Ellenőr, 1881. szeptember (13. évfolyam, 437-491. szám)
1881-09-16 / 464. szám
XII. évfolyam, 464. sz. Budapest, szeptember 15- A Lendl-ügynek botrányos folytatása lett. Botrányosabb, mint kezdete volt. Az osztrák-magyar „Wehrzeitung“, ezen katonai szaklap, ahelyett, hogy a felsőbb tacticára oktatná olvasóit, elhatározta, hogy kirándulást tesz a politika legmagasabb régióiba. És cselekedett a szerint. Védelmébe fogadta Lendl kapitányt és a becsületbíróság tagjait. Ez csak hagyján. Hogy mit kell tartani a Lendl-Göczel ügyről, kifejtettük mi, tudja Magyarország közvéleménye. A katonai lap felszólalása tehát legalább is feleslegesnek mondható. De hát nem elégedett meg egyszerű védelemmel. A legmélyebbre ható államjogi fejtegetésekbe bocsátkozott. Felállította a századok óta vitatott kérdést, a forradalom jogosságának, vagy jogtalanságának kérdését. Azon kérdést, mely miatt annyi vér patakzott, melyet a népek mindenha a nyers erő teréről a jog terére akartak áthelyezni. De hogy mily kevés sikerrel, mutatja a „Wehrzeitung“ fejtegetése, melylyel bizonyára meglepte olvasóit, sőt sokkal nagyobb területen idézett fel sensatiót, mint meddig olvasóinak köre terjed. A katonai lap pur et simple felveti a kérdést: mi történnék, ha a király, a hadsereg legfőbb hadura, felfüggesztené a magyar alkotmányt ? S amilyen vakmerőn felállítja ezt a nagykérdést, époly vakmerően válaszol meg arra. A katona, úgymond, nem esküszik meg semmiféle, annál kevésbé a magyar alkotmányra. Csak a legfőbb hadúrnak, a királynak fogad hűséget, így tehát a magyar alkotmányhoz semmi köze. Nem tartozik azt védeni sem a közös hadsereg, sem a honvédség. Ha támadás intéztetnék az alkotmány ellen, a katonát nem mentené fel az engedelmesség kényszere alól a szolgálati szabályzat 66. pontja. Használnia kellene fegyverét az alkotmány védelmezői ellen. A legszerencsétlenebb pillanatban jutott eszekbe a „Wehrzeitung“ íróinak ily kényes kérdés felvetése és annak a nyers railitarismus szellemében való megoldása. Komoly ember, még ha nem katona is, mindenkor óvakodni fog a hasonló problémák felvetésétől. Óvakodni fog még a legnyugodtabb időben is. A „Wehrzeitung“ azonban kiszemelte a legizgatottabb percet, amikor a magyar közvéleményt amúgyis felkavarta a Lendl-Göczel eset és ebben a mozgalmas időben vetette Magyarország elé egy alkotmányprobléma megoldását, oly megoldást, mely ellen tiltakozik összes múltúnk, alkotmányunk, minden közjogi chartánk, mely Magyarország alaptörvényét képezi. Ebben az izgalmas időben jelentette ki, hogy a magyar alkotmánynak nincs semmi anyagi garantiája. Nem az a hadsereg, melyre nézve alkotmány nem létezik. Nem az a honvédség, mely a hadseregnek szintén kiegészítő része. Sőt nem képez ily garantiát még a király esküje sem, melyet a magyar alkotmányra tett, mert a „Wehrzeitung“ felségsértő felfogása szerint, fenforog a lehetőség, miszerint a magyar király, egyoldalúlag, felfüggeszti a magyar alkotmányt. A katonai lap minden időben a legsúlyosabb megrovást vonná magára hasonló fejtegetései által. A militarizmus és az alkotmányosság, a hadsereg és polgárság ez ellentétbe helyezése mindig, még a legnyugalmasabb időben is izgatólag hatna. S azon veszély, hogy olajat fog önteni a tűzre, nem tartotta vissza a „Wehrzeitung“-ot katonai köpenybe bujtatott alkotmányelméletének felállítására. Ha a „Wehrzeitung“ szakavatottan tudna alkotmánykérdésekhez hozzászólni, még ez esetben is megbocsáthatlan bűnt követ vala el. Felelősségének súlyát tehát csak növeli, hogy szakértelem nélkül evez a legnehezebb kérdés szorosaiban, hol minden pillanatban veszélyes szíkekbe kellett csónakéval ütköznie. Mi bizonyára sokkal nagyobb joggal adhatnánk leczkét a „Wehrzeitung“-nak a felsőbb taktika tudományából, mint amily joggal vállalkozik ő, hogy legkomolyabb közjogi kérdések területére tegyen kirándulást. Nem is jut egyéb eredményre, mint képességétől várható volt. Az alkotmányos tanok, a népek kiontott vére árán szerzett vívmányai rá nézve nem léteznek. Nem létezik a magyar közjog, a magyar alkotmány, melynek megtartását és mások által leendő megtartatását megesküdte a legfőbb hadúr, a király. Az ő szűk kaszárnyalatkörére nézve csak a katonai szolgálati szabályzat létezik. S valamint ezt tetszése szerint megváltoztathatja a legfőbb hadúr, és úgy módosíthatja és szüntetheti meg — a katonai lap szerint — a közjogi chartákat a király. Azt hiszszük, nem szabad annyira megaláznunk magunkat, hogy a „Wehrzeitung“ fejtegetéseinek cáfolatába bocsátkozzunk. Csak kérdezzük : szabad-e, meg van-e engedve a hadsereg körében az ily alkotmánykérdések felállítása és vitatása ? Szabad-e politizálni a hadsereg kebelében ? S a politizálás alatt nem a „Wehrzeitung“ otromba fejtegetéseit értjük, hanem egyáltalán minden politikát. A fegyelem és a politizálás összeférhetlenek. Az égető politikai kérdések pártokra osztják a hadsereget. Aki tehát ily kérdéseket vet a hadseregbe, a fegyelem ellen lázad fel. A politizáló hadseregek nem ismertek disciplinát, s következőleg roszul verekedtek. A szabadságnak és alkotmányos rendnek ellenségei voltak. A politizáló hadseregek tették tönkre Róma világuralmát, s a legundokabb militarismus színvonalára szállították le a caesarismust. A politizáló hadseregek dobálták Spanyolországot az anarchia és diktatúra végletei közt. Az a merénylet tehát, melyet a „Wehrzeitung“ vakmerő fejtegetései által elkövet, nem csak a magyar alkotmány, s nemcsak a legfőbb hadúr, a király pártok feletti állása, hanem a hadsereg, s minden hadsereg létfeltétele, a disciplina ellen is irányul. Nemcsak politikai bűn, hanem katonai vétség. A „Wehrzeitung“ solidaritásba lépve Lendl kapitánynyal, s a becsületbíróság tagjaival, fejtegetései által a legsúlyosabb felelősséget vonta magára, s tette és oly kevéssé maradhat megtorlatlanul, mint azoké, akiket hivatlan védelmébe fogadott. S ezt a megtorlást nemcsak Magyarország, hanem a hadsereg érdeke is követeli. Csak ekként utasítja el magától a hadsereg a fényébe szedtem a letarolt ibolyát, ő egy nefelejcskoszorúval koronázta meg boglyos fejem és az ég derűjétől biztatva, az első csókot loptam le pirosló ajkairól. Hol illatoznak ez ibolyák ? Hol szárad a bőn megfogadott „nefelejcs“ ? Hová vesztél e szivből te „örökhit“ érzelem? Már a homlokom fürtjei is utánok költözzenek. S ez egykor oly meleg szivet jégkéreggel vonta be a tapasztalás keserűsége és a bölcsészet contemplatiója. De itt a szabad természet régi ismerőse előtt nem restelli magát régi emlékeibe visszasírni ez elkorhadt szív .... „In der ersten Liebe goldne Zeit!