Ellenőr, 1881. szeptember (13. évfolyam, 437-491. szám)

1881-09-16 / 464. szám

XII­. évfolyam, 464. sz. Budapest, szeptember 15- A Lendl-ügynek botrányos folytatása lett. Botrányosabb, mint kezdete volt. Az osztrák-magyar „Wehrzeitung“, ezen ka­tonai szaklap, ahelyett, hogy a felsőbb tacticára oktatná olvasóit, elhatározta, hogy kirándulást tesz a politika legmagasabb régióiba. És csele­kedett a szerint. Védelmébe fogadta Lendl kapitányt és a becsületbíróság tagjait. Ez csak hagyján. Hogy mit kell tartani a Lendl-Göczel ügyről, kifejtet­tük mi, tudja Magyarország közvéleménye. A katonai lap felszólalása tehát legalább is felesle­gesnek mondható. De hát nem elégedett meg egyszerű véde­lemmel. A legmélyebbre ható államjogi fejtege­tésekbe bocsátkozott. Felállította a századok óta vitatott kérdést, a forradalom jogosságának, vagy jogtalanságának kérdését. Azon kérdést, mely miatt annyi vér patakzott, melyet a népek min­denha a nyers erő teréről a jog terére akartak áthelyezni. De hogy mily kevés sikerrel, mutatja a „Wehrzeitung“ fejtegetése, melylyel bizonyára meglepte olvasóit, sőt sokkal nagyobb területen idézett fel sensatiót, mint meddig olvasóinak köre terjed. A katonai lap pur et simple felveti a kér­dést: mi történnék, ha a király, a hadsereg leg­főbb hadura, felfüggesztené a magyar alkot­mányt ? S a­milyen vakmerőn felállítja ezt a nagy­­kérdést, époly vakmerően válaszol meg arra. A katona, úgymond, nem esküszik meg semmiféle, annál kevésbé a magyar alkotmányra. Csak a legfőbb hadúrnak, a királynak fogad hű­séget, így tehát a magyar alkotmányhoz semmi köze. Nem tartozik azt védeni sem a közös had­sereg, sem a honvédség. Ha támadás intéztetnék az alkotmány ellen, a katonát nem mentené fel az engedelmesség kényszere alól a szolgálati sza­bályzat 66. pontja. Használnia kellene fegyverét az alkotmány védelmezői ellen. A legszerencsétlenebb pillanatban jutott eszekbe a „Wehrzeitung“ íróinak ily kényes kér­dés felvetése és annak a nyers railitarismus szel­lemében való megoldása. Komoly ember, még ha nem katona is, mindenkor óvakodni fog a hasonló problémák felvetésétől. Óvakodni fog még a legnyugodtabb időben is. A „Wehrzeitung“ azonban kiszemelte a leg­­izgatottabb perc­et, a­mikor a magyar közvéle­ményt amúgyis felkavarta a Lendl-Göczel eset és ebben a mozgalmas időben vetette Magyar­­ország elé egy alkotmány­probléma megoldását, oly megoldást, mely ellen tiltakozik összes múl­túnk, alkotmányunk, minden közjogi chartánk, mely Magyarország alaptörvényét képezi. Ebben az izgalmas időben jelentette ki, hogy a magyar alkotmánynak nincs semmi anyagi garantiája. Nem az a hadsereg, melyre nézve alkotmány nem létezik. Nem az a honvédség, mely a had­seregnek szintén kiegészítő része. Sőt nem képez ily garantiát még a király esküje sem, melyet a magyar alkotmányra tett, mert a „Wehrzeitung“ felségsértő felfogása szerint, fenforog a lehető­ség, miszerint a magyar király, egyoldalúlag, fel­függeszti a magyar alkotmányt. A katonai lap minden időben a legsúlyo­sabb megrovást vonná magára hasonló fejtege­tései által. A militarizmus és az alkotmányosság, a hadsereg és polgárság ez ellentétbe helyezése mindig, még a legnyugalmasabb időben is izga­­tólag hatna. S azon veszély, hogy olajat fog ön­teni a tűzre, nem tartotta vissza a „Wehrzei­­tung“-ot katonai köpenybe bujtatott alkotmány­elméletének felállítására. Ha a „Wehrzeitung“ szakavatottan tudna alkotmánykérdésekhez hozzászólni, még ez eset­ben is megbocsáthatlan bűnt követ vala el. Felelősségének súlyát tehát csak növeli, hogy szakértelem nélkül evez a legnehezebb kérdés szorosaiban, hol minden pillanatban veszélyes szík­ekbe kellett csónakéval ütköznie. Mi bizonyára sokkal nagyobb joggal adhat­nánk leczkét a „Wehrzeitung“-nak a felsőbb taktika tudományából, mint a­mily joggal vállal­kozik ő, hogy legkomolyabb közjogi kérdések területére tegyen kirándulást. Nem is jut egyéb eredményre, mint képes­ségétől várható volt. Az alkotmányos tanok, a népek kiontott vére árán szerzett vívmányai rá nézve nem léteznek. Nem létezik a magyar köz­jog, a magyar alkotmány, melynek megtartását és mások által leendő megtartatását megesküdte a legfőbb hadúr, a király. Az ő szűk kaszárnya­­latkörére nézve csak a katonai szolgálati sza­bályzat létezik. S valamint ezt tetszése szerint megváltoztathatja a legfőbb hadúr, és úgy mó­dosíthatja és szüntetheti meg — a katonai lap szerint — a közjogi chartákat a király. Azt hiszszük, nem szabad annyira megaláz­nunk magunkat, hogy a „Wehrzeitung“ fejtege­téseinek c­áfolatába bocsátkozzunk. Csak kér­dezzük : szabad-e, meg van-e engedve a hadsereg körében az ily alkotmánykérdések felállítása és vitatása ? Szabad-e politizálni a hadsereg kebelé­ben ? S a politizálás alatt nem a „Wehrzeitung“ otromba fejtegetéseit értjük, hanem egyáltalán minden politikát. A fegyelem és a politizálás összeférhetlenek. Az égető politikai kérdések pártokra osztják a hadsereget. Aki tehát ily kérdéseket vet a had­seregbe, a fegyelem ellen lázad fel. A politizáló hadseregek nem ismertek disciplinát, s követke­zőleg roszul verekedtek. A szabadságnak és al­kotmányos rendnek ellenségei voltak. A politi­záló hadseregek tették tönkre Róma világural­mát, s a legundokabb militarismus színvonalára szállították le a caesarismust. A politizáló had­seregek dobálták Spanyolországot az anarchia és diktatúra végletei közt. Az a merénylet tehát, melyet a „Wehrzei­tung“ vakmerő fejtegetései által elkövet, nem csak a magyar alkotmány, s nemcsak a legfőbb hadúr, a király pártok feletti állása, hanem a hadsereg, s minden hadsereg létfeltétele, a dis­­ciplina ellen is irányul. Nemcsak politikai bűn, hanem katonai vétség. A „Wehrzeitung“ solidaritásba lépve Lendl kapitánynyal, s a becsületbíróság tagjaival, fejte­getései által a legsúlyosabb felelősséget vonta magára, s tette és oly kevéssé maradhat meg­­torlatlanul, mint azoké, akiket hivatlan védel­mébe fogadott. S ezt a megtorlást nemcsak Ma­gyarország, hanem a hadsereg érdeke is követeli. Csak ekként utasítja el magától a hadsereg a fényébe szedtem a letarolt ibolyát, ő egy nefelejcskoszo­­rúval koronázta meg boglyos fejem és az ég derűjétől biztatva, az első csókot loptam le pirosló ajkairól. Hol illatoznak ez ibolyák ? Hol szárad a bőn megfogadott „nefelejcs“ ? Hová vesztél e szivből te „örökhit“ érze­lem? Már a homlokom fürtjei is utánok költözzenek. S ez egykor oly meleg szivet jégkéreggel vonta be a tapasztalás keserűsége és a bölcsészet contemplatiója. De itt a szabad természet régi ismerőse előtt nem res­­telli magát régi emlékeibe visszasírni ez elkorhadt szív .... „In der ersten Liebe goldne Zeit!