Ellenőr, 1880. január (12. évfolyam, 1-53. szám)

1880-01-02 / 1. szám

lUUlJtAllyl U£i jjiyjJlllUJ JL • ouauiuuvA «■■■■appBMWWBWBIBajMp^PMMMIgpw^nfmiwriwriaaacxgR'iaaocaargwyapwmi um in^—■«I—»— jjljj­uu^vi nuuuwujuua urc^ nci nivaiu ucujci ucuna Aiduvaujtt­, e a lun­eucmu imneuiat uiuu&as* uvumi lanaiuii meg rmuapesteu a 11-iü urszaguB hí.párt. A mi ellenzékünknek nem volt veszteni valója, de nyert-e valamit? Ausztria csehül volt az idén. Cseh egyezke­déssel és kormányválsággal kezdette az évet és az újévbe is azokkal lép. Sok vajúdás után febr. 13-kán nevezték ki Stremayr ideiglenes kabinetjét. Taaffe gróf az örökös mint­ belügyminiszter foglalt benne helyet, hogy a maga ínye szerint való kép­viselőházat választathasson. Júliusban teljesedtek Taaffe gróf reményei, mert autonomista többséget választottak a lajtántúli kerületek. E sikerért azzal jutalmazták meg őt, hogy aug. 14-én ő reá bízták, hogy kormányozzon e furcsa többség segélyével. Mindeddig azonban semmit sem tudott végezni, de őt azért nem lehet kárhoztatni. Ő azt hitte csak, hogy a cseh kérdés már megérett. Németországban új politikát avatott föl Bismarck herczeg. Bismarck külügyi politikája, mióta állást foglalt Oroszországgal szemben, ellen­kezik a poroszok százados múltjával. A kereske­delmi politika terén érvényesített nézeteivel pedig valóságos forradalmat idézett elő a német kan­­c­ellár az európai nemzetek viszonyaiban. Most már egyetlen állam sem köt állandó kereskedelmi szerződést. A kereskedelmi viszonyok is oly bi­zonytalanok és ingadozók, mint az európai hatal­mak politikája. Monarchiánk a jó egyetértés révén is csak hat hónapi szerződést tudott kötni a német birodalommal. Épen ily szokatlan látványt nyújt Bismarck herczeg belügyi politikája is. A faképnél hagyta a liberálisokat, szövetkezett a centrummal, biztatta a klerikálisokat. Bizonyára csak politikából. Számta­lanszor hirdették már, hogy küszöbön áll a szent­szék és a német kormány kiegyezése, de a kleri­kálisok mindeddig nem kapták meg azokat az engedményeket, a­melyeket várnak. Franczia­­országra, Elzászra, a katholikus németekre, az oroszok hűtlenségére és nihilistáira való tekintet­ből a legutóbbi időben adott ugyan a német kor­mány némi engedményeket az egyháznak, de csak azért, hogy neveltesse a népet, ne szaporítsa ellen­ségeit. Különben pedig most is oly mereven tartja Bismarck herczeg a kormány rádját mint eddig. A német birodalomban az ő esze szerint kell gondol­koznia és cselekednie mindenkinek. A gasteini és bécsi találkozásoknak fontos eredménye volt monarchiánkra nézve, de Bismarck herczeg sem önzetlenül ment Bécsbe. Neki sza­bad kézre volt szüksége otthon, Kelet és Nyugat felé. De ezenkívül is megtett mindent, hogy biz­tosítsa Németország békéjét. A franczia államfér­fiakkal szemben kifogyhatlanul hirdette békeszere­­tetét, Vilmos császárt elküldte augusztus hóban Alexandrovóba, Manteuffel tábornagyot pedig Pé­­tervárra. Mindez arra vall, hogy akárminő rész is Németország és Oroszország közt a viszony, Bis­marck herczeg mindent el fog követni, hogy más­valakit küldjön a pánszlávok megalázására. Bismarck hírlapjai folyton emlegetik Orosz­ország gyöngeségeit, mert meg akarják törni az orosz védvámos politikát. E hírlapokban állandó rovatot képez a Nyemen folyó hajózása és a német­­orosz határforgalom. Németország anyagi előnyök biztosítása czéljából halogatja most is Románia függetlenségének elismerését. A birodalmi gyűlés fenyítő hatalmáról törvényt hozatott Bismarck herczeg, de Elzásznak majdnem különb alkotmányt adatott, mint aminőt Németország élvez. Ezekből következtetve röviden azt mondhatjuk Bismarck politikájáról, hogy békében akar élni, otthon kor­látlan úr akar lenni, és minél többet akar bevenni a vámon. Francziaország következetesen haladt azon az úton, melyet tavaly megkezdett. A Broglie- Fourtou cabinet idejében túlnyomó többségben re­­publicánusokat küldött az ország a képviselőházba. Ez év jan. 5-kén megújították a senatus egy har­madát. A republicanus senatorok száma ötven­­héttel szaporodott ez alkalommal. A parliament rögtön követelte a hivatalok purificátióját, a meg nem bízható katonai parancsnokok elmozdítását, a congregációk megzabolázását. Mac Mahon nem akart engedni a parancsnokságok ügyében, és jan. 30-kan lemondott. A köztársaság elnökét febr. 2-án a Dufaure-cabinet is követte és Waddington ala­kított cabinetet. Az idén két ízben gyűlt össze a franczia congressus, midőn Grévyt a köztársaság elnökévé