Ellenőr, 1880. október (12. évfolyam, 473-529. szám)
1880-10-10 / 490. szám
XXII. évfolyam. — 490. sz. ELLENŐR Melléklet az „Ellenőr“ 496-dik számához. Igazságügy. A világos törvény és a bírói meggyőződés. (Két czikk.) I. A büntetőtörvénykönyvek magyarázatáról szóló czikkeink megtámadásban részesültek ugyanazon oldalról, hol a büntető codexek ellen nem csak izgatnak, hanem haragukoznak, s hol mindaz a tudatlanság és sötétség, melyet a codexek feladata száműzni büntetőtörvénykezésünkből, mint végső menedékhelyen megvonult és utolsó tehetetlen csatáját vivja a haladás ellen. Kimutattuk, hogy a codexek és az életbeléptetési törvény világos rendeletei megkövetelik a correctionálisaitót, sőt még azt is, hogyha valamely büntetendő cselekmény következtében, mely miatt a büntető per még folyamatban van, hat hónapnál rövidebb tartamú börtönbüntetés szabatott ki, a felső bíróság, azon esetekben, midőn a börtönbüntetést nem emelheti fel a codex 24 §-ában megszabott minimumig, vagy azon felül, fogházbüntetésre tartozik, megfelelő minősítéssel átváltoztatni azt. Oda már eljutottunk, hogy a codexek elleni torzsalkodás nem meri tagadni a törvénykönyvek rendelkezéseinek értelmét. Az ellenünk intézett támadás is beismeri, hogy, e rendelkezések világosak és félreérthetlenek. Ez azért megváltoztatja a kiindulási pontot, s azt kérdezi, „vájjon a büntető codex egyik alaprendelkezésének érvényesítéséért fel lehet-e áldozni az igazságot, a bírói meggyőződés tudatát.“ Ezt a beismerést oly ellenféllel szemben, aki a tagadás területén állt, jegyzékbe veszszük, hogy ne legyünk kénytelenek a codexek rendelkezéseit és azok vonatkozásait újólag fejtegetni. Tehát a codex alaprendelkezése egyfelől, s másfelől az „igazság és a birói meggyőződés tudata“ állnak egymással szemben. Vagyis egyszerűbben : a világos törvény és a biró bölcs belátása van conflictusban. Akinek józan fogalma van a kettőről, tudja, hogy a világos törvény és az arbitrium judicis nem kerülhetnek összeütközésbe, mert ez utóbbi csak ott bír jogosultsággal, ahol a törvény nem világos, ahol azt értelmezni, vagy pótolni kell. De ha mégis létrejö az összeütközés, az arbitrium judicisnek el kell némulnia a világosan intézkedő törvénynyel szemben. Ha ez nem így áll, úgy felesleges minden törvény, alapjában van megtámadva minden codificatió, üres szó a törvényhozó hatalom. Azon bíróval szemben, akinek belátása, meggyőződése félrelökheti a törvényt, nincs törvény, nincs legislatura. Ez a bíró maga a törvényhozó. Fájdalom, eddig a magyar bíró törvényhozó és bíró volt egy személyben. Hogy mire vezetett a hatalmaknak ezen összezavarása és halmozása, mi sem mutatja ki ecclatansabb módon, mint az a szűklátkörű, zagyva, túlságos szabadelvűségből és túlságos reactionarismusból álló valami, amit szeptember 1-je előtt praxis criminalisnak hittük. Ez a praxis magyar törvényerővel ruházta fel az osztrák büntetőtörvénykönyv minden tudatlanságát és képtelenségét, azon tudományos előnyök nélkül, melyekkel az osztrák büntető codex tagadhatatlanul bír. A büntető codexek megalkotásának ép az volt czélja, hogy a biró törvényhozói attribútumától megfosztassék, hogy az arbitrium judicis tarthatatlan uralmának vége vettessék. S most, midőn a codexek hatályban vannak, bizonyos oldalról kísérletek történnek arra, hogy a biró törvényhozó szerepe és törvényt rontó véleménye ál-ürügyök alatt, becsempésztessék büntetőtörvénykezésünk legújabb korszakába is. Az ürügy „a birói meggyőződés tudata.