Ellenőr, 1879. február (11. évfolyam, 56-107. szám)

1879-02-23 / 97. szám

sítások költségei túl magasak volnának, akkor igen­is helyén látnám, még mielőtt a részletes tárgyalás bekövetkeznék, az egész költségvetés elvetésére szavazni; Így azonban csak némely okok felsorolá­sára szorítkozom, a­melyeknek tulajdonítom azt, hogy financiális helyzetünk oly vigasztalan,­­ hogy erősebb jelzőt ne használjak. (Halljuk!) Azon okok, melyek az ország anyagi helyze­tét olyan aggasztóvá teszik, a­milyen az jelenleg, részint olyanok, melyek közösek Európa több álla­maival, részint olyanok, melyek az osztrák monar­chiához való állásunk kifolyásai, részint pedig sa­ját intézkedéseink következményei. Improductiv elemnek, a militarismusnak és büreokratismusnak oly óriás mérvbeni megszaporo­dása a productiv elemek megfeszített munkájának gyümölcseit felemészti s nagyban okozója a mind­inkább terjedő elszegényedésnek. (Igaz­ balfelől.) A papírpénz, a hitel, az értékpapírok túlsza­­porodása megsokszorozták a tőkét ér jótékony ha­talmát, de egyszersmind romboló hatását is oly mértéktelenné tették, mely az emberiség históriájá­ban páratlan. A tudomány, mely találmányaival a teremtés hatalmát közelíti meg, a tőke szolgálatában áll s minden új gép vékonyabbra szabja a munkás ke­nyerét, mely nyomoru élete tengetésére már alig elegendő; az apró capitalis absorbeáltatik, a kis ipar verseny­képtelen, a vagyon eloszlása napról­­napra egyenetlenebbé válik. A civilisatió, a cultura sok bizonytalan exis­­tentiát teremtett, melyek szintén a productiv ele­mekre nehezednek, de a túlkínálat nem találván elhelyezést, a nagy proletárius számot szaporítja és e forrongásban tartja, úgy hogy a militaris appa­ratus, melyet a hatalmak egymás ellen fölhalmoz­tak, s mely a nép érdekeivel eddig ellentétes, és igy motiválatlan volt, ma­holnap a belállapotok ál­tal motiválttá lesz. Csalhatatlan te­hát, hogy ezen elősorolt bajok monarchiánkban nem existálnak oly mértékben, mint némely más államokban, az is csalha­­tlan, hogy monarchiánk létele más államokéval érzékenyebb lévén, kisebb mérvű létezések is erősebb hatást gyakorolnak főleg hazánkban, mely földmivelő or­szág lévén, jólléte a legszeszélyesebb körülmények­től függ. Ausztriához való viszonyunk tagadhatatlan ál­dozatot köve el, mely áldozatot tarthatnak néme­lyek diva necessitasnak, mások Pofikrates gyűrűjé­nek, de létezésük tagadhatatlan. Midőn a napóleoni harczok után következett reactió puhulni kezdett, Magyarországon is pezsgő politikai élet vette kezdetét — Széchenyi egy meg­lehetős szűk korlátok közé szorított pályát jelölt ki a nemzetnek, melyen munkával és türelemmel az akkori Magyarországhoz viszonyítoa fényes jövőt jósolt — úgy lehet, hogy a kijelölt pályának is lettek volna szirtjei és örvényei. A nemzet több­sége a saját sorsa fölötti intézkedés szabadságát tűzte czélul és azt dicsőséggel, szenvedéssel és böl­­cseséggel ki is vívta ú­j mértékben, a mint azt szá­zadok óta nem bírta. Jövőjét nem akarván politikai múltjának meg­­szakasztott szálaihoz fűzni, hozzá fogott az orszá­got berendezni modern minták szerint. Nem vagyok competens a 10 évi törvényhozási működés kriti­káját adni — nem is tartoznék az ide— abból ide csak annyi tartozik, hogy Magyarország vagyoni állapota túlbecsültetek, (Helyeslés jobbfelől.) minek illustratiója a beterjesztett költségvetés. Felemlítsem-e azon kuriózumot, hogy míg ná­lunk minden érdek a sajtóban és parlamentben hevesen és hangosan keresett kielégítést azoknak, kik Magyarországot, Magyarország földjét bírják, érdekeik egy ál-liberalismusnak dobatott áldozatul. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Pedig te­hát, ebben nem foglaltatnak benne mindazon terhek, melyek Magyarország lakóit nyom­ják. Ebben csak egy része látható azon, mintegy ötven milliónak, melyet Magyarország lakói egy békességes évben elperelnek, az igazságnak ezen luxur­osus kutatása nagyon befolyt az adóképesség csökkentésére. Ebből nem láthatók azon költségek, melyeket a községi rendezések appendixeikkel fel­mutatnak, körjegyzőikkel, csütörtököt mondó, víz­hiányban szenvedő vizipuskáikkal, doctoraikkal, kiket Európában akkor szoktak fizetni mikor az ember beteg, Chinában, mikor egészséges, Magyar­­országban minden állapotban. Nem látható a kathera, mely a logikát feje tetejére állította, a posse ad esse vonja consequen­­tiáját, s melynek ha sikerülene egy fictiv széles adóalapot teremteni, úgy lehet egy homályos jövő bizonytalanságai számára termett szédelgési eszközt; minek említsek többeket, hisz a t. ház tagjai lép­ten nyomon találkoznak mindezekkel. Mindezeknek következése t.