Ellenőr, 1880. szeptember (12. évfolyam, 418-472. szám)

1880-09-16 / 445. szám

XII. évfolyam. — 445. sz. ELLENŐR Budapest, szeptember 15. Az európai helyzet ismét bizonytalanabb, homályosabb, mint már régen. Fennáll az európai egyetértés — Oroszor­szággal. Amikor pedig Oroszország is részt vesz Európa egyetértésében, akkor nincs egyetértés, bármint sorakozzék is harczi rendbe Dulcigno előtt az egyesült flotta. Amit lord Clarendon a sötétben való ugrás­nak nevezett, az most az európai helyzet, me­lyet mi sem jellemez inkább azon combinációk­­nál, melyek a hatalmakat különféle, de mindig ellenséges csoportokba osztják. E bizonytalanság közepett csak egy szilárd alap, e sötétségben csak egy világos pont van. Ausztria-Magyarország és Németország egyetér­tése. Meginoghat körülöttünk egész Európa : ez az egyetértés rendíthetlenül marad meg az álta­lános omlás közepett. Rudolf trónörökös berlini útja önkényte­lenül erre az egyetértésre, mely az európai rend egyetlen biztos alapját képezi, hívja fel a köz­figyelmet. A fegyvergyakorlatok megszemlélésé­nek czéljából utazott a német fővárosba , de mi sem természetesebb, minthogy ez esemény élénk emlékezetébe juttatja Európának a bécsi kötést. Az a legrokonszenvesebb fogadtatás pedig, mely­ben az osztrák császár és a magyar király fia a berlini udvarnál, valamint a német népnél részesült, figyelmeztethet mindenkit, hogy ez a kötés nem ment feledésbe, hanem a két nagy középeurópai állam hivatalos politikájának alap­ját képezi , s e hivatalos politika nemcsak a kabinetek megegyezésében, hanem két nagy mon­archia népeinek, nyolc­van millió, kultu­­railag fejlődött, harczias, bátor lakosság rokon­­szenvében nyer hatalmas támaszt. Ez a kötés nem Európa megrohanására van számítva­. Nem összeesküvés a béke, a népek függetlensége, nyugalma­s az államok területe ellen. Sem Németország, sem Ausztria-Magyar­ország nem akar megtámadni senkit, nem akar meghódítani semmit. Ellenkezőleg. Fenn akarják tartani a békét. Az a benső viszony tehát, me­lyet Rudolf trónörökös berlini útja csak meg­szilárdíthat, ha ugyan az még szilárdabbá lehet, békés jelleggel bír ; sőt ez a viszony egyetl­­­e­n támasza világrészünk békéjének. Egyetlen, de hatalmas támasz, mert 2.500.000 szuronynyal rendelkezik. Ez a két millió ötszázezer szurony imponál­hat mindazoknak, kik a békét meg akarják za­varni, vagy keleten a dolgok oly rendjét óhajt­ják létrehozni, mely Ausztria-Magyarország és Németország érdekeivel ellentétben lenne. Gladstone külügyi politikájáról a legkülön­bözőbb és legellentétesebb hírek szoktak forga­lomba kerülni. Mi kezdettől fogva meg voltunk győződve, hogy a szabadelvű premier követhet Beaconsfieldétől eltérő politikát, de olyat nem, mely Anglia érdekeivel ellentétben volna. Meg­győződésünket nem ingathatták meg Gladstone vall kitörései, mert tudtuk, hogyha egyszer az angol közvélemény észrevenné, hogy Gladstone politikája a Balkán-félsziget kiszolgáltatására ve­zet, a szabadelvű kormány napjai meg volnának számlálva. De a Balkán-félsziget és Konstantiná­poly kiszolgáltatását nagy kör választja el a con­servativ keleti politikától. E­közbe belefér a sza­badelvű vezér görög politikája és a porta elleni fenyegető fellépése. Bármit követett el Glad­stone ellenzéki szereplésének idejében, mégis fel­­teszszük róla, hogy a porta elleni agyarkodásá­ban nem fogja túllépni az eszélyesség által pa­rancsolt határokat. De nem szabad feledni, hogy Gladstone a radicálisok nyomása alatt áll. A radi­­cálisok nemcsak a whigeknek adnak többséget, ha­nem magának a tág értelemben vett cabinetnek is nagy contingensét és actióelemét képezik. A ra­dikálisoktól