Ellenzék, 1881. január-június (2. évfolyam, 1-147. szám)

1881-02-23 / 44. szám

Kolozsvárt 1881. hadságának s az alkotmányt magára nézve béká­nak tekinti. A közös hadsereg szelleme folytonos fenyegetése alkotmányunk­nak, szabadságunknak, nemzetünknek, államiságunknak. S ez a szellem uralkodik a katonai növel­­dékben épen úgy, mint az idegen tábornokok fé­nyes termeiben, a laktanyákban épen úgy, mint a katonai irodákban. Ama katonai növeldékbe nem juthat be magyar ember gyermeke, ha nem tud németül s hogy a meghatározott helyek be legyenek mégis töltve, idegen tartományokból hozzák le százan­­kint a fiukat még az országunkban levő növeldék­­be is, hogy fajuk ki ne veszszen. Eme növeldék­­ben magyar nyelvről, magyar történelemről, ma­gyar alkotmánytanról szó sincs, és hogy korán megszokják az „ordrét“ magaviseletük s gondol­kozásuk egyedüli zsinórmértékének tekinteni, s a ke­resztény czivilizátiónak egyéniséget és tisztult er­kölcsnézeteket fejlesztő hatásától is meg legyenek fosztva, e 12—15 éves gyermekek még csak hit­tant sem tanulnak. Lelkesedésünk lángsugara eme szomorú állapotot is megvilágította és sürgettük a javítást, a magyar nyelvnek paritását követelve ama közös intézetekben a némettel. Hogy végre véget vessünk a katona büntet­lenségének, ha nem katonát bántalmaz, követel­tük, hogy reá is a büntető törvény ugyanazon paragraphusa alkalmaztassák, mint a hibás pol­gárra. Követeltük, hogy valamint egyes néposz­tályok, felekezetek, sőt egész népektől elvette a kor szelleme a kivételes jogokat és a szabadalma­kat, úgy űzessék el a közös hadseregből is a prae­­torianismus gonosz szelleme, s tekintse magát a katona, legyen akár közvitéz, akár táborszernagy, az állam szolgájának, kit mi fizetünk, táplálunk, ruházunk, s ne viselkedjék úgy, mintha nemze­tünk az ő fejős tehene volna. S ime! Mi az eredmény? A közös hadse­regre és ennek veszedelmes szellemére csak addig gondolunk, míg folyt a vér azótt hallgatunk. Ez a magyar szalmatűz! Ellenségeink azt jól ismerik, nem is törődnek sokat vele : hadd lármázzon országgyűlés, népgyűlés, megyegyülés, hadd tomboljon a magyar sajtó, hadd jajgasson a magyar nemzet, egy-két nap múlva lecsendesedik minden, és mi folytathatjuk békében munkánkat: „Parturiunt montes, nascetur ridicu­us mus! S nemsokára magyar lelkesedéssel fogjuk kiabálni : Éljen a germanisatió ! Éljen a soldatesca! P. P. BELFÖLD, Maros-Ujvár, 1881. febr. 22. Nem azért keresem fel soraimmal, mintha „r. 1.“ „vidéki“, „egy polgár“, „A“ vagy „ne­uronnak akarnék felcsapni, hogy aztán lesve les­sem, midőn *) alatt megjegyezni méltóztat : „szívesen látjuk bármikor“. „Lala“ barátom mint olyan már sorompóba lépett, s így alig hiszem, hogy a­hol oly kevés „közérdekű“ tárgy ad­ja elő mikép egy „helyi érdekű“ adtus, annak hi­ányával, egy hónapig is foglalkoztat­­ott „két du­dás megtér­ (talán : megél­)benne.“ Jobban szeretem én, ha avatottabb toll ír­ja le, teszem fel : az „orgona bál“ lefolyását a kocsárdi „disz“-es tánczvigalmat*), vagy a már előre jelzett, de még máig is pium desiderium tárgyát képező templomi karének sikerültét, mely­nek létesítésében a kedves doktor úr“ főmatador. Egy a t. szerkesztő úrhoz intézendő bizal­mas kérés szolgál jelen levelem keletkeztéhez főindokul. Igen lekötelezne t. szerkesztő úr, ha az iránt felvilágosítást nyújtana : a lapszerkesztősé­gekben szabály avagy csak szokás-e, hogy ha vi­dékről „közérdekű“ tárgygyal**) valaki levelet ir, az még csak