­hát az, hogy Ma­gyarország elszegényedése kezdetét vette. Már­pedig egy tehetős ország kuszáti financziái még reperál­­hatók, míg egy elszegényedett országéi ugyan fináncz kuruzslásokkal egy ideig, de egy időn túl a bukás kikerülhetlen. (Igaz­ balfelől.) Mi istennek hála, még nem jutottunk el, s hogy ne is jussunk idáig, ez a t. ház bölcsességé­től függ. (Így van­ jobbfelől.) Az, ha a költségvetés nem fogadtatik el, vagy az, hogy egy párt, vagy néhány egyén a nehéz na­pok bekövetkezéséért bűnbakul designáltatik, egyet sem szüntet meg azon okok közül, melyeknek ered­ménye ezen kedvezőtlen költségvetés. (Igaz! ügy ven jobbfelől.) Elfogadtam tehát a költségvetést, mert épen a pártnak, melyhez tartozom, s mely ez idő sze­rint a többség, kötelessége megtenni mindent arra nézve, hogy azon intézkedések, melyek a költség­vetést drágítják, a­mennyire hatalmunkban áll, ol­csóbbakkal cseréltessenek föl, azok pedig, melyek az ország adóképességét támadják meg, simplicitet eltöröltessenek. Mert én úgy vagyok meggyőződve, hogy nem az ország pénzügyminiszterén függ egye­dül financziánk megjavítása, hanem legfőkép függ a ház által hozott törvényektől, melyeknek foga­natosítására tett kiadásoknak ad kifejezést a költ­ségvetés. Gyérült illúziónkat rideg kötelesség teljesítése kell hogy kövesse. Sok időnk késlekedni nincs, nehogy azon hit, hogy az ország parlamentje nem tud segí­teni az ország bajain — valósuljon, a költségve­tést elfogadom a részletes tárgyalás alapjául. (He­lyeslés jobbról.) Gróf Apponyi Albert feltünteti a három parlamenti párt helyzetét s egymáshoz való viszo­nyát, azután pedig egyenesen a tárgyhoz szól, bár beismeri, hogy ha beszédjét polemicus színben adta elő, ez által pikánsabb lenne. De mivel a kormány­párt nem annyira a dolog érdeméhez szólt, hanem polémiában lelte kedvét, ő is, ha álláspontját s adandó szavazatát a dolog mélyére hatva kellőkép indokolta, pár megjegyzést fog tenni a kormány tagjainak beszédjére. Azután egyenként bírálat alá veszi a kormány által beterjesztett költségvetést. Az ellenzékre — mondja a szóló — mely ugyanazon államjogi ala­pokon áll, mint a kormánypárt, a kormány initia­­tívája nagy jelentőségű. A kormánypártnak kellene védelmezni a kormány pénzügyi politikáját, de mi­vel ilyen politika nem létezik, a kormánypárti szó­nokok beszédje csupa cháosz, rendszertelen. Szóló Simonyi Lajos határozati javaslatát fogadja el , mert megelégedhetik-e a ház a kormány ígéretei­vel, hiszi e, hogy a kormány egy bizottság nélkül rá tudna lépni a helyes ösvényre? A pénzügyminiszter expozéjával semmikép nincs megelégedve; sokáig időzik a Bosznia által okozott pénzügyi helyzet bírálatánál, Boszniát gyó­­gyu­latlan, örökös nyílt sebnek nevezi, az általa okozott kiadásokat pedig elviselhetetlennek. Igaz, a pénzügyminiszter sajnálattal konstatálja az álta­lános elszegényedést, mint a mi bajainknak egyik fő forrását, de csupa puszta sajnálkozással a hely­zet még nem fog megjavulni. (Derültség balról.) Ismétli, a kormány terveit nem ismeri a ház, s kérdezi, hogy mit tegyen a parlament ily kor­mánynyal szemben, melynek terveit nem ismerjük, melynek talán tervei nincsenek ? Az ellenzék min­dig azon törekedett, s most is azon törekszik, hogy a kormányt megbuktassa, nem személyes indokból, hanem hogy komoly politikát lefessen fizet. Az egyesült ellenzék még mást is akar. Egy bizottság kiküldetését javasolja, hogy eszközt találjon a kormány­nyal együtt a táj orvos­lására. A kormánypárt azt ki­vall­ja, hogy az egyesült ellenzék adja elő terveit, az el­lenzék azonban nem akarja doctor Dulcamara szerepét játszani, nem akar a gyógyszerekkel szé­delgést űzni. Másképen áll a dolog a bizottsággal, ez megvitatja a javaslatokat, melyek nem valók a nyilvánosságra hozatalra. Sokan azért nem akar­ják a bizottság kiküldését, mert okultak a 21-as bizottság működésén, de a­kik így beszélnek, elfe­ledkeznek róla, hogy az ellenzék most egy oly parlamentáris enquête kiküldését javasolja, mely vizsgálati körébe vonná az összes közgazdászati