nem idegen egy oly politika, mely a görög birodalom erőszakos feltámasztását, sőt tán a balkáni népek szövetségét czélozza, Charles Dilke azon jelszavához képest, hogy a Balkán a balkáni népeké. Tény az, hogy Gladstonenak nem egyszer kell küzdenie ugyanazon állapot ellen, melyet ellenzéki korában elfoglalt, s me­lyet a radikálisok foglaltak el utána. Gladstone küzdelmét megkönnyítheti az osztrák-német-magyar barátság, melyre most kü­lönös fényt vet Rudolf trónörökös berlini útja. A radikális angol politika ellenében, melynek jelszava: El Ausztria kezével a Balkán-félsziget­ről ! Gladstone utalhat azon kétmillió ötszázezer szuronyra, mely bizonyára más irányban is tiszteletet parancsol, hol pedig komolyabb terve­ket forralnak Ausztria-Magyarország ellen, mint néhány angol radikális. Értjük Oroszországot. Kétségtelen tehát, hogy Rudolf trónörökös ber­lini látogatása jótékonyan fog hatni a béke érde­kében , mert az osztrák-magyar-német szövetségre való emlékezés elveheti azok kedvét, a­kik tán ép az európai egyetértés dulcignoi virágzása al­kalmával veszélyes complicatiók szálait szövik a Balkán-félszigeten. 12 ó­r­á­s. Volt egyszer — ha nem tévedek, a múlt század­ban, s ha tévedek, az idő lehetett akármikor — Iz­­landnak egy vicekirálya, a­kinek kineveztetése felett elbámult és töprengett mindenki. A kérdésbeni nagyúr ugyanis folytonos versengésben élt honfitársaival , de hogy az államférfiúság egyéb tulajdonaival is bírt volna az elnyert állomás kellő betöltésére, arról nem tudott senki semmit. Átalános jön tehát a töprengés, hogy ugyan miért tették őt oda, hol sok kényes dolog fordul elő és nagy tapintatot igényel intézőjétől a helyzet. És az angol politikai közérzelem, hogy megfejtse a talányt, utoljára ahoz a szerencsés ötlethez jutott, miszerint : „Tyrconnel grófból azért csináltak kormányzót,hogy szedje ránczba egész Izlandot, miután az egész Izland sem bírta őt ránczba szedni.“ *) — Körülbelül ilyen rugónak tulajdoníthatni a Gladstone úr hatalomrajutását is, csak­hogy nagy tehetségeinek és előbbi kiváló szolgálatainak hozzáadásával. Miután Gladstone urat nem bírta ránczba szedni az egész Nagy-Britannia,hátadtak neki kormány­elnökséget, hogy szedje ránczba az egész Nagy Britanniát. És ugyancsak neki is állott a feladatnak. John Bull azt sem tudja, hányadán van a mindenféle meglepetések közt. Egyszer azt hallja, hogy ő muszkabarát tudtán kívül , mire szörnyen elveresedik és felkiált, hogy damn­it, de utoljára is vigasztalja magát, egy pohár greg mellett,a „Times“ biztosításával, miszerint a hatalmas angol hajók és óriási társai nem fognak az albánok el­lenében egyetlen tengerészt is partra tenni, hanem be­érik Dulcigno esetleges bombardírozásának hősies gyö­nyörűségével a kellő távolból. Máskor pedig arról értesül, hogy ő, a lord-imádó, készül eltörülni a lordok házát, ha ez nem fogad mindenben szót a kor­mánypárt képviselőházi többségének. És ezt már nem a „Times“ mondta, hanem egy miniszter, Forster úr, aki vezére és mestere szellemében vélte kifejezhetni ama nézetét. Erre aztán már John Bull is fejet csóvált, ha­nem megnyugtatva jön egy másik miniszter, Granville gróf által, aki elmagyarázta a társa fenyegetéseit. Ott volt továbbá az izlandi bérletviszonyok rendezésére egy olyan törvényjavaslat, mely a tulajdonjogot alapjában tá­madta meg s örömmel töltötte volna el Proudhont is, kinek egyik híres mondása szerint la propriété c’e­s­t­­­e V o 1. Ez a kísérlet alig vergődhetett ugyan sikerre magában az alsóházban is, és meghiúsult tel­jesen a felsőházban , de hát megtörtént, és ebben van jelentősége. Mindezek felett (és mellőzöm az apróbb de hasonló