Ellenőr, 1880. szeptember (12. évfolyam, 418-472. szám)
1880-09-16 / 445. szám
XII. évfolyam. — 445. sz. ELLENŐR Budapest, szeptember 15. Az európai helyzet ismét bizonytalanabb, homályosabb, mint már régen. Fennáll az európai egyetértés — Oroszországgal. Amikor pedig Oroszország is részt vesz Európa egyetértésében, akkor nincs egyetértés, bármint sorakozzék is harczi rendbe Dulcigno előtt az egyesült flotta. Amit lord Clarendon a sötétben való ugrásnak nevezett, az most az európai helyzet, melyet mi sem jellemez inkább azon combinációknál, melyek a hatalmakat különféle, de mindig ellenséges csoportokba osztják. E bizonytalanság közepett csak egy szilárd alap, e sötétségben csak egy világos pont van. Ausztria-Magyarország és Németország egyetértése. Meginoghat körülöttünk egész Európa : ez az egyetértés rendíthetlenül marad meg az általános omlás közepett. Rudolf trónörökös berlini útja önkénytelenül erre az egyetértésre, mely az európai rend egyetlen biztos alapját képezi, hívja fel a közfigyelmet. A fegyvergyakorlatok megszemlélésének czéljából utazott a német fővárosba , de mi sem természetesebb, minthogy ez esemény élénk emlékezetébe juttatja Európának a bécsi kötést. Az a legrokonszenvesebb fogadtatás pedig, melyben az osztrák császár és a magyar király fia a berlini udvarnál, valamint a német népnél részesült, figyelmeztethet mindenkit, hogy ez a kötés nem ment feledésbe, hanem a két nagy középeurópai állam hivatalos politikájának alapját képezi , s e hivatalos politika nemcsak a kabinetek megegyezésében, hanem két nagy monarchia népeinek, nyolcvan millió, kulturailag fejlődött, harczias, bátor lakosság rokonszenvében nyer hatalmas támaszt. Ez a kötés nem Európa megrohanására van számítva. Nem összeesküvés a béke, a népek függetlensége, nyugalmas az államok területe ellen. Sem Németország, sem Ausztria-Magyarország nem akar megtámadni senkit, nem akar meghódítani semmit. Ellenkezőleg. Fenn akarják tartani a békét. Az a benső viszony tehát, melyet Rudolf trónörökös berlini útja csak megszilárdíthat, ha ugyan az még szilárdabbá lehet, békés jelleggel bír ; sőt ez a viszony egyetlen támasza világrészünk békéjének. Egyetlen, de hatalmas támasz, mert 2.500.000 szuronynyal rendelkezik. Ez a két millió ötszázezer szurony imponálhat mindazoknak, kik a békét meg akarják zavarni, vagy keleten a dolgok oly rendjét óhajtják létrehozni, mely Ausztria-Magyarország és Németország érdekeivel ellentétben lenne. Gladstone külügyi politikájáról a legkülönbözőbb és legellentétesebb hírek szoktak forgalomba kerülni. Mi kezdettől fogva meg voltunk győződve, hogy a szabadelvű premier követhet Beaconsfieldétől eltérő politikát, de olyat nem, mely Anglia érdekeivel ellentétben volna. Meggyőződésünket nem ingathatták meg Gladstone vall kitörései, mert tudtuk, hogyha egyszer az angol közvélemény észrevenné, hogy Gladstone politikája a Balkán-félsziget kiszolgáltatására vezet, a szabadelvű kormány napjai meg volnának számlálva. De a Balkán-félsziget és Konstantinápoly kiszolgáltatását nagy kör választja el a conservativ keleti politikától. Eközbe belefér a szabadelvű vezér görög politikája és a porta elleni fenyegető fellépése. Bármit követett el Gladstone ellenzéki szereplésének idejében, mégis felteszszük róla, hogy a porta elleni agyarkodásában nem fogja túllépni az eszélyesség által parancsolt határokat. De nem szabad feledni, hogy Gladstone a radicálisok nyomása alatt áll. A radicálisok nemcsak a whigeknek adnak többséget, hanem magának a tág értelemben vett cabinetnek is nagy contingensét és actióelemét képezik. A radikálisoktól nem idegen