Ellenőr, 1881. január (13. évfolyam, 1-54. szám)

1881-01-28 / 48. szám

XIII. évfolyam. — 48. sa. Melléklet az „Ellenőr“ 48. számához. Országgyűlés. A képviselőház illése január 27-én. (Esti lapunkban foglalt tudósításunk kiegészítéséül.) Ivánka Imre: T. ház! Csak megerőltetéssel határoztam el magamat a vitának ezen előhaladott stádiumában még szót emelni és azért iparkodni fogok mesteremnek azon tanát követni, melyet már egyszer itt fölhoztam. Steh rasch auf, mach’ ’s Maul auf, und her bald auf! Az ok, hogy miért szólalok fel, nem annyira a jelen törvényjavaslatnak részletezése, és az a feletti theóriák fejtegetése, az már bőven megtörtént, azok által, akik kisebb-nagyobb mértékben nemzetgazdászati dolgokkal és a megadóztatások rendszerével foglalkozni hivatásuknak tartják. A fő ok, hogy miért szólaltam fel, azon egyrészt örvendetes tünemény, amely a vita alatt keletkezett, t. i. az, hogy végre valahára egy pártzászló tűzetett itt ki, amely lehetővé fogja tenni azt, hogy ezen országban két, a kormányképesség attribútumával bíró párt létezhet, amely egymást a kormányzásban fölváltsa. Legelőször is, mint a számok embere csak azon állítások némely részére fogok reflectálni, melyeket azon általam igen t. férfiú ezen dolgokra nézve felhozott, és azokat csekély tehetségem szerint, számokkal és egyszerűen, saját tapasztalatom köréből helyreigazítom. A többiek között Sennyey Pál igen t. képviselőtársunk felemlítette azt, hogy a minisztériumoknál a kormányzásban „a költségek apasztására nézve alig történt csak némileg is lépés.“ Azt hiszem, hogy ha az intézkedések hatását meg akarjuk ítélni, nem kizárólagosan a minisztérium hivatalainak körét, hanem azt is figyelembe kell vennünk, hogy ott, ahova az illető minisztérium intézkedéseinek határa kiterjed, mi történt? Egy pár számmal szolgálok azon administrate köréből, amelynek élén állok, amely számok nagyrészt a minisztérium behatása következtében állottak elő; az igaz, hogy ezen behatás mind az én részemről, mind pedig a többi vasútigazgatók részéről is a legnagyobb előzékenységgel fogadtatott. Eredetileg, mikor még nem ezen kormány állott az ügyek élén, a vasutaknak berendezésére nézve utasításul adatott, hogy a Duna balpartján vegyük irányadóul az osztrák államvasút szervezetét, a Duna jobb partján pedig a déli vasút szervezetét. E szerint felállítva az előzetes szervezetet, a személyügyi kiadások kerültek volna mintegy 920.000 frtba, mi takarékossági szempontból és figyelembe véve azt, hogy hisz a mi forgalmunk még oly nagy szolgálati igényeket nem követel, mint a már kifejlett vasúté, berendezésünket 693.000 frt személyi kiadásokkal léptettük életbe. Péchy miniszternek hatása és rendelkezése következtén a mi vasutunknál maguk ezen költségek 625.000 frtra szállíttattak le, tehát 68.000 frt megtakarítást mutatnak. Tovább menni, megvallom, azon szolgálat érdekében, amelyet a vasutak teljesíteni kötelesek, nemcsak béke idején, de különösen háború esetén, tanácsosnak nem tartanám. De épen úgy, mint a mi intézkedéseinkre a kormány útmutatásai, a számadások megvizsgálása és kritizálása ilyen befolyással bírt, merem állítani, hogy ugyanez volt az eset a többi vasutaknál is. De vannak még más intézkedések is, melyek a forgalom berendezésére és olcsóbbá tételére vonatkoznak, így 1873-ban, mikor