Ellenőr, 1881. május (13. évfolyam, 217-272. szám)

1881-05-01 / 217. szám

XIII. évfolyam. —1 217. sz. Budapest, április 30 A mily helyesnek tartjuk a kérvényi bizott­ságnak a ház által ma elfogadott határozati ja­vaslatát, és annyira helytelenítjük azon kérvényt, mely e határozati javaslatot s a ház határozatát provokálta. Mi szükség volt e kérvényre azok után, a mik az 1848/49-diki honvédeknek adott erkölcsi elismerés és anyagi segélyezés tekintetében tör­téntek ? Szabadságharczában vérzett, szenvedett hő­seinek soha nemzet nagyobb erkölcsi elismerést nem nyújtott, mint a magyar. Nem nyújtottak nagyobbat vagy annyit, sem Olaszország, Fran­­cziaország, az Egyesült­ Államok. A­mikor Ang­lia megszabadult a Stuartok jármától, a nemzet szabadsághőseit még erkölcsi elismerésben sem részesítette. A dynastia-változásnak csak az ural­kodóval bevándorolt idegen harc­osok látták hasznát. Francziaország, a harmadik köztársaság, bőkezűen gondoskodott a deczemberi államcsíny áldozatairól. De csak azt tette, a­mit tett a ma­gyar nemzet és koronás királya. Sőt az erkölcsi elismerés, melyben a magyar szabadságharcz hősei részesültek, szebb és nemesebb volt. A király és nemzet vetélkedtek egymással ez elismerés megadásában. Ugyanazon király, kinek hadsere­gei ellen, ami nemzeti hőseink küzdöttek. A tör­vényhozás nemcsak a jegyzőkönyveiben megörö­kített szavak, hanem, az uralkodó példáját kö­vetve, jelentékeny pénzadományok által fejezte ki a nemzet nevében, elismerését és háláját. Hét év óta pedig rendszeresített 45.000 frtot, mint oly tételt a költségvetésben, mely honvédek se­gélyezésére fordíttatik. Sőt még ennél többet tett. Felajánlotta a honvédmenházról való gon­doskodás elvállalását. Ez a nemes ajánlat azonban visszautasíttatott. Kik utasították vissza? Ugyan­azok, akik most a kérvényt provocálták. S pro­­vocálták az erkölcsi és anyagi elismerés mind­azon tényei után, melyekkel a király, törvény­hozás és társadalom siettek leróni a nemzeti be­csület adóját. Azon tények után, melyekre büsz­kék lehetnek 1848/49-diki honvédeink és büszke lehet Magyarország. És kérdezzük, vájjon a kérvény benyújtói azt hiszik-e, hogy használnak a honvédek ügyé­nek, emelni fogják szabadságharczunk prestige­­jét? Vájjon hazafias dolog-e Magyarországot úgy tüntetni fel, mint mely becsületbeli kötelességét alkotmánya visszaszerzésének tizennegyedik esz­tendejében sem váltotta be ? Emelni fogja-e Magyarország becsületét, ha ez a külföld előtt egy be nem váltott szó, egy ki nem fizetett tar­tozás szennyfoltjával, azon gyanúsítással jelenik meg, hogy megtagadja múltjának legfényesebb korszakát,­­ elutasítja magától szabadságharczának emlékét? És közvetve ez a vád, ez a gyanúsítás foglaltatik a képviselőházhoz benyújtott kérvény­ben. Ha az 1848/49-diki honvédek még most, az alkotmányos ner a második évtizedében is kérni kénytelenek az erkölcsi és anyagi elismerést, úgy látszik, mintha ebben még most sem részesültek volna azon nemzetnél, melynél jobban egy nem­zet sem lelkesült neves és névtelen hősei után. A kérvénybizottság és a ház természetesen nem tehetett egyebet, mint hogy a kérvényt a belügyminiszternek adta át. De mi azt hiszszük, ez a kérvény nem járult honvédeink erkölcsi elismerésének fokozásához. Sőt nem egy dolog történt 1848/49-diki honvédeink körében, mely alkalmas lenne a nemzet meleg rokonszenvének meglanyhítására, ha a közvélemény nem tudná, hogy egyes lármás, factiosus elemek viselt dol­gaitól, honvédeink tiszteletre méltó többsége ide­gen. Hisz a közvélemény előtt tisztán áll az a dolog is, hogy a kérvény benyújtására