Ellenőr, 1879. szeptember (11. évfolyam, 420-466. szám)

1879-09-21 / 454. szám

Ml&IUkttéik árak ! Egész évre . 20 frt — kr. Évnegyedre . 6 frt — kT Félévre . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 , 80 . Szerkesztési iroda : Budapesten, váczi kör­út 26. szám (fő­út sarkán.) Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el Hirdettések felvétels a kiadóhivatalban: Budapesten, váczi kör­út 26. szám (fő­út sarkán). Továbbá Daube G. L. és társául M.­Frankfurtban. Hirdetésekért járó díj csakis az „Ellenőr“ kiadó hivatala által nyugtázott szármla ellenében fizetendő. Kiadó hivatal: Budapesten, váczi kör­út 26. sz. (fő­ út sarkán). Ide intéződők az előfizetések is a lap szétküldésére vonatkozó minden felszólalás. 454. szám. Budapest, vasárnap, szeptember 21. 1879. XI. évfolyam. Az uj évnegyed alkalmából figyel­­mez­tetjük­­. olvasóinkat az előfizetés­­ek mielőbbi megújítására. Az Ellenőr ára mint eddig: Egy évre. . . . 20 frt — kr. Félévre .... 10 „ — „ Negyedévre ... 5 „ — „ Egy hóra ... 1 „ 80 „ Az estilap postán való külön küldésé­ért 1 frt jár évnegyedenként. Az „Ellenőrire havon ki­ni, is előfizethetni. T­áviratok. BéCS, szept. 20. („Bud. Corr.“) Tisza Kálmán miniszterelnök Ostendeből jövet ma reggel ide megérkezett s délben ő felsége­­ által magánkihallgatáson fogadtatott. A nap folyamában a miniszterelnök gróf Andrássy Gyulával, báró Orczyval, Kállay Bénivel, Moser bankkormányzóval és báró Wodianer Mórral értekezvén, délután a futárvonattal Budapestre utazott. Gastein, szept. 20. Bismarck h­erczeg délben 1­0/5 órakor Salzburgba utazott, ottan az „Európa“ szállodába szállt. Holnap reg­gel indul Bécsbe. Konstantinápoly, szept. 20. (Polit. Corr.) A porta komolyan foglalkozik Kelet- Ruméliának napról napra rosszabbuló álla­potával. Az ottani miliczia új parancsnoká­nak Streckernek állása tarthatlanná lett, mi­vel a miliczia ellenszegült rendeleteinek s a tisztek új parancsnokot kérnek Kessjakov orosz ezredes (született bolgár) személyében. Ma vagy holnap tanácskozást tart a görög-török bizottság. Várják, hogy a gö­­rögök a 13. jegyzőkönyvben megjelölt álta­lános vonal megvitatásába bele fognak bo­csátkozni. Belgrád, szept. 20. A kiegészítő választások a szkupstina részére, október 22-én fognak meg­történni. Baranov, orosz vasútépítési vállalkozó több bankárral, a szerb vasutak ügyében ide érkezett. Havanna, szept. 20. A főkapitány elrendelte az ostromállapotot Santiago de Cuba felett, to­vábbá visszahelyezte a hadbíróságokat s a 14 nap alatt meghódoló felkelőknek kegyelmet ígért. A bécsi mérgezési per. Bécs, szept. 20. (Eredeti távirat.) Winkler Lipót ellen hét órakor mondották ki az ítéletet. Arra a kérdésre, váljon bű­nös-e Winkler, az esküdtek közül nyolc­an igenlő, négyen pedig tagadó választ ad­tak. A bíróság kötél általi halálra ítélte Winklert. Az Ítélet kimondásakor ájultan rogyott össze Winkler és az őrök vitték ki a teremből. Az Ítélet nagy sebéet keltett. Min­denütt erről beszélt mint a nap esemé­­nyéről. Védőügyvéd semmiségi panaszt je­lentett be. * A mai