Ellenőr, 1881. július (13. évfolyam, 351-381. szám)

1881-07-15 / 351. szám

XIII. évfolyam. — 351. sz. Melléklet az „Ellenőr“ 351. számához. Az újonnan felállítandó gör. szert. kath. püspökségről. Három czikk. I. A midőn a legutolsó alkalommal merült fel a ma­­garajku gör. szert. kath. püspökség felállításának kér­ése, oly meleg fogadtatásban részesült az mindenütt — egyeseknél és testületeknél — hogy szinte gondolkodóba esik az ember, mi is lehet tulajdonképen oka, hogy a magyar ajkú gör­­szert, katholikusok évek hosszú sora óta óhajtva óhajtott oly hó vágya mindekkoráig nem birt megvalósulni, holott a parlament, az egyes törvény­­hatóságok, ezenkívül kiváló és illetékes személyek oly nagy száma, a legmelegebb érdeklődést tanúsítja az ügy iránt ? Tagadhatatlan, hogy hatalmas lépés történt a meg­valósuláshoz az­által, hogy ő felsége beleegyezett, mi­kép a vallás- és közoktatásügyi miniszter e tekintetben a szükséges tárgyalásokat az erre hivatott felsőbb egy­házi hatóságokkal megtegye. Teljesen meg vagyok győződve felőle, hogy az il­letékes egyházi hatóságok csak az indító okok szigorú és lelkiismeretes megvizsgálása után fogják véleményü­ket az ügy mellett vagy esetleg ellen latba vetni, de azért, vagy talán épen ez okból nem tartom fölösleges­nek közvetlen tapasztalatból és érintkezésből szerzett egy-két körülményre reámutatni, hogy ez­által az ügyet minél tisztább világításba helyezve, legalább annyiban működtem közre annak előmozdításában, hogy egy ma­gyarajk gör. szert. kath. vallásának nyilatkozatával több jöjjön napvilágra, és hogy eme nyilatkozat által legalább figyelmet, érdeklődést keltsek az ezen sorokban foglalt állítások iránt. Lehetséges, hogy sikerülni fog az ügyet befo­lyásoló egy pár kellőleg meg nem figyelt vagy félreis­mert szempontot a maga valódiságában tüntetnem fel, de azzal is megelégszem, ha csak impulzust adok arra, hogy utána nézzenek állításaim helyességének vagy helytelenségének; hiszem ugyanis, hogy a tárgyilagos és higgadt megfigyelés igazaknak fogja találni állí­tásaimat. A magyar oltári nyelvű gör. szert. kath. püspökség ügye már többször felmerült és mindannyiszor fenn­akadt a felsőbb egyházi fórumokon. Ettől a sorstól félt­jük most is. Arról rendithetlenül meg vagyunk győződve, hogy előbb-utóbb testté fog válni az eszme; a magyarajkú görb szert, katholikusok ez iránt való óhajának jogo­sultsága kapcsolatban az állam félremagyarázhatlan ér­dekével, nemcsak nem akadályozza óhajunk teljesülését, sőt inkább szükségessé teszi s ennyiben biztosítékot nyújt megvalósulása iránt. Nem is a reményvesztett kétségbeesés aggodalma fog el bennünket az ügy elodázgatása miatt, hanem in­kább hasonlít a mi aggodalmunk ama türelmetlenség­hez, a­mely a nagy reményekkel eltelt örökösben akkor támad, a­midőn mérhetlen kincsű és őt már a jelenben is jogosan megillető törvényes örökségének élvezetétől elütve, a jövőre való utalással kénytelen várni az után, a­mi neki már a jelenben is törvényesen megillető öröksége. Periculum in mora. Ezt a „periculumot“ szeret­­nék már egyszer kikerülni. De térjünk vissza az előz­ményekhez. Mi lehet tehát az oka, hogy a magyarajku gör. szerz. kath. püspökség mindekkoráig fel nem állít­tatott ? Kevesen érezhetik magukat jogosultaknak arra, hogy e kérdésre illetékes feleletet adhassanak, e sorok írója legkevésbé; de úgy hiszem, hogy nem tévedek, ha az