Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-20 / 17. szám

Első évfolyam. SZERKESZTŐI md­» 1 : Jlel­kii»'yuzd­a 10- 67­ ,10V* a lap szellemi részét illető czimzendők. közlemények Égési ívre Félévre . AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ...................1® frt- |j Negyedévre . . . . .................... ill Kora helyben Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. ,i írt. 1 fit. s Megjelenik az „Ellenzék mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. IT. szám Kolozsvár, szereda, October 20, 1880. KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAK: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A Gazet­ának. Lapunk egy másik rovatában közöljük a Gazeta közelebbi számának reánk vonatkozó czikkét egész terjedelmében. Szükségesnek véljük e közlést, hogy legalább mi ne essünk abba a hibába, melyet idézett laptársunk elkö­vet, hogy megjegyzéseinknek egy-egy szaka­szát kikapja az egészből, s az összefüggést számba nem véve, s indokainkat mellőzve, nem egészen azt mutatja be olvasóinak, mint a­mit mi állítottunk. rz A kérdés e körül forog: a Gazet­a azt kívánja, hogy a románok összesége ismer­tessék el politikai tényezőnek. Mi meg kez­dettél óta akként állítottuk fel a tételt, hogy a nemzetiség nem egyéb egy államban mint kulturális tényező. A Gazet­a saját okoskodása alapján ar­ra a következtetésre jut, hogy a románok, mint ilyenek, részesíttessenek állami java­dalmazásban; mi meg azt feleltük erre, hogy ez állambölcseleti képtelenség és politikai, pénzügyi lehetetlenség. Vitánk tárgya ennyiből áll. Birkózzunk meg e kérdéssel. Nemzet és nemzetiség között lényeges fogalmi különbség van. Mint Kossuth Lajos legújabban a lángász találó vonásával meg­jegyezte, a nemzetiség „ethnographiai vélet­len“ , a nemzet ellenben a „történelem műve.* „Ugyanaz a nemzetiség különféle nemzetekre lehet­­fölosztva, míg egy nemzet különféle nemzetiségekből állhat és áll is mindenütt.“ Nehezen megc­áfolható szavak ezek. S mi álláspontunkat e tételekből deriváljuk. A nemzet: politikai tényező; álladalmi szerkezet; történelmi individuum. Ilyen a magyar, a német, a román Romániában s­s szerb Szerbiában. A nemzetiség : nyelvezeti egyesülés ; egyformaság a szokásokban ; több egymást megértő egyén és család összesége szerkezeti összefüggés nélkül. Egy grammatikai egység, melyet népszokások s legtöbbször közös re­­ligo támogatnak az egyesülésben. Ahoz tehát, hogy az egy nyelvet beszé­ló, egy helyen lakó, s szokásaikban összeol­vadt fajból nemzet váljék, szükséges a történelmi élet. Történelmi élet, mely nem azt teszi, hogy rendre szülessenek és meghaljanak az egyedek s a múltnak ne le­gyen egyéb emlékezete senn, mint mit a nép­­regék traditiója megőrzött, hanem azt, hogy a faj összetartozandósága szerkezetileg szabá­lyozott lett légyen, s bizonyos meghatározott területet állandóan leírva, szokásaival, törvé­nyeivel, életképességével, és annak megvé­­delmezésével, ama területet a benne lakó egyedekkel együtt, egy saját czéljainak, fej­lődésének és jellemének megfelelő, önálló és rendezett egységgé avassa föl. A melyik fajnak ily élete van, az ott történelmi életet élt, s politikai in­dividuummá fejlődött. De a melyik faj csu­pán grammatikaiig különbözik a másiktól, annak nincsen, nem volt történelmi élete, s így nem vált nemzetté, hanem megmaradott