Ellenőr, 1879. október (11. évfolyam, 470-523. szám)

1879-10-10 / 486. szám

­­zett szerződés 3. §-ában a társulati részvények be­váltására 1877. év végéig megállapított és az 1878. évi XI. törvényezik által 1878. évi augusztus 15-éig beváltás végett bemutatott részvényeket a fennidézett törvényezikk és szerződésnek a részvé­nyek beváltására vonatkozó egyéb feltételeinek fentartása mellett utólag beválthassa, Eötvös jóslatáról. De beteljesedett az is, mit Andrássy előrelátott. Az északi medve kitört­­erdejéből és érczlépteinek tompa mo­raja alatt úgy éreztük, mintha hazánk alap­jában rendülne meg. A haza jövője iránti aggodalom tölte el lelkünket, a kétségbe­esés elfogta a nemzet nagy részét és élet­­halál-harcz után kiáltott. Andrássy békéről beszélt, nyugalomra, türelemre inté a nem­zetet ?— csoda-e, hogy annyian nem értet­ték, mikor oly nehéz volt őt megérteni, mi­kor szivünk minden értelme, lelkünk min­den gondolata más után járt, mint ő ? Mi éreztünk és gondolkodtunk, mint hasonló helyzetben a népek mindig érezni és gon­dolkodni szoktak ; de ő, a­ki fennült a kor­mány legmagasb polczán, a­ki másként látta a dolgokat, mint mi, ő cselekedett, mint azon providentiális államférfiú, kinek Deák szava kente fel őt. Ma­ már kezdjük őt érteni és szabadon lélegzünk, öntudattal nézünk a jövőbe. „Ma népszerűtlen vagyok, tudom — monda Andrássy két évvel ezelőtt egyik bi­zalmasának — de elviselem könnyen. Majd öt-hat év múlva, ha keleti politikám feltárul a nemzet előtt, népszerű leszek ismét.“ Nem kellett annyi idő. Hamarább, mint hitte, értette meg a nemzet a bölcseséget, melylyel Andrássy a monarchiának egyik legválságosabb helyzetében vitte annak dol­gait. Elődje híres lett azon szava által: „Nem látok Európát!“ Andrássy hét év alatt odavitte a dolgot, hogy Európa nemcsak létezik ismét, de büszkén mondhatjuk azt is: „Európa velünk van!“ Midőn augusztusban első komoly híte járt annak, hogy Andrássy visszavonhatlanul lemondott, ujongott ellenzékünk, beszélt bu­kásról, kegyvesztett miniszterről és demon­strálta, hogy Andrássy épen akkor megy, mikor felforduló­félben van a világ, mikor Novi-Bazár felől jön ránk a temetőzivatar, mikor orosz-török szövetség van készülőben, szóval: Pandora szelenczéje tárva-nyitva áll s a világ minden bajai, veszélyei csakis ránk szállanak. . . . Azután elmúlt még egynéhány hét. A Lim-vonalat elfoglaltuk békességesen. Még az a hírhedt egyetlen egy albán puska sem sült el, melytől pedig — mint ellenzékünk váltig állttá — az európai béke, mindenekelőtt pedig Magyarország sorsa függ. A török barátságos indulatainak két­ségtelen jeleit adá. Savfet pasa a porta fáj­dalmát nyilvánító Andrássy elválásán, és bevallotta, hogy ez mindig őszinte és ba­rátságos érzelmekkel viseltetett a török bi­rodalom iránt. Még őszintébben és határo­zottabban vallotta ezt Edhem pasa Bismarck irányában. „A porta — úgy­mond a török nagykövet — eleinte ellenszenvvel fogadá a berlini szerződést, de most nagyrabecsüli azt“. A török kimondotta a mea culpát, és vannak — mint tudjuk — e részben más örvendetes tények is, melyek még nem jutottak köztudomásra. Feltárta továbbá keleti politikánk út­jait, czéljait, sikereit. Albrecht főherczeg kirándulása Romániába, a montenegrói feje­delem köszönő látogatása Bécsben, a tény, hogy Szerbia elfogadta a vasúti egyezkedés tervezetét, s végtére az is, hogy ma Bulgá­ria fejedelme Bukarestben és nem Belgrád­­ban mulat. A nyugateurópai helyzetre pedig Bis­marck látogatása Bécsben veti a legfénye­sebb világot. Ha Európa csak a monar­chiánk és Németország közti szövetségről szól, kétségtelennek tekinti, hogy Anglia minden perc­ben kész e szövetséghez csatla­kozni, és hogy e hármas szövetség a béke, civilisátió és szabadság szövetsége lesz. Andrássy visszaléptének híre megzavarta volt Európát. Midőn azonban az európai kabine­­tek meggyőződtek arról, hogy Andrássy po­litikája hűségesen folytathatni fog, hogy ve­zéreszméi érintetlenül maradnak utódja alatt is, az európai közvélemény mély megnyug­vást és megelégedést nyilvánított és ez a jelenkornak oly verdiktjét képezi, minél di­csőbbet államférfi nem kivánhat. Barátja és ellensége egyet is ért abban, hogy úgy mint Andrássy még soha miniszter nem hagyta el állását. ’Még kedves ellenzékünk is görög tűzről, hathatós színpadi jelenetekről szólott. El kellett ismernie, hogy ez nem bukott ál­lamférfi, nem kegyvesztett miniszter, de szo­kott furfanggal kanyaritott megint egyet a dolgon s azt mondái: „Oly kitünően állanak mindenfelé a dolgok, hogy most még annál kevésbé lehet megérteni, miért hagyta ott Andrássy fényes állását.