ágakat, teljes képet akarna nyújtani a nemzeti közgazdászati pathologiáról s megmutatná a sza­badulás útját. Nem kivánatos­ e bizottság kiküldése a mostani aggasztó jelenségek közt, mely azután albizottságokra oszolva magában, a hazában szerte­szét utána járna, hol a baj s mit, hogyan kell orvosolni. (Helyeslés balról.) Sokan mondják, hogy a bizottság kiküldése csak pártmanoeuvre az egyesült ellenzék részéről. A parlament megérdemelné, hogy a nemzet bizal­mát elveszítse, ha ilyen indítványt ilyen értelemben fogad. Az első lépés tehát a bajok orvoslására egy bizottság kiküldése, ehhez azonban a kormánypárt­nak nincs érzéke, mert különben nem utasítaná vissza oly mereven. A kormánypárt — mondja szóló — nem vé­delmezhetvén a kormányt, az egyesült ellenzék felé fordul, s támadásaiban három fokot lehet megkü­lönböztetni, a positivust, mit Kármán képvisel, a comparativust, (Jókai) és a superlativust (Láng.) (Élénk derültség balról.) Az első a szemlélődő ész (derültség), a második a szív, a harmadik maga e szenvedély. Kármán beszédjében a contemplativ melancholia, Jókaiéban a zokogó panasz az ellen­zék kegyetlensége fölött, Lángében a concentricus düh nyilatkozik. Láng azt szeretné, ha az ellenzék mindenestül elpusztulna, Jókai azt, hogy egyesül­jön valamennyi párt, mert már itt van a 11-ik óra, mely azonban már évek óta tart. Kármán azt akarja, hogy maradjon minden párt a mi volt. Jó — mondja szóló — maradunk a kik voltunk, tisztelni, s ha lehet szeretni fogjuk egymást. (Élénk derültség balról.) Azután Láng, Dárday és Grünwald beszédé­vel foglalkozik. Ez utóbbi a közigazgatás kérdését vetette föl. Szóló nem tartja helyesnek, hogy oly politikát űzzü­nk, mely bennünket a nyugattól elvá­laszt, hogy nemzetiségi harczokba keveredjünk. Különben is, ha a magyar birtokos osztály tönkre­jutott, hiába igyekszünk közigazgatási törvényeket hozni a magyar nemzetiség javára. (Tetszés bal­ról.) A végzetes külügyi politikán kívül sokkal na­gyobb veszély rejlik a nemzetre nézve az alatto­mos, alkotmányellenes szellemben, mely jó idő óta érezhető. Ez a szellem, s az általa sugalt politika fog a parlament ágainak elvesztésére vezetni s ezen politika ellen küzd szóló teljes erejéből. E harczra készült fel szónok társaival együtt s e harczot tán­­torithatatlanul tovább fogja folytatni. Csatlakozik Simonyi Lajos báró indítványához. (Élénk tetszés, éljenzés s taps balról.) Ezzel az ülés d. u. 1 órakor véget ért. Legközelebbi ülés hétfőn d. e. 10 órakor. Fővárosi ügyek.­ ­ A fővárosi közraktári bizottság ma Kamer­­mayer polgármester elnöklete alatt ülést tartott, a­melyen a közraktári pályanger­es terv szerzőinek a művezetés elfogadására vonatkozó nyilatkozata felolvastatván, kimondatott, hogy a művezetési­ díj fejében megajánlott 35.500 írt nemcsak a négy rak­társzakasz kiépítésének, hanem a rakpart építésé­nek, a terrain feltöltésének és a vágányfektetésnek művezetéséért is jár. A rakpartépítés mű­vezetősége természetesen csak azon részre terjed, mely a rak­tárépítés alkalmával vitetik ki. Ezután bemutatták a módosított költségvetést, a­mit Basch és Krajese­­vics készítettek az újabb bizottsági megállapo­dásokhoz képest. Az eredeti költségvetés szerint a 4 rak­társzakasz összes munkái, a rakpartfal kivételével 805,982 forintba kerültek volna , a módosított terv szerint pedig 973.480 írtba jönné­nek. Tolnay indítványozta, hogy e költségvetést a nagy technikai rész miatt kis bizottságnak adják ki felülvizsgálatul. A bizottság azonban végre abban álla­podott meg, hogy három tagú bizottságot küldött ki fe­lülvizsgálatra, és pedig Bodoky, Pucher, Neuman és Tolnay urakat. A közraktári kezelési szabályzat és a díjszabályzat kérdésének tárgyalása a jövő ülésre halasztatott.