Ellenőr, 1878. november (10. évfolyam, 551-605. szám)

1878-11-01 / 551. szám

van teremtve. Egészen más India, mint colonia szervezete. Ott absolut jellemű uralkodást alkalmazott az alkotmányos an­gol. Az alkirálynak a törvényhozó hatalmat is kezébe adta. A legszabadabb nemzet, egyszersmind a legvilágismerőbb nemzet is. Tudja, hogy a népeket nem biablonok sze­rint lehet kormányozni, hanem külső és belső viszonyaikhoz és szokásaikhoz alkal­mazkodva. A két szélsőség — a canadai és indiai colonialis szervezet — közt vannak köz­­bül álló szervezetek is az angol biroda­lomban. A fődolog, mi a coloniák közjogi állá­sát illeti, az, hogy azok az anyaállam tes­tétől elkülönzött részek. El lehet mondani, hogy Canada, Újseeland, Ausztrália stb. a brit koronához tartoznak, de teljességgel nem azt, hogy annectálva volnának Nagy- Britanniához. Ha akarná is az angol, ez kivihetetlen volna. így vagyunk és leszünk mi sokáig Bosz­niával és Herczegovinával. Ezer mértföldnyi tenger helyett csak a pár száz lépésnyi szé­lességű Száva választ el Boszniától, de a százados különlétei és az ozmán uralom, az ebből folyó nem-európai jellemű szoká­sok és hátramaradás fölér egy ezer mért­földnyi elválasztó tengerrel. Azért egészen hiú erőlködés volna Bosz­niából és Herczegovinából egyebet faragni coloniánál.g Veszszük a coloniát csak köz­jogi értelemben, s nem azon értelemben, hogy az telepítés legyen (az angolok Indiája is kis mértékben telepítés), — ámbár a telepítés, mint másodrendű segédeszköz ki­zárva nincs. Egy teljhatalmú kormányzó, vagy ezen czimmel, vagy alkirály, vagy bán, fejedelem, herczeg stb. czimmel gyakorolná a souverain hatalom jogait, de a mi ural­kodónk által­­kinevezve miniszteri ellenjegy­zés mellett. És a coloniának csak lényegét tartva meg, a szót magát, mint netalán gyűlöletest, helyettesíthetjük más czímmel, mint pl. tartomány, vagy kapcsolt rész. A kérdés csak az : nem lenne-e czélszerű kü­­lön-külön kormányzót adni Boszniának és Herczegovinának ? Hogy továbbá Boszniában és Herczego­­vinában a teljhatalmú kormányzó törvény­hozó is legyen, vagy a két tartománynak törvényhozó testületei is legyenek, mint gr. Andrássy 1875. decz. 31-diki jegyzéke ja­vasolta, az egyelőre függő kérdésnek hagy­ható. Az az elv is kimondandó lenne és el­lenőrzendő, hogy a tartományok kormány­zati költségeit maguk a tartományok fedez­nék. Ezen költségek nem lehetnek még sokáig nagyok, ott a­hol lehetetlen volna bármi névvel nevezendő bureaucratiára pénzt adni ki. A tartományokban szervezendő territo­riális katonaság vagy militia, a lehető leg­olcsóbb szervezetű lenne s apránként fölösle­gessé tenné az anyaország garnisonját. De nem szándékom részletezni a tarto­mányokba behozandó állandó szervezetet. A részleteket még most tán nem is lehetne megállapitni, míg pontosabb statisztikája nem készül a tartományok földének és né­pének. Tudva van, hogy a szultán birodal­mában statisztikáról szó sem lehetett. A fentebbi alaptételekre azonban eléggé ismeretes a két tartomány. Mindenki tud­hatott volna róla annyit, mint akár ma­guk a diplomaták, mert mindez titok nem volt. Annál csudálatosabb, hogy hazánkban olvasott emberek beszéltek a két tartomány annexiójáról, miről pedig szó sem lehet. Sőt vannak, a­kik komolyan fejtegették a dynamica törvényeiből, hogy ezen tartomá­nyok megszállása által veszélyeztetve van a dualizmus, hogy a szlávok többségre jut­ván, felbillen az egyensúly, s a foederalis­mus veszélyei és felbomlás fenyegetik a mo­narchiát! Felejtették azt, hogy ha akarnék sem volna lehetséges a két tartományt bekebe­lezni Magyarországba vagy Ausztriába; felejtették, hogy hány szál ember az, a­ki­nek felforgató súlyától féltik az országot és nemzetet. Vegyük elő mi is a mechanica törvényeit: csak Magyarországnak magára van vagy 15 millió lakosa; Boszniának és Herczegovinának pedig van 1 millió, (a moha­medánt, mint teljességgel nem pánszlávot nem számítva, jóval kevesebb). Ha már egy 150 font súlyú ember nem képes megbírni összeroskadás nélkül 10 fontnyi súlyt, az bizony összeroskad már saját terhe alatt is. Többnyire azok ijedtek meg Boszniá­tól, a­kik az orosz háborút oly merészen hirdették. Ha ez közvélemény volt, s Bosz­nia miatt megbuknánk, ránk illenék : „Kész uyomni hegyen-völgyön, S felbukik a sima földön.