 1861. és 1867-ben nagy lendületet vett magyarosodási irány azóta any­nyira, mint remélhető volt, elő nem ment, intenzí­vebbé nem igen vált. Akkor mindenki sietett a ma­gyar korona védelme alá a magyar nemzet tára­ságába. Beszéd, viselet, szellem magyar volt. Öröm­mel s büszkén vallották magukat az emberek ma­gyaroknak s rokonszenveiket tettekben fejezték ki. Ma nagy lanyhaság állott be úgy a benső érzületben, mint annak külső nyilvánulásaiban. Az üzletvilág csaknem tulságig viszi a német nyelv használatát s kényszeríti maga után a közönséget is. Nincs meg az az önkéntesség és valódi Szivé­­lyesség a magyar érintkezésekben, a­mi például a koronázás vagy Dák Ferencz feliratai alkalmával volt. A kereskedelmi c­égek, könyvek, váltók, szám­lák, Ever­zés, árulás és ügyleti érintkezés nyelve többnyire német; hajóállomásokon, vendéglőkben, a vásárpisotokon, nyi­lánosabb helyeken, néha a legműveltebb körökig fel­gyakoribb a német, mint a magyar nyelv. Valóban eljött volna ideje, hogy legalább a c­égek, könyvek, váltók és számlák kül­alakjaiban az állam nyelvét ne ignorálják azok, a kik hazánkban, a mi földünk terméséből, s mun­kásságunk gyümölcséből alapitolnak családokat s élnek boldog családi életet. Távol van tőlünk a magyar államnyelvnek erőszakolása, de azt méltányosnak kell hogy el­­ösznerje minden józanul gondolkozó, hogy mi en­nek ápolásával és jogai érvényesítésével tartozunk, hogy nekünk nemzeti nyelvünk számára nem Ber­linben vagy Parisban ke­l és lehet tért és uralmat biztosítanunk, hanem itt saját örökünkben, a mi országan­kban. Ha ott magyar ember kereskedést nyit, ezéget mégis öltheti a maga nyelvén, de azon ál­am nyelve, a melyben van, fölül áll, mint egye­dül irányadó. Külországokban az állam és állam­alkotó­i emb­et jogának érvényesülni kell a nyilvá­nos élet minden tényében és nyilvánulásában. A cosnaopolitismust ott csak egy bizonyos határig en­gedik meg. Az utazó sem boldogul egy országban is sem saját pénzével, sem nyelvével, a­mint más nyelvű és pénzsagyű­ ádam határán belépett. Buda- Pest iparos és kereskedő világának az, meg kell gondolni. Mi törvényt erre nem hoztunk, mert az nem le­t­volna szabadel­vű tény , de viszont német és izrael­ta honfitársainknak is lovagiasságunkat ha­sonlóval kell viszonozni, mert a nem-viszonzás szintén nem szabadelvű, legalább nem mutat igaz­ságérzetre s nem bizonyít finom erkölcsi érzést. Ezek oly igazságok, a­mikhez kétség nem fér. Ha ők simulást és figyelmet mutatnak a magyar ál­lamérdekek követelményei iránt, önérdekükben cse­­lekesznek, rokonszenvet költnek maguk iránt s a köönséget megnyerik. Ha idegenséget árulnak el, visszatolást ébresztenek s maguknak és a közér­deknek tesznek kárt. A világ nem volt mindig oly szabad Magyar­­országon minden oda begyülekező népnek, mint ma. Ezt 1848. adta meg, de nem minden föltétel és szolgá­ltok nélkül. A haza alkotmánya akkor meg volt támadva s védelmezni kellett vagyonnal, élettel. Ezért adta polgárainak a jogokat: bir­­tokszerezhetést, hivatalképességet, választási s kép­viseleti jogot. 1867. után kit ijesztetett ez az iz­rael­iákra is fentartások­­­élkül. 