Ellenőr, 1879. szeptember (11. évfolyam, 420-466. szám)
1879-09-12 / 438. szám
kulási küzdelmeink nehéz időszakára esik, lehetetlen a legfájdalmasabb megindulás nélkül végig tekintenünk amaz erőszakosan megcsonkított élet folyamán, melynél époly kevéssé hiányzott a tehetség, mint a buzgalom. Íme életének rövid vázlata: Rajner Pál 1823. február 28-án született Pesten, ahol gymnasiumi tanulmányait is végezte. 1835-ben a bécsi Theresianumba vették föl s hét éven át itt fejezte be a bölcsészeti és jogi tanfolyamokat. Ritka készültséggel hagyta el a 19 éves ifjú az intézetet, hogy 1844-ben a m. kir. udvari kanczelláriába lépjen, előbb mint gyakornok, majd mint tiszt, fogalmazó. Ily helyzetben találták őt az 1848-as események. Rajner az első magyar felelős minisztérium megalakulása után fogalmazó lett a földmivelési és kereskedelmi minisztériumnál Klauzál alatt. S midőn megharsant a harczi riadó, Rajner letette a tollat s karddal kezében, lángoló hazaszeretettől serkentve lépett a honvédek soraiba. Előbb Ivánka Imrének, ennek elfogatása után pedig Guyon ezredesnek lett hadsegéde s küzdött vitézül. A forradalom lezajlása után magányba vonult családjához, mely Barsmegye előkelő családjainak egyike volt. Itt egészen tanulmányainak élt; meg volt győződve, hogy a haza sorsában jobb fordulat fog bekövetkezni, hogy alkotmányunk nem veszett el végkép s hogy nemsokára nagy szükség lesz alaposan képzett hazafiakra, kik azt a szellem fegyverével fogják megvédeni. Azért tanult, erősen tanult. A magyar közjog, a külföldi politikai állapotok és intézmények képezte kiválólag politikai tanulmányainak főirányát. S jött is idő, midőn ezeket érvényesíthette. Az 1860-iki októberi diploma után a megyéket restaurálták; a közélet első sorompója megnyílt a hazafiak előtt. Még azon év deczemberében Barsmegye alkotmányos tisztújítása alkalmával Rajner Pált egyhangúlag első alispánná választották meg. Az alkotmányos élet ezúttal csak rövid ideig tartott, elég ideig mindazonáltal arra, hogy Rajner Pált nemcsak megyéjében, hanem szélesebb körben is mint alapos politikust s a mellett a közigazgatás erélyes és ügyes férfiát ismerjék meg. 1865 ben Ssontmegye ipolysági választókerülete képviselői mandátummal bízta meg. Mint határozott deákpárti jelölt lépett föl, s mint ilyen foglalt helyet a képviselőházban is a pártok sorakozásánál. Mint szónok alig szerepelt a vitákban, a nyilvánosság előtt, de alapos ismeretei, tiszta ítélete, munkássága s kitartó szorgalma, határozott pártállása s ragaszkodása elveihez, pártja bizalmát s az egész törvényhozás becsülését szerezték meg számára. Több bizottságban foglalt helyet s vitt tevékeny s munkás szerepet. A kiegyezés, melynek létrehozásában ő is buzgó részt vett, végre 1867. elején létrejövén, a megalakult felelős minisztérium őt Barsmegye főispánjává nevezte ki, Wenckheim visszalépése után a kormány tagjává lett, de nem sokáig viselte a belügyi tárczát. Fokozódó baja elkedvetlenítette s ő felsége 1871. január közepén fölmentette ez állása alól, Tóth Vilmost nevezvén ki helyébe. Majd a politikától visszavonulva, az általános földhitel-részvénytársulatnak lett egyik igazgatója, ámde betegsége megválni késztette ez állásától is, sőt nemsokára egész nyilvános szereplésétől. Rajner visszahúzódott hontmegyei lontói birtokára viselni tovább is az élet terhét, melytől megszabadította végre saját golyója. Maga mondta többször, hogy az élet teher neki. A magánéletben is igen kedvelt, szentetreméltó férfiú halála mindenesetre közrészvétet fog kelteni. Lelje meg a sírban a nyugalmat, melyet a földön hiába keresett. Béke poraira, áldás emlékének. Radvánszky Antal báró beszéde ___ A„.TOár..eGjlmir#an.lJYfthílí,QRa|iu kájzij kezekben adjuk. Hogy mily égető szükség követeli, hogy a már 30 évvel ezelőtt kimondott hitfelekezetek közti egyenjogúság szerves összefüggésben s részletezésben szabályoztassék, azt a mindennapi események bőven igazolják. Hogy ne soroljam elő mindazon tárgyakat, melyek a hitfelekezetek közti egyenjogúságra s viszonosságra vonatkoznak, csak két főtárgyat említek: az egyik a vegyes házasságok eleibe még mai napság is gördített akadályok, a másik a vegyes házasságból keletkezett válóperek rendtartása. Daczára az 1843/4-ki törvényhozás intézkedéseinek, a vegyes házasságok még mindig nehézségekbe ütköznek, ennek oka a különböző vallások különböző felfogása a házasság érvényességét