Ellenőr, 1879. szeptember (11. évfolyam, 420-466. szám)

1879-09-12 / 438. szám

kulási küzdelmeink nehéz időszakára esik, lehe­tetlen a legfájdalmasabb megindulás nélkül végig tekintenünk amaz erőszakosan megcsonkított élet folyamán, melynél époly kevéssé hiányzott a tehet­ség, mint a buzgalom. Íme életének rövid vázlata: Rajner Pál 1823. február 28-án született Pesten, a­hol gymnasiumi tanulmányait is végezte. 1835-ben a bécsi Theresianumba vették föl s hét éven át itt fejezte be a bölcsészeti és jogi tan­folyamokat. Ritka készültséggel hagyta el a 19 éves ifjú az intézetet, hogy 1844-ben a m. kir. udvari kanczelláriába lépjen, előbb mint gyakor­nok, majd mint tiszt, fogalmazó. Ily helyzetben találták őt az 1848-as események. Rajner az első magyar felelős minisztérium megalakulása után fogalmazó lett a földmivelési és kereskedelmi mi­nisztériumnál Klauzál alatt. S midőn megharsant a harczi riadó, Rajner letette a tollat s karddal kezében, lángoló hazaszeretettől serkentve lépett a honvédek soraiba. Előbb Ivánka Imrének, ennek elfogatása után pedig Guyon ezredesnek lett had­segéde s küzdött vitézül. A forradalom lezajlása után magányba vonult családjához, mely Bars­­megye előkelő családjainak egyike volt. Itt egé­szen tanulmányainak élt; meg volt győződve, hogy a haza sorsában jobb fordulat fog bekövet­kezni, hogy alkotmányunk nem veszett el végkép s hogy nemsokára nagy szükség lesz alaposan kép­zett hazafiakra, kik azt a szellem fegyverével fog­ják megvédeni. Azért tanult, erősen tanult. A ma­gyar közjog, a külföldi politikai állapotok és intéz­mények képezte kiválólag politikai tanulmányainak főirányát. S jött is idő, midőn ezeket érvénye­síthette. Az 1860-iki októberi diploma után a megyéket restaurálták; a közélet első sorompója megnyílt a hazafiak előtt. Még azon év deczemberében Bars­­megye alkotmányos tisztújítása alkalmával Raj­ner Pált egyhangúlag első alispánná választották meg. Az alkotmányos élet ezúttal csak rövid i­deig tartott, elég ideig mindazonáltal arra, hogy Rajner Pált nemcsak megyéjében, hanem szélesebb kör­ben is mint alapos politikust s a mellett a köz­­igazgatás erélyes és ügyes férfiát ismerjék meg. 1865 ben Ssontmegye ipolysági választókerülete képviselői mandátummal bízta meg. Mint határo­zott deákpárti jelölt lépett föl, s mint ilyen fog­lalt helyet a képviselőházban is a pártok sorako­zásánál. Mint szónok alig szerepelt a vitákban, a nyilvánosság előtt, de alapos ismeretei, tiszta íté­lete, munkássága s kitartó szorgalma, határozott pártállása s ragaszkodása elveihez, pártja bizal­mát s az egész törvényhozás becsülését szerezték meg számára. Több bizottságban foglalt helyet s vitt tevékeny s munkás szerepet. A kiegyezés, melynek létrehozásában ő is buzgó részt vett, végre 1867. elején létrejövén, a megalakult felelős minisztérium őt Barsmegye fő­ispánjává nevezte ki, Wenckheim visszalépése után a kormány tagjává lett, de nem sokáig viselte a belügyi tárczát. Fokozódó baja elkedvetlenítette s ő felsége 1871. január közepén fölmentette ez állása alól, Tóth Vilmost nevezvén ki helyébe. Majd a politikától visszavonulva, az általános földhitel-részvénytársu­­latnak lett egyik igazgatója, ámde betegsége meg­válni késztette ez állásától is, sőt nemsokára egész nyilvános szereplésétől. Rajner visszahúzódott hont­­megyei lontói birtokára viselni tovább is az élet terhét, melytől megszabadította végre saját golyója. Maga mondta többször, hogy az élet teher neki. A magánéletben is igen kedvelt, szentetreméltó férfiú halála mindenesetre közrészvétet fog kelteni. Lelje meg a sírban a nyugalmat, melyet a földön hiába keresett. Béke poraira, áldás emlékének. Radvánszky Antal báró beszéde ___ A„.TOár..eGjlmir#an.lJYfth­ílí,QRa|iu kájzij kezekben adjuk. Hogy mily égető szükség követeli, hogy a már 30 évvel ezelőtt kimondott hitfelekezetek közti egyenjogúság szerves összefüggésben s rész­letezésben szabályoztassék, azt a mindennapi ese­mények bőven igazolják. Hogy ne soroljam elő mindazon tárgyakat, melyek a hitfelekezetek közti egyenjogúságra s viszonosságra vonatkoznak, csak két főtárgyat említek: az egyik a vegyes házas­ságok eleibe még mai napság is gördített akadá­lyok, a másik a vegyes házasságból keletkezett válóperek rendtartása. Daczára az 1843/4-ki tör­vényhozás intézkedéseinek, a vegyes házasságok még mindig nehézségekbe ütköznek, ennek oka a különböző vallások különböző felfogása a házasság érvényességét