tárgyalás alkalmával még nagyobb érdekeltséget tanúsított a közönség. A terem tömve van és a törvényszék épülete előtt is több száz ember tolong. A mai kihallgatás legnevezetesebb részét ké­pezi Schneeberger kereskedő és Charwat Fe­­rencz vallomása, mert a legterhelőbbek vádlottra nézve. Elnök Schneebergerhez: Ismeri-e ön a vádlottat. A vádlott föláll. Schnee­be­rger: Nem! — Az orvos ren­deletére Tullnerbachban voltam két hónapig. Ott hallottam a „Hahn“ fogadóstól, hogy ő igen jól is­merte a meghalt Hänselt és Winkler szabót is, mert gyakran ettek vendéglőjében! De még gyakrabban mentek a Stadt „Linz“ fogadóba, a­hol Sasshofer a fogadós. Államügyész: Azt mondta-e önnek a vendéglős, hogy egy férfi társaságában jött Hansel az ő fogadójába, vagy pedig, hogy ő tudja, hogy Winklernek hívják azt a férfit. Schneeberger: Ő azt mondta, hogy ő ismeri azt a férfit és tudja, hogy Winklernek hívják.Ekkor elhatározza a törvényszék Ebert és Sasshofer vendéglősök kihallgatását. Az elnök behivatja Charwat Ferenczet. A tanú 13 éves. Elnök: Ismeri-e ön ezt a férfit. Charwat Ferencz: Igen ismerem. Az anyám egyszer eczet­­ért küldött, mert árühust főzött. (Nevetés.) Haza­menőben egy idegen úr jött hozzám és kérdezte, hová megyek, és fölszólított, hogy menjek Han­sel kisasszonyhoz és mondjam meg neki: egy úr várja. Elnök: Mikor volt ez ? Tanú: Feb­­ruáriusban egy reggel. Elnök: Honnét tudja ezt olyan bizonyosan. Tanú: Mert akkor volt a harczolkodás ideje. Elnök: Hány udvara van annak a háznak? Tanú: Három. Én átvet­tem a megbízást attól az űrtől, a Hanselhez men­tem és megmondottam neki: egy úr várja, jöjjön ki. Későbben bement az az úr Hansel szobájába, kijönni nem láttam. El­n­ö­k­­a vádlottra mutatva): Ismételje ön, ez-e az az ember? (Vádlotthoz:) Álljon ön fel! (A vádlott föláll.) Elnök­­a tanú­hoz! : Ragaszkodik ön vallomásához. Tanú: Igen, ragaszkodom! Elnök: Ráismert-e hangjáról is arra a sérára? Tanú: Arra nem vigyáztam. De a külsejét megjegyeztem. Tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ő az. (Nagy mozgás.) N­e a­d a ügyvéd. Az utczán is megismerné, ha találkoznék vele. Tanú, halvány színéről, ez föltűnt nekem. Ezután Eberl és Sasshofer vendéglősöket hall­gatták ki, de mind a ketten azt mondják, hogy nem ismerik a vádlottat, és Hänselt sem ismerték. Végre Hallwichot és leányát hallgatták ki még egyszer, állítólag az egyik esküdt kívánsá­gára. Ez a két tanú semmi terhelőt sem vallott. Ezzel a tanúkihallgatást befejezték és a rend­őrség információját olvassák föl. E szerint a vád­lott fösvény ember. Az elnök most a következő egyetlen kérdést olvassa föl az esküdtek előtt: Bűnös-e Winkler Li­pót abban, hogy 1879. július második felében, Han­sel Leopoldina kézi munkásnő lakásán, titkon jelen­tékeny mennyiségű cyankalit öntött egy megyszeszt tartalmazó üvegbe, Hansel Leopoldina ellen inté­zett azon szándékkal, hogy megölje azt? A­mint táviratunk jelenti, az esküdtek több­sége kimondotta a bűnöst­ Afganisztánból. Említettük már, hogy a kabuli angol követ­ség őrségének egyik tagja, T­a­­­m­u­r nevű