választotta és midőn kimondotta, hogy Versaillesból Párisba költözködjék át a parliament. Megjegyezzük, hogy mind a két ízben dicséretes renddel működött. Waddington kormánya iparkodott eleget tenni a képviselőház köztársasági többsége követelései­nek. Közoktatási törvényt hozott, igen sok bona­­partista és legitimista hivatalnokot bocsátott el, több ezer communardnak kegyelmet adott. De mindez nem elégítette ki a republicanusokat. Ők radicálisabb rendszabályokat sürgettek. Már most várnunk kell, hogy miképen fognak megegyezni a legutóbbi napokban megalakult és valamivel radi­cálisabb kabinettel. Francziaország külügyi politikájáról nem mondhatunk sokat. Waddington nem sokat zavarta az európai diplomatákat, egyetlen büszkeségét abba helyezte, hogy siettesse a görög-török határ ren­dezését, de ebben sem volt sok szerencséje. Le­hetséges, hogy ebben a francziák és angolok ve­télkedésének nem kis része volt. Erről nem sokat beszélt a világ, de az bizonyos, hogy Anglia és Francziaország féltik egymástól keleti érdekei­ket. Waddington és Salisbury találkoztak ugyan Dieppében, de alkudozásuknak kevés eredménye látszott. Anglia ellenben mindenütt ott volt, a­hol politikáról volt szó, Európában, Ázsiában és Afri­kában egyaránt. Ez év elején hadihajóival őriztette a Bosporust, ügynökeivel járatta az egész török birodalmat, hadakozott az afgánok és a zu­luk ellen. A zulu háborút, mint mondják szerencsésen befejezte, Sekukuni várát, a legutolsó makranczos zulu főnök menedékét is bevette. Pedig több ízben okuk volt az angoloknak dicsőségük féltésére. Feb­ruár 27-­ én a Tugela folyó mellett kemény lecs­­két kaptak a zuluktól, a­melynek következményeit sok ideig siütették. Pearsont áprilisig tartották Ekoweban körülzárolva a vademberek. Ulundit Cetewayo városát­­augusztusban foglalták el, Cete­­wayot pedig a hó végén kerítették kézre az angolok. Afganisztánba is az év elején nyomultak be az angolok. Az angolok első győzedelmeinek hírére elhomályosodott Sir Ali emir csillaga. Febr. 3-án polgárháború ütött ki Kabulban és az emir mene­kült az orosz határ felé és febr. 21-kén meghalt. Az angolok még Sir Ali életében febr. 11-kén emelték trónra Jakab kánt. Azonban ezzel sem voltak szerencsések. Augusztus végén kivonultak Afganisztánból az angolok, miután a gundamuki szerződésben megállapították a tudományos határt, de csakhamar vissza kellett térniök. Cavagnari angol követet szept. 3-kán megölték az afgán ka­tonák. Abban az időben azt híresztelték, hogy hátralékos zsoldjuk miatt lázadt föl néhány ezred, de az utóbbi időben állítólag több bizonyítékot találtak az angolok, hogy Jakub kán tevékeny részt vett a lázadás szervezésében. Okt. 12-kén bevonult Roberts tábornok Kabulba, hogy megfenyítse a gyil­kosokat. Már az angolok is azt hitték, hogy le­­csendesítették az afgánokat és az ország viszo­nyainak rendezésébe fogtak, midőn nagy csopor­tokban kezdtek gyülekezni az afgánok, kiszorították Roberts tábornokot Kabulból és a sherpuri sánczok közé zárták. A legutóbbi napokban érkezett hírek szerint ez intermezzonak is véget vetettek az angolok és ismét bevonultak Kabulba, említjük föl. November elején nagy erélylyel követelte Salisbury a portától Ázsiában a reformok végrehajtását és nagyobb nyomatékosság kedvéért, a Máltában állomásozó flottának is készültségi parancsot adott. Az eredmény az lett, hogy a porta késznek nyilat­kozott a kívánság teljesítésére, e hajlandóságnak azonban mindeddig csak annyi látszatja van, hogy most Baker pasa Kis-Ázsiában a helyszínen gyűjti az adatokat annak bebizonyítására, hogy mily nagy szüksége lenne Törökországnak a reformokra. Layard másik követelésével, hogy bocsáttassák szabadon a bibliás ulema, a napokban foglalkoztunk. Oroszország­ czíme alatt elmondjuk, hogy ápr. 14-kén Szolovjeff revolver-lövésekkel üdvözölte a czárt, decz. 1-jén pedig eddig ismeretlen nihilis­ták akarták a levegőbe röpíteni a czárt. Ebben az esztendőben történt a Krapotkin és Drentelen tábor­nokok ellen intézett attentátum is. Ebben az eszten­dőben égett hamuvá számtalan oroszországi város és ebben az esztendőben végeztek ki és deportáltak több ezer nihilistát. Volt idő, mikor azt hirdették az orosz hivatalosak, hogy elfogytak a nihilisták, de bizony ők pihentek vagy várakoztak csak. Oroszország czíme alatt továbbá szakadatlan cselszövényt igtathatnánk ide. A muszkák az egész évben következetesek maradtak. Izgattak Európában mindenütt a Balkán-félszigeten, izgatták Franczia­­országot, cseleket