ügy ekkoráig történt elodázásának okát abban vélem feltalálni, a­mit a vallás- és közoktatásügyi miniszter csak lakonikus rövidséggel jelzett, a­midőn az ország­gyűlési kérvényi bizottság a dorogiak kérelmét különös figyelmébe ajánlotta, abban t. i., hogy az ügy nagy je­lentőségű és fontos ugyan, de egyszersmind államjogi és egyházjogi tekintetekből kényes is. A legtágabb értelemben vett ok tehát jelezve volna az ügy kényes voltával, de ezen okadatolás nemcsak, hogy meg nem nyugtathatja az embert, sőt inkább olyan természetű, hogy a kivá­csit még inkább csiklandozza, az érdeklődőt pedig még inkább ösztönözi, sarkalja arra, hogy a bár nem hangoztatott, de leginkább indokolható, mert legvalószínűbbeknek látszó akadá­lyozó okokra következtetve, mutasson reá, mi ok­ból volna nevezhet­i amaz ügy kényesnek, s ha eset­leg kitalálta volna a valódi okot, igyekezzék tisztázni a helyzetet a részéről adható felvilágosítással s igy tehet­ségéhez, hatásköréhez mérten igyekezzék lendíteni egy nemes, fenséges eszme megvalósításának ügyén. Mert mindenkire nézve elutasithatlan kötelesség tehetségéhez mérten munkálni eszméje diadalán, más részről még szentebb kötelességgé válik a felszólalás akkor, midőn valaki biztos tudatával van annak, hogy sokak, nagyon sokak gondolkodásának és érzületének meg nem választott bár, de annál hivebb tolmácsolója. E sorok írója magyarajku gör. szert. kath. val­­lásu, a kinek bő alkalma volt és van közvetlenül érint­kezni a magyarajku gör. szert. kath. papsággal és néppel és a ki, melegen érdeklődve a már évek óta napirenden levő kérdés iránt, régibb idő óta kiséri figyelemmel az ügy fejlődését s közvetlen tapasztalata alapján óhajtja igaz meggyőződéssel a mit ír, nem valami hivatalos megbízatást teljesít, tehát eny­­nyiben is függetlenebb álláspontú, csupán az esz­me, az ügy iránt való érdeklődés mondatja el vele, amit közvetlen megfigyelésből ellesett s épen ezért azt a meggyőződést táplálja, hogy a látottak és hallottak hí­ven és hamisítatlanul összegezett szerves egybefoglalása s nyilatkozatának minden irányzatosságtól ment termé­szete talán kivív annyit, hogy felette gondolkozni vagy esetleg utána kutatni is fognak, akik erre hivatvák. Fennebb érintettem, hogy a magyar oltári­ nyelvű püspökség felállítását akadályozó okokat nem hallottuk még egy illetékes oldalról sem előadni hivatalos alak­ban, tehát azokkal érdemlegesen nem is foglalkoznám; de mert kell lenni ily akadályozó oknak — hisz ama következmény mutatja ezt, hogy mindekkoráig nem birt óhajunk létesülni — azért a következtetés által legvalószínűbbnek jelölt okot veszem szemügyre, és igyekezni fogok az erre vonatkozó véleményemet, vagy talán helyesebben volna mondva: az általános véle­ményt előadva, óhajunk jogosultságát indító okainkkal támogatni. Legelőször is azt kívánom megjegyezni, hogy a magyarajkú görög szertartású katholikusok óhaja nem abban tetőzik, hogy H.­Dorogon vagy bárhol másutt püspökség állíttassák fel, hanem abban, hogy anyanyel­vük oltári nyelvvé emeltetvén, egyházuk alapelvei szel­lemében dicsérhessék Isteneket, s csak amennyiben a magyarajkú püspökség felállításában a legbiztosabb zá­logát látjuk óhajaink teljesülésének, annyiban óhajtjuk ezt, ami különben csak eszköz a czélra. És ezen ténynyel szemben, miről értesültünk nem­régiben a lapok utján ? Arról, hogy a vallás- és közokt. ügyi miniszter engedélyt nyert ő felségétől arra, hogy egy újonnan felállítandó gör. szerz. kath. püspökség ér­dekében a tárgyalásokat megkezdhesse a római sz.