jellegű mozzanatokat) még a franczia hírlapok is bámulnak s a „Journal des Débats“ egyik múlt­kori vezérczikke valóságos megbotránkozással beszél az izlandi miniszter féktelenkedéseiről. Egy szóval — és csak erre kívántam figyelmeztetni olvasóinkat a fentebb jelzett tények által — Gladstone úr kormánya úgy kezdi ránczbaszedi Angliát — mely nem birt vele — mikép vagy megbukik nem sokára, vagy pedig a legra­ *) The reasons alleged for making the Earl of Tyrconnel Lord-Lieutenant were that the Earl Should govern all Ireland, because all Ireland cou'd not govern the Earl. Budapest, csütörtök, szeptember 16. 1880. dicálisabb átalakulást, mondhatni félforradalmat fog elő­idézni a brit állami, alkotmányos és társadalmi életben. Hogy külügyi politikájának babjai ne nőjjenek az ege­kig, no hiszen arról gondoskodni fognak más nemzetek is. De hogy belügyi műveletei meddig terjedhetnek és mit eredményezhetnek, az igazán talány. Mert nem kell elfeledni, hogy a Gladstone úr reform­tervei sok részben népszerűek azon tömegeknél, melyek már szavazatjoggal bírnak és az O­l­d E­u g l a­n­d intézményei iránti kegyelet helyébe egy jó adag és mindinkább nagyobbuló democratismust és anyagisá­­got szívtak magukba. Másrészről az aristocraţia még mindig nagy hatalommal r­endelkezik a birodalom ügyei­nek minden terén, és a gazdag polgárság sem olyan szabadelvű, hogy fiai részére conserválni ne óhajtaná a magas állásokhoz, uriós helyzetekhez, kiváltságos elő­nyökhöz juthatás kilátásait. Mindezt összevéve, illetőleg szembesítve, egy radicális képviselőház s egy tory felső­ház közt, megvan sok eleme azon viharnak, melylyel a Gladstone-Forster cabinet szelleme játszani látszik. Hogy Nagy-Britannia egy jelentékeny válság felé közele­dik, arról alig lehet kétség. És ezért nem is csodálkoz­hatni, ha újból hallatszik a bősz jelszó, mely szerint: Anglia baja Izlandnak alkalom. Minisztertanácsi megállapodás szerint a horvát kormány kérelmére a horvát (tárc­anélküli) minisztérium hivatalnokaivá ezentúl kizárólag horvát illetőségű egyé­nek fognak kineveztetni. A horvát tartománygyűlés szélsőbal haza­fiainak clubja tegnap megalakult. Elnöke Ruka­ Vi­na, alelnöke Folnegovics, jegyzője Brandt­­n­e­r. A párt programmjában elismeri ugyan Horvátor­szágnak Magyarországhoz való viszonyában a tényleges állapotot, de azt nem, hogy e tényleges állapot jogszerű állapot. A magyar államvasutak igazgatósága, mint a „Bud. Corr.“ értesül, október 1-én a tiszavidéki vasút összes vonalait átveszi. Az utóbb nevezett vaspálya három igazgatója nyugdíjaztatik.­­ A tiszavidéki vasút mind­azon tisztviselői, kik a magyar nyelvet bírják, átvézet­nek az államvasutak létszámába. A fundus instructus át­vétele a folyó hó végén fog végbemenni. A­mint a „Bud. Corr.“ értesül, a kormány a Szé­kesfehérváron eddig fennállott kereske­delmi iskolának, mely nélkülözte a fentartására szükséges anyagi eszközöket évi 2000 frt subven­­tiót adományozott s ezáltal a jelzett igen czélszerű intézet további fennállását lehetővé tette. Táviratok: Lemberg, szept. 15. Daczára az esős idő­nek, fényes ünnepélylyé vált a király búcsúja Lemberg városától. A pályaudvarban válogatott közönség várta a király megérkezését, ki elbú­csúzván a polgármestertől és több előkelő tiszt­viselőtől, a néptömeg lelkes éljenzése közt uta­zott el Lembergből. Staniszlail, szept. 15. Itt nagy ünnepélylyel fogadták az uralkodót. Bobrka, Borynicze, Buka­­czovcze, Halicz és Staniszlau állomásokon a ki­rály kiszállott a kocsiból s meghallgatta a hozzá intézett beszédeket. Az eső megállott. Csernovitz. szept. 