nem ke­rülhetett volna a dolog, ha a menházról való állami gondoskodás vissza nem utasittatik. De visszautasittatott. S miért utasittatott vissza ? Mert akkor le kellett volna mondani a menház és segélyezési ügy autonómiájáról. Mit tesz az, hogy ezen autonómia jóságához szó fér, hogy mellette nem egy honvédünk sanyarúságot volt kénytelen tűrni. Az ambitók a közérdek rová­sára itt is érvényesültek. S hogy az ambitiók kíséretében azután zajongó elemek is megjelen­nek, ezen nem lehet csodálkozni. De hogy az izgatás, a zajjal együtt, betört a képviselőházba is, hogy itt pártkérdéssé lett egy pártok feletti nemzeti ügyből, csodálkozni efölött sem, de saj­nálkozni valóban lehet. K­o­v­á­c­h László ép oly tapintatos, mint erélyes beszédben fejtette ki a kérvénybizottság álláspontjának helyességét, s utasította vissza a mozgalom főmotorának , N­o­v­á­k Gusztávnak insinuatióit. Szavai kétségkívül kifejezték úgy az egész ország, mint 1848/49-diki honvédeink nagy többségének közvéleményét. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, április 30. Az országos képtár. i. Keletkezése és története. Az 1871-ik évi XI-ik törvényczikk szentesítette a szerződést, melyet Kerkapoly Károly magyar kir. pénz­ügyminiszter herczeg Eszterházy Miklóssal 1870-ben kötött. Egy millió százezer forinton vásárolta a nemzet a 639 képet, kétszázezer forinton az 50.000 lapot meg­haladó rézmetszet- és kézrajzgyűjteményt. Előnyös vé­telt tett­ a gyűjtemény értéke, ha tekintjük a régi ké­pek mai árait, legalább 30°/0-kal emelkedett. Pedig csaknem meggyőződése ellenére, álszégyenből, állott reá a miniszter, hogy a képtárt, melyre nézve külföldi ke­reskedő szövetkezet fényes ajánlatot nyújtott be a her­­czegnek, biztosítsa hazánknak. Szerencsés körülmények véletlen összetalálkozása, a végső pillanatban, mentették meg az ügyet. Döntő köreik, kiknél a politikai élet s a kormányzás nehéz gondjai a művészet iránti fogékonyságot elnyomják s a jó ízlés fejlődését megakasztják, azt vélték: régi képek megbecslése annyira egyéni ízlésen alapszik, oly önké­nyes, hogy beléjök közvagyont fektetni lelkiismeretlenség. A herczeg, Van Haanen bécsi becslő munkálata alapján szabta meg az egy millió kétszázezer frtnyi árt. A magyar kormány Mündler Ottót , a híres műértőt, ki évek hosszú során át a londoni National Gallery részé­ről a vásárlásokkal meg volt bízva, utóbb a Louvrenál e­x­p­e­r t­ül alkalmaztatott — bizta meg. A legnagyobb titokban tartották Pestre jövetelét, nehogy a megvételt sürgető szakkörök befolyásolják. A képek értékét ő 2.995,320 frankban azaz 1.198.128 forintban állapította meg. Ugyanez időtájt Mr. Boxhall, a National Gallery igazgatója, Pesten járván, Pulszky Ferencz kérésére szin­tén megbecsülte a gyűjteményt. Eredménye: kerek szám­ban 110000 font sterling. A három egymástól teljesen független becslésnek azonos végösszege megnyugtatásul szolgált a kormánynak, melynek épen ezen évben, a papírhatások beváltásával eszközölt megtakarítás által rendkívüli bevétel állott rendelkezésére. A képtárt megszerezte az országgyűlés , de bud­getje megállapításánál nem róla gondoskodott. 16.000 forintnyi tétellel szerepelt a vall. és közoktatásügyi mi­nisztérium rendes költségvetésében a hivatalosan, de törvényellenesen országos Eszterházy képtárnak ne­vezett intézet. A magyar tudományos akadémiának fizette ezt bérösszegül az állam, a képtári helyiségekért, melye­ket egykor az nagylelkűen herczeg Eszterházynak in­gyen felajánlott, a végből, hogy a hires gyűjtemény Bécsből fővárosunkba jusson. Gyarapítására, fönntartá­sára egy krajczár sem szavaztatott meg. A gyűjtemény fejlesztésére, népszerűsítésére senki sem gondolt. Sic vos non nobis! Az intézet pangásának okát nemcsak abban kell keresnünk, hogy a nagy, hanem az állítólagos szak­közönség is, fölfoghatatlan érzéketlenséget, páratlan kö­zönyösséget tanúsított iránta. Csak egy példát hozok föl ezen vádam igazolására. Ráth Mór 1871-ben egy dísz­munkát bocsátott közzé: „Az Eszterházy-képtár eredeti fényképekben.