­­székkel. A mennyire örülünk az ügynek egy hatalmas lé­péssel való előhaladásán, és annyira töprenkedhetnénk az annyira óhajtott jelzőnek, a „magyar“ szónak hiánya miatt, és mégse tesszük ezt. Nem, mert nem tudjuk elhinni, hogy a cultus miniszter annyira félreértette volna a mozgalom inten­­zióját, hogy ne venné észre, mikép ez nem abban cul­­minál, hogy H.-Dorogon vagy másutt egy gör. szert, kath. püspökség állíttassák fel. Teljesen tudjuk méltányolni a helyzet kényes vol­tából származó nehézséget s tudjuk, hogy kiváló tapin­tatra van szükség az eszme testté érlelésében, meg­elégszünk tehát egyelőre azzal, ha az ügy fokozatos fejlődési menetének megfelelőleg az új püspökség felál­lítása lesz helybenhagyva a felsőbb egyházi hatóság részéről. Megelégszünk egyelőre ezzel, mert beteljesedhet­nék rajtunk is azon közmondás igazsága, hogy „aki sokat markol, keveset fog“. De ez a tény, t. i. a „magyar“ jelzőnek hiánya, elég fontos ok arra, hogy egy kissé elmélkedjünk felőle. Mi érdekeltek leginkább azt vártuk, hogy a fel­állítandó görög szertartású katholikus püspökségnél an­nak magyar jellege lesz hangsúlyozva, és épen ez ma­radt el; elmaradt pedig minden valószínűség szerint azért, mert az ügy fokozatos fejlődése szempontjából nem volt czélirányos azzal egyszerre előállani. Alig csa­lódom tehát, ha a görög szertartású katholikus új püs­pökség felállításának folytonos elodázását arra az okra vezetem vissza, hogy az magyar oltári nyelvű akart és akar lenni. Ez a főakadály, amely mindent magában foglal, és amelynek rovására történik minden más ellenvetés, érdemes tehát arra, hogy bővebben foglalkozzunk vele , de egy pár szóval térjünk ki előbb másra. Nincs dolog, amelyet egynél több szempontból ne lehetne tekinteni, ilyen a szóban forgó ügy is; több nézőpontról lehet vizsgálni, de a helyes felfogást csu­pán a különböző tekintetek összhangzatos, kölcsönös egymásra vonatkoztatása nyújtja. Minő tekinteteket kell tehát szemügyre ven­nünk a fennforgó ügy elbírálásánál? Felesleges, kárba veszett fáradság volna hosszadalmasan fejtegetni, mely kiszámithatlan hasznára volna a magyar oltár­­nyelvű gör. kath. püspökség felállitása a magyar nyelv terjedésének és ezzel a magyar nemzet-lét megszilár­dulásának, különösen azért, mert egy oly nemzetiség­nek is hatalmas eszköz volna adva legalább idővel a magyar nyelv elsajátítására, a­mely valódi örömmel ra­gad meg minden ilyen alkalmat, értem a kárpátalji ruthéni nemzetiséget. Állításom igazolására legyen elég, hogy a legújabb adatot hozzam fel, a zemplén­ megyei kir. tanfelügyelő egyik legutolsó közigazgatási bizottsági jelentésére utal­ni, a­melyben a novoszedliczeiek ez ügyre vonatkozó nyilatkozata nyílt bizonyságomra szolgál. Nem is szándékozom ezt bizonyítgatni, hogy t. i. a magyar nyelv oltári nyelvvé emelésével ennek terje­dése volna biztosítva, mert eme túlbuzgóságom által nagyon könnyen eshetném azon gyanúba, hogy nagy szellemi korlátoltságot tételezek fel olvasóimról, ha nem találnám elégségesnek azt, hogy e tekintetben egysze­rűen ráutaljak a tényre, a­melynek fontosságát fel nem ismerni talán lehetetlen ; csak azt emlí­tem fel, hogy a magyarnak oltári nyelvvé eme­lése két irányban működnék jótevőleg: 1-er a ma­gyar