“ Akár hová teszszük azt a két tarto­mányt, az veszély épen nem lehet ránk nézve. Annyival kevésbé lehet az, midőn nem is akarjuk beilleszteni az államgépezetbe, hanem meghagyjuk külső dependentiának. E szerint, midőn Bosznia és Herczego­­vina jövendőbeli sorsa oly nagy nyugtalan­ságot szült némelyeknél, kettős volt abban a hiba : egyik hogy a jelen égető kérdé­sévé tették a mi jövendő feladata, s másik hogy ezen jövendő képét nem a dolgok is­meretéből, hanem ezek ignorálásával üres képzelgésekből festették a falra. — Akkor aztán elkiáltották: nézzétek, mily veszede­lembe sodorta Magyarországot s az egész monarchiát Bosznia megszállása! Ami végre azt illeti, hogy jövendőben mikor a tárgy végleg elintézendő, minő le­gyen a mi alkotmányos testületünk törvény­hozó eljárása, arról közelebbi — ezúttal utolsó — czikkemben szólok. Salamon Ferencz: TÁRCZA. Halottak napja Rómában. (F. A.) A halottak tisztelete az élők által oly régi mint maga a történelem s természetszerűleg kez­dettől fogva kapcsolatban áll az élet érzetével. El­tekintve a szeretettjeink kimúlása által okozott fáj­dalomtól, enyhíteni kellett a megsemmisülés eszmé­jét , a halált meg kellett fosztani falánkjától az­által, hogy az élethez viszonyították. Innét van, hogy a legmiveletlenebb, legvadabb népeknél is dívik a halottak tisztelete. Az élet és a halál tisz­telete oly szoros összefüggésben áll, hogy minden újonnan fölfedezett temetkezési hely út meg új meg­lepő adatokat szolgáltat a kutatónak. Egyes népek és néptörzsek temetkezési szokásairól ugyanis nem­csak azok műveltségi fokozatára, hanem kereske­delmi viszonyaira is lehet következtetni. Harczias és nomád törzsek máskép tisztelték halottaikat mint a letelepedett, kereskedést űző vagy épen művészet­­szerető népek, de mindnyájan megegyeztek abban, hogy a legszebbek, a­mivel bírtak, díszítették el­halt kedveseiket. A finom érzelmű görögök ez ok­ból utolérhetlenek e téren ; ama módban, melylyel ők tisztelték halottaikat, életbölcseségök kivonata s egész értékök a szép iránt nyilvánult. Ők vidám színekkel é­iték az elköltözöttek lakóit s ezeket kegyeletesen a nyilvános élet, a mindennapi forga­lom színhelyére állították. A piaczon s az ország­utakon a halottak érintkezésben maradtak az élők­kel, az élők a halottakkal. E kölcsönös hatás meg­­fosztá a halált ijesztő voltától s a művésziesen díszí­tett sirkamrákban örömmel, rettegés nélkül időzött az élő nemzedék. E szép szokásnak a pogány rómaiak is hó­doltak s tanulságos, lelkesítő példát nyújtottak ez­által az utókornak. A keresztyének, bár aszkéta külső inger és látványosság nélkül léptek föl, nem hanyagolhatták el a sírok díszítését. Jelképileg tisz­telték halottaikat, de a szigorú, rideg formák közé az első időben önkénytelenül elődeik szebb, tet­­szetős­ szokásai csúsztak be, miként ezt a kata­kombáknak a lateráni gyűjteményben őrzött né­­í hány freskója és koporsója eléggé bizonyítja. Mi- I­dőn később a katholikus egyház mindinkább fej­­­­lődni kezdett s a világuralmat elérni törekedett, s megtartotta, a művészet és symbolika hagyomá­nyát, de a pompával járó érzéki szertartást tol­dotta hozzá, melylyel lebilincselte s hatalmában tartá a kedélyeket. Jól tudta azt Clugny apátja, midőn a 11. században bizonyos napot tűzött ki a halottak em­lékünnepélyéül s melléje a minden szentek ünnepét állitá. Czélja az volt, hogy a komor látmányok és ijesztő képek megrendítsék a lelket, imára serkentsék és hajlandóvá tegyék a papok közvetítésére. E czél elérésére elégtelenek voltak a tisztítótűz és pokol fölött tartott szentbeszédek, a harangok gyászos kongatása, a szomorú zsoltárok éneklése; a képze­let rémlátományait érzékiek is kellett hogy köves­sék. Megnyíltak a sírok s bőrrel és hajjal fedett csontvázak ijesztették kellőleg a szegény bűnösö­ket. Ez eljárást tetemesen elősegíté a