illetőleg. Igaz ugyan s ezt be kell vallanunk, hogy a törvényt tettleg s egyenesen nem támadja meg azon egyház, mely a házasságot illetőleg a protestáns egyházzal ellennézetben van, de az tény, hogy azzal szemben passiv magatartást követnek. De ezen passiv negativ közvetve okozója annak, hogy a törvény tökéletesen nem érvényesíttetik. Tekintettel az ebből eredő confliktusokra s azoknak szomorú következményeire, világos, hogy az eféle állapotokat nem türheti az állam, feladata tehát a törvényhozásnak gondoskodni arról, hogy a házasságok ne akadályoztassanak. Mert akármilyenek is legyenek a házasságra nézve a hitfelekezeti eszmék, az állam mint confessio nélküli morális testület a házasságot, tekintettel következményeire s végczéljaira, önmagával szemben csak socialis institutionak tartja. A társadalmi téren nagy mérvben megszűnvén már a vallásos confliktusok, a társadalomnak igényei nem akadályozzák többé a vegyes házasságokat, jele annak, hogy ezen házasságok napról-napra szaporodnak. A második tárgy, melyet a hitfelekezetek közti viszonosságra vonatkozólag mint a többieknél fontosabbat s nagyobb horderejűt kiemeltem, a vegyes házasságokból eredő válópereknek rendtartása. Eltekintve attól, miként felettébb visszás és jogi szempontból semmiképen sem indokolható azon eljárás, miszerint egy és ugyanazon perben két rendbeli bíróság külön jogfelfogás szerint hozhasson ítéletet, ez a viszonosság elveinek sem felel meg, mert midőn az egyik fél felett a szentszék ítél, akkor ugyanazon perben a másik fél felett a világi biró bíráskodik. A reciprocitásnak csak úgy volna megfelelve, ha ezen válóperekben mind a két házastársra nézve a világi biró ítélne. Mindezeknél fogva legfőbb idejét látom annak, hogy a protestáns közegyház szorgalmazza azt, hogy a hitfelekezetek közt elvben törvény által már kimondott egyenjogúság és viszonosság részletekben is szabályoztassék. Ami az egyház belügyeit illeti, első s legfőbb feladatunknak tartom, azon iparkodni, hogy hazánkban a protestáns egyház magyar szellemü s magyar érzelmü legyen; nem zárja ki ez azon szabadságot, miszerint a közegyházban létező másfaju nemzetiségek isteni szolgálatukat anyanyelvükön ne végezhessék s ezen nyelvet saját belkörükben ne használhassák, de azért föltétlenül követeli azt, hogy minden nemzetiség, mely egyházunk keretében s igy az államban létezik, a magyar alkotmányt élvezi, abban találja oltalmát s igy a magyar alkotmányosságnak kiegészítő részét képezi, szellemére nézve magyar legyen, mert a hazafiság nem egyedül a nyelvben, hanem a szellemben, érzelemben és tettekben gyökeredzik. Hogy tehát ezen hivatásnak kellőleg feleljünk meg, fő feladatunk gondoskodni arról, miszerint iskoláinkban az ifjú sarjadék zsenge korában szívja már magába a magyar szellemet s a magyar lelkesedést. Az utolsó időben egyházunk életében a szabadságnak egy káros kinövése mutatkozott, mely figyelmünket különösen vonja magára, ez az autonómiának téves felfogása. Nyilvánult ez, fájdalom épen némely nagyobb egyházban, amennyiben azok bizonyos ügyekben alárendeltetésüket a felsőbb egyházi hatóságok irányában elismerni nem akarták. Ezen felfogásnak helytelenségét nem szükség indokolnom. Az egyházaknak autonómiája a valódi felfogás szerint a legszebb szabadságnak élvezete, de ezen szabadságnak korlátai szorosan vannak kijelölve s az egyházaknak ezen korlátokon túl lépése a közegyháznak alapjait rázkódtatná meg. A protestáns egyházban sehol sem fejlődött ki oly tökéletesen a presbyterialis rendszer, mint épen hazánkban és Skócziában. Azon elv szerint, melyre a presbyteriális rendszer van fektetve, a lelkészi kar nem egy különálló, hanem kiegészítő része az egyházi községnek. Lelkész és hivek, egyháziak és világiak egyházi történelmünk igazolása szerint mindig egyetértőleg fáradoztak, közösen tűrtek és szenvedtek s egyenlő szellemben működtek egy kitűzött czél felé. Azonban fájdalom most jelei mutatkoznak annak, miként ezen szép viszog, mely a régi egyházban tántorítatlanul állott fenn, újabb időben sok helyütt meglazult. Ugyanazért oda kell hatniaitjJlJ^y, § J/'! JöJä' WAiJíflgítét kapjon, s ez csak úgy érhető el, ha a presbyteriális rendszert követve a világiak fokozott érdekeltséggel fognak viseltetni a közegyházi ügyek irányában s legszorosabb érintkezésben s barátságos viszonyban fognak állani a lelkészekhez. Egy nagy hiányban szenved egyházunk, abban