a pályát megnyitottuk, ezer elegytonnakilométer szállítása került 3 frt 21 krba, jelenleg kerül 2 frt 35 krba. A tettleges szállításnál ezen költség jelenleg az 1879. évben 45,412 frt megtakarítást mutat fel. Méltóztassék figyelembe venni, hogy az ily hatású rendelkezések talán mégis kisebb-nagyobb mértékben emelik azok érdemét, akik ezeket elrendelik és consequentiával követelték s az útmutatást megadni hivatva voltak. (Helyeslés a jobboldalon.) Az igen, képviselő úr a vasutak építéséről értekezvén, azt emeli ki, hogy nem kívánja, hogy a hálózat rohamosan terjesztessék, mint ahogy itt szándékoltatik. Én ugyan ezt a rohamosságot nem igen tapasztalom. Nevezetesen egy oly vasút építését is helyteleníti a t. képviselő úr, melyet a képviselőház a múlt ülésszakban elrendelt, mondván, hogy ezen vasút „egy félrevezetett közvélemény postulátuma“. Erre nézve egy igen profán mondással legyen szabad szolgálnom. A vasutak tekintetében Magyarország kétféle vidékre osztható : az egyik az, a melyen már jóllaktak, a másik, melyen még nagyon éhesek. Ha valamely vidék annyira vitte, hogy míg azelőtt 3—4—5—6 napi út kellett mindenféle roszjárművön, hogy a fővárosba beüssön, ma pedig 18 usque 20 óra alatt beutazik vasúton és naponként kétszer veszi és küldheti postáját és minden két mértföldre távirdó állomása van. Ha az ilyen vidéken nem érzik a szükséget, az természetes, de egy más vidéken, amelyen ma is, mondhatni ázsiai viszonyok közt van a termelő, a szükségnek érzete élénken nyilvánul. Mondhatom saját tapasztalásomból, hogy például ezen vidéken a szállítás a legközelebbi vasúti állomáshoz 8 mértföldnyi távolságra tél víz idején, például ez idén 2 és fél napi fuvarozást vesz igénybe, úgyhogy a terménynek egyszeri beszállítása a vasúti állomáshoz az igának öt napi távollétét vonja maga után. Hogy ezen vidék lakosai azután ezek igen éhesek, azt önök is természetesnek fogják találni. S ha meggondolom, mily nagy érdekek forognak itt fenn, kötelességem épen ezen vidékről megemlíteni, hogy mintegy 10 évvel ezelőtt a Duna és Tisza közt elvonuló államvasút igazgatóságánál lépéseket tettünk, hogy Kecskeméttől Kalocsáig szárnyvonalat építsen, de egyszerűen elutasíttattunk. S midőn most 4 usque 5 éve Kiskőrösről a Dunához Hartára vicinális vasút építésére készültünk, a pénzt összeszerezgettük s csak annyit kértünk a gőzhajózási társaságtól, hogy az ő kikötőhelyére Hartán beereszszen, azt pályaudvarrá alakítsa s az ő ottani tiszteivel manipuláltassa az érkező és elküldendő árukat, szintén elutasíttattunk. Ez természetes, mert ugyanazon érdekek, melyek az egyik után léteznek, megvannak a másikon is s azok egymásnak concurrentiát csinálni nem akarván, mi, kik a kettő közt vagyunk, mi isszuk meg annak a levét. Én tehát szintén osztozom a t. képviselő úr azon nézetében, hogy rohamosan haladni nem jó, de megállni nézetem szerint még rosszabb. A t. képviselő úr a többi közt kiemelte azt is, hogy a minisztériumok egy részénél az építkezések szintén mániával üzetnek. Ismét száraz adatokkal vagyok bátor szolgálni. Budán az Albrecht-út mellett az adóhivatalok mintegy 9000 forint bérért laktak. A bérlet ideje lejárván, a háztulajdonos a bért emelni kívánta. Ekkor épen azon társulatnak nyugdíjintézete, melynek igazgatója vagyok, olcsóbban nagyobb helyiségeket ajánlott