templomok­ban és kápolnákban való temetkezés szokása. Könnyű dolog volt és természetesnek látszott, hogy a templommal szomszédos kis sírkertekben vagy épen a kápolnákban is halottak napján fölál­lították a holttesteket az ember múlandóságának intő példájául. E barbár rémjelenettel biztos sikerre lehetett számítani. S ugyanazon okok még mindig ugyanazon hatást idézik elő. Hogy a minden em­berséget s szépérzéket nélkülöző rémes szertartás ne hasson túlságosan ijesztőleg és későbbi nemze­dékekre is rámaradjon, az okos emberismerők a meztelen valóságra itt-ott mesterséges disz leplét borították. A halottak csontjaiból és koponyáiból ugyanis díszítményeket, lámpákat, füzéreket készí­tettek s különféle módon ékítették velők a kápol­nákat. Ez ügyes intézkedéssel résen tartották a nézők kíváncsiságát és félelmét. Innen van, hogy e rettentő szokás máig is használatnak örvend és hí­vőkkel bír, hogy halottak napján Rómában is ezer meg ezer siet a különben elhagyott kis temetőkre és elmeséli az otthon maradtaknak, hogy ez vagy amaz, ki csak pár év előtt halt meg, ép ruhástól­­hajastól látható odakint. Az illattal, napfénynyel telt víg mesék helyett a dajka azután rémtörténe­teket mond gyermekeinek rég elhalt emberekről, kik nyugalmat nem találnak, s a világosság felé törő gyermeki lélekre ezáltal a sötétség árnyát borítja. A barbár csontváztisztelet szerencsére nem ter­jedt ki a nagy köztemetőre, mely 1837-ben a cho­lera elterjedésének alkalmával a S. Lorenzo fuori le mura nevű templom mellett rendeztetett be s az­óta tetemesen megnagyobbittatott. Szépség dolgában ugyan e temető nem hasonlítható a nápolyi sirkert­­hez. Hiányzik hozzá a gyönyörű fekvés és a ter­­rasz alakú emelkedés, melylyel a nápolyi dicseke­dik. Hiányzik hozzá a nápolyi sírkert emlékkövei­nek fénye és gazdagsága, melyeknek sorait azon­kívül fák és virágok szakítják meg v­léstelj­esen, úgy hogy a gyász színhelye a legszebb kerthez ha­sonlít, hol vidám életkedvvel bolyong az ember s átadhatja magát a sötétkék ég, a sugárzó nap, az illat, a csillogó-villogó tenger és a pompásan épült város behatásainak. A római cimiterio nagyobb fele mélységben fekszik. Csak itt-ott látni szendén emelkedő lejtő­ket, honnan a sírkert falának résein keresztül vagy a falak fölött kitekinthetünk a Campagnára és a hegyekre. Egy ilyen magaslaton, melyhez széles út és lépcső vezet, állnak a vagyonos rómaiak főem­lékei, virággal és czyprussal díszítve. Ez emlékek különös figyelem tárgyát képezik a temetői zarán­dokok részéről, daczára, hogy egy-két kivétellel igen kevés ízlést árulnak el. Legtöbbjén némiszín­­házias, keresett jelleg látható, ami pedig kétszeres kellemetlenséget szül Rómában, a legnagyszerűbb remekművek városában. Különösen ama finom ér­zék hiánya észlelhető e síremlékeknél, mely kiváló gonddal disziti a sírok környezetét s arra ügyel, hogy azok elveszítsék hideg, pompázó voltukat és csendes, bizalmas, szentelt helyekké váljanak, me­lyekhez az unokák is ellenszenv nélkül közelednek. Ha csakugyan bírnák ez értéket a mai ró­maiak, akkor legalább halottak napján lenne az észlelhető, midőn mai szokás szerint gazdag és sze­gény a Campo Varanóra vándorol, nem múló sze­retet jeléül koszorút szentelni s világosságot gyúj­tani a halottaknak. Ez érzéknek kivált a nép kegyeletnyilatkozatában kellene látszania, mert a szegények, kik sokszor bensőbben éreznek a gaz­dagoknál, nagy gondot fordítanak a szerény fejfa ékítésére s a jámbor, mély érzelem néha úgy ve­zeti a rendező kezet, hogy az igénytelen hantocs­kát kis remekművé tudja változtatni. Csakhogy Rómában, hol századokig az egyház maga díszítette a temetőket, s egyesek kezdeményezésének úgy­szólván semmit sem hagyott hátra, majdnem egé­szen kihalt az egyéni szépérzék. A temetőt belát­­hatlan hosszú sorokban fedő koszorúk oly csekélyek alakra és anyagra nézve, akár egy félreeső falu­ban , pedig a római virágárusok híresek a maguk nemében s remek készítményeikkel ugyancsak ki tudják zsákmányolni a virágkedvelő idegeneket. A koszorúknál még csekélyebbek a pléhből és sodronyból