“ Sajnálkozásra való értelem ! Ha rosszul állottak volna a dolgok, akkor Andrássy sem nem ment, sem nem menesztetett volna. Csakis akkor mehet, mikor bebizonyíthatja felséges ura és a monarchia előtt, hogy helyzetünk minden tekintetben kedvező. S most jön hozzánk pihenni — azaz annyira, a mennyire az ország és monarchia ügyei s személyiségének kiváló jelentősége pihenni engedik. Ha valaha államférfiának joga volt a nyugalomra, ő szerezte meg e jogot 15 évi szakadatlan nagy munka által. E 15 év alatt a monarchia belszervezetének megállapításában úgy, mint külpolitikájának irányadásában ő vitte az első szerepet. Ti­zenöt év óta reá súlyosodtak a legéletbevá­góbb kérdések s az ezek eldöntésével járó felelősség. Mindenhez, mi 15 év óta nagy dolog történt Ausztria-Magyarországban, mindenhez első­sorban Andrássy neve fű­ződik s tegyük hozzá igazságosan : Andrássy dicsősége. Az ő szelleme, az ő meggyőző­dése jelölte ki a monarchia úgy belfejlődé­­sének, mint kalac­iójának útjait és ezek olyanok, hogy a ki azokon változtatni akar, felforgathat ugyan, kihozhatja a monarchiát sodrából, de javítani nem fog. Andrássy kül- és belügyi programmjára rá lehet írni, hogy „in hoc signo vinces“, mert ez pro­­grammja benn a jognak, igazságnak és sza­badságnak, künn , a jogos érdekek kölcsö­nös méltánylásának, a hatalomnak és bé­kének. Hazajön ma, hisze hazájának, büszke­sége nemzetének, mely részt vesz dicsősé­gében. A magyar nemzetről tudta eddig Európa, hogy hős a csatában, hogy meg­­törhetlenül védi szabadságát, jogát, de hogy olyan európai szabású államférfiaink is van­nak, azt először Andrássyn tapasztalta. Ezen államférfiú pedig kivívta az európai diplo­mácia nagyrabecsülését nemcsak kiváló szel­lemi tulajdonságai által, hanem azon lova­giasságnál, férfias őszinteségnél, szilárdság­nál és minden kétségen felül álló megbíz­­hatóságnál fogva, melyeket kiválólag ma­gyar jellemvonásoknak tekintett az egész művelt világ s tiszteletét, rokonszenvét át­vitte Andrássyról nemzetére is, a mint azt a majdnem tüntető részvét bizonyitá, mely­lyel a szegedi baleset alkalmából földrészünk minden szabad népei hazánkat megtisz­telték. Andrássy haza­jön mint koszorús had­vezér fényesen végzett hadjárat után, s re­méljük, hogy a pihenés jól fog neki esni mindenképen. Harmadik Napóleon „Julius Caesar“­­jában azt jegyzi meg: „Politikai férfiakra nézve nagyon előnyös, ha egy darab időre eltűnnek a színpadról. Ez által elkerülik a mindennapi harczát, mely bár jelentéktelen dolgok felett foly, mégis elfáraszt és fel­használ. Hírnevük pedig távollétük által nem fogy, hanem növekszik­. Mi sem nem várjuk, sem nem óhajtjuk, hogy Andrássy a mindennapiság silány har­­czaiba leszálljon ismét, de bizonyosak va­gyunk abban, hogy a fontos ügyek, akár hazáját, akár a monarchiát illessék, mindig az actió terén fogják őt találni. Már magában jöttének híre­s azon szava: „Majd én fogom megmutatni, miként kell kormányt támogatni“, a legüdvösb be­folyással volt pártviszonyainkra. Andrássy­­nak köztünk való idézése teljesen fogja tisztázni a parlamentáris helyzetet, minek legelőbb is azon áldásos következménye lesz, hogy az országgyűlés teljes lelki nyugalom­mal s odaadással fog azon reformokkal fog­lalkozni, melyek után régóta sóvárog az ország. Szívvel lélekkel üdvözöljük tehát And­rássy Gyulát a haza földjén ! Óhajtjuk, hogy, mint Anteus, e föld­­ érintésénél testi lelki ereje megifjedjék. És reméljük, hogy úgy lesz. A magyar haza nem hálátlan, s vissza­adja neki busásan, a­mit neki áldozott. Két kis törvényjavaslatot is terjesztett a kormány a törvényhozás elé. Egyik szól az oszt­­r­á­k-m­agyar bank jelzáloghitelosztá­lya kiváltságának a magyar földhi­telintézetre való kiterjesztéséről, a másik a volt kelet­i vasúttársaság rész­vényeinek utólagos (a beváltásra kitűzött határidő után való) beváltásáról. Az elsőt az igazságügy-, a másodikat a pénzügyminiszter nyúj­totta be. Ami az elsőt illeti, e javaslat a magyar föld­hitelintézetet