“ Bármily mesterkélt e kifejezés, nem sikerül eltakarnia amit fedni akar: a biró belátását, melyet nem köt semmi törvény, föléje helyezkedik minden törvénynek. Igen ezt a belátást akarják a törvénynyel koordinált, vagy nála is erősebb halommá tenni, akik nem akarják, vagy nem képesek felfogni a bíró valódi jogkörét és hivatását. S nemcsak elszigetelt jelenség ez. A törvénynek nálunk nincs tekintélye, legyen az bár codex vagy szerény törvényczikk. A törvénytisztelet nálunk ismeretlen valami. S ha még azok nem tisztelnék a törvényeket, akik megszegik, csak hagyján. De nálunk azok is felbátorítják a törvény elleni tiszteletlenséget, akik nem kerülnek vele confliktusba. Sőt az ellenünk intézett támadás úgy tünteti fel, mintha birói körökben uralkodnék ellenszenv a codexek iránt, s itt állíttatnék fel az ellentét a „meggyőződés tudata“ és a világos törvény közt. Azt hiszszük, ezt az insinuatiót nem köszönik meg bíróságaink, melyeket, és a birói tekintély érdekében, helytelen az efféle támadásokba belevonni. Ez az insinuatió különben nélkülöz minden komoly alapot, mi a Curia plénumainak határozataiból is kitűnik, melyek megfelelnek a codex szellemének és szövegének. De hát lássuk azon „előfordult“ eseteket, melyekben a bíróság kénytelen volt a codex „butitó“ rendszere miatt, meggyőződése ellenére és az igazság rovására mondani Ítéletet. - ------Törvényeink szövegezéséről. — Levél a szerkesztőhöz. — E lapok tegnapi számában „jogi műnyelvünk reformjá“-ról megjelent czikket irodalmunk minden igaz barátja kétségkívül örömmel olvasta. Örömmel vett arról tudomást, hogy az akadémia kezdeményezése mellett, egyrészről nyelvészeink, másrészről az akadémia jogászainak közreműködése mellett, egy jogi műszótár van keletkezőben. E törekvés azonban csak a műszavak, egyes jogfogalmak determinatiójára terjed ki. Legalább is egyenrangú helyet követel magának, ezen kérdéssel szemben, törvényeink szövegezésének kérdése. Lehetetlen, hogy az utóbbi törvényeinket olvasóknak föl ne tűnt volna azon irályi decadence, mely törvényeinket — a 10—12 év előtt hozott törvényekkel szemben is — jellemzi. A törvény rövid, tömör, szabatos és világos szövegezése nem esik a törvény redactionális tekintetei alá, hanem magának a törvénykészítés helyességének képezi egyik cardinális kellékét. A nem elég szabatosan kifejezett determinatio vagy rendelkezés: a rabulismus kútfeje; a homályos kitételek: magyarázatokat, ellentétes felfogásokat engednek judicaturánk egyöntetűségének rovására. Felesleges volna és hosszadalmassá is tenné e levelemet, ha a kifogásolt helyek ideiktatásába bocsátkoznom. Szabadjon e helyett, a gyámság és gondnokságról szóló törvény meghozatala óta alkotott s a par excellence jogász közönséget érdeklő törvények majd mindegyikére hivatkoznom. A nyelvezet — tisztelet a kivételeknek — lapidáris, nehézkes és pongyola. S hátha megismernők, az enquétek vagy a képviselőház bizottságai elé terjesztett és közvetlenül a minisztériumokból kikerülő javaslatokat? A nyilvánosság elé került s több lap által közöltetett, az ügyvédi rendtartás revisiójáról szóló javaslat, szűz, pongyola naivságával, úgy mint az a lithographa alul, nedvesen a minisztériumból kikerült. Az enquête általános tárgyalása alkalmával azután a legnagyobb satisfactióval olvastam, hogy egy kitűnő jogászunk, Vajkay Károly, különösen a szövegezés gyarlóságainál fogva is, a javaslat viszavételét indítványozta. S vajjon mi az oka e stylaris miseriaknak ? Az, hogy törvények és organikus törvények codificatiójával a minisztériumok egyes fiatal hivatalnokaikat (fogalmazókat, titkárokat) bizzák meg, kik ha elméleti képességgel bírnak is ; de nem bírnak — s koruknál fogva nem is bírhatnak — a tárgy fontosságát minden izében felkaroló, objectív áttekintéssel. Innen törvényeink számos hézaga; innen a szabatosság