Ellenőr, 1880. október (12. évfolyam, 473-529. szám)

1880-10-10 / 490. szám

XXII. évfolyam. — 490. sz. ELLENŐR Melléklet az „Ellenőr“ 496-dik számához. Igazságügy. A világos törvény és a bírói meggyőződés. (Két czikk.) I. A büntetőtörvénykönyvek magyarázatáról szóló czikkeink megtámadásban részesültek ugyan­azon oldalról, hol a büntető codexek ellen nem csak izgatnak, hanem hara­guk­oznak, s hol mindaz a tudatlanság és sötétség, melyet a codexek feladata száműzni büntetőtörvénykezésünkből, mint végső menedékhelyen megvonult és utolsó tehe­tetlen csatáját vivja a haladás ellen. Kimutattuk, hogy a codexek és az életbe­léptetési törvény világos rendeletei megkövetelik a correctionálisaitót, sőt még azt is, hogyha va­lamely büntetendő cselekmény következtében, mely miatt a büntető per még folyamatban van, hat hónapnál rövidebb tartamú börtönbüntetés szabatott ki, a felső bíróság, azon esetekben, midőn a börtönbüntetést nem emelheti fel a co­dex 24 §-ában megszabott minimumig, vagy azon felül, fogházbüntetésre tartozik, megfelelő minő­sítéssel átváltoztatni azt. Oda már eljutottunk, hogy a codexek elleni torzsalkodás nem meri tagadni a törvényköny­vek rendelkezéseinek értelmét. Az ellenünk in­tézett támadás is beismeri, hogy, e rendelkezések világosak és félreérthetlenek. Ez azért megvál­toztatja a kiindulási pontot, s azt kérdezi, „váj­jon a büntető codex egyik alaprendelkezésének érvényesítéséért fel lehet-e áldozni az igazságot, a bírói meggyőződés tudatát.“ Ezt a beismerést oly ellenféllel szemben, a­ki a tagadás területén állt, jegyzékbe veszszük, hogy ne legyünk kénytelenek a codexek rendel­kezéseit és azok vonatkozásait újólag fejtegetni. Tehát a codex alaprendelkezése egyfelől, s más­felől az „igazság és a birói meggyőződés tu­data“ állnak egymással szemben. Vagyis egy­szerűbben : a világos törvény és a biró bölcs belátása van conflictusban. Akinek józan fogalma van a kettőről, tudja, hogy a világos törvény és az arbitrium judicis nem kerülhetnek össze­ütközésbe, mert ez utóbbi csak ott bír jogosult­sággal, ahol a törvény nem világos, ahol azt ér­telmezni, vagy pótolni kell. De ha mégis létrejö az összeütközés, az arbitrium judicisnek el kell némulnia a világosan intézkedő törvénynyel szem­ben. Ha ez nem így áll, úgy felesleges minden törvény, alapjában van megtámadva minden co­­dificatió, üres szó a törvényhozó hatalom. Azon bíróval szemben, akinek belátása, meggyőződése félrelökheti a törvényt, nincs törvény, nincs legislatura. Ez a bíró maga a törvényhozó. Fájdalom, eddig a magyar bíró törvény­hozó és bíró volt egy személyben. Hogy mire vezetett a hatalmaknak ezen összezavarása és halmozása, mi sem mutatja ki ecclatansabb mó­don, mint az a szűklátkörű, zagyva, túlságos szabadelvűségből és túlságos reactionarismusból álló valami, amit szeptember 1-je előtt praxis criminalisnak hittük. Ez a praxis magyar tör­vényerővel ruházta fel az osztrák büntetőtörvény­könyv minden tudatlanságát és képtelenségét, azon tudományos előnyök nélkül, melyekkel az osztrák büntető codex tagadhatatlanul bír. A büntető codexek megalkotásának ép az volt czélja, hogy a biró törvényhozói attribútu­mától megfosztassék, hogy az arbitrium judicis tarthatatlan uralmának vége vettessék. S most, midőn a codexek hatályban van­nak, bizonyos oldalról kísérletek történnek arra, hogy a biró törvényhozó szerepe és törvényt rontó véleménye ál-ürügyök alatt, becsempész­­tessék büntetőtörvénykezésünk legújabb korsza­kába is. Az ürügy „a birói meggyőződés tudata.