Ellenőr, 1881. július (13. évfolyam, 351-381. szám)
1881-07-15 / 351. szám
XIII. évfolyam. — 351. sz. Melléklet az „Ellenőr“ 351. számához. Az újonnan felállítandó gör. szert. kath. püspökségről. Három czikk. I. A midőn a legutolsó alkalommal merült fel a magarajku gör. szert. kath. püspökség felállításának kérése, oly meleg fogadtatásban részesült az mindenütt — egyeseknél és testületeknél — hogy szinte gondolkodóba esik az ember, mi is lehet tulajdonképen oka, hogy a magyar ajkú görszert, katholikusok évek hosszú sora óta óhajtva óhajtott oly hó vágya mindekkoráig nem birt megvalósulni, holott a parlament, az egyes törvényhatóságok, ezenkívül kiváló és illetékes személyek oly nagy száma, a legmelegebb érdeklődést tanúsítja az ügy iránt ? Tagadhatatlan, hogy hatalmas lépés történt a megvalósuláshoz azáltal, hogy ő felsége beleegyezett, mikép a vallás- és közoktatásügyi miniszter e tekintetben a szükséges tárgyalásokat az erre hivatott felsőbb egyházi hatóságokkal megtegye. Teljesen meg vagyok győződve felőle, hogy az illetékes egyházi hatóságok csak az indító okok szigorú és lelkiismeretes megvizsgálása után fogják véleményüket az ügy mellett vagy esetleg ellen latba vetni, de azért, vagy talán épen ez okból nem tartom fölöslegesnek közvetlen tapasztalatból és érintkezésből szerzett egy-két körülményre reámutatni, hogy ezáltal az ügyet minél tisztább világításba helyezve, legalább annyiban működtem közre annak előmozdításában, hogy egy magyarajk gör. szert. kath. vallásának nyilatkozatával több jöjjön napvilágra, és hogy eme nyilatkozat által legalább figyelmet, érdeklődést keltsek az ezen sorokban foglalt állítások iránt. Lehetséges, hogy sikerülni fog az ügyet befolyásoló egy pár kellőleg meg nem figyelt vagy félreismert szempontot a maga valódiságában tüntetnem fel, de azzal is megelégszem, ha csak impulzust adok arra, hogy utána nézzenek állításaim helyességének vagy helytelenségének; hiszem ugyanis, hogy a tárgyilagos és higgadt megfigyelés igazaknak fogja találni állításaimat. A magyar oltári nyelvű gör. szert. kath. püspökség ügye már többször felmerült és mindannyiszor fennakadt a felsőbb egyházi fórumokon. Ettől a sorstól féltjük most is. Arról rendithetlenül meg vagyunk győződve, hogy előbb-utóbb testté fog válni az eszme; a magyarajkú görb szert, katholikusok ez iránt való óhajának jogosultsága kapcsolatban az állam félremagyarázhatlan érdekével, nemcsak nem akadályozza óhajunk teljesülését, sőt inkább szükségessé teszi s ennyiben biztosítékot nyújt megvalósulása iránt. Nem is a reményvesztett kétségbeesés aggodalma fog el bennünket az ügy elodázgatása miatt, hanem inkább hasonlít a mi aggodalmunk ama türelmetlenséghez, amely a nagy reményekkel eltelt örökösben akkor támad, amidőn mérhetlen kincsű és őt már a jelenben is jogosan megillető törvényes örökségének élvezetétől elütve, a jövőre való utalással kénytelen várni az után, ami neki már a jelenben is törvényesen megillető öröksége. Periculum in mora. Ezt a „periculumot“ szeretnék már egyszer kikerülni. De térjünk vissza az előzményekhez. Mi lehet tehát az oka, hogy a magyarajku gör. szerz. kath. püspökség mindekkoráig fel nem állíttatott ? Kevesen érezhetik magukat jogosultaknak arra, hogy e kérdésre illetékes feleletet adhassanak, e sorok írója legkevésbé; de úgy hiszem, hogy nem tévedek, ha az