“ könnyelmű, vagy gonosz szájhősök tényeit. Csak így állhat helyre a békés viszony a katonaság és polgárság közt. S azt hiszszük, elérkezett a gyors cselekvés ideje. A katonai hatóságoknak mielőbb állást kell foglalniok. Nem csak azért, mert a megsértett alkotmányos közvélemény sürgeti, hanem azért is, mivel a politizálás czímén a fegyelmetlenség úgy elharapózik a hadseregben, hogy majd a drastikusabb szerek sem irthatják ki. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 15. A szabadból. Hol a boldogság mostanában ? Még nem a jól fűtött meleg szobában. És bizonyára nem a szerkesztőségi irodában, hol a még mindig virágzó uborkaévad szegény újságírót kényszeríti, hogy elefánttá fújja fel az események szúnyogjait vagy legalább is a képzelgés szelenczéjéből előszedett fűszerekkel pikánssá kavart combinátiók hevében tálalja fel az elkényeztetett ingy közönségnek. A boldogság mostanában a természet szabad ölében, hol „érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele“, hol a kezdődő ősz bájos melancholiája elragadó igézettel önti el a hegyet, völgyet és illatáros, hűvös szellő enyhíti az izzó nap verőfényét. Dallja más a bimbós tavasz virágos pompáját, mely ifjúságot fakaszt minden rügyön és reménybe andalítja az ifjúság ábrándozó kebelét. Én a gyümölcstermő ősz lassan elmúló báját, mosolygó hervadását magasztalom, melynek elegikus hangulatában korom resignatio teljes érzülete viszhangját leli fel, eltünedező bájaiban ifjúkorom reményeit látom a lemondás avarára aláhullani. Fesztelen társas körben, tüzes borral poharainkban, a zöldben rögtönzött magyaros konyha párolgó illata mellett, az erdő által viszhangzott dallal ajkainkon élvezzük a szép Magyarország egyik legkiesebb pontján az ősz által zománczozott természet ábrándos kellemét. Festői hely ez a messze távol változatos látképével, melylyel nem győznek betelni szemeid. Klassikus a magyar történelem hozzátapadt emlékeitől. Regényes nekem, mint gyermekkorom játszi kedvteléseinek és aranyos ifjúságom édes bohóságainak szinhelye. Ez öreg szikla, méhlepte padjával, ezer meg ezer kőrózsájával. Az a vastag cser, melynek lombján hangos kakuk kiált az erdőbe és koronáján az elődi viscum album tenyészti lépes bogyóit. Az a lankás völgy, a mint ezernyi virággal ölében a Duna ezüstös tükre felé tekint és a vadsóska piros bogyói tarkálják: mind a régi, negyedszázados ismerősök elmúlt idők soha vissza nem térőóráiba ringatnak el, kedves vonások, zsongó emlékek népesítik meg képzeted s a szív húrjain rezegnek keresztül. Itt utabban a tölgy, melynek ágaira kúszva olygyermekded örömmel fogtad az első evetet. Mégis ott törpellik az a tövises kökény, töve alatt szegény ibolyák leveleivel. Most is oly érzelmesen suttognak az erdő rezzenő lombjai. Akkor tavasz volt szivedben s a természetben. Kábító illatát árasztá felénk kelyheiből ezer tarka virág. És gyújtó sugarat lövell annak az aranyfürtü leánykának igéző kék szeme. Rózsaszín kör A fótbi Somlyó hegye Hunfalvy János „Magyarország földrajzi leírásában“ a Cserhát éjszaknyugoti végpontja. Jókainak a „Jövő század regényében“ az elkövetkezendő Budapest — város erdeje. Az már igaz, hogy fekvésére regényesebb, levegője egészségesebb, panorámája hasonlíthatlanul pompásabb a város erdejénél. Az alföldnek végtelenbe vesző, délibábos síksága és a felvidéknek magasba kapaszkodó bérczei, a talajalakzat ez ellentétei találnak barátságos mesgyét szélesre elvetett lábainál. És messzelátó orma nyolcz