­­ A IV. kerületi adókivető bizottság hétfőn február 24-én a 17-ik házszámtól a 35-ik házszá­mig lakó III-ad oszt. keresetadó köteles felekre vonatkozó sdójavaslatokat tárgyalandós. — Építkezések Budapesten 1878-ban. A fő­­város magánépitési szakosztálya által összeállított hivatalos kimutatás szerint a lefolyt évben épült hat háromemeletes, 6 két emeletes uj ház, egy két emeletes toldalék, 12 egy emeletes új ház, 7 egy­emeletes toldalék, kilenc­venegy földszintes új és százh­arminczöt földsz. toldalékház, továbbá történt 463 átalakítás, emelkedett 12 raktárépület, 73 fé­szer, egy harmadik emelet ráépítés, egy második emelet ráépítés, 4 első emelet ráépités. Gyár kettő épült. Minden különféle épitke­zések kerületenkint a következőleg oszlanak meg: I. 96. II. 56 111.96. IV. 60. V. 67. VI. 117. VII. 124. VIII. 164. IX. 79. X. 45. — Adókivető bizottságok. A III. osztályú ke­reseti adójavaslatok tárgyalását a főv. adókivető bizottságok hétfőn, február 24-én a következő te­lekkönyvi házszámok alatt folytatják: Az I. és II. kerületi a várbeli 86—174 számig, a III. kerületi 15— 50 számig, az V. kerületi a 8—16 számig, a VI. kerületi a 711—867/a (rég.) számig, a VII. kerü­leti a 11—30 számig, a VIII. kerületi a józsefvá­rosi 31 — 121 (régi) számig. Ezen utóbbi bizottság magába foglalja a József-, Ferenczvárost és kő­bányát. ______ TÁRCZA. N­épszinhaz, (Ágnes asszony. Eredeti népszínmű 3 felvonásban. Irta:­­Lukácsy Sándor. Először adatott 1879. febr. 21.) Arany János „Agnes asszonya“ lebegett Lu­­kácsy előtt. Dramatizálni akarta s itt oly darabot, melyben legjobb az, amit önmagából, nem pedig Aranyból vesz. A balladának hősnője megöli férjét, aztán beleőrül tettébe, a törvényszék hazaküldi a bomlott eszü asszonyt és Ágnes asszony a patakban Véres lepedőjét mossa, Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa. Lukácsy belátta, hogy ilyen néptragédiát sem a műfaj conventionalismusa, sem a közönség ízlése nem tűr meg, mely kedveli ugyan a szomorút, de víggal elegy s a szerencsés véget okvetetlenül meg­kívánja. Megkísértette hát a catastróphát megtartani, de enyhíteni úgy, hogy a visszatérés a jó útra — kibékülés férj és nő közt — képzelhető legyen. És csakugyan sok ügyességgel készíti elő e catastró­­phát, elmésen ejtvén módját annak, hogy a férj­gyilkosság látszólag elkövettessék, de valóságban még­se történjék meg. A balladában Agnes követi el a gyilkosságot, Lukácsynál ő csak a férj öngyil­kossági kísérletének okozója, de az eliszonyodás eszét veszi, s magát tartja gyilkosnak. Hagyján! Csakhogy most az volt a kérdés : szabad-e a meg­változott előzményekből ugyanazon következtetése­ket vonni, mint Aranynak? Erre iparkodunk megfelelni a cselekvény rö­vid vázolása után. • Forgó Pál jómódú gazdának meggyűlt a baja lányaival. Kettővel áldotta meg az ég, Zsófi­val és Agnessal, amaz kikapós menyecske, a ha­jadon Ágnes pedig csökönyös természetű, minden­kivel kötekedik, kérőit visszautasítja. Szerencséje az öregnek, hogy egy kis öröme telik unokájában, aki elhalt fiának gyermeke s még nagyobb szeren­cséje (t. i. Lukácsynak), hogy e szerepet Sol­­dosné adja. Ágnes nem szeret már a háznál lenni s ép egy kis czivakodása volt apjával, mikor Vércse Márton gazdag parasztbirtokos megjelenik s kezét kéri az apjától. Csakhogy ez a Vércse nagyon csúnya madár, himlőhelyes, 40 éves s oly kopasz, hogy személyesig ője Eöry alig merte kalapát meg­­emelinteni. Forgó uram el is utasítja, de Agnes maga ajánlkozik feleségül. Megunta az engedel­mességet odahaza s Vércséhez megy, hogy házában parancsolgathasson. Alkut kötnek, Vércse vagyont, szabadságot biztosit, cserében csak hűséget köve­tel s Agnes — aki senkit sem szeret — könnyű szívvel tesz fogadást, hogy ha nem is engedelmes, de ha neje lesz. Alig távozott Vérese, föllép Csiflaccs Pista, „pandúrviselt legény“, aki Forgó uramtól földeket akart bérelni. Hetyke ficzkó­s Ágnes érzi, hogy ez neki való lenne, ennek tudna ám engedelmeskedni. De Pista nem törődik Ágnessel semmit, sőt világos lesz azonnal, hogy a rátartós ex-pandur inkább Ilonhoz — az unokához szil. Agnes meginog előbbi elhamarkodott határzatába­n s ha Csillancs Pista csak a kis ujját nyújtaná feléje, visszalépne — de arra semmi kilátás. Vére­s jön a násznéppel, Pista még gúnyolja Ágnest, mikor vonakodik s ez elkeseredésében felcsap. Érdekesen vezette be Lukácsy főalakját s a közönség osztatlan tetszéssel fogadta e természete­sen fejlő processust. A második felvonás szintén kellemesen folyik. Agnes már menyecske, de bizony szerelmes lett Pistába, aki azonban mit sem akar felőle tudni s mikor az asszony megvallja szerelmét, feddő sza­vakat, visszautasítást kap biztatás helyett. Csillancs kereken kijelenti, hogy nem fogja a férjét meg­csalni s Agnes ajánlatát, hogy férjét elhagyja — szin­én nem fogadja el. Nem is volna hát semmi baj, ha Vércse véletlenül meg nem hallotta volna e párbeszédet. Amilyen fut, olyan jó ember — na­gyon is jó, nagyon is lágy, bánatában mit van mit tennie, ha Agnes nem szereti — hiábavaló neki az élet — berohan a konyhába . .. Csakha­mar fogadott fia kiszalad és segítségért kiált, az apja vérében fekszik. Ágnes ijedten bemegy s néhány percz múlva egy lepedőbe takarva — e felkiáltással tántorog ki: „megöltem az uramat.