Ellenőr, 1878. november (10. évfolyam, 551-605. szám)
1878-11-01 / 551. szám
van teremtve. Egészen más India, mint colonia szervezete. Ott absolut jellemű uralkodást alkalmazott az alkotmányos angol. Az alkirálynak a törvényhozó hatalmat is kezébe adta. A legszabadabb nemzet, egyszersmind a legvilágismerőbb nemzet is. Tudja, hogy a népeket nem biablonok szerint lehet kormányozni, hanem külső és belső viszonyaikhoz és szokásaikhoz alkalmazkodva. A két szélsőség — a canadai és indiai colonialis szervezet — közt vannak közbül álló szervezetek is az angol birodalomban. A fődolog, mi a coloniák közjogi állását illeti, az, hogy azok az anyaállam testétől elkülönzött részek. El lehet mondani, hogy Canada, Újseeland, Ausztrália stb. a brit koronához tartoznak, de teljességgel nem azt, hogy annectálva volnának Nagy- Britanniához. Ha akarná is az angol, ez kivihetetlen volna. így vagyunk és leszünk mi sokáig Boszniával és Herczegovinával. Ezer mértföldnyi tenger helyett csak a pár száz lépésnyi szélességű Száva választ el Boszniától, de a százados különlétei és az ozmán uralom, az ebből folyó nem-európai jellemű szokások és hátramaradás fölér egy ezer mértföldnyi elválasztó tengerrel. Azért egészen hiú erőlködés volna Boszniából és Herczegovinából egyebet faragni coloniánál.g Veszszük a coloniát csak közjogi értelemben, s nem azon értelemben, hogy az telepítés legyen (az angolok Indiája is kis mértékben telepítés), — ámbár a telepítés, mint másodrendű segédeszköz kizárva nincs. Egy teljhatalmú kormányzó, vagy ezen czimmel, vagy alkirály, vagy bán, fejedelem, herczeg stb. czimmel gyakorolná a souverain hatalom jogait, de a mi uralkodónk általkinevezve miniszteri ellenjegyzés mellett. És a coloniának csak lényegét tartva meg, a szót magát, mint netalán gyűlöletest, helyettesíthetjük más czímmel, mint pl. tartomány, vagy kapcsolt rész. A kérdés csak az : nem lenne-e czélszerű külön-külön kormányzót adni Boszniának és Herczegovinának ? Hogy továbbá Boszniában és Herczegovinában a teljhatalmú kormányzó törvényhozó is legyen, vagy a két tartománynak törvényhozó testületei is legyenek, mint gr. Andrássy 1875. decz. 31-diki jegyzéke javasolta, az egyelőre függő kérdésnek hagyható. Az az elv is kimondandó lenne és ellenőrzendő, hogy a tartományok kormányzati költségeit maguk a tartományok fedeznék. Ezen költségek nem lehetnek még sokáig nagyok, ott ahol lehetetlen volna bármi névvel nevezendő bureaucratiára pénzt adni ki. A tartományokban szervezendő territoriális katonaság vagy militia, a lehető legolcsóbb szervezetű lenne s apránként fölöslegessé tenné az anyaország garnisonját. De nem szándékom részletezni a tartományokba behozandó állandó szervezetet. A részleteket még most tán nem is lehetne megállapitni, míg pontosabb statisztikája nem készül a tartományok földének és népének. Tudva van, hogy a szultán birodalmában statisztikáról szó sem lehetett. A fentebbi alaptételekre azonban eléggé ismeretes a két tartomány. Mindenki tudhatott volna róla annyit, mint akár maguk a diplomaták, mert mindez titok nem volt. Annál csudálatosabb, hogy hazánkban olvasott emberek beszéltek a két tartomány annexiójáról, miről pedig szó sem lehet. Sőt vannak, akik komolyan fejtegették a dynamica törvényeiből, hogy ezen tartományok megszállása által veszélyeztetve van a dualizmus, hogy a szlávok többségre jutván, felbillen az egyensúly, s a foederalismus veszélyei és felbomlás fenyegetik a monarchiát! Felejtették azt, hogy ha akarnék sem volna lehetséges a két tartományt bekebelezni Magyarországba vagy Ausztriába; felejtették, hogy hány szál ember az, akinek felforgató súlyától féltik az országot és nemzetet. Vegyük elő mi is a mechanica törvényeit: csak Magyarországnak magára van vagy 15 millió lakosa; Boszniának és Herczegovinának pedig van 1 millió, (a mohamedánt, mint teljességgel nem pánszlávot nem számítva, jóval kevesebb). Ha már egy 150 font súlyú ember nem képes megbírni összeroskadás nélkül 10 fontnyi súlyt, az bizony összeroskad már saját terhe alatt is. Többnyire azok ijedtek meg Boszniától, akik az orosz háborút oly merészen hirdették. Ha ez közvélemény volt, s Bosznia miatt megbuknánk, ránk illenék : „Kész uyomni hegyen-völgyön, S felbukik a sima földön.