“ Bármily mesterkélt e kifejezés, nem sikerül elta­karnia amit fedni akar: a biró belátását, melyet nem köt semmi törvény, föléje helyezkedik min­den törvénynek. Igen ezt a belátást akarják a törvénynyel koordinált, vagy nála is erősebb ha­­­lommá tenni, akik nem akarják, vagy nem ké­pesek felfogni a bíró valódi jogkörét és hi­vatását. S nemcsak elszigetelt jelenség ez. A tör­vénynek nálunk nincs tekintélye, legyen az bár codex vagy szerény törvényczikk. A törvénytisz­­telet nálunk ismeretlen valami. S ha még azok nem tisztelnék a törvényeket, akik megszegik, csak hagyján. De nálunk azok is felbátorítják a törvény elleni tiszteletlenséget, akik nem kerül­nek vele confliktusba. Sőt az ellenünk intézett támadás úgy tün­teti fel, mintha birói körökben uralkodnék el­lenszenv a codexek iránt, s itt állíttatnék fel az ellentét a „meggyőződés tudata“ és a világos törvény közt. Azt hiszszük, ezt az insinuatiót nem köszönik meg bíróságaink, melyeket, és a birói tekintély érdekében, helytelen az efféle tá­madásokba belevonni. Ez az insinuatió különben nélkülöz minden komoly alapot, mi a Curia plénumainak határo­zataiból is kitűnik, melyek megfelelnek a codex szellemének és szövegének. De hát lássuk azon „előfordult“ eseteket, melyekben a bíróság kénytelen volt a codex „butitó“ rendszere miatt, meggyőződése ellenére és az igazság rovására mondani Ítéletet. - ------­Törvényeink szövegezéséről. — Levél a szerkesztőhöz. — E lapok tegnapi számában „jogi műnyelvünk r­efo­r­m­já“-ról megjelent czikket irodalmunk minden igaz barátja kétségkívül örömmel olvasta. Örömmel vett arról tudomást, hogy az akadémia kezdeményezése mel­lett, egyrészről nyelvészeink, másrészről az akadémia jogászainak közreműködése mellett, egy jogi műszó­­tár van keletkezőben. E törekvés azonban csak a mű­szava­k, egyes jogfogalmak determinatiójára terjed ki. Legalább is egyenrangú helyet követel magának, ezen kérdéssel szemben, törvényeink szövegezé­sének kérdése. Lehetetlen, hogy az utóbbi törvényeinket olvasók­nak föl ne tűnt volna azon irályi decadence, mely tör­vényeinket — a 10—12 év előtt hozott törvényekkel szemben is — jellemzi. A törvény rövid, tömör, szaba­tos és világos szövegezése nem esik a törvény redactio­­nális tekintetei alá, hanem magának a törvénykészítés helyességének képezi egyik cardinális kellékét. A nem elég szabatosan kifejezett determinatio vagy rendelke­zés: a rabulismus kútfeje; a homályos kitételek: ma­gyarázatokat, ellentétes felfogásokat engednek judicatu­­ránk egyöntetűségének rovására. Felesleges volna és hosszadalmassá is tenné e le­velemet, ha a kifogásolt helyek ideiktatásába bocsátkoz­nom. Szabadjon e helyett, a gyámság és gondnokságról szóló törvény meghozatala óta alkotott s a par excel­lence jogász közönséget érdeklő törvények majd mind­egyikére hivatkoznom. A nyelvezet — tisztelet a kivételek­nek — lapidáris, nehézkes és pongyola. S hátha meg­­ismernők, az enquétek vagy