ügy ekkoráig történt elodázásának okát abban vélem feltalálni, amit a vallás- és közoktatásügyi miniszter csak lakonikus rövidséggel jelzett, amidőn az országgyűlési kérvényi bizottság a dorogiak kérelmét különös figyelmébe ajánlotta, abban t. i., hogy az ügy nagy jelentőségű és fontos ugyan, de egyszersmind államjogi és egyházjogi tekintetekből kényes is. A legtágabb értelemben vett ok tehát jelezve volna az ügy kényes voltával, de ezen okadatolás nemcsak, hogy meg nem nyugtathatja az embert, sőt inkább olyan természetű, hogy a kivácsit még inkább csiklandozza, az érdeklődőt pedig még inkább ösztönözi, sarkalja arra, hogy a bár nem hangoztatott, de leginkább indokolható, mert legvalószínűbbeknek látszó akadályozó okokra következtetve, mutasson reá, mi okból volna nevezheti amaz ügy kényesnek, s ha esetleg kitalálta volna a valódi okot, igyekezzék tisztázni a helyzetet a részéről adható felvilágosítással s igy tehetségéhez, hatásköréhez mérten igyekezzék lendíteni egy nemes, fenséges eszme megvalósításának ügyén. Mert mindenkire nézve elutasithatlan kötelesség tehetségéhez mérten munkálni eszméje diadalán, más részről még szentebb kötelességgé válik a felszólalás akkor, midőn valaki biztos tudatával van annak, hogy sokak, nagyon sokak gondolkodásának és érzületének meg nem választott bár, de annál hivebb tolmácsolója. E sorok írója magyarajku gör. szert. kath. vallásu, a kinek bő alkalma volt és van közvetlenül érintkezni a magyarajku gör. szert. kath. papsággal és néppel és a ki, melegen érdeklődve a már évek óta napirenden levő kérdés iránt, régibb idő óta kiséri figyelemmel az ügy fejlődését s közvetlen tapasztalata alapján óhajtja igaz meggyőződéssel a mit ír, nem valami hivatalos megbízatást teljesít, tehát enynyiben is függetlenebb álláspontú, csupán az eszme, az ügy iránt való érdeklődés mondatja el vele, amit közvetlen megfigyelésből ellesett s épen ezért azt a meggyőződést táplálja, hogy a látottak és hallottak híven és hamisítatlanul összegezett szerves egybefoglalása s nyilatkozatának minden irányzatosságtól ment természete talán kivív annyit, hogy felette gondolkozni vagy esetleg utána kutatni is fognak, akik erre hivatvák. Fennebb érintettem, hogy a magyar oltári nyelvű püspökség felállítását akadályozó okokat nem hallottuk még egy illetékes oldalról sem előadni hivatalos alakban, tehát azokkal érdemlegesen nem is foglalkoznám; de mert kell lenni ily akadályozó oknak — hisz ama következmény mutatja ezt, hogy mindekkoráig nem birt óhajunk létesülni — azért a következtetés által legvalószínűbbnek jelölt okot veszem szemügyre, és igyekezni fogok az erre vonatkozó véleményemet, vagy talán helyesebben volna mondva: az általános véleményt előadva, óhajunk jogosultságát indító okainkkal támogatni. Legelőször is azt kívánom megjegyezni, hogy a magyarajkú görög szertartású katholikusok óhaja nem abban tetőzik, hogy H.Dorogon vagy bárhol másutt püspökség állíttassák fel, hanem abban, hogy anyanyelvük oltári nyelvvé emeltetvén, egyházuk alapelvei szellemében dicsérhessék Isteneket, s csak amennyiben a magyarajkú püspökség felállításában a legbiztosabb zálogát látjuk óhajaink teljesülésének, annyiban óhajtjuk ezt, ami különben csak eszköz a czélra. És ezen ténynyel szemben, miről értesültünk nemrégiben a lapok utján ? Arról, hogy a vallás- és közokt. ügyi miniszter engedélyt nyert ő felségétől arra, hogy egy újonnan felállítandó gör. szerz. kath. püspökség érdekében a tárgyalásokat megkezdhesse a római sz.székkel. A mennyire örülünk az ügynek egy hatalmas lépéssel való előhaladásán, és annyira töprenkedhetnénk az annyira óhajtott jelzőnek, a „magyar“ szónak hiánya miatt, és mégse tesszük ezt. Nem, mert nem tudjuk elhinni, hogy a cultus miniszter annyira félreértette volna a mozgalom intenzióját, hogy ne venné észre, mikép ez nem abban culminál, hogy H.