hiánya és törvényeinknek helytelen szövegezése. Úg. kéri a pénzügyminisztériumot, hogy ezen égető kérdésben, mely nemcsak az egyesek, de a kincstár érdekeit is rövidíti, mielőbb végleg és előnyösen határozzon. A felterjesztést báró Podmaniczky Frigyes, báró Lipthay Béla, Luczenbacher Pál és dr. Országh Sándor miniszteri tanácsosból álló küldöttség által fogja a pénzügyminiszternek átnyújtani. A sugárúton az utolsó időben eladott telkeknek minden teher nélkül a tulajdonosok birtoklásába bocsáthatása czéljából elhatározta a tanács, hogy még 1871-ben helytelenül kivetett, és mindezideig nem helyesbített átiratási illetékből 20,000 frtot azonnal, 20,000 irtot 1881. május 1-én és 20,000 frtot 1881. november 1-én készpénzben fizetend, a maradványt pedig a nyolczszögtér 63. sz. a. házra betábláztatni engedi azon feltétel mellett, ha az összes sugárúti telkek, a terhelő illetékek alól feloldatnak. Koczán Ferenczczel — a sugárúti 103. sz. a. telek megvétele iránt 12,985 frt 14 kr. vételárban, — valamint az Ormódy Vilmos és Antónia hitesekkel — a sugárúti 94. sz. a. telek megvétele iránt 17,063 frt 50 kr. vételárban — kötött szerződéseket a tanács jóváhagyta, azonkívül Hubatsek Alajosnak a sugárúti 209. sz. a. telek és Huber Antalnak a 105. sz. a. telek telekkönyvi átíratására az engedélyt megadta. Minthogy az Ilona-út járdáján, valamint a közmunkatanács részéről — a budai gymnasium közelében — készíttetett járda, a feltöltött talaj folytán, nagyobb mérvű süppedések támadtak, a tanács elhatározta a szükséges helyreállításokat és e ezélrt 645 frtot engedélyezett. A munkálat azonnal foganatba veendő. A fővárosi hatóság részéről Kőbányán felállítandó kőolajlámpák elhelyezésére vonatkozólag felterjesztett terv jóváhagyatott. A gabonatéren 5, az Apafy-utczában 4, a női-utczában 4, a liget-utczában 1, a kőbányai utczában 2, az Ihász-utczában 4, a kőbányai utón pedig 17 lámpa fog felállíttatni. A következő építési engedélyeket adta ki a tanács: Lindmayer Istvánnak, III. O-Buda szt.-endrei utón présházra. Horváth Józsefnek, III. nagy Rókus-utcza, üvegházra Kelley Jonngnak, I. Kelenföld, földszintes lakházra. Murschel Lajosnak, I. Svábhegy, présházra. Kurstinger Györgynek, VII. Rákos, istállóépítés. Schuberets Hikischnek, I. Svábhegy, nyaralóra. Rieger Györgynek, VI. sugárút, istállóra. Márkus Ignácznak, VII. Rákos, üvegolvasztóra. Heinrich Ödönnek, VII. Kerepesi ut, bazár. Schmidt és Császárnak, VIII. szeszgyárutcza, gyártoldalék. Cséry Lajosnak, VII. Istvánmező, toldalék. László testvéreknek, VII. Istvánmező, nyaralóra. Fővárosnak, VII. Arena uton, útkaparó-házra. A fővárosi közmunkák tanácsából. — október 7. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, október 9. IHét ember. Elbeszélés. Irta : Mark Twain. (Vége.) S minél gyorsabban tűnt el az érdeklődés Edward iránt, annál hamarabb nőtt az meg George-zsal szemben. Egyik reggelen rongyosan, mocskosan találták meg valamelyik csatornában. A „női mértékletességi egyletének valamelyik tagja halászta onnan elő, gyűjtést rendeztek számára, s midőn egy hétig józanul maradt, szerzett számára állomást. Minderről tudósítást hoztak nyilvánosságra. A közfigyelem ez után tömegestül fordult a szegény ember felé, s mindenki hozzá sietett, hogy fölbátorítsa, s rábírja a jobbulásra. Csakhamar azonban visszaesett a csatornába; általános elcsüggedést és szomorúságot okozott vele. De a nemes testvérek megmenték ismét. Kitisztogatták, ellátták élelemmel, ruházattal, javulási ígéreteit úgy lesték, mint a legandalitóbb zenét, s kerestek számára foglalatosságot ismét. A mértékletességi egyesület nagy gyűlést hívott egybe, s miután néhány