nemzetiségnek, így vált nemzetté az angolszász, da­czára a germánoknak, normannoknak és ró­maiaknak, így a franczia, daczára a burgun­­doknak, allemanoknak stb. így az amerikai angol, daczára a németeknek, spanyoloknak, chinaiaknak. Így a román Romániában, da­czára a bolgároknak, bosnyákoknak, magya­roknak stb. így a magyar, daczára a tótok­nak, szászoknak, románoknak. A Magyarországon lakó románok, a hon­foglalás óta nem adták a történelmi indivi­dualitás jelét. Ez ország zaklatott történel­me sokszor fölvetette ama nagy kérdést, hogy melyik faj legéletképesebb arra, hogy nem­zeti típusát rányomja a négy folyam honára — s a kérdés mindig a magyar faj előnyé­re ütött ki. A magyar hozta törvényeinket, ő alkotta intézményeinket, ő védelmezte ha­zánkat. Ő bizonyította be fejlődésképességét politikai, kulturális és harczászati téren egy­aránt. Ekként lett belőlünk : nemzet. S mivel a román mindezt nem tette, megmaradt nemzetiségnek. De tévedés azt hinni, hogy e történel­mi fejlődésből speciális jogokat akarnánk le­vonni a magyar faj számára. Mert az, hogy az állami élet minden nyilvánulása ma­gyar legyen, nem külön jog, annál kevésbé kiváltság, hanem államfenntartási szükség. Arról vagyunk meggyőződve, s e meg­győződést — eltekintve törvényeink rendeleté­től — minden becsületes állampolgárnak táp­lálni kell, hogy Magyarországnak, mint ál­lamegésznek, területi integritásával s belső egységével fenn kell maradni. E fennmara­dást nem biztosíthatja egyéb, mint egységes szervezet befelé, s egységes védelmi képesség kifelé. Ez úgy hisszük annyira elementáris dolog, hogy bizonyításra nem szorul. Ám, ez egységet csak egy nemzet fejt­heti ki , s e nemzet nem volt más és nem lehet itt más, mint a magyar. Ezért mond­tuk, hogy nem külön jog, hanem állami szük­ségesség az, hogy magyar legyen minden nyilvánulása államunknak. Állami alakulásunk kényszerűsége pa­rancsolja ezt. Mi lenne az országból, ha mint nemzet szerepelne benne minden nemzetiség? Ha — miként már egyszer a Gazet’ának mon­dottuk — külön román, tót, német, szász, szerb, rosnyák, horvát törvénykezés, közigaz­gatás, országgyűlés, hadsereg és miniszté­rium volna? Nem tartaná ezt a Gazet’a kép­telenségnek? Nem egy ezredéves államalaku­lást bontana fel az gyökerestől ? Mily alapra képzel fektetni egy ily föderatiót ? Már­pedig, ha n­e­m­z­e­t­i jogokat követel a Gazet­a, akkor meg kell hogy feleljen ezen kérdésekre. Látom én hogy igyekszik disting­­válni. Látom, hogy minduntalan csupán tan­intézeteket emleget. De ki politizál, annak számba kell ven­ni fölállított elvének minden logikai követ­kezményét. A külön tanintézeteket azért kö­veteli, hogy terheik arányában részesíttessenek javadalmakban is. Feledi, hogy az állam, nem börzen jegyzett részvénytársulat, hol a votumok a befizetett összegekhez arányosít­­hatnak , és feledi, hogy éppen annyi joguk van a többi nemzetiségeknek ez államban nemzeti functiókat követelni, mint a romá­noknak. És a­mi a legfőbb, feledi megmon­dani, hogy mikép vélné érvényesíteni az ál­lami egység felbontása nélkül e heterogén funkciók teljesítését? Míg a Gazet­a csak követel, de nem adja jelét komoly gondolkozásnak, míg csak rövid kivonatban közli állításainkat, s elhallgatja érvelésünket, addig nem te­kinthetjük e téren működését egyébnek, mint áltatásnak saját közönségével szemben. Helyesebben