Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-19 / 16. szám

Első évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bel-király utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czímzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre...................13 ht. IIj Negyedévre....................Ii frt. Félévre..........................* "t.­­ Egy hóra helyben . . . frt. Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. XC. szám Kolozsvár, kedd, October 10, 1880. KIADÓ-HIVATA­L : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kilátások. Megsokasodtak a mi bajaink és alig bírjuk a mi terheinket. Az osztrák érdekek elnyelik keresmé­nyeinket, s felemésztik szűkön gyűlő fillé­reinket. Hasztalan a panasz, hogy segély­forrá­saink végleg kiapadtak, mert nincs a­ki meg­hallgassa feljajdulásunkat. A lajtántuli tar­tományok nagyhatalmi állása, ránehezedett államháztartásunk szegényes tényezőire és nincsen erőnk e nyomás alól kiszabadulhatni. Míg itt benn senyved, fogy és pusztul mindenünk — ott künn a czifra tábornokok, paszomántos herczegek és szemüveges urak mennek a maguk u­tán és kisajtolják a cse­kély vért, mely államháztartásunk ereiben még maradt. Mig mi jajgattunk, a köztönkremenés kiáltó symptómáit látva, addig a paszomán­­tos urak a Balkán félszigetet járták rendet csinálni. Itthon fogyott a türelem és nőtt az idegületlenség, és diplomatiánk más koro­nás fó tartományait akarta lecsendesíteni. Mi szegények vagyunk, s tőlünk követelnek , azoknak békét akartak adni, s tőlünk meg­tagadják annak feltételét. Megsokasodtak a mi bajaink és alig bírjuk a mi terheinket ! A közös hadügyminiszter budgetje 1881- re 6 millió összeggel szaporodott. Mire készülődnek? Mikor az Andrássy politika belevitt az annexió kalamitásaiba, s a töméntelen vér- és pénzáldozatokon feljajdult az ország , az­zal nyugtattak meg, hogy békén fáradoz­nak. És most a hadügyi költségvetés ismét növeltetik. Ne mondják, hogy bakkancsot javítnak, ne mondják, hogy élelmezésre fordítják a ki­sajtolt milliókat. Nincs okunk hinni az ál­tató beszédben. Ha békét akarnak, ne cziczomázzák fel a hadserget hiába ; hősöknek nem kell a pa­szomántos livré, s erős karokban szilaj hiza­lommal villan meg a szablya ; ha harczot akarnak , azok viseljék a háborúnak terhét, kiknek érdekében kalandra indulnak. Minekünk béke kell, s szomszédos né­peknek jóbaráti jobbja. Kérdezzék meg a nemzetet, ha akarja-e, hogy keleten kiirtassék a faj, s hatalma meg­­töressék a koronának, mely természetes el­lensége a moszkovitismusnak ; kérdezzék, ha akar-e háborút idegen érdekekért idegen földe­ken, s látni fogják, hogy a nemzet megta­gadja nemcsak azt, hogy pénzével, de még azt is, hogy becsületes neve alatt becsületes és életképes fajok ősi birtokai felett osztoz­kodni induljanak. Nekünk nem kell oly nagyhatalmi állás, mely végszegénységre juttat. Mi békés meg­élhetés és nyugalmas napok után vagyunk. Mi szegények és fáradottak vagyunk ahoz, hogy idegen czélokért áldozni tudjunk. A jelenlegi parliamentben sincsen bizo­dalmunk. Tisza Kálmán uralkodása betegessé tette a Parlamentarismus egészséges rendsze­rét, országgyűlésünket szavazat­képpé tévén. És ez a parliament kebeléből kiküldött hat­van egyént, hogy