t. i., hogy nincs szükségeinek megfelelő közalapja, mely körülmény sokban bénítja működését. Vannak ugyan egyes alapítványok, de ezek speciális természetűek, pedig olyan alapra volna szükség, melynek jövedelmei a felmerülő szükségekhez képest szabadon lennének felhasználhatók. Ezen hiány napról-napra érezhetőbb lévén, felesleges volna ilyen közalap létrehozatalának szükségességét bőven indokolni, elég ezek közt felemlíteni, hogy a teendőknek évről évre rohamos növekedése és szaporodása, a superintendens uraknak jobb dotatiójáról való gondoskodást elodázhatatlan kötelességünkké teszi. Áll ez az esperes urakra nézve is. Elaggott lelkészeink s tanítóink nyugdíjazásáról nincs gondoskodva, iskoláink kellő felszerelését nem fedezhetjük, s több ilyen égető szükségeink felettébb sürgetik az ilyen közalapnak megalkotását, mit egy időre talán lehet még elnapolni, de annak előbb utóbbi létrehozatalát kikerülni nem fogjuk. Hazánkban híveinknek száma egy millióhoz közelítve legalább 900,000-re vehető, egy családra négy személyt számítván körülbelül 225,000 evangélikus család létezik az országban. Ha minden család az egyházi közalapra egyszers mindenkorra két forintot lefizetne, 450,000 írtból álló tőke gyűlne egybe, mely összegnek évi jövedelme a mostani kamatlábnak megfelelőleg körülbelül 30,000 frtot tenne, s igy ezen summa évenkint állana rendelkezésére egyházunknak s abból fedeztethetnének azon égető szükségek, melyek eddigelé vagy éppen nem, vagy csak rendkívüli nagylelkű adakozásokból fedeztetnek. Nem is elkerülhetetlenül szükséges, hogy ezen tervnek azonnali kiviteléhez hozzáfogjunk, barátkozzunk meg egyelőre az eszmével. Én meg vagyok győződve arról, hogy ezen közalapnak megalkotását jövendőre nem fogjuk kikerülhetni, de azon esetre, ha az csak akkor lépne életbe, mikor én már nem leszek, a valószínűleg felmerülendő inexigibilitások pótlásának tekintetbe vétele mellett, a reám eső két forintnyi illetőségemet előlegesen 2000 írttal ezennel beváltom. Rövid vázlatokban s csakis fővonásokban jeleztem azt, mit szerintem egyházunknak kifelé kívánni és szorgalmazni, befelé pedig tennie kell, hogy jövendőre az egyik irányban egyházunk jogi állapota biztosítva legyen, más irányban pedig léte virágzóbbá váljék. Két hatalmas erővel vívta ki magának a Protestantismus mostani állását s egyedül csak azzal biztosíthatja jövőjét is; ezen két erő a szilárd akarat és férfias kitartás, mely erőnek akármilyen küzdelmek közt utóvégre győznie kell mindig ott, hol a czél szent. Igaz, hogy ezen czélra vonatkozó akarat és a tett közt áll még a kivitelnek lehetősége vagy lehetetlensége, az elsőt fel kell használni, a másiknak legyőzésén kell iparkodni figyelemmel arra, hogy gyakran mi most kivihetetlennek mutatkozik, időjártával kivihetővé válik. Használjuk fel tehát a lehetőséget s szedjük le a már megérlelt gyümölcsöket, vívjuk ki azt, mi az egyház terén most kivívható. Ezen eszméket tartván szem előtt felesleges volna székfoglalásom alkalmával egy programmot felállítani. Mint eddig, úgy ezentúl is jelszavam lesz: akarat és kitartás. Nem fog bennem hiányozni, mint eddig nem hiányzott sem az első, sem a második, de kívánt hatása s eredménye csak akkor lehet, ha kiválólag a főtisztelendő superintendens s a méltóságos s nagyméltóságú kerületi felügyelő urakban nyerenek támogatást. Ezen kérésemmel üdvözlöm különösen nagyságodat, tisztelt elnöktársamat. Az isten már egyszer egy esperességnek élén kötött kettőnket egymáshoz, isten most ismét egybekötött. Ezen isméti egybeköttetésünknek azon mérvben örvend szivem, melyben a fájdalom tölté el azt, midőn elhagyta nagyságod azon esperességi elnökséget, melyben él most is emléke s ez igazolja becses személyére vonatkozólag azt, hogy azon világosság, mely felvilágosit, eltűnik ugyan, de annak utófénye még sokáig tart. Amidén törvényes megválasztatásom következtében az egyetemes felügyelőséget ezennel tettleg elvállalnám, szabadjon még végtére két érzelemnek kifejezést adnom, egyik a fájdalomnak, másik a háladatosságnak érzete. Fájdalmas, s felették fájdalmas tagadhatatlanul az, hogy egy gyászos esemény, a közegyházat ért keserves csapás következtében foglalom el azon helyet, melyet egyházunkban halhatatlan emlékezetű elődöm, nagymirigy Zsedényi Ede fájdalom csak rövid ideig, de egészen betöltött. Indokolva van ezen fájdalom, mert a közegyház a megboldogultnak személyében