szőttek Persiában és egész Közép- Ázsiában. Legújabban azt híresztelik magukról, hogy meg fognak javulni, eddig azonban még a saját lapjaik sem adnak hitelt ennek a képmutatásnak. Mi leg­alább meg vagyunk győződve, hogy a muszka az uj esztendőben is muszka marad. A magyar irodalom 1879-ben Gondjainknak egyik főtárgya az egész éven át az irodalom ügye lévén, iparkodtunk olvasóinkat minden jelentékeny irodalmi mozzanatról tájékoz­tatni. E törekvésünk azonban nem teszi felesle­gessé, hogy az eltűnő év utolsó napján legalább rövid szemlét ne tartsunk azon jelenségek felett, melyekben szellemi életünk a legjellemzőbben tük­röződik le. A lefolyt évet egyáltalában nem számíthatjuk az irodalmi szempontból meddő évek közé. Ha egyéb nevezetes dolog nem történt volna is ez évben, mint hogy a kor terhe alatt roskadozó nagy költő, Arany János egy fiatal szellem őserejével szólalt meg, s ejtő ámulatba a nemze­tet „Toldi szere­lm­é“-vel, már ez a tény is emlékezetessé tenné 1879-et szellemi életünk történetében. De költészetünk mezeje különben sem volt terméketlen. Jókai geniusa ez évben is meghozta tribu­­tumát a nemzeti szellem kincstárába: a „Sza­badság a hó alatt“ és a „Rab Ráby“ czímü regényekkel gazdagította irodalmunkat s szaporí­totta koszorúit. Mellette méltó figyelmet gerjesz­tett Beksics Gusztáv „Barna Arthur“ czimü regényével, mely Jules Verne modorában a tudományt vitte bele a költészetbe, továbbá S­z­o­­koly Viktor „Czinczyék és Czinczárék“ czimü kedélyes hangú egérregényével, Véka L. (Vajkay) „Új idők, avult emberek“ czimü regé­nyével, Endrődi Sándor „Másodvirágzás“ czimü elbeszélésével; néhány novella-gyűjtemény, különösen Beöthy Zsolt és Kisfaludy Atala „Rajzai“ hasonlóképen az elbeszélő költés gya­rapodását jelölik. A verses költésben Arany legújabb nagy művén kívül kevesebb jelentékeny merült fel. Né­hány kezdő próbálgatta szárnyát több-kevesebb si­kerrel ; érdemesebb gyűjteményeket Szabó Endre, Kisfaludy Atala és Jakab Ödön adtak. Re­ményre jogosít B­u 11 a J­á­n­o­s „Don Juan“-ja, melyből a Petőfi-társaság deczemberi ülésén hal­lőttünk mutatványt. Ez évben jelentek meg Obernyik K. és Madách Imre összes művei, amazok Ferenczy József, ezek Gyulai Pál által kiadva; továbbá az Abafi Lajos szerkesztésében megjelenő nemzeti könyvtárban kaptuk Kazinczy F., Vitkov­its M. és Kármán József műveinek teljes kiadását, melyekre oly rég óta várakoztunk. A műfordítás terén legnevezetesebb Csiky Gergely „ Sophokles “-e, melyben irodalmunknak nagy nyereségét üdvözöljük. A műfordítás másik mestere Szász Károly Dániélról adott több részletet. Dicséretes próbáját adta­­a műfordításnak Ábrányi Emil Byron „Don Juan“-ja első éneké­nek magyarításával. Ez évben fejezte be Arany János is Aristophanes komédiáinak fordítását, mely díszére fog válni irodalmunknak. Eredeti drámairodalmunk számra nézve ugyan elég terméket hozott, de alig egy-két darab ara­tott csak múló sikert is. Az akadémiai drámai pályázatok meddők maradtak. A Karácsonyi-díj ki sem adatott, a Teleki-féle pedig csak ama bi­zonyos pont alkalmazásával. Csiky Gergely nem is nyújtotta be a színházhoz nyertes művét, a „Bizalmatlanét. A nemzeti színház padján előadott új darabok között jelentősebb Szigeti „Nagyra­­látó“-ja és Bartók Lajos „A legszebbje. Minde­­niknek inkább részletei sikerültek. Feljegyezzük, hogy Vörösmarty „Csongor és Tünde“ ez. drá­mája most került először színre s a közönség na­gyon jól fogadta. A népszínház több eredeti népszínművet mu­tatott be. Ilyenek: „Az ördög bibliája“ Pap Miklós­tól, „A bácskai reservisták“ Varga Jánostól, „Ágnes asszony,“ „Kósza Jutka“ Lukácsi Sán­dortól, „Nótás Kata“ Győry Vilmostól. Az utóbbi tartja magát, a többi hamar leszorult a színpadról. A széptudományok körében jelentékeny mű Gr­eg­uss Ágost „Shakspere“-je, melyet a Kará­­csonyi-dijért, az akadémia megbizásából készített. Nagybecsű Arany János prózai dolgozatainak gyűjteménye, melyet az akadémia szintén ez évben adott ki, továbbá Gyulai Pál „Emlékbeszédei,“ Neményi Ambrus „Kortörténelmi rajzok“ czímű munkája, mely utóbbiakról annak idején bővebben emlékeztünk meg. Az aesthetikát különben csak a folyóiratok és lapok kritikai rovatai képviselték. Örvendetes jelenség, hogy íróink buzgólkod­nak az irodalmi monographiák készítésében. Több jeles író munkássága tétetett alapos tanulmány és bírálat tárgyává, az irodalomtörténet számos adata igazíttatott helyre, és pótoltatott, s általában a magyar művelődés történetének