“ Akár hová teszszük azt a két tartományt, az veszély épen nem lehet ránk nézve. Annyival kevésbé lehet az, midőn nem is akarjuk beilleszteni az államgépezetbe, hanem meghagyjuk külső dependentiának. E szerint, midőn Bosznia és Herczegovina jövendőbeli sorsa oly nagy nyugtalanságot szült némelyeknél, kettős volt abban a hiba : egyik hogy a jelen égető kérdésévé tették a mi jövendő feladata, s másik hogy ezen jövendő képét nem a dolgok ismeretéből, hanem ezek ignorálásával üres képzelgésekből festették a falra. — Akkor aztán elkiáltották: nézzétek, mily veszedelembe sodorta Magyarországot s az egész monarchiát Bosznia megszállása! Ami végre azt illeti, hogy jövendőben mikor a tárgy végleg elintézendő, minő legyen a mi alkotmányos testületünk törvényhozó eljárása, arról közelebbi — ezúttal utolsó — czikkemben szólok. Salamon Ferencz: TÁRCZA. Halottak napja Rómában. (F. A.) A halottak tisztelete az élők által oly régi mint maga a történelem s természetszerűleg kezdettől fogva kapcsolatban áll az élet érzetével. Eltekintve a szeretettjeink kimúlása által okozott fájdalomtól, enyhíteni kellett a megsemmisülés eszméjét , a halált meg kellett fosztani falánkjától azáltal, hogy az élethez viszonyították. Innét van, hogy a legmiveletlenebb, legvadabb népeknél is dívik a halottak tisztelete. Az élet és a halál tisztelete oly szoros összefüggésben áll, hogy minden újonnan fölfedezett temetkezési hely út meg új meglepő adatokat szolgáltat a kutatónak. Egyes népek és néptörzsek temetkezési szokásairól ugyanis nemcsak azok műveltségi fokozatára, hanem kereskedelmi viszonyaira is lehet következtetni. Harczias és nomád törzsek máskép tisztelték halottaikat mint a letelepedett, kereskedést űző vagy épen művészetszerető népek, de mindnyájan megegyeztek abban, hogy a legszebbek, amivel bírtak, díszítették elhalt kedveseiket. A finom érzelmű görögök ez okból utolérhetlenek e téren ; ama módban, melylyel ők tisztelték halottaikat, életbölcseségök kivonata s egész értékök a szép iránt nyilvánult. Ők vidám színekkel éiték az elköltözöttek lakóit s ezeket kegyeletesen a nyilvános élet, a mindennapi forgalom színhelyére állították. A piaczon s az országutakon a halottak érintkezésben maradtak az élőkkel, az élők a halottakkal. E kölcsönös hatás megfosztá a halált ijesztő voltától s a művésziesen díszített sirkamrákban örömmel, rettegés nélkül időzött az élő nemzedék. E szép szokásnak a pogány rómaiak is hódoltak s tanulságos, lelkesítő példát nyújtottak ezáltal az utókornak. A keresztyének, bár aszkéta külső inger és látványosság nélkül léptek föl, nem hanyagolhatták el a sírok díszítését. Jelképileg tisztelték halottaikat, de a szigorú, rideg formák közé az első időben önkénytelenül elődeik szebb, tetszetős szokásai csúsztak be, miként ezt a katakombáknak a lateráni gyűjteményben őrzött néí hány freskója és koporsója eléggé bizonyítja. Mi- Időn később a katholikus egyház mindinkább fejlődni kezdett s a világuralmat elérni törekedett, s megtartotta, a művészet és symbolika hagyományát, de a pompával járó érzéki szertartást toldotta hozzá, melylyel lebilincselte s hatalmában tartá a kedélyeket. Jól tudta azt Clugny apátja, midőn a 11. században bizonyos napot tűzött ki a halottak emlékünnepélyéül s melléje a minden szentek ünnepét állitá. Czélja az volt, hogy a komor látmányok és ijesztő képek megrendítsék a lelket, imára serkentsék és hajlandóvá tegyék a papok közvetítésére. E czél elérésére elégtelenek voltak a tisztítótűz és pokol fölött tartott szentbeszédek, a harangok gyászos kongatása, a szomorú zsoltárok éneklése; a képzelet rémlátományait érzékiek is kellett hogy kövessék. Megnyíltak a sírok s bőrrel és hajjal fedett csontvázak ijesztették kellőleg a szegény bűnösöket. Ez eljárást tetemesen elősegíté a templomokban