oly kiváltságos jogokkal akarja fel­ruházni, minő jogokkal az osztrák-magyar bank bir az 1878: 25. t. ez. alapján. A magyar földhitelin­tézet számára már az 1871: 34. t. ez. kedvezmé­nyeket adott, de az osztrák-magyar bank jelzálog­osztályának kiváltságai nemcsak teljesebbek, s nem csak a hitelező bank érdekeire, hanem a kölcsön­vevő érdekeire nézve is előnyösebbek. Az osztrák­magyar bank p. o. fel van jogosítva arra is, hogy követelését nem a terhelt birtok eladása, hanem a zárgondnoki kezelés útján nyert jövedelmei által elégítse ki. Ez intézkedés nem volt belefoglalva a földhitelintézet kiváltságai közé , pedig két­ségtelen az, hogy úgy az intézet, mint az adós ér­dekeinek felettébb megfelelne. Ehhez képest a ja­vaslat a következő intézkedéseket tartalmazza: 1. §. Azon kiváltságos jogok, melyek az oszt­rák-magyar bank jelzáloghitelosztálya alapszabá­lyainak (1878: XXV. t. sz.) 11. §-a a —c és e—g pontjaiban, továbbá 37—52-ig terjedő és 54, 55. és 69. §§-aiban foglalvák, megfelelő értelemben ki­­kiterjesztetnek a magyar földhitelintézetre a kö­vetkező megjegyzéssel: a) A mondott szakaszok­ban több helyütt előforduló „határozó bíróság“ ha­táskörét a magyar földhitelintézet ügyeire nézve ezentúl is ennek az 1871 : XXXIV. t. sz. 1. §-ban megnevezett bírósága gyakorolván, az intézet ré­szére eszközlendő végrehajtásokat (11. §. c. és 37. §.) jövőre is ezen bíróság rendeli el, s a fogana­tosításra illetékes bíróságot (telekkönyvi hatósá­got) csupán a foganatosítás végett keresi meg; b) az idézett bankszabályok 47 § ában em­lített becsértékül és kikiáltási árul azon érték szolgál, melyet a magyar földhitelintézet a jelzá­logkölcsön engedélyezése alkalmával alapszabályai értelmében megállapított. 2. §. A magyar földhi­telintézet záloglevelei a községek, testületek, ala­pítványok, nyilvános felügyelet alatt álló intézetek pénzei, úgyszintén gyám- és árvahatósági, hitbizomá­nyi és letéti pénzek gyümölcsöző elhelyezésére használhatók, végre tőzsdei árfolyam szerint szol­gálati és üzletbiztositékokra fordíthatók — a mennyiben a biztosítékok különszabályok értelmé­ben készpénzben le nem teendők. 3. §. az 1871: XXXIV. t. sz. 11—15, 17., 18. és 20-23. §§. a magyar földhitelintézetre nézve hatályon kívül he­lyeztetnek. 4. §. A jelen törvény végrehajtásával az igazságügyi miniszter bizatik meg. A második törvényjavaslat benyújtására a kormányt humánus, méltányossági okok indították. A keleti vasút részvényeinek beváltására kitűzött záros határidő 1878. évi decz. 31-dikén lejárt. A pénzügyminiszterhez azonban egy sereg kérvény érkezett be, melyekben az illető részvénybirtokosok részvényeik utólagos beváltását sürgetik. Szigorú jogi szempontból e kérvények elutasítandók volná­nak, mert az ignorantia legisre a kérvényezők nem támaszkodhatnak. A summum jus azonban ez eset­ben is summa injuria lenne, mert a részvénybir­tokosok, eltekintve attól, hogy legnagyobbrészt a szegényebb néposztályhoz tartoznak, saját hibá­jukon kívül amúgy is érzékeny veszteséget szen­vedtek. E szempont egy izben már rábírta a tör­vényhozást, hogy a beváltási határidőt egy évre (1877-től 1878. deczember végéig) meghosszabbítsa. Most 50 darab részvény beváltásáról van szó, me­lyekért 33 állami kötvény lesz kiadandó. E kötvé­nyek után (az adót levonva) 148 frt kamat lesz fizetendő. A javaslat szövege ez: A pénzügyminiszter felhatalm­aztatik, hogy az egyrészt a m. kir. közmunka- és közlekedési s a pénzügyminiszter, másrészt a magyar-keleti vasúti társulat igazgató tanácsa között 1876. évi január 20-án kötött, a magyar-keleti vasút megvételéről szóló 1876. évi I. törvényczikk által beczikkelve­ A Tiszavölgyi társulat központi bizottsága folyó évi október 7-én ülést tartott Lónyay Menyhért gróf elnöklete alatt. Az ülés elején el­nök melegen emlékezik meg W­e­n­c­k­h­e­i­m László báró központi bizottsági tag elhunytáról; indítvá­nyára a központi bizottság részvéte jegyzőkönyvi­leg kifejeztetni határoztatott.