-Dorogon vagy másutt egy gör. szert, kath. püspökség állíttassák fel. Teljesen tudjuk méltányolni a helyzet kényes voltából származó nehézséget s tudjuk, hogy kiváló tapintatra van szükség az eszme testté érlelésében, megelégszünk tehát egyelőre azzal, ha az ügy fokozatos fejlődési menetének megfelelőleg az új püspökség felállítása lesz helybenhagyva a felsőbb egyházi hatóság részéről. Megelégszünk egyelőre ezzel, mert beteljesedhetnék rajtunk is azon közmondás igazsága, hogy „aki sokat markol, keveset fog“. De ez a tény, t. i. a „magyar“ jelzőnek hiánya, elég fontos ok arra, hogy egy kissé elmélkedjünk felőle. Mi érdekeltek leginkább azt vártuk, hogy a felállítandó görög szertartású katholikus püspökségnél annak magyar jellege lesz hangsúlyozva, és épen ez maradt el; elmaradt pedig minden valószínűség szerint azért, mert az ügy fokozatos fejlődése szempontjából nem volt czélirányos azzal egyszerre előállani. Alig csalódom tehát, ha a görög szertartású katholikus új püspökség felállításának folytonos elodázását arra az okra vezetem vissza, hogy az magyar oltári nyelvű akart és akar lenni. Ez a főakadály, amely mindent magában foglal, és amelynek rovására történik minden más ellenvetés, érdemes tehát arra, hogy bővebben foglalkozzunk vele , de egy pár szóval térjünk ki előbb másra. Nincs dolog, amelyet egynél több szempontból ne lehetne tekinteni, ilyen a szóban forgó ügy is; több nézőpontról lehet vizsgálni, de a helyes felfogást csupán a különböző tekintetek összhangzatos, kölcsönös egymásra vonatkoztatása nyújtja. Minő tekinteteket kell tehát szemügyre vennünk a fennforgó ügy elbírálásánál? Felesleges, kárba veszett fáradság volna hosszadalmasan fejtegetni, mely kiszámithatlan hasznára volna a magyar oltárnyelvű gör. kath. püspökség felállitása a magyar nyelv terjedésének és ezzel a magyar nemzet-lét megszilárdulásának, különösen azért, mert egy oly nemzetiségnek is hatalmas eszköz volna adva legalább idővel a magyar nyelv elsajátítására, amely valódi örömmel ragad meg minden ilyen alkalmat, értem a kárpátalji ruthéni nemzetiséget. Állításom igazolására legyen elég, hogy a legújabb adatot hozzam fel, a zemplén megyei kir. tanfelügyelő egyik legutolsó közigazgatási bizottsági jelentésére utalni, amelyben a novoszedliczeiek ez ügyre vonatkozó nyilatkozata nyílt bizonyságomra szolgál. Nem is szándékozom ezt bizonyítgatni, hogy t. i. a magyar nyelv oltári nyelvvé emelésével ennek terjedése volna biztosítva, mert eme túlbuzgóságom által nagyon könnyen eshetném azon gyanúba, hogy nagy szellemi korlátoltságot tételezek fel olvasóimról, ha nem találnám elégségesnek azt, hogy e tekintetben egyszerűen ráutaljak a tényre, amelynek fontosságát fel nem ismerni talán lehetetlen ; csak azt említem fel, hogy a magyarnak oltári nyelvvé emelése két irányban működnék jótevőleg: 1-er a magyar