egy oly politika, mely a görög birodalom erőszakos feltámasztását, sőt tán a balkáni népek szövetségét czélozza, Charles Dilke azon jelszavához képest, hogy a Balkán a balkáni népeké. Tény az, hogy Gladstonenak nem egyszer kell küzdenie ugyanazon állapot ellen, melyet ellenzéki korában elfoglalt, s melyet a radikálisok foglaltak el utána. Gladstone küzdelmét megkönnyítheti az osztrák-német-magyar barátság, melyre most különös fényt vet Rudolf trónörökös berlini útja. A radikális angol politika ellenében, melynek jelszava: El Ausztria kezével a Balkán-félszigetről ! Gladstone utalhat azon kétmillió ötszázezer szuronyra, mely bizonyára más irányban is tiszteletet parancsol, hol pedig komolyabb terveket forralnak Ausztria-Magyarország ellen, mint néhány angol radikális. Értjük Oroszországot. Kétségtelen tehát, hogy Rudolf trónörökös berlini látogatása jótékonyan fog hatni a béke érdekében , mert az osztrák-magyar-német szövetségre való emlékezés elveheti azok kedvét, akik tán ép az európai egyetértés dulcignoi virágzása alkalmával veszélyes complicatiók szálait szövik a Balkán-félszigeten. 12 órás. Volt egyszer — ha nem tévedek, a múlt században, s ha tévedek, az idő lehetett akármikor — Izlandnak egy vicekirálya, akinek kineveztetése felett elbámult és töprengett mindenki. A kérdésbeni nagyúr ugyanis folytonos versengésben élt honfitársaival , de hogy az államférfiúság egyéb tulajdonaival is bírt volna az elnyert állomás kellő betöltésére, arról nem tudott senki semmit. Átalános jön tehát a töprengés, hogy ugyan miért tették őt oda, hol sok kényes dolog fordul elő és nagy tapintatot igényel intézőjétől a helyzet. És az angol politikai közérzelem, hogy megfejtse a talányt, utoljára ahoz a szerencsés ötlethez jutott, miszerint : „Tyrconnel grófból azért csináltak kormányzót,hogy szedje ránczba egész Izlandot, miután az egész Izland sem bírta őt ránczba szedni.“ *) — Körülbelül ilyen rugónak tulajdoníthatni a Gladstone úr hatalomrajutását is, csakhogy nagy tehetségeinek és előbbi kiváló szolgálatainak hozzáadásával. Miután Gladstone urat nem bírta ránczba szedni az egész Nagy-Britannia,hátadtak neki kormányelnökséget, hogy szedje ránczba az egész Nagy Britanniát. És ugyancsak neki is állott a feladatnak. John Bull azt sem tudja, hányadán van a mindenféle meglepetések közt. Egyszer azt hallja, hogy ő muszkabarát tudtán kívül , mire szörnyen elveresedik és felkiált, hogy damnit, de utoljára is vigasztalja magát, egy pohár greg mellett,a „Times“ biztosításával, miszerint a hatalmas angol hajók és óriási társai nem fognak az albánok ellenében egyetlen tengerészt is partra tenni, hanem beérik Dulcigno esetleges bombardírozásának hősies gyönyörűségével a kellő távolból. Máskor pedig arról értesül, hogy ő, a lord-imádó, készül eltörülni a lordok házát, ha ez nem fogad mindenben szót a kormánypárt képviselőházi többségének. És ezt már nem a „Times“ mondta, hanem egy miniszter, Forster úr, aki vezére és mestere szellemében vélte kifejezhetni ama nézetét. Erre aztán már John Bull is fejet csóvált, hanem megnyugtatva jön egy másik miniszter, Granville gróf által, aki elmagyarázta a társa fenyegetéseit. Ott volt továbbá az izlandi bérletviszonyok rendezésére egy olyan törvényjavaslat, mely a tulajdonjogot alapjában támadta meg s örömmel töltötte volna el Proudhont is, kinek egyik híres mondása szerint la propriété c’este V o 1. Ez a kísérlet alig vergődhetett ugyan sikerre magában az alsóházban is, és meghiúsult teljesen a felsőházban , de hát megtörtént, és ebben van jelentősége. Mindezek felett (és mellőzöm az apróbb de hasonló jellegű