vármegye határába hagy betekintened. Éjszaknak a kékellő Mátra emelkedik felül a nógrádi hegyek kúpos gerinczein; déli irányban Pestmegye karangkóros buczkái szegélyzik ez óriási tájkép keretét. Délnyugatnak Budapest épületei szűrődnek át a főváros füstös levegőjén. A pilisi hegyek alját nyaldosó Duna óriás ezüstszalagként tűnik eléd. Hátán füstölgő tűzhajóival, partjain a Visegrádtól Harasztig oly gazdag változatban sorakozó falvak és városok, erdők és szőllők kies szegélyével. Az amott tovairamodó bécs-pesti vonat meszszehangzó robogásába a hegy lábáról legelő csordák kolompja hangzik és belecsattog az erdő dalosainak üde éneklése. Balra Fóth karcsú tornyai és fehérlő házai bukkannak ki az akáczok zöldjéből. Jobbra a történelmi jelentőségű sik terül el, a mogyoródi csata szinhelye, melyen 1074 ben Géza és Szent László ellenében egy ádáz tusában, Salamon seregét és koronáját, Vid és Ernyős életét hagyta. Mint a „Cserhalom“ költője dallja: „Árpádnak bánját Salamonnal sok baj emészté — Hej ! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot És gonosz embertől: Mogyoród nem nyelne rokonvért, S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!“ Mint hajdan Salamon, ma is Magyarország királya fut a síkon, ügető paripán a nádasból felütött rókát kergetve „szimatos“ őszi napokban és csatát ver hadseregünk ugyane téren — a fóthi hadgyakorlatok alkalmaival. Hosszú idők feledékeny folyamán a mogyoródi csata emléke rég elzüllött a helybeli lakosságnál, de nem a síkját meghallott költőé, ki lantjának egyik gyöngyében örökíté meg a fóthi Somlyóhegy habzó gyöngyét, — a „Fóti dal“-ban. Holdusfürtü borág koszoruzza e hegy oldalát, erdős csúcsától keletnek, áll e dal szülőhelye, az emlékezetes gunyhó, egykor Fáy ELLENŐR Budapest, péntek, szeptember 16. 1881. A hadgyakorlatok. Miskolcz, szept. 15. (Eredeti távirat.) A király a környéken időző összes főherczegekkel részt vett a mai gyakorlatokon. Ferhegy megostromlásában rész vett Ghyczy tábornok honvéddandára is. A király nagy figyelemmel nézte a honvédeket, láthatólag meg volt elégedve. A roham végeztével a harczvonal elé lovagolt, oda hivatta a tiszteket s legteljesebb megelégedésének adott kifejezést. Ezután a legénység felé fordulva így szólt: „Nagyon szép volt a roham, nagyon szép, viseljétek magatokat ezentúl is ilyen derekasan.“ A gömöri zászlóaljat külön is megdicsérte, tudakozódván felőlük. Más alkalommal a vetés között lovagolt a király törzskarával, midőn egy ezred honvéd arra vágtatott keresztül, a király megállóit s szemlét tartott fölöttük, midőn látta, hogy a fárasztó gyakorlat daczára mily erőteljes, hatalmas honvédeink magatartása, a vezénylő tiszteknek oda kiáltotta : kitűnő ! kitűnő ! A külföldi tisztek közül ma többen fejezték ki szerencse-kívonataikat, és elismerésüket honvédeink fürge ügyessége, kitartó fáradhatlansága fölött. Honvédségünk tisztikarára oly örvendetesen hat ezen eredmény, hogy a hadgyakorlatokat miskolczi diadalnak nevezik. A királyt ma a hadgyakorlatokról való viszszatértekor nevetésre fakasztották a czigánygyerekek, kik a kocsi után futva czigánykerekeket hánytak, Mendel b. főhadsegéd pénzt vetett nekik. Miskolczra érve egy kisfiú kérvényt tartva kezében futott a király kocsija után, a király megállittattakocsiját s átvette a folyamodványt Miskolcz, szept. 