1848. előtt nehéz volt oly városnak, mint Budapest, csak polgárává is lenni. A polgári jog a benszülöttek kiváltságos és kizáró joga vol, miért az idegennek polgári dijt kellett fizetni, kevese móddal s vagyonnal bírni, a város és ország hűségére megesküdni. . . Vájjon ma is a jognak ne felelne meg köte­lesség ? Ne volna- e azon számosoknak, kik Buda­pesten évről-évre megtelepednek, azon magyar állam iránt semmi tartozása, mely polgári kötelé­kébe fői s védelme alá veszi? A haza iránt, mely kenyeret ad számára? a város közön­ségével szem­ben, melynek jogaiban részesül? S az ország al­­kotmánya iránt, mely vele jótéteményeit megosztja? Ezt mondoli is képtelenség. Ez a társadalmi lét eszméjével ellenkezik. A jog kötelességgel jár, a­mi, ha a törvényben nincs kimondva, megvan a dolog természetében és a lelkiismeretben. Azt mondják a rideg számítás emberei­ fize­tik az adót, hord­­zák a közterheket. Ez nem elég. Ezért védelmet találnak s községi jll­a­makat él­veznek. Ennél magasb szempont alá jó jogi sze­­mélyletek, egy polgári társaságba az erkölcsi kö­telékek ezer szálával va­n kapcsoltatásuk. Jól meg­fontolva nagy jótétemény ez. Régen a királyi vá­rosokba letelepedettek nem űzhettek ipart, kereske­dők nem lehettek, nem szerezhettek házat s külső birtokot. Izraelitáknak a bányavárosokban lakni sem volt szabad, máshol számok meg volt hatá­rozva. Hazafivá lenni csak hazafias érzés és tettek által volt lehetséges, polgárrá polgári érdemek által Ma egyenlő jogban részeltetvén mindenki, min­denkitől egyenlő szeretetet vár a hon. Kétszeresen jogosult pedig e várakozás a főváros lakosai irá­nyában, a­kik az ország összes földmivelési, kéz- és gyár­párának s kereskedelmének közpon­i forga­tói és haszonélvezői. Nem sok túlzás van azok vé­leményében, a­kik azt mondják, hogy Magyarország Budapestnek dolgozik s 14 millió ember fárad — természetesen a maga módja szerint, egyik seré­nyen, a másik lustán, — hogy a főváros élvezhes­sen. Ebben van némi lulzás, Budapesten valóban nagy azok száma, kik fáradságosan keresik meg életük kényelmeit; de a mint mondani szokás , a m­int a fővárosban történik, m elegen vannak, a­kik láblógatva élnek, épen azért, mert ott élnek, nagy tőkéjök van s helyzetök önkényt nyújtja nekik jóllétök bő eszközét. Én azt hiszem, hogy fővárosunk nem­ magyar­ajkú polgársága bir e kötelesség tudatával, bár, ki­vált a férfikor délen túl levők, tettleg nem is telje­sítik mindenütt s polgári életek minden viszonyi­­ban. Nagy dolog van, a­mit mindenütt, minden nem­magyar házban és szülőknél tapasztalhatni: a gyer­­mekek magyarul tanitgatásában való őszinte törek­vést s a növe­dékeknek a tanulásra teljes készsé­gét és örömét. Voltam különböző iskolákban és képezdékben, figyelmeztem a családoknál s a nyil­vános helyeken megjelenésükkor társa­lodásuk nyel­vére és mindenütt egyenlő rokonszenvet s igyeke­zetet találtam az állam nyelve elsajátitásában és beszélésében. Ezerekre nagy a magyarul jól be­szélő, író és olvasó kis­gyermekek száma Buda­pesten. A város roppant áldozatokat tesz évről-évre, s példával megy az egész ország előtt a kisdedek iskoláztatásában. E buzgóságot és hazafias erélyt eléggé méltányolni nem lehet. A magyar fővárosnak virágzó iskolái vannak mindkét rém s minden tu­dományág számára, lelkes és egymással hazafiság­­ban vetélkedő tanárai és tanárnői. Az ifjúságot már is a hazaszeretet tüze hevíti. Petőfi és Arany, Vö­­rösmarty és Berzsenyi szelleme él és munkálkodik szivekben. Vezesse cultusminiszteriumunk s a derék fővárosi tanács a nevelés- és oktatás ügyet úgy, mint eddig, ne fájná­ja az áldozatot, ne vonja meg szerető gondoskodását saját gyermekeitő­l a főváros szülötteitől, Magyarország így nyugton lehet, nem féltheti Budapestet az elnémetesedéstől. A m a. TÁRCZA. Az új kiállítás. Műcsarnokunkban a képkiállítást megnyitották, végre megérkezett Zichy várva-várt képe is. Nézzük