Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)
1880-10-19 / 16. szám
Első évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bel-király utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czímzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre...................13 ht. IIj Negyedévre....................Ii frt. Félévre..........................* "t. Egy hóra helyben . . . frt. Egyes számára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. XC. szám Kolozsvár, kedd, October 10, 1880. KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kilátások. Megsokasodtak a mi bajaink és alig bírjuk a mi terheinket. Az osztrák érdekek elnyelik keresményeinket, s felemésztik szűkön gyűlő filléreinket. Hasztalan a panasz, hogy segélyforrásaink végleg kiapadtak, mert nincs aki meghallgassa feljajdulásunkat. A lajtántuli tartományok nagyhatalmi állása, ránehezedett államháztartásunk szegényes tényezőire és nincsen erőnk e nyomás alól kiszabadulhatni. Míg itt benn senyved, fogy és pusztul mindenünk — ott künn a czifra tábornokok, paszomántos herczegek és szemüveges urak mennek a maguk után és kisajtolják a csekély vért, mely államháztartásunk ereiben még maradt. Mig mi jajgattunk, a köztönkremenés kiáltó symptómáit látva, addig a paszomántos urak a Balkán félszigetet járták rendet csinálni. Itthon fogyott a türelem és nőtt az idegületlenség, és diplomatiánk más koronás fó tartományait akarta lecsendesíteni. Mi szegények vagyunk, s tőlünk követelnek , azoknak békét akartak adni, s tőlünk megtagadják annak feltételét. Megsokasodtak a mi bajaink és alig bírjuk a mi terheinket ! A közös hadügyminiszter budgetje 1881- re 6 millió összeggel szaporodott. Mire készülődnek? Mikor az Andrássy politika belevitt az annexió kalamitásaiba, s a töméntelen vér- és pénzáldozatokon feljajdult az ország , azzal nyugtattak meg, hogy békén fáradoznak. És most a hadügyi költségvetés ismét növeltetik. Ne mondják, hogy bakkancsot javítnak, ne mondják, hogy élelmezésre fordítják a kisajtolt milliókat. Nincs okunk hinni az áltató beszédben. Ha békét akarnak, ne cziczomázzák fel a hadserget hiába ; hősöknek nem kell a paszomántos livré, s erős karokban szilaj hizalommal villan meg a szablya ; ha harczot akarnak , azok viseljék a háborúnak terhét, kiknek érdekében kalandra indulnak. Minekünk béke kell, s szomszédos népeknek jóbaráti jobbja. Kérdezzék meg a nemzetet, ha akarja-e, hogy keleten kiirtassék a faj, s hatalma megtöressék a koronának, mely természetes ellensége a moszkovitismusnak ; kérdezzék, ha akar-e háborút idegen érdekekért idegen földeken, s látni fogják, hogy a nemzet megtagadja nemcsak azt, hogy pénzével, de még azt is, hogy becsületes neve alatt becsületes és életképes fajok ősi birtokai felett osztozkodni induljanak. Nekünk nem kell oly nagyhatalmi állás, mely végszegénységre juttat. Mi békés megélhetés és nyugalmas napok után vagyunk. Mi szegények és fáradottak vagyunk ahoz, hogy idegen czélokért áldozni tudjunk. A jelenlegi parliamentben sincsen bizodalmunk. Tisza Kálmán uralkodása betegessé tette a Parlamentarismus egészséges rendszerét, országgyűlésünket szavazatképpé tévén. És ez a parliament kebeléből kiküldött hatvan egyént, hogy elmenjenek a közös taposó malomba, a delegátióba. Nem lesz, ki abban érdekünket védje. A másik hatvan osztrák delegátus, nem fog mást akarni, mint amire utasítást nyer. Ma ül össze e kisebb, de hatáskörében fontos gépezet. S a delegátiók megkezdik működésüket. Nem nagy reményekkel látjuk azok öszszeülését; nem nagy bizalmunk van, hogy érdekeinket szem előtt tartják. Ie a magyar delegáció vessen számot önmagával, s álljon az állandó béke, becsületes külpolitika s pénzügyi érdekeinkért sorompóba. Az egyes elvész ugyan a