illetőleg. Igaz ugyan s ezt be kell vallanunk, hogy a törvényt tettleg s egyenesen nem támadja meg azon egyház, mely a házasságot illetőleg a protestáns egyházzal ellennézetben van, de az tény, hogy azzal szemben passiv magatartást követnek. De ezen passiv negativ közvetve okozója an­nak, hogy a törvény tökéletesen nem érvénye­síttetik. Tekintettel az ebből eredő confliktusokra s azoknak szomorú következményeire, világos, hogy az eféle állapotokat nem türheti az állam, fel­adata tehát a törvényhozásnak gondoskodni arról, hogy a házasságok ne akadályoztassanak. Mert akármilyenek is legyenek a házasságra nézve a hitfelekezeti eszmék, az állam mint confessio nél­küli morális testület a házasságot, tekintettel kö­vetkezményeire s végczéljaira, önmagával szemben csak socialis institutionak tartja. A társadalmi té­ren nagy mérvben megszűnvén már a vallásos confliktusok, a társadalomnak igényei nem akadá­lyozzák többé a vegyes házasságokat, jele an­nak, hogy ezen házasságok napról-napra szapo­rodnak. A második tárgy, melyet a hitfelekezetek közti viszonosságra vonatkozólag mint a többiek­nél fontosabbat s nagyobb horderejűt kiemeltem, a vegyes házasságokból eredő válópereknek rendtar­tása. Eltekintve attól, miként felettébb visszás és jogi szempontból semmiképen sem indokolható azon eljárás, miszerint egy és ugyanazon perben két rendbeli bíróság külön jogfelfogás szerint hozhas­son ítéletet, ez a viszonosság elveinek sem felel meg, mert midőn az egyik fél felett a szent­szék ítél, akkor ugyanazon perben a másik fél felett a világi biró bíráskodik. A reciprocitásnak csak úgy volna megfelelve, ha ezen válóperekben mind a két házastársra nézve a világi biró ítélne. Mindezeknél fogva legfőbb ide­jét látom annak, hogy a protestáns közegyház szor­galmazza azt, hogy a hitfelekezetek közt elvben törvény által már kimondott egyenjogúság és vi­szonosság részletekben is szabályoztassék. A­mi az egyház belügyeit illeti, első s leg­főbb feladatunknak tartom, azon iparkodni, hogy hazánkban a protestáns egyház magyar szellemü s magyar érzelmü legyen; nem zárja ki ez azon szabadságot, miszerint a közegyházban létező más­­faju nemzetiségek isteni szolgálatukat anyanyelvü­kön ne végezhessék s ezen nyelvet saját belkö­­rükben ne használhassák, de azért föltétlenül kö­veteli azt, hogy minden nemzetiség, mely egyhá­zunk keretében s igy az államban létezik, a ma­gyar alkotmányt élvezi, abban találja oltalmát s igy a magyar alkotmányosságnak kiegészítő részét képezi, szellemére nézve magyar legyen, mert a hazafiság nem egyedül a nyelvben, hanem a szel­lemben, érzelemben és tettekben gyökeredzik. Hogy tehát ezen hivatásnak kellőleg feleljünk meg, fő feladatunk gondoskodni arról, miszerint isko­láinkban az ifjú sarjadék zsenge korában szívja már magába a magyar szellemet s a magyar lelke­sedést. Az utolsó időben egyházunk életében a sza­badságnak egy káros kinövése mutatkozott, mely figyelmünket különösen vonja magára, ez az auto­nómiának téves felfogása. Nyilvánult ez, fájdalom épen némely nagyobb egyházban, a­mennyiben azok bizonyos ügyekben alárendeltetésüket a fel­sőbb egyházi hatóságok irányában elismerni nem akarták. Ezen felfogásnak helytelenségét nem szük­ség indokolnom. Az egyházaknak autonómiája a valódi felfogás szerint a legszebb szabadságnak élvezete, de ezen szabadságnak korlátai szorosan vannak kijelölve s az egyházaknak ezen korlátokon túl lépése a köz­egyháznak alapjait rázkódtatná meg. A protestáns egyházban sehol sem fejlődött ki oly tökéletesen a presbyterialis rendszer, mint épen hazánkban és Skócziában. Azon elv szerint, melyre a presbyteriális rendszer van fektetve, a lelkészi kar nem egy különálló, hanem kiegészítő része az egyházi községnek. Lelkész és hivek, egy­háziak és világiak egyházi történelmünk igazolása szerint mindig egyetértőleg fáradoztak, közösen tűrtek és szenvedtek s egyenlő szellemben működ­tek egy kitűzött czél felé. Azonban fájdalom most jelei mutatkoznak annak, miként ezen szép viszog, mely a régi egy­házban tántorítatlanul állott fenn, újabb időben sok helyütt meglazult. Ugyanazért oda kell hat­niaitjJlJ^y, § J/'! JöJä' WAiJíflgí­tét kapjon, s ez csak úgy érhető el, ha a presby­teriális rendszert követve a világiak fokozott érde­keltséggel fognak viseltetni a közegyházi ügyek irányában s legszorosabb érintkezésben s barátságos viszonyban fognak állani a lelkészekhez. Egy nagy hiányban szenved egyházunk, ab­ban t. i., hogy nincs