cselekszik a Gazet­a, ha olvasóit fölvilágosítja a helyzet követelmé­nyeiről; ha a­helyett, hogy oktalan ábrán­dokba kergetné őket, megmagyarázná nekik, hogy Magyarországon sok a baj, de mivel az mindnyájunké, siessenek ők is a segélylyel , hogy semmit sem érő passivitásuk helyett, teljesítsenek közkötelességeket, s magas fel­hők helyett járjanak e földön, hol nemze­tiségük kulturális fejlődésének mi­­sem áll útjában, s ha áll valami, azt nem duz­­zogással szokás orvosolni, hanem polgári jo­gaik tevékeny és helyes irányú gyakorlásával. Tegző. TÁRCZA. Háromszéken. Rónaság, min elsiklik a gondolat, mint a szárnyaló sirály a nyugalmas tenger habjai fe­lett. Itt-ott a láthatár kékjébe belecsillogó torony­­tetők utak mentén viruló mezők, kalászos szán­­földek, s ringó tányérvirágos barázdák, kakukvirág­­tól tarka legelőkön nyájak kolompolása és a pász­tor gyermek egyhangú kiáltásai, mibe belevegyül szerelmes társának bús furulyaszava. . . . E kép tűnik eléd, ha elhagyva az indóházat, Brassótól Szentgyörgynek veszed az utat. * • * Már ősz felé volt. A késő reggel lomha kódpárázata nehézkes lebegésével födte el a tájat, mint bántó gondolat a vétkes öntudatot. A fuvaros lovait biztatgatva néha-néha kö­zibök csörtet ostorával, mialatt szomorú nótákat fütyörészget. ... És az olyan sok gondolatot ébreszt­ve A három kis poroszka egyhangú lábdobba­­násai, a kocsi altató zörgése, előtted a félig elta­kart táj borús képe, és hozzá az a panaszos egy­hangú fütty , beloporkodnak merengéseid közé, s te ugy elgondolkozol. . . . * * Mire a délre szálló nap ragyogó sugarai győ­zelmet vívtak a ködtenger felett, már jókora utat magam mögött hagytam. A távolon már látszott Uzon templomának tornya.. Út mellett, a községhez közel, nagy kaza­lokba rakott takarmány : búza, rozs. — És nem gyújtják föl erre járók e kaza­lokat, földi? — Nem azt, uram, ha jó emberé, felelt a fuvaros. — Amott mégis tűznek látom a nyomát; azt ugy látszik felgyújtották. — Fel bizv­a, a Kohnó volt. — Hát azt miért kellett hamuvá égetni? — Kelleni, nem kellett ; de megesik az olya­non : nyúzza az a népet. — Így vesznek igazsá­got rajta. — Mert nem mennek a törvényre ; ott kell az igazat keresni. — A törvényen?! . . . Hejh, uram............. Egyebet nem mondott, a helyett felemel­te az ostorát, megriasztotta poroszkáit, tovább fütyörészte a panaszos nótát. Lehajtott fővel elgondolkoztam. * * * Azon a M i­k e s e k fészke. Az út mellett jobb­ra áll a komoly kinézésű épület, barnás-város fa­lával, kiszögellő lépcsős tornáczával, s nagy négy­­szögű ablakaival. Megjártam a roppant termeket, az alig egy négyszög­ölnyi kápolnát, a boltozatos pinczéket... mind szépek és jó karban vannak azok. De a kert, azt nem éri fel semmi. Évtize­des hársak és jegenyék szegélyezik a jókora virá­gos kert széles ösvényeit; itt pad alattuk, majd egy faderékba vésett kettős ülőke, odább három lábra helyezett malomkerék asztal. A vetemé­nyes és gyümölcsös is csak félig meddig az: in­kább olyan, mely a kényelemnek, az előszeretet­nek van ápolgatva. Elbetyujogtam benne. Szeretem a kertet: az az örökös rezgése, suttogása a lomboknak, mik mintha bánatos re­géket hallanának ; az a nagy életmozgalom, mit a rögöknek szemlélete nyújt: siető hangyáinak ez­reivel, futonczainak szakgatott járáskelése, s sza­bó bogarainak változó, gomolygó mozgásával : ki­ragadnak a