“ könnyelmű, vagy gonosz szájhősök tényeit. Csak így állhat helyre a békés viszony a katonaság és polgárság közt. S azt hiszszük, elérkezett a gyors cselekvés ideje. A katonai hatóságoknak mielőbb állást kell foglalniok. Nem csak azért, mert a megsér­tett alkotmányos közvélemény sürgeti, hanem azért is, mivel a politizálás czímén a fegyelmet­­lenség úgy elharapózik a hadseregben, hogy majd a drastikusabb szerek sem irthatják ki. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 15. A szabadból. Hol a boldogság mostanában ? Még nem a jól fű­tött meleg szobában. És bizonyára nem a szerkesztő­ségi irodában, hol a még mindig virágzó uborkaévad szegény újságírót kényszeríti, hogy elefánttá fújja fel az események szúnyogjait vagy legalább is a képzelgés szelenczéjébő­l előszedett fűszerekkel pikánssá kavart combinátiók hevében tálalja fel az elkényeztetett ingy közönségnek. A boldogság mostanában a természet szabad ölé­ben, hol „érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele“, hol a kezdődő ősz bájos melancholiája elragadó igézet­tel önti el a hegyet, völgyet és illatáros, hűvös szellő enyhíti az izzó nap verőfényét. Dallja más a bimbós tavasz virágos pompáját, mely ifjúságot fakaszt minden rügyön és reménybe an­dalítja az ifjúság ábrándozó kebelét. Én a gyümölcs­termő ősz lassan elmúló báját, mosolygó hervadását ma­gasztalom, melynek elegikus hangulatában korom resi­­gnatio teljes érzülete viszhangját leli fel, eltünedező bá­jaiban ifjúkorom reményeit látom a lemondás avarára aláhullani. Fesztelen társas körben, tüzes borral poharaink­ban, a zöldben rögtönzött magyaros konyha párolgó il­lata mellett, az erdő által viszhangzott dallal ajkainkon élvezzük a szép Magyarország egyik legkiesebb pontján az ősz által zománczozott természet ábrándos kellemét. Festői hely ez­­ a messze távol változatos látképé­vel, melylyel nem győznek betelni szemeid. Klassikus a magyar történelem hozzátapadt emlékeitől. Regényes nekem, mint gyermekkorom játszi kedvteléseinek és aranyos ifjúságom édes bohóságainak szinhelye. Ez öreg szikla, méhlepte padjával, ezer meg ezer kőrózsájával. Az a vastag cser, melynek lombján hangos kakuk ki­ált az erdőbe és koronáján az elődi viscum album te­nyészti lépes bogyóit. Az a lankás völgy, a mint ezernyi virággal ölében a Duna ezüstös tükre felé tekint és a vadsóska piros bogyói tarkálják: mind a régi, negyed­­százados ismerősök elmúlt idők soha vissza nem térő­­óráiba ringatnak el, kedves vonások, zsongó emlékek népesítik meg képzeted s a szív húrjain rezegnek ke­­resztül. Itt utabban a tölgy, melynek ágaira kúszva oly­­gyermekded örömmel fogtad az első evetet. Mégis ott törpellik az a tövises kökény, töve alatt szegény ibo­lyák leveleivel. Most is oly érzelmesen suttognak az erdő rezzenő lombjai. Akkor tavasz volt szivedben s a természetben. Kábító illatát árasztá felénk kelyheiből ezer tarka virág. És gyújtó sugarat lövell annak az aranyfürtü leánykának igéző kék szeme. Rózsaszín kö­r A fótbi Somlyó hegye Hunfalvy János „Magyar­­ország földrajzi leírásában“ a Cserhát éjszaknyugoti végpontja. Jókainak a „Jövő század regényében“ az el­következendő Budapest — város erdeje. Az már igaz, hogy fekvésére regényesebb, levegője egészségesebb, panorámája hasonlíthatlanul pompásabb a város er­dejénél. Az alföldnek végtelenbe vesző, délibábos síksága és a felvidéknek magasba kapaszkodó bérczei, a talaj­alakzat ez ellentétei találnak barátságos mesgyét szé­lesre elvetett lábainál. És messzelátó orma nyolcz vár­megye