szükségeinek megfelelő köz­alapja, mely körülmény sokban bénítja működését. Vannak ugyan egyes alapítványok, de ezek speciá­lis természetűek, pedig olyan alapra volna szük­ség, melynek jövedelmei a felmerülő szükségekhez képest szabadon lennének felhasználhatók. Ezen hiány napról-napra érezhetőbb lévén, felesleges volna ilyen közalap létrehozatalának szükségessé­gét bőven indokolni, elég ezek közt felemlíteni, hogy a teendőknek évről évre rohamos növekedése és szaporodása, a superintendens uraknak jobb do­­tatiójáról való gondoskodást elodázhatatlan köteles­ségünkké teszi. Áll ez az esperes urakra nézve is. Elaggott lelkészeink s tanítóink nyugdíjazásáról nincs gon­doskodva, iskoláink kellő felszerelését nem fedez­hetjük, s több ilyen égető szükségeink felettébb sürgetik az ilyen közalapnak megalkotását, mit egy időre talán lehet még elnapolni, de annak előbb utóbbi létrehozatalát kikerülni nem fogjuk. Hazánkban híveinknek száma egy millióhoz közelítve legalább 900,000-re vehető, egy családra négy személyt számítván körülbelül 225,000 evan­­gélikus család létezik az országban. Ha minden család az egyházi közalapra egyszers mindenkorra két forintot lefizetne, 450,000 írtból álló tőke gyűlne egybe, mely összegnek évi jövedelme a mostani kamatlábnak megfelelőleg körülbelül 30,000 frtot tenne, s igy ezen summa évenkint állana rendelkezésére egyházunknak s abból fedeztethet­nének azon égető szükségek, melyek eddigelé vagy éppen nem, vagy csak rendkívüli nagylelkű ada­kozásokból fedeztetnek. Nem is elkerülhetetlenül szükséges, hogy ezen tervnek azonnali kiviteléhez hozzáfogjunk, barátkozzunk meg egyelőre az esz­mével. Én meg vagyok győződve arról, hogy ezen közalapnak megalkotását jövendőre nem fogjuk ki­kerülhetni, de azon esetre, ha az csak akkor lépne életbe, mikor én már nem leszek, a valószínűleg felmerülendő inexigibilitások pótlásának tekintetbe vétele mellett, a reám­ eső két forintnyi illetősége­met előlegesen 2000 írttal ezennel beváltom. Rövid vázlatokban s csakis fővonásokban je­leztem azt, mit szerintem egyházunknak kifelé kí­vánni és szorgalmazni, befelé pedig tennie kell, hogy jövendőre az egyik irányban egyházunk jogi állapota biztosítva legyen, más irányban pedig léte virágzóbbá váljék. Két hatalmas erővel vívta ki magának a Protestantismus mostani állását s egye­dül csak azzal biztosíthatja jövőjét is; ezen két erő a szilárd akarat és férfias kitartás, mely erő­nek akármilyen küzdelmek közt utóvégre győznie kell mindig ott, hol a czél szent. Igaz, hogy ezen czélra vonatkozó akarat és a tett közt áll még a ki­vitelnek lehetősége vagy lehetetlensége, az elsőt fel kell használni, a másiknak legyőzésén kell ipar­kodni figyelemmel arra, hogy gyakran mi most kivihetetlennek mutatkozik, idő­jártával kivi­­hetővé válik. Használjuk fel tehát a lehetősé­get s szedjük le a már megérlelt gyümölcsöket, vívjuk ki azt, mi az egyház terén most kivívható. Ezen eszméket tartván szem előtt felesleges volna székfoglalásom alkalmával egy programmot felállí­tani. Mint eddig, úgy ezentúl is jelszavam lesz: akarat és kitartás. Nem fog bennem hiányozni, mint eddig nem hiányzott sem az első, sem a má­sodik, de kívánt hatása s eredménye csak akkor lehet, ha kiválólag a főtisztelendő superintendens s a méltóságos s nagyméltóságú kerületi felügyelő urakban nyeren­ek támogatást. Ezen kérésemmel üdvözlöm különösen nagyságodat, tisztelt elnök­társamat. Az isten már egyszer egy esperességnek élén kötött kettőnket egymáshoz, isten most ismét egybekötött. Ezen isméti egybeköttetésünknek azon mérvben örvend szivem, melyben a fájdalom tölté el azt, midőn elhagyta nagyságod azon esperességi elnökséget, melyben él most is emléke s ez igazolja becses személyére vonatkozólag azt, hogy azon vi­lágosság, mely felvilágosit, eltűnik ugyan, de annak utófénye még sokáig tart. Amidén törvényes megválasztatásom következ­tében az egyetemes felügyelőséget ezennel tettleg elvállalnám, szabadjon még végtére két érzelemnek kifejezést adnom, egyik a fájdalomnak, másik a háladatosságnak érzete. Fájdalmas, s felették fájdalmas tagadhatat­lanul az, hogy egy gyászos esemény, a közegyházat ért keserves csapás következtében foglalom el azon helyet, melyet egyházunkban halhatatlan emléke­zetű elődöm, nagymirigy Zsedényi Ede fájdalom csak rövid ideig, de egészen betöltött. Indokolva van ezen fájdalom, mert a közegyház a megboldo­gultnak személyében lelkes kormányzóját, martyr­­koszorúval