15. (Eredeti távirat.) A külföldi katonatisztek, kik a miskolczi hadgyakorlatokra voltak vezényelve, kitüntetéseket kaptak a királytól. A vaskorona-rend első osztályú keresztjét kapták: Frianz gróf franezia, Lesejnsky német, Sándor orosz, Ghersi olasz tábornokok ; a második osztályút: Rosenberg ezredes, Gaberg őrnagy németek, Jovanovics szerb ezredes, Koch orosz tüzérfőhadnagy, de Maistre, Meretti franezia századosok, Glahn dán ezredes és Sismondo olasz ezredes; a Ferencz- József-rendet Kurtovich szerb főhadnagy. Az angol tiszteknek Fielding tábornoknak és társainak, minthogy az angolok idegen érdemjelet el nem fogadhatnak, a király arczképét ajándékozta. Kitüntetésben csak külön katonai meghatalmazottak részesültek, attachék nem. A mai udvari ebéden valamennyi idegen tiszt teljes díszben jelent meg a nyert rendjellel, a királynak megköszönni a kitüntetést. A király sokáig szívélyesen társalgott velük, legtöbbet a hadgyakorlatokról beszélgettek, különösen a szépen sikerült András tulajdona. Mellette terültek el Ferenczy, a szobrász és Vörösmarty szőlője, ki e hegy szeszét nemcsak humortól pezsgő bordalában, de saját készítményü pezsgő borával is megörökíté. Összezúzott márványtáblák tört darabjai egy sziklatömbön, a hegy csereidejében más magyar költőnek, egy mély gondolkodónak emlékei. Fekete János grófé (szül. 1741. meghalt 1803.), Fóth egykori uráé, ki órahosszant elbolyongott, tépelődött és ábrándozott e kies hely sűrűjében. Európai műveltségű, tanult és felvilágosodott főur volt, a milyen ma is kevés találkozik mágnásaink soraiban s az idétt még gyérebb számú. Előbb, mint katona szolgálta hazáját. De szabad érzülete, nyilt jelleme nem egyezvén meg az osztrák hadsereg szellemével, leköszönt táborkari állásáról s fóti magányában a múzsáknak szentelte idejét. Az 1790 iki országgyűlésen, rövid politikai szereplése folytán felvilágosult nézetei által nagy feltűnést s az aulikusok körében gyanakodást keltett maga ellen. Annyira, hogy a Martinovics-féle összeesküvés rendőri befogatásai elől csakis a Németh, kir. főügyésznek fizetett 10 000 frt utján menekülhetett. Élte hátralevő idejét az irodalomnak szentelte. Sürü levelezésben állott Voltairevel, ki egy költeményt szentelt Fekete jó borának és költészetének magasztalására. Nem minden irigység nélkül jegyzi meg gróf Dessewffyhez írott levelében Kazinczy Ferencz, hogy Fekete csakis jó bora mellett volt képes a nagy franczia íróval rész verseit lenyeletni. Lehet, Kazinczynak sem ártott volna több szeszt önteni száraz költeményeibe. Nem kerültek volna oly hamarosan az irodalomtörténet száraz — herbáriumába. Egyébként akkori irodalmiunk nagy része fordítás volt. Bevallott vagy eltagadott. Gróf Fekete legalább megnevezte műveinek eredeti mestereit, nem úgy, mint a „Bácsmegyei Leveleidnek átplántálója A „Magyar Epicur“ — mint épen e lapok hasábjain évek előtt Závodszky Károly elnevezte volt, francziából, olaszból s a klasszikusokból fordított. Bírjuk tőle Voltaire „Candid“-jét, „Orleansi szűz“-ét, Ovid „Liber Amorum“-át, Ariosto két énekét. S e mellett egy csomó eredeti költeményt. Nyelvezetekre: magyart és francziát. Tartalmilag túlnyomóan szemlélődőt. Alakilag a francziáskodó magyar irodalom (Toldy szerint: franczia iskola) páros rima, alexandriai versidomában írottat. Hamvait a gróf Károlyiak fóthi kriptájának egy félreeső fülkéje, síremlékét az odavaló plébánia kertje, szelleme maradványait, műveit az akadémia kézirattára őrzi. Magas szellemének, felvilágosult gondolkodásának, józan életbölcsészetének emlékei. S a hol fóthi lakának egyszerűségét kedélyesen leírja, a zajos Aufidos dalnokának a „középszert“ dicsérő életphilosophiája ömlik el sorain, akár amaz ódát visszhangzanál „Nod ebur, neque aureum Mea venitet in domo lacunar.