el­menjenek a közös taposó malomba, a del­egátióba. Nem lesz, ki abban érdekünket védje. A másik hatvan osztrák delegátus, nem fog mást akarni, mint a­mire utasítást nyer. Ma ül össze e kisebb, de hatáskörében fontos gépezet. S a delegátiók megkezdik működésüket. Nem nagy reményekkel látjuk azok ösz­­szeülését; nem nagy bizalmunk van, hogy érdekeinket szem előtt tartják. I­e a magyar delegáció vessen számot önmagával, s álljon az állandó béke, becsületes külpolitika s pénz­ügyi érdekeinkért sorompóba. Az egyes elvész ugyan a politikai pár­tok és kormánytestületek összegében ; de majd ha a história feljegyzi azok neveit, kik gyön­gék valának, midőn érdekeinket kellett oda fennt védelmezni, vájjon az ítélet súlya nem éri-e azokat is, kik az igazság védelmére kelni elmulasztották. Nem bízunk az összeülő delegációban, mert valamint eddig, úgy ezúttal is magán hordozandja a Tisza politikájának dicstelen bélyegét, s mert a hadügyi budget felemelé­se önmagában oly tény, mely bevégzett kül­politikai megállapodásokat enged sejtetni , de elmondottuk vélekedésünket, hogy ellenfeleink, tiltakozó szó nélkül, újabb terheket vállainkra ne rakjanak. Szólottunk és szólni fogunk, mert sem a sokaság közönye, sem küzdelmeink napon­kénti megújulása nem tántorít el kötelessé­günk útjáról. Zaránd, TARCZA. Galamb-posta. Asszonyom! Nehezebb most az „Ellenzék­kel találkozni, mint egy olyan politikussal, ki a maga kenyerén pártolja a kormányt. Mindig el­vonulva él kettős czimera boltíves szobájában. Mint igazhitű hivatalnok sokáig nem men­tem el oda. Reméltem, hogy előbb utóbb meg­ejtjük a találkozást valahol az utczán, a sétatéren, a színházban, a körben, a vármegyeháznál vagy az adóhivatalnál, a­mint gyűjtögeti adatait a „Mi­zériákéhoz. Sokszor elmentem ablaka alatt. Ez a szer­kesztőség, az erős vasrácsozat mögött mindig eszem­be juttatta Cassanovát valamennyi vadállatával. Irtóztam a bemeneteltől. Valamelyik munkatársa megtalál srustukolni, vagy kiírja ujdonságképen, hogy ott jártam s teljes világéletemre gyanússá lennék ez által. Ma délután mégis rászántam magamat. Olyan kerülő utakat tettem, hogy beillett volna rókavadászatnak. Keresztül a Bánffy-ház alatt, vé­gig a Szentegyház utczán ; hősi elszántsággal be­vettem a Trencsénvár sarát; (még mindig nincsen parkírozva) titokzatosan fordultam be Kolozsvár Athenéjébe a Farkas-utczába. Színház, egyetem, kollégium, piaristák, pro­­fessorok, templom. Vajyon miért hívják Farkas­­utczának ? Épen nekem való csendes utcza, se ko­csi, a járókelők, se kandi szemek. Farkas-utczából sikátor vezet a Király-ut­­czába. Ez is csendes és elhagyott, mint illik a vasárnap délutánjához. Király-utczában benyitot­tam az „Ellenzék “-hez. Megmondtam az ön üzenetét. Nem kergetett ki. Megmondtam, hogy a lap unalmas, nem ha­rapott meg. Megmondtam, hogy igen sok benne a politika, nem vágta ki a nyelvem. Végre meg­mondtam, hogy mindez az ön véleménye. Erre aztán csendes contemplatióba merült. Előszette az eddig megjelent számokat. Ez is nőknek volt szánva, ez is, ez is . . . úgy látszik so­kat kívánnak. Aztán csendesen fütyörészni kezdet­te, hogy „ott se legyen nekem megmaradásom“. Panaszkodott, hogy nem érkeznek a re­mélt tárczaczikkek. Még választ sem kapott le­velére. Pedig