politikai pártok és kormánytestületek összegében ; de majd ha a história feljegyzi azok neveit, kik gyöngék valának, midőn érdekeinket kellett oda fennt védelmezni, vájjon az ítélet súlya nem éri-e azokat is, kik az igazság védelmére kelni elmulasztották. Nem bízunk az összeülő delegációban, mert valamint eddig, úgy ezúttal is magán hordozandja a Tisza politikájának dicstelen bélyegét, s mert a hadügyi budget felemelése önmagában oly tény, mely bevégzett külpolitikai megállapodásokat enged sejtetni , de elmondottuk vélekedésünket, hogy ellenfeleink, tiltakozó szó nélkül, újabb terheket vállainkra ne rakjanak. Szólottunk és szólni fogunk, mert sem a sokaság közönye, sem küzdelmeink naponkénti megújulása nem tántorít el kötelességünk útjáról. Zaránd, TARCZA. Galamb-posta. Asszonyom! Nehezebb most az „Ellenzékkel találkozni, mint egy olyan politikussal, ki a maga kenyerén pártolja a kormányt. Mindig elvonulva él kettős czimera boltíves szobájában. Mint igazhitű hivatalnok sokáig nem mentem el oda. Reméltem, hogy előbb utóbb megejtjük a találkozást valahol az utczán, a sétatéren, a színházban, a körben, a vármegyeháznál vagy az adóhivatalnál, amint gyűjtögeti adatait a „Mizériákéhoz. Sokszor elmentem ablaka alatt. Ez a szerkesztőség, az erős vasrácsozat mögött mindig eszembe juttatta Cassanovát valamennyi vadállatával. Irtóztam a bemeneteltől. Valamelyik munkatársa megtalál srustukolni, vagy kiírja ujdonságképen, hogy ott jártam s teljes világéletemre gyanússá lennék ez által. Ma délután mégis rászántam magamat. Olyan kerülő utakat tettem, hogy beillett volna rókavadászatnak. Keresztül a Bánffy-ház alatt, végig a Szentegyház utczán ; hősi elszántsággal bevettem a Trencsénvár sarát; (még mindig nincsen parkírozva) titokzatosan fordultam be Kolozsvár Athenéjébe a Farkas-utczába. Színház, egyetem, kollégium, piaristák, professorok, templom. Vajyon miért hívják Farkasutczának ? Épen nekem való csendes utcza, se kocsi, a járókelők, se kandi szemek. Farkas-utczából sikátor vezet a Király-utczába. Ez is csendes és elhagyott, mint illik a vasárnap délutánjához. Király-utczában benyitottam az „Ellenzék “-hez. Megmondtam az ön üzenetét. Nem kergetett ki. Megmondtam, hogy a lap unalmas, nem harapott meg. Megmondtam, hogy igen sok benne a politika, nem vágta ki a nyelvem. Végre megmondtam, hogy mindez az ön véleménye. Erre aztán csendes contemplatióba merült. Előszette az eddig megjelent számokat. Ez is nőknek volt szánva, ez is, ez is . . . úgy látszik sokat kívánnak. Aztán csendesen fütyörészni kezdette, hogy „ott se legyen nekem megmaradásom“. Panaszkodott, hogy nem érkeznek a remélt tárczaczikkek. Még választ sem kapott levelére. Pedig itt az őszs divattudósítás igen jól fogna. Sétálni mentünk. Ön asszonyom régen nem járt Kolozsvárt. Ilyen napot, mint a mai, ne is válaszszon, tanácslom. Ez a mindig mosolygó város, ma délután unalmas. Az utczák úgy néznek ki, mintha csak most ásatta volna ki Torma Károly a föld alól. Lakatlanok. Egy része az embereknek szüretel, másik csendesen vonult meg a kandalló parazsa körül. A férfiak kártyáznak, politizálnak vadásznak valahol. A nők kávéznak s alkudoznak a kertészekkel télire való phönixek és philodondrenok fölött. Cak az utczákon nincs senki. Az „ Ellenzék“nek alig volt egy-egy szava. takarékpárt, pártonkívüli párt, függetlenségi párt Tisza Kálmán, Bagó Péter, entrefiló, Kelet, vezérczikk, Dulcignó. Ilyen dolgokba szorult régi jó kedélye. A sétatérre értünk. Úgy lézengtünk ott, hogy beillettünk volna sárgultan hulló gesztenyelevélnek. A szomorú hervadás eszébe juttatta az „Ellenzék“-nek, hogy a dr. Máthé Dénes fogorvos nyílttéri hirdetése között ez van: „Dulcignónak 5—7 ezer lakosa van, s ha is keserűen jegyezte meg, hogy már csak az hiányzik, hogy az Albánokról közölt tárczában az idézett sor helyett az legyen: „okleveles jogászmester és plombeur.