“ „A melyből most írok, czifrátlan lakásom Nem mágnásnak való alacson szállásom, Csak egy nemesi ház, mint Horácz Tiborja Melybe a kevélység magát be nem fúrja. gyalogsági rohamokról, a honvédség jelességéről. A honvédhadnagynak, aki őrtiszt lévén, hivatalos volt az ebédre, a legnagyobb megelégedését fejezte ki király a díszszázad magatartása felett, Mendel báró útján tudatva ezt Vidovich honvédszázadossal és Kerner főhadnagyával is. Rudolf trónörökös holnap Miskolczra lő, s a királylyal együtt megy gyakorlatra, egy órakor visszatérnek, két órakor rövid ebéd, három órakor a király utazik Gödöllőre, vele Rudolf, József, Albrecht, Rajner, Károly Lajos, Ferencz és Jenő főherczegek. Miskolcz, szept. 15. (B. C.) A király ő felsége délutáni 3 órakor tért vissza a mai gyakorlatról és a bejövetele útvonalában összesereglett nagyszámú közönség részéről a legnagyobb lelkesedéssel és a legrokonszenvesebben üdvözöltetett. Midőn ő felsége visszatéréséiben a városba ért, egy fiúcska és egy öreg ember kérvényeket nyújtottak át az uralkodónak, aki azokat a legkegyesebben átvette. Délután 6 órakor — mint rendesen — udvari ebéd volt 52 terítékkel, melyre kizárólag a katonaság köréhez tartozó vendégek hivattak meg. Holnap befejezett gyakorlat után a király ő felsége a gyakorló térről a miskolczi pályaudvarhoz fog hajtatni, ahol őt a megyei és városi hatóságok vezetői várják, s ahonnan ő felsége Rudolf trónörökössel, József és Károly Lajos főherczegekkel, valamint kíséretével udvari vonaton 21/1 órakor Gödöllőre utazik. Az idegen katonatisztek a gyakorlótérről visszajönnek Miskolczra, s délután 3 órakor az udvari asztalnál déjemer dinatokrt tartanak és délutáni 6 óra előtt elutaznak külön vonaton Bécsbe. Albrecht főherczeg tábornagy a többi főherczegekkel együtt szombaton délután 3 órakor utazik el Miskolczról. Az osztrák-magyar vámkonferentia összeülése októberre van kitűzve. A „Presse“ óva inti az osztrákokat, hogy ne várjanak sokat e conferentiától, mert a magyar kormány érdeklődik ugyan a liszt - vám behozatala iránt, de azért nem hajlandó kárpótlást adni Ausztriának, és azt mondja, hogy az ausztriai malmoknak is javára fog válni a lisztvám. A vámkonferencia az árustatisztikával is fog foglalkozni, az előleges értekezletnek ebben a tekintetben sem volt óhajtott sikere. A magyar kormány ugyanis nem ellenezte, hogy Ausztria is szedjen statisztikai illetéket és követelje a szállított és érkezett áruk dedlarálását, de határozottan vonakodott közös eljárást elfogadni és csak a gyűjtött statisztikai anyag kicserélésére hajlandó. A danzigi találkozás egyik eredménye, mint Berlinből jelentik, az lesz, hogy a német és orosz kormány legközelebb tárgyalásba fog bocsátkozni egymással a kereskedelmi viszony javítása érdekében. Algériában az arabok izgatottsága a franciák készülődésével arányban növekszik. Az algériai törzsek közt egy régi fetvát terjesztenek most a marabuk, amelyet a sztambuli levéltárból