itt az ősz­­s divattudósítás igen jól fogna. Sétálni mentünk. Ön asszonyom régen nem járt Kolozsvárt. Ilyen napot, mint a mai, ne is válaszszon, tanácslom. Ez a mindig mosolygó vá­ros, ma délután unalmas. Az utczák úgy néznek ki, mintha csak most ásatta volna ki Torma Károly a föld alól. Lakat­lanok. Egy része az embereknek szüretel, másik csendesen vonult meg a kandalló parazsa körül. A férfiak kártyáznak, politizálnak vadásznak valahol. A nők kávéznak s alkudoznak a kertészekkel télire való phönixek és philodondrenok fölött. Cak az utczákon nincs senki. Az „ Ellenzék“nek alig volt egy-egy szava. takarékpárt, pártonkívüli párt, függetlenségi párt Tisza Kálmán, Bagó Péter, entrefiló, Kelet, ve­­zérczikk, Dulcignó. Ilyen dolgokba szorult régi jó kedélye. A sétatérre értünk. Úgy lézengtünk ott, hogy beillettünk volna sárgultan hulló gesztenye­­levélnek. A szomorú hervadás eszébe juttatta az „Ellenzék“-nek, hogy a dr. Máthé Dénes fogor­vos nyílttéri hirdetése között ez van: „Dulcignó­­nak 5—7 ezer lakosa van, s ha i­s keserűen je­gyezte meg, hogy már csak az hiányzik, hogy az Albánokról közölt tárczában az idézett sor helyett az legyen: „okleveles jogászmester és plombeur.“ Ön még emlékezni fog asszonyom, hogy a szőlőhegyeket csupán a Szamos választja el a sétatértől. Padra ülve hallgatóztunk a szüreti zajra . Semmit sem hallotunk. Elkésett csókasereg repült el fölöttünk. Ez is olyan hallgatag volt, mint egy lapszerkesztő, kinek lelkiismeretét sú­lyosan terhelik a nyomdahibák bűnei. Elvánszorogtunk a Törökvágásig. Sehol sem­mi élet, semmi zaj, semmi kedv. A taraczk hallga­tott, s a zeneszó elköltözött innen, mint gólya ke­­repelés a nyár elmúltával. Savanyu szőlő, savanyu szüret. A faképnél hagytuk a Törökvágást. Mentünk Bemet látni elevenen. Olyan szürke volt a levegő mint egy bakaköpönyeg, s az itt-ott m­eggyújtott lámpák csak halványan pislogtak a ködben, mint a köpönyeg kopott réz­­gombjai. A főtéren mintha megvilágosodott volna kör­nyezetünk egy perczig. Mosolyogva és csevegve ha­ladt el melletünk Pál­may Ilka. Aztán megint csak beszürkült. Bem apót Szentgyürgyi játszta. Lehet, hogy roszul játszta, lehet hogy jól játszta, nem értek én ahoz. De annyi bizonyos, hogy játszta. Ne­kem egy kérdés jut eszembe. Sokszor merült fel előttem e kérdés az Offenbach-féle operette­­­knél is. Váljon szabad-e a mythologia alakjaiból bo­londságot csinálni? Ezt különben döntse el He­gedűs Pista, Tacitussal való társalgása közben. Az ő ressortjához tartozik. De váljon szabad-e Bemet színpadra hozni, egy vásári munka keretében? Nem a „Magyar Polgár “-tól kérdjük, mert ő mint a színház hivatalos közlönye, csak fél­­hivatalos választ adhat — s az ilyen válaszok, köztudomás szerint — a Correspondence Bureau­­tól le az „A Hon“-ig épen semmit sem érnek, hanem kérdőm az ép érzékű, tiszta kedélyü, rom­latlan ízlésű közönség azon részétől, kik hálás ke­gyelettel gondolnak Bem apó hadvezéri lángeszére, s emberi nagyságára. Minden úgy jó, ha a maga helyén van. Bem a csatában — a­mig élt; s a piedestalon — mióta halhatatlan. Mátrai Béla pedig a szín­padon — mikor játszik, s az intendánsi páholy­ban, mikor nézi. Míg mi Bem apót néztük a színpadon, ad­dig önök asszonyom kétségkívül öltözködtek, a