a képviselőház bizottságai elé terjesztett és közvetlenül a minisztériumokból kike­rülő javaslatokat? A nyilvánosság elé került s több lap által közöltetett, az ügyvédi rendtartás revisiójáról szóló javaslat, szűz, pongyola naivságával, úgy mint az a lithographa alul, nedvesen a minisztériumból kikerült. Az enquête általános tárgyalása alkalmával azután a leg­nagyobb satisfactióval olvastam, hogy egy kitűnő jogá­szunk, Vajkay Károly, különösen a szövegezés gyarlósá­gainál fogva is, a javaslat viszavételét indítványozta. S vajjon mi az oka e stylaris miseriaknak ? Az, hogy törvények és organikus törvények codifica­­tiójával a minisztériumok egyes fiatal hivatalnokaikat (fogalmazókat, titkárokat) bizzák meg, kik ha elméleti képességgel bírnak is ; de nem bírnak — s koruknál fogva nem is bírhatnak — a tárgy fontosságát minden izében felkaroló, objectív áttekintéssel. Innen törvényeink számos hézaga; innen a szabatosság hiánya és törvé­nyeinknek helytelen szövegezése. Úg. kéri a pénzügyminisztériumot, hogy ezen égető kérdésben, mely nemcsak az egyesek, de a kincstár érdekeit is rövi­díti, mielőbb végleg és előnyösen határozzon. A felter­jesztést báró Podmaniczky Frigyes, báró Lipthay Béla, Luczenbacher Pál és dr. Országh Sándor miniszteri taná­csosból álló küldöttség által fogja a pénzügyminiszternek átnyújtani. A sugárúton az utolsó időben eladott telkeknek min­den teher nélkül a tulajdonosok birtoklásába bocsáthatása czéljából elhatározta a tanács, hogy még 1871-ben hely­telenül kivetett, és mindezideig nem helyesbített átiratási illetékből 20,000 frtot azonnal, 20,000 irtot 1881. május 1-én és 20,000 frtot 1881. november 1-én készpénzben fizetend, a maradványt pedig a nyolczszögtér 63. sz. a. házra betábláztatni engedi azon feltétel mellett, ha az összes sugárúti telkek, a terhelő illetékek alól felol­datnak. Koczán Ferenczczel — a sugárúti 103. sz. a. telek megvétele iránt 12,985 frt 14 kr. vételárban, — valamint az Ormódy Vilmos és Antónia hitesekkel — a sugárúti 94. sz. a. telek megvétele iránt 17,063 frt 50 kr. vétel­árban — kötött szerződéseket a tanács jóváhagyta, azon­kívül Hubatsek Alajosnak a sugárúti 209. sz. a. telek és Huber Antalnak a 105. sz. a. telek telekkönyvi átíratására az engedélyt megadta. Minthogy az Ilona-út járdáján, valamint a köz­munkatanács részéről — a budai gymnasium közelében — készíttetett járda, a feltöltött talaj folytán, nagyobb mérvű süppedések támadtak, a tanács elhatározta a szükséges helyreállításokat és e ezélrt 645 frtot engedélyezett. A munkálat azonnal foganatba veendő. A fővárosi hatóság részéről Kőbányán felállítandó kőolajlámpák elhelyezésére vonatkozólag felterjesztett terv jóváhagyatott. A gabonatéren 5, az Apafy-utczában 4, a női-utczában 4, a liget-utczában 1, a kőbányai utczában 2, az Ihász-utczában 4, a kőbányai utón pedig 17 lámpa fog felállíttatni. A következő építési engedélyeket adta ki a tanács: Lindmayer Istvánnak, III. O-Buda szt.