föl apénzügyminisztériumnak, felépítette a házat, melyben az adóhivatalok jelenleg el vannak helyezve ; pénzétől 6°0-nál többet kap, a hivatal pedig olcsóbban és kényelmesebben lakik. Én azt nem tartom tékozlásnak, sőt gazdálkodást látok benne. S ha a minisztérium arra határozná el magát, hogy a bérösszeget, melyet fizet, fölemeli odáig amit az előtt fizetett, amortizatióra fordíttatja, néhány esztendő múlva az épület is az állam tulajdonába jut. Az igen, képviselő úr a megtakarítások szempontjából közéletünk még egy ágára mutatott, a honvédségre, ahol a következőket mondotta „mi nem azt mondjuk, hogy vonjuk el a honvédségtől a 7 milliót, de azt mondjuk, hogy e téren is a legnagyobb takarékosság mellett ezen nemzeti intézmény meg fog becsülettel felelni rendeltetésének.“ Ha ezen szavakat hallom, önkénytelenül eszembe jutnak azon szavak, melyeket ott azon padokról (a szélső jobbra mutat) mintegy hét éve,Ürményi Miksa képviselőtársunk szájából hallottunk. Ő sem kívánta a honvédséget eltörölni, hanem az ő felfogása szerint körülbelül azon alakba volna az öltendő, melyben pl. most az osztrák tartományokban fennáll. Nem tudom úgy értette-e Sennyey igen, képviselő úr is, de mindenesetre adós maradt annak magyarázatával, én azt hiszem , ez teljes meggyőződésem, hogy sokkal szívesebben szavazunk meg a honvédségre úgy , mint ma áll, mint nemzeti institutióra 7 millió frtot, mint ha, méltóztatnak átváltoztatni azon másik alakba kettőt. Én ezen intézmény terjesztésében és erősítésében látom a magyar állam fejlődésének legnagyobb garanciáját. Én azt vélem, hogy ha a nemzeti hadseregünk, bármikor létesíttetik, alapjául fog szolgálni a honvédség azon esetre, ha oda tökéletes bittetik, hogy bebizonyítja, miként komoly pillanatokban képes megfelelni hivatásának. Ezt a megtakarítást, melyet csakis a honvédség csorbításával lehetne elérni, nem kívánom. Ha méltóztatik megengedni, adatokkal is szolgálhatok. 1848-ban a palatinális huszárok néhány osztálya Prága mellől 8 nap alatt jött Pozsonyba. Ez körülbelül azt jelenti, mint 8 nap alatt nagy lovassági tömegekkel jönni Krakkóból Pestre, vagy Lubiczáról Misolczra, vagy Podvobcziskáról Szatmárra. A legszebb szónoklatok és a legnagyobb megtakarítás nem fogja feltartóztatni az óriási lovascsapatoknak betörését, de fel fogja tartóztatni egy jól szervezett nemzeti lovasság, mely a betörők elé áll és megállítja, ha lehet saját földjükön. Éz a honvédségnek, úgy a gyalogságnak, mint a lovasságnak fejlesztését és tökélyesbitését vallom programmomnak s ezért ott megtakarításokat elérni nem óhajtok. De az igen. képviselő úr előadásában átalánosan oda utalt, hogy az egész kormányzást egyszerűsíteni, költségeit lejebb szállítani, fellengző aspiratiókról lemondani s egy szóval szerényebb mértékben berendezni kell államháztartásunkat. Én viszonyainkban csak két kormányformát tudok, vagy azt, hogy ezen államszövetségben Magyarország mint egyenértékű factor álljon s ezt tekintem én a 48. törvények kifejlesztésének, ami most, ha nem is egészen, de megközelítő alakban létezik, vagy azt, hogy Magyarország az osztrák birodalom első provinciája legyen, amint ezt annak idejében az októberi diploma kifejtette. Nekem ez nem kell. Azért igen szívesen vehetné e házban mindenki, s amennyi örömmel üdvözöltem én azt, hogy a t. képviselő