e matador művét, „a démon fegyveresét. Jobbról az „egyház“ a pápa által képviselve, magasra emelt baljával tiltakozó az egyház üldözői ellen. Lábai­nál egy munkás készül szőnyeget teríteni ott heverő koponyákra. Körülöttük holttestek, melyek az „ál­lamalakulásoknak“ (a német császárság, franczia köztársaság, keleti keresztjének felszabadulásának) estek áldozatul. A háttérben ezen változásoknak eredményét látjuk azon fejedelmi csoportban, mely­ben Vilmos császár alakja, III. Napóleon holtteste és Bismarck herczeg jellemző, háromhajszálú kopo­nyája felismerhető. Mindezek mint dromrajzok tűn­nek fel a derengő világbékét jelképző glóriából, melyben a megváltó homályosan láthatóvá lesz. Középen a „család“ — a nő hanyatt fekszik s gyermekét férje felé nyujtja, mintegy esedezve, hogy a tiltott kések csábalakját ne kövesse, melyet egy lengő nőalak képvisel. Balról véres tusa ! orosz katonaság nyomul előre az orthodox kettős kereszt jele alatt harczolva. Az előtérben egy guggoló ősz, izmos kezekkel döfi fegyverét hanyatt fekvő ellenének mellébe. Egy nő — az utóbbinak talán neje — eliszo­nyodva nézi a küzdelmet , görcsösen vonja keblé­hez gyermekét. Felettük a rombolás geniusának rettentő alakja — a véres rombolást megáldva vo­nul el. Ezek a kép részletei. Nagy, irtózatos drámát, a világ drámáját lát­juk magunk előtt: a­mily nagyszerű a conceptio, oly megkapó a kivitel. Jobboldali az idealismus, balról a háború vé­res, durva realismusa! Szerintünk a kép e két ré­sze a legszebb és legkifogástalanabb. A harcrosok minden egyes csoportja — az előtérben ülő nő drámai alakja — magukban véve mindannyian kü­lön képet alkotnak. E nő arcza csupa rémület! Leggyöngébb tán a közép csoport. Az anya s a gyermek teste nem eléggé modellkrozo­t; a nő arczát nem látjuk s feje — mint mellettem valaki találóan jegyzé meg — csak paróka. A csábitó nő alakja pedig — nem igen csábitó ! Grisette-féle arcza nem bír elég kifejezéssel, a kimeredt szem­pár s az erős szemöldök nem mond eleget. A romlás geniusának sötét arczára is talán ráillik az előbb mondott. A két lengő alak lábszáraival sem vagyunk megelégedve, a genius egyik lába derékszögbe hajlott, a­mi nem szép, szintúgy a lengő hölgy végtagjainak helyzetét a lengés kife­jezésére, nem tartjuk alkalmasnak. Különben e képet látni kell, megkapó hatása elől senki sem zárkózhatik el, mert Zichy ellen kifogást lehet tenni, de senki sem tagadhatja, hogy mindig hat! Megvallom, szinte rösteltem aprólékos kifogá­sokkal illetni e valóban nagy művet. Szomszédos vele Molnár nagy terjedelmű ké­pe, mely „Pompeji pusztulását“ ábrázolja. Tárgyakban az analógia meg volna — mind­kettő rombolást fest, de a kivitel ! Geniális szobatársa által hatásából sokat ve­szít e régi modorban, bár simán festett kép. Főré­szét három egyes csoport képezi, melyet a rémület közös mozzanata tart össze. Középen kimagaslik — lovas szekéren állva — egy jól rajzolt férfialak, ki a veszedelemhez képes­, melyben forog, úgy tetszik kissé színpadias állást választott. Mellére egy nő — talán leánya — borút, arczát a vésztokádó Vesuv felé fordítva ; egy női arcz pedig, az előbbi személy oldalán, ijedten tekint a lovak által előidézett akadályra. Az egyik ló ugyan f elbukott s a szolga erős keze és ostora fenyegeti­­ a szegényt! Baloldalt a nézőtől, egy másik család , az apa megmentett tár­gyait egy kosárban hordja fején. Ne vegye Molnár úr zokon, úgy tetszik, mintha ezt az embert az ijedtség kissé elbutította r­­­a. Neje, jobb karján csecsemőjét