szerkesztői üzenetre se méltatva, agyon halgattatik? Mi természete­sebb, minthogy az igy járt „pech“-es levél nem is „ad acta“, hanem „ad kosár“ vándorol. Pedig *) Kérem a meghívó szolgált belépő­jegyül, azok a kedves vasúti hivatalnokok! Harpagon. Teszem fel : egy létesítendő alsófehérmegyei tanitó­­testület érdekében. Egy jegygyűrű története. Angolból fordította pÁMI J­ÁSZLÓNÉ. X. (Folytatás.) Lord Carlswood alig tudott felindulásán ural­kodni, midőn unokája szép arczát meglátta. — Ez Katalin — suttogta — ez ő­­ leányom kelt fel sírjából! Izmenének minden mozdulata kifogástalan volt, a Carlswoodok könnyű urias modorát telje­sen örökölte. Rögtön az öreg Lordhoz sietett. — Nagypapa — monda nyugodtan — ugy­e szeretni fog egy kicsit az anyám emlékéért? A Lord megcsókolta a fehér homlokot; hosszasan nézett a fényben úszó sötét vid­aszin szemekbe; reszkető kezét a hullámzó fényes haj­fürtökre tette. — Legjobb lesz ha magadért tanullak meg szeretni, mondá. Ez itt fiad? Izooéné te nagyon fiatalnak látszasz? — Még nem töltöttem be a húsz évet, vá­­laszolá mosolyogva, s e mosoly oly széppé tette, hogy az öreg ur elragadtatással nézett rá. Lio­­nelt ölébe vette. — E gyermek arczán fel lehet találni a Carlswoodok vonásait, mondá az öreg ur a kis­fiú arczát vizsgálva. A nagyapja gyönyörűségére Izméné is be­bizonyította, hogy ősei büszkeségét örökölte. Min­den a­mit látott meglephette, a fejedelmi kas­tély, a pompás bútorok, szobrok, képek, a fény, a kényelem, minden­ minden új és csodálatos volt előtte, de nem szólott semmit, meglepetését, bá­mulatát egy szóval sem árulta el. A Lord előre félt, hogy neveletlen unokája, hogy fogja majd csudálkozásában kezeit összecsapni, milyen bámu­lattal mereszti szemeit az eddig soha sem látott drága szép tárgyakra, hogy kiabál, kaczag örö­mében, kár volt félnie. Izménének semmi fé­­­szegsége sem sértette meg kényes nagyúri érzé­két. Ha valamit nem értett, vagy nem tudta, hogy mire való, egyszerűen megkérdezte. A Lord meg volt vele elégedve , pedig el volt arra is készülve, hogy durva parasztos vidéki táj kiejtés­sel beszél, de épen olyan helyesen és oly tiszta kiejtéssel beszélt mint ő. Midőn Izmónót a házmester a számára készí­tett pompás lakosztályba vezette, az ajkairól jö­vő kiáltást visszafojtotta. Lionelnek éjjeli és nap­pali gyermekszobája volt, fényűzéssel s kénye­lemmel berendezve, egy csinos, ügyes pesztonka várakozott ottan, hogy öltöztesse és reá figyeljen. Négy egymásba nyíló szoba egészen az Iz­méné használatára volt berendezve, még­pedig oly nagyszerűen, hogy egy királyné is ellakhatott volna bennök. A boudoirja rózsaszín selyemmel volt kárpitozva, az ajtókon s ablakokon ha­sonló színű nehéz függönyök voltak; aires mes­terek művei, drága szobrok, ritka képek, illatos virágok, s a legdivatosabb drága bútorok voltak benne. A hálószoba arany virágokkal áttört fe­hér selyemmel volt díszítve; az öltözködő szo­ba, a legelkényeztetettebb Lady igényeit is ki­elégítette volna; egy kis könyvtára is volt, hol írhatott, olvashatott, vagy tanulhatott kedve szerint. - És ez mind az én használatomra van berendezve? Kérdé­smint körülnézett , ekkor hir­telen elhallgatott, ösztönszerűleg nézte, hogy a Bralyni cseléd­személyzetnek nem szabad azt tud­­nia, hogy ő mennyire nincsen az ilyen fényhez s kényelemhez hozzá szokva. Kellemes meglepetése még növekedett, mai­dőn egy csinos szobaleány jött elébe, s magát mélyen meghajtva tiszteletteljesen jelentette, hogy