mindennapi küzdelmes élet fárasztó gondjai közül, s egy jobb, békésebb világnak sej­­ditését árasztják el csüggedéseim felett. * * * Leültem a padra. Körültem csend s béke honolt, mint oly kebelben, melyet csalódásoknak sebjei nem éb­­resztettek fel édes, boldogító hitéből, gyermekes bizalmából, az élet s emberek iránt. Csak fejem felett zúgott csendesen a terebélyes hárs lombos koronája, melynek ágait az őszi szélnek szárnyai ingatták ; távolról tompa mozgással hangzott a malom vizének locscsanása, s mint elhaló sóhaj, a malom-kerekek egyhangú, elmosódó zaja. A családra gondoltam, melynek birtoka a hely, hol álmodozva ülök; e családra, melynél ama nagy bujdosója vala, ki „Egyedül hallgatta tenger mormolását, Tenger habja felett, futó szél zúgását“ . . . Zabolni Mikes Jánost a kertben találtam. Hosszasan társalogtunk. Megkérdeztem nőtlensége okát, kitérőleg fe­lelt : „asszony emléke, ki hűtlenné lett ! . . örök­ké élő bántó gondolatok . . . ezek az én napjaim állat.lló kísérői. Mért nősülnék? Jobb nekem igy ; közügyek se érdekelnek ; i­f!..t.!sérlem egyszer, ha használni tudnék. De akaraterőm megtörött a pusztítók, haszonlesők erejével szemben . . . Csendes ember lettem.“ Most már valóban az lett: csendes em­ber, kit nem bántanak sem a szép asszony ki­­sértő emlékei, sem a szegény hazának pusztulása. . . Csendes ember , fölötte három lábnyi ke­mény röge a földnek, mit nem öntöz meg szerető gyermeknek elomló könnyűje, s csak olykor-olykor ha elborong fölötte nedves felhőknek vándor serege, kap pár csöpp vizet, hogy a hautokat himes vi­rággal födje el a nyár . . . És egygyel ismét kevesebb a Mikesek száma. A magyar históriai nevek soraiban rést­üt örökké rágó fogával az idő; hézagok támadnak azon nevek között, melyek történelmünk fényes lapjait lényekkel írták tele . . . hézagok, miket törpa- napjaink lelkesülésben szegény ifjúsága be­tölteni nem fog soha. Borus hangulattal hagytam el a kertet. Szekérre ültem ; a favaros csendes lépésben hagyta lovait, s panaszosan fütyörészte újra azt a dalt. . . . Lehajtott fővel elgondolkozom. * * * A pap a távoli hegyek között már leáldo­zott e­lső sugarai búcsúzva aranyozók, az er­dői­ k­­áz sárgulóba indult lombjait. Közel, s távolon a letarolt mezők busán emelik arczukat elém, mintha panaszolnának az emberek meg­­rabló keze, s az ősz hidegülő széljárása ellen. A békanyál már megkezdette vala őszi ván­dorlását , vékony szálait szeszélyes alakokba bo­nyolítva, vitte az esti szellő messzi táj felé. A sás között is minden csöndbe tért. Nem hang­zott onnan sem a békák egyhangu éneke tele­töltve rezgésükkel a leget, sem a békászó madár lubiczkolása. Távolról pásztorem­ber kurjantása rezzente meg a csöndet,­­s ostorpattogása, mikkel nyáját egybe hajtá. Alkonyadék. Oly szép a táj, ha hervad s veszti ékeit: a lesohajtó levél bus rezzenéssel meg meglibben a mig földre hull; a vándor szellő takarmány füveknek elszáradt korait, s letarolt gabonák cson­ka szárait megrezzenti érintésével, s a hang, — mintha a puszta föld kebelére feszitett hurok zengenének — át, megát sohajtoz messze tereket, mig lassúbb s lassudabbra válva, erőtlenül elvesz a kétes távolon. A tájnak bús gondolatokat keltő szemlélete, s a panaszos dana széppé teszik a hervadást, s kárpótolják a fájó érzetet, mit minden elmúlásnak képe felfakaszt. A kocsi lassú poroszka ügetéstől V.u.d ’­ladott; a fuvaros mindig fújdogálta azt a szomorú dalt, midőn S.