Ellenőr, 1880. október (12. évfolyam, 473-529. szám)
1880-10-18 / 504. szám
XII. évfolyam. — 504. sz. ELLENŐR az elesettek árvái és özvegyei felsegélésére, valamint a szolgálatképes honvédeket igyekezett tisztességes állások elnyerhetésére segélni. Rendes ily tárgyú gyűléseiben azon indítvány létetett, hogy méltó és igazságos lenne az erdélyi hadak 1848/9 iki fővezére honvédaltábornagy az Aleppóban Törökországban elhalt Bem Józsefnek emlékét a Székelyföld fővárosában Maros-Vásárhelyen emlékoszloppal megörökíteni. Ezen indítvány nagy lelkesedéssel elfogadtatván, annak kivitelére 38 honvédből és 16 polgári tagból álló bizottság neveztetett ki 1868. szept. 20-án, mely a szoborügyet a honvédügytől merőben elkülönítve kezelje és a szobor felállítására gyűjtést rendezzen s mindazon ügyekben, melyek a szoborra vonatkoznak, önállóan működjek. A Bem József 1848/9-iki honvéd-altábornagynak emelendő szobor felállítását, egyidejűleg a krasznamegyei és a kolozsvári honvédegyletek is létesíteni akarván, az ügy eldöntése a Pesten 1868. májusban tartott honvéd-közgyűlés elé került. Ez végre abban állapodott meg, hogy a szobor Maros-Vásárhely sz. kir. városában állittassék fel. Ennek kivitelével a marosszéki és marosvásárhelyi honvédegylet bízatott meg. A határozat kiviteléhez a fentemlitett 54 tagú bizottság lelkesen hozzá is fogott és a begyűlt összeg kamataival együtt már az 1879. évben 15 ezer o. é. írthoz közel járt. Miután az adományok már 3—4 évvel 1879. előtt megszűntek befolyni, s miután az 1848/9-iki honvédek, — a kik ez ügy által érdekelve voltak — számban már mindinkább apadtak, eljöttnek mutatkozott az ideje a szobor létesítésének. Erre nézve az egylet kimondotta a szobor elkészíttetését s végrehajtó biztosokul Borosnyai Pál százados, egyleti elnököt, Bereczky Sándor százados és egyleti tagot, Zarándi, dr. Knöpfler Vilmos országgyűlési képviselőket, Szőllősy Sámuel honvédtűzmestert és Csiky Károly egyleti pénztárnokot nevezte ki, kik miután az e czélra kitűzött pályázat eredménytelenül maradt, Huszár Adolf szobrászati tanár és jeles szobrászszal a szobor mintázata és elfogadása utánni bronzból leendő megöntése felett 9000 o. é. fztban, Szeletzky Károly kőfaragóval pedig a talapzatnak Ditroit-kőből leendő elkészítése és a szobor felállítása felett 5000 o. é. fztban megegyeztek, így e művek aránylag csekély összeg reáfordításával el is készültek ezen év folyamában. Meg kell emlékeznünk nemes Ditró községéről és a ditrói Siklódi családról ; az elsőről azért, mivel a talapzathoz szükséges nagy és nehéz köveket saját költségén a Tászok patakából, bajosan hozzáférhető helyről a salamási országútig kiszállította; a Siklódi-családról azért, mivel a ditroit-köveket ingyen engedte bányászni a Bem-szobor talapzatához. Mind Ditró nemes közönsége, mind pedig a Siklódi-család kiérdemelték ezen hazafias tetteikért az egylet hálás köszönetét! Végre Bajkó Mór tanár úrról kell megemlékeznünk, ki a kövek kiaknázása és Marosvásárhelyre szállítása körül nagy szorgalmat és hazafias buzgalmat fejtett ki. Az 1880. évben a bécsi cs. kir. müöntödében bronzba öntött szobrot Huszár Adolf szobrász Pestre szállíttatta s a „műcsarnokban“ közszemlére helyezte. Folyó év október havában Maros-Vásárhelyre érkezett a kitűnő mű s im a ditroil talapzaton áll, hirdetve kegyeletet, vitézséget, hazafiságot, hirdetve dicsőn, hogy amely nemzet nagy fiait meg tudja becsülni, élni fog örökké!! Bereczky előadása igen nagy