Bem nővérek segélyezésére adott bálra. Képzelem, milyen tolongás, milyen hőség, milyen zavaros quadrille-ok. Tánczolt sokat? Megismerkedett a lengyel ifjakkal. Én futólag találkoztam velük itt az in­­dóháznál. Lisiewicz szép egy gyerek. Szőke, ma­gas, izmos és szelíd. Észak regéi jutottak róla eszembe. Szinte kerestem oldala mellett a Frit­­hjof-féle Angunadelt. Képzelem, minő bájos Ingeborgot h hagyhatott hátra a Visztula partján. A lengyel ifjúságot egyébiránt jól fogadtuk. Megéljeneztük, megdictióztuk, megbámultuk. Ször­nyen lelkesedtünk. Aztán tovább robogott a vo­nat a­nélkül, hogy megkínáltuk volna egy kis va­csorával. No de majd kipótoljuk, mikor vissza­jönnek. Szász Béla olyan toasztot vág majd a nyakuk közé, mint a Marosvize Szászrégentől Vásárhelyig, ide értve még a gernyeszegi gátat is. Nem vize­­n­yősségéért, de nem is mélységéért, hanem hosszú­ságáért, szélességéért, lassúságáért és laposságáért. Önök asszonyom, tehát ma hálóznak Vásár­helyt. S a mi sajátságos és hallatlan a bálok történetében, az ide érkezett távirati tudósítások szerint sajcinánt nélkül hálóznak. A másik bálra azért nem mentek el a honvédtisztek, mivel ki voltak fáradva a hadgyakorlatoktól; most meg elvitték őket „Übungsmarschra“, hogy megint legyen mitől kifáradni. Ilyen ez az osztrák bölcsesség. Ügyetlen jós otromba, mint egy játékos bival borjú. A B­­m-nővérekről két dolog jutott eszembe. A hadi sebesültek és a jótékonyság Hogyan áll a vereskereszt ügye önöknél asszonyom? Remélem rosszul. A kolozsvári nők már­­tisztában vannak aziránt, hogy jószívükre elég nagy szükség van itthon, s nem csináltak divatot a vöröske­resztből. Megtérnek saját bajaikkal , az árvaházzal és jótékony nőegylettel. Alkalmilag tudósítani fogom önt az itt folyó dolgokról, ha valamiképen jutha­tok egy kis pikantériához. Mert azt nem képzeli asszonyom, milyen nehéz a kolozsvári nőkből ki­­csalni a titkot. A szájábon is zár van, mint a — A jövő évi deficzit fedezése. A pénzügyminiszter kkr szerint már megkezdte a tárgyalást a Rotschild — hitelintézet — csoport­tal nem csak a jövő évi deficzit fedezése, hanem a kormány más szükségleteinek fedezése tárgyá­ban is. Ötszázalékos aranyjáradék kibocsátása már bizonyosnak vehető, ezzel a 400 millió 6 száza­lékos magyar aranyjáradék konvertálásának útja elő lesz készítve, föltéve, hogy ennek árfolyama nem lesz a legutóbbihoz hasonló válságok által rendkívüli árhullámzásnak alávetve, a művelet úgy van tervezve, hogy a jelenlegi 400 millió helyett, melyek évenként 24 millió kamatot nyelnek el, 500 millió ötszázalékos adatnék ki, az­az volna az évi kamat 25 millió. Szép volna, ha sikerülne, mert egy millió kiadási többlet mellett az állam ij 100 milió aranyjáradékot kapna.­­ Egy boldog ország. A kimutatások, melyeket a franczia kormány az államháztartási év eddig lefolyt kilencz hónapjára közzé tett, nem kevesebb, mint 111 mill­ió 291 ezer frank többletet mutatnak ki az előirányzathoz ké­pest. A bevételek t. i. 1 milliárd 527.562,000 frankról szóltak, a tényleges bevétel pedig 1 mil­liárd 638.858,000 frankra rúgott. Ezen kedvező eredmény leginkább vámtételi fölöslegből szárma­zik. Magának a gabonának tétele csak 146.505,000 frankkal volt előirányozva, holott a tényleges