-Szt-p rgyre megérkezem. Késő éj volt ; pihenni tértem. K. Y. * — Szabolcsaié­gye közönsége a jelen­legi közigazgatás hiányainak orvoslására egy czél­­szerű­ javaslat kidolgozása­­.égétt, 21 tagú bizott­ságot küldött ki. A bizottság már meg is kezdet­te működését, s tapasztalt hiányokat és azok or­­vosolhatását két kat­egóriába sorozta. Első osz­tályba oly hiányok tartoznak, melyek magából a rendszerből származtathatók, s másodikba ellen­ben olyanok, melyek csakis a kezelés és ellenőr­zés gyarlóságai folytán jelentkeznek. A bizottság emlékiratot fog a minisztér­umhoz benyújtani, s e czélból egy szűkebb körű választmányt küldött ki oly megbízással, hogy az általános rendszer javí­tását czélozó emlékirat alapul a tisztviselői válasz­tást vegye. A „Gazd­á“-ból. Megszüntünk-e mi politikai factor lenni? E kérdés reánk, erdélyi és magyarországi románokra, vonatkozik. Egy lapunk és a kolozs­vári magyar függetlenségi­­párt közlönye az „El­lenzék“ között, ennek megjelenése pillanatától, ke­letkezett eszmecsere indított arra, hogy e kérdést közelebbi megvitatás tárgyává tegyük. A magyar szélsőbal emberei, Kossuth elvei­nek követői, más politikai téren álló véreiktől,min­­denkor egy bizonyos nyíltság által különböztek. E tulajdonságuknál fogva őket mindig többre be­csültük amazoknál, kik noha ugyanazon érzelme­ket táplálják irányunkban, valódi terveiket azon­ban titokban tartani igyekeznek, nemzetiségünk jólléte és haladása iránt bizonyos jóindulatot szín­­­lelvén, így ismerve tehát az ellenzékieket, nagyon meglepett kolozsvári lapjuk programmjának a nem magyar nemzetiségeket érintő pontja, meglepett pedig azért, mert oly bonyodalmasan lett szer­kesztve, mintha a tiszafák konyhájából került volna ki, és már eleve kétségeinknek adtunk ki­fejezést abbeli ígéreteik felett, hogy „teljesen a jogegyenlőség alapján fognak állani.“ Ekkor az „Ellenzék egész őszintén felelt nekünk és vála­szából meggyőződtünk arról, hogy a függetlensé­giek is szigorúan ragaszkodnak azon végzetes és ártalmas theóriához, mely szerint az állam csak a magyaroké és csak értték létezik, így tehát ők megvallják nyíltan, a­mit a tiszaisták a filantro­­pizmus és álliberalizmus csalékony maszkja alá rejtenek. „Mi — úgymond az említett ellenzéki lap — a jogegyenlőséget csak az egyén szempontjá­ból hangsúlyoztuk, mert a románok összességét nem ismerhetjük el politikai faktornak, azért nem is adhatunk helyet azon okoskodásnak, mely sze­rint a románok jogosítva lennének megkövetelni, hogy az államterhek hordozásának arányához ké­pest részesíttessenek tanintézetekben és egyéb ja­vadalmakban.“ íme — írja tovább a Cazetta—néhány szó-­­ ban a magyarosítási rende­r valódi kifejezése. Ha az ellenzék hívei a nemze­tiségek, mint összessé­gektől categorice nigodtak bármely jogosultsá­got az államban, ezt nem is róhatjuk fel nekik következetlenségnek, mert hisz ők az 1868-iki or­szággyűlésben a Deák-párt többsége által megsza­vazott úgy­nevezett „nemzetiségi törvény“ ellen ismételten nyilatkoztak és nem forog fenn kétség az iránt, hogy ha ma­holnap sikerülene kormány­ra jutniok, ezen törvény merőben cassatióját ke­resztülviszik. A mai kormány még eltűri ugyan, hogy a „nemzetiségi törvény“ a számtalan régi és új törvényczikk között szerepeljen, de csak