lelkes kormányzóját, martyrkoszorúval díszített hű bajnokát, áldozatkész munkáját, én pedig kiválólag tisztelt ifjúkori barátomat siratjuk. A jeles férfiúnak kitűnő erényeiről, egyházához, hű ragaszkodásáról s példás jótékonyságáról megemlékezvén, maradjon köztünk különösen e helyen, mint egykori működésének szente-IXjamAVfi, az egyháznak bennem helyezett nagybecsű bizodalma keltett fel. Mennél kitünőbbnek tartom azon állást, melyre szabad választás utján emeltettem, annál melegebben tudom méltánylani a megválasztatásom által bennem központosult bizalmat. Fogadják azért a tisztelt egyházak szives bizodalmukért s általa tett kitüntetésemért hálás köszönetemet. Érzem ugyan az egyetemes felügyelőséggel reám nehezedett feladatok megoldásának, kötelességemnek és felelősségemnek súlyát, érzem ezt annál inkább, mivel megőszült korban az akarat nem áll mindig a tetterővel egyenvonalban, pedig az egyház terén nem érjük be akarattal egyedül, itt tetterőre van szükség. Hanem az egyház terén akadályoktól visszariadni gyengeség, elcsüggedni nem szabad, s azért vigasztalom magamat azzal, hogy a nyilvánosság terén a bizodalom ébreszté fel a lelkesedést, a lelkesedés pedig a tetterőt serkenti munkára, s azért újult bizalommal lépek új hivatásomnak pályájára, hogy a mindenható megadandja hanyatló testi erőmnek azon rugékonyságot, melynek hatása alatt az akarat tetté válhatik. S miként a napnak leáldoztával még mindig érezzük annak éltető erejét és látjuk fénysugárral körülvéve a távoli látkört, úgy én is éltem alkonyán vallásomért mindig buzgólkodó forró szivem lüktetését még érezve, midőn egy tágasabb TÁRCZA. Egy művész ifjúsága. Irta Nohl Lajos. (Az „Ellenőr“ eredeti tárczája.) II. Az atya gyermekét Eszterházy herczeghez vezette, ennek családjában a zenei Maecenasság örökös volt. Csakhogy „azt hiszem efféléhez csupán nők segítségével jutottak nála“, ha a nagy Beethoven néhány évvel később, midőn őt, úgy mint a többi főrangúakat „missa solennisé“-nek javára aláírásra szólította fel, a mester egyáltalában „nem akart felőle jó véleményt táplálni.“ Mi különöst várhatott tehát egy fiatal kezdő? A herczeg néhány száz frankkal ajándékozta meg. „Haydn Maecenasának utódjától ez édes kevés volt,“ folytatja tudósításunk, azonban a nagyobb és műveltebb Pozsonyban a fiú sokkal kedvezőbb fogadtatásban részesült. Két magyar gróf Amadé és Szapáry aláírást indítottak, mely hat évre ezer forintnyi évi jövedelmet biztosított neki. Ez által teljesült atyjának óhajtása és a fiúnak méltó kiképeztetéséhez láthatott. Egy évvel későbben 1821-ben rászánta magát, hogy állását elhagyja és családjával Bécsben telepedik meg. Most azonban feleségében, egy felső ausztriai születésű nőben, aggodalmak kezdtek ébredni és nem akarta kedvenczét a bizonytalan jövővel fenyegető művészpályának kitéve látni, reszketve kérdé, hogy mi lesz, ha amaz idő elteltével reményeik hajótörést szenvednek. „Amit isten akar!“ kiáltott fel a kilencz éves fiú, aki csendes aggódással hallgatta a szülők tanácskozását, e szavak az anya aggodalmait és ellenvetéseit annál inkább csillapították, mert szívében valódi benső vallásos érzelem honolt. Hatszáz frankot eredményezett a bútorzat eladása és most a további eljárásról kellett gondoskodni. A szeretetreméltó és szerény Czerny Károly volt az, akit az atya fia mesterének szemelt ki, mert Czerny egy ideig Beethoven tanítványa volt és ennek majdnem valamennyi szerzeményét könyv nélkül játszotta. Csak a fiú bámulatos tehetsége bírta reá a túlságosan munkával elhalmozott mestert, hogy tanítványai sorába felvette, de alig kezdte a fiú Beethovent tanulmányozni, rohamosan megnyerte mesterének teljes szeretetét. De hogy is foglalkozhatott Crementi száraz compositióival, melyeket Czerny paedagogiai okokból vett elő, az a fiú, aki annyira el volt telve a zene tüzével és szenvedélyével, aki e művészetet korlátlan szabadságában élvezte legzsengébb évei óta? „Ha valamelyik hangjegy-kereskedőnél beszólott, sohasem találta elég nehéznek az elébe rakott darabokat“ olvassuk tudósításunkban. „Egyszer egy kialló Hummel H-moll versenyét mutatta meg neki. A fiú végig lapozta az egész füzetet és kijelentette, hogy szót sem érdemel, lejátszsza a lapról. E véleményét a város első zongorázói előtt is bátran kimondta. Az urakat meglepte a fiú önérzete, szaván fogták és bevezették a terembe, hol egy zongora állott. A kis művész teljes gyakorlottsággal és biztossággal játszotta végig az egész versenyt.