vidékeken lakó sok gör­ szert, katholikust adna vissza rövidesen anyayelvében is a magyar nemzetnek, és 2-er a Kárpátok aljában lakó rutheneknek is módot nyújtana arra, hogy nemcsak szivek vonzalma szerint, hanem idővel anyanyelvüknél fogva is magyarokul vall­hatnák magukat. Tény ugyanis — hogy az első pontra térjek vissza — hogy még magyar vidékeken, péld. Sza­bolcsban is, több helység gör, szert, kath lakói beszél­nek ruthenül, csak azért, mert egyházi szertartásaik ó-szláv nyelven végeztetnek. A­mi pedig a 2-ik pontot illeti, hogy t. i. a ma­gyar ajkú gör. szert. kath. püspökség felállításával kap­csolatban mily eljárás mellett remélhető, hogy a kárpát­alji ruthenekre nézve is megkönyittetik a magyar nyelv elsajátítása idővel, arról alább szólok. Úgy hiszem, hogy ha nem is egészben, de részben ez a szempont az, a­mit államjogi tekintetnek nevezett a miniszter a kérvé­nyi bizottság ajánlatára adott válaszában és úgy hi­szem, nem csalódom azt állítva, hogy e szempontból nevezte a miniszter nagy jelentőségűnek az ügyet. E te­kintetből, de csakis ebből kiindulva ajánlotta újab­ban egy néhány megye törvényhatósága a püspökség felállítását, jelét adva ez­által annak, hogy szívén hordja ugyan a magyarosodás — mint nemzeti ügy — eszmé­jének terjedését, de eme elhatározásukra vezető okok megválasztásában egy kis egyoldalúságot tanúsítottak, a midőn pártoló felterjesztésüket csupán a magyar nyelv terjedésével okolták meg. Egy katholikus püspökség felállítása félreismerhet­­lenül magán hordja az egyházi jelleget; ezt elmellőzni annyit jelent, mint kihagyni valami fontos tényezőt a számításból. Mert váljon megelégednének-e a felsőbb egyházi hatóságok — az esztergomi prímási szentszék és a ró­mai pápai szentszék — ha a püspökség felállításának szükségessége mellett csupán a magyar nyelv terjeszté­sének indító­ oka hozatnék fel? Bizonyára nem. Eme szempont kétségkívüli fontosságát akarta je­lezni a kultus­miniszter, a­midőn az államjogi tekintet mellett közvetlenül említette az egyházjogit. És jellemző a jelző is, a­melyet a miniszter ez ügy egyházjogi természetének közelebbi meghatározására használt fennebb említett válaszában; azt mondta ugya­nis, hogy ez kényes természetű, a­mint már érintettem is. Szívesen elhisszük és osztozunk nézetében. Ha azon­ban oly indító­ okokat is felhozhatunk, a­melyek megle­hetősen élét veszik az ügy kényességében rejlő akadály­nak, és inkább látszólag kényesnek tüntetik azt fel, ak- AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, július 14. ’ ROMOLA. Irta : GEORGE ELLIOT. Két kötetben. I. kötet. ELSŐ KÖNYV. Negyedik fejezet. Első benyomások. (Folytatás.) Tito Melema összerezzent s megfordult, csodál­kozó arcza halálra sápadt, mintha váratlanul bűnvád érné, de Nello nem engedett időt zavarának, felelet keresésének feltűnnie: „Piero, — szólt a borbély, — te a legkülönösebb keveréke vagy szeszélynek és képzelődés­nek, mely valaha ember bőrében összekerült. Micsoda fogással fogod ezen ifjú tudós kedves arczát árubódéhoz alkalmatossá tenni? Inkább kérd meg őt, hogy fordítsa fölfelé tekintetét s oly szent Sebestyént festhetsz utána, mely körül sereglenek majd az áhitatos asszonyok, vagy ha classicus hangulatban vagy, font myrthust fürt­jeibe s tedd meg Bacchusnak, vagy még inkább Phoibos Apollónak, mert arcza oly meleg s vidám, mint a nyári reggel; barátjává tett egy „credo“-ra való idő alatt.