úr kitűzte a zászlót és azt mondotta, hogy most már nem ingyenes szolgálatokat ajánl fel, hanem kész azt, amit mond, keresztül is vinni, hogy volna oly szíves részletekkel és tüzetesebben kifejteni, (Nagy derültség balfelől) nem pedig oly homályos burkolatban tartani elénk, amely kételyeknek és aggályoknak tág tért nyit. Miután én a mostani kormányban s különösen annak fejében hosszú évi tapasztalások nyomán teljes bizalommal viseltettem (Nagy derültség balfelől. Tudjuk! Úgy is tudjuk!), én addig, míg körülírt és ennél jobb politikát előttem nem látok, különösen akkor, amikor ily élesen vannak polntíozva a kérdések, nem habozom véleményemnek tüzetes kifejezést adni, elfogadom a törvényjavaslatot, mint egy oly intézkedést, amelylyel mi, nem úgy, mint méltóztatnak nekünk insinuálni, hogy azzal korteskedünk, hogy a földmives nem lesz megadóztatva, hanem, amely inaugurálja azon intézkedést, hogy az új megadóztatás az ország összes polgárai közt, a szerint, amint a fogyasztást élvezni önmaguk akarják, egyenlően megosztassék, akár földmivesek, akár iparos polgárok, akár professorok stb. Mielőtt beszédemet bezárnám, még csak arra vagyok bátor figyelmeztetni, mily csekély terheléssel jár az új adó behozatala, amelyet oly roppant nagynak méltóztattak festeni. Adatokkal szolgálok. Megkérdeztem egy oly embert, aki ez ügygyel évek óta foglalkozik, pl. egy kávész, aki tudja a dolgot részleteiben, s azon választ kaptam, hogy egy kiló czukorból ötven adagot, s egy kiló kávéból 80 porcziót készít. Tessék ezt a kettőt összeadni, s jó egy adag kávéra — még a 8 forintos tétellel 16 századrész krajczár, tehát 16ért fog fizetni az, aki otthon főzeti kávéját, hogyha 100 findzsa kávét megivott, vagyis egy esztendőre egy ember 54 krt, aki rendesen egyszer kávézik naponta; ha kétszer kávézik, fizet 1 frt 8 krt, és amennyi fej van a családban, annyiszor 1 frt 8 kr. Ez az a rettenetes adó, amely oly nagyon megrontja Magyarországot! Amely Magyarország népességének 15 milliójából legalább 13 millió nem kávézik. Menjünk át a sörre. A söradó 1 hectoliter után 1 frt, vagyis egy liter után egy krajezár, vagyis egy pohár után ha rendesen volna mérve, egynegyed krajezár , de miután szokásosan 1 literből 5 pohár kerül ki, tehát egyötöd krajczár. Egy ily pohár sörnek az ára 9—10 kr. Ez tehát jelent annyit, hogy aki a vacsoránál 9—10 pohár sört megiszik — mert van ilyen sörivó elég — ha nem akar adót fizetni, 10 pohár helyett igyék kilenczet, (Derültség) ha pedig oly passiója van a magyar bortermelés rovására a sört oly nagy mértékben fogyasztani, én egy cseppet sem sajnálom ha többet fizet. Ezek voltak rövid megjegyzéseim. Kijelentem, hogy elfogadom a törvényjavaslatot. (Helyeslés jobbfelől.) Bessenyey Ernő és Bereczky Sándor a törvényjavaslat ellen nyilatkoznak. Hémeth Albert nem fogadja el a törvényjavaslatot, mert szerinte a megadóztatás alá vont czikkek, különösen a kávé, élelmiczikk, mely egész családoknál nemcsak a reggeli, de az esti eledelt is képezi. Már a falukban is vannak kávémérések, — nemcsak a városokban, ahol a szegény ember 10 kvért kap egy meszely tejes kávét, amelylyel azután délig beéri. E törvényjavaslat következtében a pénzügyőrök fel fogják dúlni a magánlakásokat, az éléskamrákat és szembe fognak szálni a nőkkel, mert tudjuk, hogy ezek kezében