alapos beszédet elmondtak, az elnök nyomatékos hangsulylyal imigyen szólt : — Most pedig olyan színjáték készül, melyet a jelenlevők közül csak kevesen fognak könyvtelen szemmel végignézni. sugárut mellékutczáiban fekvő telkek adómentessége. — Sugárúti intézkedések. — Apróbb intézkedések. — Építési engedélyek. Az ülésen Podmaniczky Frigyes báró elnökölt, a jegyzőkönyv hitelesítésével báró Lipthay Béla és dr. Poór Imre tanácstagok bízattak meg. A közmunkák tanácsa elsősorban a sugárút mellékutczáiban fekvő, annak idején kisajátított, de ismét eladott telkek adómentességének kérdésével foglalkozott. A tanács mindig azon nézetben volt, és jelenleg is van, hogy ezen telkeket is ugyanazon adómentesség illeti, mint a sugárút vonalán fekvőket. A tanács ezen nézetének a pénzügyminisztériummal szemben is — lelkiismeretesen — kifejezést adott. Minthogy azonban a tanács néhány telektulajdonos által értesült, hogy alantas pénzügyi közegek, kik tudomással bírnak arról, hogy ezen kérdésben tárgyalások folynak, a végeldöntést be nem várva, a jóhiszeműleg építkező tulajdonosok ellen végrehajtást vezetnek: a tanács elhatározta, hogy újabban felterjesztés utján fel-Erre megfeszített csöndü szünet következett, mire belépett George Benton s néhány vörös szalaggal földiszitett egyleti hölgygyel fölment az emelvényre s aláírta belépti nyilatkozatát. A terem fölzugott a tapsvihartól, mindenki kiabált örömében s végezetül ki-ki igyekezett az újonnan megtörttel kezet szorítani, fizetését másnap fölemelték, ő képezte az egész városban a beszéd tárgyát, szóval ő volt a nap, de sőt a hét hőse. George Benton rendszerint minden három hónapban visszaesett régi hibáiba, de következetesen előásták ismét, visszavezették a jó útra s ellátták jó állásokkal újra. Végre körülutaztak vele a vidéken, fölolvasásokat tartott mint megtért iszákos, telt házakat tudott maga köré gyűjteni, s általában sok nagyszerű hatást tudott aratni. Otthon rendkívüli népszerűségre vergődött s olyan bizalmat élvezett — józan korában, — hogy sikerült neki egy tekintélyes polgár neve alatt nagy összeget elemelni a bankból. Nagy erőfeszítéseket tőnek, hogy a hamisítás következményeit elhárítsák feje felől s ez részben sikerült is, — csak két évre ítélték el. Midőn egy év lefolyta után jótevőinek fáradozásait siker koronázta s ő kegyelemlevéllel elhagyhatta a börtönt, az „elbocsátott fegyenczek segélyezésére“ alakult társulat jó állomást hozott ebbe készen; kivülök még több jó ember látogató meg, adva neki jó tanácsokat, vigasztalva és segélyezve őt. Edward Mills szintén hozzáfordult ez egylethez egyszer, midőn már végső kétségbeesésében nem tudott mit csinálni, kérve az elbocsátott fegyenczek segélyzőegyletét, adjanak neki valami munkát, de itt azzal az egyszerű kérdéssel utasiták el: — Elbocsátott fegyencz ön? — s ezzel véget ért minden könyörgés. Mialatt mindez történt, Edward Mills lassan, de szakadatlan kitartással küzködött az őt üldözött kemény Budapest, vasárnap, október 10. 1880. HÍREK. Október 9. — Kézmárszky tanár körlevelet intézett a budapesti gyakorló orvosokhoz az életbeléptetendő szülészeti és nőgyógyászati policlinikum érdekében. Kézmárszkyt a közoktatásügyi miniszter megbízta, hogy egyetemünk szülészeti kórodájával kapcsolatban a szülészet és nőgyógyászat érdekében a fővárosra kiterjedő ilyen intézményt létesítsen. A szülészeti és nőgyógyászati policlinicum feladata és leendő működése röviden a következőkben körvonalazható: 1. Az egyetem szülészeti kórodája bármely időben segélyt nyújt minden oly szegény szülőnőnek, ki rendes vagy rendellenes szülése alkalmával orvosi segélyt igénybe venni óhajt. 