készült díszítmények, melyekkel a rómaiak ékiteni szokták a sírokat. Délen, hol soha sincs hiány természeti zöldben, e mesterséges dísz még kellemetlenebb benyomást gyakorol mint észa­kon , sőt Olaszországban teljesen elveszti értelmét s csak divattárgynak, idejemúlt ízlésnek mondandó. Hasonló rész hatással bírnak a keresztek elé akasztott kis lámpák is. Szép ugyan az eszme, hogy örök szeretetet fejezzünk ki a láng által, de torzképpé válik, ha minden szépérzéket, sőt a kellő tisztaságot is nélkülözzük alkalmazásánál. A lám­pák Rómában kevés kivétellel egyforma ágaknak : a régi, utczai olajlámpák kisebb utánzatai. Üveg­tábláik sokszor repedtek vagy épen töröttek és oly szenyesek, hogy homályosan vagy épen nem ég bennök a világosság. Egyes síroknak magas égő­­ gyertyái valódi szövétnekek e sötétségben, arany fényt vetnek a környezetre s lobogó lángjok életet és mozgalmat árul el. Meg kell vallanunk, hogy a mai Rómának a temetőben nyilvánított mű­szlése tiszta paródia ahoz képest, mely művészi fényt és dicsőséget hozott hajdan a városok városára. Kézzelfogható dolog, hogy a síremlékektől kezdve egész a keresztekig, lámpákig és koszorúkig minden mély hanyatlás korszakára vall Rómában. Egyes jobb jelenségek átmeneti jelek, egy jobb idő hírnökei gyanánt te­kintendők; e jobb idő akkor áll be, ha újjá­éled az egykori rómaiak tettereje s önálló gondolkozás­módja. Addig is a római temető legimpozánsabb ré­sze a nagy terület, melyen áll, legszebbje pedig a benne hemzsegő sokaság. A holtaknak szentelt, czyprusokkal telt óriási térséget széles utczák sze­lik keresztül. Halottak napján az élet szindus képe látogatja meg a komoly siri csend helyét. Ki tudná a hullámzó tömeg érzelmeit mind megfejteni ? Vannak, kik hidegen, közönyösen haladnak el a sírok mellett, azokat bírálgatják vagy oda se néznek, mert úgyis ismerik és csak szokásból jöt­tek ma ide. Egypár fekete szemből annyi életvidor, élénk kedv tükrözik, hogy azonnal észre lehet venni, hogy birtokosaik nem a holtaknak, hanem az élők­nek tesznek látogatást. S ki dobna ezért követ a fiatalokra, kiket nem sújtott még a balsors keze? És mi szépek ezek az asszonyok és leányok, kik vidáman és kaczéran, fecsegve és tréfálva sietnek a holtak városán keresztül, mintha táncz volna az élet ! Mások, szülők és gyermekek, jegyesek és ba­rátok csoportosan guggolnak egy hanton , nem ügyelve a tarka-barka zajra és szeretteik emléke­zetébe merülve. Egyikük olajat vesz elő, a másik betölti a lámpába, a harmadik meggyújtja, hogy így valamennyien osztozzanak a kegyelet szolgá­latában. Ismét mások a sírkert legszélső végéhez siet­nek, hol a nemrég elhaltak alusszák örök álmu­kat. Siető lábaik nem haladnak elég gyorsan, ők szárnyakat szeretnének, hogy repülni tudjanak ked­veseik messzeeső hantjaihoz. Az egész jelenet fölött pedig melegen süt az arany nap, magasztosan magaslik ki a templom architecturáj­a s komolyan, ünnepélyesen ragyog az olajfák és czyprusok őszi lombja. A régi S. Lorenzo templomban, a művészet e remekében égnek a gyertyák, imádkoznak a pa­pok, térdelnek a hívek. A szomszédos középkori zárdaudvarban száz gyöngéd rózsa illatozik a ke­cses oszlopok között. A régi Tiburtina kapun ke­resztül kocsi kocsi után halad ki a városból. A lovak csak lépésben mehetnek a poros országúton. A kocsikban előkelő, ezteromás római nők ülnek s legyezőjökkel kecsesen játszva, jobbra-balra tekin­getnek, köszöntgetnek. Az átmentében, a nyirkos földön számos koldus üldögél s egy soldóért az ég és a föld minden üdvét imádkozza le az arramenők fejeire. ---1 ii ■ aaa-irBBTn— — —— Budapest, október 31. Mudrony Somát nem tartjuk ugyan magunk sem valami oly kiváló portentumnak, kinek fontossága a mérleg akár egyik akár másik serpenyőjét lebillent­hetné , utolsó időbeli nyilatkozásait azonban eléggé alkalmasaknak hisszük mégis azon igazság illustrá­­lására, hogy vámterületi különválás és personális unió édes ikertestvérek, úgy hogy a­ki az egyik­nek zászlaja alá szegődik, annak szükségkép szol­gálnia kell a másikat is. Mudrony egyike volt az 1876-ki