mozzanatokat) még a franczia hírlapok is bámulnak s a „Journal des Débats“ egyik múltkori vezérczikke valóságos megbotránkozással beszél az izlandi miniszter féktelenkedéseiről. Egy szóval — és csak erre kívántam figyelmeztetni olvasóinkat a fentebb jelzett tények által — Gladstone úr kormánya úgy kezdi ránczbaszedi Angliát — mely nem birt vele — mikép vagy megbukik nem sokára, vagy pedig a legra *) The reasons alleged for making the Earl of Tyrconnel Lord-Lieutenant were that the Earl Should govern all Ireland, because all Ireland cou'd not govern the Earl. Budapest, csütörtök, szeptember 16. 1880. dicálisabb átalakulást, mondhatni félforradalmat fog előidézni a brit állami, alkotmányos és társadalmi életben. Hogy külügyi politikájának babjai ne nőjjenek az egekig, no hiszen arról gondoskodni fognak más nemzetek is. De hogy belügyi műveletei meddig terjedhetnek és mit eredményezhetnek, az igazán talány. Mert nem kell elfeledni, hogy a Gladstone úr reformtervei sok részben népszerűek azon tömegeknél, melyek már szavazatjoggal bírnak és az Old Eu g l and intézményei iránti kegyelet helyébe egy jó adag és mindinkább nagyobbuló democratismust és anyagiságot szívtak magukba. Másrészről az aristocraţia még mindig nagy hatalommal rendelkezik a birodalom ügyeinek minden terén, és a gazdag polgárság sem olyan szabadelvű, hogy fiai részére conserválni ne óhajtaná a magas állásokhoz, uriós helyzetekhez, kiváltságos előnyökhöz juthatás kilátásait. Mindezt összevéve, illetőleg szembesítve, egy radicális képviselőház s egy tory felsőház közt, megvan sok eleme azon viharnak, melylyel a Gladstone-Forster cabinet szelleme játszani látszik. Hogy Nagy-Britannia egy jelentékeny válság felé közeledik, arról alig lehet kétség. És ezért nem is csodálkozhatni, ha újból hallatszik a bősz jelszó, mely szerint: Anglia baja Izlandnak alkalom. Minisztertanácsi megállapodás szerint a horvát kormány kérelmére a horvát (tárcanélküli) minisztérium hivatalnokaivá ezentúl kizárólag horvát illetőségű egyének fognak kineveztetni. A horvát tartománygyűlés szélsőbal hazafiainak clubja tegnap megalakult. Elnöke Ruka Vina, alelnöke Folnegovics, jegyzője Brandtner. A párt programmjában elismeri ugyan Horvátországnak Magyarországhoz való viszonyában a tényleges állapotot, de azt nem, hogy e tényleges állapot jogszerű állapot. A magyar államvasutak igazgatósága, mint a „Bud. Corr.“ értesül, október 1-én a tiszavidéki vasút összes vonalait átveszi. Az utóbb nevezett vaspálya három igazgatója nyugdíjaztatik. A tiszavidéki vasút mindazon tisztviselői, kik a magyar nyelvet bírják, átvézetnek az államvasutak létszámába. A fundus instructus átvétele a folyó hó végén fog végbemenni. Amint a „Bud. Corr.“ értesül, a kormány a Székesfehérváron eddig fennállott kereskedelmi iskolának, mely nélkülözte a fentartására szükséges anyagi eszközöket évi 2000 frt subventiót adományozott s ezáltal a jelzett igen czélszerű intézet további fennállását lehetővé tette. Táviratok: Lemberg, szept. 15. Daczára az esős időnek, fényes ünnepélylyé vált a király búcsúja Lemberg városától. A pályaudvarban válogatott közönség várta a király megérkezését, ki elbúcsúzván a polgármestertől és több előkelő tisztviselőtől, a néptömeg lelkes éljenzése közt utazott el Lembergből. Staniszlail, szept. 15. Itt nagy ünnepélylyel fogadták az uralkodót. Bobrka, Borynicze, Bukaczovcze, Halicz és Staniszlau állomásokon a király kiszállott a kocsiból s meghallgatta a hozzá intézett beszédeket. Az eső megállott. Csernovitz. szept. 