15. Staniszlau városa nagy­szerűn fogadta az uralkodót. Mértföldnyi távolságból özönlött a nép az állomáshoz. Kochanovsky polgármes­ter tarta a beszédet, hangsúlyozva, hogy ő felsége ma­gas személyében a nemzeti vívmányok nagylelkű védő­jét üdvözli A király meleg szavakkal mondott köszö­netet a fogadtatásért. Az uralkodó folytonos ovatiók közt folytatta útját. Az egész után huzalokból álló ban­dériumok voltak láthatók. Kolomeában a hatóságok az összes felekezetek papsága és különféle kül­döttségek fogadták a királyt. Jazinsky elöljárósági el­nök tarta a hódoló beszédet ; a király köszönetét fejezte ki, többeket bemutattatott, azután megtekinte az ethno­­graphiai kiállítást. A diadalív előtt Trachtenberg polgár­­mester nyújta át a város kulcsait. A kiállítási palota előtt Orzsbyszlavszky elnök tartott hosszabb beszédet. Két huzul mátkapár tartó felvonulását és a nemzeti tánczot mutatta be; az uralkodó mindegyiknek 50 aranyat aján­dékozott. A ruthén közgazdasági kiállítás megtekintése után a király lelkes éljenzések közt tovább utazott. Sn­atyn állomáson az egész környék lakossága össze­gyűlt, hogy búcsút vegyen az uralkodótól. Borkovsky gróf tolmácsolá a lakosság érzelmeit. Az egész után Czernoviczig látható volt a lakosság tarka és festői felvonulása. Nepolokon az állomás­tól egy kilométernyire sátor volt felállítva, melyben Alesani tartományelnök, Kochanovsky tartományi fő­nök, a legfőbb tisztviselők élén, a papság és a lovas bandérium várta a királyt. 200 paraszt égő gyertyát tartott kezében. Az archimandrita és a tartományelnök üdvözölték a királyt; egy agg ruthén paraszt kenyeret és sót nyújtott neki át. Csernovitz, szept. 15. A pályaudvarban a tarto­mányfőnök tarta az üdvözlőbeszédet. A király válaszában, hangsúlyozta, hogy soha sem lankadó törekvését Buko­vina jólétének fejlesztése képezi, a polgármester beszéd­jére válaszolva a király örömét fejezte ki a város fej­lődése fölött, mely iránt ezentúl is részvéttel fog visel­tetni. A választ lelkes kiáltással fogadták. A város igen szépen van diszitve, a néptömeg lelkesült kiáltásokba tör ki mindannyiszor, a­hányszor a király az erkélyen megjelen. A kivilágítás ma még nem tökéletes, a hol­napi fényesebbnek ígérkezik. Este 8 órakor megindult a 3000 főből álló fáklyásmenet. A király az erkélyről nézte a menet elvonulását. A király fogadta a moldvai és oláhországi osztrák-magyar alattvalók küldöttségét és az itteni orosz konzult. Konstantinápoly, szept. 15. (Polit. Corr.) A nagykövetek, még a diplomatiai actio kezdetén, a közös tüntetés feltétele gyanánt aláírták a meg­állapított, „protocole de desinteressement“ czimű nyilatkozatot, melyben kölcsönösen lekötelezik magukat, hogy a Keletet érintő ügyekben külön érdekekkel foglalkozni nem fognak. Ezen ok­mány tartalmát a portával is fogják közölni. Konstantinápoly, szept. 15. (Eredeti távirat.) A „W. Alig. Zeitung“ jelenti: Hatzfeldt gróf átnyújtotta a török külügyminiszternek a hatal­mak képviselői nevében az együttes jegyzéket, melynek tartalma az, hogy ez a legutolsó ok­mány, és hogy a hatalmak nem adnak új határ­időt, hanem föl fogják szólítani Montenegrót Dulcigno megszállására, amelyet szükség eseté­ben támogatni fog az egyesült hajóra­. A porta azon kívánságáról, hogy megtarthassa Plavnicza vidékét, nem emlékezik meg a jegyzék. Raguza, szept. 15. (Eredeti távirat.) Seymour tengernagynak nagy hatásköre van, föllépésének részletei azonban meg vannak szabva. Az egyes hajórajok parancsnokai szabadon rendelkeznek szükség esetében saját hajóikkal. Bécs, szept. 