és kápolnákban való temetkezés szokása. Könnyű dolog volt és természetesnek látszott, hogy a templommal szomszédos kis sírkertekben vagy épen a kápolnákban is halottak napján fölállították a holttesteket az ember múlandóságának intő példájául. E barbár rémjelenettel biztos sikerre lehetett számítani. S ugyanazon okok még mindig ugyanazon hatást idézik elő. Hogy a minden emberséget s szépérzéket nélkülöző rémes szertartás ne hasson túlságosan ijesztőleg és későbbi nemzedékekre is rámaradjon, az okos emberismerők a meztelen valóságra itt-ott mesterséges disz leplét borították. A halottak csontjaiból és koponyáiból ugyanis díszítményeket, lámpákat, füzéreket készítettek s különféle módon ékítették velők a kápolnákat. Ez ügyes intézkedéssel résen tartották a nézők kíváncsiságát és félelmét. Innen van, hogy e rettentő szokás máig is használatnak örvend és hívőkkel bír, hogy halottak napján Rómában is ezer meg ezer siet a különben elhagyott kis temetőkre és elmeséli az otthon maradtaknak, hogy ez vagy amaz, ki csak pár év előtt halt meg, ép ruhástólhajastól látható odakint. Az illattal, napfénynyel telt víg mesék helyett a dajka azután rémtörténeteket mond gyermekeinek rég elhalt emberekről, kik nyugalmat nem találnak, s a világosság felé törő gyermeki lélekre ezáltal a sötétség árnyát borítja. A barbár csontváztisztelet szerencsére nem terjedt ki a nagy köztemetőre, mely 1837-ben a cholera elterjedésének alkalmával a S. Lorenzo fuori le mura nevű templom mellett rendeztetett be s azóta tetemesen megnagyobbittatott. Szépség dolgában ugyan e temető nem hasonlítható a nápolyi sirkerthez. Hiányzik hozzá a gyönyörű fekvés és a terrasz alakú emelkedés, melylyel a nápolyi dicsekedik. Hiányzik hozzá a nápolyi sírkert emlékköveinek fénye és gazdagsága, melyeknek sorait azonkívül fák és virágok szakítják meg vlésteljesen, úgy hogy a gyász színhelye a legszebb kerthez hasonlít, hol vidám életkedvvel bolyong az ember s átadhatja magát a sötétkék ég, a sugárzó nap, az illat, a csillogó-villogó tenger és a pompásan épült város behatásainak. A római cimiterio nagyobb fele mélységben fekszik. Csak itt-ott látni szendén emelkedő lejtőket, honnan a sírkert falának résein keresztül vagy a falak fölött kitekinthetünk a Campagnára és a hegyekre. Egy ilyen magaslaton, melyhez széles út és lépcső vezet, állnak a vagyonos rómaiak főemlékei, virággal és czyprussal díszítve. Ez emlékek különös figyelem tárgyát képezik a temetői zarándokok részéről, daczára, hogy egy-két kivétellel igen kevés ízlést árulnak el. Legtöbbjén némiszínházias, keresett jelleg látható, ami pedig kétszeres kellemetlenséget szül Rómában, a legnagyszerűbb remekművek városában. Különösen ama finom érzék hiánya észlelhető e síremlékeknél, mely kiváló gonddal disziti a sírok környezetét s arra ügyel, hogy azok elveszítsék hideg, pompázó voltukat és csendes, bizalmas, szentelt helyekké váljanak, melyekhez az unokák is ellenszenv nélkül közelednek. Ha csakugyan bírnák ez értéket a mai rómaiak, akkor legalább halottak napján lenne az észlelhető, midőn mai szokás szerint gazdag és szegény a Campo Varanóra vándorol, nem múló szeretet jeléül koszorút szentelni s világosságot gyújtani a halottaknak. Ez érzéknek kivált a nép kegyeletnyilatkozatában kellene látszania, mert a szegények, kik sokszor bensőbben éreznek a gazdagoknál, nagy gondot fordítanak a szerény fejfa ékítésére s a jámbor, mély érzelem néha úgy vezeti a rendező kezet, hogy az igénytelen hantocskát kis remekművé tudja változtatni. Csakhogy Rómában, hol századokig az egyház maga díszítette a temetőket, s egyesek kezdeményezésének úgyszólván semmit sem hagyott hátra, majdnem egészen kihalt az egyéni szépérzék. A temetőt beláthatlan hosszú sorokban fedő koszorúk oly csekélyek alakra és anyagra nézve, akár egy félreeső faluban , pedig a római virágárusok híresek a maguk nemében s remek készítményeikkel ugyancsak ki tudják zsákmányolni a virágkedvelő idegeneket. A koszorúknál még csekélyebbek a pléhből és sodronyból készült