van többnyire a kávé és czukor. Ezután a miniszterelnök ellen fordulva azt mondja, hogy a miniszterelnök nagy praedilectióval viseltetik az argumentatio azon neme iránt, melyet Syllogismus cornutusnak neveznek. Ellenmondást lát abban, hogy Wahrmann a kereskedő osztály sérelmeit panaszolja, Sennyey Pál b. pedig azt mondja, hogy a törvényjavaslat kifelé az összes népre reagál, pedig — szóló nézete szerint — mind a kettőnek igaza van, mert mind a két osztályt érinti ez az adó. Wahrmann a maga fajtája sérelmeit említette, (Derültség) szóló is a maga fajtáját védi: a föld népét, a szántóvető parasztot. A miniszterelnök nincs jelen, de be talál jönni (Derültség) és ekkor majd kiadja szólónak a részét, hogy itt parasztnak adja ki magát. Egyszer úgyis már igen helyes citatióval azt mondta szólónak: „Rustica natura produ sua jura“ azaz, hogy a paraszt természet mindjárt kiüti magát. De ebben sincs igazsága a t. miniszterelnöknek, mert azon vagyonba, melyet szóló Heves megyében bir, egy osztálylevélen alapszik azzal, amit a Csákyak és Péchyek birnak, tehát épen úgy, mint a miniszterelnök, anyai ágon szóló is firtsi mágnás. (Elénk hosszas derültség.) Lehetetlen szólónak, ki annyira tiszteli az egészséges észnek sziporkázó természetét, mint a minő a miniszterelnök úrnak sajátja, hogy néha-néha közbe ne szóljon. Hogy miért szól közbe ? (Halljuk! Halljuk!) Azért, mert tudja, hogy ez a miniszterelnöknek jól esik, hogy ő soha sem marad adós, mert mindig jó rá egy 24 fontos. (Derültség balfelől.) Most is úgy történt. Midőn befejezte szavait azt mondta: áttérek Eötvös Károly képviselő úr által mondottak némelyikére. Ekkor szóló közbekiáltott, hogy várjuk azt, hogy „ki ült oda, ki ültamoda.“ Erre a miniszterelnök úr azt válaszold: elhiszem, hogy a képviselő úr ezt várja, de ha Sennyey báró egyebet nem mondott volna, csak ezt, fel sem keltem volna. (Felkiáltások jobbfelől: Nem ezt mondta! Eötvösről szólt!) Ez nem válasz oly insinuatióra, melynek nagy része Sennyey bárót illeti. Szóló ezután elmondja, hogy Sennyey bárónak már az 1848-iki országgyűlés óta nagy tisztelője. Midőn ugyanis amaz országgyűlésen felolvastatott a császári leirat és erre a honvédelmi bizottság elnöke felolvasta ama történelmi nevezetességű határozati javaslatot, melyben a nemzet fegyveres ellentállásra felhivatott, felállt egy ellenzéki képviselő és azt indítványozta, hogy ne azok szólaljanak fel, kik a határozati javaslatot pártolják, hanem, hogy a dolognak nagyobb hatása legyen, ha van olyan ember, aki ellenzi, csak az emeljen szót. Ekkor rögtön fellépett Sennyey Pál b. a szószékre és kijelentette, hogy a határozati javaslatot ellenzi és feliratot indítványozott. Aki olyan körülmények közt, minek az akkoriak voltak, ily nyiltan mert túllépni dynastikus érzelmeivel, az, ha itt e teremben azt mondja, hogy sohasem fogná a miniszteri széken megtagadni azt, amit itt mondott, teljes mértékben megérdemli a tiszteletet és becsülést. (Élénk éljenzés a bal- és szélsőbaloldalon.) De midőn ezt szóló felemlíti, egyúttal férfias nyíltsággal kijelenti, hogyha Sennyey Pál b. a többséget elnyervén, ő felsége által cabinet alakításával megbizatnék, szóló őt és oly erélyesen megtámadná, mint eddig mindazon minisztériumokat, melyek az 1867-ki kiegyezés alapján állottak, (Helyeslés a szélső