bevé­tel 176 millió frankot adott. A legkedvezőbb volt aránylag a második harmad, melynek bevételi fölöslege egyedül 50 millióra rúg, az elsőé 26-ra, a harmadiké pedig 24 millióra. A múlt esztendei ezen időszak alatt 62 millióval volt a bevétel ke­vesebb, úgy, hogy maga ez az óriási emelkedés legfényesebb bizonyítéka Francziaország nagysze­rű vagyonosodásának a köztársasági kormányfor­ma alatt. Kossuth Lajos előszava iratainak franczia kiadásához. (Vége.) Életem e szakának soknemű tevékenységé­ben van egy esemény, mely a franczia olvasót érdekelheti. Ez az, midőn az út, a­melyen hala­dék, találkozott ama különös meteor pályájával, mely deczember 2-án egy vértócsából bukkanván föl, legcsillogóbb fénynyel járta be Európa politi­kai egét, hogy azután a gyalázat tócsájában alud­jék ki Sedánnál. Ő akkor hatalma delelőjén volt. Egész Eu­rópa csüggött ajkán. A Caesar egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata megzavarta a szellemeket, nyugtalanította a koronás főket. Abban az időszakban váratlan világításban mu­tatta be magát, úgy látszott, mintha a nemzetek függetlensége előfutárjának kellene lennie. — Mintha az lett volna rendeltetése, hogy diadal­ra juttassa ama nagy elvet, hogy a nemzeteknek szabadságukban áll, az általános szavazati jo­gon alapuló plebiscitumok által, magokkal ren­delkezniük. A magentai és solferinoi ágyú fölébresztette a népeket, s mindenütt Európában, a­hol vala­mely nemzeti individualitás elnyomva volt, a lé­lek reményre ébredt, a tekintet feléje fordult a hatalmas uralkodónak, ki kezébe vette Olaszor­szág ügyét, e martyr népét, mely hat század óta használatlanul kereste egyesülését s egye­sülésében az előtt, hogy független legyen és ma­radjon. Ah ! ha III. Napóleon jobban bitt volna tudatával szerepének. Ah,­­ha a mély pedig nem hiányzott benne, mikor arról volt szó, hogy megdöntse azt a köztársaságot, mely­nek ő volt első tisztviselője — nem hagyta vol­na el a nagy és magasztos elhatározások pilla­natában ! Ah !­ha fölfogta volna, hogy a nagy törek­vések, midőn a megvalósítás gyakorlati talajára vitetnek át, nem tartóztathatok föl, midőn egy­befüggnek amaz eszmék egyikének kifejtésével, a­melyek abszolutakká, általánosakká lesznek, s jellemzik az emberiség fokozatos korszakait. E tendencziát „a nemzetiségek alkotmányának“ ne­vezték. Helytelen szó, melynek oka a nyelvek tö­kéletlensége. Kétértelmű kifejezés, forrása egy igen nagy eszme­zavarnak, eredő oka az eltéve­lyedéseknek, melyek veszélyesekké lettek s még veszélyesebbekké lehetnek, mert eszközül szolgál­nak az orosz nagyravágyás kezében, hogy fölszit­­sa vele a pánszlávizmus tüzét s utat nyisson ma­gának a világuralom felé, mely ha szláv fajok különféle történelmi individualitásainak magába­­olvasztása által valaha megvalósulna, egyike lenne a legkomolyabb veszélyeknek Európa szabadságára és czivilizácziójára nézve. „Nemzetiség“ és „nemzet“ két különböző dolog. Az első egy ethnographiai véletlen. A má­sodik történelem műve. Ugyanaz a nemzetiség kü­lönféle nemzetekre lehet fölosztva; míg egy nem­zet különböző nemzetiségekből állhat s áll is mindenütt. Ez a tendenczia, melyet helytelenül a nem­zetiségek alkotmányának neveztek, valósággal két irányban működött: egyrészt, hogy