-endrei utón présházra. Horváth Józsefnek, III. nagy Rókus-utcza, üvegházra Kelley Jonngnak, I. Kelenföld, földszintes lakházra. Murschel Lajosnak, I. Svábhegy, présházra. Kurstinger Györgynek, VII. Rákos, istállóépítés. Schuberet­s Hikischnek, I. Svábhegy, nyaralóra. Rieger Györgynek, VI. sugárút, istállóra. Márkus Ignácznak, VII. Rákos, üvegolvasztóra. Heinrich Ödönnek, VII. Kerepesi­ ut, bazár. Schmidt és Császárnak, VIII. szeszgyárutcza, gyártoldalék. Cséry Lajosnak, VII. Istvánmező, toldalék. László testvéreknek, VII. Istvánmező, nyaralóra. Fővárosnak, VII. Arena­ uton, útkaparó-házra. A fővárosi közmunkák tanácsából. — október 7. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, október 9. IH­ét ember. Elbeszélés. Irta : Mark Twain. (Vége.) S minél gyorsabban tűnt el az érdeklődés Edward iránt, annál hamarabb nőtt az meg George-zsal szemben. Egyik reggelen rongyosan, mocskosan találták meg vala­melyik csatornában. A „női mértékletességi egyletének valamelyik tagja halászta onnan elő, gyűjtést rendeztek számára, s midőn egy hétig józanul maradt, szerzett számára állomást. Minderről tudósítást hoztak nyilvánosságra. A köz­figyelem ez után tömegestül fordult a szegény ember felé, s mindenki hozzá sietett, hogy fölbátorítsa, s rá­bírja a jobbulásra. Csakhamar azonban visszaesett a­­ csatornába; általános elcsüggedést és szomorúságot okozott vele. De a nemes testvérek megmenték ismét. Kitisztogatták, ellátták élelemmel, ruházattal, javulási ígéreteit úgy lesték, mint a legandalitóbb zenét, s kerestek számára foglalatosságot ismét. A mértékletességi egyesület nagy gyűlést hívott egybe, s miután néhány alapos beszédet elmondtak, az elnök nyomatékos hangsulylyal imigyen szólt : — Most pedig olyan színjáték készül, melyet a jelenlevők közül csak kevesen fognak könyvtelen szem­mel végignézni. sugár­ut mellékutczáiban fekvő telkek adómentessége. — Sugárúti intézkedések. — Apróbb intézkedések. — Építési engedélyek. Az ülé­sen Podmaniczky Frigyes báró elnökölt, a jegyzőkönyv hitelesítésével báró Lipthay Béla és dr. Poór Imre tanácstagok bízattak meg. A közmunkák tanácsa első­sorban a sugárút mel­­lékutczáiban fekvő,­­ annak idején kisajátított, de ismét eladott telkek adómentességének kérdésével foglalkozott. A tanács mindig azon nézetben volt, és jelenleg is van, hogy ezen telkeket is ugyanazon adómentesség illeti, mint a sugárút vonalán fekvőket. A tanács ezen nézetének a pénzügyminisztériummal szemben is — lelkiismeretesen — kifejezést adott. Minthogy azonban a tanács néhány telek­­tulajdonos által értesült, hogy alantas pénzügyi közegek, kik tudomással bírnak arról, hogy ezen kérdésben tárgya­lások folynak, a végeldöntést be nem várva, a jóhiszemű­­­leg építkező tulajdonosok ellen végrehajtást vezetnek: a tanács elhatározta, hogy újabban felterjesztés utján fel-Erre megfeszített csöndü szünet következett, mire belépett George Benton s néhány vörös szalaggal földi­­szitett egyleti hölgygyel fölment az emelvényre s aláírta belépti nyilatkozatát. A terem fölzugott a tapsvihartól, mindenki kiabált örömében s végezetül ki-ki igyekezett az újonnan megtörttel kezet szorítani, fizetését másnap fölemelték, ő képezte az egész városban a beszéd tárgyát, szóval ő volt a nap, de sőt a hét hőse. George Benton rendszerint minden három hónap­ban visszaesett régi hibáiba, de következetesen előásták ismét, visszavezették a jó útra s ellátták jó állásokkal újra. Végre körülutaztak vele a vidéken, fölolvasásokat tartott mint