díszített hű bajnokát, áldozatkész mun­káját, én pedig kiválólag tisztelt ifjúkori baráto­mat siratjuk. A jeles férfiúnak kitűnő erényeiről, egyházához, hű ragaszkodásáról s példás jótékony­ságáról megemlékezvén, maradjon köztünk különö­sen e helyen, mint egykori működésének szente-IXjamAVfi, az egyháznak bennem helyezett nagybecsű bizo­dalma keltett fel. Mennél kitünőbbnek tartom azon állást, melyre szabad választás utján emeltettem, annál melegebben tudom méltánylani a megválasz­tatásom által bennem központosult bizalmat. Fogadják azért a tisztelt egyházak szives bi­­zodalmukért s általa tett kitüntetésemért hálás kö­­szönetemet. Érzem ugyan az egyetemes felügyelő­séggel reám nehezedett feladatok megoldásának, kötelességemnek és felelősségemnek súlyát, érzem ezt annál inkább, mivel megőszült korban az aka­rat nem áll mindig a tetterővel egyenvonalban, pedig az egyház terén nem érjük be akarattal egyedül, itt tetterőre van szükség. Hanem az egy­ház terén akadályoktól visszariadni gyengeség, el­csüggedni nem szabad, s azért vigasztalom maga­mat azzal, hogy a nyilvánosság terén a bizodalom ébreszté fel a lelkesedést, a lelkesedés pedig a tett­erőt serkenti munkára, s azért újult bizalommal lépek új hivatásomnak pályájára, hogy a minden­ható megadandja hanyatló testi erőmnek azon ru­­gékonyságot, melynek hatása alatt az akarat tetté válhatik. S miként a napnak leáldoztával még mindig érezzük annak éltető erejét és látjuk fénysugárral körülvéve a távoli látkört, úgy én is éltem alko­nyán vallásomért mindig buzgólkodó forró szi­vem lüktetését még érezve, midőn egy tágasabb TÁR­CZ­A. Egy művész ifjúsága. Irta Nohl Lajos. (Az „Ellenőr“ eredeti tárczája.) II. Az atya gyermekét Eszterházy herczeg­­­hez vezette, ennek családjában a zenei Maecenas­­ság örökös volt. Csakhogy „azt hiszem efféléhez csupán nők segítségével jutottak nála“, h­a a nagy Beethoven néhány évvel később, midőn őt, úgy mint a többi főrangúakat „missa solennisé“-nek javára aláírásra szólította fel, a mester egyáltalá­ban „nem akart felőle jó véleményt táplálni.“ Mi különöst várhatott tehát egy fiatal kezdő? A her­­czeg néhány száz frankkal ajándékozta meg. „Haydn Maecenasának utódjától ez édes kevés volt,“ folytatja tudósításunk, azonban a nagyobb és műveltebb Pozsonyban a fiú sokkal kedvezőbb fo­gadtatásban részesült. Két magyar gróf Amadé és Szapáry aláírást indítottak, mely hat évre ezer forintnyi évi jövedelmet biztosított neki. Ez által teljesült atyjának óhajtása és a fiúnak méltó kiképeztetéséhez láthatott. Egy évvel későbben 1821-ben rászánta magát, hogy állását elhagyja és családjával Bécsben tele­pedik meg. Most azonban feleségében, egy felső ausztriai születésű nőben, aggodalmak kezdtek éb­redni és nem akarta kedvenczét a bizonytalan jö­vővel fenyegető művészpályának kitéve látni, resz­ketve kérdé, hogy mi lesz, ha amaz idő elteltével reményeik hajótörést szenvednek. „Amit isten akar!“ kiáltott fel a kilencz éves fiú, aki csendes aggódással hallgatta a szülők tanácskozását, e sza­vak az anya aggodalmait és ellenvetéseit annál in­­kább csillapították, mert szívében valódi benső vallásos érzelem honolt. Hatszáz frankot eredményezett a bútorzat eladása és most a további eljárásról kellett gon­doskodni. A szeretetreméltó és szerény Czerny Károly volt az, akit az atya fia mesterének szemelt ki, mert Czerny egy ideig Beethoven tanítványa volt és ennek majdnem valamennyi szerzeményét könyv nélkül játszotta. Csak a fiú bámulatos tehet­sége bírta reá a túlságosan munkával elhalmozott mestert, hogy tanítványai sorába felvette, de alig kezdte a fiú Beethovent tanulmányozni, rohamosan megnyerte mesterének teljes szeretetét. De hogy is foglalkozhatott Cr­e­m­e­n­t­i száraz compositióival, melyeket Czerny paedagogiai okokból vett elő, az a fiú, aki annyira el volt telve a zene tüzével és szenvedélyével, aki e művészetet korlátlan szabad­ságában élvezte legzsengébb évei óta? „Ha valame­lyik hangjegy-kereskedőnél beszólott, sohasem találta elég nehéznek az elébe rakott darabokat“ olvassuk tudósításunkban. „Egyszer egy kialló Hummel H-moll versenyét mutatta meg neki. A fiú végig lapozta az egész füzetet és kijelentette, hogy szót sem érdemel, lejátszsza a lapról. E véleményét a város első zongorázói előtt is bátran kimondta. Az urakat meglepte a fiú önérzete, szaván fogták és bevezették a terembe, hol egy zongora állott. A kis művész teljes gyakorlottsággal és biztossággal játszotta végig az egész versenyt.