hordja, bajával fiát rántja el a lo­vak elől. E két családból a ló csoporttal egybeolvasztva van a harmadik, mely három férfiból áll. Három fösvény­ az egyik a ló lábai alatt fetreng, félkar­jával védi magát a ló lábai­t a másikkal meg társa ellen, ki megvadult arczczal tusakodik vele egy ékszerszekrény felett. A harmadik, legidősebb, legokosabban viseli magát; kincseit kebléhez szo­rítva, nesztelenül látszik tova osonni. Ami ezen ala­kokon kívül még a képen lá­ható, (vagy a sötétség és füst miatt nem látható) arról ne szóljunk, mert azokat a festő maga is mellékesnek tarthat­ó, midőn ily elmosódottan festő. A kép szige­­te eléggé har­monikás, de egyhangú és — mint technikája is — erőtlen, különösen Zichy bravourképe mellett. Említésre méltó a vén fösvény kifejező arcza ; az övén kívül a szolga arczában tükröződő legjob­ban a veszély, míg a többieken az inda az e kife­jezését nem észlelhetjük oly élénken. Pompeji elpuszulása nem mindennapi mulat­ság, de úgy látszik, az akkori állatok nagy phlegmá­­val bírtak — legalább baloldalt a kiskutya oly lelki nyugalommal baktat és tekint gazdájára, mintha megszokott sétáját tenné. A meztelen testek rém eléggé modellirozottak s úgy tetszik, hogy némileg aszkórban szenvednek. Különben e kép —melylyel tán soká is foglalkoztunk — még mindig többet ér­i­nt Molnárnak tájképei. Mivel tájképekről szólunk, folytassuk e gec­­ret. Kezdjük a legjobbakon. Kitünő technika, hangu­lat és compositió által kiválik (mindegy akármelyiket említem előbb) Russ Róbert és Weber T. tenger­parti tájképe. Russ „Helgolandja“ előtt állunk. Egy­felől a tenger tajtékzó hulláma­, jobboldali házak, hullámtörő czölöpök, gerendák és a sürgő orgó te­vékeny nép, kellemes ellentétet képeznek a háttér­ben messzire elnyúló tengersíkhoz. Az egész felett kitűnően festett felhős égboltozat! Szintén tenger­parti életet mutat Weber műve. Egy catastrophának vagyunk tanúi. A hullámzó tengeren, részben forgó hajónak megmentésére kiteszik a „mentő csolnakot.“ Ha tovább nézzük, szinte látjuk mozogat! megeről­tetéssel dolgoznak e derék férfiak, míg jobboldali, kétségbeesett nőcsoportnak egy férfi a történteket elbeszéli, az egész nagyszerű plastikával van festve. A háttérben, átlátszó határtalan távlat. Hellrath Emil képén holdvilágos éj van. Jobbról fák között egy kápolna ablakai fénylenek, abból jött a barát a szentséggel s belépni készül a csolnakba, melyben társa ül — elvezetendő őt, túl a vizen a beteghez. Éj, hold, viz, barát, kápolna — talán egy el­hagyott ligetben — kérem, eléggé regényes? A kivitellel különben meg vagyunk elégedve s a han­­gulat és távlat oly szép, mint u­tanannak a festő­nek bajorországi tájképe. Jobban ínyünkre van egy pár szép alföldi tájkép. Az a földnek nem kel se barát, se kápolni, hogy regényes legyen, c­ak egy kis holdvilág, egy szál paraszs — egy szamár. Ez bebizonyul Than Mór művén. A kép kellő k­özepén egy paraszt halad oly gyorsan, mint szamarától kite­­k. Ennek az a furcsa tulajdona, hogy ha úgy hirteled­be oda vág az ember, azt hiszi, hogy cask három lába van, de csakhamar felfedezzük a porfellegben a negyediket. Szintén jelesek Lotz Károlynak kivá­t „Hajóvonta­tója“ és Ligeti Antal tájképei, utóbbinak „Sztecsnó vár romjaitól“ kevésbé vagyunk elragadtatva, ez különben Ízlés dolga! Egy füst alatt megemlítem Tölgyesi Artur képeit. It is az egyéni Ízlés határoz, szorgalommal dolgozol, de végre is azt tartjuk, nem m­nden al­földi táj eléggé érdeke, hogy azt olajban megörö­kítsék. Lenn zöld