anyaga, részlete, kérdések keretében feldolgozva jelentékenyen meg­szaporodott. E tekintetben kiváló érdemeket sze­reztek a Budapesti Szemle, Havi Szemle (szerk. Bodnár Zs.) Koszorú (A Petőfi-társaság lapja) Figyelő (szerk. Abafi Lajos). Az önálló nyelv- és irodalomtörténeti művek közöl kiemel­kedik dr. Bánó­cz­y I. „Révai élete és mű­vei“ cz. pályakoszorús munkája. Legközelebb állván a szépirodalomhoz a me­­moire-irodalom, felemlítjük itt, hogy e szakban ki­válóan érdekes műveket hozott ez év. Ilyenek: „Déryné naplója,“ melyet a Kisfaludy-társa­ság adott ki Tors Kálmán szerkesztése szerint, Pulszky Ferencz „Életem és korom“ czímű emlékirata, Wirkner Lajos egykori udvari ta­nácsos „Élményei“ és gróf Teleki Sándor „Él­ményei“, mely utóbbiak a Petőfi-társaság kiadá­sába jelentek meg. A tudományos irodalom is jelentékenyen gya­rapodott. Első helyen kell említenünk a törté­nelmit, mely számos hivatott munkást foglalkoz­tatott. Ez évben jelent meg S­a­l­a­m­o­n Ferencztől Budapest történetének első kötete, F­r­a­k­­nói Vilmostól „A szegszárdi apátság tör­ténete“, dr. Marczali Henriktől „A magyar történeti kútfők az Árpádok korában“ cz. pályakoszorús mű. Ezenkívül főkép a m. t.­oka­sága érdemelnek különös elismerést. A világtörténelem is vett némi lendületet néhány kézikönyv és fordítás által. Jelentékenyebb vállalat volt Sebestyén Gyula világtörténelme, melyet a szerző a műveit közönség szükségeihez alkalmazva, nagy gonddal dolgozott, de a részvét­lenség miatt csakhamar elakadt. Szerencsésebb volt dr. R­i­b­á­r­y F. világtörténelme, melyből egy nagy kötet már elkészült. A tudomány egyes ágainak művelésében, tu­dományos ismeretek terjesztésében főkép társa­ságok fáradoznak, melyeknek szakfolyóiratai és önálló kiadványai jelölik ez irányban a haladást. Mindenekelőtt a tudományos akadémia munkássá­gára kell utalnunk a tudományok mindenik ágá­ban. A könyvkiadó vállalatban ez évben is több külföldi jeles művet bocsátott közre. Az Akadémia aegise alatt jelenik meg a ma­gyar és idegen nyelvészetre nézve oly fontos két folyóirat, a „Magyar Nyelvőr“ Szarvas Gábor és a „Philologiai Közlöny“ P. Thewrewk Emil és Heinrich G. szerkesztése alatt. A lefolyt évben mindenik folyóirat derekasan megfelelt feladatának. Extensive és intensive nagy sikerrel műkö­dött a Természettudományi Társulat. E derék társaság folyóiratán kívül kiadta a „Nép­szerű term.­tud. előadások gyűjteményeiben hat tudósunk korszerű értekezését, könyvkiadó vállala­tában E. Re­cl­us „A föld“ czímű nagy munká­jának első kötetét (ford. Király Pál és Révész Samu), s a következő nagyobb monographiákat: Hermann Ottótól: „Magyarország pók­faunája“ (III. kötet), Búza Jánostól: „Kultivált növényeink betegségei“, Hidegh Kálmántól: „Magyar fakó­­érczek chemiai elemzése“. A természettudományok művelésében fárado­zott még sikeresen a Hermann Ottó szerkeszté­sében megjelenő „Természetrajzi füzetek“ is. Sok becses adalékot szolgáltattak még a tudománynak a „Földrajzi közlemények“ (szerk. Berecz Antal) s egyéb tud. társaságaink folyóiratai. Általában constatálhatjuk, hogy tudományos mozgalmaink elevenségével arányban áll a búvár­kodás alapossága, s ha nem tudunk is egyes sza­kokban korszakot alkotó műveket felmutatni, a magunk túlbecsülése nélkül mondhatjuk, hogy ko­molyan s nem eredmény nélkül igyekeztünk lépést tartani a műveit külfölddel. Közgazdaságunk 1879-ben A búcsúzó év nem épen kedvező közgazdasági képet tüntet fel. Pedig nagy reményeket csatoltunk hozzá s nem ok nélkül. Politikai láthatárunk tiszta volt. Bírtuk a tartós béke előfeltételeit s biztosíté­kait. A keleten a berlini szerződés által alkotott új államalakulatok mindinkább megszilárdulni kezdet­tek. S egy lépéssel közelebb leszünk azon édes re­ményünk teljesüléséhez, hogy monarchiánk s kelettel való közgazdasági viszonyaiban is el fogja foglalni azt a domináló állást, melyet a politikai téren már kivívott s melyre különben helyzeténél fogva is első­sorban hivatva van. Nemkülönben kedvező helyze­tet biztosított számunkra a monarchia másik felével végre-valahára létrejött kiegyezés, melynek meg­kötése ugyan jól beesett az elmúlt évbe, de mely­nek hatásait, nagyon természetszerűleg, csak ez év­ben érezhettük. Hogy a csöndes munkálkodásra nélkülözhetlen s hosszúnak ígérkező béke kívülről s belülről a le­folyt évben alig-alig hozta magával közgazdaságunk javulását, vagy örvendetes emelkedését Na­gyon egyoldalúak lennénk, ha annak okait a spe­­c­iális hazai viszonyokon kívü­l az európai