“ Megőrült hirtelen s a függöny legördül. E catastrópháig semmi kifogást nem tett a közönség a darab ellen, de a megőrülés meglepte. Az utolsó felvonás Agnes asszonyt mutatja — az Aranyét a Lukácsyé után, amint a patakban a lepedőjét mossa. Férje azonban nem halt meg, csak szúrást ejtett magán. Forgóval s az egész családdal együtt keresik az asszonyt, megpillant­ják, megszólítják — ez a vízbe bukik, Vércse ki­menti, az őrültség elmúlik , a megzavart házasélet a boldogság kikötőjébe ér. Ágnes asszonyból jó feleség lesz. Kár volt Lukácsynak a balladát egészen félre nem tenni. Az ő Ágnes asszonya más, mint az Aranyé, úgy átgyúrta s az ő képzeletében oly átalakuláson ment keresztül az Arany tárgya, hogy kikerülvén ez olvasztó kemenczéből, formája egé­szen elváltozott s a kölcsönvett vég az eredeti ele­jéhez semmikép sem illik. Agnes nem szereti urát, kész őt el is hagyni Cs­­áncsért — Vércse megöli magát (legalább Agnes hite szerint) — vájjon természetes­e, hogy ez a csökönyös, keményszívű nő megőrül? Arany Ágnes asszonyának eszét a lelki furdalás veszi el s ezt értjük. Előttünk áll az éjjeli jelenet, mikor kedvesével meglepik az ágyában alvó férjet s le­kései­k. Ez a jelenet leírhat oly hatás­ai— emléke lehet oly szörnyű, hogy megbomlik tőle az emberi ész. Lukácsy Ágnesének elméjét nem zavarhatja meg a lelki furdalás, mert hirtelen őrül meg, holott a furdalás csak lassanként éreztethe­­ rontó hatá­sát az elmével; a fájdalom sem bánthatja, mert férjét nem szerepe, e szerint csak a pillanat­nyi ijedtség vihette e változást véghez. Megtörtén­hetik ez is — de itt bizony erőszakostak látszik. Ily önálló, nyakasnak festett parasztnő nem oly ijedős. Aztán — ha mindezen túltesszük magunkat — a mód is, melylyel Lukácsy a megőrz­ést tár­­gyalja, kifogásolható. D­üh­én fut-e már ki Ágnes a házból vagy csak kétségbeesett felkiá­tása után: „megö­löm az uramat“ veszti el eszét ? Az előadó igy játszta. Hogy a közönség elhigyje a meglepő fordulatot, elő ke­lene készíteni. Ez­t lehet seg­teni. Mialatt Ágnes odabenn a házban boltnak vélt férje fölött ra­gat — jelezhetné pár szóval a künn álló nép, hogy: bel furcsán beszél az az asszony — tán még el is hagyta az esze ? Arany mindenütt Lukácsy útját állja. Erőnek erejével oda akarja vinni Ágnest a patakhoz, a hová a nagy költő vitte — pedig az ő Ágnese nem is való oda. A másik Ágnes éjjel ágyban gyilkolta meg férjét s innen ered a véres lepedő, melyet ki kell mosnia, de mi köze esnnek az uj Ágnesnek a lepedőhöz — a véres kendőhöz. Vércse öngyilkossági kísérlete nem könnyen hihető el. Ha nejét elcsábították volna, ha kedvese volna — még tán érthető volna e nagyon is be­­csületérző s érzékeny paraszt viselete, de itt sem csábítás — sem kedves nem szerepelvén, kénysze­rítő oknak csak nehezen­ fogadjuk el azt az érzékeny­kedést, hogy neje mást szeret — platonice, viszon­zás nélkül. Ábrándosabb természet kell az ilye­smi­hez, mint a magyar paraszté. Hogy van a darab szerkesztve ? Mint Lukácsy minden darabja. Három-négy egymás mellett futó szál, melyek nincsenek vagy csak lazán vannak összebonyo­­litva. Némelyik egészen fölösleges, mire való pl. Forgó uram másik lánya Zsófi, kinek férje — az asszony hűtlensége fölö­tt bán­atában — ivásnak adja ma­gát, de a darab végén minden indokolás nélkül is­mét beáll jóravaló asszonynak ? Csakhogy Lukácsy, ha erősebb compositióra nem is törekszik, tudja e hiányt feled­ezni úgyis — néha talpraesett ötletek­kel, kedélyes társalgással stb. Hanem az a cynicusan érzéki szellem, melyet nőitek (pl. Zsófi) festésé­ben mutat, azok a vastag czélzások és tréfák, melyek a Boczi Terka és Menyus közti viszonyt fűszerezik, túlmennek a meg­­engedhetőség határán. A jó ízlés nevében kérjük ez utóbbiak megnyirbálását. Különben az episod túlságosan sok helyet vesz el, még a 2-ik felvo­násban nevetünk rajta, de már a harmadikban , mikor gyors lebonyolítást óhajtanánk, unalmassá vá­­ik az örökös Bocziterkázás. Röviden említést tettünk az előadásról. Sol­­dosnénak