15. Staniszlau városa nagyszerűn fogadta az uralkodót. Mértföldnyi távolságból özönlött a nép az állomáshoz. Kochanovsky polgármester tarta a beszédet, hangsúlyozva, hogy ő felsége magas személyében a nemzeti vívmányok nagylelkű védőjét üdvözli A király meleg szavakkal mondott köszönetet a fogadtatásért. Az uralkodó folytonos ovatiók közt folytatta útját. Az egész után huzalokból álló bandériumok voltak láthatók. Kolomeában a hatóságok az összes felekezetek papsága és különféle küldöttségek fogadták a királyt. Jazinsky elöljárósági elnök tarta a hódoló beszédet ; a király köszönetét fejezte ki, többeket bemutattatott, azután megtekinte az ethnographiai kiállítást. A diadalív előtt Trachtenberg polgármester nyújta át a város kulcsait. A kiállítási palota előtt Orzsbyszlavszky elnök tartott hosszabb beszédet. Két huzul mátkapár tartó felvonulását és a nemzeti tánczot mutatta be; az uralkodó mindegyiknek 50 aranyat ajándékozott. A ruthén közgazdasági kiállítás megtekintése után a király lelkes éljenzések közt tovább utazott. Snatyn állomáson az egész környék lakossága összegyűlt, hogy búcsút vegyen az uralkodótól. Borkovsky gróf tolmácsolá a lakosság érzelmeit. Az egész után Czernoviczig látható volt a lakosság tarka és festői felvonulása. Nepolokon az állomástól egy kilométernyire sátor volt felállítva, melyben Alesani tartományelnök, Kochanovsky tartományi főnök, a legfőbb tisztviselők élén, a papság és a lovas bandérium várta a királyt. 200 paraszt égő gyertyát tartott kezében. Az archimandrita és a tartományelnök üdvözölték a királyt; egy agg ruthén paraszt kenyeret és sót nyújtott neki át. Csernovitz, szept. 15. A pályaudvarban a tartományfőnök tarta az üdvözlőbeszédet. A király válaszában, hangsúlyozta, hogy soha sem lankadó törekvését Bukovina jólétének fejlesztése képezi, a polgármester beszédjére válaszolva a király örömét fejezte ki a város fejlődése fölött, mely iránt ezentúl is részvéttel fog viseltetni. A választ lelkes kiáltással fogadták. A város igen szépen van diszitve, a néptömeg lelkesült kiáltásokba tör ki mindannyiszor, ahányszor a király az erkélyen megjelen. A kivilágítás ma még nem tökéletes, a holnapi fényesebbnek ígérkezik. Este 8 órakor megindult a 3000 főből álló fáklyásmenet. A király az erkélyről nézte a menet elvonulását. A király fogadta a moldvai és oláhországi osztrák-magyar alattvalók küldöttségét és az itteni orosz konzult. Konstantinápoly, szept. 15. (Polit. Corr.) A nagykövetek, még a diplomatiai actio kezdetén, a közös tüntetés feltétele gyanánt aláírták a megállapított, „protocole de desinteressement“ czimű nyilatkozatot, melyben kölcsönösen lekötelezik magukat, hogy a Keletet érintő ügyekben külön érdekekkel foglalkozni nem fognak. Ezen okmány tartalmát a portával is fogják közölni. Konstantinápoly, szept. 15. (Eredeti távirat.) A „W. Alig. Zeitung“ jelenti: Hatzfeldt gróf átnyújtotta a török külügyminiszternek a hatalmak képviselői nevében az együttes jegyzéket, melynek tartalma az, hogy ez a legutolsó okmány, és hogy a hatalmak nem adnak új határidőt, hanem föl fogják szólítani Montenegrót Dulcigno megszállására, amelyet szükség esetében támogatni fog az egyesült hajóra. A porta azon kívánságáról, hogy megtarthassa Plavnicza vidékét, nem emlékezik meg a jegyzék. Raguza, szept. 15. (Eredeti távirat.) Seymour tengernagynak nagy hatásköre van, föllépésének részletei azonban meg vannak szabva. Az egyes hajórajok parancsnokai szabadon rendelkeznek szükség esetében saját hajóikkal. Bécs, szept. 