vidékeken lakó sok gör szert, katholikust adna vissza rövidesen anyayelvében is a magyar nemzetnek, és 2-er a Kárpátok aljában lakó rutheneknek is módot nyújtana arra, hogy nemcsak szivek vonzalma szerint, hanem idővel anyanyelvüknél fogva is magyarokul vallhatnák magukat. Tény ugyanis — hogy az első pontra térjek vissza — hogy még magyar vidékeken, péld. Szabolcsban is, több helység gör, szert, kath lakói beszélnek ruthenül, csak azért, mert egyházi szertartásaik ó-szláv nyelven végeztetnek. Ami pedig a 2-ik pontot illeti, hogy t. i. a magyar ajkú gör. szert. kath. püspökség felállításával kapcsolatban mily eljárás mellett remélhető, hogy a kárpátalji ruthenekre nézve is megkönyittetik a magyar nyelv elsajátítása idővel, arról alább szólok. Úgy hiszem, hogy ha nem is egészben, de részben ez a szempont az, amit államjogi tekintetnek nevezett a miniszter a kérvényi bizottság ajánlatára adott válaszában és úgy hiszem, nem csalódom azt állítva, hogy e szempontból nevezte a miniszter nagy jelentőségűnek az ügyet. E tekintetből, de csakis ebből kiindulva ajánlotta újabban egy néhány megye törvényhatósága a püspökség felállítását, jelét adva ezáltal annak, hogy szívén hordja ugyan a magyarosodás — mint nemzeti ügy — eszméjének terjedését, de eme elhatározásukra vezető okok megválasztásában egy kis egyoldalúságot tanúsítottak, a midőn pártoló felterjesztésüket csupán a magyar nyelv terjedésével okolták meg. Egy katholikus püspökség felállítása félreismerhetlenül magán hordja az egyházi jelleget; ezt elmellőzni annyit jelent, mint kihagyni valami fontos tényezőt a számításból. Mert váljon megelégednének-e a felsőbb egyházi hatóságok — az esztergomi prímási szentszék és a római pápai szentszék — ha a püspökség felállításának szükségessége mellett csupán a magyar nyelv terjesztésének indító oka hozatnék fel? Bizonyára nem. Eme szempont kétségkívüli fontosságát akarta jelezni a kultusminiszter, amidőn az államjogi tekintet mellett közvetlenül említette az egyházjogit. És jellemző a jelző is, amelyet a miniszter ez ügy egyházjogi természetének közelebbi meghatározására használt fennebb említett válaszában; azt mondta ugyanis, hogy ez kényes természetű, amint már érintettem is. Szívesen elhisszük és osztozunk nézetében. Ha azonban oly indító okokat is felhozhatunk, amelyek meglehetősen élét veszik az ügy kényességében rejlő akadálynak, és inkább látszólag kényesnek tüntetik azt fel, ak- AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, július 14. ’ ROMOLA. Irta : GEORGE ELLIOT. Két kötetben. I. kötet. ELSŐ KÖNYV. Negyedik fejezet. Első benyomások. (Folytatás.) Tito Melema összerezzent s megfordult, csodálkozó arcza halálra sápadt, mintha váratlanul bűnvád érné, de Nello nem engedett időt zavarának, felelet keresésének feltűnnie: „Piero, — szólt a borbély, — te a legkülönösebb keveréke vagy szeszélynek és képzelődésnek, mely valaha ember bőrében összekerült. Micsoda fogással fogod ezen ifjú tudós kedves arczát árubódéhoz alkalmatossá tenni? Inkább kérd meg őt, hogy fordítsa fölfelé tekintetét s oly szent Sebestyént festhetsz utána, mely körül sereglenek majd az áhitatos asszonyok, vagy ha classicus hangulatban vagy, font myrthust fürtjeibe s tedd meg Bacchusnak, vagy még inkább Phoibos Apollónak, mert arcza oly meleg s vidám, mint a nyári reggel; barátjává tett egy „credo“-ra való idő alatt.