“ Ugyane darabbal egy évvel később Beethoven előtt lépett fel. Most már nem volt nyugta, nyilvánosan akart játszani. „Nem ismerek nagyobb élvezetet, mint művészetemet űzni és be is mutatni mirá egy alkalommal fiatalabb éveiben Beethovennak, és ez a fiatal lángész, mely a nyilvánosságnak szánt előadás teljes szabadságának és legmélyebb hatásának legzsengébb évei óta tanúja volt, ne kereste volna az egyedüli szabad utat, a nagyközönség ítélőszékét? „Még emlékszem, midőn azt a művészt hallottam és láttam, akinek férfiasan szép külseje a race valamennyi ismertető jelét hordta magán“, írja Liszt, miután Biharynak művészetét először élvezte Bécsben. „Még biztosan emlékembe tudom idézni ama lenyűgöző varázst, ha szórakozott és egyszersmind melancholikus hanyagsággal, mely élesen elütött kedélyének vigságától és a hallgatónak mintegy szivében kutató élénk pillantásától, kezébe vette hegedűjét és órák hosszáig, mintha az idő folyását észre sem venné, a hangok kiapadhatlan forrását fakasztotta belőle, melyek majd vad zuhatag gyorsaságával törtek elő, majd mint bársonypuhaságú modon, csendesen tovább folytak. Már ugyanez évben 1822. deczember 1-én a „kis Hercules“ ugyanabban a hangversenyben, melyben Hummel compositióját ledörögte, Beethoven A dur symphoniájának egy áriáját is, oly művészileg forrasztotta össze az akkor Bécsben istenített Rossini egy áriájával, hogy egy tudósító elragadtatva e felkiáltásra fakad: est deus in nobis! Bizony egy isten sugallata nyilvánult annak a fiúnak teremtő előadási hatalmában, akinek arcza szabad homlokával, bátormetszésü orrával szinte sugárzott nagy, mély szemek világától és melynek a körülötte lengő sűrű tömött haj az erő kifejezését kölcsönözte. Mindez összevéve ösztönözhette a nagy Beethovent, aki az igazat a hamistól, a nagyot a kicsinytől oly biztosan meg tudta különböztetni, hogy az 1823. április 13-iki emlékezetes hangverseny végén — Liszt maga beszélte el — a fiúhoz menjen, felemelje és megcsókolja! Nehéz volt az öregedő mestert ilyen hangversenybe csábítani. Betegeskedése, folyton gyöngülő hallási tehetsége és egyéb gondok évek óta tartották távol a nyilvánosságtól. Ehhez járult még az ellenszenv a „csodagyermekek“ iránt, akik akkor javában grassáltak, némi egyenetlenség Czernyvel, kit nemes alkotású művei sem tudtak az egyre nagyobb mérvben elharapódzó virtuóz fogások ellen megvédeni! Végre barátjainak rábeszélése, saját jószívűsége és a művészet iránti érdeklődés mégis győzött. Hiszen a gyermek művészt a fiatal Mozarthoz és Beethovenhez hasonlítgatták! „A nagyhírű zeneszerző jelenléte nemcsak hogy nem félemlítette meg a fiút, hanem ellenkezőleg fokozta képzelő erejét“ olvassuk tudósításunkban azzal a határozott hozzátevéssel, hogy Beethoven bátorította őt, csakhogy abban a tartózkodó modorban, mely utolsó éveiben jellemezte és melyet részint személyes viszonyainak, részint a süketsége feletti mély keservnek tulajdonítnak. Beethoven élete teljes magyarázatát nyújtja a mester kedélyállapotának az utolsó években, midőn a kilenczedik symphoniát teremtette, a fiatal Lisztet azonban felavató csókja kísérte művészetében és vezérelte útján a nagy világon. Mert most már világgá kellett indulnia, Párisba, mely akkor a művészi és különösen a zenei productió tekintetében egyértelmű volt a világgal. Bécsben, minthogy Beethoven ez irányban nem fejtett ki többé tevékenységet, a teljes zenei kiképeztetésre nem nyílt oly bő alkalom, mint a párisi conservatoriumban, melynek élén a világhírű Cherubini állott. „A fiúnak pompás bevétele volt beszélt utolsó hangversenytudósításunk, és ezen az utazást könnyítő eszközhöz nemsokára újabbak járultak Münchenben, ahol az akkor nagyhírű Moscheles-sel már kiállhatta a versenyt és „második Mozarténak nevezték, így történt Stuttgartban is, azután Páris felé vette útját.