15. (Eredeti távirat.) Seymour tengernagy ma vagy holnap küldi el a dulcignói parancsnoknak az utimátumot, hogy három nap alatt adja át Dulcignót Montenegrónak. Abban az esetben, ha a dulcignói parancsnok képtelennek jelenti ki magát Dulcignó átadására, a dulcignói kikötőbe fog menni az egyesült hajóhad, hogy oltalmazza a város megszállása végett előnyomuló montenegróiakat. Valamelyik hatalom, amely nagy erélylyel támogatja Montenegrót, aránylag jelentékeny összeget küldött a napokban Csetinyébe, nyilván azért, hogy az esetleges actióra legyen pénze Montenegrónak. London, szept. 15. (Eredeti távirat.) A montenegróiaknak Dulcigno felé való előnyomulása előtt Nikita hadsegéde értekezett a raguzai osztrák parancsnokkal. Bécs, szept. 15. Szemben a hírlapok által a galicziai hadgyakorlatokról közölt, részben kedvezőtlen bírálattal, a „Polit. Corr.“ felhatalmazást nyert annak kinyilatkoztatására, hogy az a bírálat a tényállás teljes félreismerésén alapszik. A fővezérség indíttatva érzi magát annak kijelentésére, hogy valamint a hadtestek, úgy a két lovas hadosztály és azok vezérei teljesen megfeleltek a nekik kiosztott feladatnak. London, szept. 15. (Eredeti távirat.) Itt az a hír terjedt el, hogy a czár komolyan beteg. Berlin, szept. 15. Bismarck herczeget kereskedelmi miniszterré, Boetticher főelnököt a belügyminisztérium államtitkárává s egyúttal államminiszterré nevezte ki a császár. Berlin, szept. 15. A „Provinzial Correspondenz“ vonatkozással Rudolf trónörökös látogatására, ezt írja Szives rokonszenvvel tekint a német nemzet a barátságos szomszéd birodalom trónörökösének kellemes és lebilincselő alakjára, ki most másodízben látogatja meg császárunkat. — A német trónörökös potsdami lakába„ AZ ELLENŐR TÁRCZAJA. Budapest, szeptember 15. A tragédia a nemzeti színházban. Ma reggel a szerkesztőségi irodába lépvén, az éji postával érkezett egy levelet találtam asztalomon. Minthogy tartalma rám nézve némileg vádló természetű, és én jelen czikkben felelni kívánok névtelen levelezőmnek, illő, hogy előbb olvasóimmal megismertessem azokat, miket ellenem felhoz. Álljon tehát itt a levél tartalma szóról szóra: „Az „Ellenőr“ szini tudósítójának. Tisztelt úr! Ön mai számuk színházi rovatában, a nemzeti színház tegnapi „Hamlet“ előadását bírálja, vagy tulajdonkép nem is bírálja, hanem lehordja, és ez alkalommal, anélkül, hogy érdemesnek tartaná a legcsekélyebb okadatolással is támogatni bizonyára senki által sem osztott véleményét, nagy hetykén kimondja, hogy „nem részletez, hanem sajnálkozik“. Engedje meg részemről kimondanom, hogy így igen könnyű kritikát „csinálni“, más emberek becsületes törekvésének lerántásában semmi virtus. Ki a piaczra, uram! Halljuk azt a részletezést, hátha mi foguk aztán sajnálkozhatni a kritikán? Egyébként tisztelője, Budapesten, 1880. szept. 14. egy érdeklődő.“íme a szeretetreméltó kíváncsiság, melylyel engem az én „egyébként tisztelőm“ megörvendeztet. Megvallom, hogy első átolvasásra az a vélemény támadt bennem, hogy ezen levelet Szigeti Imre kedves barátom írta. És nevettem rajta. De aztán, hogy közelebbről megnéztem az Írást, azt találtam, hogy teljesen elüt az említett ifjú barátom Írásától, melyet jól ismerek; továbbá azt is meggondoltam, hogy Szigeti Imre sokkal gyöngédebb collega, semhogy képes volna egy oly darabról, melyben nem játszott, éles bírálatot provocálni társai fejére. Megadtam tehát magamat azon korántsem kellemes bizonytalanságnak, melybe jól elálcrázott „érdeklődőm“ ejtett, és elhatároztam magamat a feleletre. Ezt a következőkben meg is adom: Tisztelt úr ! Engedje meg most már nekem, hogy kimondjam, miszerint aláírása őszinteségében kételkedem. Ön nem „egy érdeklődő“, hanem egy érdekelt. És ez annál jobb. Mert minél inkább érdekelt ön az ügyben, annál egyenesebben ad