­­ Bejelentetett to­vábbá, hogy 28 társulat közül eddig csak 8 fizette le zs­íros járulékát; bemuttatott továbbá a bel­földi szakértők értekezletéről a központi bizottság által számos statistikai táblázatok kíséretében ki­adott jegyzőkönyv, mely kétszeres érdekkel bír épen mostan, midőn néhány nap múlva a külföldi szakértők véleménye is nyilvánosságra kerül. Be­jelentetett továbbá, hogy a közi­­miniszter a Ti­­szaszabályozás történetére vonatkozó több rendbeli érdekes nyomtatványt küldött a központi bizott­ságnak, s hogy Károlyi Sándor gróf alelnök szintén több rendbeli vízjogi munkát bocsátott a központi bizottság rendelkezésére. Bemutattattak­ végül a pénzügyminiszter leiratai, mely szerint a 8 millió frtos előlegből a következő összegeket utalványozta: Alsó-Fehér-körösi társulatnak 70,000 frt. Ilosszufoki társulatnak 200,000 frt. Felső-sza­bolcsinak 300,000 frt. Bodrogközinek 40,000 frt. Arad-Körös szab. társulatnak 450,000 frt. Szalók- Tiszabeőinek 100,000 frt. Nyirviz szab. társulatnak 100,000 frt. Elnök folytatólag előterjeszti, hogy a végle­ges tiszai kölcsönnek a kedvező pénzpiaci felhasz­nálásával a legjutányosabb alakban leendő meg­kötését sürgető feliratot a pénzügyminiszter úr­nak átadta. Azonban mindezideig válasz arra nem érkezett; indítványozza tehát, hogy a pénzügy­­miniszter úr keressék fel, miszerint a kérdéses felterjesztésre válaszát megadni méltóztassék, hogy ekkér a Tiszavölgy, ezen egyik legnagyobb élet kérdését illetőleg megnyugtatást nyerjen. Indivá­­nya elfogadtatott. Titkár bemutatja a kataszteri bizottság által a pénzügyminiszterhez intézett, s az összes artézi kataszteri ügyeket röviden magában foglaló felter­jesztést. Ez alkalomból felszólalt Sennyey Pál báró; nem helyeselheti, hogy a felolvasott felterjesz­tésben arra kérik a kormányt, hogy a kölcsönök finan­­círozásának terheit mintegy kivételesen csak egyes sújtottabb társulatoknál vegye figyelembe, holott azon cursus veszteség, mely mellett a társulatok köl­­csöneiket felvették, csak olyan teher és kiadás, mint bármi egyéb költségük ; már pedig, ha ez az elv áll, ak­kor kell, hogy az minden társulatra egyenlően ta­lálja alkalmazását. Dr. Darányi Ignácz felvilá­gosításul megjegyzi, miszerint a catasteri bizott­ság e kérdéssel hosszabb ideig foglalkozott, ha a financírozás költségeit szabályként mindenütt be­tudatni kérte volna, bizonyos ellentétbe jött volna azon állásponttal, melyet a catasteri enquetten­s azóta is folyton elfoglalt, s a­mely szerint a li­­quidatiónál csupán a töltés­ munkálatokba fek­tetett tényleges kiadást kérte — tekintet nél­kül a társulat által kötött kölcsönökre — számításba vétetni ; megjegyzi különben, hogy az alaptőke után számítani kért 8% engedélyezé­sével a társulatoknak innen származható rövid­sége ellensúlyoztatni fogna. Keszlerffy János kataszteri szempontból a kölcsön nominális értéké­nek alapul leendő vételét a liquidatiónál lehetőnek nem tartja. Vannak társulatok, melyek tetemes áldozatokkal szükségleteiket készpénzzel fedezték; nem volna méltányos, ha ezek fölött kedvezmény­ben részesíttetnének azok, melyek kölcsönökhöz folyamodtak. Szerinte annál nehezebb volna a no­minális értéknek rendszerinti felszámítása, mert vannak oly társulatok is, a­melyek tetemes cursus veszteséggel kötöttek kölcsönöket, s ezeknek csak egy részét fordították védműveikre. Wahrmann Mór azt találja,hogy itten fait accompliról van szó, a kérvény a pénzügyminiszté­riumhoz felterjesztetett, s e szerint azon már vál­toztatni nem lehetett. Lónyay Menyhért gróf azt tartja, hogy az adott viszonyok közt meg lehetünk elégedve, ha a kataszteri bizottság által formulá­­zott kérelmek teljesittetni fognak. Károlyi Sán­dor gróf méltányolja, hogy a kataszteri bizottság egyszer elfoglalt álláspontjához következetes akar maradni. Sennyey Pál báró Keszler­ffy köz­ponti bizottsági tagnak felelve megjegyzi, miszerin a tiszai kölcsönök legnagyobb részét a kormány közbenjárásával kötötték, s a nemzeti banktól vették fel. Nem volna helyes és méltányos tehát, ha a kormány ezen, az akkori minisztérium köz­bejöttével létesült kölcsönök financírozási ter­heit, melyek egyéb kiadásokkal egészen egyenlő elbánás alá kell hogy essenek, számításba nem venné. Nézete szerint ez egy elvi kérdés, melyet vagy jobbra, vagy balra el kell dön­teni, a­mit a kataszteri bizottság kért, hogy t. i. a sújtottabb társulatoknak a financirozás ter­hei kivételkép beszámíttassanak, az annyi mint az elv elejtése, ilyen kérelem indokolását találhatja a beállott katasztrófákban, azonban a kataszteri liquidatió természetével alig egyeztethető meg.