díszítmények, melyekkel a rómaiak ékiteni szokták a sírokat. Délen, hol soha sincs hiány természeti zöldben, e mesterséges dísz még kellemetlenebb benyomást gyakorol mint északon , sőt Olaszországban teljesen elveszti értelmét s csak divattárgynak, idejemúlt ízlésnek mondandó. Hasonló rész hatással bírnak a keresztek elé akasztott kis lámpák is. Szép ugyan az eszme, hogy örök szeretetet fejezzünk ki a láng által, de torzképpé válik, ha minden szépérzéket, sőt a kellő tisztaságot is nélkülözzük alkalmazásánál. A lámpák Rómában kevés kivétellel egyforma ágaknak : a régi, utczai olajlámpák kisebb utánzatai. Üvegtábláik sokszor repedtek vagy épen töröttek és oly szenyesek, hogy homályosan vagy épen nem ég bennök a világosság. Egyes síroknak magas égő gyertyái valódi szövétnekek e sötétségben, arany fényt vetnek a környezetre s lobogó lángjok életet és mozgalmat árul el. Meg kell vallanunk, hogy a mai Rómának a temetőben nyilvánított műszlése tiszta paródia ahoz képest, mely művészi fényt és dicsőséget hozott hajdan a városok városára. Kézzelfogható dolog, hogy a síremlékektől kezdve egész a keresztekig, lámpákig és koszorúkig minden mély hanyatlás korszakára vall Rómában. Egyes jobb jelenségek átmeneti jelek, egy jobb idő hírnökei gyanánt tekintendők; e jobb idő akkor áll be, ha újjáéled az egykori rómaiak tettereje s önálló gondolkozásmódja. Addig is a római temető legimpozánsabb része a nagy terület, melyen áll, legszebbje pedig a benne hemzsegő sokaság. A holtaknak szentelt, czyprusokkal telt óriási térséget széles utczák szelik keresztül. Halottak napján az élet szindus képe látogatja meg a komoly siri csend helyét. Ki tudná a hullámzó tömeg érzelmeit mind megfejteni ? Vannak, kik hidegen, közönyösen haladnak el a sírok mellett, azokat bírálgatják vagy oda se néznek, mert úgyis ismerik és csak szokásból jöttek ma ide. Egypár fekete szemből annyi életvidor, élénk kedv tükrözik, hogy azonnal észre lehet venni, hogy birtokosaik nem a holtaknak, hanem az élőknek tesznek látogatást. S ki dobna ezért követ a fiatalokra, kiket nem sújtott még a balsors keze? És mi szépek ezek az asszonyok és leányok, kik vidáman és kaczéran, fecsegve és tréfálva sietnek a holtak városán keresztül, mintha táncz volna az élet ! Mások, szülők és gyermekek, jegyesek és barátok csoportosan guggolnak egy hanton , nem ügyelve a tarka-barka zajra és szeretteik emlékezetébe merülve. Egyikük olajat vesz elő, a másik betölti a lámpába, a harmadik meggyújtja, hogy így valamennyien osztozzanak a kegyelet szolgálatában. Ismét mások a sírkert legszélső végéhez sietnek, hol a nemrég elhaltak alusszák örök álmukat. Siető lábaik nem haladnak elég gyorsan, ők szárnyakat szeretnének, hogy repülni tudjanak kedveseik messzeeső hantjaihoz. Az egész jelenet fölött pedig melegen süt az arany nap, magasztosan magaslik ki a templom architecturája s komolyan, ünnepélyesen ragyog az olajfák és czyprusok őszi lombja. A régi S. Lorenzo templomban, a művészet e remekében égnek a gyertyák, imádkoznak a papok, térdelnek a hívek. A szomszédos középkori zárdaudvarban száz gyöngéd rózsa illatozik a kecses oszlopok között. A régi Tiburtina kapun keresztül kocsi kocsi után halad ki a városból. A lovak csak lépésben mehetnek a poros országúton. A kocsikban előkelő, ezteromás római nők ülnek s legyezőjökkel kecsesen játszva, jobbra-balra tekingetnek, köszöntgetnek. Az átmentében, a nyirkos földön számos koldus üldögél s egy soldóért az ég és a föld minden üdvét imádkozza le az arramenők fejeire. ---1 ii ■ aaa-irBBTn— — —— Budapest, október 31. Mudrony Somát nem tartjuk ugyan magunk sem valami oly kiváló portentumnak, kinek fontossága a mérleg akár egyik akár másik serpenyőjét lebillenthetné , utolsó időbeli nyilatkozásait azonban eléggé alkalmasaknak hisszük mégis azon igazság illustrálására, hogy vámterületi különválás és personális unió édes ikertestvérek, úgy hogy aki az egyiknek zászlaja alá szegődik, annak szükségkép szolgálnia kell a másikat is. Mudrony egyike volt az 1876-ki