baloldalon.) és szóló csak azért örülne, ha ez már megtörtént volna, mert annál közelebb volnánk a czélhoz, hogy azon párt jusson kormányra, melytől most már a miniszterelnök úr is fázni kezd, (Derültség) holott a választások előtt inkább az egyesült ellenzék ellen fegyverkezett. Ezután szóló áttér azon „manőver“-re, — mint ő nevezi, — melylyel a miniszterelnök a Bittó cabinet megbuktatása alkalmával kormányra jutott és azon vadászhoz hasonlítja a minisztert, ki vadásztársát közös vadászatra meghívja a Rákosra és midőn ez nagy készülettel oda jön, a faképnél hagyja őt és felmegy Bécsbe. Pater Rampay, rhetoricae professor, a szótartást a férfias jellem legfőbb attribútumának mondta és hozzá tette, hogy aki erre mit sem ad, azt úgy szoktuk nevezni „nanci, flocci, pensi, pili, ternutti, nihili assis.“ (Általános derültség.) Szóló igen jó deák tudni való dolog, de nem tudja magyarul egész correctséggel kifejezni azon szót, hogy nanci; azt hiszi, hogy az igazságügyminiszter úr nem fogja tudni azt, hogy mi az a flocci, Tisza miniszterelnök úr, hogy mi az a pensi pili, a cultus miniszter úr, hogy mi az a terrutii assis ? (Derültség.) Hanem azt mindnyájan tudjuk, hogy mi az a nihili, mert hogy mi az a nihilismus, az is tudja, aki nem bírja a deák nyelvet. Ha már most valaki háromezer ember előtt hirdeti, hogy ezek az ő elvei, melyeket keresztül fog vinni, és felhívja a benne hívőket, hogy ezekért küzdjenek és egy szép reggelen elbúcsúzik a kapufélfától és átmegy a másik politikai párthoz, hogy megtámadja azt, amit eddig vallott ésmegháborúzza azokat, kik őt támogatták : erre szóló csak azt mondhatja, mint ama vadászra, hogy levis homo. (Zajos derültség a szélső baloldalon.) Jókai ellen polemizálva azt mondja szóló, hogy kik Kossuthhoz mennek, nem mennek üres kézzel. Most is ott járt Hódmezővásárhely küldöttsége, átadván neki azt a díszokmányt,amelylyel Kossuth a város díszpolgárává választatott. (Élénk éljenzés a szélső baloldalon. Ezáltal Hódmezővásárhely hazát, politikai existentiát adott azon férfinak, kit a törvényhozás többsége számkivetettnek nyilvánított, és még egy nagyon csiklandós kérdés is merülhetne föl, a belügyminiszterrel szemben, mert ha valakinek eszébe jutna azon díszpolgárért évenkint a fejadót is megfizetni és annak idején megválasztatnék képviselőnek: fogná-e a kormány mondhatni, hogy nem verificálható ? (Éles Henrik közbeszól: Nem a kormány verificálja, hanem az országgyűlés !) Arra, midőn a miniszterelnök a függetlenségi pártot zavargással, ámítással vádolja és kormányképtelennek nyilvánítja, szóló a példabeszédek könyvéből következőleg válaszol: (Halljuk!) Hat dolog van, amit a gondviselés nem szeret, de a hetediktől ő maga utálattal fordul AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, január 27. A császár. 32 Regény. Irta: Georg Ebers. Első kötet. TIZENHARMADIK FEJEZET. (Folytatás.) Mikor a leány megjelent, azt parancsolta neki, hogy melegítsen vasat és süsse föl fürtjeit. — Már a tűzön van, mondá Arsinoe, jöjj velem a konyhába. Keraunus követte Arsinoét s fölsüttette s szagos olajjal bekenette vele haját. Ezt végig nézték kisebb gyermekei, kik már a konyhában várakoztak a lisztpépre, mit Selene ilyenkor szokott nekik készíteni. Keraunus oly barátságos üdvözlettel akarta köszöntésüket viszonozni, a mennyire ezt Arsinoe csiptetője, mely a felügyelő hajába kapaszkodott, engedte. Csak a vak Heliost, a hat éves csinos kis fiúcskát vonta magához, s csókot nyomott arczára. Keraunus e legnemesebb érzékétől megfosztott s a mellett mégis derült kedélyű gyermeket nagyon gyöngéden szerette. Mikor a kis Helios a sütővasat lóbáló nővéréhez simult, s csak azt kérdezte atyjától: „Tudod-e atyám, miért vagyok boszos, hogy nem látok?