szakadárok törzskarának s szóval és írás­ban a legerélyesebben küzdött a Tiszakormány s a közgazdasági kiegyezés, különösen a vámterületi közösség, de csak ezek s nem pedig egyszersmind a közjogi kapcsolat ellen is már akkor, midőn báró Simonyi még a bársony fauteuilt disziié s később is egyike volt a meghabarodott párt legnagyobb szóbőségben szenvedő szónokainak. Nem érvén be azonban a Kaas-Bánhidy-Simonyi-féle loyalitással tömött sophismákkal s ellenzéki programmal nem elégedvén meg a „le Tiszával“, hanem e programai­ban magvat is keresvén: politikai hitelveinek con­­sequentiaja lassanként átvezette a közjogi oppositió keblére s ma már az „Egyetértés“ discordialis ha­sábjain ömledezik rőfös czikkeivel. Azok közé tartozunk, kik mig a csupán sze­mélyi politikát űző úgynevezett egyesült ellenzék létjogát tagadjuk s e pártot törpe óriások, pöffesz­­kedő nagyságok s ki nem elégített ambitiók ösz­­szehányt csoportjánál egyébnek nem tartjuk, ellen­ben a közjogi onpositiót teljesen jogosultnak is­merjük el s a personális uniót oly czélpontnak tartjuk magunk is, melynek folyvást törekednie kell. Ez véleményünk a gazdasági különválást ille­tőleg is, habár tudunk képzelni magunknak viszo­nyokat és körülményeket, melyek közepett anyagi ügyeink Ausztriával együtt és egyetértésben és oly czélszerűen, mindkét állam érdekeit ép oly teljesen kielégítőleg volnának rendezhetők, mint akár kü­­lön-külön. Ugyanazért bárha egyelőre csak reális, a körülményekkel megalkudni tudó s nem „törik­­szabad“ politikát tartunk követendőnek, szüksé­gesnek tartjuk a jövő e politikusait is, hogy mint­egy irányjelzők gyanánt szolgáljanak s nemzeti aspiratióinkat valamikép feledésbe menni ne enged­jék. Tudjuk ugyan politikájukról, hogy az egyelőre csupán álomkép, hanem hát az álmodozás is egyik kelléke a jó egészségnek mindaddig, mig delirium­­má nem válik át. Ennélfogva üdvözöljük Mudrony Somát is ott, hová eljutott, miután őt higgadtsága s tanulmányai csakugyan nagyon alkalmassá teszik arra, hogy a messze távolban ily útjelzőképpen szerepeljen. Egy kissé több objectivitást, különösen pedig igazság­­szeretetet óhajtanánk benne, nehogy nála a tények elferdítését megszokván, a jövőre nézve is elveszít­sük iránta bizalmunkat. Okot ad ez óhajunk kifejezésére „Vámügyi kelepcze“ czim alatt megeresztett tegnapi termetes czikke, melyben ő maga beszélvén el, hogy a nem­zetközi kereskedelmi szerződések vonatkozásában Európaszerte egészen új irányzat kezd túlsúlyra ver­gődni, ő maga beszélvén el, hogy „Európában a nagy államok egymás ellen elzárkózva, az autonóm rendezkedés útja felé tartanak“, mégis a mi kor­mányunkat támadja meg, hogy Olasz- és Németor­szággal nem bírt mindeddig oly kereskedelmi szer­ződést létesíteni, mely a mi nyers terménykivitelün­ket teljesen biztosítja, de egyszersmind iparérde­keinknek is megfelel.“ Mi magunk is nagyon kárhoztatjuk Német­ország fellépését, melylyel policiális majd közleke­désügyi intézkedései által barom, fa, gyümölcs,­iszt stb. kivételünket megbénítani törekszik. Azt tartjuk azonban, hogy Németország ez intézkedései koránt­sem a Magyarország és Ausztria közt megkötött közgazdasági egyezménynek képezik folyományát s nem is a monarchiánk kormányai által a nemzet­közi szerződéskötésekkel szemben talán tanusított idegenkedés következményei, hanem mint azt a porosz kormány világosan és bizonyára nem csupán a mi kormányaink bűnét leplezendő, kimondá­s a német beltermelésnek a mi versenyünk ellen oltal­mazására czélozzák. Nem tartozik reánk azt bebi­zonyítani vagy elítélni, hogy a porosz kormány he­lyesen fogja-e fel hazája érdekét, midőn ezt cselek - szi, tény azonban, hogy miután tudva van az is, miszerint az eddigi alkudozások mindig csak Né­metország magatartásán hiúsultak meg, miután tudva van, hogy Németországban folyvást szaporodik azon elem, mely a hazai termelésnek még nagyobb és többoldalú védelmét sürgeti a szerződéskötés­nek eddig meg nem történtéből a magyar kor­mány ellen kovácsolni vádat, legalább is igaz­­talanság. Jelezte tehát Mudrony úr a gazdasági külön­válás útját tovább is, azonban legyen e mellett igaz­ságos és elfogulatlan. Sőt higgadt és komoly órái­ban gondolkozzék egy kissé a felett is, hogy miután „a nagy államok az autonóm rendezkedés útja felé tartanak,“ várjon ha tehetnők is, monarchiánk és különösen hazánk érdekében feküdnék-e Ausztriát arra kényszeríteni, hogy monarchiánk részéről az autonóm rendezkedésnek még csak gondolata is el­vettessék s minden áron nemzetközi szerződések lé­­tesittessenek ? A gazdasági közösség ténye fenáll­­ván, váljon Ausztria eshetőleges gyengítésében rej­­lenék-e üdv részünkre ? ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház ülése október 31-én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Elnök: Ghyczy Kálmán; jegyzők : Baross Gábor, Molnár Aladár, Horváth Gyula. A kormány tagjai közül jelen vannak : Tisza Kál­mán, Srefort Ágoston, Szende Béla, Bedekovics Kálmán dr., Péchy Tamás, Pauler Tivadar. Madarász József hosszabb indokolással azon határozati javaslatot nyújtja be, hogy a mi­niszterelnöknek a delegátiok egybehívására vonat­kozó átirata tárgyalása halasztassék el akkorra, mikor már a képviselőhöz az országgyűlést meg­nyitó királyi levélre válaszfeliratát felterjesztette. (Helyeslés szélső balfelől.) Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház ! Ép­pen szándékom volt a t. házat felkérni, hogy ezen felolvasott legkegyelmesebb leirat értelmében a de­­legátió tagjainak megválasztása iránt intézkedjék, midőn Madarász képviselő úr most felolvasott ha­tározati javaslatának indokolása czéljából felállott. Én azt gondolom, — de ezt csak mellékesen jegyzem meg, — hogy a tárgyalásban már benne is vagyunk, tehát csakugyan némileg elkésett az indítvány , de én nem erre akarom a súlyt fek­tetni. A t. képviselő úr először kiindult a kor­mánynak ideiglenes helyzetéből és isten tudja minő taktikát lát ezen eljárásban. Én nem tudom, hogy a kormánynak ideigle­nes helyzete e tekintetben mennyiben adhat azon gyanúra vagy meggyőződésre okot, hogy itt bár­minő fajta taktikai fogásról volna szó, mert hi­szen a kormány, a­míg kormány, helyt állan­ és tényeiért a felelősséget elviselni tartozik. És igen jól tudom, hogy törvényjavaslatokat initiálni, azok tárgyalását vezetni ideiglenes kor­mánynak nem lehet; de hogy a kormány ideigle­nessége daczára, a delegáció megválasztására vo­natkozó legfelsőbb felszólításnak eleget tenni ne lehessen, annak sem törvényes, sem czélszerűségi, sem parlamentárs indokát nem látom. Egyet mondott a t. képviselő úr, a­mire re­­flectálnom kell. Azt mondja ugyanis, hogy már maga a trón­­beszéd arra mutat, hogy szándékoltatik a Bosznia occupatiójának kérdése a parlamenti tárgyalások elől elvonatni és egyesegyedül a delegatiókhoz utaltatni. Én azt tartom, hogy midőn az occupatió a trónbeszédben szóba hozatik, még­pedig azon mo­dorban, amint ott a külügyminiszterről és a dele­­gációkról, vagyis az arra hivatott testületekről szó van; midőn addig is, míg az, a­mi ott mondatik, megtörténhetnék, a fejedelem a kü­lügyek irányában szól az országgyűléshez, akkor azt mondani, hogy a szándék az volt, hogy itt ezen kérdéssel foglal­kozni ne lehessen, aligha alaposnak mondható fel­tevésből indul ki. (Helyeslés jobb felől) Mert azt azután csakugyan senki sem tagadhatja, hogy ha egyszer a legkegyelmesebb trónbeszéd e tárgyakat megérinti, nem hogy elkerültetni akarná, de még mintegy felnl arra, hogy a válaszfeliratban ezen ügyekre nézve a háznak nyilatkoznia lehessen. (He­­lyeslés jobb felől.) De azt azután megint bajos volna tagadni, hogy a beható, a teljes, a legrészletesebb felvilá­gosítást mégis a külügyminiszter van hivatva meg­adni, s hogy rá nézve az illetékes testület nem le­het más, mint a delegátió, mert neki a monarchia két állama törvényhozásai közül sem az egyikben, sem a másikban megjelenni nem lehet. És a t. képviselő úr legyen meggyőződve róla, hogy mint minden egyes alkalommal igyekeztem ta­núsítani, ma is nyilvánítom, hogy én egyátalában nem halasztani kívánom, hogy a válaszfelirati vita meg­indulván, a t. háznak alkalma legyen ezen