Lord Carlswood ötét rendelte a Waldron asszony­ság szolgálatára. Midőn a szobaleány a ruhaszekrény ajtait kinyitotta, hogy úrnője választására bízza a fel­veendő ruhát. Izméné még akkor ámult ám el igazán az előtte feltárt kincseken. Selyem, cashmir, bársony és könnyű csipke ruhák voltak ott, me­lyeket mind Párizsból küldtek; shawlok, köpeny­kék, felöltők, a legújabb minták szerint, s a leg­finomabb szövetekből , mindenféle szint keztjük, a két gombostól elkezdve a könyökig gombolóig, virágtartók, legyezők, czipők szalagok, virágok, minden kigondolható piperetárgyak, semmi sem volt elfeledve. Izméné csodálkozva nézte a képze­letét meghaladó kincseket. Ilyen nagyszerű fo­gadtatásról fogalma sem volt. — Asszonyom, közeledik az ebéd ideje — mondá a szobalány — megengedi, hogy felöltöz­tessem ? Izméné, ki elfogultságát alig tudta palástolni, remegve egyezett bele. Egy fehér csipkével diszített nehéz kék bár­sony ruhát választottak ki. A világos gesztenye szín­hajat úgy rendezte a szobaleány, hogy a lágy selyem fürtök gazdagsága ne legyen eltakarva ; egy fehér kaméliát tűzött a fürtök közé. Végre az öltöző asztalon fekvő ékszertokot nyitotta fel. Egyszerű drága gyöngy garniture volt benne, fül­bevalók, nyakláncz és karperecz. Midőn Izméné egészen fel volt öltözve, fé­lelemmel vegyült csudálkozással nézett a tükör­be. Az a pompásan öltözött szép asszony, csak­ugyan Waldron Pál felesége ? A domború vállak, a büszke tartású fehér nyak, épen oly szépek voltak, mint a szelíden fénylő gyöngysor ; a gömbölyű karok épen oly tökéletes alakúak mint kis fehér kezes, keskeny rózsaszín ujjaival, a karcsú derék s a gyönyörű ifjú arcz. — Szeretném ha Palim látna, gondolá ma­gában , aztán figyelmeztette magát : „nem sza­bad elfeledkeznem ígéretemről, írnom kell neki még ma. Lement a salonba, hol nagyapja és az ügy­véd várakoztak reá. Mindketten bámulva néztek reá midőn belépett. Szép volt ezelőtt is, de az ízletes öltözék még sokkal szebbé tették. Az öreg Lord udvarias bókokkal fogadta, a szép arca ra­gyogott a boldogságtól. Az ebédet nagy nyugalommal és önuralom­mal ülte ki. Az ebédlőterem nagyságától s fényé­től eleinte megijjedt; fogalma sem volt, hogy az egyszerű étkezéshez ennyi drága minden kell, a finom porczelán, a kristály üvegek, az ezüstne­műk, az aranyszínű borok, s a virágok meg a körülte levő pazar fény és bőség °^an nős tartózkodó s félelemszerű érzést keltött benne. De igyekezett elfogultságán uralkodni, hogy nagyatyját valami ügyetlenkedéssel "iep­sa , az öreg Lord mozdulatait nézte és uta­l . Egy magas műveltségű, uriszti^11 szony gondos felügyelete és utasítása aU^' kám három hónap múlva olyan kifogásai* deru lesz, hogy bár­melyik társaságba be® hatom, gondolá az öreg Lord, midőn­­­re nézett. ^ Ebéd után, midőn beszélgetés közben ^ apja egy kis szünetet tartott, Izmené kére ,­ve reá azt mondá : , — Talán ideje volna, hogy távozniD1| szabad elfelejtenem, hogy férjemnek Írj®'1’ nyugtalanul várja levelemet. , Lord Calswood hideg udvariasság ér­te fel a kezét s hallgatást intett. -ú — Waldron asszony — mondá 111 parancsoló hangon. Kérem legyen olyan , azon idő alatt mig látogatásával !B0gd­St említse előttem annak az embernek a n*­­nyi kíméletet s figyelmet megvárok. ^ f Az Izméné aveza kigyulat a harag ^ ajkain volt a büszke válasz ; de győzőt és hallgatott. (Folyt. köv.) *) Tárgyhalmaz miatt késett. A s­rb a sorok írójának volt alkalma a „Kelet“ 1879-ik eévi egyik számában olvasni