“ Ön még emlékezni fog asszonyom, hogy a szőlőhegyeket csupán a Szamos választja el a sétatértől. Padra ülve hallgatóztunk a szüreti zajra . Semmit sem hallotunk. Elkésett csókasereg repült el fölöttünk. Ez is olyan hallgatag volt, mint egy lapszerkesztő, kinek lelkiismeretét súlyosan terhelik a nyomdahibák bűnei. Elvánszorogtunk a Törökvágásig. Sehol semmi élet, semmi zaj, semmi kedv. A taraczk hallgatott, s a zeneszó elköltözött innen, mint gólya kerepelés a nyár elmúltával. Savanyu szőlő, savanyu szüret. A faképnél hagytuk a Törökvágást. Mentünk Bemet látni elevenen. Olyan szürke volt a levegő mint egy bakaköpönyeg, s az itt-ott meggyújtott lámpák csak halványan pislogtak a ködben, mint a köpönyeg kopott rézgombjai. A főtéren mintha megvilágosodott volna környezetünk egy perczig. Mosolyogva és csevegve haladt el melletünk Pálmay Ilka. Aztán megint csak beszürkült. Bem apót Szentgyürgyi játszta. Lehet, hogy roszul játszta, lehet hogy jól játszta, nem értek én ahoz. De annyi bizonyos, hogy játszta. Nekem egy kérdés jut eszembe. Sokszor merült fel előttem e kérdés az Offenbach-féle operetteknél is. Váljon szabad-e a mythologia alakjaiból bolondságot csinálni? Ezt különben döntse el Hegedűs Pista, Tacitussal való társalgása közben. Az ő ressortjához tartozik. De váljon szabad-e Bemet színpadra hozni, egy vásári munka keretében? Nem a „Magyar Polgár “-tól kérdjük, mert ő mint a színház hivatalos közlönye, csak félhivatalos választ adhat — s az ilyen válaszok, köztudomás szerint — a Correspondence Bureautól le az „A Hon“-ig épen semmit sem érnek, hanem kérdőm az ép érzékű, tiszta kedélyü, romlatlan ízlésű közönség azon részétől, kik hálás kegyelettel gondolnak Bem apó hadvezéri lángeszére, s emberi nagyságára. Minden úgy jó, ha a maga helyén van. Bem a csatában — amig élt; s a piedestalon — mióta halhatatlan. Mátrai Béla pedig a színpadon — mikor játszik, s az intendánsi páholyban, mikor nézi. Míg mi Bem apót néztük a színpadon, addig önök asszonyom kétségkívül öltözködtek, a Bem nővérek segélyezésére adott bálra. Képzelem, milyen tolongás, milyen hőség, milyen zavaros quadrille-ok. Tánczolt sokat? Megismerkedett a lengyel ifjakkal. Én futólag találkoztam velük itt az indóháznál. Lisiewicz szép egy gyerek. Szőke, magas, izmos és szelíd. Észak regéi jutottak róla eszembe. Szinte kerestem oldala mellett a Frithjof-féle Angunadelt. Képzelem, minő bájos Ingeborgot h hagyhatott hátra a Visztula partján. A lengyel ifjúságot egyébiránt jól fogadtuk. Megéljeneztük, megdictióztuk, megbámultuk. Szörnyen lelkesedtünk. Aztán tovább robogott a vonat anélkül, hogy megkínáltuk volna egy kis vacsorával. No de majd kipótoljuk, mikor visszajönnek. Szász Béla olyan toasztot vág majd a nyakuk közé, mint a Marosvize Szászrégentől Vásárhelyig, ide értve még a gernyeszegi gátat is. Nem vizenyősségéért, de nem is mélységéért, hanem hosszúságáért, szélességéért, lassúságáért és laposságáért. Önök asszonyom, tehát ma hálóznak Vásárhelyt. S a mi sajátságos és hallatlan a bálok történetében, az ide érkezett távirati tudósítások szerint sajcinánt nélkül hálóznak. A másik bálra azért nem mentek el a honvédtisztek, mivel ki voltak fáradva a hadgyakorlatoktól; most meg elvitték őket „Übungsmarschra“, hogy megint legyen mitől kifáradni. Ilyen ez az osztrák bölcsesség. Ügyetlen jós otromba, mint egy játékos bival borjú. A Bm-nővérekről két dolog jutott eszembe. A hadi sebesültek és a jótékonyság Hogyan áll a vereskereszt ügye önöknél asszonyom? Remélem rosszul. A kolozsvári nők mártisztában vannak aziránt, hogy jószívükre elég nagy szükség van itthon, s