“ „Úgy van Nello“, válaszolt a festő, szaggatott mondatokkal fejezvén ki gondolatait, „és ha nyelved abbahagyhatja örökös csiripolását elég soká, hogy ér­telmed a dolgot meggondolhatná, beláthatod, hogy épen kimondtad az okot, miért alkalmas Messere arcra az áruló mintájául. A tökéletes árulónak oly arczczal kell bírnia, melyre bűn nem irhat semmiféle jegyet — aj­kakkal, melyek kedves mosolylyal hazudnak, — sze­mekkel, melyek mint az ad­at oly simák, átlátszóságuk­ban mélyek és fényesek, hogy semmi gazság nem zavarja meg felületüket, — orczákkal, melyek gyilkos­ságtól felemelkedve nem sápadnak, nem esnek be. Nem mondom én azt, hogy ezen ifjú áruló, azt értettem, hogy arcza olyan, mely tökéletesebb árulóvá teszi, ha szive az; ezzel pedig sem többet, sem kevesebbet nem mondok, minthogy gyönyörű az arcza, gazdag vér járja, melyet étel kellőleg táplálhat, s színét megtartja a nél­kül, hogy erény táplálására szorulna. Lehet, hogy ezt hősi lelkűlét kíséri; nem állítom én az ellenkezőjét. Kérdezd Domenicot, hogy az ékszerészek puszta látás­ból megítélhetik-e mindig a drágakövet. Most pedig kó­­czot dugok fülembe, mert fecsegésed és a harangozás együtt, több mint a­mit elbírok, ne szólj többé hozzám tehát, de nyírd meg szakállamat.“ Ez utolsó szavakkal Piero („di Cosimo“ igy ne­vezték, mestere Cosimo Rossetti után) kivett zsebéből két darab kóczot, betömte vele füleit s Nello elé helyez­kedett a székbe, ki vállát vonogatta és magyarázó te­kintettel fintorgatta arczát a görögnek, mintha mondaná „Hóbortos ember, látod! Beszédjét mindenki csak tréfa számban veszi.“ Tito ezalatt leszegezve állott helyén, szemeit az ismeretlenen nyugtatva, ki oly kétértelműen szólította őt meg, most, Pieronak helyzet változtatása által,mintha önuralmát visszanyerné s látszólag megnyugtatva ma­gyarázata által újra Cenninire figyelt, ki nemsokára megszól­ik­. „Érdekes és becses fő ez, fiatal ember, a felső kék réteg jól érvényre juttatja az onyx — vagy helye­sebben mondva a nicolo fekete rétegébe vésett halat s fölötte emelkedő tarajos kígyót. Ezen gyűrűnek bizo­nyára megvan a maga története“, téve hozzá Cennini éles pillantást vetve a fiatal idegenre. „Csakugyan van,“ szólt Tito s teljes nyíltsággal állotta ki a vizsga tekintetét. „Siciliában lelték e követ, s úgy értesültem olya­noktól, kik gyűrűkkel s pecsétnyomókkal foglalkoznak, hogy mind a kő mind pedig a vésett alakok oly erény­nyel bírnak, hogy szerencsét hoznak annak ki viseli, kü­lönösen tengeren, s megkerül akármije elvész. De — folytatá mosolyogva, — nekem a tengeren nem valami nagy szerencsét hozott, mikép láthatod, hacsak azt nem tekintem erénye kellő bizonyítékának, hogy megmene­­kedtem s nem fújtam a vízbe. Meg kell még várnom, hogy elveszett ládáim előkerülnek-e. De, hogy ezen eredmény lehetőségét semmikép sem csökkentsem, Mes­ser csak arra kérlek, hogy rövid ideig tartsd a gyűrűt egy csekély összeg zálogául, mert visszaváltom, mihelyt túladhatok bizonyos más ékköveken, melyeket köntö­söm bélésébe rejtettem, vagy mihelyt eleget kereshetek valami tudományos munkával, ha elég szerencsés va­gyok ilyen foglalkozásra szert tenni.“ „Azt mindjárt megláthatjuk, fiatal ember, ha ve­lem jösz“, mondá Cennini, „bátyám Piero, ki nálamnál jobban ért a tudományhoz, talán megbízhat, oly föladat­tal, melylyel képességedet bizonyíthatod. Addig is, mig a szükséges összeget átadhatom, vedd vissza gyűrűdet és ha úgy tetszik, jer velem.