közgaz­dasági állapotokban is nem keresnek, úgy egyik, mint másik nem időleges. Chronicus baj mind a kettő. Nem is említjük fel azokat, de csak hozzácsatolhat­juk, hogy mindezeken felül még oly mérvben sú­­lyosodtak reánk az elemi csapások is, hogy évek kellenek, míg ez egy évnek évtizedek alatt létreho­zott alkotásokban okozott kárait helyrehozhatjuk. De ha mindezt egybe is foglalva nem kapjuk a legmeg­nyugtatóbb képet, lehetetlen be nem vallanunk, hogy a lefolyt év közgazdasági mozgalmai számos oly momentumot tartalmaznak, melyek ha nem is ki­zárólag nemzetgazdasági emelkedésünk bizonyítékául szolgálnak, de egy későbbi emelkedésnek részint örvendetes előjeleit, részint biztos előfeltételeit ké­pezik. Ez év kedvezőtlen közgazdasági eredményének előidézésében mindenesetre fő része volt a rossz g­a­­bona­termésnek. A búza- és rozs-aratás határo­zottan rossz volt, habár itt-ott a középszerűnél is jobb termést kaptunk. Ugyanez áll az árpáról is, míg a zabtermés a középszerűnél jobban eresztett. Áta­­lában a termés­minőség szerencsére jobb arányt mu­tat, mint annak mennyisége. Kedvezőbb volt bor­termelésünk. Ez általában felüláll a jó közép­szerűnél s itt ez alkalommal nem hagyhatjuk meg­említés nélkül egyrészről azon örvendetes mozgalmat, mely borászati ügyünk emelése érdekében megindult, de másrészről azt sem, hogy szőlészetünket a phyl­loxera terjedése következtében mind nagyobb veszély fenyegeti s hogy borkivitelünk az utóbbi időkben egy kis esést mutat. Az említett örvendetes mozgalmat, ha nem is mondhatjuk, hogy egyáltaljában, de min­denesetre az ez évben fővárosunkban megtartott am­­pelographiai congressusnak is köszönhetjük. Ez volt általában az indító ok, hogy hazánk e nagy termé­szeti kincsének minél nagyobb mérvű kiaknázha­­tására nagyobb gondot és figyelmet kezdettünk fordítani. A kormány Miklós Gyula képvise­lőt kinevezte kormánybiztosul, ki aztán beutazta az ország fontosabb bortermő vidékeit; értekezletre hívta össze a termelőket; tanácskozott velük azon módokról és eszközökről, melyekkel e termelési ág felvirágoztatását elő lehet idézni s emelni borkivi­telünket. A phylloxera által okozható bajok elhárítá­sára is igyekeznek megtenni mindent. A kormány e kérdés megvitatására enquetet is hivott egybe s az ország a phylloxera behurczoltatásának megakadályo­zása végett nemzetközi szerződést kötött. E­r­d­ő­­ügyünk is köszönhet valamit az elmúlt évnek, ős­termelésünk ez eddig mostohán hagyott ágára is kiterjesztette a törvényhozás figyelmét. Meg lett alkotva az új erdőtörvény, melyet ha oly erélyesen fognak végrehajtani, mint a­milyen erélyes intézke­déseket tartalmaz, e termelési ágban is kedvező fel­lendülést remélhetünk. Állattenyésztésünk még mindig a régi mederben halad. A járványok, ha nem is oly nagy mérvben, mint a megelőző évben, az idén is sok kárt okoztak, de szerencsések voltunk, hogy a marhavész, mely déli s délnyugati határain­kon pusztított, nem hurczoltatott be hozzánk. Kedvezőbb jelenségekkel találkozunk az ipar terén. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azon kóros állapot, melyben hazai iparunk sínylődött, megszűnt volna, hanem azt, hogy e téren is oly tevékenységgel találkozunk, mely szebb jövőt hagy remélnünk. Hogy iparunk életerejében, fejlődési ké­pességében teljesen bízhatunk, arról eléggé meg­győzött bennünket a székesfehérvári orsz. kiállítás, mely mindenesetre, összehasonlítva a legutóbbi országos kiállítással, nem számtani, de mértani haladást mutat. Több üdvös mozgalomnak is lett e kiállítás kiinduló pontja. Volt ott or­szágos gazda, iparos stb. értekezlet. Nem oly nagyfontosságú s inkább specialiter vidéki jel­legű volt a deési kiállítás, mindazonált a jelentőségét a kiállításnak nem tagadhatjuk el. Ez iparos congressus. A hosszas és higadt tár­gyalás után a következő postulátumokat állította fel: állittassék vissza a czédrendszer, rendeztessék az iparos szakoktatás, állíttassanak fel szövetkezetek s önsegély-egyletek, a magyar állam s a közös szük­ségletek fedezésénél a magyar iparosok ne részesül­jenek továbbra is mellőzésben, rendeztessék a vásári ügy stb. Áruforgalmunkat, ha éppen rossznak nem is, de élénknek sem nevezhetjük. Ez eredmény előidézésében természetesen a főszerep az idei rossz termésnek jutott. Külkereskedelmünk mindazonáltal, ha a január-szeptemberi kimutatást tekintjük, ugyan­azon arányt, sőt kivitel tekintetében az 1878-ikénál kedvezőbbet tüntet fel. A tavalyi raktárkészlet nagy volt, az árak estek