visszakövetel­je politikai individualitását az oly népeknek, me­lyeket a történelem nemzet jelleggel ruházott föl, (mely tendenczia Belgiumban és Magyarországon nyilatkozott) ; másrészt, hogy visszaállítsa politi­­tikai egységét az oly országoknak, melyek szét­nyílás útján elvesztvén a lét ama közösségét, a fokozatos haladásnak amaz összhangját, az érde­kek ama szolidaritását, melyek a nemzetet meg­különböztetik és alkotják , elbuktak s egyszerű „geográfiai fogalmak“-ká lettek. Ez a törekvés az, mely a németek egységi aspiráczióiban az 1848-iki forradalmi vihar alatt kitört. Ez sugallta a dunai fejedelemségek egyesülését. Ez az, m­ely hatalma­sabban mint bárhol egyebütt, magára vonta Eu­rópa figyelmét a modern polgárosultság bölcső­jében, Olaszországban, melynek különböző részei, daczára az alkotó elemek egyenlőtlenségének, da­­czára a százados viszályoknak, reszkettek a türel­metlenségtől, hogy elkergessék az idegen paran­csok­ s megszerezzék a geográfiai fogalommá lett olasz félsziget számára az egyesült, szabad, függet­len nemzet czimét és állását. Francziaország, bármilyen legyen is kor­mányformája, mégis mindig csak Francziaország. Midőn ped­g azt mondjuk : Francziaország, azt is mondjuk : e nagy nemzet, melynek szive — inkább, mint bármely másiké — örökké tárva ama magasztos eszmék számára, melyek irány­póznái és jelző pontjai az emberi haladás­­nagy pályájának. Igaz, ő maga nem élvezte a szabadságot a császári kormányzat alatt, a­mint hogy kevéssé vagy egyátalában nem élvezte azt dicső múltjá­ban. De jól esik hinni, hogy az a csodaszerű élet­revalóság, mely oly gyorsan s oly bámulatosan felsegítette szerencsétlenségeiből, lehetővé fogja neki tenni, hogy ezentúl megőrizze azt az abszo­lút, de rendezett szabadságot, melyet azelőtt nem bírhatott tartósan. Bizonyára különös, hogy egyet­len más nemzet sem tett annyi szolgálatot a sza­badság ügyének, mint Francziaország, a mel­lett, hogy azt maga oly kevéssé élvezte. Olyan ■mit mint a nyívétnek. *—L­e magit, ne maga sö­tétben marad — „Non mihi, sed luceo“. A sza­badság bajnokának lenni, ez volt és ez most is Francziaország történelmi küldetése. A nemzeti genius ösztöne, ez a nemzeti küldetés, ráerőszakolta magát még a legabszo­­lutabb kormányaira is. Ez a géniusz sugal­mazta III. Napóleont akkor, midőn Olaszország szabadságáért kardot rántott. Szerencsétlenségre, jellemének az a sajátos vonása volt, hogy még mikor akarta is a jót, tö­kéletlenül akarta azt; elfogadott egy elvet, de nem akarta annak logikai folyományait ; akarta az olasz nemzetiséget, de nem akarta Olaszor­szágot nemzetnek; három Olaszország, vagy akár négy — hagyján ; de Olaszországot, az egyet, azt nem akarta, s miután elindult, megijedve tu­lajdon sikereinek kikerülhetlen következményeitől, azt hitte, hogy elháríthatja azokat, ha félúton megáll. Miként van az, hogy a császár nem értet­te meg, hogy az olasz nép nemzeti érzülete, melynek ő oly hatalmas lendületet adott, sem elcsitítani, sem megfélemlíteni, sem föltartóztatni nem engedi magát mindaddig, míg Olaszország be nem fejezte egységének nagy művét, a­melyért annyit szenvedett, s hogy a Magentánál és Sol­­ferinónál patakokban omlott franczia vérért való háládatosságot megcsökkenthetik, ha egészen el nem enyésztetik, a villa francai fájdalmas csa­lódások ? Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy ez egység korolláriuma lehet, sőt kellett, hogy legyen, az olasz egységnek ; mert hiszen mindkettő azonos forrásokból eredő aspi­­rácziókon nyugodott, s Németországban az egysé­get úgyszólván már életre hozta — jóllehet, ha úgy tetszik, csak embryo-állapotban — a kon­­föderáczió, a vámegység és a germán birodalom tízszeresen százados emléke ? Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy Németország emez egységi törekvései­­­nek tág utat kell nyitni ? Már Francziaország érdekében is oly állapotot kellett volna teremte­ni, mely lehetővé tette volna a franczia egy­ségnek, hogy ne Francziaország rovására ala­kuljon meg a két tartomány elhódításával, melyek századok óta nem tartoztak többé Német­országhoz, s melynek szive, szelleme, törekvése azonosította magát a franczia haza szivével, szel­lemével, törekvéseivel. Ki kellett volna szolgáltat­ni e német egységnek Ausztria azon tartományait, melyeket ethnográfiai, geográfiai, történelmi hely­zetük Némeország felé tol és fog tolni kikerül­­hetlenül, melynek mindig is részét képezték s melyhez vissza fognak térni azon­ a napon, mi­dőn Ausztria végkép széthull — az az Ausztria melyre számos évvel ezelőtt Henry Martin e sza­vaikkal mondta ki a végzetes ítéletet: „Ausztria nem nemzet ! A politikai bölcselet elvitathatja tőle még az élet jogát is! Európa újjászervezése egy volna ama képtelen agglomeráczió feloszlásával, melyet nem annyira egy feudális örökösödés vé­letlenei alkottak, mint inkább a bitorlások hosszú sorozata é­s az a sír, mely a római szent bi­rodalmat elnyelte, követeli ezt a vámpírt is, mely odatapadt a megcsonkított nemzetiség oldalához*) Miként van az, hogy a császár nem ér­tette meg, hogy föltétlenül érdekében van, miképp ott lenn a keleten, Európának ama ré­szében, a­hol közel kétszáz év óta lassan, de biztosan haladtak a politikai helyzet átalakulása felé a két óczeán, a szláv és a germán között, egy hű barátot, egy odaadó szövetségest szerez­zen magának, még pedig egy nép személyében, a mely a try iránt hires önfelálda/a tanWAi Aa A„_ lovagiasságáról ! Ah! ha a császár mindezt fölfogta volna! mily magasztos szerepet játszott volna! mily nyo­mot hagyott volna a történelemben ! mily emlé­ket ama nemzetek szívében, a­melyek ő általa nyerték volna vissza függetlenségüket ! mennyi ál­dozattól kímélték volna meg Francziaországot, s mennyi szégyentől és szerencsétlenségtől magát és övéit ! Mert, végtére is mitől félhetett? Angolor­­szág meg volt nyerve a semlegességnek; Orosz­­szág akkor több volt, mint semleges : barátja volt a franczia kormánynak ; helyeslése bizonyos volt minden háború számára nem csupán Olasz­ország, h­anem­ Magyarország érdekében is ; kü­lönben is még egyre kütözgette a keleti háború sebeit s óriási belreformokkal volt elfoglalva, mely lehetlenné tett rá nézve minden nagy hadviselést; s maga Németország is, az a Németország, mely még nem épült föl, s melynek katonai szervezete ugyancsak távol volt még attól a tökélytől, melyet a porosz túlsúly alatt elért ; Németország, mely­ *) Henri Martin „De la France, de son génié et de ses destinées. Paris, 1847.“

Next