nem csináltak divatot a vöröskeresztből. Megtérnek saját bajaikkal , az árvaházzal és jótékony nőegylettel. Alkalmilag tudósítani fogom önt az itt folyó dolgokról, ha valamiképen juthatok egy kis pikantériához. Mert azt nem képzeli asszonyom, milyen nehéz a kolozsvári nőkből kicsalni a titkot. A szájábon is zár van, mint a — A jövő évi deficzit fedezése. A pénzügyminiszter kkr szerint már megkezdte a tárgyalást a Rotschild — hitelintézet — csoporttal nem csak a jövő évi deficzit fedezése, hanem a kormány más szükségleteinek fedezése tárgyában is. Ötszázalékos aranyjáradék kibocsátása már bizonyosnak vehető, ezzel a 400 millió 6 százalékos magyar aranyjáradék konvertálásának útja elő lesz készítve, föltéve, hogy ennek árfolyama nem lesz a legutóbbihoz hasonló válságok által rendkívüli árhullámzásnak alávetve, a művelet úgy van tervezve, hogy a jelenlegi 400 millió helyett, melyek évenként 24 millió kamatot nyelnek el, 500 millió ötszázalékos adatnék ki, azaz volna az évi kamat 25 millió. Szép volna, ha sikerülne, mert egy millió kiadási többlet mellett az állam ij 100 milió aranyjáradékot kapna. Egy boldog ország. A kimutatások, melyeket a franczia kormány az államháztartási év eddig lefolyt kilencz hónapjára közzé tett, nem kevesebb, mint 111 millió 291 ezer frank többletet mutatnak ki az előirányzathoz képest. A bevételek t. i. 1 milliárd 527.562,000 frankról szóltak, a tényleges bevétel pedig 1 milliárd 638.858,000 frankra rúgott. Ezen kedvező eredmény leginkább vámtételi fölöslegből származik. Magának a gabonának tétele csak 146.505,000 frankkal volt előirányozva, holott a tényleges bevétel 176 millió frankot adott. A legkedvezőbb volt aránylag a második harmad, melynek bevételi fölöslege egyedül 50 millióra rúg, az elsőé 26-ra, a harmadiké pedig 24 millióra. A múlt esztendei ezen időszak alatt 62 millióval volt a bevétel kevesebb, úgy, hogy maga ez az óriási emelkedés legfényesebb bizonyítéka Francziaország nagyszerű vagyonosodásának a köztársasági kormányforma alatt. Kossuth Lajos előszava iratainak franczia kiadásához. (Vége.) Életem e szakának soknemű tevékenységében van egy esemény, mely a franczia olvasót érdekelheti. Ez az, midőn az út, amelyen haladék, találkozott ama különös meteor pályájával, mely deczember 2-án egy vértócsából bukkanván föl, legcsillogóbb fénynyel járta be Európa politikai egét, hogy azután a gyalázat tócsájában aludjék ki Sedánnál. Ő akkor hatalma delelőjén volt. Egész Európa csüggött ajkán. A Caesar egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata megzavarta a szellemeket, nyugtalanította a koronás főket. Abban az időszakban váratlan világításban mutatta be magát, úgy látszott, mintha a nemzetek függetlensége előfutárjának kellene lennie. — Mintha az lett volna rendeltetése, hogy diadalra juttassa ama nagy elvet, hogy a nemzeteknek szabadságukban áll, az általános szavazati jogon alapuló plebiscitumok által, magokkal rendelkezniük. A magentai és solferinoi ágyú fölébresztette a népeket, s mindenütt Európában, ahol valamely nemzeti individualitás elnyomva volt, a lélek reményre ébredt, a tekintet feléje fordult a hatalmas uralkodónak, ki kezébe vette Olaszország ügyét, e martyr népét, mely hat század óta használatlanul kereste egyesülését s egyesülésében az előtt, hogy független legyen és maradjon. Ah ! ha III. Napóleon jobban bitt volna tudatával szerepének. Ah,ha a mély pedig nem hiányzott benne, mikor arról volt szó, hogy megdöntse azt a köztársaságot, melynek ő volt első tisztviselője — nem hagyta volna el a nagy és magasztos elhatározások pillanatában ! Ah !ha fölfogta volna, hogy a nagy törekvések, midőn a megvalósítás gyakorlati talajára vitetnek át, nem tartóztathatok föl, midőn egybefüggnek amaz