mező, egy-két parasztkölyökkel, fenn határ alan kékség — ez még nem elég az örökkévalóságra. Vigaszul szolgál, hogy e művész­től már j­obb képeket is láttunk. Füstdy Árpád szin­tén neti elégített ki. Csak az „Édesvíz s áll­­ós“ mutat finomabb érzést, többi képei kissé nyersek. Ne feledjük derék Telepünket, ki­s iutca képvi­selve van úgy mint Markó, Brunner, Horst-Hacker és mások, kiket a helyszűke miatt medőznünk b1r1. „Csendéletben“ leginkább fisz­a, szorgalmas, aprólékos kivitelt keresünk ; ha ezt nem talá­juk, nincs oly kávéskanna, meg érdekünket felkölt­­hetve! Kiállítottak Lauer József, Russ Ferencz, Fried­länder Camilla és Mannsfeld J. Az utolsó teremben Kuntz Gusztáv műveivel találkozunk. Egyik: „műteremben.“ A modelálló leány igazán model! a test meztelen részei mily melegek és életbivek, ez igazán hús! A festő ülő alakja, termének m­inden egyes művészi rendetlen­séggel szétszórt tárgyai, az aranyrámák, bútorok, a függöny redőzete — a ki­tűnő világítás, ízlésre és mesteri kézre mutatnak. Szintoly kedves képe a „zárda czellájában“ ülő szép apácza. „Medici Já­nos bibornok“ biborselyem palástban, azon moz­zanatban ábrázolva, midőn maga szolgál a müvé­szetnek. Ezen életteljes alak Butorott Magdolnának műve. Fax József „zenélő leánya“ szép munka, de ngy tetszik Makart technikáját követi, csakhogy még br­liáns színezete nélkül. Russ Ferencz „kime­net a templomból“ gondos kivitellel és élénk szi­­ne­ettel bir — csak ne ragadna az egyik ló feje egy parókás úr hátára — csodálom, hogy eltűri! Tanulmány­aijek közt kitűnnek Székely, Ebert, Giovanni és Dux művei. Az életképeknél a humor ép oly fontos, mint a kivitel — ez­e némelyek nem gondoltak Agg­­házy Gyula képe falusi konyhát ábrázol; tüzet nem látunk — az a leányka keblében van; dagasztott a kicsike — de meglát a huszárját (ki zárjel közt mondva bizony némileg élet telen huszárlegény!) kovászos kézzel szaladt az ajtóba egy kis csóko­lózásra. Egy másik konyhába (Friedländer Frigy esz­től) ég a tűz — de már tt a tűzhelyen, met a vén anyóban nincs egy szikra sem. Sári néni (b­i­zonyo­an igy hijják) ela­udt a krumpli isztoga­ás alatt. A kiáll­­ásban több lovastisztet vettem ész­e — Bl*as és Pálik kép ■ hez zarándokoltak. Szó ami szó, lovaik i­ly h ven és mesterileg vannak festve — ho*y eg*7 szenvedélyes lovas nyelvesét tentve szílizgatná. Hírneves „fő d nk“ kincsemnek arczképe is ott l­ó a fáim; nyereményei pedig azon teremben vannak, melyben a sorshúzásra szánt képeket őrzik. Töb­b teremben igen szép szobrászati műveket is élvezettünk ; Nattertól, Dunaiszky­tól és Huszártól Egészben véve meg lehetünk elégedve a ki­állítással ; komoly törekvés és szorgalomnak gyü­mölcseit látjuk magunk előtt. Kiváló mű kevés van, de rész sincs s utó végre a remekek másutt is gyéren talá­hatók. Zichy nagy műve pedig nem­csak érdekes sorsánál, hanem becsénél fogva is vonzóvá fogja tenni a kiállitást s azokat is mip­­hóditja, tik különben az allegorikus képekért s a fi­stett vezérczikkekért — aminek e művet Páni­ban nevezték — nem igen le kerülnek. B. Gy. Hangok Szörénymegyéből. Mig a nagy világ a magasabb politikával foglalkozik, mi saját belügyü­nk által vagyunk egé­szen elfoglalva, annyi lévén itt a teendő, hogy a legfeszi­tetebb munkaerő is, alig képes leküzdeni a feladat nehézségeit. Tudva van, moly bajos csak egy újonnan rendezett házat is beruházni, berendezni; hát még egy megyét, és pedig oly megyét, melyben még a beruházáshoz, a berendezéshez szükséges elemek is hiányzanak. A századon túl