15. (Eredeti távirat.) Seymour tenger­nagy ma vagy holnap küldi el a dulcignói parancsnok­nak az utimátumot, hogy három nap alatt adja át Dul­­cignót Montenegrónak. Abban az esetben, ha a dulcig­nói parancsnok képtelennek jelenti ki magát Dulcignó átadására, a dulcignói kikötőbe fog menni az egyesült hajóhad, hogy oltalmazza a város megszállása végett előnyomuló montenegróiakat. Valamelyik hatalom, a­mely nagy erélylyel támogatja Montenegrót, aránylag je­lentékeny összeget küldött a napokban Csetinyébe, nyil­ván azért, hogy az esetleges actióra legyen pénze Mon­tenegrónak. London, szept. 15. (Eredeti távirat.) A monteneg­­róiaknak Dulcigno felé való előnyomulása előtt Nikita hadsegéde értekezett a raguzai osztrák parancsnokkal. Bécs, szept. 15. Szemben a hírlapok által a ga­­licziai hadgyakorlatokról közölt, részben kedvezőtlen bírálattal, a „Polit. Corr.“ felhatalmazást nyert annak kinyilatkoztatására, hogy az a bírálat a tényállás teljes félreismerésén alapszik. A fővezérség indíttatva érzi magát annak kijelentésére, hogy valamint a hadtestek, úgy a két lovas hadosztály és azok vezérei teljesen megfeleltek a nekik kiosztott feladatnak. London, szept. 15. (Eredeti távirat.) Itt az a hír terjedt el, hogy a czár komolyan beteg. Berlin, szept. 15. Bismarck herczeget kereskedelmi miniszterré, Boetticher főelnököt a belügyminisztérium államtitkárává s egyúttal államminiszterré nevezte ki a császár. Berlin, szept. 15. A „Provinzial Correspondenz“ vonatkozással Rudolf trónörökös látogatására, ezt írja Szives rokonszenvvel tekint a német nemzet a barátsá­gos szomszéd birodalom trónörökösének kellemes és le­­bilincselő alakjára, ki most másodízben látogatja meg császárunkat. — A német trónörökös potsdami lakába„ AZ ELLENŐR TÁRCZAJA. Budapest, szeptember 15. A tragédia a nemzeti színházban. Ma reggel a szerkesztőségi irodába lépvén, az éji postával érkezett egy levelet találtam asztalomon. Mint­hogy tartalma rám nézve némileg vádló természetű, és én jelen czikkben felelni kívánok névtelen levelezőm­nek, illő, hogy előbb olvasóimmal megismertessem azo­kat, miket ellenem felhoz. Álljon tehát itt a levél tar­talma szóról szóra: „Az „Ellenőr“ szini tudósítójának. Tisztelt úr! Ön mai számuk színházi rovatában, a nemzeti színház tegnapi „Hamlet“ előadását bírálja, vagy tulaj­donkép nem is bírálja, hanem lehordja, és ez alkalom­mal, anélkül, hogy érdemesnek tartaná a legcsekélyebb okadatolással is támogatni bizonyára senki által sem osztott véleményét, nagy hetykén kimondja, hogy „nem részletez, hanem sajnálkozik“. Engedje meg részemről kimondanom, hogy így igen könnyű kritikát „csinálni“, más emberek becsüle­tes törekvésének lerántásában semmi virtus. Ki a piaczra, uram! Halljuk azt a részletezést, hátha mi foguk aztán sajnálkozhatni a kritikán? Egyébként tisztelője, Budapesten, 1880. szept. 14. egy érdeklődő.“­íme a szeretetreméltó kíváncsiság, melylyel engem az én „egyébként tisztelőm“ megörvendeztet. Megval­lom, hogy első átolvasásra az a vélemény támadt ben­nem, hogy ezen levelet Szigeti Imre kedves barátom írta. És nevettem rajta. De aztán, hogy közelebbről megnéztem az Írást, azt találtam, hogy teljesen elüt az említett ifjú barátom Írásától, melyet jól ismerek; to­vábbá azt is meggondoltam, hogy Szigeti Imre sokkal gyöngédebb collega, semhogy képes volna egy oly da­rabról, melyben nem játszott, éles bírálatot provocálni társai fejére. Megadtam tehát magamat azon korántsem kellemes bizonytalanságnak, melybe jól elálcrázott „ér­deklődőm“ ejtett, és elhatároztam magamat a feleletre. Ezt a következőkben meg is adom: Tisztelt úr ! Engedje meg most már nekem, hogy kimondjam, miszerint aláírása őszinteségében kételkedem. Ön nem „egy érdeklődő“, hanem egy érdekelt. És ez annál jobb. Mert minél inkább érdekelt ön az ügyben, annál