“ Ugyane darab­bal egy évvel később Beethoven előtt lé­pett fel. Most már nem volt nyugta, nyilvánosan akart játszani. „Nem ismerek nagyobb élvezetet, mint művészetemet űzni és be is mutatni m­irá egy al­kalommal fiatalabb éveiben Beethovennak, és ez a fiatal lángész, mely a nyilvánosságnak szánt elő­adás teljes szabadságának és legmélyebb hatásának legzsengébb évei óta tanúja volt, ne kereste volna az egyedüli szabad utat, a nagy­közönség ítélőszé­­két? „Még emlékszem, midőn azt a művészt hal­lottam és láttam, akinek férfiasan szép külseje a race valamennyi ismertető jelét hordta magán“, írja Liszt, miután Bihar­ynak művészetét elő­ször élvezte Bécsben. „Még biztosan emlékembe tudom idézni ama lenyűgöző varázst, ha szórako­zott és egyszersmind melancholikus hanyagsággal, mely élesen elütött kedélyének vigságától és a hallgatónak mintegy szivében kutató élénk pillan­tásától, kezébe vette hegedűjét és órák hosszáig, mintha az idő folyását észre sem venné, a hangok kiapadhatlan forrását fakasztotta belőle, melyek majd vad zuhatag gyorsaságával törtek elő, majd mint bársonypuhaságú modon, csendesen tovább folytak. Már ugyanez évben 1822. deczember 1-én a „kis Hercules“ ugyanabban a hangversenyben, melyben Hummel com­positióját ledörögte, Beetho­ven A dur symphoniájának egy áriáját is, oly mű­vészileg forrasztotta össze az akkor Bécsben iste­nített Rossini egy áriájával, hogy egy tudósító el­ragadtatva e felkiáltásra fakad: est deus in nobis! Bizony egy isten sugallata nyilvánult an­nak a fiúnak teremtő előadási hatalmában, akinek arcza szabad homlokával, bátormetszésü orrával szinte sugárzott nagy, mély szemek világától és melynek a körülötte lengő sűrű tömött haj az erő kifejezését kölcsönözte. Mindez összevéve ösztö­nözhette a nagy Beethovent, aki az igazat a ha­mistól, a nagyot a kicsinytől oly biztosan meg tudta különböztetni, hogy az 1823. április 13-iki emlékezetes hangverseny végén — Liszt maga be­szélte el — a fiúhoz menjen, felemelje és megcsókolja! Nehéz volt az öregedő mestert ilyen hang­versenybe csábítani. Betegeskedése, folyton gyöngülő hallási tehetsége és egyéb gondok évek óta tar­tották távol a nyilvánosságtól. Ehhez járult még az ellenszenv a „csodagyermekek“ iránt, akik ak­kor javában grassáltak, némi egyenetlenség Czer­­nyvel, kit nemes alkotású művei sem tudtak az egyre nagyobb mérvben elharapódzó virtuóz fogá­sok ellen megvédeni! Végre barátjainak rábe­szélése, saját jószívűsége és a művészet iránti ér­deklődés mégis győzött. Hiszen a gyermek mű­vészt a fiatal Mozarthoz és Beethoven­hez hasonlítgatták! „A nagyhírű zeneszerző je­lenléte nemcsak hogy nem félemlítette meg a fiút, hanem ellenkezőleg fokozta képzelő erejét“ olvassuk tudósításunkban azzal a határozott hoz­­zátevéssel, hogy Beethoven bátorította őt, csakhogy abban a tartózkodó modorban, mely utolsó éveiben jellemezte és melyet részint személyes viszonyai­nak, részint a süketsége feletti mély keservnek tu­­lajdonítnak. Beethoven élete teljes magyarázatát nyújtja a mester kedélyállapotának az utolsó évek­ben, midőn a kilenczedik symph­oniát teremtette, a fiatal Lisztet azonban felavató csókja kísérte művészetében és vezérelte útján a nagy világon. Mert most már világgá kellett indulnia, Pá­­risba, mely akkor a művészi és különösen a ze­nei productió tekintetében egyértelmű volt a vi­lággal. Bécsben, minthogy Beethoven ez irányban nem fejtett ki többé tevékenységet, a teljes zenei kiképeztetésre nem nyílt oly bő alkalom, mint a párisi conservatoriumban, melynek élén a világ­hírű Cherubini állott. „A fiúnak pompás bevé­tele volt beszélt utolsó hangversenytudósításunk, és ezen az utazást könnyítő eszközhöz nemsokára újabbak járultak Münchenben, ahol az akkor nagy­hírű Moscheles-sel már kiállhatta a versenyt és „második Mozarténak nevezték, így történt Stuttgartban is, azután Páris felé vette útját.