guide altiszt az angol táborba menekült. Egy altiszt el­beszéléséből a következőket jelenti az indiai al­­í király: Taimur Bala-Hissárban volt Cavagnarival és a többi tisztekkel. Harmadikán reggel 8 óra táj­ban a turkesztáni ezredek Bala-Hissárban köve­telték zsoldjukat. Daud sah egy hónapi zsoldot adott nekik; ők két hónapit követeltek és föllá­zadtak. A követség szomszédságában voltak ez ezre­dek és egy másik ezred is csatlakozott hozzájuk. Egy katona elkiáltotta: „Gyilkoljuk meg a köve­tet, azután az emirt.“ Berohantak a követség ka­puján és néhány szolgát megdobáltak kővel. A guidek tüzeltek a brit tisztek parancsa nélkül, a­kik pedig otthon voltak. Ekkor fegyverekért men­tek a zavargók, egy negyedóra múlva visszatér­tek, a­mely idő alatt elmenekülhettek volna az angol tisztek. Visszatérvén a zavargók, ostromol­ták a követséget, és magasabb pontra helyezked­vén, lehetetlenné tették a házfödél védelmezését. A védelmezők sánczfélét készítettek a háztetőn és az ablakokból is lődöztek. A városi nép 10 óra tájban csatlakozott a zavargókhoz. Egy óra tájban délután megsebesült Cava­­gnari; a sáncz mögött volt és golyó horzsolta hom­lokát. Jenkyns feljött és Munshit hivatta, hogy írjon az emirnek, de Munshi félt. Ekkor Tai­mur írt, tudatva, hogy megtámadták a követséget és segítséget kért. A levelet Gholam Nubbi Kabuli egy öreg guid altiszt vitte el. Válasz nem jött reá. Gholam Nubbi azt mondta később Taimurnak, hogy az emír azt írta a levélre: „Ha az Isten akarja, épen most teszek intézkedéseket“. Cavagnarit be­vitték a követségbe, és Kelly ápolta. Jenkyns ek­­­­kor másik levelet is küldött, tudatva, hogy Cava­­gnari megsebesült, és gyors segítséget kért. Ezt egy hindu vitte el, a­kit darabokra vágtak. Három óra tájban délután elküldötte Hamilton Taimurt és hat havi zsoldot ígért levélben. Ekkor már a követség háztetejére érkeztek a csavargók. Taimur fegyveresen a tömeg közé ment, lefegyve­­rezték, de életét egy tiszt megmentette. Taimur elmondotta ekkor, hogy ígéretet hoz, hogy hat havi zsoldot kapnak. Ezek azonban ledobták a kö­vetség tetejéről, és egy alacsonyabb ház tetejére esett és elvesztette eszméletét. Mindenéből kifosz­tották, midőn észre tért Karim kán tábornok előtt volt, ki a föllázadt dandár parancsnoka volt. Ka­rim kán ágyon ült, ötven-hatvan ember volt kö­rüle. Taimurnak, a­ki megígérte, hogy kieszközli a hat havi zsoldot, azt válaszolta, hogy ő nem te­het semmit, és bezáratta őt. Taimur saját tapasz­talásából nem tudja, hogy mi történt azután, hogy ő távozott a követségből, a­melyet akkor gyújtot­tak föl. Az emírnek egy sebesült havildarját akkor­­ hozták haza, midőn Taimurt bezárták, aki hálada­­tosságból, hogy kivette sebéből a golyót, meg­engedte, hogy másnap hajnalban elmenekülhes­sen Taimur. Ekkor a követségbe ment, leg­először Hamilton holttestét látta meg, a­mely egy eltört hegyi ágyon feküdt. A csapatok azt beszélték, hogy Hamilton három embert lőtt le pisztolyával, kettőt pedig kardjával vágott le, mielőtt agyonlőtték. A holttest meztelen és da­rabokra volt vágva, de