s még a későbbi hónapokban is jobb termést vártak, mint a­milyen csakugyan lett. Az aratás után, az előző évi kimutatásban közlött adatokhoz képest, csökkent a kivitel s minél jobban, közeledtünk az év végéhez, annál nagyobb mérvben. Habár nem is úgy, mint a meglepetés első pillana­taiban gondoltuk, mikor a búza ára egész 16 órzig is felszökött. Az utóbbi időkben határozottan lan­­kasztó befolyással van minden tekintetben az a szél­csend, mely gabonakereskedelmünkben uralkodik. A vevők s eladók egyaránt tartózkodnak üzletbe bo­csátkozni s a fővárosi árutőzsdén sokszor hetek múl­nak el, hogy hivatalos jegyzésre valamely üzlet ke­rülne. Örvendetes azonban az, hogy F i­u­m­é­n­k foly­ton emelkedik s e kedvező eredmény előidézésében nagy része van azon észszerű politikának, melyet kormányunk követ. Igyekszik biztosítani a fiumei szállítóknak is mindazon előnyöket, melyeket Trieszt nyújtott eddig egyedül. A jövőben még szebb kilátásaink vannak. A déli vasúttársulat s a magyar államvasút között a Fiumébe irányuló forgalom megosztására nézve mind valószínűbb, hogy létrejön a szerződés. A jövő évben az Ad­ria angol gőzhajózási vállalat Fiumébe teszi át forgalmi igazgatóságát s 150.000 frtnyi országos segély mellett létesíti a rendes forgalmat Fiume és Angolország között. Vám- és kereskedelem-politikai tekintetben nem sok történt ez évben. Németországgal nem si­került még megkötni a végleges vám- és kereske­delmi szerződést s miután a provisorium ez év vé­gén lejár, új, még egy körülbelül félévi időtartamra kiterjedő provisorium létesítése iránt folynak már hetek óta az alkudozások s ha a legújabban érkezett híreknek hitelt lehet adni, a szerződés már alá is íratott. Hasonlóan ideiglenes szerződés szabályozza a monarchiánk és Francziaország közti kereskedelmi forgalmunkat is. Sajnos, hogy keleti kereskedelmünkre nézve oly annyira fontos szerb vasúti csatlakozás kérdése sem dőlt még el. Annál örvendetesebb, hogy a Ro­mániával való harmadik vasúti csatlakozás is ténynyé vált a Brassó-predeáli vonalnak ez évben tör­tént megnyitása által. Vasúti é­s közlekedési ügyün­ket illetőleg alig történt valami más fontosabb in­tézkedés. S ha fölemlítjük még, hogy a győr-sop­­ron-ebenfurti vonal, továbbá a budapesti összekötő és a dálya-bródi vasút egészen át vannak adva már a forgalomnak, hogy a vágvölgyi vasút az állam tu­lajdonába ment át, rendezve lettek törvényhozásilag a kassa-oderbergi vasút függő ügyei s egyesittetett vele az eperjes-tarnovi vonal magyarországi része s hogy Szarvas­ és Mező-Tur között már meg­kezdődtek a munkálatok egy vicinális vasút kiépítése czéljából, talán mindent elmondottunk. A legköze­lebbi jövő feladata lesz már végre valahára felállít­­tatni a közös vasutakkal a magyar igazgatóságokat, létesíteni a vasúti csoportosítást, a keskenyvágányu vasutak ügyét rendezni s természetesen legfőképen megoldani a szerb vasúti csatlakozás kérdését. E két fő közgazdasági ág fölött tartott szem­lénk befejezésénél jól esik végre valahára registrál­­nunk, hogy az oly sokat vajúdott fővárosi közrak­tári ügy is közeledik megvalósulása felé. Az épí­tési munkálatok már serényen folynak s igy azon régi óhajunk közel áll megvalósulása felé, hogy főváro­sunknak sikerülni fog ismét centralizálni, szétkalló­­dott gabona-kereskedelmünket. Még kevesebbet haladtunk a vízépítészet terén. Míg a vasútépítési láz idejében teljesen figyelmen kívül hagytuk, mellőztük e gazdag termé­szeti kincset, semmit sem tettünk folyóink szabályo­zása, folyamhálózatunknak a közlekedés igényletei szerint való kiegészítése kikerekítése érdekében, most a nyomasztó viszonyok nem engedték, hogy ily még egyébként fölötte gyümölcsöző befektetésekkel is terheljük államháztartásunkat. Ez irányban talán menthetjük azt a tétlenséget, mit e téren ez ideig észleltünk. De itt most már a munka ideje. Elte­kintve minden közgazdasági előnytől, a csapások minden özöne kényszerít arra, hogy folyóink szabá­lyozása által végre valahára elejét vegyük a, már mindenütt permanenssé vált árvízveszélynek. És az utóbbi időkben csakugyan nagymérvű mozgalommal találkozunk. Szeged pusztulása felébresztett s tettre serkentett. De a közgazdasági viszonyok is nagyobb alkotásokat követelnek meg tőlünk. Közlekedési vi­szonyaink elsőrendű életfeladattá teszik ránk nézve, hogy gabona- és liszt-kivitelünk érdekében létesítsük az egyenes vízi összeköttetést Fiuméval a vukovár­­szamácsi csatorna kiépítése által. Nem kevésbbé szükséges lenne a