­­ Egyébként e kérdésben most már a kormány fog határozni. Nézete szerint is e tárgyban jelenleg már mit sem lehet tenni. Eszmecserekép felvettetett még azon kérdés is, váljon az 1875: VII. t. sz. 18. §-ába,s körülirt rendkivüli költségek parcellánként volnának-e az illető birtokosoknak betudandók, vagy pedig töme­gesen lennének az államkincstár által a társulat­nak kiadandók. Keszlerffy János a parcellás betudás­ mellett van ; az egyes birtokos joggal megvárhatja, hogy a leszámítás kateszteri után történjék s a rendkívüli kiadásnál fogva tényleg kevesebb adó­val terheltessék. Ha ez összegek a társulatoknak adatnak ki, kérdés, hogy vájjon ily arányban a kivetések le fognak-e szállíttatni. De ha még aránylag keresbedik és a kivetés, még akkor nem leend az egyes birtokos aránylagosan kárpótolva, miután a társulati osztályozási kulcs nem felel meg a kataszteri osztályozásnak. Dr. Lónyay Menyhért elnök megjegyzi, miszerint a felső Tiszán a rendkívüli költségek ily alakban való tö­meges kifizetése, illetőleg a törlesztési kölcsönbe való betudása nagyon czélirányosnak tapasztalta­tok. Igaz, hogy a kataszteri és társulati osztályo­zás közt lehetnek némi eltérések, ezek azonban sokkal csekélyebbek, semhogy a gyakorlatban em­lítésre méltó különbségek állanának elő. Sennyey Pál báró, mint a töltéseknek utak gyanánt leendő használása tárgyában kiküldött bi­zottság elnöke jelenti, miszerint a bizottság ér­demleges tárgyalásait akkorra határozta meg­kezdeni, ha egyfelől a kormány a közlekedési utakkal foglalkozó szakreferenst a kellő fölvilágo­­sítások megadása végett a bizottsághoz kiküldi s ha másfelől a külföldi szakértők nézete ez irány­ban ismeretes lesz. Ily értelemben a köziek, mi­niszter megkerestetni határoztatott. Károlyi Sándor gróf, mint a vizi jog tár­gyában kiküldött bizottság elnöke, jelenti, hogy családi körülmények folytán e bizottságot eddig egybe nem hívhatta, kapcsolatban ezzel felolvas­tatott a közi. miniszter leirata, mely szerint egy vizi jogi enquete tartása szándékoltatik s fel­­hivatik a tiszavölgyi társulat, hogy az enquetere meghívandó képviselőjét nevezze meg. Tekintve, hogy Károlyi Sándor gróf a nevezett enqueten, az orsz. gazdasági egyesületet fogja képviselni, a vízjogi bizottság utasittatai határoztatok, hogy képviseletéről más tag kiküldése által gondos­kodjék. Bemutattatok a krompach-hernádi vasgyár­ban vizlecsapolásra szolgáló szívócsővel 1879. aug. 10-én megejtett hivatalos kísérletről szóló jegyző­könyv. A közp. bizottság nagy érdekkel vett tudo­mást ezen kísérletről, mely a belvizek lecsapolá­­sára nézve felette fontos lehet, nevezett vasgyárt felkérni határozta, hogy ezen jegyzőkönyv meg­felelő példányait a vidéki egyletek rendelkezésére bocsássa. Bemutattatott az alföld-fiumei vasút átirata, mely szerint az algyői hid nyílása 389 méter szé­les, melyből 293 méter a főhidra, s 96 méter az ártéri hidra esik. Az erre vonatkozó hivatalos je­lentés ily értelemben kijavíttatni határoztatok. Bemutattatott a mindszent-apátfalvi társulat kérvénye, melyben előadja, hogy bármily áldozato­kat hozzon a társulat, Szentes, Hódmező-Vásárhely városokkal együtt a szegedihez hasonló csapásnak néz elébe, ha a társulattal közvetlen összeköttetés­ben levő Bökény-mindszenti társulat nem szorítkoz­zék arra, hogy saját töltéseit helyreállítsa. Titkár megjegyzi, hogy Stammer Sándor alispán a Bö­­kény-Mindszenti társulat kormánybiztosa oda nyi­latkozott, miszerint az erre szükséges költségeket a Bökény-mindszenti társulat közgyűlése legköze­lebb már megszavazta.­­ A Mindszent-apátfalvi társulat kérvénye pártoltatni határoztatok. — Dá­niel Ernő eszmecserekép felveti azon kérdést, nem volnának-e az egy­érdekű társulatok egye­­sitendők ? Károlyi Sándor gróf alelnök meg­jegyzi , hogy ezen kérdés már többször volt szellőztetve, eddig azonban a társulatok félté­kenyebbek voltak különállásukra, semhogy ez egyesüléseket létrehozni sikerülhetett volna. Azt tartja, hogy e kérdést illetőleg változott a közhan­gulat s itt volna az idő, hogy ezen ügy alaposan megvitattassék. Olyan társulatok, melyek földrajzilag egy egészet képeznek, csupán egyesítve védhetik magukat sikeresen. Annyit különben eleve is meg­jegyez, hogy az egyesülést csupán administratív irányban tartja lehetőnek. Financializer külön számlák volnának ezután is