egyenesebben ad hominem szólandnak érveim. Tudja meg tehát, hogy tegnap nyilvánított nézete­met nem csupán a „Hamlet“-előadásról, hanem a „Ham­­let“-előadás alkalmából a nemzeti színház tragédiájáról mondtam ki. Egy rég táplált meggyőződésnek adtam tegnapi rövid tudósításomban kifejezést; azon meggyő­ződésemnek t. i., hogy a nemzeti színház tragédiája oly alanti színvonalon áll, hogy a bírálat azon részletessé­gét és pontosságát, melylyel a sajtó a többi színi szak­mákat tárgyalja, meg sem érdemli. Ha nem kellene tar­tanom attól, hogy kinevetnek, midőn látják, hogy két­­háromszáz nyomatott soron végig foglalkozom olyasmivel, mi nem létezik; egyenesen kimondanám, hogy a nem­zeti színháznak tragédiája nincs. És nincs ám, tisztelt úr! A nemzeti színház azon erőkkel, melyek rendelkezésére állnak, és a szini elő­adás azon szellemével és módszerével, melyek benne uralkodók, nem képes mai nap nagy tragédiát úgy színre hozni, hogy az még a legszerényebb követeléseket csak némileg is kielégítse. Ne tessék ez ellenére felhozni, hogy hát a „Julius Caesart“ milyen szépen adták! Igenis, szép összjáték­­kal adták elő. Mi ezen darab előadásában mindenkinek tetszett, az ügyes rendezés volt, a jelenetezés tökélye, a darab helyes és szabatos menete, szóval mindaz, mit Paulai, a fölötte szakképzett és gondos igazgató, az elő­adásnak meg tudott adni. Az előadás ezen egy eleme oly tökéletes volt, hogy elfeledtette a közönséggel a szereplők képességeinek csekély voltát, a játék száz­szoros gyarlóságát. Azok, kiket a nemzeti színház tragédiában alkal­maz, nem képesek tragédiát tisztességesen eljátszani. Nem képesek először is azért, mert a nemzeti színházban a tragédia játékának hagyománya elveszett. A színészek és színésznők nem is tudják, hogy mikép kellene a tragédiát játszani; azt sem tudják, hogy mi a tragédia. Vegyük, hogy a szólni késztető alkalmat is meg­becsüljük, csupán Shakespeare darabjait! Shakespeare kiváló alakjai a művészet és ítészet által meg vannak állapítva ; minden műveit ember tudja, hogy mik és mi­lyenek; széles e világon minden jobbszerű színész ismeri elfogadott típusaikat. A nagy művészek, midőn ké­pességük tetőpontját elérték, midőn tehetségük teljesen kifejlett és elismert, életük legfőbb czéljává fogadják, hogy ezen megállapított, mondhatnám világszerte hiteles típusokat saját felfogásuk és egyéni conformációjuk szerint egy-egy többé kevésbé új változatban mutassák be; így tesz Rossi, így Salvini. És az ő változataikra mondják aztán a művészek és a közönség: ez Rossi „Hamlet“-je, és Salvini „Othelló“-ja. Mit tesz a tények ilyetén állásával szemben a középszerű színész. Elfogadja az egyik, vagy másik világhírű művész felfogását, és abban törekszik tisztességes sikerre, vagy pedig meg­marad a közel ismert hagyományban, — mely szintén nem egyéb egy régebbi, a mostani nemzedék által már el­felejtett művész az ítészet segélyével megállapított, ha­tározottan körülvonalzott kreatiójánál, — és ezen hagyo­mány keretén belül törekszik tökéleteset nyújtani. Hogy a színész az egyik vagy másik módon kielé­gíthesse a néző követelését, arra első szükség, hogy az autort megértse; arra pedig, hogy megértse, múlhatat­lanul szükséges, hogy tanulmányozza, tanulmányozza pedig vagy az említettem hagyomány alapján, vagy pe­dig egy élő színpadi nagyság példájában. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem teszi — és egyénileg még sokkal fejletlenebb és gyöngébb, semhogy az új variánsok alkotására csak gondolnia is szabad volna — úgy előállnak játékában azon semmit mondó, lapos, színtelen alakok, melyek egyikét a tegnapelőtti előadás alkalmával láttuk Nagy Imre Hamlet-jében, vagy pe­dig azon torzképek, azon szörnyek, melyek Egress­y B. „Claudiusában“ és Komáromi „Hamlet atyja szel­lemében“ boszantották és ijesztgették a közönséget. A nemzeti színház tegnapelőtti „Hamlet“-előadása csak azon czélból látszott rendezettnek, hogy megmutat­­tassék a közönségnek, mennyire képesek színészek Sha­­kespearet nem érteni. Alig volt színész a színpadon, ki tudta, hogy mit mond, mi több, egyikük sem gondolt azzal, hogy mit mond. Azok az emberek, kik így állnak a közönség elé, nem képesek tragédiát játszani. A második kiváló nagy hibája a nemzeti színház minden tragédia-előadásának az, hogy a szereplők nem is sejtik mi a drámai szavalás. Tisztelt úr! Shakespeare tragédiái versekben van­nak írva. Shakespeare tehát azt akarta, hogy azok, kik darabjait előadják, verseket szavaljanak. Midőn ezen darabokban a szerényebb állású, műveletlen, vagy dur­vább egyéneket már a dictióban is jellemezni kí­vánta, prózát irt számukra. Világos jeléül annak, hogy ezen alakokon már beszédmódjuk által is meg kívánta mutatni, mennyire elütnek lelkileg azoktól, kik nála a ----------------------------—...........- a nagy szenvedélyek és a szép érzelmek hordozói. Sha­kespeare és utána minden ember, ki a tárgyhoz csak némileg is értett, azon nézetet táplálta, hogy verset máskép kell mondani, mint prózát. Violet-Leduc „Pré­cis de dramatique “-jében ezeket mondja: „II est certain, toutefois, qu’un poëte ne s’attachera pas à écrire en vers pour qu’un acteur les réduise au ton de la prose. Les vers perdent tout le charme qu’il présentent aux oreilles sensibles à l’harmonie poétique, quand un ton familier en fait disparaître les beautés.“ Nem azért ir a költő versben, hogy a színész ezen verseket a próza hangján mondja el. A vers bája egészen elvész, ha a mindennapi beszédmód eltörli szépségeit. Ezenkívül még ezeket is mondja: „. . . la nature tragique étant en partie idéale, le langage doit l’être aussi. Il est évident que, dans ce cas, l’imitation de la nature commune détruit tout idéal, et qu’une diction triviale ou non accentuée décompose la langue poétique, qui a été l’objet des recherches laborieuse et constante des poètes qui l’ont parlée le mieux.“ A tragédia eszményi természetű ; a közönséges beszédmód pedig minden eszményit lerombol benne, felbontja a költői nyelvet sat. Szükségem volt ezen jelesnek elismert szakember támaszára, hogy szembeszállhassak ama nálunk dívó ba­bonával, hogy a színpadon csak „természetesen“, csak „egyszerűen“ szabad beszélni, és hogy a szavalás min­den színi előadásra méreg. Hiszen igaz, hogy természe­tesnek kell lennie a beszédnek a színpadon ; de termé­szetesnek kell lennie a szavalás keretén belül is; nem kell lealacsonyodnia a köznapiasság színvonalára. Aki verset mond, annak a beszédmód egy bizonyos magasla­tán kell megmaradnia, és azon magaslaton kell neki természetesnek lennie. Hogy ott fönn a természetesben meddig mehet, annak meghatározását Larive „Cours de déclamation“-jában a színész finom érzékére bízza. „C’est le tact fin et délicat d’un acteur qui doit lui in­diquer jusqu’ où il peut aller sans blesser la noblesse et la dignité tragiques.“ Tehát akinek megvan az a finom érzéke, melyet Larive a színészben megkíván, az nem fog irtózni attól, hogy a verseket és szépségüket megéreztesse a hallga­tóval; nem kell azért mértéket patogtatnia és rímeket csengetnie; nem kell valamely kimért dallam szerint hajtogatnia a hangot ; a verset ezek nélkül is kiéreztet­heti és pedig úgy, hogy föntartja e mellett a beszéd természetességét és a kifejezés hűségét. Mindkettő meg­fér egymás mellett, sőt kiegészíti egymást. És csak mi­

Next