“ A szöveg megírását Keleti Gusztávra bizta, ki még ma is a tudományosan legképzettebb mű­­kritikusunk hírében áll. A munkában látjuk Ridolfo Ghir­­landaro gyönyörű „Pásztorok imádását“, melyen a mű­vész neve félhüvelyknyi aranybetűkkel, s a készítés éve MDX, szembeszökően ott ragyog. Keleti ur a szöveg­ben ezen művész apjának, Domeniconak, életrajzát adja, ki még a XV-ik században halt meg. Hiszen a Lexi­konokban a D betű megelőzi az R-et s Domenicot, ki híresebb volt, 1—2 lapon méltatják, míg Ridolfoval 10—15 sorban végeznek. A magyar kritika dicsérően em­lékezett meg a szerző komolyságáról s tájékozottságáról! Mit várhattunk a nagy közönségtől, mikor a hiva­tottak így ignorálták a képtárt. El is felejtette alaposan, hogy az Akadémia második emeletén nagy szellemi tőke hever, ritka műélvezet áll rendelkezésére. A tíz év azonban, mely a képtár megvétele óta lefolyt, mégsem múlt el egészen eredmény nélkül. 1872-ben Ipolyi Arnold a lelkes műbarát, mintegy 60 képet ajándékozott, melyek gyűjteményünkben nagy hézagot pótoltak, mert ezek az előbb egyáltalán nem képviselt legrégibb olasz és német művészek munkái. Ugyanezen évben az országos képtárt a nemzeti múzeum igazgatójának felügyelete alá helyezték, ki 1875-ben elrendelte, hogy a múzeumból a régi iskolák művei az országos képtárba helyeztessenek, a modernek pedig innen a múzeumba. Ezen képek legnagyobb része Pyrker János egri érsek, előbb velenczei patriarchs, ha­gyományából származtak, egynéhány pedig — köztük Palma Vecchio bájos Violanteja, Dürer férfiarczképe, Cranach Szt.­Katalinja — az 1848-iki kormány rendele­tére helyeztettek át, a kincstári elnök hivatalos helyisé­geiből, a nemzeti múzeumba. 1879-ben Tárkányi Béla apátkanonok érdekes régi olasz feszületet ; 1880-ban ismét Ipolyi Arnold Magyar­­országi Mihály egyetlen ismert művét; 1881-ben Popper Lipót ur két szép képecskét Balthasar Beschey-től ; e sorok írója pedig egy hollandi képet, ajándékoztak. 1871—1881-ig, a lap teljes hiányában, a megtakarítá­sokból, három kép vásároltatott összesen 400 forint árán. Télen át a képtárt, minthogy fűteni nem lehetett, a közönség alig látogatta; az 1873-diki tűzvész követ­keztében, uj tűzbiztos vastetőt készíttetett az Akadémia s ugyanezen alkalommal bevezettetett a vizfütés is. A­mily előnyös a közönségre, oly hátrányos volt ez a gyűjteményre magára, minthogy a berendezésével meg­bízottak nem vették figyelembe a régi képek sajátságait s közvetlenül a falak mellett helyezték el a vizvezető csöveket. Csakhamar észlelhető volt ennek káros ha­tása. Egy télen át mintegy 25 — 30 kép repedt meg, a szin mindenütt lepattogni kezdett. A sajtó felszólalásai következtében a vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1879 ben, megvizsgáltatta a képtár állapotát, enquête-et hitt össze. A tanácskozá­sok eredménye volt, hogy a fűtés sikeresen módosítta­tott, — az 1880—i­ki télen át egyetlen kép sem re­pedt többé — s a legsürgősebb helyreállítások mun­kába vétettek. Az európai hírű müncheni képtárőrt, Hauser Alajost, sikerült ezen feladat megoldására megnyernem; hogy minő eredménynyel működött, arról a közönség meggyőződhetik a képtár termeiben. Hat