megtért iszákos, telt házakat tudott maga köré gyűjteni, s általában sok nagyszerű hatást tudott aratni. Otthon rendkívüli népszerűségre vergődött s olyan bizalmat élvezett — józan korában, — hogy sikerült neki egy tekintélyes polgár neve alatt nagy összeget elemelni a bankból. Nagy erőfeszítéseket tőnek, hogy a hamisítás kö­vetkezményeit elhárítsák feje felől s ez részben sikerült is, — csak két évre ítélték el. Midőn egy év lefolyta után jótevőinek fáradozásait siker koronázta s ő kegyelemlevéllel elhagyhatta a bör­tönt, az „elbocsátott fegyenczek segélyezésére“ alakult társulat jó állomást hozott eb­be készen; kivülök még több jó ember látogató meg, adva neki jó tanácsokat, vi­gasztalva és segélyezve őt. Edward Mills szintén hozzáfordult ez egylethez egyszer, midőn már végső kétségbeesésében nem tudott mit csinálni, kérve az elbocsátott fegyenczek segélyző­­egyletét, adjanak neki valami munkát, de itt azzal az egyszerű kérdéssel utasiták el: — Elbocsátott fegyencz ön? — s ezzel véget ért minden könyörgés. Mialatt mindez történt, Edward Mills lassan, de szakadatlan kitartással küzködött az őt üldözött kemény Budapest, vasárnap, október 10. 1880. H­ÍREK. Október 9. — Kézmárszky tanár körlevelet intézett a buda­pesti gyakorló orvosokhoz az életbeléptetendő szülé­szeti és nőgyógyászati policlinikum érdekében. Kézmársz­­kyt a közoktatásügyi miniszter megbízta, hogy egyete­münk szülészeti kórodájával kapcsolatban a szülészet és nőgyógyászat érdekében a fővárosra kiterjedő ilyen in­tézményt létesítsen. A szülészeti és nőgyógyászati poli­clinicum feladata és leendő működése röviden a következőkben körvonalazható: 1. Az egyetem szülészeti kórodája bármely időben segélyt nyújt minden oly sze­gény szülőnőnek, ki rendes vagy rendellenes szülése al­kalmával orvosi segélyt igénybe venni óhajt. 2. Az or­vosi segély egyelőre a kórodai tanársegéd által egy-két felsőbb évi orvostanhallgató vagy szigorló orvos jelenlé­tében nyújtatik, a­ki egyszersmind arról is gondosko­dik, hogy a gyermekágyas utóbb rendesen kezeltessék: e czélból az illető rendelő orvostanhallgató a gyermek­ágyas hogylétéről naponta jelentést tesz. 3. Nőbetegek részére a szülészeti kórodán naponta reggel 8 és 10 óra közt ingyenes rendelés tartozik. A jelentkező betegek­­eeír szükség szerint kórodai vagy lakásukon vslő keze­­léséről szintén a fennebbi módon lesz gondoskodva. Ezen intézmény, mely az orvostanhallgatókat a gyakor­lat sokszor igen nehéz viszonyaiba tényleg bevezeti, a humanismus szempontjából is áldásos teend, mert idővel népszerűvé válva, a társadalomnak oly rétegeiben is meghonosítja a szakavatott orvosi segélyt, hova az a mai napság csak elvétve jut. Kézmárszky felkéri tehát az orvosokat, hogy a tanítás és hu­manismus érdekében ezen ügyet hatásuk körében pártolásukban részesítsék. Bármely esetben elegendő egy sornyi írással az illető valamely hozzátartozóját az egye­tem szülészeti kórodájára utasítani (József-város, stáczió- és Mária-utcza sarkán, Mária-utcza 31. sz.), s ha az illető orvos a beteget már látta, pár szóval tudatni, hogy minő kóros eset forog kérdésben, a­mi a magával viendő gyógy- és műszerek megválasztásáért, tudvalevő­leg igen előnyös. — Halottégetési kísérletek. A