“ „Metternich herczeg ajánló leveleivel felszerelve bekopogtatott a két idegen Cherubininál“,beszélt párisi vázlatunk, „a mester e kijelentéssel fogadta őket: idegent a conservatoriumban nem vehetnek fel, az igazgató feledni látszott, hogy ő maga olasz volt“. Az atya kért, könyörgött, rimánkodott, de mindössze annyit eszközölt ki, hogy Caerubini fiának játékát hallani akarta. Ez a nehéz vizsgálatot lehető legsikeresebben állotta ki, de atyja a számtalan bók között mégis csak azt a kellemetlen feleletet nyerte, hogy Ferencz elutasítandó. A szerencsétlen atya kétségbe volt esve. Hiszen egész existentiáját tette koczkára fiának teljes zenei kiképeztetéséhez kötött reményéért! Lassankint azonban a fiúnak művészi tökélyesbüléséhez kötött remények mégis teljesülések elé kezdtek nézni. A nemesebb művészet barátjai és közönség pótolták a szűkkeblű irigyezéket, ők foglalták el az atya és keresztatya helyét a tizenkilenczedik század e valóságos csodagyermekénél, kiről joggal mondja tudósításunk: „azt hiszszük, nincs kortársunk, a ki korunkat jellemző forrásból oly bőven merített volna, nincs, aki sokféle sajátszerűségét hivebben visszatükrözné, mint ő.“ Először is a „palais royal“-ba hívták mindkettejüket. Ez újévkor történt 1824-ben, a fiú elbűvölt mindenkit. Az orleansi herczeg, később Lajos Fülöp király, elragadtatásában megengedte neki, hogy tetszése szerint bármilyen ajándékot kérjen magának. Ezt a fabohóczot kiáltott fel a fiú, és a falon függő bábra mutatott: „die goldne Kette gib mir nicht!“ — már itt kitűnik, mint Mozartnál az igazi genie önzetlensége, mely mindig csak ad és sohasem kér. E tisztán emberi vonások és a páratlan genius a gyermekben, rohamosan hódítottak. Halljuk csak mit mond ifjúságának életírója, a hölgyek époly felfoghatónak, mint vonzónak fogják találni. „Egy év múlt el és a fiatal Liszt a párisi hölgyeknek úgyszólván játékszere lett. Mindenütt dédelgették és kényeztették. Pajzán tréfáit és csintalanságait, szeszélyeit és bogarait sorban följegyezték és mindenütt azokról beszéltek, elragadóknak találták. Alig volt tizenhárom éves, már szerelemre lobbantott, féltékenységet és ellenségeskedést keltett; minden körülötte forgott, bolondultak utána.“ Fentebb említettük már, mily rohamosan hódította meg Európa irányadó társaságait. Leírtam ezt már meglehetős részletesen 1874-ben Bécsben megjelent „Beethoven, Wagner, Liszt“ czímű művemben. Valami istenadta rendkívüliséggel volt az a fiú megáldva, aki 12 éves korában már nem ismert vetélytársat oly művészetben, melyben anynyira vitte és annyit tud, amennyit halandó bizonyára nem ollhatott belé. Az „előadás genialitása“, melynek forrásait kutatni kísérlettük meg, anélkül azonban, hogy a végső „rejtett mélységre“ ráakadhattunk volna, mivel az csak a legsajátlagosabb erők halmazának ama complicatiójában lelhető fel, melyet általában individualitásnak, a művészetre alkalmazva „genie“-nek nevezünk — ez utolérhetetlen előadási művészet, mely például az akkor annyira ünnepelt Tarinára oly ellenállhatatlan hatást gyakorolt, hogy egy este az olasz színházban, midőn valamennyi páholyban vetélkedtek a fiú társaságáért, hátulról oly szorosan ölelte keblére, hogy szegényke a színész ölelő karjaiból alig bontakozhatott ki — ez a művészet óriási léptekkel közeledett a tökéletesedéshez azon folytonos és élénk támogatásban, melyben Francziaország és Anglia, nagy és műértő közönségénél részesült. Ő, kinek arcza mindinkább egyesítette Apollo jellegét a sas és oroszlán typusával, mint egy kitűnő ifjúkori képe mutatja, játéka által hasonlóvá lön ama „pythiai istenhez, ki forró öleléseivel a büszke múzsa legrejtettebb titkait is kicsalja.“ így jellemezte egyszer ő maga az igazi előadásművészetnek ellenállhatlan erejét és az egész világ száz meg száz diadalútjából tudja, hogy ő épugy „megjelenésének eszményiességével“ mint játékának mámoritó varázsával egy új Nagy Sándorhoz hasonlóan járta be a világot és meghódította azt a benső élet legtisztább elvei számára. De hogy saját benső élete miképen adta meg ehhez a végső és teljes képességet, arról élete történetének egy újabb darabja beszélhetne csak, melyből a mai Liszt-et, a symphoniai költemények teremtőjét, egyháza zenéjének reformátorát is világosan megérthetnők. Talán lesz még alkalmam olvasóimat e genius komolyabb és mélyebb titkaiba is avatni, hatáskör nyílt meg előttem, megfogyva bár, de törve nem ajánlom fel hazámnak és egyházamnak mindenkor hűséges szolgálatimat, — isten engem úgy segéljen! Fővárosi ügyek. — A bejelentési hivatal 1880. január 1-jén leendő életbeléptetése folytán a főváros területén általános népszámlálás lesz. A törvényhatósági közgyűlés a belügyminiszter leirata folytán megbízta a tanácsot, hogy az előkészületek iránt javaslatot adjon be legközelebb. E közgyűlési határozathoz képest a tanács ma tíz tagot jelölt ki a népszámlálási bizottságba s ezek elnökét