szakadárok törzskarának s szóval és írásban a legerélyesebben küzdött a Tiszakormány s a közgazdasági kiegyezés, különösen a vámterületi közösség, de csak ezek s nem pedig egyszersmind a közjogi kapcsolat ellen is már akkor, midőn báró Simonyi még a bársony fauteuilt disziié s később is egyike volt a meghabarodott párt legnagyobb szóbőségben szenvedő szónokainak. Nem érvén be azonban a Kaas-Bánhidy-Simonyi-féle loyalitással tömött sophismákkal s ellenzéki programmal nem elégedvén meg a „le Tiszával“, hanem e programaiban magvat is keresvén: politikai hitelveinek consequentiaja lassanként átvezette a közjogi oppositió keblére s ma már az „Egyetértés“ discordialis hasábjain ömledezik rőfös czikkeivel. Azok közé tartozunk, kik mig a csupán személyi politikát űző úgynevezett egyesült ellenzék létjogát tagadjuk s e pártot törpe óriások, pöffeszkedő nagyságok s ki nem elégített ambitiók öszszehányt csoportjánál egyébnek nem tartjuk, ellenben a közjogi onpositiót teljesen jogosultnak ismerjük el s a personális uniót oly czélpontnak tartjuk magunk is, melynek folyvást törekednie kell. Ez véleményünk a gazdasági különválást illetőleg is, habár tudunk képzelni magunknak viszonyokat és körülményeket, melyek közepett anyagi ügyeink Ausztriával együtt és egyetértésben és oly czélszerűen, mindkét állam érdekeit ép oly teljesen kielégítőleg volnának rendezhetők, mint akár külön-külön. Ugyanazért bárha egyelőre csak reális, a körülményekkel megalkudni tudó s nem „törikszabad“ politikát tartunk követendőnek, szükségesnek tartjuk a jövő e politikusait is, hogy mintegy irányjelzők gyanánt szolgáljanak s nemzeti aspiratióinkat valamikép feledésbe menni ne engedjék. Tudjuk ugyan politikájukról, hogy az egyelőre csupán álomkép, hanem hát az álmodozás is egyik kelléke a jó egészségnek mindaddig, mig deliriummá nem válik át. Ennélfogva üdvözöljük Mudrony Somát is ott, hová eljutott, miután őt higgadtsága s tanulmányai csakugyan nagyon alkalmassá teszik arra, hogy a messze távolban ily útjelzőképpen szerepeljen. Egy kissé több objectivitást, különösen pedig igazságszeretetet óhajtanánk benne, nehogy nála a tények elferdítését megszokván, a jövőre nézve is elveszítsük iránta bizalmunkat. Okot ad ez óhajunk kifejezésére „Vámügyi kelepcze“ czim alatt megeresztett tegnapi termetes czikke, melyben ő maga beszélvén el, hogy a nemzetközi kereskedelmi szerződések vonatkozásában Európaszerte egészen új irányzat kezd túlsúlyra vergődni, ő maga beszélvén el, hogy „Európában a nagy államok egymás ellen elzárkózva, az autonóm rendezkedés útja felé tartanak“, mégis a mi kormányunkat támadja meg, hogy Olasz- és Németországgal nem bírt mindeddig oly kereskedelmi szerződést létesíteni, mely a mi nyers terménykivitelünket teljesen biztosítja, de egyszersmind iparérdekeinknek is megfelel.“ Mi magunk is nagyon kárhoztatjuk Németország fellépését, melylyel policiális majd közlekedésügyi intézkedései által barom, fa, gyümölcs,iszt stb. kivételünket megbénítani törekszik. Azt tartjuk azonban, hogy Németország ez intézkedései korántsem a Magyarország és Ausztria közt megkötött közgazdasági egyezménynek képezik folyományát s nem is a monarchiánk kormányai által a nemzetközi szerződéskötésekkel szemben talán tanusított idegenkedés következményei, hanem mint azt a porosz kormány világosan és bizonyára nem csupán a mi kormányaink bűnét leplezendő, kimondás a német beltermelésnek a mi versenyünk ellen oltalmazására czélozzák. Nem tartozik reánk azt bebizonyítani vagy elítélni, hogy a porosz kormány helyesen fogja-e fel hazája érdekét, midőn ezt cselek - szi, tény azonban, hogy miután tudva van az is, miszerint az eddigi alkudozások mindig csak Németország magatartásán hiúsultak meg, miután tudva van, hogy Németországban folyvást szaporodik azon elem, mely a hazai termelésnek még nagyobb és többoldalú védelmét sürgeti a szerződéskötésnek eddig meg nem történtéből a magyar kormány ellen kovácsolni vádat, legalább is igaztalanság. Jelezte tehát Mudrony úr a gazdasági különválás útját tovább is, azonban legyen e mellett igazságos és elfogulatlan. Sőt higgadt és komoly óráiban gondolkozzék egy kissé a felett is, hogy miután „a nagy államok az autonóm rendezkedés útja felé tartanak,“ várjon ha tehetnők is, monarchiánk és különösen hazánk érdekében feküdnék-e Ausztriát arra kényszeríteni, hogy monarchiánk részéről az autonóm rendezkedésnek még csak gondolata is elvettessék s minden áron nemzetközi szerződések létesittessenek ? A gazdasági közösség ténye fenállván, váljon Ausztria eshetőleges gyengítésében rejlenék-e üdv részünkre ? ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház ülése október 31-én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Elnök: Ghyczy Kálmán; jegyzők : Baross Gábor, Molnár Aladár, Horváth Gyula. A kormány tagjai közül jelen vannak : Tisza Kálmán, Srefort Ágoston, Szende Béla, Bedekovics Kálmán dr., Péchy Tamás, Pauler Tivadar. Madarász József hosszabb indokolással azon határozati javaslatot nyújtja be, hogy a miniszterelnöknek a delegátiok egybehívására vonatkozó átirata tárgyalása halasztassék el akkorra, mikor már a képviselőhöz az országgyűlést megnyitó királyi levélre válaszfeliratát felterjesztette. (Helyeslés szélső balfelől.) Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház ! Éppen szándékom volt a t. házat felkérni, hogy ezen felolvasott legkegyelmesebb leirat értelmében a delegátió tagjainak megválasztása iránt intézkedjék, midőn Madarász képviselő úr most felolvasott határozati javaslatának indokolása czéljából felállott. Én azt gondolom, — de ezt csak mellékesen jegyzem meg, — hogy a tárgyalásban már benne is vagyunk, tehát csakugyan némileg elkésett az indítvány , de én nem erre akarom a súlyt fektetni. A t. képviselő úr először kiindult a kormánynak ideiglenes helyzetéből és isten tudja minő taktikát lát ezen eljárásban. Én nem tudom, hogy a kormánynak ideiglenes helyzete e tekintetben mennyiben adhat azon gyanúra vagy meggyőződésre okot, hogy itt bárminő fajta taktikai fogásról volna szó, mert hiszen a kormány, amíg kormány, helyt állan és tényeiért a felelősséget elviselni tartozik. És igen jól tudom, hogy törvényjavaslatokat initiálni, azok tárgyalását vezetni ideiglenes kormánynak nem lehet; de hogy a kormány ideiglenessége daczára, a delegáció megválasztására vonatkozó legfelsőbb felszólításnak eleget tenni ne lehessen, annak sem törvényes, sem czélszerűségi, sem parlamentárs indokát nem látom. Egyet mondott a t. képviselő úr, amire reflectálnom kell. Azt mondja ugyanis, hogy már maga a trónbeszéd arra mutat, hogy szándékoltatik a Bosznia occupatiójának kérdése a parlamenti tárgyalások elől elvonatni és egyesegyedül a delegatiókhoz utaltatni. Én azt tartom, hogy midőn az occupatió a trónbeszédben szóba hozatik, mégpedig azon modorban, amint ott a külügyminiszterről és a delegációkról, vagyis az arra hivatott testületekről szó van; midőn addig is, míg az, ami ott mondatik, megtörténhetnék, a fejedelem a külügyek irányában szól az országgyűléshez, akkor azt mondani, hogy a szándék az volt, hogy itt ezen kérdéssel foglalkozni ne lehessen, aligha alaposnak mondható feltevésből indul ki. (Helyeslés jobb felől) Mert azt azután csakugyan senki sem tagadhatja, hogy ha egyszer a legkegyelmesebb trónbeszéd e tárgyakat megérinti, nem hogy elkerültetni akarná, de még mintegy felnl arra, hogy a válaszfeliratban ezen ügyekre nézve a háznak nyilatkoznia lehessen. (Helyeslés jobb felől.) De azt azután megint bajos volna tagadni, hogy a beható, a teljes, a legrészletesebb felvilágosítást mégis a külügyminiszter van hivatva megadni, s hogy rá nézve az illetékes testület nem lehet más, mint a delegátió, mert neki a monarchia két állama törvényhozásai közül sem az egyikben, sem a másikban megjelenni nem lehet. És a t. képviselő úr legyen meggyőződve róla, hogy mint minden egyes alkalommal igyekeztem tanúsítani, ma is nyilvánítom, hogy én egyátalában nem halasztani kívánom, hogy a válaszfelirati vita megindulván, a t. háznak alkalma legyen ezen