“ .»Egy, úgy — szólt Nello — , menj Messer Domenico­­val, jobb társaságba nem is juthatsz; azon csillagzat alatt született, mely az embernek ügyességet, gazdagsá­got és becsületességet ad, bármelyik is legyen ez a csillagzat, a minek fontossága csekélyebb, mert a cse­csemők nem választhatják meg horoscopjukat, és való­ban, ha tehetnék, bizonyos időszakokat kényelmetlenül rohannának át az újdon­szülöttek. Ezen felül phoe­­nixünk, a páratlan Pico, bebizonyította, hogy a horos­­cop csupa oktalan álom é s ez a kényelmesebb véle­mény. Addio ! Bel giovane ! keress fel, s ne feledkezzél meg rólam.“ „Attól nincs mit tartanod“ szólt Tito búcsút intve, s kellemes arczával az ajtónak fordult. „Nagy szolgá­latot ígértél, é­s ez alapos biztosíték arra, hogy me­gint meglátsz.“ „Mondhatsz a­mit akarsz, Piero“, mondá Nello, a­mint egy fiatal idegen eltűnt, „soha sem fogok ilyen külsőre tekinteni anélkül, hogy szeretetreméltó termé­szet jeléül ne vegyem. Hiszen még azt is találod mon­dani, hogy Lionardo, kiről mindig lelkesedve ábrándo­zol, jobban teszi vala, ha tudását, oly szépnek festi mint Szent Jánost! De igaz! oly süket vagy, mint a Monte Morello orma, azzal az átkozott kóczczal füled­ben. Jó, jó — egy kissé többet megtudok ezen ifjú múltjáról, mielőtt Bardo Bárdihoz vezetem.“ Ötödik fejezet. A vak tudós és leánya. A Via de’ Bardi — Firenze történetében emléke­zetes utcza — az Oltramoban fekszik, a város azon részében, mely a folyó déli partján terül el. A Ponte Vecchiotól a Piazza de’ Mozzihoz vezet, a Ponte alle Grazie fejénél; jobboldalán e házak mögött meredek domb emelkedik — a tizedötödik században Bogoli-domb néven ismeretes — a hires kőbánya, honnan a város kövezetét vette. Veszedelmesen ingatag sziklák, mikor az esővíz alámossa őket. Balra az épületek a folyót szegély­zik, éj­szaki oldaluk ósdi, rendetlen nyílásokkal áttört hosszan elvonuló homlokzatot képez; a víz sze­retetteljesen tükrözte vissza esténként, mikor a nap a nyugaton emelkedő magaslatokhoz közeledik. Bármi ósdiaknak tűnjenek is fel ezen házak, némelyikek a Bárdiak híres házai nagyon is modern helyetteseinek látszanak a történetíró emlékezetében, melyeket a nép dühében lerombolt a tizennegyedik század közepén. Büszke erélyes törzs vola ez a Bárdi; kiváltak azok közül, kik az első firenzieknek, firenziekkel való világhírű viszályaiban a kardhoz nyúltak, akkorában, mikor a szűk utczákat magas tornyok árnyéka sötétí­tette, mikor a régi véd-isten Mars, látván az utczák árkaiban hömpölyögni a szomszédok piros vére árját, mosolyogva gondolhatott a pusztán ajkak mormogta hódolatra, melylyel versenytársának, a keresztelőnek adóztak. A Bárdiak kezei, markai nemcsak a fajták voltak, melyek erőteljesen forgatják a kardot, de a vert érez tapogatásának finomabb élvezetét is megbecsülték. Va­lódi firenzei szemek is kisérték őket, melyek észrevet­ték, hogy más módon, nem csak szabdalással és zúzás­sal, lehet hatalomra szert tenni , s a tizennegyedik század közepén úgy találjuk őket, hogy kiemelkedtek eredeti állásukból, popolanikból földbirtokosokká lettek megvásároltak birtokokat és várakat, s elnyerték a hű­béres tisztséget, a Vernio-i grófságot , s ezzel fölkel­tették polgártársaik köztársasági irigykedését. Ezen fe­jedelmi vásárlások titkát megértjük, ott látván őket