heti munkálkodása alatt a leg­betegebb képeket gyógyította meg, de még Bök maradt, melynek helyreállítása okvetetlenül szükséges. Az irány­adó körök meleg érdeklődése az ügy iránt biztosítékul szolgál, hogy a jól megindított munka nem fog többé fönnakadni. A herczeg Eszterházy-féle gyűjtemény keletkezé­séről alig tudtunk valamit. Ennek földerítése végett a kismártoni levéltárban kutattam, mire Horváth Boldi­zsár úr, a herczegi javak gondnoka a legnagyobb elő­zékenységgel adta meg az engedélyt, a levéltár hiva­talnokai pedig szíves segítségükkel lehetőleg megköny­­nyítették munkámat. Képekre vonatkozólag a legrégibb adat 1775-ben fordul elő, Miklós herczeg egy régi magyar képet né­zetett meg Grundmann bécsi festővel s Rahier jószág­kormányzót utasítja, hogy 12 aranyon szerezze meg. Valószinüleg a Herodes lakomája ez, mely a képtár­ban 187-ik szám alatt látható. 1779-ben a herczeg el­rendeli, hogy Kismártonból az ott levő képeket Eszterházára vigyék, hol a kastély egyik szárnyá­ban képtárt alkot. 1803-ban Maurer udvari festő emlékiratot ad be a herczegnek, melyben kiemeli, hogy különböző kastélyokban őrzött képek kellő gondozás fajában romlanak s megpendíti a tervet, hogy a Potten­­dorfi kastélyban, együtt fölállítva, imposans gyűjteményt képezzenek. A herczegnek megtetszett a terv s Fischer festőt a képtár őrévé kinevezi, ki 1805-ben a képtár összeállítását befejezi. Pottendorf azonban nem soká vonzotta, a szép képtár által, az idegeneket. A pompaszerető Pál herczeg főszékhelyén, Kismartonban, akarja gyor­san szaporodó gyűjteményét fölállítani. Helyszűke miatt azonban ezen terve dugába dől, ő tehát a Bécs közvetlen közelében fekvő Laxenburgot szemeli ki e czélra 1810-ben költözik ide a gyűjtemény; de már 1813-ban bepakolják s Bécsbe szállítják a magyar test­őrség palotájába 1814-ben, a Kaunitz herczegtől vett telken, Mariahilf városnegyedben, elkészül az uj ház, melyben a képtár félszázadon át, 1865-ig, Pestre szállí­tásáig, őriztetett. A képtár őrei ezen idő alatt jobbatlan festők voltak. Fischer József 1804—1822-ig, Rothmüller Antal 1822—1832-ig, Gál György könyvtárnok 1832— 1855-ig, Altenkopf József 1855—1857-ig, — a képtár tör­ténetében foltot képez; ő sikkasztotta el Rembrandt metszeteinek szine-javát, — 1858-tól fogva Kratzm­ann Gusztáv. A beszerzések zöme a század első évtizedeire esik. Don Mattia Zarillo, a nápolyi Capodimonte mú­zeum igazgatója, megbizottja a herczegnek képek vá­sárlására, lázas tevékenységet fejt ki. A herczeg 1802- ben Deisler Mártontól Ghirlandajot vesz, 1810-ben a Szirkenstein-féle árverésen részt vesz, 1811-ben meg­szerzi a Knellert Beckhoutot s a Florist 5000 frton; ugyanekkor Antonio Carlo Poggitól 3000 frank évi já­radékért nagy kézrajz-gyűjteményt vásárol, Rafael, Leonardo da Vinci és Michelangelo műveivel; 1712 ben Alexandre Allardtól két Poelemburgot; 1814-ben Kau­nitz Wenzel Antal herczegtől egy gyönyörű képgyűjte­ményt; 1817-ben Bergnemet Ostadeot, Van de Veldet, két Goyent, egy Saenredamot, a Teisler-féle örö­kösöktől; 1819-ben a Wilczeky-féle, 1821-ben pedig Londonban a Burke-féle, árverésen vesz részt, hol a spanyol iskola gyöngyeit szerzi meg. 1832-ben a herczegi javak önkénytes zár alá ke­rülnek , ettől fogva megszűnnek a vásárlások. Ezentúl a számadásokban csak a restaurátorok szomorú emlékű nevei s box­sos számadásaik szerepelnek; gyászos mű­ködésükkel majd a képtár gyöngyeinek méltányolásakor ismertetem meg a szives olvasót. PULSZKY KÁROLY: Kovás. „Az általa kedvelt virágok, Osbornból, mint a valódi szeretet, barátság és bánat jelvénye, Victoria ki­rálynő­­től.