egy vidéki levelet, melyből ha az ember a bevezetést, a frázisokat, a körülirási felesleget, a dagályt, szóval: a lé­nyegteleneket kirostálta, ennyi mag maradt : „Marosújvárt sós fürdő van“. Ez még talán megjárna. Hanem ha valaki ir egy körülbelül 16 — 18 évre terjedő elbeszélést és azt beküldve pl. a „Magyar Polgárinak ” rá ezt az üzenetet kapja: „sort kerítünk rá“, aztán el­vár egy-két hónapot, es hármat, el egy fél évet, „a sor még mindig csak kerülni fog reá“ külö­nös dolog ez­­. szerkesztő úr , türelméből kifogy­va több rendbeli levelet ir az ember, kér, könyö­rög, hogy ha a szerkesztőség nem szándékozik kiadni, küldje vissza a beküldő költségén, a fele­letre levelező lapokat mellékel stb. az eredmény hal­l­gat­ás. Én elismerem, hogy a szerkesztőség igen sokszor túl van halmozva közlendőkkel, s hogy a szerkesztőnek is bizony kijut a teendőkből ; ámde ezért mégse hagyhatom megjegyzés nélkül azt, hogy egyfelől valakit még csak az egyszerű 2—4 szóból álló szerkesztői üzenetre se méltasson, ha még oly rész is a dolgozata, csupa kicsinylés vagy negligálásból, másfelől, hogy egy közlésre mélta­tott terjedelmes munkát (el se tudom képzelni miféle indokból) az agyonhallgatás taktikájával elévültessen. Hogy ezek daczára is jelen levelemmel a t. szerkesztő úrhoz bekopogtatni bizalmam van, az onnan ered, mert szerkesztése alatt álló becses lapjából midőn egyfelől nemes irányt, őszinteséget olvastam ki mindig, másfelől azt is felteszem ró­la, hogy legalább ennyit ad válaszul : „nem kö­zölhető.“ Bukaresti levél Itt járt Kunbe József (publicista München­ből és r. c. lelkész) a „Politische Chronik“ szer­kesztője és tulajdonosa. Midőn e német író Bu­karestbe jött, első találkozásunk alkalmával e sza­vakat mondotta: „Rumänien ist ein solcher Staat, der wenigstens zehn Jahre hindurch mit der Knute tractirt werden muss.“ Knabe úrral tizen­hat nap voltam együtt, Ploesten, Foksánban, Ga­­latzon és Jassiban együtt jártunk, sikerült őt meg­győznöm, hogy állításai nem igazak, hogy meg­győztem őt, ezt mutatja 1879 Deczember hó 4- én hozzám intézett levelének e következő sorai: „Sie haben Recht lieber Freund, Rumänien ist für wahr ein Culturland. Ich hätte es wahrhaftig nie geglaubt. Ich danke Ihnen für die gütige Aufklärung.“ Az idézett sorok úgy hiszem, fényesen iga­zolják azt, hogy én Romániának igaz és őszinte barátja vagyok. S igy jogom van nekem azt írni a mit írok. A román nemzet kultur­képességét már e lapokban is elmondottam. Hogy Románia úgy nemzetesít, miként Eu­rópában egy nemzet sem, ennek csak örvendeni tudok, s mennyire örvendene lelkem ha Magyar­­országon láthatnám a nemzetesedést magyar szem­pontból úgy, mint itt azt látom román szem­pontból. Hogy hivatalnokait Románia csak is román állam alattvalókból és olyanokból, kik a nyelvet írásban és szóban tökéletesen leírják, nevezi ki, ezt csak ismét helyeselni tudom s csak az fáj lelkemnek, hogy Magyarországon még mindig oly nagy számmal vannak a Przbicsek és Ot­­tob­anicsekkek. De épen úgy fáj, a midőn igazságtalan, plá­ne erőszakos igazságtalan dolgokat látok. Ilyen igazságtalan, erőszakos igazságtalanság a gyógyszerészekre vonatkozó törvényjavaslat be­nyújtása a román kamarákhoz. Ugyanis egy törvényjavaslatot nyújtott be a kormány a kamarákhoz, mely azt mondja, hogy a gyógyszertárakban csakis román gyógyszerész­segédek alkalmazandók. Tulajdonosnak megma­radhat ugyan a „străine” (idegen), de a kezelő­nek románnak kell lenni. Az