határába hagy betekintened. Éjszaknak a ké­kellő Mátra emelkedik felül a nógrádi hegyek kúpos gerinczein; déli irányban Pestmegye karangkóros bucz­­kái szegélyzik ez óriási tájkép keretét. Délnyugatnak Budapest épületei szűrődnek át a főváros füstös levegő­jén. A pilisi hegyek alját nyaldosó Duna óriás ezüst­szalagként tűnik eléd. Hátán füstölgő t­űzhajóival, part­jain a Visegrádtól Harasztig oly gazdag változatban sorakozó falvak és városok, erdők és szőllők kies sze­gélyével. Az amott tovairamodó bécs-pesti vonat mesz­­szehangzó robogásába a hegy lábáról legelő csordák ko­­lompja hangzik és belecsattog az erdő dalosainak üde éneklése. Balra Fóth karcsú tornyai és fehérlő házai bukkan­nak ki az akáczok zöldjéből. Jobbra a történelmi je­lentőségű sik terül el, a mogyoródi csata szinhelye, melyen 1074 ben Géza és Szent László ellenében egy ádáz tusában, Salamon seregét és koronáját, Vid és Er­nyős életét hagyta. Mint a „Cserhalom“ költője dallja: „Árpádnak bánját Salamonnal sok baj emészté — Hej ! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot És gonosz embertől: Mogyoród nem nyelne rokonvért, S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!“ Mint hajdan Salamon, ma is Magyarország királya fut a síkon, ügető paripán a nádasból felütött rókát kergetve „szimatos“ őszi napokban és csatát ver hadse­regünk ugyane téren — a fóthi hadgyakorlatok alkal­maival. Hosszú idők feledékeny folyamán a mogyoródi csata emléke rég elzüllött a helybeli lakosságnál, de nem a síkját meghallott költőé, ki lantjának egyik gyöngyében örökíté meg a fóthi Somlyóhegy habzó gyöngyét, — a „Fóti dal“-ban. Hol­dusfürtü borág ko­­szoruzza e hegy oldalát, erdős csúcsától keletnek, áll e dal szülőhelye, az emlékezetes gunyhó, egykor Fáy ELLENŐR Budapest, péntek, szeptember 16. 1881. A hadgyakorlatok. Miskolcz, szept. 15. (Eredeti táv­­i­r­a­t.) A király a környéken időző összes fő­­herczegekkel részt vett a mai gyakorlatokon. Fer­hegy megostromlásában rész vett Ghyczy tábornok honvéddandára is. A király nagy figyelemmel nézte a honvédeket, láthatólag meg volt elégedve. A roham végeztével a harczvonal elé lovagolt, oda hivatta a tiszteket s legteljesebb megelége­désének adott kifejezést. Ezután a legénység felé fordulva így szólt: „Nagyon szép volt a roham, nagyon szép, viseljétek magatokat ezentúl is ilyen derekasan.“ A gömöri zászlóaljat külön is megdi­csérte, tudakozódván felőlük. Más alkalommal a vetés között lovagolt a király törzskarával, mi­dőn egy ezred honvéd arra vágtatott keresztül, a király megállóit s szemlét tartott fölöttük, mi­dőn látta, hogy a fárasztó gyakorlat daczára mily erőteljes, hatalmas honvédeink magatartása, a vezénylő tiszteknek oda kiáltotta : kitűnő ! kitűnő ! A külföldi tisztek közül ma többen fejezték ki szerencse-kívonataikat, és elismerésüket hon­védeink fürge ügyessége, kitartó fáradhatlansága fölött. Honvédségünk tisztikarára oly örvendete­sen hat ezen eredmény, hogy a hadgyakorlato­kat miskolczi diadalnak nevezik. A királyt ma a hadgyakorlatokról való visz­­szatértekor nevetésre fakasztották a czigánygye­­rekek, kik a kocsi után futva czigánykerekeket hánytak, Mendel b. főhadsegéd pénzt vetett ne­kik. Miskolczra érve egy kis­fiú kérvényt tartva kezében futott a király kocsija után, a király megállittatta­­kocsiját s átvette a folyamodványt Miskolcz, szept. 