hatást tett s különösen megéljenezték azon részét, melyben Huszár munkálkodását ecseteli. A szobor történetének előadása után zárbeszédet mond, melyben Bemet mint szabadsághőst dicsőíti. A gyönyörű idő igen kedvezett az ünnepély lefolyásának, mindenki tanúja akart lenni a lélekemelő látványnak, úgy hogy nemcsak a házak erkélyei és ablakai, de tetői is megteltek kiváncsi nézőkkel. A példás rend egy pillanatnyira sem zavartatott meg. A szobor hatása nagyon kedvező, a ditroit színe teljesen kiválik és sokkal nagyobb hatást tesz, mintha a talapzat szienitből vagy gránitból készült volna. A banket, Maros-Vásárhely, október 17. este 11 órakor. Délután négy órakor banker volt a Transsylvaniában. Négyszázan vettek részt három kisebb-nagyobb teremben, melyek szépen fel voltak díszítve. Az egyik falon Bemnek természet után festett arczképe volt, mely a hőst lóháton ábrázolja. A karzat tömve volt nőközönséggel. A felköszöntők sorát Borosnyai Pál országgyűlési képviselő nyitotta meg a királyra, ki a honvéd-alappal a régi honvédekről gondoskodott, a királynéra, ki igazi Patrona Hungáriáé, s a trónörökösre. Aa polgármester a vendégekre, Ugron Gábor Kossuth Lajosra, mint a magyar állameszme megtestesítőjére, Béldi főispán a legnagyobb magyar szobrászra, Huszár Adolfra, Lázár Ádám ügyvéd a lengyel ifjakra emelte poharát. Hegedűs István bevallja, hogy csak görögül tud gondolkozni, azért a művészet és hazafiság öszszefüggésére, ennek megszemélyesítőjére, Szász Károlyra, Domahidy főispán Teleki Sándorra, Bem barátjára, a katonára és költőre emelte poharát. Gyalokay Nagyváradról a szoborbizottságot, Mariaffy Dániel a kolozsvári ifjúság nevében francziául a lengyel ifjakat, Urbán Balázs szintén a lengyeleket éltette. Utána a „Függetlenség“ reportere, Roder Antal a kötelességét egyedül ismerő pártra, a függetlenségi pártra emelte poharát. Tapintatlan fölszólalása igen nagy visszatetszést szült mindenkinél. Szász Károly emlékeztetett Szolon törvényére, tiszteli a politikai meggyőződést, de azt hiszi, hogy a mai ünnepély nem hozható ezzel összefüggésbe. Az egész nemzet ünnepeli a közös zászlót, a közös hőst, a nemzeti szabadság katonáját, •— Bemet. Holló Lajos a budapesti ifjúság nevében a lengyeleket, Szász Domokos a szabadságharcz névtelen hőseit köszöntötte föl. Lisciewitz a lengyel küldöttség elnöke lengyelül megköszöni a magyar ifjúság szívélyességét. Este díszelőadás a színházban, azután pedig fényes bál. Bem arczképe. Különös kedvezése a sorsnak, hogy midőn szabadságharczunk rettenthetlen bajnokának Bemnek az utókor hálás kegyelete szobrot emel, ugyanakkor kerül napvilágra egy olajfesmény, mely az őt ismerők szerénti minden eddigi arczképeinél a valóságnak megfelelőbb alakban tünteti fel. Bem lovasképe ez, mely jelenleg Béldi István úr tulajdonát képezi. Története ez : 1849-ben egy brassói festő Giesel Beszterczén létében az ott időző Bemet rávette, hogy magát lefestetni engedje, mibe Bem hosszas vonakodás után bele is egyezett. De az akkori zavaros idők miatt a kép csak félig készülhetett el s a szabadságharcz leverése után 1850—51-ben a brassói politia lefoglalta a csak félig kész művet. Mostani tulajdonosa hiában kérte az erdélyi főkormányszéki tanácstól a képet sokszorosítás végett , kérelme megtagadtatok. Azóta a képről mit sem tudtak. E nyári honvédhadgyakorlatok alkalmával Maros-Vásárhelyen Szeitz ügyvédnél segédeskedő Schmidt Hermann egy szebeni ismerősétől kapta e képet elárusitás