“ „Metternich herczeg ajánló leveleivel fel­szerelve bekopogtatott a két idegen Cherubininál“,be­szélt párisi vázlatunk, „a mester e kijelentéssel fo­gadta őket: idegent a conservatoriumban nem vehetnek fel, az igazgató feledni látszott, hogy ő maga olasz volt“. Az atya kért, könyörgött, rimán­­kodott, de mindössze annyit eszközölt ki, hogy Caerubini fiának játékát h­allani akarta. Ez a ne­héz vizsgálatot lehető legsikeresebben állotta ki, de atyja a számtalan bók között mégis csak azt a kellemetlen feleletet nyerte, hogy Ferencz elutasí­tandó. A szerencsétlen atya kétségbe volt esve. Hi­szen egész existentiáját tette koczkára fiának tel­jes zenei kiképeztetéséhez kötött reményéért! Lassankint azonban a fiúnak művészi töké­­lyesbüléséhez kötött remények mégis teljesülések elé kezdtek nézni. A nemesebb művészet barátjai és közönség pótolták a szűkkeblű irigy­ezéket, ők foglalták el az atya és keresztatya helyét a tizen­­kilenczedik század e valóságos csodagyermekénél, kiről joggal mondja tudósításunk: „azt hiszszük, nincs kortársunk, a ki korunkat jellemző forrásból oly bőven merített volna, nincs, a­ki sokféle sa­játszerűségét hivebben visszatükrözné, mint ő.“ Elő­ször is a „palais royal“-ba hívták mindkettejüket. Ez újévkor történt 1824-ben, a fiú elbűvölt min­denkit. Az orleansi herczeg, később Lajos­ Fülöp király, elragadtatásában megengedte neki, hogy tetszése szerint bármilyen ajándékot kérjen magá­nak. Ezt a fabohóczot kiáltott fel a fiú, és a falon függő bábra mutatott: „die goldne Kette gib mir nicht!“ — már itt kitűnik, mint Mozartnál az igazi genie önzetlensége, mely mindig csak ad és sohasem kér. E tisztán emberi vonások és a páratlan genius a gyermekben, rohamosan hódítottak. Halljuk csak mit mond ifjúságának életírója, a hölgyek époly felfoghatónak, mint vonzónak fogják találni. „Egy év múlt el és a fiatal Liszt a párisi hölgyeknek úgyszólván játékszere lett. Mindenütt dédelgették és kényeztették. Pajzán tréfáit és csin­­talanságait, szeszélyeit és bogarait sorban följe­gyezték és mindenütt azokról beszéltek, elraga­­dóknak találták. Alig volt tizenhárom éves, már szerelemre lobbantott, féltékenységet és ellenséges­kedést keltett; minden körülötte forgott, bolondul­tak utána.“ Fentebb említettük már, mily rohamosan hó­dította meg Európa irányadó társaságait. Leírtam ezt már meglehetős részletesen 1874-ben Bécsben megjelent „Beethoven, Wagner, Liszt“ czímű mű­vemben. Valami istenadta rendkívüliséggel volt az a fiú megáldva, a­ki 12 éves korában már nem ismert vetélytársat oly művészetben, melyben any­­nyira vitte és annyit tud, a­mennyit halandó bi­zonyára nem ollhatott belé. Az „előadás geniali­­tása“, melynek forrásait kutatni kísérlettük meg, anélkül azonban, hogy a végső „rejtett mélységre“ ráakadhattunk volna, mivel az csak a legsajátla­­gosabb erők halmazának ama complicatiójában lel­hető fel, melyet általában individualitásnak, a mű­vészetre alkalmazva „genie“-nek nevezünk — ez utolérhetetlen előadási művészet, mely például az akkor annyira ünnepelt Tariná­ra oly ellenállhatat­lan hatást gyakorolt, hogy egy este az olasz szín­házban, midőn valamennyi páholyban vetélkedtek a fiú társaságáért, hátulról oly szorosan ölelte keb­lére, hogy szegényke a színész ölelő karjaiból alig bontakozhatott ki — ez a művészet óriási léptek­kel közeledett a tökéletesedéshez azon folytonos és élénk támogatásban, melyben Francziaország és Anglia, nagy és műértő közönségénél részesült. Ő, kinek arcza mindinkább egyesítette Apollo jellegét a sas és oroszlán typusával, mint egy ki­tűnő ifjúkori képe mutatja, játéka által hasonlóvá lön ama „pythiai istenhez, ki forró öleléseivel a büszke múzsa legrejtettebb titkait is kicsalja.“ így jellemezte egyszer ő maga az igazi előadás­­művészetnek ellenállhatlan erejét és az egész vi­lág száz meg száz diadalútjából tudja, hogy ő épugy „megjelenésének eszményiességével“ mint játé­kának mámoritó varázsával egy új Nagy Sándorhoz hasonlóan járta be a világot és meghódította azt a benső élet legtisztább elvei számára. De hogy saját benső élete miképen adta meg ehhez a végső és teljes képességet, arról élete történetének egy újabb darabja beszélhetne csak, melyből a mai L­i­s­z­t-et, a symphoniai költemények teremtőjét, egyháza zenéjének reformátorát is világosan meg­­érthetnők. Talán lesz még alkalmam olvasóimat e genius komolyabb és mélyebb titkaiba is avatni, hatáskör nyílt meg előttem, megfogyva bár, de törve nem ajánlom fel hazámnak és egyházamnak min­denkor hűséges szolgálatimat, — isten engem úgy segéljen! Fővárosi ügyek. — A bejelentési hivatal 1880. január 1-jén leendő életbeléptetése folytán a főváros terü­letén általános népszámlálás lesz. A törvényható­sági közgyűlés a belügyminiszter leirata folytán megbízta a tanácsot, hogy az előkészületek iránt javaslatot adjon be legközelebb. E közgyűlési ha­tározathoz képest a tanács ma tíz tagot jelölt ki a népszámlálási bizottságba s ezek elnökét is ja­vaslatba hozza, előbb mindegyiket felkérni hatá­rozván a tisztség elfogadására. — Jár­da kövek. A főv. tanácsa újabban 15.000 db járdakövet rendelt meg Wallenfeld Ká­rolynál, ki ezerét 104 frtért ígérte szállítani, mig Stagel Ferencz e czélra ezréért csak 132 forinttal ajánlkozott.