“ „Úgy van Nello“, válaszolt a festő, szaggatott mondatokkal fejezvén ki gondolatait, „és ha nyelved abbahagyhatja örökös csiripolását elég soká, hogy értelmed a dolgot meggondolhatná, beláthatod, hogy épen kimondtad az okot, miért alkalmas Messere arcra az áruló mintájául. A tökéletes árulónak oly arczczal kell bírnia, melyre bűn nem irhat semmiféle jegyet — ajkakkal, melyek kedves mosolylyal hazudnak, — szemekkel, melyek mint az adat oly simák, átlátszóságukban mélyek és fényesek, hogy semmi gazság nem zavarja meg felületüket, — orczákkal, melyek gyilkosságtól felemelkedve nem sápadnak, nem esnek be. Nem mondom én azt, hogy ezen ifjú áruló, azt értettem, hogy arcza olyan, mely tökéletesebb árulóvá teszi, ha szive az; ezzel pedig sem többet, sem kevesebbet nem mondok, minthogy gyönyörű az arcza, gazdag vér járja, melyet étel kellőleg táplálhat, s színét megtartja a nélkül, hogy erény táplálására szorulna. Lehet, hogy ezt hősi lelkűlét kíséri; nem állítom én az ellenkezőjét. Kérdezd Domenicot, hogy az ékszerészek puszta látásból megítélhetik-e mindig a drágakövet. Most pedig kóczot dugok fülembe, mert fecsegésed és a harangozás együtt, több mint amit elbírok, ne szólj többé hozzám tehát, de nyírd meg szakállamat.“ Ez utolsó szavakkal Piero („di Cosimo“ igy nevezték, mestere Cosimo Rossetti után) kivett zsebéből két darab kóczot, betömte vele füleit s Nello elé helyezkedett a székbe, ki vállát vonogatta és magyarázó tekintettel fintorgatta arczát a görögnek, mintha mondaná „Hóbortos ember, látod! Beszédjét mindenki csak tréfa számban veszi.“ Tito ezalatt leszegezve állott helyén, szemeit az ismeretlenen nyugtatva, ki oly kétértelműen szólította őt meg, most, Pieronak helyzet változtatása által,mintha önuralmát visszanyerné s látszólag megnyugtatva magyarázata által újra Cenninire figyelt, ki nemsokára megszólik. „Érdekes és becses fő ez, fiatal ember, a felső kék réteg jól érvényre juttatja az onyx — vagy helyesebben mondva a nicolo fekete rétegébe vésett halat s fölötte emelkedő tarajos kígyót. Ezen gyűrűnek bizonyára megvan a maga története“, téve hozzá Cennini éles pillantást vetve a fiatal idegenre. „Csakugyan van,“ szólt Tito s teljes nyíltsággal állotta ki a vizsga tekintetét. „Siciliában lelték e követ, s úgy értesültem olyanoktól, kik gyűrűkkel s pecsétnyomókkal foglalkoznak, hogy mind a kő mind pedig a vésett alakok oly erénynyel bírnak, hogy szerencsét hoznak annak ki viseli, különösen tengeren, s megkerül akármije elvész. De — folytatá mosolyogva, — nekem a tengeren nem valami nagy szerencsét hozott, mikép láthatod, hacsak azt nem tekintem erénye kellő bizonyítékának, hogy megmenekedtem s nem fújtam a vízbe. Meg kell még várnom, hogy elveszett ládáim előkerülnek-e. De, hogy ezen eredmény lehetőségét semmikép sem csökkentsem, Messer csak arra kérlek, hogy rövid ideig tartsd a gyűrűt egy csekély összeg zálogául, mert visszaváltom, mihelyt túladhatok bizonyos más ékköveken, melyeket köntösöm bélésébe rejtettem, vagy mihelyt eleget kereshetek valami tudományos munkával, ha elég szerencsés vagyok ilyen foglalkozásra szert tenni.“ „Azt mindjárt megláthatjuk, fiatal ember, ha velem jösz“, mondá Cennini, „bátyám Piero, ki nálamnál jobban ért a tudományhoz, talán megbízhat, oly föladattal, melylyel képességedet bizonyíthatod. Addig is, mig a szükséges összeget átadhatom, vedd vissza gyűrűdet és ha úgy tetszik, jer velem.