katonai kormány alatt élt ha­tárőrök, az alkotmány sánczaiba visszavezettetvén, hagyományos kegyelettel f­üggnek míg mai na­pig is azon intézményen, melyben születek, éltek s megőszültek, — az alkotmányos szabadság, — a szi­gorú katonai fegyelem után, — közvetlen tulajdo­nukká válva, annak valódi értelmét felfogni, azt egész értékében becsülni, annak jótéteményeit él­vezni, még kiskorúaknak mutatk­oztak, mihez járult még azon szomorú körű­l­ény, hogy a bukott rendszernek, sok,­­ tudusától megfosztott tagja, gyűlölettel viseltetvén az új rendszer iránt, nem ritkán izgató­ag lép fel a kü­önben természeténél fogva jó, de könnyen hajítható lépnél. Ily nehézségekkel küzdve, kell a megye be­rendezését eszkö­ölni. A korona a megye élére oly egyént állt ott, kinek hosszú éveken a nyilvános pályán töltött sikeres működést, önzetlen, tiszta hazafisága, s a nép vezetésénél hosszú tapasztataok alapján szer­zett igen helyes tapints­ta, biztosítékot nyújt az iránt, hogy e megyét vezetni képes leend. Már három éve lesz, hogy Ujfalussy Miklós önfe áldozó odíőadással teljesíti nehéz m­ssiójának nagy felada­tát, s ha edd­g nem ért is oda, hogy e megye az ősmegyék színvonalán állna is, annyit tett, hogy a megye lakói, az alkotmányos jogok gyakorlatát nem tekintik többé szabadalomnak, hanem jól felfo­gott szabadságnak; a közügyekben napról napra nagyobb részvét észlehető, a megyei gyűlések ér­deke naponta emelkedik, s a nép életében az új korszak csírája megvan. Kevés eredménynek látszik, de ki a leküz­dött nehézségeket ismeri, az nlpányolni is fogja ez eredményt. De — mint fentebb mondom, — a nép még teljesen át nem értette az alkotmány elveit, — a múlttal teljesen traküni még nem birt, é­s a je­len színvonalb­a emelkedni eddig képes nem volt, s ez okozza, hogy némely, főleg pedig a nép anyagi érdekeit érintő intézkedések sok ellenszenvre ta­lálnak. Ismeretes az olvasók előtt a folyó év kezde­tén a megye által kiadott ama rende­let, mely sz­e­­rint, az egészben hiányzó közmunkaalap teremté­sére, — a regyei közmunka */4 részének megvál­tása mondatott ki, — s ezen megyei határozat a kormány által megerősitést nyervén, annak végre­hajtása határozhatott. A bozovicsi kerültben Dalbosecz községe, e határozat végrehajtás ellen felzendült, a járási szol­­gabirót megverték, s a fizetés teljesítését megtagadták. A rögtön kirendelt katonaság a csendet helyre­állítván, a tettesek elfogattak, s 130 vádlott közül a majdnem 3/4 évig ta­rtó­­ vizsgálat befejezése után, a karátsebesi törvényszék e hó 8-án — a zendü­lés bűntényé, megállap­­va, — 80 vád ort sz­en­té­t. Szomorú jelenség, de való, szomorú példa, de eredményes, s hiszszük, ez volt az első, 8 leend az utolsó eset, mely a kormányzat forgó kerekének küllőibe meggondolatlanul belekapott. Megyénk története megírásához jellemző leend­ő tény, s bár mennyire el akarva van is a főténye­zők,­­az értelmi szerzők kiléte, s bár a legszigorúbb vizsgálat sem tudta kideríteni azt, — a dolgokat közelről szemlélők előtt tudva vannak, kik azok, kik a nép gyöngeségét felkorbácsolni képesek va­­látak. Feleljitik az eredményé­t, ha tudnak, Isten, s a félrevezetett nép előtt! A nép jó, csak a példaadás ne legyen rész,­­ mert a példa vonz, mondja a latin közmondás, ha a nép felvilágosodott, értelmes, sőt a törvény kezelésére hivatott közegektől lát rész példát, ak­kor ki csodálkozhatik rajta, hogy az adott példát a cég, első alkalommal követni fogja. Nem szeretünk botrányokat registrálni, de hogy fentebbi állításunkat