vezetendők, miután a társulatok különböző pénzügyi viszonyai mellett egyenlő kulcsot alkalmazni felette méltánytalan volna. Simonyi Lajos báró az egyesítés elha­tározását magukra a társulatokra kívánja bízni. A társulatok maguk fogják leghelyesebben megítélni, hogy érdekeiket lehet-e egy kalap alá vonni vagy sem ? Nem szeretné, ha heterogén érdekek mes­terségesen összehozatnának. R­a­d­e­n­i­c­h János nagy óvatossággal véli e kérdést tárgyalandónak. A mindszent-apátfalvi és bökény-mindszenti társulatok a mindszenti magas­lat által el voltak választva. Az örökös szabályo­zás oda juttatta a dolgot, hogy már 1879-ben megszűnt Mindszent magaslat lenni. Ugyanezen eset forog fenn Dorozsmával a percsora-szegedi társulatnál, s akik igy jártak, a szabályozást s szomszédjaikat okolják. S­z­­­u­h­a Ágoston e kérdést oly fontosnak tartja, hogy azt valamely ülés napirendjébe kel­lene fölvenni s rendesen tárgyalni. Károlyi Sándor gróf azt tartja, hogy az egyesítést közvetíteni és megkísérleni a kormány­nak lenne feladata. Simonyi Lajos báró annál kevésbé kívánja a kormány közvetítését, mert a felsőbb és alsóbb vonalak között rendszerint oly érdekellentét van, hogy az az egyesítés után még kirívóbban éreztetné magát. Keszlerffy János oda nyilatkozik, miszerint a vízszintek bebizonyo­­dott emelkedése folytán számos oly terület, mely eddig a védelmi költségekhez nem járult, a társu­latok árterületeibe felveendő volna. Ezen kérdé­sekben ezúttal határozat nem hozatott. Felolvastatott végül a felső torontáli társulat panasza a nagy­kikindai adóhivatal ellen, illetőleg a 790.000 frt kölcsönük nyilvántartása s a részletek kiszolgáltatása tárgyában. Ezen kérvényt a pénz­ügyminiszternél pártolni fogja a bizottság. A magyar nuntium a Horvátországgal megújítandó pénzügyi egyez­mény tárgyában (Kivonat a Horvát-Szlavonországokkal, megújitandó pénzügyi egyezmény létesítése végett kiküldött magyar országos bizottság 1879. évi október 5-én tartott ülé­sének jegyzőkönyvéből.) (Folytatás.) Az 1868: XXX. t. sz. — s épugy az 1873- diki is — a felosztandó alap megjelölésénél határo­zottan „Horvát-Szlavonországok egyenes és közvetett adóit és egyéb közjövedelmeit“ emliti. Lehet-e fel­tenni, hogy e közjövedelmek alatt a törvény a ha­tárőrvidék közvetett adóit is kívánta volna érteni; lehet-e ezt feltenni kivált akkor, midőn ama XXX-ik t. cz.-nek egy másik — 19-ik — szakasza külön intézkedik a határőrvidék jövedelmeiről, kimondván, hogy a slorvát-Szlavonországokkal egyesítendő ha­tárőrvidéki területek jövedelmei szintén a megálla­pított kulcs szerint fognak a közös és autonóm költségek között megosztatni. Még határozottabban jellemzi a törvénynek e kérdésre vonatkozó inten­­zióját az 1873: XXXIV. t. sz. 3. szakaszának utolsó bekezdése, mely azon esetre, „midőn a határőrvi­dék még nem polgárosított része részben, vagy egészben Horvát-Szlavonországokkal egyesíttetik“. „Horvát-Szlavonországok akkori összes területének minden közjövedelmei s egyszersmind beligazgatási költségei“ megállapítása alapján helyezte kilátásba a törvényhozás újabb intézkedését. Ha a törvénynek szavai nem volnának is tel­jesen világosak és minden félreértést kizárók, ezen utóbbi intézkedések minden kétséget lehetetlenné tesznek arra nézve, hogy a törvény a határőrvi­déknek semminemű jövedelmet nem szándékozott Horvát-Szlavónországoknak előlegesen átengedni, hanem azon összes jövedelmek felőli rendelkezést a határőrvidék közigazgatási egyesítésének idejére tartotta fenn. Époly világosan szólnak e kérdésben az 1873-diki országos bizottságok irományai. Sehol a váltott üzenetek nem tudnak akárminemű határőr­vidéki jövedelemnek a horvát jövedelmekhez csa­tolásáról, hanem szólnak mindenütt, és egyedül: Horvát-Szlavónországok jövedelmeiről. A magyar és horvát bizottságok munkálatainak, illetőleg üzene­­teinek e kérdésre vonatkozó kitételei egyenesen kizárják annak lehetőségét, hogy a bizottságok bi­zonyos határőrvidéki jövedelmeknek ilyetén elszá­molásáról és felhasználásáról tudtak, vagy azt szen­tesíteni akarták volna. Magának a horvát-szlavón orsz. bizottságnak 1873. junius 24-én kelt üzenete egyenes ellentétben említi fel a kétféle jövedelmet, midőn az 1868: XXX. t. czikk 19. §-ának módo­sítását ajánlván, a következőleg szól: 15-ször. A kiegyezési törvény 19. §-ára vonatkozólag a horvát orsz. küldöttség részéről a bizalmas értekezletek alkalmával ismételve megjegyeztetett, hogy a fenn­álló megállapodás jogosan és méltányosan csakis Horvátország és Szlavónia jelenlegi tartományi te­rületére, nem pedig a maga idején polgárosítandó határőrvidékre is kiterjeszthető, miután ez jövedel­meit illetőleg sem a kiegyezési törvény létrejötte idejében, sem mai nap nincs egyenlő helyzetben a tartományi területtel, így tehát a tartományi terü­leten érvényes hozzájárulási kulcs reá nem alkal­mazható.