“ .»Egy, úgy — szólt Nello — , menj Messer Domenicoval, jobb társaságba nem is juthatsz; azon csillagzat alatt született, mely az embernek ügyességet, gazdagságot és becsületességet ad, bármelyik is legyen ez a csillagzat, a minek fontossága csekélyebb, mert a csecsemők nem választhatják meg horoscopjukat, és valóban, ha tehetnék, bizonyos időszakokat kényelmetlenül rohannának át az újdonszülöttek. Ezen felül phoenixünk, a páratlan Pico, bebizonyította, hogy a horoscop csupa oktalan álom é s ez a kényelmesebb vélemény. Addio ! Bel giovane ! keress fel, s ne feledkezzél meg rólam.“ „Attól nincs mit tartanod“ szólt Tito búcsút intve, s kellemes arczával az ajtónak fordult. „Nagy szolgálatot ígértél, és ez alapos biztosíték arra, hogy megint meglátsz.“ „Mondhatsz amit akarsz, Piero“, mondá Nello, amint egy fiatal idegen eltűnt, „soha sem fogok ilyen külsőre tekinteni anélkül, hogy szeretetreméltó természet jeléül ne vegyem. Hiszen még azt is találod mondani, hogy Lionardo, kiről mindig lelkesedve ábrándozol, jobban teszi vala, ha tudását, oly szépnek festi mint Szent Jánost! De igaz! oly süket vagy, mint a Monte Morello orma, azzal az átkozott kóczczal füledben. Jó, jó — egy kissé többet megtudok ezen ifjú múltjáról, mielőtt Bardo Bárdihoz vezetem.“ Ötödik fejezet. A vak tudós és leánya. A Via de’ Bardi — Firenze történetében emlékezetes utcza — az Oltramoban fekszik, a város azon részében, mely a folyó déli partján terül el. A Ponte Vecchiotól a Piazza de’ Mozzihoz vezet, a Ponte alle Grazie fejénél; jobboldalán e házak mögött meredek domb emelkedik — a tizedötödik században Bogoli-domb néven ismeretes — a hires kőbánya, honnan a város kövezetét vette. Veszedelmesen ingatag sziklák, mikor az esővíz alámossa őket. Balra az épületek a folyót szegélyzik, éjszaki oldaluk ósdi, rendetlen nyílásokkal áttört hosszan elvonuló homlokzatot képez; a víz szeretetteljesen tükrözte vissza esténként, mikor a nap a nyugaton emelkedő magaslatokhoz közeledik. Bármi ósdiaknak tűnjenek is fel ezen házak, némelyikek a Bárdiak híres házai nagyon is modern helyetteseinek látszanak a történetíró emlékezetében, melyeket a nép dühében lerombolt a tizennegyedik század közepén. Büszke erélyes törzs vola ez a Bárdi; kiváltak azok közül, kik az első firenzieknek, firenziekkel való világhírű viszályaiban a kardhoz nyúltak, akkorában, mikor a szűk utczákat magas tornyok árnyéka sötétítette, mikor a régi véd-isten Mars, látván az utczák árkaiban hömpölyögni a szomszédok piros vére árját, mosolyogva gondolhatott a pusztán ajkak mormogta hódolatra, melylyel versenytársának, a keresztelőnek adóztak. A Bárdiak kezei, markai nemcsak a fajták voltak, melyek erőteljesen forgatják a kardot, de a vert érez tapogatásának finomabb élvezetét is megbecsülték. Valódi firenzei szemek is kisérték őket, melyek észrevették, hogy más módon, nem csak szabdalással és zúzással, lehet hatalomra szert tenni , s a tizennegyedik század közepén úgy találjuk őket, hogy kiemelkedtek eredeti állásukból, popolanikból földbirtokosokká lettek megvásároltak birtokokat és várakat, s elnyerték a hűbéres tisztséget, a Vernio-i grófságot , s ezzel fölkeltették polgártársaik köztársasági irigykedését. Ezen fejedelmi vásárlások titkát megértjük, ott látván