Ilonka megint kedves szerepe, Vidort szerepről szerepre mindinkább megkedveli a kö­zönség mint nagyon tehetséges s komoly igyekezető színészt. Rákosi Szidi Ágnes asszonya jobban sike­rült az 1. és 2. mint a 3-ik felvonásban. Az őrült­séget túlozta, mire azonban­­ akkora színpad — mint a népszínházé — könnyen elcsábítja az elő­adót. Tart tőle, hogy kevéssel ily téren nem lesz képes hatni. Tihanyi, fájdalom! mindinkább bele­esik bizonyos egyhangú, prédikáló modorba. Ha idejekorán nem szabadul tőle, modorossággá vál­­tozhatik, pedig kár volna képességéért. Horváth kezéből mindig tiszta munka szokott sikerülni, a lusta Menyus élvezetes minden izében. Zsedényi temetése. Zsedényi Ede hült tetemét ma beszentelték az evangelikus templom gyászba vont falai közt s még ma elszállították az elhunyt szülőföldjére, Lőcsére. Itt lesz a tulajdonképi temetés a képviselőház kül­dötteinek jelenlétében. A beszentelési szertartást a megjelent közönség, az iránta nyilatkozó részvét a legimpozánsabb, nemzeti ünnepélylyé avatta. Azok közt, kik a templom padsoraiban ez alkalommal helyet foglaltak, az ország első rangú férfiai ültek. Egy országos nevű, híres embernek adták meg a végtisz­ességet. Délután 2 órakor Karsay szuperintendens, a pesti ev. község lelkészei, a magyar és német h­i­­községek elnökei Kochmeister b. és Sárkány József a halottas házba mentek, hol az elhunyt rokonai és barátai, köztük Haynald kalocsai érsek vettek búcsút az elhunyttól. A koporsó fölött Győry Vil­mos mondott rövid imát, mire azt a hatfogatú gyász­kocsiba helyezték. A hitközség átvette a holttestet ssbeszentelés végett a templomba szállitatta. Annyi koszorút raktak Zsedényi koporsójára, hogy azok egy részét külön kocsi vitte. Pompás szalagokon csüngő koszorúkat küldtek a szabadelvű párt, az egyesült ellenzék pártja, a párton kívüli képviselők, a hat szab. kir. város esperessége, Nagy Loisch Ede és Otília. Csáky Lazanszky grófné. Gr. Wimpfen szül. Sina Anasztázia. Szitányi tren­­csénmegyei képviselő. Rózsa Károlyné. Gr. Zichy Henrik. Gr. Zichy Rudolf. A tátraaljai esperesség. A tiszavidéki vaspálya-társaság. Szepesszombat vá­rosa. A budapesti ev. gyülekezet tanitó­ testü­lete. A budapesti evang. gyülekezet. A szepesi képviselő­­testület. A budapesti szepesi társaskör. A felső­­magyarországi bánya­polgársági társulat. Ezüst ba­bérkoszorút küldött Zsedényi választókerülete. A bécsi hitelintézet részéről pedig, melynek Zsedényi igazgatósági tagja volt, az utolsó pillanatban érke­zett egy gyönyörű koszor. A menet a József térről megindulva egyenesen a Deák­ tér f­éi tarlóit. Elől haladtak a presbyterium tagjai, a lelkészek, majd a virágoktól elborított gyászkocsi, ezután kocsiban a rokonok, számos egylet, testület s óriási néptömeg. Derűs, tavaszi nap lévén, az utczáfent, a házak ab­lak­ait, erkélyeit nagy közönség szállta meg. A ren­det a városi rendőrség tartotta fen. A koporsót a templomban közvetlenül a főol­tár előtt állították föl. A templom falait, oszlopait, karzatait gyászszövet borította; egyes helyeken Zsedényi czímere csüngött, míg az orgona fölött óriási fehér kereszt szakíta meg a gyász színét. Fekete szövet fedte a padlózatot is. A virágokkal ízlésesen díszített főoltár gyászszövettel volt elta­karva ; egyetlen díszítés itt is Zsedényi czímere volt. Magára a koporsóra csak a kiválóbb koszo­rúkat rakták, a talapzatnál örökzöld és élő virá­gok illatoztak, oldalt örök lángok és óriási gyer­tyák lobogása mellett. A templom homályos hajó­ját egyetlen középcsillár világította meg. A kitű­zött időre lassanként megtelni kezdett a templom. Kívül lovas rendőrök és konstad­erek póznával gondoskodtak a szabad közlekedésről. Nagyrészt tömegesen gyülekeztek a vendégek. Az első eme­leti karzat hölgyek, a második emelet a fiatalság számára volt fentartva. Földszint jobbra a felső és alsóház tagjai ültek vegyesen. Az első sorban székeken ültek Tisza, Pauler, Szapáry, Péchy,­­­refort, Szende, Bedekovics miniszterek, Majláth György és Ghyczy Kálmán. Mindjárt mögöttük Császka szepesi püspök, Angyelics szerb püspök, Szapáry István gr. főispán, Szontágh Pál a szabadelvű párt elnöke, Zichy Pál gróf, Szapáry Menyhért gr. a főrendiház és képvi­selőház tagjai, Lónyay Menyhért gr., Bittó István, Perczel Béla, Somssich Pál, Apponyi Albert gróf, Simonyi Lajos báró, Simonyi Ernő