“ Lehet-e és szabad-e feltennünk, hogy akár a magyar, akár a horvát bizottságok, üzene­­teikben ily világosan ellenkezőt mondó kifejezése­ket használtak, s a törvénynek oly egészen ellen­kező értelemben való fogalmazásába belenyugodtak volna, ha a határőrvidéki terület jövedelmének bár­mely részét a horvát-szlavónországi területek javára vélték volna számítandóknak ? Azon orsz. bizottsági irományok tárgyilagos átvizsgálásának mindenkit meg kell győzni arról, hogy a kérdéses tárgyalások alkalmával a kormány által előterjesztett adatokba már eleve bizonyos hiba csúszott be, mely ismételt bizottsági tárgya­lások alatt sem vétetett észre, de a­mely termé­szeténél fogva a figyelmet könnyen ki is kerülhette. A tévedés forrása ugyanis azon kivételes adminisz­tratív intézkedésben gyökerezett, mely szerint a határőrvidék dohány-, só-, bélyeg- és sorsjáték köz­vetett adói a könnyebb kezelés és külön raktárak felállításának kikerülése végett már az absolut rendszer alatt nem a külön határőrvidéki hatósá­goknál, hanem az u. n. bánsági határőrvidékről a temesvári pénzügyi igazgatóságnál, a horvát-szla­­vén határőrvidékről pedig a zágrábi pénzügyi igaz­gatóságnál folytak be és kezeltettek. Ez a kezelési mód az alkotmányos kormányzat alatt is változat­lanul maradvány okává lett annak, hogy a zágrábi pénzügyi igazgatóság által kezelt határőrvidéki jö­vedelmek a horvát jövedelmek kimutatásába felvé­tettek, s ott éveken át észrevétlenül szerepeltek. A tévedésnek e forrására világosan rá is mu­tat az 1873-diki magyar o. b. négyes albizottságá­nak jelentése következő szavaiban : „Az albizottság mindenekelőtt kiemeli, hogy ezen eredményeket a pénzügyminisztertől nyert eredeti hivatalos ada­tokból és okmányokból azon elvek alapján számí­totta ki, hogy Horvát-Szlavonországok közjövedel­meinek összegében az összes egyenes és közvetett adókból befolyt összegek, a Horvát-Szlavonorszá­­gokban fekvő államjavak jövedelmei és egyéb köz­jövedelmekből befolyt összegek vannak kimutatva az évi tettleges pénztári eredmények szerint, melyek a zágrábi pénzügyi igazgatóság kimutatásai alapján állíttattak össze.“ E tévedés következményeinek további fejte­getése — a­mint már megjegyeztük — ezúttal nem képezheti feladatunkat ; a fennebbi megjegy­zéseket azonban szükségesnek tartottuk a végből, hogy az 1868- és 1873-iki országos bizottságoknak, valamint az általuk alkotott törvényeknek inten­­tiója minden kétségen felül helyeztessék. A jelen magyar országos bizottság nem akarhat egyebet, mint ama kétségen felül álló intenziót fentartani és meg­valósí­tani. Akárminő tévedés volt légyen az előbbi pénzügyi egyezmények megkötésénél hasz­nált kimutatásokban ; akárminő tévedések történ­tek is hosszabb időn át a pénzügyi egyezményre vonatkozó törvény végrehajtása körül; e tévedé­seknek semmiesetre sem lehet az az eredménye, hogy a határőrvidék közvetett adóit Horvát-Szla­vonországok jövedelmeivé változtatták volna át. Miután pedig jelen alkalommal csakis a Magyar­­ország és Horvát-Szlavonországok közti pénzügyi egyezmény megkötéséről van szó, kétséget nem szenvedhet az, hogy ez egyezményben csakis a horvát-szlavén autonóm administráció alatt álló területnek jövedelmei vehetők alapul, a határőrvi­déknek összes jövedelmei pedig, tehát a zágrábi pénzügyi igazgatóság által kezelt közvetett adó­nemei is, a számítások köréből mindenesetre kiha­­gyandók. A horvát országos bizottság felvet egy másik fontos kérdést is azon közjövedelmek iránt, „me­lyeknek — mint az üzenet mondja — százalékos fölosztásra való alkalmatossága semmi oldalról sem támadtatik meg, s melyek némelyikének példa gyanánt való fölsorolását a regnicolaris küldöttség azért tartotta kötelességének, mert nem bizonyos tökéletesen abban, vájjon ezek a Horvátországot illető rész kiszámításánál valóban bevonattak-e, vagy nem kerülték-e el a figyelmet?