hominem szólandnak érveim. Tudja meg tehát, hogy tegnap nyilvánított nézetemet nem csupán a „Hamlet“-előadásról, hanem a „Hamlet“-előadás alkalmából a nemzeti színház tragédiájáról mondtam ki. Egy rég táplált meggyőződésnek adtam tegnapi rövid tudósításomban kifejezést; azon meggyőződésemnek t. i., hogy a nemzeti színház tragédiája oly alanti színvonalon áll, hogy a bírálat azon részletességét és pontosságát, melylyel a sajtó a többi színi szakmákat tárgyalja, meg sem érdemli. Ha nem kellene tartanom attól, hogy kinevetnek, midőn látják, hogy kétháromszáz nyomatott soron végig foglalkozom olyasmivel, mi nem létezik; egyenesen kimondanám, hogy a nemzeti színháznak tragédiája nincs. És nincs ám, tisztelt úr! A nemzeti színház azon erőkkel, melyek rendelkezésére állnak, és a szini előadás azon szellemével és módszerével, melyek benne uralkodók, nem képes mai nap nagy tragédiát úgy színre hozni, hogy az még a legszerényebb követeléseket csak némileg is kielégítse. Ne tessék ez ellenére felhozni, hogy hát a „Julius Caesart“ milyen szépen adták! Igenis, szép összjátékkal adták elő. Mi ezen darab előadásában mindenkinek tetszett, az ügyes rendezés volt, a jelenetezés tökélye, a darab helyes és szabatos menete, szóval mindaz, mit Paulai, a fölötte szakképzett és gondos igazgató, az előadásnak meg tudott adni. Az előadás ezen egy eleme oly tökéletes volt, hogy elfeledtette a közönséggel a szereplők képességeinek csekély voltát, a játék százszoros gyarlóságát. Azok, kiket a nemzeti színház tragédiában alkalmaz, nem képesek tragédiát tisztességesen eljátszani. Nem képesek először is azért, mert a nemzeti színházban a tragédia játékának hagyománya elveszett. A színészek és színésznők nem is tudják, hogy mikép kellene a tragédiát játszani; azt sem tudják, hogy mi a tragédia. Vegyük, hogy a szólni késztető alkalmat is megbecsüljük, csupán Shakespeare darabjait! Shakespeare kiváló alakjai a művészet és ítészet által meg vannak állapítva ; minden műveit ember tudja, hogy mik és milyenek; széles e világon minden jobbszerű színész ismeri elfogadott típusaikat. A nagy művészek, midőn képességük tetőpontját elérték, midőn tehetségük teljesen kifejlett és elismert, életük legfőbb czéljává fogadják, hogy ezen megállapított, mondhatnám világszerte hiteles típusokat saját felfogásuk és egyéni conformációjuk szerint egy-egy többé kevésbé új változatban mutassák be; így tesz Rossi, így Salvini. És az ő változataikra mondják aztán a művészek és a közönség: ez Rossi „Hamlet“-je, és Salvini „Othelló“-ja. Mit tesz a tények ilyetén állásával szemben a középszerű színész. Elfogadja az egyik, vagy másik világhírű művész felfogását, és abban törekszik tisztességes sikerre, vagy pedig megmarad a közel ismert hagyományban, — mely szintén nem egyéb egy régebbi, a mostani nemzedék által már elfelejtett művész az ítészet segélyével megállapított, határozottan körülvonalzott kreatiójánál, — és ezen hagyomány keretén belül törekszik tökéleteset nyújtani. Hogy a színész az egyik vagy másik módon kielégíthesse a néző követelését, arra első szükség, hogy az autort megértse; arra pedig, hogy megértse, múlhatatlanul szükséges, hogy tanulmányozza, tanulmányozza pedig vagy az említettem hagyomány alapján, vagy pedig egy élő színpadi nagyság példájában. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem teszi — és egyénileg még sokkal fejletlenebb és gyöngébb, semhogy az új variánsok alkotására csak gondolnia is szabad volna — úgy előállnak játékában azon semmit mondó, lapos, színtelen alakok, melyek egyikét a tegnapelőtti előadás alkalmával láttuk Nagy Imre Hamlet-jében, vagy pedig azon torzképek, azon szörnyek, melyek Egressy B. „Claudiusában“ és Komáromi „Hamlet atyja szellemében“ boszantották és ijesztgették a közönséget. A nemzeti színház tegnapelőtti „Hamlet“-előadása csak azon czélból látszott rendezettnek, hogy megmutattassék a közönségnek, mennyire képesek színészek Shakespearet nem érteni. Alig volt színész a színpadon, ki tudta, hogy mit mond, mi több, egyikük sem gondolt azzal, hogy mit mond. Azok az emberek, kik így állnak a közönség elé, nem képesek tragédiát játszani. A második kiváló nagy hibája a nemzeti színház minden tragédia-előadásának az, hogy a szereplők nem is sejtik mi a drámai szavalás. Tisztelt úr! Shakespeare tragédiái versekben vannak írva. Shakespeare tehát azt akarta, hogy azok, kik darabjait előadják, verseket szavaljanak. Midőn ezen darabokban a szerényebb állású, műveletlen, vagy durvább egyéneket már a dictióban is jellemezni kívánta, prózát irt számukra. Világos jeléül annak, hogy ezen alakokon már beszédmódjuk által is meg kívánta mutatni, mennyire elütnek lelkileg azoktól, kik nála a ----------------------------—...........- a nagy szenvedélyek és a szép érzelmek hordozói. Shakespeare és utána minden ember, ki a tárgyhoz csak némileg is értett, azon nézetet táplálta, hogy verset máskép kell mondani, mint prózát. Violet-Leduc „Précis de dramatique “-jében ezeket mondja: „II est certain, toutefois, qu’un poëte ne s’attachera pas à écrire en vers pour qu’un acteur les réduise au ton de la prose. Les vers perdent tout le charme qu’il présentent aux oreilles sensibles à l’harmonie poétique, quand un ton familier en fait disparaître les beautés.“ Nem azért ir a költő versben, hogy a színész ezen verseket a próza hangján mondja el. A vers bája egészen elvész, ha a mindennapi beszédmód eltörli szépségeit. Ezenkívül még ezeket is mondja: „. . . la nature tragique étant en partie idéale, le langage doit l’être aussi. Il est évident que, dans ce cas, l’imitation de la nature commune détruit tout idéal, et qu’une diction triviale ou non accentuée décompose la langue poétique, qui a été l’objet des recherches laborieuse et constante des poètes qui l’ont parlée le mieux.“ A tragédia eszményi természetű ; a közönséges beszédmód pedig minden eszményit lerombol benne, felbontja a költői nyelvet sat. Szükségem volt ezen jelesnek elismert szakember támaszára, hogy szembeszállhassak ama nálunk dívó babonával, hogy a színpadon csak „természetesen“, csak „egyszerűen“ szabad beszélni, és hogy a szavalás minden színi előadásra méreg. Hiszen igaz, hogy természetesnek kell lennie a beszédnek a színpadon ; de természetesnek kell lennie a szavalás keretén belül is; nem kell lealacsonyodnia a köznapiasság színvonalára. Aki verset mond, annak a beszédmód egy bizonyos magaslatán kell megmaradnia, és azon magaslaton kell neki természetesnek lennie. Hogy ott fönn a természetesben meddig mehet, annak meghatározását Larive „Cours de déclamation“-jában a színész finom érzékére bízza. „C’est le tact fin et délicat d’un acteur qui doit lui indiquer jusqu’ où il peut aller sans blesser la noblesse et la dignité tragiques.“ Tehát akinek megvan az a finom érzéke, melyet Larive a színészben megkíván, az nem fog irtózni attól, hogy a verseket és szépségüket megéreztesse a hallgatóval; nem kell azért mértéket patogtatnia és rímeket csengetnie; nem kell valamely kimért dallam szerint hajtogatnia a hangot ; a verset ezek nélkül is kiéreztetheti és pedig úgy, hogy föntartja e mellett a beszéd természetességét és a kifejezés hűségét. Mindkettő megfér egymás mellett, sőt kiegészíti egymást. És csak mi