vég­zetes alkalomkor, pár évvel utóbb az európai kereskedés élén amaz idők keresztyén Rothschildjaiként, mikor kész­pénzt előlegeztek harmadik Eduard angol királynak , fizetésül nyerstermékeket fogadtak el, különösen gyap­jút, a firenzei gályák legbecsesebb terhét. Felséges adósuk meghalván, felséges deficitben hagyta őket, megrémült siciliai hitelezők rohamosan követelték letéteményeik ki­fizetését, s ezáltal végzetes csapást mértek a Bárdiak és társházaik megrendült hitelére, melyet a középtenger partjai mentén mindenütt kereskedelmi szerencsétlenség kép éreztek meg. De csakúgy mint a későbbi csődbe ke­rültek, ők mindennek daczára nem rejtették el szégyen­kezve arczukat. Sőt inkább még magasabbra emelték , a grandi­lz leggőgösebbjei közé tartoztak, kik bizonyos emlékezetreméltó körülmények közt, melyekkel bárki megismerkedhetik, ki a becsületes Giovanni Viliam­ lapjait felüti, magukra vonták a fegyveres nép elkesere­dését 1343-ban. A Bárdiak eltorlaszolták magukat erős utczájok­­ban a két híd között. Úgy tartották magukat mint a megszorult párducz, a nép ostromló gonfalone-i ellen,­­ csak az által lehetett őket legyőzni, hogy hátulról a meredeken keresztül intézték ellenök a támadást. Házai­kat a folyó mentén, szám szerint huszonkettőt (palagi e case grandi) kirabolta és leégette a nép, és sokat a Bárdi név főbbjei közül űzött ki a városból. A régi firenzei családnak gyökerei azonban sokfelé elágaztak, s újra meg újra emelkedve, fontosságát meg­tartva találjuk a Bárdi családot többé-kevésbé tiszta eszközöket alkalmazva, a firenzei közügyek folyamát ha megfigyeljük, oly még össze nem állított családi történet részeit látjuk, mely méltóságnak és megaláztatásnak még élénkebb ellentéteit foglalja magában, mint a meny­nyit rendesen észlelhetünk, messze terjedő rokonság hátterén. A Bárdiak azonban sohasem birtokolták többé a régi utczát a folyó partján, mely 1492-ben régen más tekintélyes nevekkel volt összefűzve, különösen a Neriakóval, kik a domboldalon számos ház tulajodnosai voltak.­­ (Folytatása következik.) *) Minő gyakoriak valának Firenzében az ilyen ellen arról az a tény tanúskodik, hogy Szent­ Antoninus, San Marco prior«., utóbb Firenze érseke, a tizenötödik század elején megalapította a Buonomini di San Martino társaságot (Szent­ Márton könyörületes emberei), melynek feladata volt a poveri vergognos­i-kat — jó családok elszegényedett tagjait — segélyezni. Ebben a században akadunk a híres Panel­atichi családban egy bizonyos Girolamora, ki oly nyomorúságra jutott, hogy élete föntartására koldulnia kellett, mig a családnak más tagjai óriási vagyonnal rendelkeztek. min­nek Budapest, péntek, július 15. 18­. kor nemcsak szükséges dolog felemlíteni ezen inditó-ol­kát, ellenkezőleg mulasztás volna ellhallgatni azokat. —a.—1. HÍREK. (Folytatás.) Julius 14. — Pest megye közigazgatási bizottságának­­ üléséről szóló tudósításunkat csak rövid néhány sorba kell kiegészítenünk. Az elintézett tárgyak többnyire j­lentéktelenek és a nagy­közönséget nem igen érdeklő Figyelemre méltó azonban a következő eset, mely­­ ülésen némi vitát is keltett. Hosszú Sándor félegyhá adópénztárnok volt, de megbetegedvén teendőit Hó­man Antal ellenőr, s ezét Gaál István adótiszt végezt A pénztár rovancsolásánál kitűnt, hogy 400 frt hiát van, vizsgálat indíttatott meg, ezalatt azonban Hossz Sándor elhalt. A vizsgálat kiderítette, hogy