végett, mi végre a kép a táborban hosszasan ki is volt függesztve, de eredménytelenül, mig az ősök emlékei iránt lelkesülő mostani tulajdonosa Béldy István azt magához váltotta. A kép szélessége 1 méter 6 cm., mig magassága 1 méter és 50 cmétert teszen ki. A kép a halhatatlan hőst lóháton, a vállon átkötött nemzeti szalaggal ábrázolja az emlékezetes lovagkorbácscsal kezében s strucztollas fehér kalappal fején — s úgy látszik a Déváról történt visszavonulás után készült, mert jobb kezét bekötve hordozza, hol mint tudva van, egy puska golyó közép ujját szétzúzta, melyet aztán a hős inasával vágatott le; a háttérben Szeben városa látszik. Giesel festő eszméje volt úgy festeni a képet hogy, a ló fekete-sárga zászlón tapos, de eszméjét nem valósította, a képet befező Adlershausen pedig egyszerűen vitte keresztül a képbefejezését. A képet mostani tulajdonosa halála utánra az erdélyi múzeumnak szánt mgyar opera (péld. Erkel „Hunyadi László “-ja) adassák. Másnap, szerdán délelőtt a nemzeti Múzeumba mennek, hol Pulszky igazgató az összes osztályokba fogja őket kalauzolni. Innen a vámházba indulnak, hol Horváth Ignácz műegyetemi tanár kőerőpróbát fog tartani; innen gyalog a Dunasor megtekintésére mennek, majd az Akadémiába, innen pedig hajóval a Margitszigetre, hol a sziget megtekintése után villásreggeli lesz s mintegy órai pihenés után a Császárfürdőnél a budai partra szállnak a királyi várlak s a budai rész látnivalóságainak megtekintésére. Ha az idő engedi, innen a Lipótmezőre vagy az óbudai ampitheatrum megtekintésére indulnak. Délután öt órakor a Szikszay-féle vendéglő éttermében szűkebb körű ebéd lesz ; hat órakor a népszínházba mennek, hol tiszteletükre díszelőadás rendeztetik Blahánó felléptével. A lengyel ifjúság előreláthatólag csütörtökön utazik el. Budapest, hétfő, október 18. 1880. Előkészületek a lengyel ifjúság fogadtatására Budapesten. A lengyel egyetemi ifjak fogadására alakult rendező bizottság körében élénk munkásság folyik, a gyűjtések és adakozások kielégítő sikerrel érkeznek s a terv, mely a lengyel ifjak itteni tartózkodásának idejére mérvadó lesz, a következőkben állapíttatott meg: a hétfő esti vonattal öt tagból álló bizottság Budapestről Hatvanba utazik a lengyel ifjak fogadására, a tagok díszmagyarban lesznek. — eddigi megállapodás szerint a lengyel ifjak s kíséretük kedden délelőtt 10 órakor érkeznek a hatvani vonattal Budapestre, hol a feldíszített pályaudvarban a helybeli rendező bizottság részéről magyar és lengyel szónoklattal fogadtatnak; — a kölcsönös üdvözlések után a fényesnek ígérkező menet a kerepesi- és országon — Deák téren — Deák Ferencz és Mária Valéria utczán át a Hungária szállodába hajtat; — tizenkét óra tájban Villásreggeli a Hungáriában ; 7 1. órakor kikocsiznak a kerepesúti temetőben nyugvó herczeg Voroniczky szabadsághős sírjához ; innen a lóversenyre, majd a városligeten át a képzőművészeti társulat őszi kiállításába mennek ; innen az új dalmaszínház megtekintésére indulnak; délután öt órakor a Hungária szálloda nagy ebédlőjében ifjúsági díszbankett lesz, egyes teríték ára 3 frt. Este 7 órakor a nemzeti színházba mennek, hol valószínűleg a rendező bizottság kieszközölheti, miszerint ezen este a megyei ifjúság iránti tekintetből ma A Petőfi-ház átvétele. (Az „Ellenőr“ saját külön tudósítójának távirata.) Kis-Kőrös, okt. 17. Ma reggel a Petőfi-ház ünnepélyes átvétele előtt több küldöttség kereste föl Jókai Mórt, s külön-külön tisztelegtek nála. A