turini egészségügyi congressus mintegy 150 tagja a városi tanács meghívá­sára még a múlt hóban Milanóba ment, hogy megszem­lélje a halottégetési kísérleteket. Az első kísérletet Verna és Verini rendszere szerint (gáz és levegő hozzávezetése által), a másodikat G­o­r­i­n­i rendszere szerint (fa-­s illetőleg szénfűtés által) hajtották végre. Az első methodus segélyével a holttest másfél óra alatt tökéletesen elégett, míg az utóbbi rend­szer szerint végrehajtott kísérletnél az elégés nem volt oly tökéletes, amennyiben a hamuban csontmaradvá­nyokra bukkantak. Összehasonlítás kedvéért egy már két év óta eltemetett holttesten is demonstráltak az enye­sors ellen. Pénze nem volt ugyan, de mint egy bank pénztárnokának, volt biztos, rendes jövedelme s bírta fölebbvalói bizalmát is. George Benton soha feléje sem ment és senki sem hallotta, hogy valaha, valamikor fe­lőle kérdezősködött volna. Georgenak egy idő óta abban telt gyönyörűsége, hogy távol lakott a vá­rostól; rossz hírek is keringtek róla, de senki sem tudott semmi bizonyosat. Egyik éjjelen több álcrás rabló tört be a bank azon részébe, hol Edward Mills egyedül tartózkodott. Követelték tőle a pénztár kul­csait. — Edward megtagadta azokat tőlük. — Ők fenye­gették, hogy meg fogják ölni. — Ő azt feleli, hogy fölebbvalói bizalmat helyeztek belé, s ő e bizalommal visszaélni nem fog. Inkább meghal, ha kell, de amíg él hű marad, s a kulcsokat ki nem adja. Erre a rablók főbe ütötték. A rendőrség sikeres nyomozást indított ellenük, s kiderült, hogy a rablók vezére nem volt más, mint­­ George Benton maga. — A megölt özvegyét és ár­váit általános részvéttel vették körül, a lapok, az egész ország közlönyei egyhangúlag követelték, hogy minden belföldi bank adakozás által mutassa ki háláját az iránt, ki ilyen hit, ilyen becsületes volt, s családja iránt, mely megfosztaték egyetlen támaszától, e fölhívás eredménye roppant összeg volt, — körülbelül 300 (!) dollár, — te­hát majdnem 3/5 cent jutott az Egyesült Államok egy­­egy pénzintézetére. Az a bank, melynél Edward műkö­dött, szemérmetlenül azt törekedett kimutatni, — bár épenséggel nem sikerült,­­ hogy a fölülmúl­atlan hi­vatalnok könyvei nem voltak rendesen vezetve, s ő maga verte be fejét valami vasdoronggal, hogy kikerülje a büntetést. George Benton ellen a tárgyalást elrendelték. Erre aztán, a szegény George miatt elfeledték Edward özve­gyét is, árváit is. Amit pénz és befolyás elkövethet, azt mind fölajánlották, de hiába, mert Georgeot halálra ítél­ték. Rögtön ostromolni kezdték a kormányzat kérelmek­szer tüneményeit. Dr. Christoris, a milánói temetési egylet elnökének jelentése szerint az egyesület 4 évi fönnállása óta 82 halottat égetett el, mihez Olaszország különböző városai épen úgy, mint Anglia s Francziaor­­szág szolgáltattak anyagot. Az egyesületnek ez idő sze­rint 210 tagja van. A congressus jelen volt tag­jait a kísérletek láthatólag meglepték, s meg­elégedésüknek a következő, dr. Pini által szerkesz­tett s egyhangúlag elfogadott határozati javaslatban ad­tak kifejezést: „Az épen most lefolyt harmadik nemzet­közi egészségügyi congressus következő óhaját nyilat­koztatja ki: 1. A kormányok különös törvények segé­lyével az égetés általi halottemetést lehető hamar szen­tesítsék. 