összes romániai gyógyszerészek közt al­i 3% három százalék román gyógyszerészt illetőleg e­llenzék gyógyszertár tulajdonost találunk, ezek többnyire magyar államalattvalók (82% erdélyi szász) No most már legyenek a román segédek a gyógy­szertárak kezelői, ott bizonyos, hogy a segéd lesz az úr, és az igazi úr a szolga. De még egy más bibije is van a dolognak : számos olyan gyógyszerész segéd van Romániá­ban, a­mely a magyar államhoz tartozik, de Ro­mániában tette le a szigorlatot, s ezeket is kizár­ja a jelzett törvényjavaslat. Mi legyen e szerencsétlenekből? Mindezt azért hoztam fel, hogy felhívjam Magyarország kormányát, miszerint használja fel befolyását, hogy külügyi hivatalunk igyekezzen oda hatni, hogy ez a törvényjavaslat formuláztas­­sék oly formán. 1-er Hogy mindazon gyógyszerészek (ma­gyar állam alattvalók), kik a gyógyszerészeket il­lető törvények életbe léptekor gyógyszertárral bírnak, maradjanak meg eddig gyakorolt jo­gaikban. 2 szór. Az olyan okleveles gyógyszerész-se­gédek, kik Romániában tettek szigorlatot, bírja­nak ugyanazon jogokkal, a­melyekkel román kol­legáik bírnak. Készül a román kormány még egy más tör­vény­javaslatot is benyújtani, (már készen is van) hogy minden okleveles román gyógyszerész egy­szerű bejelentés mellett nyithat bárhol is gyógy­szertárt. Ez tisztán belügyi dolog, ám lássa a ro­mán állam, hogy miként boldogul majd ily köz­­egészségi intézkedéssel. De a fent jelzett két pontra ismételten fel­hívom a magyar kormány figyelmét. v. s. KÜLFÖLD. Bismarck herczeg eljárását Eulenburg gr. miniszter ellen — melyet tegnapi lapunkban már közöltünk — éles bírálat alá veszik a libe­rális lapok. Szerintük nincs már többé miniszté­rium, hanem csak egy mindenható miniszter és néhány al­államtitkár. A Golosz első orosz hír­lap már Camphausen esete alkalmával azt állította Bismarckról, hogy megőrült. A vaskanc­ellár azonban nagyon is tudja, hogy mit tesz, már évek óta készült az „Eulen­­burg dinasztia“ megbuktatásár­a. Azonban ez, mint a következmény mutatja, nem oly könnyű. Úgy az urak házának bizottsá­gában, mint a minisztertanácsban Eulenburgé volt a többség szavazata. Talán az indokok bírták reá a vaskanczel­­lárt azon nyilatkozatra, melyet február 24-én az urak házában tett: „Levelem nem felolvasásra, csak utasításnak volt szánva.“ Továbbá: „Köztem és a belügyminiszter között nincs semmi véle­mény­különbség, mindketten elismerjük a javas­lat elvét, csak az indokolásokban térünk el. A belügyminiszter mellette szavaz, mert szerinte a dolgok nem állanak oly rosszul és a miniszter­­elnök is mellette szavaz, mert azt mondja, hogy jövőre a dolgoknak jobban kell menni. Én nem látok semmi elvi különbséget az államrainisztéri­­umban,“ és ezért egyltalában nem szükséges sem­miféle személy változás az államminisztérium­ban.“ Bismark hg. e beszéde következtében a kicsit az egybekelési ünnepélyek lefolyásáig el­­napoltatik. Eulenburg gróf azonban e nyilatkozat után is határozottan elbocsáttatását kérte. Bismarck nyilatkozata különben a kihallgatás ered­ménye, mert a császár kifejezte azon óhajtását, hogy a meghasonlásnak vége vettessék. Maga a trónörökös direct közbelépése sem volt képes Eu­­lenburgot határozata megváltoztatására bírni. A török görög határkérdés ügyében ma ismét több távirat érkezett, a­melyekből azonban ép oly kevéssé lehet következtetni a kérdés mi­kénti megoldását, mint az eddigiekből. A nagy­hatalmak képviselői Hatzfeld gróf megérkezése után