nem volt megcsonkítva. Onnét nem messze feküdt Jenkins holtteste, ha­sonló állapotban. Taimur nem ment be a követ­ségbe, de hallotta, hogy Kelly holtteste a követ­ségben fekszik, és hogy Cavagnari a szobában volt a sebesültekkel, midőn felgyújtották a házat, és rájuk roskadt. Midőn Taimur eljött Kabulból, még nem találták meg Cavagnari holttestét. A többi három tisztet a követségtől 100 yardnyira egy kertben égették meg. Taimur azt hiszi, hogy a követség védői közül nem menekült meg senki. Gholam Nubbi, a­kinek levelet adott Cavagnari, él és Kabulban van, és most is nála van a levél, a­melyben az emir válaszolt. A guidek, a­kik szénát voltak kaszálni, Ka­bulban vannak a Mean-Kana-Mahallában, de nem szabad kimozdulniok. A szénakaszálók biztosságban vannak Sirdar Yahya kánnál. Daud sah, a­kit az emir küldött ki, minden lehetségest elkövetett a lázadás lecsillapítására, de leverték a lóról, megdobálták és szuronynyal meg­sebesítették. Midőn Taimur eljött, még élt, de ve­szélyes volt állapota. A támadás napján délután Sirdar Yahya és Mustafa Habibulla is a helyszí­nére mentek és csendesítették a lázadókat, de lö­vésekkel fogadták őket és kénytelenek voltak visszavonulni. * A „Times“ szerint Cetewayo elfoga­­t­á­s­a a zulu háború végét jelenti. Ezután fölveti e lap azt a kérdést, hogy mi történjék ezzel a nyugtalan uralkodóval, hogy rokonszenvet érde­mel-e inkább, mintsem rosszakaratot? Ha volt is szándéka, hogy ártson nekünk — mint Sir Bartle Frere állítja — több kárt szenvedett, mint a­meny­nyit tett. Azt mégsem lehet megengedni neki, hogy elfoglalja előbbi állását, és folytassa a régi játé­kot. Katonai rendszere nem egyeztethető meg azokkal a viszonyokkal sem, a­melyeket legútabb­­­ban kötöttünk Zaluországban. E katonai rendszer képviselőjét fogva kell tartani, míg a veszély el nem múlik. E néhány szóban Zuluország jövendő kor­­­­mányzását illetőleg is kifejezi nézetét a „Times.“ . Zuluországra ugyanaz a sors vár, mint minden más angol gyarmatra: egyelőre benszülött főnökök fog­ják kormányozni angol miniszter residensek pa-­­­rancsa szerint. Nyílt levél Csernátony Lajos barátomhoz. Emlékezni fogsz bizonyosan te is ama forgalomban levő adomára, mely szerint egy magas, természetesen bécsi pénzügyi em­ber és kapacitás azt mondotta volna a tőle tanácsot kérő gazdag örökösnek, hogy, ha jól akar élni, ebédelni, mulatni, vegyen örök­ségén állami kötvényeket, —­ de ha nyu­godtan akar aludni, úgy vegyen ingatlan földbirtokot. Ezen elmés pénzügy bölcseleti tanács mai napig — par le temps qui court — úgy látszik nekem, értékében tetemesen csökkent. A földbirtok nem biztosítj­a álmod nyugodtságát. Látom szellemi szemmel, hogy ijedsz meg! Azt gondolod, hogy régi barátod, ki­nek a földbirtok érdekei körül való töpren­géseit oly jól, és huzamos idő óta ismered, most már megereszt egy elkeseredett szt.