2. Azon kormányok, melyek a genfi egészség­­ügyi conventiohoz hozzájárultak, e conventióhoz pótlé­kot fűzzenek hozzá, melyben világosan kimondatnék, hogy esetleges háború alkalmából a hadseregek több égető készüléket hordozzanak magukkal azon czélból, mikép a megölt­ katonákat még a csatatéren el lehessen égetni. — Felolvasó estélyek a vidéken. Visontai Ko­vách Lászlóné és a „Gyöngyösi Lapok“ szerkesztője, Bodon József jótékony czéllal összekötött felolvasó estélyeket szándékoznak rendezni Gyöngyösön. — A felolvasások tárgyai: költemények, kisebb elbeszélések, rajzok, az ipar és mezei gazdaság köréből merített csevegések len­nének, vegyesen. A tervnek olyan fővárosi írók közre­működését nyerték meg, kiknek neve kezesség a szel­lemi sikerre nézve. Most már csak a város és vidéke műveit közönségétől függ, hogy az anyagi siker is biz­tosítva legyen, a mi fölött nem kételkedünk, sőt kíván­juk, hogy e derék példát több város is kövesse. — Halálozás. Freibauer Ede tekintélyes fővárosi kereskedő, mint Debreczenből írják lapunknak, ohati birtokán elhunyt. Halála kétségkívül széles körökben kelt részvétet. Béke hamvaira. — A bécsi gyilkossághoz. Hogy mennyire számot vetett magával Burckhardt, Hittmann gyilkosa, azon esetre, ha merénylete nem sikerül, mutatja az a levél, melyet Burckardt zsebében találtak öngyilkossága után. A levél, melyet jegyeséhez, Nagy Jozefinehez intézett, kivel már négy év óta együtt lakott, így szól: „Kedves Pepi ! Miután tervünk nem sikerülhet s nem nyújthatjuk egymásnak kezünket az oltár előtt, mindkettőnkre nézve jobb, ha elválunk, és pedig részemről örökre. Légy bol­dogabb, mint én, a te szerencsétlen Józsefed.“ A levél­ben a tegnapelőtti nap kelte volt. — Adomák Offenbachról. Alig múlt el 24 óra, hogy Offenbach meghalt, s Párisban már gombamódra teremtik a híres Operette szerzőről szóló adomákat, íme egy pár közülük : Offenbach rendkívül gyorsan dol­gozott s úgyszólván lázasan componált. Egy ízben 6­­ 11 e­uró operaszöveget (Vent au soir) adott át neki, hogy írja át zenére. Nemsokára ezután levélkét kap Offenbachtól, melyben kéri, hogy látogassa meg. A ze­neszerző megjegyezte a levélkében, hogy a szöveg tet­szik neki, s egy bizalmasa által componáltatni fogja. „Ki által ?“ kérdé Gille. — „Majd meglátja ! — felelte Offenbach, menjünk egyelőre a próbára“. A két barát a színházba ment, s Gille bámulva halla, hogy darabját máris próbálják ; a zenét Offenbach írta. E lázas gyorsaságú tevékenység nélkül Offenbachnak valóban lehetetlen is lett volna, hogy oly sokféle dologba kezdjen s nemsikerülés esetében azokat újra átdolgozza. Mint színházigazgató pénzügyileg teljesen tönkrement. A közönség még csak a pompáját sem fizette meg ki­állításainak, melyek közül nem egy 2 perczig tartó me­net 30,000 frankot ért, é­s midőn végre a Gallé-szinház kulcsát átadta utódjának, zsebében 25 Louisdennál többje nem maradt. Offenbach most újra componálni kezdett s Amerikába ment, honnan több százezer frankot hozott vissza. Előbbi gazdagsága természetesen sohasem tért vissza többé s amit most családjának hátrahagyott, az valóban rendkívül csekély azon összegekhez képest, me­lyeket compositiói után bevett. Mist dirigáló s főleg mint da­rabjainak betanítója, Offenbach igen mulatságos volt. Mi­helyt a próbára csöngettek. Offenbach, hires köpenyében, melyben alakja teljesen eltűnt, helyére ült. Hegyes orra, csillogó szemei s hosszú pofaszakálla alig látszot­tak a köpeny gallérja alól. Figyelmesen hallgat, botjára támasztott karokkal ; azután mosolyog, majd botjával a levegőben kezd hadonázni, s végre sarkasti­usan rá­mondja: „Très bien!