eszmék egyikének kifejtésével, amelyek abszolutakká, általánosakká lesznek, s jellemzik az emberiség fokozatos korszakait. E tendencziát „a nemzetiségek alkotmányának“ nevezték. Helytelen szó, melynek oka a nyelvek tökéletlensége. Kétértelmű kifejezés, forrása egy igen nagy eszmezavarnak, eredő oka az eltévelyedéseknek, melyek veszélyesekké lettek s még veszélyesebbekké lehetnek, mert eszközül szolgálnak az orosz nagyravágyás kezében, hogy fölszitsa vele a pánszlávizmus tüzét s utat nyisson magának a világuralom felé, mely ha szláv fajok különféle történelmi individualitásainak magábaolvasztása által valaha megvalósulna, egyike lenne a legkomolyabb veszélyeknek Európa szabadságára és czivilizácziójára nézve. „Nemzetiség“ és „nemzet“ két különböző dolog. Az első egy ethnographiai véletlen. A második történelem műve. Ugyanaz a nemzetiség különféle nemzetekre lehet fölosztva; míg egy nemzet különböző nemzetiségekből állhat s áll is mindenütt. Ez a tendenczia, melyet helytelenül a nemzetiségek alkotmányának neveztek, valósággal két irányban működött: egyrészt, hogy visszakövetelje politikai individualitását az oly népeknek, melyeket a történelem nemzet jelleggel ruházott föl, (mely tendenczia Belgiumban és Magyarországon nyilatkozott) ; másrészt, hogy visszaállítsa polititikai egységét az oly országoknak, melyek szétnyílás útján elvesztvén a lét ama közösségét, a fokozatos haladásnak amaz összhangját, az érdekek ama szolidaritását, melyek a nemzetet megkülönböztetik és alkotják , elbuktak s egyszerű „geográfiai fogalmak“-ká lettek. Ez a törekvés az, mely a németek egységi aspiráczióiban az 1848-iki forradalmi vihar alatt kitört. Ez sugallta a dunai fejedelemségek egyesülését. Ez az, mely hatalmasabban mint bárhol egyebütt, magára vonta Európa figyelmét a modern polgárosultság bölcsőjében, Olaszországban, melynek különböző részei, daczára az alkotó elemek egyenlőtlenségének, daczára a százados viszályoknak, reszkettek a türelmetlenségtől, hogy elkergessék az idegen parancsok s megszerezzék a geográfiai fogalommá lett olasz félsziget számára az egyesült, szabad, független nemzet czimét és állását. Francziaország, bármilyen legyen is kormányformája, mégis mindig csak Francziaország. Midőn pedg azt mondjuk : Francziaország, azt is mondjuk : e nagy nemzet, melynek szive — inkább, mint bármely másiké — örökké tárva ama magasztos eszmék számára, melyek iránypóznái és jelző pontjai az emberi haladásnagy pályájának. Igaz, ő maga nem élvezte a szabadságot a császári kormányzat alatt, amint hogy kevéssé vagy egyátalában nem élvezte azt dicső múltjában. De jól esik hinni, hogy az a csodaszerű életrevalóság, mely oly gyorsan s oly bámulatosan felsegítette szerencsétlenségeiből, lehetővé fogja neki tenni, hogy ezentúl megőrizze azt az abszolút, de rendezett szabadságot, melyet azelőtt nem bírhatott tartósan. Bizonyára különös, hogy egyetlen más nemzet sem tett annyi szolgálatot a szabadság ügyének, mint Francziaország, a mellett, hogy azt maga oly kevéssé élvezte. Olyan ■mit mint a nyívétnek. *—Le magit, ne maga sötétben marad — „Non mihi, sed luceo“. A szabadság bajnokának lenni, ez volt és ez most is Francziaország történelmi küldetése. A nemzeti genius ösztöne, ez a nemzeti küldetés, ráerőszakolta magát még a legabszolutabb kormányaira is. Ez a géniusz sugalmazta III. Napóleont akkor, midőn Olaszország szabadságáért kardot rántott. Szerencsétlenségre, jellemének az a sajátos vonása volt, hogy még mikor akarta is a jót, tökéletlenül akarta azt; elfogadott egy elvet, de nem akarta annak logikai folyományait ; akarta az olasz nemzetiséget, de nem akarta Olaszországot nemzetnek; három Olaszország, vagy akár négy — hagyján ; de Olaszországot, az egyet, azt nem akarta, s miután elindult, megijedve tulajdon sikereinek kikerülhetlen következményeitől, azt hitte, hogy elháríthatja azokat, ha félúton megáll. Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy az olasz nép nemzeti érzülete, melynek ő oly hatalmas lendületet adott, sem elcsitítani, sem megfélemlíteni, sem föltartóztatni nem engedi magát mindaddig, míg Olaszország be nem fejezte egységének nagy művét, amelyért annyit szenvedett, s hogy a Magentánál és Solferinónál patakokban omlott franczia vérért való háládatosságot megcsökkenthetik, ha egészen el nem enyésztetik, a villa francai fájdalmas csalódások ? Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy ez egység korolláriuma lehet, sőt kellett, hogy legyen, az olasz egységnek ; mert hiszen mindkettő azonos forrásokból eredő aspirácziókon nyugodott, s Németországban az egységet úgyszólván már életre hozta — jóllehet, ha úgy tetszik, csak embryo-állapotban — a konföderáczió, a vámegység és a germán birodalom tízszeresen százados emléke ? Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy Németország emez egységi törekvéseinek tág utat kell nyitni ? Már Francziaország érdekében is oly állapotot kellett volna teremteni, mely lehetővé tette volna a franczia egységnek, hogy ne Francziaország rovására alakuljon meg a két tartomány elhódításával, melyek századok óta nem tartoztak többé Németországhoz, s melynek szive, szelleme, törekvése azonosította magát a franczia haza szivével, szellemével, törekvéseivel. Ki kellett volna szolgáltatni e német egységnek Ausztria azon tartományait, melyeket ethnográfiai, geográfiai, történelmi helyzetük Némeország felé tol és fog tolni kikerülhetlenül, melynek mindig is részét képezték s melyhez vissza fognak térni azon a napon, midőn Ausztria végkép széthull — az az Ausztria melyre számos évvel ezelőtt Henry Martin e szavaikkal mondta ki a végzetes ítéletet: „Ausztria nem nemzet ! A politikai bölcselet elvitathatja tőle még az élet jogát is! Európa újjászervezése egy volna ama képtelen agglomeráczió feloszlásával, melyet nem annyira egy feudális örökösödés véletlenei alkottak, mint inkább a bitorlások hosszú sorozata és az a sír, mely a római szent birodalmat elnyelte, követeli ezt a vámpírt is, mely odatapadt a megcsonkított nemzetiség oldalához*) Miként van az, hogy a császár nem értette meg, hogy föltétlenül érdekében van, miképp ott lenn a keleten, Európának ama részében, ahol közel kétszáz év óta lassan, de biztosan haladtak a politikai helyzet átalakulása felé a két óczeán, a szláv és a germán között, egy hű barátot, egy odaadó szövetségest szerezzen magának, még pedig egy nép személyében, a mely a try iránt hires önfelálda/a tanWAi Aa A„_ lovagiasságáról ! Ah! ha a császár mindezt fölfogta volna! mily magasztos szerepet játszott volna! mily nyomot hagyott volna a történelemben ! mily emléket ama nemzetek szívében, amelyek ő általa nyerték volna vissza függetlenségüket ! mennyi áldozattól kímélték volna meg Francziaországot, s mennyi szégyentől és szerencsétlenségtől magát és övéit ! Mert, végtére is mitől félhetett? Angolország meg volt nyerve a semlegességnek; Oroszszág akkor több volt, mint semleges : barátja volt a franczia kormánynak ; helyeslése bizonyos volt minden háború számára nem csupán Olaszország, hanem Magyarország érdekében is ; különben is még egyre kütözgette a keleti háború sebeit s óriási belreformokkal volt elfoglalva, mely lehetlenné tett rá nézve minden nagy hadviselést; s maga Németország is, az a Németország, mely még nem épült föl, s melynek katonai szervezete ugyancsak távol volt még attól a tökélytől, melyet a porosz túlsúly alatt elért ; Németország, mely *) Henri Martin „De la France, de son génié et de ses destinées. Paris, 1847.“