ügyekben nyilatkozni. Én kész vagyok mindent, mi tőlem telik, arra nézve, hogy ez mentői előbb bekövetkezhessék, megtenni; soha egy órával is halasztani nem kívánom. Sőt meg vagyok róla győződve, hogy amennyiben — miként azok, kik ismerik a delegationális tárgyalások menetét, tudni fogják, — a delegatióknál az igazi, a fontos, a komoly tárgyalások, — az előzetes intézkedések több időt vevén igénybe, a legnagyobb gyorsaság mellett is csak napok múlva következhetnek be, és amennyiben a delegatiók mellett a ház üléseinek most szünetelni nem szükséges, mert a delegatiók itt jönnek össze , a képviselőháznak alkalma lesz, még mielőtt e kérdések a delegatiókban tárgyaltathatnának, a válaszfelirati vitát megkezdeni, sőt meglehetős ideig már folytatni is. Egyébiránt felfogásom szerint — és én nem gondolom, hogy e felfogás törvényessége kifogásolható legyen, — a fejedelemnek alkotmányszerű joga a delegációk összejövetelének napját kitűzni, és nem tartanám lehetőnek, s alkotmányunk és törvényeinkkel megegyeztethetőnek, hogy oly intézkedés történjék, mely bár kerülő után, lehetetlenné tegye, hogy ezen kívánságnak elégtétessék. Igenis joga van a t. képviselő úrnak, vagy akárkinek hibáztatni azt a minisztert, ki ezen tanácsot adta. Elég hosszú bűnvádi lajstromot írak rólunk a t. képviselő urak össze, ezt is hozzá toldhatják. Én részemről nem félek attól, hogy ezen lépésemet minden elfogulatlan ember előtt igazolni ne tudnám. De még, ha a minisztérium hiában tette volna is azt, hogy a fejedelemnek e tanácsot adta, ez sem indokolhatná, hogy akkor, midőn egy kétségbevonhatatlan fejedelmi jog szerint összehivatik a szóban levő testület, a képviselőház kikerülje azt, hogy a választások eszközlése által lehetővé tegye azon testület összejövetelét. Nem is valami rendkívüli dolog az, hogy a válaszfelirati javaslat elkészülte előtt történik a delegatiók összehívása. Emlékeztetem a t. házat, hogy 1872-ben a delegatió határnapja a ház megalakulása után rögtön tárgyalta az erre vonatkozó átiratot és maga a választás a napirendre kitüzetett, mielőtt a válaszfelirati bizottság csak meg is választatott volna. 1875-ben pedig úgy történt a dolog, amint most szándékoltatik , hogy megválasztván a ház előbb a válaszfelirati bizottságot, azután rá a válaszfelirati vita megkezdése előtt megválasztotta a delegáció tagjait. Tehát mind a törvény, mind a gyakorlat ezen eljárást igazolja, főleg amaz általam jelzett szempontból, mely szerint egy kétségtelen fejedelmi joggal szemben a törvényhozásnak helyesen nem lehet sem a megtagadás, sem a megkerülés útjára térni. Igen kérem ennélfogva, hogy a választás iránt intézkedni méltóztassanak s hogyha már szóltam, bátor volnék kérni azt is, hogy azt szombatra kitűzni méltóztassék. (Helyeslés a jobb oldalon.) Szilágyi Dezső szerint abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnök úrnak, hogy a királyi jogok közé tartozván a delegáció helyeknek és összegyűlte napjának meghatározása, és az országgyűlésnek az alkotmány által megszabott kötelessége lévén ezen királyi meghagyás értelmében a választásokat teljesíteni, nem volna helyes semmi olynemű intézkedés, amely a királyi jognak ezen gyakorlatát és az országgyűlés ezen kötelességének teljesítését kijátszaná, vagy annak megkerülésére vezetne. De ő úgy fogja fel az indítványt, hogy annak czélja nem is az, s csakis formailag nem csatlakozhatik ahoz. Szerinte legjobb lenne, ha ő felsége megkéretnék, hogy méltóztassék a delegátiók összehívását elhalasztani azon ideig, amig azon felirat, melyet a királyi trónbeszédre ezen ház adni készül, ő felsége színe elé el fog jutni és ő felségének elhatározásainál tekintetbe vehető lesz. Rendes viszonyok között ő a miniszterelnök indítványát habozás nélkül elfogadná, de most nincs állandó kormányunk. A külügyi politikánknak eddigi eredményei elégületlenséget és a jövő irányra nézve nyugtanságot gerjesztettek. Most a delegációkra fontos teendők várnak; ez a delegáció nemcsak a rendes foglalkozását fogja végezni, nemcsak a