­­ Az iskolaév elején több polgári is­kolában is oly mennyiségben jelentkeztek a tanu­lók, hogy az osztályok rendes száma mellett nem lettek volna befogadhatók, így a VI. ker. kereszt utczai polg. leányiskolában, és a II. ker. polg. fiú iskolában az igazgató parallel osztályok fölállítá­sát jelenté kikerülhetetlennek. A tanács ezen elő­terjesztésekre mai ülésében elhatározta, hogy a keresztutczai iskolában a IV-ik osztályhoz, a II. kerületiben pedig az I. osztályhoz párhuzamos osz­tályt ölíít föl, föntartván a közgyűlés utólagos beleegyezését. A támadt összesen 730 frtnyi költ­ség a jelen évi budgetbe fölvéve nem lévén, az a jövő évinek terhére megy. A tanerők száma nem fog szaporíttatni, a meglevő tanítók látják el az új osztályok tanítását is, köteles óraszámukon fölül, óradíj mellett. — Él velük. A tanács megkereste a rend­őrséget, hogy haladéktalanul kötelességének is­merje eltávolítani azon „rosszhírű ház“-at, mely Budán a primás­ utczában feltűnő helyen van, épen a zugligeti vasúti közlekedés egyik legélénkebb pontján. — A zsidó ujesztendő és a marha­vásár. Az izraelita marhakereskedők és mészá­rosok tekintve azt, hogy a jövő heti marha­vásár épen szeptember 18-dikára, vagyis a zsidó ujesztendőre esik, azt kérték, (mint a köz­­vágóhídi igazgató a tanácsnak jelenté), hogy en­gedtessék meg, mikép a jövő héten két nap legyen marhavásár, hogy így az előző napon szept. 17-én ők is beszerezhessék szükségleteiket, mert újév napján vallásuk eltiltja őket az adásvételtől. A ta­nács azonban ezen kérelmet elutasította, mivel a marhavásár másnapra halasztásához, vagy kiter­jesztéséhez miniszteri beleegyezés kívántatik s az idő nemcsak erre, hanem arra is kevés, hogy e körülmény az országban kihirdettessék; az eltérés azután a fővárosnak károsodást okoz s elforgácso­­lása két napra se a vevők, se a tulajdonosok ré­szére nem lenne előnyös.­­ Az ingyenes Dunafürdőket is nemsokára bezárják, mivel a sms őszi jég véget vetett a fördőidénynek A balparti ingyen fürdő alig két hónap óta áll fönn s már is húszezer ember fordult meg benne, mely tömeges láto­gatás elég hangos bizonyítéka annak, mennyire szükséges volt e jótékony intézmény életbeléptetése a közegészségügy érdekében. — Sturm Albert polg. isk. tanító betegsége miatt egy évi szabadságidőt kért. A helyettesítési költségeket maga fedezi. A tanács pártolólag terjeszti a kérvényt a köz­gyűlés elé.­­ Az A­l­b­r­e­ch­t-H­i­l­d­e g­a r­d­e segélyző bi­zottság tegnap d. u. 4 órakor Horváth János tanácsnok elnöklete alatt ülést tartott. Ez alkalommal mintegy százat részesítettek 40, 00, 80 frtos kölcsönökben, számos folyamo­dót azonban elutasítottak. HÍREK. — Szeptember 11. — — A trónörökös esetéhez. Az az egyén, ki azon vasúti kocsi ablakát kővel betörte, melyen a trónörökös ült, Wittek Sebestyén 10 éves gyer­­kőcz, egy utcza­tisztitó fia. A gyerek kővel dobá­­lódzott, s akaratlanul ütötte be a kocsi ablakát. — Radvánszky Antal b. az ágostai hitvallású evangélikus egyetemes felügyelő beigta­­tási ünnepély alkalmából a „Hungária“ szállodá­ban fényes lakomát adott. Jelen voltak Trefort közoktatási miniszter, Tanárky állam­titkár, Szász Károly miniszteri tanácsos, s a pro­testáns egyházak világi és papi tekintélyei. A fel­köszöntések sorát a házi úr kezdte meg, éltetve az alkotmányosan uralkodó, magyar királyt, s az egész fenséges családot. A közoktatási miniszter az ünnepeltre, majd ismét a protestáns egyházakra emelte poharát. Dr. Szeberényi püspök a val­lás- és közoktatási miniszterre. B. P­r­ó­n­a­y Dezső a zólyommegyei küldöttségre, C­z­é­k­u­s püspök pe­dig Erdmann németországi tanárra. Ez utóbbi német nyelven kedélyesen válaszolt. Szóltak töb­ben, nevezetesen Thebusz, Melczer lelkészek, de a rossz acustica miatt alig lehetett az értel­met kivenni. A Deák Ferencz emléke iránt való kegyelet több eszéki polgárt arra indított, hogy a nagy hazafi halála évfordulóján díszes szalaggal ellátott borostyánkoszorut küldjön a koporsóra. A koszorú azonban elkésett s hogy, hogy nem, csak ma érkezett Budapest polgármesteréhez a helybeli rendőrségtől, Thaisz úr levele kíséretében. A polgármester a faládában érkezett szép boros­tyánkoszorút átküldte Pulszky úrhoz, a nemzeti múzeum igazgatójához, hogy addig is, míg a Deák­­mausoleum felépül, helyezze el a Deák-szobában a többi koszorúk között.