15. (Eredeti távirat.) A külföldi katonatisztek, kik a miskolczi had­gyakorlatokra voltak vezényelve, kitüntetéseket kaptak a királytól. A vaskorona-rend első osz­tályú keresztjét kapták: Frianz gróf franezia, Lesejnsky német, Sándor orosz, Ghersi olasz tá­bornokok ; a második osztályút: Rosenberg ezre­des, Gaberg őrnagy németek, Jovanovics szerb ezredes, Koch orosz tüzérfőhadnagy, de Maistre, Meretti franezia századosok, Glahn dán ezre­des és Sismond­o olasz ezredes; a Ferencz- József-rendet Kurtovich szerb főhadnagy. Az angol tiszteknek Fielding tábornoknak és tár­sainak, minthogy az angolok idegen érdem­jelet el nem fogadhatnak, a király arczképét ajándékozta. Kitüntetésben csak külön katonai meghatalmazottak részesültek, attachék nem. A mai udvari ebéden valamennyi idegen tiszt teljes díszben jelent meg a nyert rendjellel, a királynak megköszönni a kitüntetést. A király sokáig szívé­lyesen társalgott velük, legtöbbet a hadgyakorla­tokról beszélgettek, különösen a szépen sikerült András tulajdona. Mellette terültek el Ferenczy, a szob­rász és Vörösmarty szőlője, ki e hegy szeszét nemcsak humortól pezsgő bordalában, de saját készítményü pezsgő borával is megörökíté. Összezúzott márványtáblák tört darabjai egy szikla­­tömbön, a hegy csereidejében más magyar költőnek, egy mély gondolkodónak emlékei. Fekete János grófé (szül. 1741. meghalt 1803.), Fóth egykori uráé, ki óra­­hosszant elbolyongott, tépelődött és ábrándozott e kies hely sűrűjében. Európai műveltségű, tanult és felvilágo­sodott főur volt, a milyen ma is kevés találkozik mág­násaink soraiban s az idétt még gyérebb számú. Előbb, mint katona szolgálta hazáját. De szabad érzülete, nyilt jelleme nem egyezvén meg az osztrák hadsereg szelle­mével, leköszönt táborkari állásáról s fót­i magányában a múzsáknak szentelte idejét. Az 1790 iki országgyűlésen, rövid politikai szerep­lése folytán felvilágosult nézetei által nagy feltűnést s az aulikusok körében gyanakodást keltett maga ellen. Annyira, hogy a Martinovics-féle összeesküvés rendőri befogatásai elől csakis a Németh, kir. főügyésznek fize­tett 10 000 frt utján menekülhetett. Élte hátralevő idejét az irodalomnak szentelte. Sürü levelezésben állott Voltairevel, ki egy költeményt szentelt Fekete jó borának és költészetének magaszta­­lására. Nem minden irigység nélkül jegyzi meg gróf Dessewffyhez írott levelében Kazinczy Ferencz, hogy Fekete csakis jó bora mellett volt képes a nagy fran­czia íróval rész verseit lenyeletni. Lehet, Kazinczynak sem ártott volna több szeszt önteni száraz költemé­nyeibe. Nem kerültek volna oly hamarosan az irodalom­­történet száraz — herbáriumába. Egyébként akkori irodalmiunk nagy része fordítás volt. Bevallott vagy eltagadott. Gróf Fekete legalább megnevezte műveinek eredeti mestereit, nem úgy, mint a „Bácsmegyei Leveleidnek átplántálója A „Magyar Epicur“ — mint épen e lapok hasábjain évek előtt Závodszky Károly elnevezte volt, francziából, olaszból s a klasszikusokból fordított. Bírjuk tőle Voltaire „Can­­did“-jét, „Orleansi szűz“-ét, Ovid „Liber Amorum“-át, Ariosto két énekét. S e mellett egy csomó eredeti köl­teményt. Nyelvezetekre: magyart és francziát. Tartal­milag túlnyomóan szemlélődőt. Alakilag a francziáskodó magyar irodalom (Toldy szerint: franczia iskola) páros rima, alexandriai versidomában írottat. Hamvait a gróf Károlyiak fóthi kriptájának egy félreeső fülkéje, síremlékét az odavaló plébánia kertje, szelleme maradványait, műveit az akadémia kézirattára őrzi. Magas szellemének, felvilágosult gondolkodásának, józan életbölcsészetének emlékei. S a hol fóthi lakának egyszerűségét kedélyesen leírja, a zajos Aufidos dalno­kának a „középszert“ dicsérő életphilosophiája öm­lik el sorain, akár amaz ódát visszhangzanál „Nod ebur, neque aureum Mea venitet in domo lacunar.