közös ügyek rendes viteléből felmerülő ügyekkel fog foglalkozni, ezen delegáció hivatva lesz arra, hogy azon külpolitikának a múltban követett iránya és eredményei felett ítéletet mondjon és jövő irányára befolyást gyakoroljon. Ily körülmények között, midőn a delegátiókra ily feladat vár, midőn nincs pénzügyminiszter, aki azok fedezetéért és következményéért, aki a delegátióktól kéretni fognak itt a felelősséget elvállalja és a fedezetet javasolja, midőn nem lehet kabinetet kapni társul azon politikához, amelyet a külügyekre nézve a mostani külügyminiszter visz, mert, ha lehetne kabinetet kapni, a trónbeszéd nem czérozott volna rendkívüli viszonyokra, azért két indítványt terjeszt elő. Az egyik abban áll, hogy keressék meg ő Felsége egy hozzá intézendő felirat útján, hogy a delegációk tanácskozásainak megnyitását azon időpontra méltóztassék elhalasztani, míg azon felirat, melyet a legmagasabb trónbeszédre ezen ház neki felküldeni készül, színe elé jutni fog. Másik pontja pedig indítványának abban áll, hogy ezen felirat szerkesztésére küldjön ki a ház egy kilencz tagú bizottságot. Tóth Vilmos : T. képviselőház ! Ha az 1867-évi XII. t. sz. tárgyalása lenne ma napirenden, akkor nemcsak helyesnek, de igen szükségesnek tartanám azt, hogy e házban mindaz, amit az előttem szólott képviselő úr felemlített, bővebben taglaltassék és tárgyaltassék, így azonban bocsánatot kérek a t. háztól, hogy azokra ezúttal reflectálni nem fogok. Különösen tekintettel arra, hogy hiszen e nemsokára bekövetkező adresse-vita arra úgyis bő alkalmat fog nyújtani. Én sohasem tagadtam, és nem tagadom ma sem, hogy a monarchia mindkét parlamenyének törvényes joga a külügyi kérdéseket is tárgyalni és azokra felelős kormánya által a maga befolyását gyakorolni. De midőn ezt elismerem, kénytelen vagyok elismerni azt is, hogy az én vélekedésem szerint az 1867. XII. törvényczikk értelmében, amelyért sokat küzdöttünk, amely nagy és nehéz küzdelmek után jött létre, a külügyi kérdésekben és ezekkel kapcsolatban a közös költségekre nézve csakis a delegátió van hivatva határozni. (Ellenmondás bal felől) És épen azért én előttem ma az a kérdés, hogy olyan-e a külügyi helyzet, mely a delegációk összehívását és pedig sürgős összehívását sürgőssé teszi-e vagy nem. Azt hiszem, hogy ebben a tekintetben véleménykülönbség köztünk alig létezik, ez az oka a miért én ellenkezőleg Madarász József képv. barátommal akkor véltem volna a kormánynál törvénytelen eljárást constatálni, ha nem gyakorolt volna befolyást arra, hogy a delegációk, épen tekintettel a külügyi helyzetre, rögtön összehivassanak. Egész általánosságban csak annyit kívánok megjegyezni, hogy én is tudok elég példát arra hazánk történetében, hogy a municipiumok sürgették, kérték a fejedelmet arra, hogy a törvény ellenére egybe nem hívott országgyűlést mielőbb összehívja. De bocsánatot kérek, arra példát nem tudok, hogy törvényes alkotmányos testületek arra kérték fel a fejedelmet, hogy egy más alkotmányos testület működését elodázza. (Derültség.) Azon kérdésnek, amelyre az előttem szólott képviselő úr, a legfőbb súlyt fektette, hogy az ideiglenes kormány a parlamentre a maga törvényes befolyását nem gyakorolhatja, ennek nézetem szerint fontossága elvész az által, mert a legfontosabb kérdésben, a keleti kérdésben folytatott politika nem ideiglenes kormány, hanem többséggel bíró kormány befolyásával inauguráltatott és folytattatott. Mindezeknél fogva én részemről kérem a delegációk választását a szombati napra kitűzni. Ezután Molnár Aladár kívánt szólani, az ülés folytatásának holnapra áttételét kérte. Tisza kormányelnök felkel. Helly idézi a törvényt, mely szerint a miniszternek mindig van joga szólani, de az ideiglenes miniszternek nincs. (Nagy derültség.) Csak esetről-esetre lenne a miniszter szólásra felhatalmazható, hogy precedens ne alkottassák. Tisza kormányelnök erre megjegyzi, hogy az ideiglenes miniszter is teljes felelősséggel tartozik, s így meg kell maradnia a minisztert illető jogok élvezetében is.