szedtek elő és Tripolisba vittek legelőször. Ez a fetva azt állítja, hogy muzulmán fejedelem csak akkor köthet békét a hitetlenekkel, ha az ország érdekei követelik, de azt a békét is megszegheti, ha az izlámnak használhat, vagy ha ezzel murzulmán mgíx-shof bír kispilpnok keréből. Természetes, hogy ezek a tanok nem hűtik az arabok fanatismusát. A kairói lázadás. A lázadás közvetlen oka állítólag az volt, hogy Riaz kormányelnök Alexandriába akarta áthelyezni a 4. ezredet, amelynek Ahmet el-Arabi az ezredese. Az alkirály reggel kapta az első figyelmeztetést a készülő forrongásról és hivatta Riaz pasát. Ugyanakkor Daud hadügyminiszter levelet kapott Arabi ezredestől, aki tudatta, hogy negyedfél órakor az Abdin palota elé fog menni a sereg és ott fog maradni, míg nem fog teljesittetni az a kívánsága, hogy az alkirály bocsássa el Nem találhatsz itten kárpitpalotákat, Szegény sírásával ékesült szobákat. Nem akadsz tükrökkel rakott rejtekekre, Ezüst, aranytálban idegen étkekre. Nem látsz itt czukorból ékesült tornyokat, Vagy olasztul segült idegen fagyokat, De találsz jó szívre, zsiros káposztára, S ahhoz vidámitó Somlyónak borára!“ A végletek különös találkozása, hogy a költő egyszerű lakása birtokutódja, Károlyi István gróf által fejedelmi pompájú, fényes palotába olvasztatott és tán épen a helyen, hol Voltaire barátja a franczia encyclo-nuedisták és szabad szellemek munkáit őrző, ma az egyáz atyáinak és a franczia vallásos irodalom elsőrangú bajnokainak foliansai pompáznak aranyos kötésekben. Voltaire helyén Dupanloup, Mirabauden Massilon, La Mettric nyomában Feneion, s egy Diderot után Bourdalon !* De a „Somlyónak“ a „Magyar Epikur“ által megénekelt „vidámitó bora“ már ott habzik poharaiban a vig társaságnak s a bársony pázsit térítőjén feltálalva az epikuri ozsonna, melyen ügyes gazdasszonyok és fürge leányok biztató kínálása mellett bámulatos pusztítást visz véghez a felfokozott „e v é sz e ti“ tehetség. De a vidám kedv bizalmas baráti körben, az erdő balzsamos levegője, a hegymászás és a hoszti séta, derült adomák, jókedvű toaszok és szabadon kifakadó magyar dal csodás hatást gyakorolnak a gyomor torok fogyasztó erejének növelésében. Itt tessék dr. Tanner „koplalász“ urnák amerikai tréfáját ismételni. A hol megifjodik tested összes ócska szervezete s az íróasztal mellé szoktatott kényelmes lábaid a cziczázásban versenyfutásra vetemednek őzfürgeségü leánykákkal. Még a társaság patriarchája, a budai Normafával karcsúság dolgában vetélkedő főesperes is, csak azon múlik, hogy be nem állott farkasnak, mert elöljáró létére nem tart illőnek utófutárként szerepelni, és összes erejét megtakarítandónak tartotta a debreczeni zsinat " kilátásban levő pártküzdelmeire. Annál jobban szaporázta a dalokat és mély hangja öreg harangként zúgott bele az ifjúság magas csengettyű corusába. De mindnyájunknál gyorsabban iramodott a múlékony idő. Egyszerre csak reánk alkonyodott s a beborult ég, a felhők mögül kikandikáló egy-egy csillagával, oly hamisan kacsintott alá a mi kiderült, csillagrugó jó kedvünkre. A távol főváros éji világítása bűvös fényt hinte az elpihenő természet látképének hátterében s a torony megkonduló harangja a völgy fohászaként emelkedik az ég felé. „A karcsú templomok mi szépek Legmagasabbak az ég után. De te vagy ók anyatermészet Az Isten háza igazán.“ Dr. SPINOZA.