“ „A melyből most írok, czifrátlan lakásom Nem mágnásnak való alacson szállásom, Csak egy nemesi ház, mint Horácz Tiborja Melybe a kevélység magát be nem fúrja. gyalogsági rohamokról, a honvédség jelességéről. A honvédhadnagynak, a­ki őrtiszt lévén, hiva­talos volt az ebédre, a legnagyobb megelégedését fejezte ki király a díszszázad magatartása felett, Mendel báró útján tudatva ezt Vidovich honvéd­századossal és Kerner főhadnagyával is. Rudolf trónörökös holnap Miskolczra lő, s a királylyal együtt megy gyakorlatra, egy órakor visszatér­nek, két órakor rövid ebéd, három órakor a ki­rály utazik Gödöllőre, vele Rudolf, József, Al­brecht, Rajner, Károly Lajos, Ferencz és Jenő főherczegek. Miskolcz, szept. 15. (B. C.) A király ő felsége dél­utáni 3 órakor tért vissza a mai gyakorlatról és a be­jövetele útvonalában összesereglett nagyszámú közönség részéről a legnagyobb lelkesedéssel és a legrokonszenve­sebben üdvözöltetett. Midőn ő felsége visszatéréséiben a városba ért, egy fiúcska és egy öreg ember kér­vényeket nyújtottak át az uralkodónak, a­ki azokat a legkegyesebben átvette. Délután 6 órakor — mint ren­desen — udvari ebéd volt 52 terítékkel, melyre ki­zárólag a katonaság köréhez tartozó vendégek hi­vattak meg. Holnap befejezett gyakorlat után a király ő felsége a gyakorló térről a miskolczi pálya­udvarhoz fog hajtatni, a­hol őt a megyei és városi ha­tóságok vezetői várják, s a­honnan ő felsége Rudolf trónörökössel, József és Károly Lajos főhercze­­gekkel, valamint kíséretével udvari vonaton 21/1 órakor Gödöllőre utazik. Az idegen katonatisztek a gyakorló­térről visszajönnek Miskolczra, s délután 3 órakor az udvari asztalnál déjem­er dinatokrt tartanak és dél­utáni 6 óra előtt elutaznak külön vonaton Bécsbe. Albrecht főherczeg tábornagy a többi főherczegek­­kel együtt szombaton délután 3 órakor utazik el Mis­­kolczról. Az osztrák-magyar vámkonferentia összeülése ok­tóberre van kitűzve. A „Presse“ óva inti az osztráko­kat, hogy ne várjanak sokat e conferentiától, mert a magyar kormány érdeklődik ugyan a l­i­s­z­t - v­á­m be­hozatala iránt, de azért nem hajlandó kárpótlást adni Ausztriának, és azt mondja, hogy az ausztriai malmok­nak is javára fog válni a liszt­vám. A vámkonferencia az árustatisztikával is fog foglalkozni, az előle­­ges értekezletnek ebben a tekintetben sem volt óhajtott sikere. A magyar kormány ugyanis nem ellenezte, hogy Ausztria is szedjen statisztikai illetéket és követelje a szállított és érkezett áruk dedlarálását, de határozottan vonakodott közös eljárást elfogadni és csak a gyűjtött statisztikai anyag kicserélésére hajlandó. A danzigi találkozás egyik eredménye, mint Ber­linből jelentik, az lesz, hogy a német és orosz kormány legközelebb tárgyalásba fog bocsátkozni egymással a kereskedelmi viszony javítása érdekében. Algériában az arabok izgatottsága a franc­­iák ké­szülődésével arányban növekszik. Az algériai törzsek közt egy régi fetvát terjesztenek most a marabuk, a­melyet a sztambuli levéltárból szedtek