“ Keraunus fölnevetett. — Miért? — Mert annyira szeretnélek azzal a szép fürtökkel látni, miket Arsinoe süt neked. A felügyelő derült hangulata azonban csakhamar eltűnt, mikor leánya munkáját félbehagyva, félig komolyan, félig tréfásan ezt kérdezte tőle : — Gondolkoztál a császár elfogadásáról, atyám? Mindennap oly szépen kicsinosítalak, most ez egyszer azonban neked kell engem kicsinosítani. — Majd meglátjuk, mondá Keratnus kitérőleg. — Ma éjjel még egyszer mindent jól megfontoltam, folytatá Arsinoe kis szünet után, a legutolsó fürtöt csiptetve a megmelegített sütővasba. Ha nem sikerülne is a ruhámra való pénzt összeteremteni, de legalább — — Mit? — Selenének nem lenne ellene semmi kifogása. — Mi ellen? — Megint meg fogsz haragudni. — No mondd hát. — Te is csak úgy megfizeted adódat, mint akármelyik polgár. — S mit akarsz ezzel mondani? — Azt, hogy így mi is jogosítva vagyunk a várostól valamit kérni. — Mit? — Hogy fizesse ki az ünnepélyre készülő ruhámat, hiszen ez ünnepélyt nem egyesek rendezik a császár tiszteletére, hanem az egész polgárság. Alamizsnát nem lenne szabad elfogadnunk, de nagy ostobaság volna azt visszautasítani, mit a gazdag város nyújt nekünk. Annyi volna az tőlünk, mintha ajándékot adnánk a városnak. — Hallgass, kiáltott Keraunus őszinte fölindulásában, s hiába igyekezett visszaemlékezni arra a mondatra, melylyel tegnap e czélzást már visszautasította. Hallgass, s várj addig, mig e fölött majd ismét beszélek veled. Arsinoe oly boszosan dobta a fodorítóvasat a tűzhelyre, hogy csörömpölve hullott le a kövezetre. Atyja azonban eltávozott a konyhából s visszatért szobájába. Ott Selenét találta a kereveten fekve, s az öreg rabnőt, ki vizes ruhát nyomkodott a leány fejének hátsó részére, egy másikat pedig csupasz ballábára. — Meg van sebesitve? kiáltott Keraunus, szemeit jobbra-balra forgatva. — Nézd, itt a daganat, recsegő az öreg rabnő tört görög nyelven, mialatt fekete kezével Selene hófehér lábát közelebb vitte Keraunus szemeihez. — Ezer úrnő közt sincs egynek oly kis keze, mint e láb itt. Szegény, szegény kis lábacska. E szavaknál a rabnő Selene hüvelykujjára nyomta ajkait. Selene visszatartóztatta a nőt, s atyjához fordulva mondá: — Ez a seb itt fönn kicsi, s szóra sem érdemes, de a hús és az erek magdagadtak itt bokámon. Lábam fáj kissé, ha lépek. Nagyon beleütöttem a kőlépcsőkbe, mikor a kutya földre rántott. — Hallatlan ! kiáltott Keratnus, kinek ismét fejébe szállt a vér. De várj csak! majd megmutatom nekik, hogy mit tartok az ilyen magaviseletről. — Nem, nem, esdeklett Selene. Csak arra kérd meg őket udvariasan, hogy a kutyát vagy zárják el, vagy kössék meg lánczra, nehogy a gyermekeket bánthassa. Hangja nagy aggodalmat árult el e szavaknál, mert az a félelem, hogy atyja elvesztheti állását, ma sokkal jobban elfogta szívét, mint egyébkor. — Ahhoz, ami ma itt történt, még csak szép szavak kellenek, mondá