ügyek­ben nyilatkozni. Én kész vagyok mindent, mi tőlem telik, arra nézve, hogy ez mentői előbb bekövet­­kezhessék, megtenni; soha egy órával is halasztani nem kívánom. Sőt meg vagyok róla győződve, hogy a­mennyiben — miként azok, kik ismerik a dele­­gationális tárgyalások menetét, tudni fogják, — a delegatióknál az igazi, a fontos, a komoly tárgyalá­sok, — az előzetes intézkedések több időt vevén igénybe,­­ a legnagyobb gyorsaság mellett is csak napok múlva következhetnek be, és a­mennyiben a delegatiók mellett a ház üléseinek most szüne­telni nem szükséges, mert a delegatiók itt jönnek össze , a képviselőháznak alkalma lesz, még mielőtt e kérdések a delegatiókban tárgyaltathatnának, a válaszfelirati vitát megkezdeni, sőt meglehetős ideig már folytatni is. Egyébiránt felfogásom szerint — és én nem gondolom, hogy e felfogás törvényessége kifogásol­ható legyen, — a fejedelemnek alkotmányszerű joga a delegációk összejövetelének napját kitűzni, és nem tartanám lehetőnek, s alkotmányunk és törvénye­inkkel megegyeztethetőnek, hogy oly intézkedés tör­ténjék, mely bár kerülő után, lehetetlenné tegye, hogy ezen kívánságnak elég­tétessék. Igenis joga van a t. képviselő úrnak, vagy akárkinek hibáz­tatni azt a minisztert, ki ezen tanácsot adta. Elég hosszú bűnvádi lajstromot ír­ak rólunk a t. képvi­selő urak össze, ezt is hozzá toldhatják. Én részem­ről nem félek attól, hogy ezen lépésemet minden elfogulatlan ember előtt igazolni ne tudnám. De még, ha a minisztérium hiában tette volna is azt, hogy a fejedelemnek e tanácsot adta, ez sem indo­kolhatná, hogy akkor, midőn egy kétségbevonha­tatlan fejedelmi jog szerint összehivatik a szóban levő testület, a képviselőház kikerülje azt, hogy a választások eszközlése által lehetővé tegye azon testület összejövetelét. Nem is valami rendkívüli dolog az, hogy a válaszfelirati javaslat elkészülte előtt történik a de­legatiók összehívása. Emlékeztetem a t. házat, hogy 1872-ben a delegatió határnapja a ház megalaku­lása után rögtön tárgyalta az erre vonatkozó át­iratot és maga a választás a napirendre kitüzetett, mielőtt a válaszfelirati bizottság csak meg is válasz­tatott volna. 1875-ben pedig úgy történt a dolog, a­mint most szándékoltatik , hogy megválasztván a ház előbb a válaszfelirati bizottságot, azután rá a válaszfelirati vita megkezdése előtt megválasztotta a delegáció tagjait. Tehát mind a törvény, mind a gyakorlat ezen eljárást igazolja, főleg amaz általam jelzett szempontból, mely szerint egy kétségtelen fejedelmi joggal szemben a törvényhozásnak helye­sen nem lehet sem a megtagadás, sem a megkerü­lés útjára térni. Igen kérem ennélfogva, hogy a választás iránt intézkedni méltóztassanak s hogyha már szóltam, bátor volnék kérni azt is, hogy azt szombatra ki­tűzni méltóztassék. (Helyeslés a jobb oldalon.) Szilágyi Dezső szerint abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnök úrnak, hogy a királyi jogok közé tartozván a delegáció­ helyeknek és össze­gyűlte napjának meghatározása, és az országgyű­lésnek az alkotmány által megszabott kötelessége lévén ezen királyi meghagyás értelmében a válasz­tásokat teljesíteni, nem volna helyes semmi oly­nemű intézkedés, a­mely a királyi jognak ezen gyakorlatát és az országgyűlés ezen kötelességének teljesítését kijátszaná, vagy annak megkerülésére vezetne. De ő úgy fogja fel az indítványt, hogy annak czélja nem is az, s csakis formailag nem csatla­kozhatik ahoz. Szerinte legjobb lenne, ha ő felsége megkéretnék, hogy méltóztassék a delegá­tiók összehívását elhalasztani azon ideig, a­mig azon felirat, melyet a királyi trónbeszédre ezen ház adni készül, ő felsége színe elé el fog jutni és ő felségének elhatározásainál tekintetbe vehető lesz. Rendes viszonyok között ő a miniszterelnök indítványát habozás nélkül elfogadná, de most nincs állandó kormányunk. A külügyi politikánk­nak eddigi eredményei elégületlenséget és a jövő irányra nézve nyugta­­nságot gerjesztettek. Most a delegációkra fontos teendők várnak; ez a delegáció nemcsak a rendes foglalkozását fogja végezni, nem­csak a