Konstantinápolyban azonnal konferencziát tartottak s megegyeztek a portával való tárgya­­­­lási mód felett. A múlt heti, szombati értekez­let elhatározta, hogy együttes jegyzékkel fog vá­laszolni a porta jan. 14-iki köriratára. A jegyzék, melyet hétfőn nyújtottak át, tudomásul fogja venni a porta azon nyilatkozatát, hogy nem szán­dékszik eltérni az eddig tanúsított békés maga­tartástól. A nagykövetek legközelebbi értkezlete meg fogja állapítani a portától követelendő ha­tárvonalat; egyszersmind a hatalmak felhívást intéznek Görögországhoz, hogy a tárgyalások tar­tama alatt tartózkodjék minden ellenségeskedés megindításától. Ugyan e konferenczia elhatározta, hogy a tárgyalás folyama és eredménye titokban tar­tassák. A „N. F. Pr.“ római levelezője biztos tény­ként tudatja lapjával, hogy Pappari Gopulos tö­rök követ ma egy körjegyzéket meneszt a nagyha­talmakhoz, melyben azt kéri, hogy a konstantiná­polyi értekezleten Görögország egy képviselője is megjelenhessék, mert különben Görögország nem adhat biztosítékot az iránt, hogy a hatalmak ha­tározatai végre fognak-e hajtatni. Érdekes ez ügy­ben egy bolgár lapnak, a ruszsuki „Bulgariunak“ vasárnapi vezérczikke. A görög-török viszályról szólva nem igen törődik azzal, mi lesz annak a következménye, de Maczedonia szivén fekszik a „Bulgariu“-nak s erről írva hazafias hangulatú. A lap az összes bolgároktól követeli, hogy segédke­zet nyújtsanak a „maczedoniai martyroknak“, ha azt nem akarják, hogy a bataki és eszki-zagrai szörnytettek ismételtessenek. Ha békés módon le­folynak a görög-török alkudozások, akkor figyel­meztetni kell az európai diplomatiát Maczedoniá­­nak szomorú állapotára és Törökországtól köve­telni, hogy annak természetes és tö­rénelmi jogát beismerje, azaz, hogy Mac­edoniának is önkor­mányzatot adjon ; ha pedig fegyverre bizatik a görög-török kérdés eldöntése, akkor ébernek és készen kell lennünk, hogy e tartomány sorsa el ne döntessék a bolgárok beleszólása nélkül. A bol­gár nemzet jogában áll e tartományt magának követelni, mert Maczedonia sorsától függ a bolgá­rok jövője. A kolozsvári orvos természettudo­mányi társulat közgyűlése. F. hó 2- án d. e. 11 órakor. Hőgyes Endre társulati elnök, a mult ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után, a követ­kező beszéddel nyitotta meg az ülést : Tisztelt tagtársak ! Üdvözlöm önöket, kik megjelentek, hogy ez évi rendes közgyűlésünkön meghallgassák tár­sulatunk tisztviselőinek jelentését az általuk veze­tett egyesület múlt évi működéséről szellemi és anyagi gyarapodásáról.­­ Az elmúlt év társula­tunk szellemi életében a kifejlődött és környezeté­hez hozzá idomult szervezet önálló munkálkodásá­nak korszaka volt, melyben nagyobb átalakulások nem keletkeztek, de megállapodott vezéresz­mék érdekében tapasztalás által kipróbált eszkö­zökkel öntudatos kitartó küzdelem volt. A felol­vasandó jelentésekben még egyszer fel fog me­rülni szemeink előtt e küzdelem egyetemes képe. Hiszem, ha azt figyelmesen vizsgálják, az elbizakodottság nélkül megelégedés örömét fogjuk érezni, mely megnyugvást ad a múltra és új ki­tartást biztosít a jövőre. A kolozsvári orvos-ter­­mészettudományi társulat Vl-ik rendes közgyűlé­sét megnyitván, felkérem a tisztelt közgyűlést, kí­sérje figyelemmel a bemutatandó jelentésemet. Az elnöki megnyitó beszéd után Koch An­tal társulati titkár olvasta fel jelentését a múlt évről. Tisztelt közgyűlés! Mikor most egy éve társulatunk tagjainak bizodalma ezen állásra