őket végzetes alkalomkor, pár évvel utóbb az európai kereskedés élén amaz idők keresztyén Rothschildjaiként, mikor készpénzt előlegeztek harmadik Eduard angol királynak , fizetésül nyerstermékeket fogadtak el, különösen gyapjút, a firenzei gályák legbecsesebb terhét. Felséges adósuk meghalván, felséges deficitben hagyta őket, megrémült siciliai hitelezők rohamosan követelték letéteményeik kifizetését, s ezáltal végzetes csapást mértek a Bárdiak és társházaik megrendült hitelére, melyet a középtenger partjai mentén mindenütt kereskedelmi szerencsétlenség kép éreztek meg. De csakúgy mint a későbbi csődbe kerültek, ők mindennek daczára nem rejtették el szégyenkezve arczukat. Sőt inkább még magasabbra emelték , a grandilz leggőgösebbjei közé tartoztak, kik bizonyos emlékezetreméltó körülmények közt, melyekkel bárki megismerkedhetik, ki a becsületes Giovanni Viliam lapjait felüti, magukra vonták a fegyveres nép elkeseredését 1343-ban. A Bárdiak eltorlaszolták magukat erős utczájokban a két híd között. Úgy tartották magukat mint a megszorult párducz, a nép ostromló gonfalone-i ellen, csak az által lehetett őket legyőzni, hogy hátulról a meredeken keresztül intézték ellenök a támadást. Házaikat a folyó mentén, szám szerint huszonkettőt (palagi e case grandi) kirabolta és leégette a nép, és sokat a Bárdi név főbbjei közül űzött ki a városból. A régi firenzei családnak gyökerei azonban sokfelé elágaztak, s újra meg újra emelkedve, fontosságát megtartva találjuk a Bárdi családot többé-kevésbé tiszta eszközöket alkalmazva, a firenzei közügyek folyamát ha megfigyeljük, oly még össze nem állított családi történet részeit látjuk, mely méltóságnak és megaláztatásnak még élénkebb ellentéteit foglalja magában, mint a menynyit rendesen észlelhetünk, messze terjedő rokonság hátterén. A Bárdiak azonban sohasem birtokolták többé a régi utczát a folyó partján, mely 1492-ben régen más tekintélyes nevekkel volt összefűzve, különösen a Neriakóval, kik a domboldalon számos ház tulajodnosai voltak. (Folytatása következik.) *) Minő gyakoriak valának Firenzében az ilyen ellen arról az a tény tanúskodik, hogy Szent Antoninus, San Marco prior«., utóbb Firenze érseke, a tizenötödik század elején megalapította a Buonomini di San Martino társaságot (Szent Márton könyörületes emberei), melynek feladata volt a poveri vergognosi-kat — jó családok elszegényedett tagjait — segélyezni. Ebben a században akadunk a híres Panelatichi családban egy bizonyos Girolamora, ki oly nyomorúságra jutott, hogy élete föntartására koldulnia kellett, mig a családnak más tagjai óriási vagyonnal rendelkeztek. minnek Budapest, péntek, július 15. 18. kor nemcsak szükséges dolog felemlíteni ezen inditó-olkát, ellenkezőleg mulasztás volna ellhallgatni azokat. —a.—1. HÍREK. (Folytatás.) Julius 14. — Pest megye közigazgatási bizottságának üléséről szóló tudósításunkat csak rövid néhány sorba kell kiegészítenünk. Az elintézett tárgyak többnyire jlentéktelenek és a nagyközönséget nem igen érdeklő Figyelemre méltó azonban a következő eset, mely ülésen némi vitát is keltett. Hosszú Sándor félegyhá adópénztárnok volt, de megbetegedvén teendőit Hóman Antal ellenőr, s ezét Gaál István adótiszt végezt A pénztár rovancsolásánál kitűnt, hogy 400 frt hiát van, vizsgálat indíttatott meg, ezalatt azonban Hossz Sándor elhalt. A vizsgálat