­­iváni éneket időjárás, minden képzeletet fe­lülmúló rossz termés, végletekig menő nyo­mor, vagy épen a catastert kiigazító, és új catastert készítő bölcseség (a non lucendo) extravagantiái és áldástalansága felől. Ne félj ! Éhez nem merek hozzáfogni. Nem akarok — tán nem tudok — könyvet írni. Aztán a tömegesség megrettentene min­denkit, s bizonyára a könyv­et nem olvas­tatnék. Pedig én épen olvastatni óhajtok. Egyszerűen csak az említett fináncz­­bölcs életének értékét kívánom devalválni. Ugyanis: a földtulajdonos nem alhatik nyugodtan — a gyakorlatban levő adózási rendszer és adóbeszedési módozatok miatt. Épületes, ha nem is vigasztaló dolgo­kat írtál már te erről a maga idejében, épen az „Ellenőr“ hasábjain, s csak azt szeretném tudni, mit értél utól, s mi ered­ménye lett akkori „leleplezéseidnek“ a fő­városban ? A vidéken ugyan nem igen venni észre semmi olyast, mi arra engedne következte­tést vonni, hogy e tekintetben javulás állott volna be. Te, kedves barátom, saját élményeidet hoztad a közönség elé, adófizetési viszonyai­dat illetőleg,­­ legyen szabad nekem ha­sonlót tenni „harag és tajtékzás“ nélkül. Az országgyűlési szünet beálltával haza­jöttem én is, hogy majd most már — min­dig a bécsi finansz bölcs alapmondását tartva szem előtt — ugyancsak nyugodtan fogok aludni. Ezen szándékom bizonyára teljesen jo­gosult volt, sőt némi kiváltsággal is képzel­tem bírni magamat az efféle kellemes ké­szülődésre. Hiszen mondani szokták: „országgyü­lési képviselőre adóviszonyok tekintetében különös figyelem is fordíttatik, az a mások­nál különösebb kíméletben részesül.“ No ezt, ha így volna, nem helyeslési hozzájáru­lással mondom. De így szokták mondani. Aztán — gondolhattam — a képviselőház pénzügyi bizottságának évek óta tagja va­gyok, az országgyűlési szabadelvű pártkör­nek elnöke is vagyok, — de meg még tel­­jes próbájú mameluk is volnék stb. Szóval, elmondhattam magamról, mint az egyszeri sárosmegyei földesur Megyerinek: „Óh én igen sok vagyom.“ Adómat a Il-ik évnegyedre még Buda­pestről­­, évi május 14-én pontosan befizet­tem, nyugtám is van róla — nyugodtan alkatom. Egy szép reggel — junius 17-én — „megintést“ kapok: fizessek 6 frt 77 kv adóhátralékot, „mely már a Il-ik évnegyedre esedékes folyó adótartozásommal együtt lett volna lerovandó.“ Íme, már június 17-kéről 18-kára virradóra nem alhattam nyugodtan. A financzbölcsnek nincs igaza. Igaz, hogy fényes elégtételt nyertem ál­mom nyugodtságának megháborításáért, mert már június 18-án levélbeli apostrophálásomra választ nyertem, hogy „nemcsak nem vagyok adós, de még felülfizetéssel is dicsekhetem“ és az illető igen derék és jámbor hivatalnok még következő záradékkal is ellátta vála­szát: „midőn mindazáltal ... bocsánatát és a netán mégis elkövetett hibáért kegyes elnézését alassan kikérném, stb. Ezen ügy tehát — magánoldalát te­kintve — be volt fejezve. Igaz, két utat kellett, az egyiket tétetnem, a másikat ten­nem 6 frt 77 kr erejéig történt illetékte­len háboríttatásom miatt, az első 1 %, a másik 34 órai kocsizásba került — no de mégis be volt fejezve. De a „földbirtokos“ alkotási nyugalma csak nem akart visszatérni. Ugyanis eszembe jutott, hogyha már én, ki a fentebbi Megyeri-féle számos qua­­lificatióval bírok — ilyeneknek vagyok