“ Ezen — saját kezével írott — sorokhoz volt csa­tolva Nagy-Británia királynőjének primulákból fűzött gyászkoszorúja, melyet a trónörökös Walese-i herczeg által küldött a Disraeli koporsójára. És volt e mel­lett egy másik­­ küldeménye is, immortelles nö­vényekből. És hasonló módon fejezte ki érzelmeit az uralkodó háznak mindenik tagja. Megható nyi­latkozatok azok, kétségtelenül és őszinték is, bizonyára. De aligha­nem fokozta hőségüket az elhunyt államférfiu irányában,némi tüntetési ösztön is az élő ál­lamférfiu ellenében. Annyi tagahatatlan, hogy Beacons­­fi­e­­­d betegsége alatt és halála után Victoria királynő folytonosan és minden módon értesítette birodalmát a saját rendkívüli fájdalmáról, s hogy ezen sokoldalú értesítésben a közvélemény — nem rokonszenv nélkül, de némi hamiskodással — bizonyos demonstrációt kez­dett látni Gl­a­d­s­t­o­n­e rovására. Valószínű, hogy az ilyen sejtelem nem gyengült a tudósítás által, mi­szerint a kormányelnök nem talált magának időt a nagy vetélytárs temetésén jelen lenni. Na de hétfőhez egy hétre ő fogja indítványozni a parla­mentben, hogy dicsőült elődének a­ Westminster egy­házban is legyen nemzeti emlékhelye. És a beszéd, mely­­lyel indítványát megteendi, okvetlenül nagyszerű lesz, ha nem találja is eloszlatni az ékesszólás mesterére vo­natkozó gyanakodásokat. Egy szóval az én nézetem eltér azokéitól, a­kik szerint a Beaconsfield halála által a Gladstone hatalmi állása jelentékenyen erősödött. Én — ellenkezőleg — azt hiszem, hogy gyengült. Igaz ugyan, hogy a conser­­vatív párt vesztesége egyelőre pótolhatlan, mert hát egy félszázados politikai élet alatt, lángeszű szolgálatok által kimagaslott egyéniségnek vezéri utódja gyanánt nem lehet rögtönözni senkit, a­ki az elődnek ta­pasztalataira és tekintélyére támaszkodható előnyök­kel rendelkezhetnék. It,s ennyiben a szabad­elvű párt nyeresége nem is jöhet kérdés alá, annyira világos. De nem kell számításon kívül hagyni ezen nye­reségnek veszélyes eshetőségeit sem. Az angol szabad­elvű pártnak különféle és egymáshoz nem sok vonza­lommal viseltető alkatrészeit együtt tartani a legerősebb kapocs a Beaconsfield irányában érzett féltékenység és félelem folytán alakult. Ez a közös kapocs elpattant, és a széthúzó — radicális, liberális és whig — elemek fegyelmezésére nincs meg többé a nagy ellenfél rohamainak visszaverésére kész buzgóság; mert hát a nagy ellenfél elhunyt, serege pedig, magára hagyatva, nem győzelemképes. Merem állítani, hogy ezen érzelem, az elbizakodottság, fogja megbontani az angol szabadelvű pártot. A híres dr. Johnson egyik mondása volt, hogy bizonyos whig barátjának halála után a saját turyzmusát nagyon elhidegülni érezte. A­míg volt kivel veszekedni, addig vad vitákat folyta­tott szomszédjával mindig. Mihelyt ez behunyta a szemét ELLENŐR Budapest, vasárnap, május 1. 1881. és nem raisonerozhatott többé vele: a politikai tü­relmetlenségéről ismeretes doctor kőszültsége is megszeli­­dült.­­Hasonló rugók fognak működni a Gladstone úr sere­gének soraiban is. A Bradlaug­h-ügy máris megmutatta, hogy mit várhat a kormány még a mostani alsóháztól is, a nagy győzelem után alig egy évvel. Pedig az iz­­landi bérlet- és birtok­kérdés iránti javaslat által nem fognak kibékülni a zúgolódók. És nem kell elfeledni azt sem, hogy a transvali és afganistani capitulatiot nem fogja elfeledni Gladstone úrnak az angol közérzü­let, kivált azon Disraeli halála után, a kinek kormány­elnöksége alatt az angol nemzeti büszkeségnek nem kel­lett pirulni megaláztatás miatt sem a vad, sem a czivi­­lizált világ előtt. A képviselőház kérvényi bizottsága 1881. április 30-án Vizsolyi G. elnöklete alatt tartott ülésében a bi­zottsági előadó dr. Vécsey Tamás képviselő számos kérvényt terjesztett be. Figyelmet érdemel Lip­tó me­gyének a helypénzszedési jog gyakorlatára vonatkozó közgazdasági miniszteri rendelet ellen benyújtott fel­irata. A liptómegyei nemesek se Liptó-Szent-Mikló­­son, se Rózsahegyen nem akarnak helypénzt fizetni.