kiderítette, hogy Herma Antal volt a sikkasztó, de mivel a pénzügyi törvénye szerint a két kezelő tiszt egyetemlegesen felelős, az adófelügyelőség Herman Antalt, kit időközben Szolnoki helyeztek át, hivatalvesztésre, Gaál Jánost pedig dobálásra ítélte, s egyúttal e két tisztviselőt, valamint mhai Hosszú Sándor hagyatéki tömegét az állatnak okozott kár és költségek egyetemlegesen aránylag leendő megfizetésében elmarasztalta. Heimann ügyét Jászkun megye közigazgatási bizottság már elintézte, míg Gaál és Hosszú ügye most került pest megyei bizottság elé. A mai ülésen Földváry alispán szólalt föl, ki nem látja helyén levőnek, hogy az egyetemleges elmarasztalás mellett az aránylagosság is megállapíttassák. Többen felszólaltak, míg végre a bizottság, bár az adófelügyelői helyettes nem akart engedni azt határozta, hogy az adófelügyelői végzés megváltoztatásával, az egyetemleges elmarasztalás kimondással ugyan, de az aránylagos kitétel nélkül és pedig olyformán, hogy az államnak okozott kár és költségei előbb a főbűnös, Hermann Antaltól hajtandók be, s csal e behajtás sikertelensége esetén lesz a netaláni hiányra Gaál Istvántól, s esetleg Hosszú hagyatékából behajtandó. — Az erdélyi szászok kezdik ismét a régi nótát csak most derült ki a nagyszebeni német újság utján mily demonstrátiók folynak odalent a magyar állameszme ellen. A lipcsei „Gartenblatt“ ez a hitelét vesztet német folyóirat nem rég ismét egy gyalázó czikket közölt Magyarország ellen, elmondva a régi nótát a szászok elnyomatásáról, a magyarok barbárságáról stb. s szerkesztő egyúttal fölhívást bocsátott ki, hogy a néme közönség az erdélyi szászokat könyvek adományozása által támogassa. E fölhívásnak volt eredményes a szász demagógoknak most nyílt eszközük agitatiojukat az iskolákba becsúsztatni. A szebeni újság közöl egy csomólevelet, melyeket Németország különféle vidékéről s könyvek kiséretében küldtek be. A levelekben — ha gyermekek írták, de nyilván diktálás után — el.ezélzások foglalvák, melyeket lehetetlen félreérteni melyek után indulva, az erdélyi szász gyermekei bizonyára nem nagy barátjai lesznek annak a nemzetnek, mely apáiknak hajlékot adott ebben az országban A beküldött könyvek egy nagy részét, melyet dr. Lot, frankfurti orvos küldött be — ki e hó 10-én osztották Nagyszeben mellett levő Talmesch falu iskolás gyermeke közt. Az ünnepélyre több nagyszebeni „nagy szász“ is kirándult s a szebeni lap szerkesztője dr. Wolff ki ujdonsült képviselő, beszédet is intézett a gyermekekbe, s elég ügyetlenül elburkolt szavaiból határozottan kitűnt ki ellen irányozott azok éle. Egy másik vendég Klen nagyszebeni iskolai direktor hasonlóképen szólt s hozzátette, hogy most faluról falura fognak járni s hirdeti fogják azok hű szeretetét, akik róluk a távolban megemlékeztek. Reméljük, hogy illetékes helyen figyelemmel fogják kísérni e falura s gondoskodni fognak róla, hogy az ne váljék veszedelmessé. — Pénzügyminiszter ezer baj között. Azon török katonák nejei és özvegyei, kik zsoldot már régóta nem kaptak, a múltkor Konstantinápolyban megcsípték valahogy a pénzügyminiszter ő excellentiáját, s ruhájok alé rejtett botjaikkal addig kapaczitálták, mig pénzt nem kaptak. E naiv rendszabály által követelésüknek másodszor is érvényt akartak szerezni, de természetesen a pénzügyminiszter gondoskodott a megfelelő rendszabályokról.