2. Az orvosi segély egyelőre a kórodai tanársegéd által egy-két felsőbb évi orvostanhallgató vagy szigorló orvos jelenlétében nyújtatik, aki egyszersmind arról is gondoskodik, hogy a gyermekágyas utóbb rendesen kezeltessék: e czélból az illető rendelő orvostanhallgató a gyermekágyas hogylétéről naponta jelentést tesz. 3. Nőbetegek részére a szülészeti kórodán naponta reggel 8 és 10 óra közt ingyenes rendelés tartozik. A jelentkező betegekeeír szükség szerint kórodai vagy lakásukon vslő kezeléséről szintén a fennebbi módon lesz gondoskodva. Ezen intézmény, mely az orvostanhallgatókat a gyakorlat sokszor igen nehéz viszonyaiba tényleg bevezeti, a humanismus szempontjából is áldásos teend, mert idővel népszerűvé válva, a társadalomnak oly rétegeiben is meghonosítja a szakavatott orvosi segélyt, hova az a mai napság csak elvétve jut. Kézmárszky felkéri tehát az orvosokat, hogy a tanítás és humanismus érdekében ezen ügyet hatásuk körében pártolásukban részesítsék. Bármely esetben elegendő egy sornyi írással az illető valamely hozzátartozóját az egyetem szülészeti kórodájára utasítani (József-város, stáczió- és Mária-utcza sarkán, Mária-utcza 31. sz.), s ha az illető orvos a beteget már látta, pár szóval tudatni, hogy minő kóros eset forog kérdésben, ami a magával viendő gyógy- és műszerek megválasztásáért, tudvalevőleg igen előnyös. — Halottégetési kísérletek. A turini egészségügyi congressus mintegy 150 tagja a városi tanács meghívására még a múlt hóban Milanóba ment, hogy megszemlélje a halottégetési kísérleteket. Az első kísérletet Verna és Verini rendszere szerint (gáz és levegő hozzávezetése által), a másodikat Gorini rendszere szerint (fa-s illetőleg szénfűtés által) hajtották végre. Az első methodus segélyével a holttest másfél óra alatt tökéletesen elégett, míg az utóbbi rendszer szerint végrehajtott kísérletnél az elégés nem volt oly tökéletes, amennyiben a hamuban csontmaradványokra bukkantak. Összehasonlítás kedvéért egy már két év óta eltemetett holttesten is demonstráltak az enyesors ellen. Pénze nem volt ugyan, de mint egy bank pénztárnokának, volt biztos, rendes jövedelme s bírta fölebbvalói bizalmát is. George Benton soha feléje sem ment és senki sem hallotta, hogy valaha, valamikor felőle kérdezősködött volna. Georgenak egy idő óta abban telt gyönyörűsége, hogy távol lakott a várostól; rossz hírek is keringtek róla, de senki sem tudott semmi bizonyosat. Egyik éjjelen több álcrás rabló tört be a bank azon részébe, hol Edward Mills egyedül tartózkodott. Követelték tőle a pénztár kulcsait. — Edward megtagadta azokat tőlük. — Ők fenyegették, hogy meg fogják ölni. — Ő azt feleli, hogy fölebbvalói bizalmat helyeztek belé, s ő e bizalommal visszaélni nem fog. Inkább meghal, ha kell, de amíg él hű marad, s a kulcsokat ki nem adja. Erre a rablók főbe ütötték. A rendőrség sikeres nyomozást indított ellenük, s kiderült, hogy a rablók vezére nem volt más, mint George Benton maga. — A megölt özvegyét és árváit általános részvéttel vették körül, a lapok, az egész ország közlönyei egyhangúlag követelték, hogy minden belföldi bank adakozás által mutassa ki háláját az iránt, ki ilyen hit, ilyen becsületes volt, s családja iránt, mely megfosztaték egyetlen támaszától, e fölhívás eredménye roppant összeg volt, — körülbelül 300 (!) dollár, — tehát majdnem 3/5 cent jutott az Egyesült Államok egyegy pénzintézetére. Az a bank, melynél Edward működött, szemérmetlenül azt törekedett kimutatni, — bár épenséggel nem sikerült, hogy a fölülmúlatlan hivatalnok könyvei nem voltak rendesen vezetve, s ő maga verte be fejét valami vasdoronggal, hogy kikerülje a büntetést. George Benton ellen a