elő és Tripolisba vittek legelőször. Ez a fetva azt állítja, hogy muzulmán fejedelem csak akkor köthet békét a hitetlenekkel, ha az ország érdekei követelik, de azt a békét is meg­szegheti, ha az izlámnak használhat, vagy ha ezzel mu­rzul­m­án mgíx-shof b­í­r k­ispilpnok­ keréből. Természetes, hogy ezek a tanok nem hűtik az arabok fanatismusát. A kairói lázadás. A lázadás közvetlen oka állítólag az volt, hogy Riaz kormányelnök Alexandriába akarta áthelyezni a 4. ezredet, a­melynek Ahmet­ el-Arabi az ezredese. Az al­­király reggel kapta az első figyelmeztetést a készülő forrongásról és hivatta Riaz pasát. Ugyanakkor Daud hadügyminiszter levelet kapott Arabi ezredestől, a­ki tudatta, hogy negyedfél órakor az Abdin palota elé fog menni a sereg és ott fog maradni, míg nem fog telje­­sittetni az a kívánsága, hogy az alkirály bocsássa el Nem találhatsz itten kárpitpalotákat, Szegény sírásával ékesü­lt szobákat. Nem akadsz tükrökkel rakott rejtekekre, Ezüst, aranytálban idegen étkekre. Nem látsz itt czukorból ékesült tornyokat, Vagy olasztul segült idegen fagyokat, De találsz jó szívre, zsiros káposztára, S ahhoz vidámitó Somlyónak borára!“ A végletek különös találkozása, hogy a költő egy­szerű lakása birtokutódja, Károlyi István gróf által fe­jedelmi pompájú, fényes palotába olvasztatott és tán épen a helyen, hol Voltaire barátja a franczia encyclo-nuedisták és szabad szellemek munkáit őrző, ma az egy­­áz atyáinak és a franczia vallásos irodalom elsőrangú bajnokainak foliansai pompáznak aranyos kötésekben. Voltaire helyén Dupanloup, Mirabauden Massilon, La Mettric nyomában Feneion, s egy Diderot után Bourdalon !* De a „Somlyónak“ a „Magyar Epikur“ által meg­énekelt „vidámitó bora“ már ott habzik poharai­ban a vig társaságnak s a bársony pázsit térítőjén fel­tálalva az epikuri ozsonna, melyen ügyes gazdasszonyok és fürge leányok biztató kínálása mellett bámulatos pusz­títást visz véghez a felfokozott „e v é s­z e t­i“ tehetség. De a vidám kedv bizalmas baráti körben, az erdő balzsa­mos levegője, a hegymászás és a hoszti séta, derült adomák, jókedvű toaszok és szabadon kifakadó magyar dal csodás hatást gyakorolnak a gyomor torok fo­gyasztó erejének növelésében. Itt tessék dr. Tanner „koplalász“ urnák amerikai tréfáját ismételni. A hol megifjodik tested összes ócska szervezete s az íróasztal mellé szoktatott kényelmes lábaid a cziczázásban ver­senyfutásra vetemednek őzfürgeségü leánykákkal. Még a társaság patriarchája, a budai Normafával kar­csúság dolgában vetélkedő főesperes is, csak azon múlik, hogy be nem állott farkasnak, mert elöl­járó létére nem tart­ illőnek utófutárként szerepelni, és összes erejét megtakarítandónak tar­totta a debreczeni zsinat " kilátásban levő pártküzdel­meire. Annál jobban szaporázta a dalokat és mély hangja öreg harangként zúgott bele az ifjúság magas csengettyű c­orusába. De mindnyájunknál gyorsabban iramodott a mú­­lékony idő. Egyszerre csak reánk alkonyodott s a be­borult ég, a felhők mögül kikandikáló egy-egy csil­lagával, oly hamisan kacsintott alá a mi kiderül­t, csillagrugó jó kedvünkre. A távol főváros éji világítása bűvös fényt hinte az elpihenő természet látképének hátterében s a torony megkonduló harangja a völgy fohászaként emelkedik az ég felé. „A karcsú templomok mi szépek Legmagasabbak az ég után. De te vagy ók anyatermészet Az Isten háza igazán.“ Dr. SPINOZA.

Next