stb. Minden párt képviselve volt. Jobbról a számos testületen kivül megjelentek Gráf altábornagy, József főherczeg adlatusza, Fehérváry b. és Szabó honvédtábornokok, egy közös hadseregbeli tábornok, Rolth főpolgármes­ter, K. Wäcker-Gotter német főkonzul, a legfőbb ítélőszék és kir. tábla több bírája, szóval annyi kapacitás, hogy nehéz volna valamennyit fölsorol­nunk. Valóban csak egy Zsedényi ravatalához za­rándokolhatott ily közönség. A szertartás az orgona hangjai mellett meg­ragadó gyászénekkel vette kezdetét. Az első pad­sorban Zsedényi rokonai zokogtak , a koporsót a képviselőház szolgái állták körül. Most Geduly Lajos dunáninneni superintendens ment föl a főol­tár lépcsőin és közös ima útin seri csendben a kö­vetkező szép gyászbeszédet mondotta: Mélyen t. gyászgyülekezet! Családdal nem birni s mégis halálakor nagy család él megsiratva leáni: ez rejtélynek látszik; de ez csak látszólagos rejtély. Itt látjuk őt, megdermedve fekszik elöttünk Zsedényi Ede, a kinek földi maradványait e koporsó magában zárja. Voltak szeretett és szerető vérroko­nai is, édes testvére, unokaöcscse és unokahúga. Itt szemléljük őket s ezek bizonyosan őszinte mély gyászszal kísérik őt szjába. Őszinte meleg kölve­­ket szenteln­k emlékére. De a mit szoros értelem­ben családnak szoktunk nevezni, az nem környezte őt és mégis, láttatok-e halandót, kiért oly nagy család oly forró könyeket hullatott volna, mint Zsedényi Edéért? Itt áll koporsója felett egy gyászba borult anya, áztatva azt fájdalma könnyeivel. Megnevez­tem őt? Szivetek eltalálta nevét, a haza nevét! És valóban, volt-e valaha anya, ki nála hűbb fiú­val dicsekedhetett volna ? És volt-e fiú, a­ki hőbb szerelemmel csüggött volna anyján, mint Zsedényi Ede hazáján ? A­mit ő erre nézve jónak, üdvösnek ítélt, azt kimondá, sürgető, megtevő bátran, nyíl­tan s tartózkodás nélkül, tekintet nélkül felfelé, tekintet nélkül lefelé. Tekintet né­kül jobbra, te­kintet nélkül balra. És ezért b­ecsülé, mondhatjuk szerető őt fejedelme, ezért becsülé és szerető min­denki, minden bü s igaz honfi. — Most, a mit e szt­nt név , haza magában foglal megtestesülve itt levő díszes koszorúkban, zokogva áll koporsója fe­lett és siratja őt. Ez anyán kivül volt neki még egy drága, hű szerelme, másik csábja, s ez­ az evangéliumi egyház. Ki ne tudna visszaemlékezni arra az időre, midőn ez egyház önállóságát fenyegették, s ki ne tudna visszaemlékezni miként szólalt fel ez időben Zse­dényi Ede az egyházat fenyegetők előtt rettenthe­­tetlenül: Ne bántsátok őt ! Hagyjátok szegénynek lenni, de szabadnak. Ki ne tudná ezt, s ki ne vette volna azt tőle akkor némi megütközéssel is ? De ő megteve azt, mert tudta, hogy ha az egy­háztól elválasztják azt, a miből az élet kedvét szívja, s folyton meg-megújul, megifjedik, akkor el kell hervadnia. Szerette egyházát kimondhatatlanul, kí­vánta tehát, hogy éljen. Hogy m­iént szerette egyházát, istenét, kér­dezzétek meg ott távol Szepességet, az ő kedves Szepességében istennek azon szerény hajlékait, a melyekben ő, ha ott tartózkodott, ima és ének kö­rében istennek órákat szennért, s azok fognak nek­tek eleget beszélni! Odament, távol a nagy világ­tól, istenéhez fordulni, mert nem akarta, hogy ha­sonlónak tartassák még csak távolról is azon kép­mutatókhoz, a kikről az Üdvözítő azt mondja : „Midőn az isten házába menének, kürtöltettek magok előtt.“ — Ez egyház, kihez ő oly hűséggel ragaszkodott, most könnyeivel áztatja őt s szive mélyéből sóhajtja fel: mert hagysz el ingem ked­vesem ?! Ki fog nekem kipótolni téged ?! A nép szava bizonyos nevekkel szokta m­eg­jelelni kimagasló férfiait és ezekkel akar röviden, de találóan rámutatni arra, a mi életökben a leg­­jellemzetesebb vonása érdemkoszorúnkból. A törté­­nelem a reformatiónak egyik fővédjét és támaszát, Frigyes választófejedelmet a „bölcs“ nevével ru­házta fel. A mi nemzetünknél is a reformátiónak volt egy ily támasza, kit a nép a „jó“ nevével nevezett el és kit most 3 éve szintén a kegyetlen februári hó ragadott ki körünkből. Vajjon mi lesz a protestáns egyház történetében Zsedényi Ede neve ? Nem csalódom, ha azt hiszem, hogy ez lesz: Zsedényi Ede „a nagylelkű adakozó“. Gazdagságát azt hiszitek pompa és fényűzés, kényelem és gyönyörök megszerzésére használta fel ? hogy mint az evangéliumi gazdag ember, bár­sonyba és bíborba öltözködjék