is javaslatba hozza, előbb mindegyiket felkérni határozván a tisztség elfogadására. — Járda kövek. A főv. tanácsa újabban 15.000 db járdakövet rendelt meg Wallenfeld Károlynál, ki ezerét 104 frtért ígérte szállítani, mig Stagel Ferencz e czélra ezréért csak 132 forinttal ajánlkozott. Az iskolaév elején több polgári iskolában is oly mennyiségben jelentkeztek a tanulók, hogy az osztályok rendes száma mellett nem lettek volna befogadhatók, így a VI. ker. kereszt utczai polg. leányiskolában, és a II. ker. polg. fiú iskolában az igazgató parallel osztályok fölállítását jelenté kikerülhetetlennek. A tanács ezen előterjesztésekre mai ülésében elhatározta, hogy a keresztutczai iskolában a IV-ik osztályhoz, a II. kerületiben pedig az I. osztályhoz párhuzamos osztályt ölíít föl, föntartván a közgyűlés utólagos beleegyezését. A támadt összesen 730 frtnyi költség a jelen évi budgetbe fölvéve nem lévén, az a jövő évinek terhére megy. A tanerők száma nem fog szaporíttatni, a meglevő tanítók látják el az új osztályok tanítását is, köteles óraszámukon fölül, óradíj mellett. — Él velük. A tanács megkereste a rendőrséget, hogy haladéktalanul kötelességének ismerje eltávolítani azon „rosszhírű ház“-at, mely Budán a primás utczában feltűnő helyen van, épen a zugligeti vasúti közlekedés egyik legélénkebb pontján. — A zsidó ujesztendő és a marhavásár. Az izraelita marhakereskedők és mészárosok tekintve azt, hogy a jövő heti marhavásár épen szeptember 18-dikára, vagyis a zsidó ujesztendőre esik, azt kérték, (mint a közvágóhídi igazgató a tanácsnak jelenté), hogy engedtessék meg, mikép a jövő héten két nap legyen marhavásár, hogy így az előző napon szept. 17-én ők is beszerezhessék szükségleteiket, mert újév napján vallásuk eltiltja őket az adásvételtől. A tanács azonban ezen kérelmet elutasította, mivel a marhavásár másnapra halasztásához, vagy kiterjesztéséhez miniszteri beleegyezés kívántatik s az idő nemcsak erre, hanem arra is kevés, hogy e körülmény az országban kihirdettessék; az eltérés azután a fővárosnak károsodást okoz s elforgácsolása két napra se a vevők, se a tulajdonosok részére nem lenne előnyös. Az ingyenes Dunafürdőket is nemsokára bezárják, mivel a sms őszi jég véget vetett a fördőidénynek A balparti ingyen fürdő alig két hónap óta áll fönn s már is húszezer ember fordult meg benne, mely tömeges látogatás elég hangos bizonyítéka annak, mennyire szükséges volt e jótékony intézmény életbeléptetése a közegészségügy érdekében. — Sturm Albert polg. isk. tanító betegsége miatt egy évi szabadságidőt kért. A helyettesítési költségeket maga fedezi. A tanács pártolólag terjeszti a kérvényt a közgyűlés elé. Az Albrecht-Hilde ga rde segélyző bizottság tegnap d. u. 4 órakor Horváth János tanácsnok elnöklete alatt ülést tartott. Ez alkalommal mintegy százat részesítettek 40, 00, 80 frtos kölcsönökben, számos folyamodót azonban elutasítottak. HÍREK. — Szeptember 11. — — A trónörökös esetéhez. Az az egyén, ki azon vasúti kocsi ablakát kővel betörte, melyen a trónörökös ült, Wittek Sebestyén 10 éves gyerkőcz, egy utczatisztitó fia. A gyerek kővel dobálódzott, s akaratlanul ütötte be a kocsi ablakát. — Radvánszky Antal b. az ágostai hitvallású evangélikus egyetemes felügyelő beigtatási ünnepély alkalmából a „Hungária“ szállodában fényes lakomát adott. Jelen voltak Trefort közoktatási miniszter, Tanárky államtitkár, Szász Károly miniszteri tanácsos, s a protestáns egyházak világi és papi tekintélyei. A felköszöntések sorát a házi úr kezdte meg, éltetve az alkotmányosan uralkodó, magyar királyt, s az egész fenséges családot. A közoktatási miniszter az ünnepeltre, majd ismét a protestáns egyházakra emelte poharát. Dr. Szeberényi püspök a vallás- és közoktatási miniszterre. B. Prónay Dezső a zólyommegyei küldöttségre, Czékus püspök pedig Erdmann németországi tanárra. Ez utóbbi német nyelven kedélyesen válaszolt. Szóltak többen, nevezetesen Thebusz, Melczer lelkészek, de a rossz acustica miatt alig lehetett az értelmet kivenni. A Deák Ferencz emléke iránt való kegyelet több eszéki polgárt arra indított, hogy a nagy hazafi halála évfordulóján díszes szalaggal ellátott borostyánkoszorut küldjön a koporsóra. A koszorú azonban elkésett s hogy, hogy nem, csak ma érkezett Budapest polgármesteréhez a helybeli rendőrségtől, Thaisz úr levele kíséretében. A polgármester a faládában érkezett szép borostyánkoszorút átküldte