csongrád-budapesti csatorna kié­pítése is, hogy így megteremtsük az ország fővárosa s az ország éléskamarája között az olcsó árufor­galmat. Ha az eddig vázolt kép nem is a legörvende­­tesebb benyomást gyakorolja reánk, annál vigaszta­lóbb azon mozgalom, élénkség emelkedése, mit a lefolyt évben a hitelügy terén tapasztaltunk. Mind több és több okunk van bízni ezen vágyunk teljese­désében, hogy habár lassan is, de mégis közeledünk államháztartásunk rendezettsége felé. Pénzügyi évünk kedvezőbben záródott, mint gondoltuk. Államhitelünk erősödött. A szerencsétlen s állami hitelünket vég­veszéllyel fenyegető 153 milliós kölcsön törlesztve van s járadékunk nálunk s Európa minden tőzsdéjén oly nagy keresletnek örvend, hogy daczára a nagy­mérvű eladásnak, annak árfolyama már a kibocsátási árat is felülmúlja néhány százalékkal. Az állami be­vételek kedvezőbb arányban folytak be, mint a meg­előző év megfelelő szakaiban s évi deficitünk folyto­nos csökkenést mutat. A­mi a köz- és magánhitelt illeti, ott is hasonlóképen örvendetes jelenségekkel találkozunk. Az 1873-iki eseményeket követő apathiából mindinkább felocsúdunk. A hitel, vállalkozási hajlam lassan kint feléled, a forgalomtól elvont tőkék piaczra kerülnek s a külföldi tőkések is nagyobb mérvben keresik fel hazánkat s igyekeznek elhelyezni itt tőkéi­ket, így az év vége felé franczia tőkepénzzel két biztositó társulat alakult. Az egyik a „magyar-fran­­czia biztosító-társulat“ a szervezési munkálatokban annyira előrehaladt, hogy működését már meg is kezdő, a másik a magyar „Fonciére“ általános bizto­sító­társaság épen most egyesült a pesti biztosító társulattal. A közel­jövőben teljesedni fog egy régi óhajunk. A kisbirtokosok országos földhitelintézete a törvényhozás által helybenhagyott alapszabályok alap­ján szintén közel áll működése megkezdéséhez. Nem a legörvendetesebb képét nyertük ugyan a búcsúzó év közgazdasági mozgalmainak, de mégis megnyugvással constatálhatjuk, hogy nem egy helyen találkoztunk a haladás félreismerhetlen előjeleivel. S ezt talán bizonyos fokú megelégedéssel is fogadhat­juk. Nem kell elfelednünk, hogy átmeneti stádium­ban vagyunk. Valúton állunk, mikor szakítva a régi elavult traditiókkal, a modern közgazdaság terrénu­mára lépünk. Bármi lassú is tehát a haladás, hala­dás az s hovatovább közelebb jutunk általa küzdel­meink végczéljához, közgazdaságunk újjászületéséhez. CSARNOK. A jótékony Páris. Paris, decz. 19. — Hiszek a gondviselésben, mert én magam is gondviselés vagyok, mondá egyszer Hugó Viktor. A paradoxon gyönyörűen hangzott, bár kissé homá­lyos volt, azért egyike azoknak, kik körülötte állot­tak, magyarázatért könyörgött. Az ősz költő mo­solygott, kis ideig simogatta fehér szakállát, s folytatá: — Tegnap este fogtunk egy egeret. Halálité­­lete már ki volt mondva, midőn kis unokám Jeanne ragyogó kényekkel szemeiben kegyelmet kért a szürke fogoly életének. Anyja habozott: engedjen-e a szép védő óhajának, s zavarában azt mondta: „Nagyapa határozzon.“ így aztán eljöttek hozzám. Egy pillanatig én határoztam az apró teremtés élete és halála fölött, s így gondolkoztam: az én helyze­temben lehet a mennyei gondviselés, midőn egy ma­gasabb rendű teremtmény sorsa fölött dönt. Az egérnek természetesen visszaadtam szabadságát, mert ha az ember kicsinyekkel szemben magára veszi a gondviselés szerepét, ne feledkezzék meg az azzal járó nagylelkűségről sem. Önkénytelenül eszembe jut e kis történet, midőn a murciai ünnepélyről akarok megemlé­kezni. De a jótékony Páris azért nem feledkezik meg a maga szegényeiről sem. A képviselőház öt milliót szavazott meg, kivételképen sorsjáték ren­dezését is megengedte, mely ismét milliókat fog jövedelmezni, a „Figaro“ már is gyűjtött egy mil­liót, a többi lapok sem maradnak mögötte, -­ min­denütt milliók hevernek az utczákon, mert Páris, mint mindenben első, de a jótékonyságban nagy­szerű, bámulatos. Nem írom le azon akadályokat, melyeket a roppant hófúvás következtében le kell­ győznöm, míg a murciai ünnepély színhelyére, a távol fekvő óriási hyppodromba eljutottam. Belépve a terembe mindenek előtt el kelle kábulnom a szörnyű zsi­vaj és az elömlő fény miatt. A közönség, a hang­verseny, a bikaviadorok bevonulása mind ismere­tes már e lapok olvasói előtt, csak egy részletet. Midőn a ballet-corps bájos spanyol jelmezekben a hyppodrom közepében lejtett, egy elragadott bika­viador a solo-tánczosnő lába elé dobta köpenyét A ballerina zavartan nézett széjjel, de csakhamar megmagyarázták neki, hogy az a spanyol hódolás neme, melyet azzal szoktak viszonozni, hogy rá­lépnek köpenyre. Az udvarias torrero egészen el volt bájolva, midőn a prima ballerina assoluta Cas­tilian szokás szerint rálépett a „capa“-ra s kecse­sen hajlott meg. Aztán harangok bimbamja (melyet úgy ma­gyaráztak : „donne! donne!