“ Ez a très bien annyit jelentett nála, hogy: „Nem megy!“ Ekkor a színpadra ugrott, rendezett, magyarázott, futott, ugrált, s a színészekbe egyszerre új lélek szállt. Ilyenkor a köpenyét rendesen ledobta, könnyebb kabátot húzott, s folyton szaladgált a színpadon, mig végre a fölindulástól s kimerültségtől lélekzet nélkül valamelyik székbe rogyott. — „Bonnból való ön?“ kérdé egykor tőle valaki. „Nem — felelő Offenbach. — Beethoven való Bonnból, de én kölni vagyok!* — Bizonyos, hogy Beethoven­nel egyrangúnak tartotta magát, mert meg volt győződve, hogy operái Francziaországban hosszabb életűek lesznek, mint Beethoven symphoniái. Jellemző erre azon felelete, melyet egyik barátjának 1871-ben adott. „Mi történik most?“ kérdő barátja telve fájdalom­ma is kétségbeeséssel Francziaország levezetése fölött. „Mi történik? Hát megint Offenbach zenéjét fogják játszani, s Offenbach zenéjéhez fognak énekelni, s Offenbach ze­néje mellett fognak tánczolni.“ — Offenbach tudvalevő­leg mint kritikus is föllépett. E tekintetben lekevesebb, mit róla mondani lehet az, hogy szellemes volt. A „Figaro“ ma czitálja Wagner fölött írt bírálatát. „Wagner a leg­nagyobb zenész lett volna, ha véletlenül Mozart, Gluck, kel kegyelemért. Fiatal, síró lányok nyújtották át e kérvényeket, meg gyászoló aggszüzek, aztán kesergő öz­vegyek küldöttségét, fekete ruhába öltözött árvák követ­ték, — megható volt őket végig nézni. — Mindhiába­ a kormányzó — ez egyszer — engedni nem akart. George Benton utolsó menedékét a vallásban ke­reste. Ez az örvendetes hir a társadalom minden réte­gébe elröpült. E pillanattól kezdve börtöne telve volt fiatal asszonyokkal, lányokkal és virágokkal; az egész nap azzal telt el, hogy imádkoztak, hymnuszokat zengettek hála zsolozsmákat énekeltek és keseregtek, zokogtak szakadatlanul, bele nem számítva a koronkint el nem maradható öt percznyi pihenőket, így folyt ez mind­addig, míg a kivégzés terénél véget nem ért. Benton, fején fekete sapkájával, büszkén halt meg a zokogó sokaság közepette. Sírját hosszú időn át, foly­ton a legüdébb, legpompásabb virágok fedték. Sírja a következő feliratot viselő: „Derekasan küzdött.“ S alatta egy ég felé fordított két domború fa­­ragványa. A derék pénztárnok sírkövén is volt felirat: „Légy becsületes, józan, szorgalmas és őszinte és____“ Senki sem tudja, hogy e feliratot így elkészíteni ki rendelte, de tény, hogy így van. Azt mondják, hogy a derék pénztárnok családja rendkívül szorongatott helyzetben él jelenleg,­­ de az nem tesz semmit. Egy derék, tiszteletreméltó férfiakból álló társaság, nem akarva azt, hogy az ilyen hű és bá­tor cselekedet, mint az övé volt, megjutalmazatlanul maradjon, sok fáradságos gyűjtés után összehozott negy­venhétezer dollárnyi összeget s ezen­­ templomot épí­tett az ő emlékezetére.

Next