­­ A román fejedelem első titkára, Georges Coulin, igen művelt és közkedvességű fia­tal­ember, tegnapelőtt éjjel a Herkulesfürdőben hir­telen meghalt. A fejedelem táviratilag azonnal érte­­sittetett a fürdőbiztos által a követség útján ezen szerencsétlenségről. — Válópörök — en masse. A házassá­gok az égben köttetnek, de úgy látszik nem igen jól, mert a földön igen sokat felbontanak közülök. A legfőbb ítélőszéknél a jövő héten 15 nagyobb szabású válópört fognak tárgyalni. Előadójuk Fe­­renczy Ferencz lesz. Ezek között lesz a D­ő­r­y Emil báró válópere is. — Egy brazíliai milliomos, ki még hozzá hazánkfia, látogatja meg legközelebb fővá­rosunkat. Ez Wagner hazánkfia, ki a 40-es évek elején költözött Braziliába és már útban van szülőföldje felé. Jozé Wagner Brazíliában pár milliónyi vagyonra tett szert, és folyton legjobb emlékében tartotta hazáját. A szegedi szerencsétlenség alkalmával ő indította meg a gyűjtést Brazíliában a szegedi károsultak javára, s a minisztériumhoz tekintélyes összeget is kül­dött be. Néhány nap óta nagyszámú családjával Bécsben tartózkodik, s e hó 18-án érkezik főváro­sunkba, melynek nevezetességeivel akarja hozzá­tartozóit megismertetni. A brazíliai milliomos még e hó végén vissza fog utazni új hazájába. — Dr. Heinrich Gusztáv „Bánk­ bán“ tanulmányát, melylyel már több német lap foglal­kozott, újabban a berlini „National Zeitung“ is tüzetesen ismerteti. Bevezető soraiban a német lap a következőket mondja: Lenau és Beck Károly költészete oly vonásokkal bír, melyek Petőfire s Aranyra emlékeztetnek; e vonások nem vezethe­tők vissza „a reminiscentiák titkára“, hanem a közös hazára. Másrészről a német költészet a magyar történelemnek nem egy hálás tárgyat kö­szönhet; gondoljunk csak Körner „ Zrínyi “-jére, Traun „ Salamon“-jára, vagy Grillparzer drámájára, „Treuer Diener seines Herrn“-re. — A Wesselényi István báró és tár­sai sikkasztási bűnügyében a legfőbb itélőszék vizsgáló bírót küldött ki. Ez ügy előadója dr. Su­­hay legfőbb itélőszéki biró. — Égnek az erdők. A „Temesvári La­pokéban olvassuk: Mehádia környékén a kincstári erdőségek már napok óta több helyen égnek, sőt a román határom túl terjedő részén, a Czézna - hegy oláhországi lejtőjén mintegy 300 holdnyi terü­leten terjedt már el a romboló elem, mely a hegy­ség magyarországi lejtőjére is átcsapván, most már a herkulesfürdői magaslatokon levő erdőségeket emészti. A fürdőhely derék kincstári gondnoka, Barcó Ede b. mindent elkövet a tűz terjedésének meggátlására, a mi azonban alig lehetséges, mert az elképzelhetlen gyorsasággal harapódzik tovább s már a fáknak földben levő gyökerei is égnek. Nincs kizárva a lehetőség, hogy a tűz egészen a fürdőig terjed, de ha ez nem is történnék meg, a kincstárnak már is óriási károkat okozott az, s ha eleje nem vétetik, a kár és veszély beláthatlan mérveket ölthet. — Kik kezelik a Császárfürdőt. A császárfürdőt tegnaptól kezdve maga a tulajdonos irgalmas rend­ fogja kezelni. A leltározás tegnap történt ment. A­z alföld,fiumei vasút igazga­tóját, Wahl Albert urat a vasút 10 évi fönál­­lása alkalmából ovatióban részesítették a vállalat tisztviselői. A társasági épület nagvt°ímében ösz­­szegyűltek nevében Paulay tartott beszédet, át­nyújtva Wahlnak a díszfeliratot, valamint a tiszt­viselők ajándékát, mely egy művészileg készült szivartartó szekrény. Az igazgató meghatottan kö­szönte meg ez ovatiót.­­ A Palack­y-e­mlék leleplezése Rozsnauban, Rozsnauban, Morvaország leg­első fürdőhelyén vasárnap leplezték le Palacky emlékszobrát nagy néptömeg jelenlétében. Az ünnepélyt megelőző nagy fáklyásmenet volt a rozs­­naui polgármester lakása előtt. Másnap reggel Rozsnau minden utczája fel volt lobogózva és vi­rágozva, 9 órakor jelentették dr. Rieger megérke­zését, kit az összegyűltek egetverő szláva­ kiáltás­­sal fogadtak. Miután Rieger a városházánál a ho­­noratiorokat meglátogatta, a néptömeg az ő veze­tése alatt a szoborhoz vonult. Mint a „Politik“ írja, a lélekemelő ünnepélyen Csehországból, Morvaországból, Sziléziából s a Szlovákságból is sokan voltak jelen. A szlovákságot Pik­tor, a tu­r­óc­z-szen­t-mártoni „Narodni Novine“ szerkesztője képviselte több tekin­télyes tattal együtt, természetesen iszonyú fontos ábrázattal. Különben az ünnepély megle­hetős nyugodtan, minden spektákulum nélkül folyt

Next