és fényesen lako­­mázzék? Nem! Zsedényi a fényűzést, de még csak a kényelmet sem ismerte maga. De annál jobban érezte áldó, jótékony kezét egyháza s a tanuló ifjúság. Fény volt ő, de nem azon lobogó fény, mely csillogásával elragad, hanem azon szelíd fény, mely a szivek mélyébe hat legerjeszti örömre világával egyháza, a szegény tanítók és a szegény tanulók szí­vét. Egy szóval a minő takarékos, az önmegtaga­­dásig takarékos volt, ha saját érdekeiről volt szó, oly bőkezű, határt nem ismerő bőkezű volt, ha egy­házát, annak egyefogyott szegény tanintézeteit, a tanuló ifjúságot támogatni, vigasztalni, buzdítani kellett. És amidőn ezt mindenki tudja közülünk, úgy méltán felfogjuk őt ruházni „Zsedényi a nagy­lelkű adakozó“ nevével, hogy fényesen, fényeseb­ben ragyogjon a többi mellett. Amint szeretve áldják egy gróf Teleki Johanna, egy Lórántfy Zsuzsánna, Jeszenákok, és a legújabb időben Baldácsi Antal halhatatlan neveit azon szá­zak, kik a megnevezetteknek jótékonyságok folytán lelki gyermekei lőnek, úgy áldani fogják Zsedényi nevét is mindazok, a kiket az ő szerető és könyö­­rü­letes szive lelki gyermekeivé fogadott. És e lelki gyermekeinek egész seregét, családjának e harma­dik részét látom én e koporsó körül, kik éd s­ keserü könnyekkel áztatván, azt sóhajtják: atyám! drága jó atyám! miért hagysz el minket?! Mondjak-e még többet? Bizonyára csak egy kis parányi rész az, a­mit elmondottam azok sok­ból, a­mit róla elmondani lehet, elmondani kellett. De mert érzem, hogy az oly fe ette sok­ ajkam el­hal. Mert igaz ugyan, a­mit az üdvözítő mondott, hogy: „A s­ív teljességéről szól a száj." De van­nak esetek, a­melyekben épen a szív teljessége oka annak, hogy az ajk nem szólhat. Kétségkívül ta­lálkozni fognak, kik az ő jeles hazafias erényét és érdemeit sokkal méltóbb, nagyobb, megragadóbb színekkel fogják ecsetelni, mint én azt tenni képes volnék. És végre is az én, bár szívem mélyéből fel­hangzó szavak, mondhatnának-e többet, mint ameny­nyit azon sóhajok mondanak, melyek e koporsónál a keblekből feltolulnak, és a könnyek azon árja, mely azt elborítja. Ha majd elérkezik a nagy nap, midőn a vég­­betlen hatalmú atya, mindenkit érdeme szerinti helyre küld, nemzete, egyháza, rokonai, barátai, mind mind fel fogják mutatni előtted végbetlen ha­talmasság és a legigazságosabb Biró azon részt, melyet Zsedényi kezéből vették, és az ur kimondja ítéletét, a legboldogitóbb ítéletet Zsedényi felett : jó vagy, jó és hű szolgám voltál, meny ország a részed. — A beszédet ismét ima és ének követte, melyet a bal kitünően adott elő. Ekkor fölemelkedett a közönség is s kifelé indult. Kint a nagy tért óriási közönség lepte el, s a szomszéd házak ablakaiból, erkélyeiről is tömérdek néző akadt. A templom kapuit kitárták s a vidám napfény lopódzott be a komor csar­nokba. Sokan bennmaradtak s megnézték még egyszer a ravatalt, a rajta nyugvó koszorúkat. Ezeket egy­másután leszedegették, majd a koporsót is kihozták a pompás gyászkocsira, mely megindult a vasút felé. A templom egészen kiürült s ezután már csak a komor gyászos falak hirdették, hogy egy nagy ember végtiszteletére szánt szomorún megragadó ünnepély folyt le az imént e helyen. Zsedényi holttestét hétfőn délután temetik el Lőcsén. Ő­­ fog tehát nyugodni, szerett anyja mel­lett, szűkebb hazája szeretett földjében. Kívánsága teljesítve lesz. A nemzet pedig érzi, hogy a­kit ama hantok takarni fognak, egyik leghűbb fia volt s ezért szive mélyéből sóhaj já utána: Nyugodjék békével! HÍREK. Febr. 22. Hivatalos. Kinevezések. Ő felsége Pongrách­ Fe­­rencz varazsdi főgymnasiumi, és Jelovsek Márton eszéki főreáltanodai helyettes igazgatókat, a nevezett intézetekhez valóságos igazgatókká nevezte ki. — Lemondás. Papp Kálmán 2-ik lovas ezredbeli sza­badságolt állományú honvéd főhadnagy, a m. kir. honvéd­ségben viselt rangfokozatáról és cziméről önként leköszön­vén, lemondása elfogadtatott és a honvédség kötelékéből végleg elbocsáttatott. — Ő felsége a király szerdán este Bécstől indul Budapestre. — Udvari ebéd. Ő felsége a király tegnap­előtt délután 6 órakor udvari ebédet adott, melyen igen sok állami méltóság s főur vett részt. — Gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter — mint a „Pest. Corr.“ értesül — márczius elején a pénzügyminisztérium elnöki palotájában fényes es­télyt fog adni.

Next