tárgyalást elrendelték. Erre aztán, a szegény George miatt elfeledték Edward özvegyét is, árváit is. Amit pénz és befolyás elkövethet, azt mind fölajánlották, de hiába, mert Georgeot halálra ítélték. Rögtön ostromolni kezdték a kormányzat kérelmekszer tüneményeit. Dr. Christoris, a milánói temetési egylet elnökének jelentése szerint az egyesület 4 évi fönnállása óta 82 halottat égetett el, mihez Olaszország különböző városai épen úgy, mint Anglia s Francziaország szolgáltattak anyagot. Az egyesületnek ez idő szerint 210 tagja van. A congressus jelen volt tagjait a kísérletek láthatólag meglepték, s megelégedésüknek a következő, dr. Pini által szerkesztett s egyhangúlag elfogadott határozati javaslatban adtak kifejezést: „Az épen most lefolyt harmadik nemzetközi egészségügyi congressus következő óhaját nyilatkoztatja ki: 1. A kormányok különös törvények segélyével az égetés általi halottemetést lehető hamar szentesítsék. 2. Azon kormányok, melyek a genfi egészségügyi conventiohoz hozzájárultak, e conventióhoz pótlékot fűzzenek hozzá, melyben világosan kimondatnék, hogy esetleges háború alkalmából a hadseregek több égető készüléket hordozzanak magukkal azon czélból, mikép a megölt katonákat még a csatatéren el lehessen égetni. — Felolvasó estélyek a vidéken. Visontai Kovách Lászlóné és a „Gyöngyösi Lapok“ szerkesztője, Bodon József jótékony czéllal összekötött felolvasó estélyeket szándékoznak rendezni Gyöngyösön. — A felolvasások tárgyai: költemények, kisebb elbeszélések, rajzok, az ipar és mezei gazdaság köréből merített csevegések lennének, vegyesen. A tervnek olyan fővárosi írók közreműködését nyerték meg, kiknek neve kezesség a szellemi sikerre nézve. Most már csak a város és vidéke műveit közönségétől függ, hogy az anyagi siker is biztosítva legyen, a mi fölött nem kételkedünk, sőt kívánjuk, hogy e derék példát több város is kövesse. — Halálozás. Freibauer Ede tekintélyes fővárosi kereskedő, mint Debreczenből írják lapunknak, ohati birtokán elhunyt. Halála kétségkívül széles körökben kelt részvétet. Béke hamvaira. — A bécsi gyilkossághoz. Hogy mennyire számot vetett magával Burckhardt, Hittmann gyilkosa, azon esetre, ha merénylete nem sikerül, mutatja az a levél, melyet Burckardt zsebében találtak öngyilkossága után. A levél, melyet jegyeséhez, Nagy Jozefinehez intézett, kivel már négy év óta együtt lakott, így szól: „Kedves Pepi ! Miután tervünk nem sikerülhet s nem nyújthatjuk egymásnak kezünket az oltár előtt, mindkettőnkre nézve jobb, ha elválunk, és pedig részemről örökre. Légy boldogabb, mint én, a te szerencsétlen Józsefed.“ A levélben a tegnapelőtti nap kelte volt. — Adomák Offenbachról. Alig múlt el 24 óra, hogy Offenbach meghalt, s Párisban már gombamódra teremtik a híres Operette szerzőről szóló adomákat, íme egy pár közülük : Offenbach rendkívül gyorsan dolgozott s úgyszólván lázasan componált. Egy ízben 6 11 euró operaszöveget (Vent au soir) adott át neki, hogy írja át zenére. Nemsokára ezután levélkét kap Offenbachtól, melyben kéri, hogy látogassa meg. A zeneszerző megjegyezte a levélkében, hogy a szöveg tetszik neki, s egy bizalmasa által componáltatni fogja. „Ki által ?