város küldöttségét Sáfáry ügyvéd, az egyházak küldöttségét Daray kurátor és Rubinstein rabbi, Vadkert község küldöttségét Paksy jegyző, Keczel községét Voszíri jegyző, a kiskőrösi kaszinó küldöttségét Salamon elnök, az iparosokét Zostyik elnök, Halas község küldöttségét Sas Károly vezette. Jókai minden egyes küldöttségnek külön külön felelt nagy hatással. A budapesti vendégek magánházaknál vannak elszállásolva. A Petőfi-ház, mely Magyar Sándoré mellett van, diadalkapuval, lombozatokkal van feldíszítve, a ház udvarán emelvény áll. A város egyes házai, különösen a piaczon lévők, az iskola, az iskola előtt álló Petőfi-szobor, melyet Izsó Miklós készített 1861-ben, virágokkal, koszorúkkal és lobogókkal van földiszitve. Maga a ház átvételének ünnepélye délelőtt tíz órakor kezdődött, több ezerre menő közönség jelenlétében, mely között feltűnő sok iíó volt. Kis-Kőrösön épen vásár van, s ez szolgáltatta az ünnepélynél jelenlevő közönség egy jó részét. Az udvaron az emelvény két felén, mely közvetlenül a ház ajtaja előtt van felállítva, oldalt a nők és a pesti vendégek álltak föl négyszögben. Az ünnepélyt Kemény János evangélikus lelkész beszéde nyitotta meg, melyben a műveltség fontosságát fejtegetve a nemzetek életében, az irodalom és művészet képviselőit az ég remekeinek nevezte. Nemzetünket is megáldotta az ég ily remekkel, s ez Petőfi Sándor, kinek szóló személyes ismerőse volt. De nem akarja működését vázolni, hanem örömét fejezi ki az írók és művészek azon kegyeletes ténye fölött, hogy azon házat, melyben Petőfi az isten napját először megpillantotta, a kegyelet helyévé teszik. Petőfi a nemzeté volt, legyen azé a ház is, ahol született. Ezután Jókai Mór lépett az emelvényre, s perczekig tartó éljenzés között a következő beszédet tartotta. Üdvözlégy emlékezetes hajlék, a ki Petőfit születni láttad. Uj gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek. Mint a költőnek egykorú pályatársa, a magyar írói és művészi kör számára birtokba veszem Petőfi születési házát. Engedjétek meg Ti, kik ez ünnepélyes ténynek tanúi vagytok, hogy a vén polgártárs, a régi jó barát elmondja, a mik e ház küszöbén belül lelke elé tódulnak. Ifjúkoromban mint költőt mindig magam előtt láttam Petőfit , mint jó barátot mindig mellettem; — azóta hosszú idő múlt el, de a költő még most is mindig előttem repül, a jó barát most is mellettem áll. Ő volt az, ki engem az irodalmi pályára buzdított, melyet még akkor életpályának nem neveztek s melynek vándorait szüleink megsiratták, megtagadták. De a pálya végén álltak eszményképeink, a „nemzet“ és a „szabadság“. De akkor azokat még keresni kellett. A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája volt az ő urainak s a szellem szolgája az anyagi erőszaknak. A szabad szó bilincsbe volt verve, de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni. E szárnycsattogást, keverve a lánczcsörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben. A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát — a zöldasztalon és a fényes olympon vitatták a dalok. A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit előbb elismert az olymp, elismerte utóbb az ország — a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat. Ő mindazt, mit maga elé tűzött, ki is vívta, kivívta a nép szabadságát, kivívta a szellem felszabadulását. Senki segítsége nélkül, egyedül lángszelleme által. Még magasabbra vágyott; még nemesebb czélok után tört, s hol nem volt elég a kard, felvette a lantot, s amiről dalolt, amit dicsőített, azért meg is tudott halni. Utolsó dala kardcsattogás volt. Minő rövid idő alatt, milyen hosszú életpályát futott át! Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte. Élt, kora ifjúságtól kezdve abban a teljes tudatban, hogy amit teremt, az őt halhatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják, s annak az előérzetében, hogy ifjú fog meghalni. És meghalt úgy, hogy örökké ifjú maradt. S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba összeszorítani : eltűnt, mint Romulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett. S amint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye. Míg élt, az egész hazát besugárzotta fényévé, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugárainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek úgy, mint az alázatosak. A büszkén emelkedő főváros utczát, piaczot avat fel nevével, a nemzet érczszobrot emel emlékezetének; elsőrendű művészek versenyeznek munkái feldiszitésében, s mindenütt otthon vannak azok az urhölgy mozaik asztalán, s a földműves mestergerendáján. E megörökítő emlékek közé sorozzuk ezt a hajlékot is. Az uj gazda, aki azt birtokába veszi, a magyar irodalom és művészet, maga sem halandó. Élni fog az, mig csak magyar nemzet él, magyar mig áll, az pedig élni és állni fog, mig ez a föld s ez az ég lesz. S ez uj gazdának gondja lesz az időtlen időkig, hogy az a hajlék épen fenmaradjon, ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon ; hogyha a nagy szellem vissza-visszavágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit, ebbe a csendes kis otthonba, mindig megtalálja azt a helyet, ahol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal : „cserebogár, sárga cserebogár.“ Tudni fogunk igy egy helyet, ahol vele holta után találkozunk. Sírját úgy sem találjuk fel. Hamvait szétszórták a szelek. Annál jobb, így mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem. Legyen e megosztott porszemek temetője szivünk. S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, ahogy ő szerette, úgy hinni a jövőben, ahogy ő hitt, oly igaznak lenni, a milyen igaz volt a költő. Áldás legyen rajtad emlékezetes hajlék : légy megtelve a dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden részek elől, s vezessen küszöbödre minden boldogságot. Petőfi szülőhajléka alatt múló szava legyen a fájdalomnak, tartós az örömnek, futó vendég legyen benne a baj, rendes szálló az áldás. Beszédét a jelenlevő férfiak több helyen megéljenezték, a nők pedig megkönnyezték. Jókai beszéde után Komócsy József olvasta föl alábbi költeményét, mely szintén lelkesült éljeneket aratott. Petőfi szülőháza előtt. — Kis-Kőrös — „Itt születtem én ezen a tájon —“ Petőfi. Itt ringott hát egykor az a bölcső,Bölcsője a dalok nagy fiának ! Üdvözöllek, te szerény kis hajlék, Leborulva áldlak és csodállak! Itt, az alföld tengersík vidékén, Itt született, itt volt szép világa; Itt kelt szárnyra repülő sas lelke, Hol a rónák végtelenjét látta. Itt repült föl magas gondolatban Túl a földön, felhők közelébe, Hol mosolygva nézett rá Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. Nem paloták márvány-csarnokában, Itt látta meg azt a napvilágot, Mely mióta égi útját járja, Olyat mint 5, vajh mi ritkán látott! Hogy ha volna, — vagy csak domb e tájék, Azt mndanám : ez is Horeb bokra, Melyből az Ur szent igéje tört ki Örökfényű, lobogó lángokba ! Lelke láng volt, melynek