igazoljuk, egyet el kell mondanunk, lássa az olvasóközönség, mit tesz oly­­kor-olykor a szenvedély. Közelebb egyik karácsebesi polgár javára egy kereskedő ellen végrehajtás rendeltetvén a tör­vényszék által, a felperes ügyvédje kíséretében al­peres lakásán megj­­ent, mire alperes értesülve a végrehajtásról, sógora és képviselője, Citru­ca Gyula ügyvéd utat küldött, nevezett megérkezvén, felperest megtámadta, bó­jával megüté, me­len rá­ragadva ruháját eltépte, mire felperes a támadó ügyvédet arczul üt­ötte, ki az arczcsapást viszolt-. a felperesre. S ezután a végrehajtsa fogauszosi­tatoit. Kell e magyaráznunk, mily hatással van e tény a népre? Látva, hogy ügyvéd, ki állásánál fogva a törvény őre, a törvényes ténykedés meg­akadál­ozását tettlegesség által iparkodik elérni ; hason esetben n­e fog-e a műveletlen tömeg, nem bot, hanem fejszével támadni, s várjon ha ezt teszi, az ő bűne lesz-e, vagy azé, ki neki példát adó­t ? Feleljen e kérdésre Catrusca úr maga! Ne adjunk rosz példát a népnek uraim! mert a rosz példa könnyen megbosszulhatja magát, s talán épen a példaadó, saját példájával fogja a fájdalmas tapasztalatot szerezni, mit példája kel­tett fel. Vezessük a népet, de ne vezessük félre, ta­nítsuk a népet, de ne tanítsuk tévés°D, s ha a nép ve­stésében elvünk a jó, szép és nemes leend, ál­dani fog a nép, s az elért eredmény áldásdús leend, meg ellenben, elvesztjük a népet, s elvesz a néppel együtt önlétünk is. Figyelő. Fővárosi ügyek. • A Budapest főváros mai rövid közgyűlése m­ghallgatta a tegnap megválasztott két II. o. jegyző hivatalos esküjét, ilu­asitotta Hilibi Gál J. és társai felfo­gamodványát, hogy a város a Gel­lérthegy utczában (a hegy tetején) közkutat ásas­­son és III osztályú árva­zéki jegyzővé ifj. Morlin Imrét megválasztotta. — A nyolczadik kerületi városi főreáltanoda egyik rendes tanára Kaszap Antal állásáról Lmon­­d­­t; a tanács a lemondást elfogadta.­­ Az új­ épületi istállók építésébe a bizottság által megállapított terv szerint a tanács beleegye­zését adta oly kikötéssel, hogy ezen építkezés ál­tal létrejövendő értéknagy­obbodás az új­ épület majdani kisaj­átítása alkalmával a kártalanítási árba be­zámu­tatni rém fog.­­ Az Erzsébet-szegényház kenyérszü­kságlete iránt ma ajánlati tárgyalás tartató 1. 5 ajánlat ér­kezett be, de ezek közt legelőnyösebb volt Linden­baum Lőwré az eddigi szállítóé, miért is a szállí­tást a jövő évre megint ő nyerte el.­­ A vizafogói védgált építésének 18.000 írt pótköltsége lesz, mert 1 méternyivel magasabbra fee­l még az idén kavicsolni, hogy czéljának meg­felelő lgyen. Bár a költséget illetőleg a miniszteri jóváhagyás még nem érkezett be, a tanács mai üléséből mégis utasította a mérnöki hivatalt, hogy a munkaprograramot és műszaki tervet nyújtsa id­­­e­őbb be, nehogy a későbbi kedvezőtlen időjárás a gátemelésre hátrányosan hasson, sőt azt az idénre tán meghiúsítsa.­­ A jótékony intézetek segélyezésére 1879-re kiutalványozott összegből még 1—2000 frt rendel­kezésre állvár, a tanács ebből 100 forintot a rab­­segélyző egyletnek, 150 frtot pedig a zenekedvelők­ egyesületének indítványoz a közgyűlés által meg­szavaztatni. — A feldunajori gőzmalmok mig vízvezetékük elkészül, vagy egy hónapra ingyen kapnak a tanács mai hatírozata szerint a városi vízvezetékből vizet; csupán a víznyerésre szükséges tüzelőanyag (kő­szén) ára fejében bhelnek 1000 köbméter víz után 25 kr díjat.­­ A 2-ik kerületi trombitás utcza helyreállí­tását a tanács ma elrendelte; ez itt annyiban fon­

Next