“ kérdé Gille. — „Majd meglátja ! — felelte Offenbach, menjünk egyelőre a próbára“. A két barát a színházba ment, s Gille bámulva halla, hogy darabját máris próbálják ; a zenét Offenbach írta. E lázas gyorsaságú tevékenység nélkül Offenbachnak valóban lehetetlen is lett volna, hogy oly sokféle dologba kezdjen s nemsikerülés esetében azokat újra átdolgozza. Mint színházigazgató pénzügyileg teljesen tönkrement. A közönség még csak a pompáját sem fizette meg kiállításainak, melyek közül nem egy 2 perczig tartó menet 30,000 frankot ért, és midőn végre a Gallé-szinház kulcsát átadta utódjának, zsebében 25 Louisdennál többje nem maradt. Offenbach most újra componálni kezdett s Amerikába ment, honnan több százezer frankot hozott vissza. Előbbi gazdagsága természetesen sohasem tért vissza többé s amit most családjának hátrahagyott, az valóban rendkívül csekély azon összegekhez képest, melyeket compositiói után bevett. Mist dirigáló s főleg mint darabjainak betanítója, Offenbach igen mulatságos volt. Mihelyt a próbára csöngettek. Offenbach, hires köpenyében, melyben alakja teljesen eltűnt, helyére ült. Hegyes orra, csillogó szemei s hosszú pofaszakálla alig látszottak a köpeny gallérja alól. Figyelmesen hallgat, botjára támasztott karokkal ; azután mosolyog, majd botjával a levegőben kezd hadonázni, s végre sarkastiusan rámondja: „Très bien!“ Ez a très bien annyit jelentett nála, hogy: „Nem megy!“ Ekkor a színpadra ugrott, rendezett, magyarázott, futott, ugrált, s a színészekbe egyszerre új lélek szállt. Ilyenkor a köpenyét rendesen ledobta, könnyebb kabátot húzott, s folyton szaladgált a színpadon, mig végre a fölindulástól s kimerültségtől lélekzet nélkül valamelyik székbe rogyott. — „Bonnból való ön?“ kérdé egykor tőle valaki. „Nem — felelő Offenbach. — Beethoven való Bonnból, de én kölni vagyok!* — Bizonyos, hogy Beethovennel egyrangúnak tartotta magát, mert meg volt győződve, hogy operái Francziaországban hosszabb életűek lesznek, mint Beethoven symphoniái. Jellemző erre azon felelete, melyet egyik barátjának 1871-ben adott. „Mi történik most?“ kérdő barátja telve fájdalomma is kétségbeeséssel Francziaország levezetése fölött. „Mi történik? Hát megint Offenbach zenéjét fogják játszani, s Offenbach zenéjéhez fognak énekelni, s Offenbach zenéje mellett fognak tánczolni.“ — Offenbach tudvalevőleg mint kritikus is föllépett. E tekintetben lekevesebb, mit róla mondani lehet az, hogy szellemes volt. A „Figaro“ ma czitálja Wagner fölött írt bírálatát. „Wagner a legnagyobb zenész lett volna, ha véletlenül Mozart, Gluck, kel kegyelemért. Fiatal, síró lányok nyújtották át e kérvényeket, meg gyászoló aggszüzek, aztán kesergő özvegyek küldöttségét, fekete ruhába öltözött árvák követték, — megható volt őket végig nézni. — Mindhiába a kormányzó — ez egyszer — engedni nem akart. George Benton utolsó menedékét a vallásban kereste. Ez az örvendetes hir a társadalom minden rétegébe elröpült. E pillanattól kezdve börtöne telve volt fiatal asszonyokkal, lányokkal és virágokkal; az egész nap azzal telt el, hogy imádkoztak, hymnuszokat zengettek hála zsolozsmákat énekeltek és keseregtek, zokogtak szakadatlanul, bele nem számítva a koronkint el nem maradható öt percznyi pihenőket, így folyt ez mindaddig, míg a kivégzés terénél véget nem ért. Benton, fején fekete sapkájával, büszkén halt meg a zokogó sokaság közepette. Sírját hosszú időn át, folyton a legüdébb, legpompásabb virágok fedték. Sírja a következő feliratot viselő: „Derekasan küzdött.“ S alatta egy ég felé fordított két domború faragványa. A derék pénztárnok sírkövén is volt felirat: „Légy becsületes, józan, szorgalmas és őszinte és____“ Senki sem tudja, hogy e feliratot így elkészíteni ki rendelte, de tény, hogy így van. Azt mondják, hogy a derék pénztárnok családja rendkívül szorongatott helyzetben él jelenleg, de az nem tesz semmit. Egy derék, tiszteletreméltó férfiakból álló társaság, nem akarva azt, hogy az ilyen hű és bátor cselekedet, mint az övé volt, megjutalmazatlanul maradjon, sok fáradságos gyűjtés után összehozott negyvenhétezer dollárnyi összeget s ezen templomot épített az ő emlékezetére.