fénye mellett fölmelegszik e hazának népe, Az a nép, kit nagy szeretetével oda ölelt végtelen szivére ! AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, október 17. Sudarassy Bencze. — Sport-karczolat. — A csipkési taligás után nagy hűhóval törtet egy négyesfogat a soroksári országút felé. Kavarják-hányják a fekete rögöt a „jucker-kocsi“ villanó kerekei, lihegnek, zihálnak a meghajszolt lovak, röpül a sallang, csillog a kantár, zörög a zabla s ugyancsak pattog a sudaras ostor. — Nini, a Sudarassy Bencze! — Az ám! — Ugyan hova mehet?! — Hát a „gyöpre !“ Holnap lesz az első lóverseny !... A röpülő kocsi csörtetve fordul az országútra s nagy zajjal robog tovább. A bakon Ludarassy Bencze, hátul a tarka libáriás kocsis. A tajtékzó lovak, megmeghimbálva fejüket, szilajul kapálják a köves utat s fényes patkóikkal szikrákat ütnek a hamvas kovából. A könnyű kerekek még sebesebben forognak, akár az ördög motólája; a fényes szerszám sallangjait el-elkapja a versenyt futó szellő s hátul a kocsis czifrán kivarrt libegő szűre úgy tetszik, mint valami nagyszárnyu madár. Előre görnyedve, feszesen tartja a gyeplőt az „úri kocsis.” — Nyé te Villám! . . . Nyé te Babám! . . . Foghegyről, csettentve szól a meg-meglippedő „rudasra“ s a nagyot botló rokkant elejü „ostorhegyesre.“ Aztán újra meg újra kiereszti a sudaras ostort s durrogtatva suhint a vágtató négyes közé, finoman csiptetve meg a hányi-veti lézengő „kisalást“. — Ugyancsak biztatni kell őket! — Hjah, szegény ember lovának ostor az ablakja ! — De hát Sudarassy Bencze?! — Szegény, mint a templom egere !... Levitézlett !... Úri koldus !... Ez a hűhó csak olyan vak lárma , port a világ szemébe !... — De hát az a szép jószág, amit az öreg Sudarassy Bálint után örökölt?! — Abba is rég beleütött már az istennyila !... A földek parlagon, az erdők kipusztitva, az épületek össze-visszadőlve.. . maholnap az is dobra kerül. Annyi rajta a teher, hogy az uj hitelezők már nem is tábláztatnak. — De hát akkor mire hiteleznek ? ! A Sudarassy Bencze szép szakállára?! — Ah dehogy ! A kezére! — A kezére?! — Hát persze ! Házasítják !... Ez az utolsó szalmaszál !... A Sudarassy névre is adnak még valamit, aztán Bencze sem utolsó legény, megtermett, sudár gyerek, van benne hic s tudja, mint kell szelet csapni ! — Igazi széltoló! — Hjah, barátom, a mai világban.. . manap már csak igy lehet boldogulni! .... Lásd, az a négyes nem ér testvérek közt háromszázat s ránézve háromezeret mutat! Kocsi, szerszám, ló, mind csak olyan szedettvedett, hanem hát jó kézben van az a gyeplő, ha bolondjából valami kis királyságot örökölnék, miniszteri fizetéssel fogadnám meg Benczét — „parádés kocsisnak“! Hat vármegyében nem hajt úgy senki ! Valóságos genie, igazi művész ! Isteni keze van !... Nézd csak, mint ereszti ki a sudaras ostort s mint kapja vissza ? !... A durrantás után egyszerre vágja meg mind a négy lovat s abban a pillanatban már a markában a sudár! Ugye, csak egy röpke villanás az egész ? ! . .. Pompás, race gyerek, a Csuka Muki kis Miska hozzá , pedig hát a Csuka Muki is ugyancsak legény ám a bakon !... — Szép, szép, de hát azért nagyon szomorú dolog ez ! A híres Sudarassyaknak, akik vezérek voltak a vármegyében, — a tekintélyes Sudarassy Sándor viceispánnak, a népszerű Sudarassy Gábornak, a hires szónoknak ilyen mihaszna ivadékja ? ! . .. Úri kocsis, semmi több !... Talán össze-vissza,három iskolát járt, utoljára onnan is kicsapták !... Aztán hazajött