azért, hogy a világot ámítsa vele és azon meggyőződés­ben, hogy sikerült illusoriussá tenni. Volt idő, midőn ezen országokat lakó ro­mán nemzet ugy benn, mint künn politikai fac­­tornak tekintetett Az 1848 -i korszak meghozta volt az alkalmat, hogy teljes jogegyenlőségre ver­gődjék és a hatvanas években az október 20-diki diploma kihirdetése után kívánságai és követel­ményeinek bár részbeni megvalósulásához közel látozott lenni. Akkortájban még magyar polgár­társaink körében is kezdett meghonosulni az esz­me, hogy a román nép politikai faktor, a­mit ig­­norálni nem lehet. Lehetséges volt-e vágjon, hogy 15 év alatt viszonyaink oda módosultak legyen, miszerint ma már azt lehessen rólunk mondani, hogy nem vagyunk egyebek, mint az egyéneknek­­ egy nagy serege? Nem lehetséges, hogy egy oly nép mint a miénk, a mely három milliót számlál és mely új­jászületésének ösvényére oly erélylyel lépett né­hány év alatt elveszítse nemzetiségi életerejét. Nem, a román nép ma is politikai faktor, ép ugy, mint 1848 és 1863 iki években. És vájjon any­­nyi politikai súlyt se reclamálhassunk számára, mint a­mennyivel Keleten a legkissebb keresztény nép is bír ? Az erdélyi és magyarországi román nép ezen államban kétségkívül­ jelentékeny politikai faktor legalább de facto, ha de iure nem, de fájdalom­mal kell megvallanunk, hogy évek hosszi sora óta nem nyilvánította nemzeti erejét oly mérték­ben, hogy ne csak benn, de künn se veszítsen politikai jelentőségéből Nemzeti politikánknak czél­­ja kellett volna hogy legyen, minden rendelke­zésre álló és megengedett eszközt felhasználni arra, hogy úgy magyar polgártársainknak, mint az egész országnak és a külvilágnak bebizonyítsa azt, hogy az erdélyi és magyarországi románság oly tényező volt mindig, oly tényezőt képez jelen­ben és oly tényezőnek marad, a­mivel a magyar államnak számolni kell. A pénzügyi bizottságból. Budapest, okt. 17. A képviselőim pénzügyi bizottsága ma d. e. 10 órakor L­ontagh Pál (nógrádi) elnöklete alatt folytatólag tárgyalta és bevégezte a föld­mi­v­e­l­é­s-, ipar és kereskedelmi minisz­térium költs­égvetését a kormány részvé­­jetei b.­­ tei -­kei a h . unt fős i.c -nác a. tegna­p ülésről szerkesztett jegyzőkönyv hitelesítése után 15. Sz &4.in4iíkjú hivatal czime alatt 55.700 frt kiadás lévén előirányozva. W­a­mann előadó az összes elfogadását ajánlja. Kemény K. miniszter tudatja, hogy a for­galmi statisztika ügyére vonatkozó törvényjavaslat készen van s igyekezni fog mentői előbb benyúj­tani, hogy a következő kiegyezéskor alapul szol­gálhassanak. Lukács Béla megnyugvással és örömm veszi a jelzett törvényjavaslat előterjesztésének k látásba helyezését. Az ingatlanok forgalmának st­a­tisztikáját is fontosnak tartja s kéri, hogy ebben tétessék adatgyűjtés s a gőzkazánok statisztikája helyett inkább ezt készíttesse. Kemény K. miniszter ígéretet tesz, hogy jövőre oda fog törekedni, hogy az adatok inkább nem annyira tudományosan dolgoztassanak fel s inkább csak a múltra vonatkozólag, mintsem a mostani tényleges adatoknak legyenek használ­ható tükrei. Harkányi a statisztikai adatok hiányos­­ságát nagy­részt a megyei közegek felületes eljá­rásából következteti. Szontagh Pál (gömöri) fontosnak tartja a Magyarországról kivitt s oda behozott áruforgalom statisztikai kimutatását, valamint az ingatlanok, forgalmának statisztikai képét is.

Next