“ Ilyetén közjövedelmek képen felemlíti az izenet a vasúti menetjegyektől az 1868: XXIII. t.-czikk értelmében szedendő bélyegilletékeket, a vasúti és gőzhajózási társulatok szállítási adóját, a postai teherlevelek bélyegilletékeit, továbbá a biztosító társulatok ügynökségeinél bevett bélyegilletékeket,. E négy adóágat illetőleg a magyar országos bizottság hivatalos oldalról úgy van értesülve, hogy azok eddigelé a 45—55°­C-os felosztásnak alávetve nem voltak, hanem teljesen a közös pénz­tár bevételei közt szerepeltek. Ennek oka ama jövedelmek sajátságos természetében van. A vasúti és gőzhajózási bélyegilletékek és szállítási adó ter­mészetüknél s beszedésük módjánál fogva szoros összeköttetésben vannak ama közlekedési vállala­tokkal, melyeknek óriási terhei is tisztán a közös pénztárra nehezednek. A szállítási adó, a­mint a kormány által benyújtott törvényjavaslat indoko­lása világosan megmondta, az állam által eme köz­lekedési vállalatok létesítése és fentartása végett hozott áldozatoknak némi pótlásául hozatott be. Az ennek folytán alkotott törvénynek eredeti in­­tenziója tehát semmiesetre sem lehetett az, hogy a Horvát Szlavónországok területére eső szállítási adónak 45%-a a törvény czéljától elvonassék és az autonóm kiadásokra fordíttassék. Hasonlóképen áll a dolog a postai teherlevelek bélyegilletékével, mely alakjára nézve ugyan kétségtelenül bélyeg­jövedelem, lényegére nézve azonban a közös posta­intézménynek egy közvetett jövedelmét képezi, míg a biztosító társulatok ügynökségei által besze­dett bélyegilletékek — a mellett, hogy említésre méltó jelentőséggel is alig bírnak — ama biz­tosító társulatok egyéb adóival összeköttetésben jelentkeznek. A magyar orsz. biz. egyébiránt nem kíván a kérdés elvi fejtegetésével foglalkozni, mely a múltra nézve megbízatása körén úgyis kívül esnék. A jö­vőre nézve azonban szükségesnek látja az új egyezményben minden kétséget eloszlatni, és ezen jövedelmeket a százalékos felosztás alá eső horvát jövedelmek közül határozottan kizárni. E jövedel­mek sajátságos természetén kívül egyik fő ok, mely a magyar orsz. bizottságot ezen indítvány tételére bírja, a jelentékeny nehézségekben van, melyeket nagy részben magántársulatok által beszedett jöve­delmeknek külön kitüntetése, és a Horvátországra eső résznek a magántársulatok kimutatásai alapján való helyes megállapítása okoz. Maga az összeg, mely itt szóban forog, nagyobb fontossággal alig bír. A vasúti és gőzhajózási szállítási adónak hor­vát-szlavén területre eső átlagos évi jövedelme 116.000 Mot, a szállítási bélyegilletékek horvát­­szlavón területre eső jövedelme körülbelül 25,000 frtot tesz, hozzávetőleges számítás szerint. A pos­tai fuvarlevelek bélyegének évi jövedelme pedig — a magyar korona egész területére csak mintegy 125 — 130,000 frtot, a biztosító társulatok által készpénzben fizetett bélyegilletékek, szintén a ma­gyar korona egész területére, mintegy 50 — 60.000 frtot tesznek. Az utóbbi két összegből horvát-szla­vónországi területről származó résznek megállapí­tására nem rendelkezünk megbízható adatokkal , de ha a két utóbbi tételből 30—40 ezret számí­tunk is Horvát-Szlavonországokra , akkor mind a négy kérdéses jövedelmi ágnál mintegy 170—180 ezer frtot tenne azon összeg, mely megosztás alá kerülhetne. Ezen összegnek a felosztás alá vetendő jövedelmek közé sorozása az autonóm czélra eső százalék kulcsának némi leszállítása által — pusz­tán financ­iális szempontból — teljesen kiegyen­líthető volna; s és ezért, a­mint már fent is em­lítettük, nem ez a szempont, hanem az elől kifej­tett közigazgatási nehézségek azok, melyek e jö­vedelmeknek a megosztás alól való kihagyását kí­vánatossá teszik, s a­melyek erre vonatkozó javas­latunk czélszerűségéről — a­mint reméljük — a 1. horvát-szlavón bizottságot is meggyőzendik. A fennebbi kérdéssel kapcsolatban áll a hor­vát-szlavón országos bizottság üzenetének egy má­sik javaslata, mely a Belovármegye katholikus lakossága által fizetett, összesen körülbelül 19.000 frtnyi adózásra vonatkozik. Ez adózás a horvát országos bizottság nézete szerint külön autonóm horvát jövedelmet képez, mely csak tévedésből került a felosztás alá eső horvát jövedelmek közé.

Next