ki­téve — mit szenvedhetnek és szenvednek el tényleg a „névtelen martyrok“ az apróbb, a munka és kenyérkeresettel elfoglaltabb, r irni és olvasni nem tudó földbirsrt adókötelesek, kik bizonyára »" abban nem követik, hogy adókönyveiket, nyug­taikat, iveiket s a t. s a t. évről-évre (leg­inkább az utolsó katonai executiók ideje­­ óta) gondosan összegyűjtve — különös e czélra szánt „levéltárban“ őrizgetik ! De nemcsak ezen szemlélődés volt ká­rára „földbirtokos nyugodt­ álmaságomnak“. Ez utoljára csak ostoba samaritanus könyö­rületes szivüség, a­melyre egy „propriétaire“ képviselő, közszolgálati ember — esetleg államférfi — mint tudjuk, egyáltalában nem kötelezhető és elég bamba, (igy fordítom a „naiv“ jelzőt, melylyel egy más alkalom­kor egy magas állású collegámtól ruháztat­­tam fel) ha teszi. Hanem még más is volt. T. i. azon hóbortos eszmém támadt, hogy — ismét sokszerű minősítvényeimnél fogva — tán némileg kötelezve is vol­nék az illető irányadókat, ezen állapotokról informálni, felvilágosítani, hogy segítsenek a dolgon — nem az enyémen, mert az, mint mondom be volt kellőleg fejezve, hanem egyik előbbi §-omban említett német bölcseleti termino­lógia szerint valóban „öntudatlan államanya­got“ képző szerencsétlenek százezrein. El is tökéltem erre magamat. Beutaztam Budapestre július 9-ikén azon szándékkal, hogy majd ezt teszem, azt teszem. Felvilá­gosítok, figyelmeztetek, iitek, orvoslást és segedelmet szorgalmazok. Különösen pedig a naiv észjárá­somnál fogva arra készültem fősúlyt he­lyezni, hogy az adó pontos befizetését esz­közölni, arra ösztönözni, ingert szolgáltatni, mégis csak nem a legczélszerűbb mód az, ha épen a legpontosabb adófizetők (szerény pironkodással kell, hogy bevalljam, hogy épen az ilyenféle specialitás egyik pél­dánya önmagam vagyok, háborgattatnak il­letéktelenül. Én legalább meg vagyok győ­ződve, hogy ennél van számos, sokkal jobb és czélszerűbb módozat is. Ezen szent szándékom végrehajtása kö­rül azonban épen Budapesten néminemű meghökkenésben részesültem. Kell, hogy ezt is fldbeszéb®mi nehogy „Bih­al" szsámlékaim végre-n­em-hajtása miatt azt mondhassad, nemcsak bamba, hanem vastag magyar in­­dolentiáju ember is vagy te, Pál barátom. Ezen mulasztásom históriája hát ez: 1878- ik évi január 10-én az egyes. főv. takarékpénztártól felvettem értékpapír fede­zet mellett 1000 forintot kölcsön. E kölcsön kamatát fizettem, illetve sza­bályszerűen előlegeztem következőképen: a) az 1-ső évnegyedre a kölcsönvételi­or b) a 2-ik évn.-re 1878. ápr. 4-én c) a 3-ik „ jul. 5-én d) a 4-ik „ szep. 26 és okt. 4-ike között e) a 5-ik „ 1879. jan. 10-én f) a 6-ik „ ápr. 3-án, 1879- ik évi julius 9-én vagy tán 10-én, tehát mindenesetre a nyert „előleg“ lejáratának napján, aztán meg-, illetve visszafizessem az ezer forintot. És felszámítottak terhemre 1 frt 35 krt o. é. mint — késedelmi kamatot. Én azon eretnek hitben „leledzettem“, hogy azon körülmény, mely szerint kanmat­­fizetéseimnél csak két ízben, t. i. a tőke felvételekor, és 1879-ik évi januárban, zár­tam be a nekem adott „előlegének