Herma Antal volt a sikkasztó, de mivel a pénzügyi törvénye szerint a két kezelő tiszt egyetemlegesen felelős, az adó­felügyelőség Herman Antalt, kit időközben Szolnoki helyeztek át, hivatalvesztésre, Gaál Jánost pedig do­bálásra ítélte, s egyúttal e két tisztviselőt, valamint m­­hai Hosszú Sándor hagyatéki tömegét az állat­nak okozott kár és költségek egyetemlegesen­­ aránylag leendő megfizetésében elmarasztalta. Hei­mann ügyét Jászkun megye közigazgatási bizottság már elintézte, míg Gaál és Hosszú ügye most került pest megyei bizottság elé. A mai ülésen Földváry alispán szólalt föl, ki nem látja helyén levőnek, hogy az egye­temleges elmarasztalás mellett az aránylagosság is meg­állapíttassák. Többen felszólaltak, míg végre a bizott­ság, bár az adófelügyelői helyettes nem akart engedni azt határozta, hogy az adófelügyelői végzés megváltoz­tatásával, az egyetemleges elmarasztalás kimondással ugyan, de az aránylagos kitétel nélkül és pedig oly­formán, hogy az államnak okozott kár és költségei előbb a főbűnös, Hermann Antaltól hajtandók be, s csal e behajtás sikertelensége esetén lesz a netaláni hiányra Gaál Istvántól, s esetleg Hosszú hagyatékából behaj­tandó. — Az erdélyi szászok kezdik ismét a régi nótát csak most derült ki a nagyszebeni német újság utján mily demonstrátiók folynak odalent a magyar állam­eszme ellen. A lipcsei „Gartenblatt“ ez a hitelét vesztet német folyóirat nem rég ismét egy gyalázó czikket kö­zölt Magyarország ellen, elmondva a régi nótát a szá­szok elnyomatásáról, a magyarok barbárságáról stb. s szerkesztő egyúttal fölhívást bocsátott ki, hogy a néme közönség az erdélyi szászokat könyvek adományozása által támogassa. E fölhívásnak volt eredménye­s a szász demagógoknak most nyílt eszközük agitatiojukat az is­kolákba becsúsztatni. A szebeni újság közöl egy csomó­levelet, melyeket Németország különféle vidékéről s könyvek kiséretében küldtek be. A levelekben — ha gyermekek írták, de nyilván diktálás után — el.­ezélzások foglalvák, melyeket lehetetlen félreérten­i melyek után indulva, az erdélyi szász gyermekei bizonyára nem nagy barátjai lesznek annak a nemzet­nek, mely apáiknak hajlékot adott ebben az országban A beküldött könyvek egy nagy részét, melyet dr. Lot, frankfurti orvos küldött be — ki e hó 10-én osztották­­ Nagyszeben mellett levő Talmesch falu iskolás gyermeke közt. Az ünnepélyre több nagy­szebeni „nagy szász“ is kirándult s a szebeni lap szerkesztője dr. Wolff ki uj­donsült képviselő, beszédet is intézett a gyermekekbe, s elég ügyetlenül elburkolt szavaiból határozottan kitűnt ki ellen irányozott azok éle. Egy másik vendég Klen­ nagyszebeni iskolai direktor hasonlóképen szólt s hozzá­tette, hogy most faluról falura fognak járni s hirdeti fogják azok hű szeretetét, a­kik róluk a távolban meg­emlékeztek. Reméljük, hogy illetékes helyen figyelem­mel fogják kísérni e falura s gondoskodni fognak róla, hogy az ne váljék veszedelmessé. — Pénzügyminiszter ezer baj között. Azon török katonák nejei és özvegyei, kik zsoldot már régóta nem kaptak, a múltkor Konstantinápolyban megcsípték vala­hogy a pénzügyminiszter ő excellentiáját, s ruhájok alé rejtett botjaikkal addig kapaczitálták, mig pénzt nem kaptak. E naiv rendszabály által követelésüknek má­sodszor is érvényt akartak szerezni, de természetesen a pénzügyminiszter gondoskodott a megfelelő rendszabá­lyokról.

Next