Pulszky úrhoz, a nemzeti múzeum igazgatójához, hogy addig is, míg a Deákmausoleum felépül, helyezze el a Deák-szobában a többi koszorúk között. A román fejedelem első titkára, Georges Coulin, igen művelt és közkedvességű fiatalember, tegnapelőtt éjjel a Herkulesfürdőben hirtelen meghalt. A fejedelem táviratilag azonnal értesittetett a fürdőbiztos által a követség útján ezen szerencsétlenségről. — Válópörök — en masse. A házasságok az égben köttetnek, de úgy látszik nem igen jól, mert a földön igen sokat felbontanak közülök. A legfőbb ítélőszéknél a jövő héten 15 nagyobb szabású válópört fognak tárgyalni. Előadójuk Ferenczy Ferencz lesz. Ezek között lesz a Dőry Emil báró válópere is. — Egy brazíliai milliomos, ki még hozzá hazánkfia, látogatja meg legközelebb fővárosunkat. Ez Wagner hazánkfia, ki a 40-es évek elején költözött Braziliába és már útban van szülőföldje felé. Jozé Wagner Brazíliában pár milliónyi vagyonra tett szert, és folyton legjobb emlékében tartotta hazáját. A szegedi szerencsétlenség alkalmával ő indította meg a gyűjtést Brazíliában a szegedi károsultak javára, s a minisztériumhoz tekintélyes összeget is küldött be. Néhány nap óta nagyszámú családjával Bécsben tartózkodik, s e hó 18-án érkezik fővárosunkba, melynek nevezetességeivel akarja hozzátartozóit megismertetni. A brazíliai milliomos még e hó végén vissza fog utazni új hazájába. — Dr. Heinrich Gusztáv „Bánk bán“ tanulmányát, melylyel már több német lap foglalkozott, újabban a berlini „National Zeitung“ is tüzetesen ismerteti. Bevezető soraiban a német lap a következőket mondja: Lenau és Beck Károly költészete oly vonásokkal bír, melyek Petőfire s Aranyra emlékeztetnek; e vonások nem vezethetők vissza „a reminiscentiák titkára“, hanem a közös hazára. Másrészről a német költészet a magyar történelemnek nem egy hálás tárgyat köszönhet; gondoljunk csak Körner „ Zrínyi “-jére, Traun „ Salamon“-jára, vagy Grillparzer drámájára, „Treuer Diener seines Herrn“-re. — A Wesselényi István báró és társai sikkasztási bűnügyében a legfőbb itélőszék vizsgáló bírót küldött ki. Ez ügy előadója dr. Suhay legfőbb itélőszéki biró. — Égnek az erdők. A „Temesvári Lapokéban olvassuk: Mehádia környékén a kincstári erdőségek már napok óta több helyen égnek, sőt a román határom túl terjedő részén, a Czézna - hegy oláhországi lejtőjén mintegy 300 holdnyi területen terjedt már el a romboló elem, mely a hegység magyarországi lejtőjére is átcsapván, most már a herkulesfürdői magaslatokon levő erdőségeket emészti. A fürdőhely derék kincstári gondnoka, Barcó Ede b. mindent elkövet a tűz terjedésének meggátlására, a mi azonban alig lehetséges, mert az elképzelhetlen gyorsasággal harapódzik tovább s már a fáknak földben levő gyökerei is égnek. Nincs kizárva a lehetőség, hogy a tűz egészen a fürdőig terjed, de ha ez nem is történnék meg, a kincstárnak már is óriási károkat okozott az, s ha eleje nem vétetik, a kár és veszély beláthatlan mérveket ölthet. — Kik kezelik a Császárfürdőt. A császárfürdőt tegnaptól kezdve maga a tulajdonos irgalmas rend fogja kezelni. A leltározás tegnap történt ment. Az alföld,fiumei vasút igazgatóját, Wahl Albert urat a vasút 10 évi fönállása alkalmából ovatióban részesítették a vállalat tisztviselői. A társasági épület nagvt°ímében öszszegyűltek nevében Paulay tartott beszédet, átnyújtva Wahlnak a díszfeliratot, valamint a tisztviselők ajándékát, mely egy művészileg készült szivartartó szekrény. Az igazgató meghatottan köszönte meg ez ovatiót. A Palacky-emlék leleplezése Rozsnauban, Rozsnauban, Morvaország legelső fürdőhelyén vasárnap leplezték le Palacky emlékszobrát nagy néptömeg jelenlétében. Az ünnepélyt megelőző nagy fáklyásmenet volt a rozsnaui polgármester lakása előtt. Másnap reggel Rozsnau minden utczája fel volt lobogózva és virágozva, 9 órakor jelentették dr. Rieger megérkezését, kit az összegyűltek egetverő szláva kiáltással fogadtak. Miután Rieger a városházánál a honoratiorokat meglátogatta, a néptömeg az ő vezetése alatt a szoborhoz vonult. Mint a „Politik“ írja, a lélekemelő ünnepélyen Csehországból, Morvaországból, Sziléziából s a Szlovákságból is sokan voltak jelen. A szlovákságot Piktor, a turócz-szent-mártoni „Narodni Novine“ szerkesztője képviselte több tekintélyes tattal együtt, természetesen iszonyú fontos ábrázattal. Különben az ünnepély meglehetős nyugodtan, minden spektákulum nélkül folyt