lejá­rati n­apj­át, minden egyéb alkalomkor pe­dig én siettem kötelezettségemnek eleget tenni, a lejárati napot megelőzve 5—6—7 nappal, nekem kedvez, és én pontosság, buzgalom és igyekezet dolgában ugyancsak meritorium munkát cselekszem. Egyrészt ön­magamat mennyire „kifenem“ az intézet előtt, mint a legexactabb adósok egyike, másrészt az általam nagyrabecsült intézet érdekeire is, mily kitűnő figyelemmel va­gyok ! Pedig hát én fizettem még 1 frt 35 kv késedelmi (?) kamatot. Ez az a „meghökkenés“, a­mely köz­bejött, és megakadályozott engem abban, hogy az adó pontos fizetésétől elriasztó el­járásokat az „irányadókénál jelezzem, be­jelentsem, tudomásukra hozzam és az orvos­lást szívekre kössem. Ugyan valid meg kedves barátom, ha én p. o. elmentem volna a pénzügyminiszter ő excellentiájához, hogy egyrészt kíntársaim­nak, a földbirtokos adóköteleseknek szutyon­­gattatását, vékonyabb és vastagabb tűkkel, való szurdaltatását saját példámmal is illu­­­strálva neki előadjam, másrészt figyelmez­tessem azon körülményre, mily káros az az­ államra nézve, ha a pontosságtól, gyorsaság­tól a fizetéshez az illető felek formaszerűei és rendszeresen elria­s­ztatnak, s attól elszoktattatnak, — mit felelt vagy leg­alább felelhetett volna nekem tisztelt­­ excellentiára ! szükség a korai, idő előtti fizetésekkel kot­­nyeleskedni, és nem czélszerű — tapasztal­hatta ezt ön „takarékpénztárának“ eljárásá­ból. Ott pedig ugyancsak van rend és szabály­szerűség, az én hivatalnokaim — szegények! — a tán Mária Terézia idejéből felmaradt kamarai könyveléstől, az adónak többféle hatóság által való kivetésétől, kezelésétől, beszedésétől, azt sem tudják, hol áll a fe­jek, s igy még sokkal menthetőbbek és men­­tendőbbek, mint a gépszerű regulák közt, a legjobb könyvelési rendszer mellett dolgozó takarékpénztárak. Mindezeknél fogva tanulja meg jövőre, hogy magántartozásaiért ne fizessen kamatot, csak a lejárat napján, országos adóját pedig fizesse, ha különben önmagának kárt és költséget nem okoz, akkor, mikor már attól egyáltalán fogva nem szabadulhat. A nagy buzgalom és igyekezet a fizetési dolgoknál is fölösle­ges. Közegeimről és eljárásukról pedig ítél­jen ön legalább is annyi szelídséggel és méltányossággal, mint az egyes. főv. taka­rékpénztár ügykezeléséről. Servus ! És én a választ ilyennek képzelve, s a pénzügyminiszter esetleges kifigurázását jo­gosultnak érezve, mint mondom, meghökken­tem, s nem is mentem sem panaszkodni, mire már okom úgysem volt, sem taná­­csolgatni, mitől a takarékpénztártól nyert oktatás által gyökeresen elijesztettem. Neked és számodra, kedves Lajos, azon­ban, ki velem együtt eveztél már e csol­­nakban is, s ha akarod, lapotok számára, tel­jes hűséggel megírtam ez épületes két tör­ténetet. Járj el levelemmel mint jónak lá­tod. Isten veled! őszintén hived. (Nógrádi) SZONTAGH PÁL: Tisza Kálmán kormányelnök a mai gyors­vonattal Ostendéből illetőleg Bécsből Budapestre érkezik. A Bécsben most folyó nagyfontosságú po­litikai tárgyalások mellett azonban valószínű, hogy rövid idő alatt pár napra ismét