Keratius elutasítólag, mintha valami hallatlanról volna szó. — Nem, nem, mondd meg csak véleményedet, kiáltá az öreg rabnő. Ha ez atyáddal történt volna, bizonyára képére mászott volna az idegen kőfaragónak. — S fiának, Keraunusnak sem fogja megköszönni, amit kap, mondá a felügyelő, s nem figyelve Selene azon kérésére, hogy ne hevüljön nagyon föl, elhagyta a termet. Az előszobában találta öreg rabszolgáját, megparancsolta neki, hogy ragadjon botot, menjen előtte, jelentse őt be Pontius építőmester vendégénél, ki a kúthoz vezető folyosó egyik oldalára nyíló szobák valamelyikében lakik, így aztán jó volt. A fekete rabszolga ily módon előbb jött érintkezésbe a molosszusival, melyet, mint minden kutyát, utálatraméltó állatnak tartott. Mikor Keraunus czéljához közeledett, a legjobb hangulatban volt, hogy megmondja az igazságot az idegennek, ki csak azért jött ide, hogy házának tagjait dühös kutyájával lemarassa. TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Hadrián pompásan aludt; igaz, hogy csak pár órát, de ez teljesen elegendő volt szelleme fölfrissítésére. Szobájának azon a blkához lépett, mely hosszú nyugati falának több már elfoglalta, s a tengerre nyílt. A földtől csak pár hüvelyknyire kezdődő nyílás két felét jobbról és balról nemes, barnavörös és fehér eres prophyr-talapzatú és aranyzott karinthi fejű oszlop fogta be. A császár az egyik prophyr-talapzathoz támaszkodott, a molosszusit ezirógatva, melynek ébersége örömet szerzett neki. Mi gondja volt neki arra a rémületre, mit a kutya egy leánynak okozott! A másik oszlop mellett Antinous állt. Jobb lábát az alacsony ablakpárkányzatra tette, s felső testével messzire előrehajolt. Áll a kezében, könyöke pedig térdén nyugodott. — Ez a Pontius igazán nagy ember, mondá Hadrián, miközben a terem egyik kisebb falán függő szőnyegre mutatott. Ezt a szövetet egyik festményem után készítették, mit itt mozaikban kirakattam. Tegnap még nem ez a lakás volt számomra kijelölve, ezt a szőnyeget tehát azóta kellett ide tétetnie. S mennyi mindenféle pompás dolog kínálkozik itt köröskörül. Olyan otthonos itt minden, s némely tárgy ugyancsak gyönyörködteti a szemet. — Megpróbáltad már ott hátul azt a pompás kerevetet? kérdezte Antinous. Azok a bronzalakok is csinosak ott a szögletben. — Kitűnő munkák, mondá a császár, de örömest nélkülözném őket ezen ablakért. Az ember nem tudja, hogy mi kékebb itt, az ég-e vagy a tenger. S mily tavaszi jég árad be deczemberben! Nem tudja az ember, hogy minek örüljön jobban, annak a számtalan hajónak-e a kikötőben, melyek e virágzó várost távol országokkal kötik össze, s gazdagságot halmoznak itt össze, vagy annak a sok épületnek-e, melyek magukra vonják a figyelmet, akárhova néz az ember. Az ember igazán nem tudja, hogy az épületeknek hatalmas nagyságát csodálja-e inkább, vagy alakjaik harmonikus szépségét. — Micsoda hatalmas nagy hid az ott, mely a szigetet a szárazfölddel összeköti ? Nézd csak, a gát szélesre nyílt ívei alatt egy nagy háromevezős halad el, s utána egy második. — Ez az a hid, mit az alexandriaiak büszkén neveznek Hepastadion-nak, mivel hosszúsága állítólag hét stádium. Felső részében kővályu rejlik, mint bodzafában a bél, s ezen keresztül látják el vízzel Phairus szigetét. (Folytatása kövatsak.) ELLENŐR Budapest, péntek, január 28. 1881.