­­ A bizottság véleménye az, hogy a kormány ter­jessze a törvényhozás elébe azon alapot, a­melyből kiin­dulva a helypénzszedési jogot adományozza. A „buda­pesti honvédegylet“ a menház tárgyában f. évi márczius 15-én a 89 honvédegylet közül megjelent 31 egylet egy része által hozott határozat a honvédség akaratának kifejezéséül tekinthető nem lévén, kéri, hogy a honvéd­­segélyügy továbbra is a nemeslelkű nemzet ügyéül te­kintessék. A bizottság javasolja, hogy utasítsa a ház a kormányt, hogy a honvédmennát tárgyában hozott ház­határozat szellemében kövesse továbbra is azon eljárást, a­mely a segélyre utalt honvédek javának megfelelő. Fiume az ottani provisorium megszüntetését kéri. A bizottság ezen hazafias kérvény áttétele mellett utasí­­tandónak véli a kormányt, hogy annak idején nyújtson be oly törvényjavaslatot, mely szerint megszü­ntettessék Fiuméban a kivételes és ideiglenes állapot. A képviselőház igazságügyi bizottsága Horváth Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette a kir. Curiának országos képviselőválasztási ügyek­ben való bíráskodásáról szóló törvényjavaslatot. A kormányt P­a­u­­­e­r Tivadar igazságügyminiszter képviselte. Emmer Kornél előadó részletesen ismerteti a tör­vényjavaslat történetét és azon indokokat, melyek annak 1877. évben történt tárgyalása folyamán a tör­vényjavaslat mellett és ellen felhozattak. A maga részéről ajánlja a törvényjavaslat elfogadását és jelzi azon elvi változtatásokat, a­melyeket a részletes vita folyamán indítványozni fog. Ezek legfőbbjei , hogy a bíróság utasítandó lesz, hogy ne annyira a formákat, mint a dolog lényegét: a választók szabad akarat nyil­vánítását tekintse az elébe terjesztendő kérdések meg­­bírálásánál; a Curia illetékességének a választások ér­vényessége feletti megállapítása ellen felhozott érvek legnagyobb részét elenyésztethetőnek véli az által, hogy ezen ügyekre nézve a bírák tanácskozásának és szava­zásának nyilvánossága állapíttatnék meg. Végre abból az elvből indulva ki, hogy a választási törvény ezen bíráskodás megállapítása által minél nagyobb szentesí­tést nyerjen, a semmiségi esetek bővítése iránti indítvá­nyokat helyez kilátásba. Paul­er Tivadar igazságügyminiszter ajánlja a törvényjavaslat elfogadását, és kiemeli, hogy annak be­nyújtása által a kormány csak azon kötelességét tel­jesítette, melyet a választási törvény 89. §-a eléje szabott. Szilágyi Dezső az előadó által jelzett javítá­sokat részben kivihetetleneknek, részben helyeseknek mondja, de a javaslatot átalánosságban sem fogadja el azon okok alapján, melyeket 1877-ben a házban el­mondott. Hováth Lajos elnök a ház, illetőleg bizottsá­gainak ily kérdésekben való bíráskodását nem tartja szerencsésnek, és ma is azon meggyőződésben van, hogy ezen bíráskodás a Curiára bízható. V­i­d­n­i­c­z­k­a­y József elfogadja a törvényjavaslatot. Apáthy István sajnálja, hogy ily fontos javaslat mintegy erőszakolva, az ülésszak végén terjesztetik elő. Szerinte épen a választások kérdései nem alkalmasak bírói megítélésre. A minoritások legjobb védelme épen a parlament minél nagyobb hatalmában keresendő. Nem fogadja el a javaslatot. Emmer Kornél előadó Apáthy ellenében kifejti, hogy itt