felrándul Bécsbe. A Hechtl-ügyben igen érdekes felvil^^­ tást kaptunk bécsi levelezőnktől. E fe'¥'ilágositás teljesen igazolja felfogásunk,- melyet a budapesti és bécsi sajtó ^tévedésével szemben kifejeztünk, hogy t. i. a 25­5-t nem büntetés, hanem kártérí­tés, s hogy az állítólagos ítélet nem volt ítélet, hanem cak az ítéletről való értesítés. /járó Boemelburg — írja levelezőnk — 3-dik húszezredben kapitány magyar ember, vagy hát lilább is magyarországi születésű. Megsértve éremén magát Hechtl által, ezt megsebesítette. Az összeütközés történt 1878. november 20-c sikán és deczenber 12-én Hechtl sebe már be volt hegedve. Összesen húsz napig volt orvosi kezelés alatt. Meg­halt Hechtl 1879. április 4-én és pedig az „altest­nek beteges elfajulása (Krankhafte Entartung des Unterleibers) következtében.“ Boemelburg felett a döntő ítéletet a legfelsőbb katonai igazságszolgál­tatási senatus a hadügyminisztériumban mondotta ki. A hírhedt 25 frt arra vonatkozik, hogy Hechtl panaszában csakugyan 25 frtot kért gyógyköltség czime alatt. Ezenfelül a megsebesített követelt még 100 frtot időveszteség fejében. Ezen követe­lésre nézve a katonai törvényszék a polgári per­usra utasította a panaszlót. Végül elítéltetett Boe­melburg fogságra is és ezen büntetését ki is állotta. A katonai hatóság csak azért értesítette Hechtl utó­dait a 25 frtot illetőleg, hogy a pénzt felvehessék. A Dana-egyesület ma éjjel 3/­12-kor érke­zett meg a fővárosba a „Sofia” gőzösön. A késő idő miatt semmi fogadtatás sem volt, csak H­u­n­f­a­­­v­y János intézett néhány szót a vendégekhez sajnála­tát fejezve ki, hogy az előhaladott idő miatt a szándékolt ünnepélyesebb fogadtatás meg nem tör­ténhetett, egyszersmind azon kérelemmel járult hozzájuk, hogy holnap reggel (vasárnap) fogadják el a tisztelgéseket. Az egyesület a hajón tölti az éjjel reggel 8 órakor a küldöttségek tisztelgését fogja fo­gadni és 1­9 órakor elutazik. A hajót Pozsonyban és más helyeken is ün­nepélyesen fogadták, vagy üdvözölték. Az útköz­ben levő állomások mind föl voltak lobogózva. Po­zsonyban a polgármester üdvözlő beszédjére Suess vá­laszolt s mint mondá, nemcsak mint magánszemé­lyek, hanem mint a munka képviselői fogadják e megtiszteltetést. Pozsony mindenkor támogatta az egylet intenzióit és azért köszönetet mond polgá­rainak s élteti az ős királyi várost. A hajón van New­ald bécsi főpolgármester, Banhaus volt osztrák kereskedelmi miniszter és több nevezete­sebb egyéniség. 1­3 é­­v­­o­s. Várjon hogy érzik magukat sajtóbeli ma­­nócskáik furcsa ötletei és nevetséges ugrándozásai felett azon vezérárnyak, kik részint az „egyesült ellenzék“ országgyűlési ördöngösségében szerepel­nek, mint széthúzó szellemek, részint pedig a „pártkivüliség“ purgatóriumának félhomályából me­rengnek vissza lépésükre, melylyel — a Milton ál- M megénekelt — „bolondok paradicsomába“ jutott el tek­in­tél­y­ük? Én azt hiszem, hogy nagyon rosszul érzik magukat. Mert hát sokkal több eszük van, mintsem helyeselhetnék hírlapjaik eljárás** de sokkal kevesebb az erkölcsi ""'then n­ityá­

Next