“ adj! adj!) jelezte, hogy megkezdődött a vásár, az adakozás, a pénzpazarlás a szegények javára. Páris legbájosabb hölgyei, szí­nésznői voltak az elárusítók. Itt a legtehetségesebb Operette primadonna Judit asszony nem árult, de mondott jóslatokat bankjegyért, aranyért, amint jött. Rendkívül finom szellemmel tudta kicsalni az utolsó aranyat is. — Istenem! mondá egy urnak, mit látok az ön kezében! Hisz önre a halandók legborzasztóbb sorsa vár. A­míg ön mulat, a felesége megcsalja, s fia 100,000 frank kártyaadósságot csinált az ön ro­vására ... Nem mondom tovább. Csak azt jegyzem még meg, hogy ma, midőn kimegy innen, el fogja törni egyik lábát. — Kegyelem! Irgalom! Minő borzasztó ki­látások ! — Nem mondhatok mást húsz frankért. Ha valami kellemesebbet akar hallani. . . — Minden esetre. — Akkor kettőztesse meg a díjat. Hát nem a legpompásabb módja a szere­tetreméltó zsarolásnak? S ez így folyik végtelen sok változatban. Egy szegény fiatal­ember csak­hamar kétségbeesetten kiáltott föl: — Már nem maradt egyebem, csak az órám! — Hát adja ide azt is! — S az óra is ván­dorolt, de ezúttal nem a zálogházba. Hja, ha párisi nők fognak valamihez! Boldog szegények ! Szegény gazdagok! Egyik helyt Sarah Bernhardt a „Theatre Francais“ tagja árul gyermekdobokat, melyekre a legnevezetesebb párisi írók írták neveiket, s tam­­bourinokat híres festők rajzaival. A soványka mű­vésznő bánatos mosolylyal, de ragyogó szemekkel kínálja áruit, s most épen egy olyan tambourinra veri az árt, melyre maga festett egy nőalakot. Roppant tömeg zsúfolódik bódéja előtt. S mind­nyájan rajongók. A dob elkelt ötszáz frankon. Nem sokára kifogytak a dobok. De a karcsú Sarah azért nem jön zavarba. — Eh bien! kiált fel, kiállítok egy kötelez­vényt, melynek birtokosa nyolcz nap múlva kö­vetelhet tőlem egy kis rajzot. Ki ad érte va­lamit ? Általános éljenzéssel fogadják az ötletet, s egy pillanat alatt a még meg sem kezdett kép ötszáz frankon kel el. A többi festők követik példáját, s Delaille, a csatafestő kötelezvénye 1200 frankot jövedelmez a murciai árvízkárosultaknak. Lassankint eladnak mindent ami sátorban talál­ható. Egy üveg pezsgőt, Munkácsy Mihály felső kabátjának zsebében találnak egy csomó kétszer­­sültet, megveszik azt is százszoros áron. Aztán megveszik a sátort magát.. . s 3 órakor véget ér a verseny, nem azért, mert nem volt csatázó, mint Corneille mondja, de mert kifogyott az anyag. De a derék Sarah 18,000 frankot vett be. Madam Théo, a bájos operette-énekesnő, arcz­­képeit árulja, s ezek sokkal szebbek, mint hangja. Ára 20 és 200 frank, aszerint, amint azt Théo vagy a fényképész írta alá. A teremben egész csomó művésznő jár föl s alá; mindnyájan olyan jól ért hozzá keresztüllátni a frakkon, észrevenni az aranyakat, melyek unatkoznak, s vigasztalni vágynak a murciai árvízkárosultakat. S van annyi emberismeretök, hogy mindig megtudják válasz­tani a gazdagokat, de azokat aztán zsarolják kí­méletlenül. Hermann tanár, a bűvész, szintén produkálja magát. A közönség ámul, bámul, és fizet dúsan. — Mit nekem az árvíz és a tél nyomora! úgymond. Adjatok nekem egy nagy kelyhet, s el­tüntetem az egészet! Az ő kelyhének neve: jótékonyság. Három van éjfél után. Az ünnepély vége felé jár, s a tárczám immár üres, minek" maradjak még? Ilyen helyzetben meglehetős kényelmetlen a helyzet, mert az elárusító hölgyek korántsem lan­kadtak buzgalmukban. Minden pillanatban vissza kell utasítanom egy támadást, melyet tárczám el­len intéztek, s eleinte szégyenlős vagyok, később már nem vagyok szégyenlős............bizonyos ke­serű akasztófa-humor fog el, hogy ilyen szép höl­gyeket kell visszautasítanom. Végre a támadás egyesült erővel folyik. Itt jó kedves pierrot öltö­zékben Bade kisasszony az Athénée Comicque soubretteje, kezében fenyegetőleg lóbál egy tom­bola sorsjegyet. — Ah, vegye meg ezt a sorsjegyet, ez az utolsó. (A kisasszony egész este csupa „utolsó“ sorsjegyeket árult.) Félajándékban adom: csak 100 frankba kerül. (Eredetileg 10 frank az ára.) Én. — Szép gyermekem, van már ötven da­rabom. Egy bájos Camargonak öltözött angyal olyan kegyes irántam, hogy egy narancsot három Lajos aranyért ajánl (kissé drága!)

Next