közös ügyek rendes viteléből felmerülő ügyekkel fog foglalkozni, ezen delegáció hivatva lesz arra, hogy azon külpolitikának a múltban követett iránya és eredményei felett ítéletet mond­jon és jövő irányára befolyást gyakoroljon. Ily körülmények között, midőn a delegátiókra ily fel­adat vár, midőn nincs pénzügyminiszter, a­ki azok fedezetéért és következményéért, a­ki a dele­­gátióktól kéretni fognak itt a felelősséget el­vállalja és a fedezetet javasolja, midőn nem lehet kabinetet kapni társul azon politikához, a­melyet a külügyekre nézve a mostani külügyminiszter visz, mert, ha lehetne kabinetet kapni, a trónbeszéd nem czérozott volna rendkívüli viszonyokra, azért két indítványt terjeszt elő. Az egyik abban áll, hogy keressék meg ő Felsége egy hozzá intézendő fel­irat útján, hogy a delegációk tanácskozásainak megnyitását azon időpontra méltóztassék elhalasz­tani, míg azon felirat, melyet a legmagasabb trón­beszédre ezen ház neki felküldeni készül, színe elé jutni fog. Másik pontja pedig indítványának ab­ban áll, hogy ezen felirat szerkesztésére küldjön ki a ház egy kilencz tagú bizottságot. Tóth Vilmos : T. képviselőház ! Ha az 1867-évi XII. t. sz. tárgyalása lenne ma napiren­den, akkor nemcsak helyesnek, de igen szüksé­gesnek tartanám azt, hogy e házban mindaz, a­mit az előttem szólott képviselő úr felemlített, bő­vebben taglaltassék és tárgyaltassék, így azonban bocsánatot kérek a t. háztól, hogy azokra ezúttal reflectálni nem fogok. Különösen tekintettel arra, hogy hiszen e nemsokára bekövetkező adresse-vita arra úgyis bő alkalmat fog nyújtani. Én sohasem tagadtam, és nem tagadom ma sem, hogy a monarchia mindkét parlamen­yének törvényes joga a külügyi kérdéseket is tárgyalni és azokra felelős kormánya által a maga befolyá­sát gyakorolni. De midőn ezt elismerem, kény­telen vagyok elismerni azt is, hogy az én vélekedésem szerint az 1867. XII. törvény­­czikk értelmében, a­melyért sokat küzdöttünk, a­mely nagy és nehéz küzdelmek után jött létre, a külügyi kérdésekben és ezekkel kapcsolatban a közös költségekre nézve csakis a delegátió van hi­vatva határozni. (Ellenmondás bal felől) És épen azért én előttem ma az a kérdés, hogy olyan-e a külügyi helyzet, mely a delegációk összehívását és pedig sürgős összehívását sürgőssé teszi-e vagy nem. Azt hiszem, hogy ebben a tekintetben véle­ménykülönbség köztünk alig létezik, ez az oka a miért én ellenkezőleg Madarász József képv. ba­rátommal akkor véltem volna a kormánynál tör­vénytelen eljárást constatálni, ha nem gyakorolt volna befolyást arra, hogy a delegációk, épen tekin­tettel a külügyi helyzetre, rögtön összehivassanak. Egész általánosságban csak annyit kívánok megjegyezni, hogy én is tudok elég példát arra hazánk történetében, hogy a municipiumok sürget­ték, kérték a fejedelmet arra, hogy a törvény elle­nére egybe nem hívott országgyűlést mielőbb össze­hívja. De bocsánatot kérek, arra példát nem tudok, hogy törvényes alkotmányos testületek arra kérték fel a fejedelmet, hogy egy más alkotmányos testü­let működését elodázza. (Derültség.) Azon kérdés­nek, a­melyre az előttem szólott képviselő úr, a legfőbb súlyt fektette, hogy az ideiglenes kormány a parl­amentre a maga törvényes befolyását nem gyakorolhatja, ennek nézetem szerint fontossága elvész az által, mert a legfontosabb kérdésben, a keleti kérdésben folytatott politika nem ideiglenes kormány, hanem többséggel bíró kormány befolyá­sával inauguráltatott és folytattatott. Mindezeknél fogva én részemről kérem a de­legációk választását a szombati napra kitűzni. Ezután Molnár Aladár kívánt szólani, az ülés folytatásának holnapra áttételét kérte. Tisza kormányelnök felkel. Helly idézi a törvényt, mely szerint a mi­niszternek mindig van joga szólani, de az ideigle­nes miniszternek nincs. (Nagy derültség.) Csak esetről-esetre lenne a miniszter szólásra felhatal­­mazható, hogy pr­ecedens ne alkottassák. Tisza kormányelnök erre megjegyzi, hogy az ideiglenes miniszter is teljes felelősséggel tartozik, s így meg kell maradnia a minisztert illető jogok élvezetében is.

Next