ingyenélőnek. Megtanult kártyázni, vadászni, lovat hajtani ; éjjelenappala örökös dáridó-tivornya volt, szórta a pénzt, akár a polyvát, hanem a gazdaságát az öreg béres kezelte, a termését még a „lábán“ megvette a Salamon zsidó s akasszanak föl, hacsak egy kéve zsuppot köttetett valamelyik gazdasági épületére, vagy egy árva szeget veretett valamelyik düledező tető gerendájába !.. No hát, hiszen bele is csapott a villogós menykő! . .. Öt esztendő sem tellett bele, az egész szép birtok úgy elmállott a préda kezében, akár a kámfor !... Most aztán beáll parthie vadásznak ! Adja az urat, csapja a szelet, bolonditja a világot s mindezt Csak azért, hogy valami szegény gazdag leányt szerencsétlenné tegyen. Hát nem czégéres gazember, czimeres zsivány az ilyen szédelgő svihák ?... Hát nem kellene az őrültek házába záratni azt az embert, aki az ilyen mihaszna széltolónak odaadná a lányát?! Hát van arra kilátás, hogy ilyen ember mellett boldog életet élhet egy asszony, akiben csak egy kis gyöngédség, csak egy kis parányi szellem van?! . . Hiszen,a fejemet teszem rá, becsületesen inni sem tud az az ember s az életemet kötöm le, hogy amióta az iskolából kicsapták, könyvet sem vett a kezébe! . . Micsoda élete lesz ilyen ember mellett csak egy félig művelt nőnek is ? ! Vagy az is csak vadász, kártyáz, hajt, iszik és hajnalig húzatja a czigánynyal?! Ha ezt nem teszi, vagy meg nem szökik, úgy meg kell őrülnie ! . . Aztán ne csodálkozzunk azon, hogy meglazult a családi élet szent köteléke s hogy naprólnapra órási mértékben szaporodnak a válópörök?! Hát mit is lehetne most várni az ilyen házasulandók házasságai után?! . . — Mind igaz ez, komám ! . . Szőrül szóra úgy van, a mint most elmondta. Hanem ezen felül az ám a bökkenő, hogy hát a Ludarassy Bencze nem is egymaga van! . . Mondok én magának, kedves komám valamit! Jöjjön be velem holnap Budapestre. Majd úgy három óra felé kiálljunk a sugárútra s végignézzük azt a hosszú, kuszált, lármás kocsisort, amelyik torzsalkodva törtet az uj versenytér felé. Lesz ott mit látni ! . . Lesznek ott herczegek, grófok, bárók, nagy és kis urak; lesznek ott drágábbnál drágább fogatok és gyönyörködhetünk szebbnél szebb asszonyokban. Szinte belekáprázik majd a szemünk abba a sok csillogó fénybe, lármás pompába! Pedig hát mennyi hamis fény, mennyi czifra nyomorúság vegyül a közé !... Hát ott majd újra találkozunk a Sudarassy Benczével, azaz hogy a — Sudarassy Benczékkel. Mert hát — fájdalom ! nagy az ő számuk ! Magyar betegség az urhatnámság; sokan sintődnek benne. Mennyi széltoló, mennyi talmi úr törtet, lármit, hühóz majd ottan! Hogyan hajszolják, ütik-verik a himpókos, rogyott, kehes, csapott falu, czifra szerszámokba bujtatott lovakat! Ott is épen igy röpül majd a sallang, csillog a kantár, zörög a zabla s pattog a sudaras ostor ! A Sudarassy Benczék még nagyobb cikkel, még tüntetőbb hránysvetiséggel tartják biztos markukban a feszes gyeplőt s még nagyobb művészettel durrogtatnak a megkergetett szegény párák közé ... És lesznek asszonyok és lányok, selyembe-bársonyba öltözve, akiknek a szemük bizonyosan meg fog akadni egyik-másik Sudarassy Benczén ... Mert hát az asszonynépség szereti a kirívó csillogást, sok hiú szépségnek hizeleg az, hogy mindez a kedvéért történik s nem egyet elvakit igy a hamis látszat . . . Biz’ isten, nem mernék megesküdni, hogy a Sudarassy Bencze azzal a szedett-vedett négyessel nem csinál parthiet ! Az ördög nem alszik !... SÜMEGI KÁLMÁN.