nem lehet arról szó, mintha a törvény­hozás ezen javaslattal meglepetett volna. Ezen e javaslatnak előzményei, antend­ái oly bővek, a mellette és ellene felhozott érvek az 1877-diki par­lament minden retortájában annyira kifejtettek, hogy mindenki meggyőződést alkothatott és alkotott is magának e tárgyban. Nem osztja Apáthy azon nézetét, mintha ezen kérdések nem volnának alkalmasak birói cognitiora, de igenis alkalmatlanok képviselői cogni­­tióra. A közvetlenség és a bizonyítékok szabad mél­tánylása akkor egyáltalán nem volna keresztülvihető, ha a biráktól eltagadjuk az élet követelményei és szükség­letei iránti értéket, és figyelmezteti a bizottságot, hogy a választásoknak kisszerű formák miatti megsemmisíté­­sétől tartani nem lehet, mihelyt a lényegre, a választók szabad akaratának nyilvánulására fektettetik a fősúly. Bokros Elek röviden hivatkozik arra, hogy már 1877-ben a javaslat mellett foglalt állást, és teljesen át van hatva annak czélszerűségétől. Vécsey Tamás hasonlóképen pártolja a törvény­­javaslatot. Hosztinszky János azon főtekintetnél fogva, hogy a választásnál kell, hogy a választók akarata mi­nél biztosabban érvényt szerezzen, szintén elfogadja a javaslatot, de a részletekre nézve módosításokat tart fenn. Szilágyi Dezső az előtte szólók nyilatkozataira reflektál és, bár elismeri, hogy a nézetek érlelődtek ugyan arra nézve, váljon a javaslat elvben elfogadható e vagy nem, de a részletekre nézve a vélemények igen nagy eltérését helyezi kilátásba, s a maga részéről is sok módosítást fog indítványozni. A többség a javaslatot a részletes vita alapjául átalánosságban elfogadta, és a bizottság a részletes vitát hétfőn d. u. 5 órakor tartandó ülésében kez­­dendi meg. Nagy-Kikindától Becskerekig építendő másodrendű vasútra concessiót kér a közlekedési minisztériumtól a magyar országos bank vezérigazgatója. Az erre vonat­kozó szerződést már megkötötte az érdekeltekkel. Táviratok. Konstantinápoly, ápr. 30. (Eredeti távirat.) Az osztrák-magyar, angol, franczia és orosz nagy­­követségek katonai attachéi utasítást kaptak, hogy a Görögországba kebelezendő terület átadásának részleteit dolgozzák ki. Manega százados és Swaine kapitány, az osztrák-magyar és angol at­­tachék, jelentésüket is előterjesztették már, a­melyet a két másik katonai attaché elfogadott. A nagykövetek két ülésben tárgyalták már a kötendő conventiót. Hírlik, hogy miniszterválság áll küszöbön. Szaid pasa, hogy meneküljön a conventio alá­írásától, egy ideig vissza akar vonulni. Utódjául Mahmud Nedin pasát emlegetik. Hírlik továbbá, hogy a szultán ugyanez okból keresztyént nevez ki külügyminiszterré, és pedig Artin effendi államtitkárt. Athén, ápr. 30. (Eredeti távirat.) A görög­­kormány végre mégis rászánta magát, hogy írás­ban is feleljen a hatalmak második jegyzékére. A feleletet ma nyújtja át a követeknek a görög­­külügyminiszter. E jegyzékben a hatalmak javas­lata elfogadásának egyetlen feltételéül azt tűzi ki a görög kormány, hogy a porta rövid idő alatt adja át a kérdéses területet. Athén, ápr. 30. Biztosnak mondják, hogy a portának a görög kérdésre vonatkozólag ma át­nyújtott válasza egyszerűen notifikálni fogja a török biztosok kinevezését, kik egyetértésben a nagykövetekkel, két hét alatt elkészítik a terület átadásáról és az átadási módozatokról szóló egyezséget. Az átengedett területet, az egyezség­ben megállapított határidő alatt, három részben fogják a görög hadseregnek átadni. Európa ke­zeskedik az egyezség végrehajtásáról. A megszál­lott tartományokban lévő hadiszert egy félév alatt fogják a törököknek visszaadni.

Next