helyezett, gyenge erőm­ és tehetségeim érzetében haboztam annak elfogadásá­ban; de tekintve, hogy az út, melyen haladnunk kell, meg van már törve és a czél, mely felé tö­rekszünk, határozottan ki van már jelölve , felbá­torítva éreztem magamat fontos feladattal járó tisztemnek elfogadására és viselésére, a­mit ér­demdús elnökünk és tiszttársaim tapintatos ve­zetése és kiváló ügybuzgalma nagyon is meg­­könnyített. Tisztemnek megfelelőleg van szerencsém tár­sulatunk múlt évi életéből a fómozzanatokat elő­terjeszteni. Tartatott a múlt évben összesen 27 gyűlés u. m. 1 közgyűlés, 6 választmányi ülés, 7 nép­szerű természettudományi estély, 7­­ természettudományi szakülés. A február 21-én tartott rendes kiad - , az alapszabályok értelmében megalakult js működő tisztikar. A választmányi üléseken elintézett ivó ügyek közül bátor vagyok néhányat fe­­­líteni. A szakelőadások és a természettud eszélyek tartására ugyanazon időelosztás meg, mint a megelőző évben ; a szakülésben^ ban minden tagnak külön meghívó küldést^' roztatott és foganatosíttatott. ^ A választmány az „Orvos Természet,­mányi Értesítő“ nyomdai kiállítására uj il­dést kötött egy évre, melyben alacsonyabb^ kát sikerült kieszközölni. A m. orvosok és természetvizsgálók ponti bizottságának meghívására a Szomi­lyen aug. 24—30-án tartott XX nsgygy-1­ való részvételre a választmány fölkérte és­­ bizta Géber Ede és Ossikovszky József­né urakat, hogy társulatukat a nagygyűlésen vi­seljék, a­mi meg is történt. A választmány többször megvizsgált a pénztárt, a titkár és a szerkesztő bizottság ü­lése alapján intézkedett az „Értesítő“ kiadás­­apróbb ügyei felett, végre az „ Értesítő“ ion­folyamába felvételre elfogadta Koch Adás Gyergyai Árpád társulati tagoknak két nagi, dolgozatát. A természettudományi estélyekről ép­ülésekről a következőket van szerencsén lenthetni : Hét természettudományi estélyen él.’v tartottak következő tagtársak a­­ következő , gyakról : I. Entz Géza : Támadás, védelem és­­ az állatországban. II. Fabinyi Rudolf : Az oxygen szerepe élő és nem élő természetben. III. Gamauf Vilmos: A Phylloxeráról. IV. Abt Antal: A fluorescentia­esphosy rescentia elnevezések alatt ismert fényről,­,­nyékről. V. Lindner Gusztáv: A tűzről. VI. Koch Antal: A földrengésről. VII. Koch Antal : A földrengés okairól. Ezen előadások kivétel nélkül oly látott­ságnak örvendettek, hogy a használt terms legtöbb esetben kicsinyeknek bizonyultak 1r­deklődő nagy közönség befogadására, s az ő vége fele kísérlet létetett a redoute teremnei czélra való fölhasználására, a mely azonban rém nehéz fűthetősége miatt nem felelt meg várakozásnak s a ráfordított kölségeknek. *) (Folyt. köv.) Február MINDENFELE. Kolozsvár, febr. 23. — Előfizetési felh­ivása Ellenzék­­re. Az Ellenzék mer­lenik a vasár- és ünnepnapok ki­­telével mindennap. Ára egész­ét 12 írt, félévre 6 írt, negyedévre 3 íj egy hóra 1 frt. Egyes szám ára tel­­ben 4 krajczár, vidéken 5 krajcir Egy bóra szóló előfizetéseket a kezelési zavar kikerülése tehe­téből — csakis a hó­l­ső napja­­utolsó napjáig szóló időtartamra­­gadhatu­k el. Az előfizetési pénzek, ugyat­­én a hirdetések iránti megkeres­sek Stein János kiadónkhoz énté­zendők. Az előfizetés legczélszeré­ben postautalvány által eszközlés — Kolozsvár város törvényhatósági bi­zottsága folyó hó 25-én d. u. 3 órakor a­­H ház tanácstermében közgyűlést tart. — A kolozsvári állandó mártius lá-ia­zottság az irt napra érdekes évkönyvet szerkes­

Next