Ellenzék, 1881. júlus-december (2. évfolyam, 148-299. szám)

1881-10-19 / 239. szám

0 Maoriik évfolyam. »ZERKESZTAi IRODA: . /]TUtcM 16. 8*. hová a lap szellemi részét illető közlemények •Ili»1/ flziiizftndfik­ AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: , , 13 frt. Ili Negyedévre .... ojo *Tre O frt. II Egy hóra helyben ^ ' Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. ■ lenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével.­­ Kósiratok nem adatnak rleesa. Bel . frt. 1 frt. 339. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Bstl Klaa Ass. Kolozsvár, szereda, október 19, 1881. KIADÓ­ HITATAl: Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij mind hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­ hivatal. Nyílttéri csikkek gam­ond sora után 20 kr. fizetendő H­elyreigazítás. Mikor az embernek nincsen mondani va­ .. mégis mondani akar valamit; mikor 1 embernek nincsen argumentuma, és mégis le akar győzni valakit; mikor az embernek incsen fegyvere és mégis harczolni akar, kkor körül írja a semmit ékes szavakkal: a­­rganisitásra ráfogást s a ráfogásra valót­lanságot halmoz; lemarkol az országút porá­ba s onnan dobja a szemetet az ellenfél az­ Ezt tette Jókai Mór a felirati vita zár­­beszédjében; tette kimerülten a betegségtől s bádggadtan a közönyös fogadtatástól. Mikor már látta, hogy azon kijelenté­sére, hogy a szónokok végig mentek a dan­­zigi találkozás keserűségeitől egész a hamis borkészítés savanyúságáig , a ház nem me­rült fel, midőn észrevette, hogy azon állí­tását, mintha a katona és polgár között sem­minemű feszültség nincs, sőt ellenkezőleg a legjobb barátság észlelhető köztük — senki sem hitte el, midőn éreznie kellett, hogy a ház minden törvénytudó embere röstelli azon kijelentését, mintha a közös hadseregről szó­ló törvény 10 évre volna megállapítva: oda nyúlt ahoz a kisegítő raktárhoz, melyet szo­rultságukban csak kicsiny és tág lelkiismeretű emberek szoktak igénybe venni... és ráfogta a függetlenségi párt erdélyi tagjaira, hogy azok a választások alkalmá­val Erdélyben az oláh intransi­­gensekk­e­l egyezkedtek. E csúnya valótlanságot nem utasíthatta vissza a párt egyik erdélyi tagja sem, mert hiába követeltek „neveket“ Jókaitól, hogy annak alapján szót kérhessenek személyes kérdésben — mert Jókai megmaradt az ál­talános kifejezés mellett s igy nem nyílt al­kalom a felszólalásra. Egy kolozsvári „ínséges“ -nek e tárgyú rágalmait már visszautasítottuk. Nem a mi hibánk, hogy Jókai annyira megfeledkezett magáról, hogy személyét együtt kell említe­nünk e szomorú újsággal. Ha sértés van rá nézve ebben, úgy nem a mi szándékunkban keresendő, hanem a körülményekben. E lap olvasói előtt fölösleges álláspon­tunkat e tárgyban ismételni. Mindenki emlé­kezhetik, hogy lapunk, s e lap által a füg­getlenségi párt erdélyrészi tagjai, minő állást foglaltak el a nemzetiségekkel szemben ál­talában, főleg pedig specialiter az erdélyi oláhokkal szemben. Ez álláspont változatlan volt a választások előtt, a választások alatt és a választások után. Nem egyes czikkekből elszigetelten kell ez állapotot megbírálni, hanem a lap maga­tartását kell a maga egészében tekintetbe venni. Kezdettől fogva az volt nézetünk, hogy egyenjogúság illeti meg e haza minden ajkú Polgárát, nemcsak azért, mivel egyenlő kulcs szerint viseljük a közterheket, hanem azért is, mivel szerencsétlennek tartunk minden ál­lamot, melynek akár egyes osztályai, akár egyes nemzetiségei igazolt sérelmekkel iz­gathatnak. De mindig azt vitattuk és vitat­juk, hogy e jogegyenlőség nálunk teljes mér­őkben meg van, s igy nincsen igazolva az erdélyrészi oláhok elégületlensége. Midőn pe­­di­g a szebeni konferenczián világosan beval­­ották államellenes czéljaikat, midőn nyíltan bevallották a magyar egységes állameszme megdöntésére irányult törekvésüket: ak k°r kötelességünknek ismertük leplezetlenül vonnuk hordani a zsindelyt s oly kifejezé­st használtunk ellenök, minőket hazafiat­­lanságuk kiérdemelt. Ez volt, és ez ma is álláspontunk. És ezzel teljesen egyetértett a függetlenségi párt­­minden erdélyrészi tagja. Midőn tehát Jókai azt vetette szemünk­­re, hogy egyezkedtünk az oláh intrasigensek­­el- határozottan valótlanságot mondott. Any­­j­­ra valótlan ez állítás, hogy az egyetlen in­­rasigens oláh jelöltet, mely az erdélyi ra­­b­bón volt állítva, épen a mi pártunk oktatta meg Szilágycseh­ben, a kormány­­b­atnak pedig még csak jelöltje sem volt e besivistával szemben. Hanem azért nem fedjük, hogy a kormánypárt velük egyez­­­t, mert nekünk nem szükséges fantazi­­ákhoz folyamodni, hogy vádakkal illessük a ^Hiányt, miként szüksége volt arra J­ókai­nak a mi pártunk ellen.­­ A felirati vitában a kormánypárt javaslata kilenc­ven szótöbbséggel fogadtatott el. Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy az ellen­zék nem gondolta, hogy ezen a napon meg lesz a szavazás, a kormánypárt anynyira rákészült e napra, hogy olyan egyének jelentek e napra meg, kik ez ideig nem voltak a házban láthatók, sőt azok is, kik szabadságot kértek, mint például Horváth Gyula, ingyen vasúti jegyeikkel e napra beszeke­­reztek. A kormány mindenáron manifesztálni akar­ta nagy többségét s ezért kért névszerinti sza­vazást. Még a névsor második felolvasásánál is szaladgáltak a fiákerek a kormánypárti szavazók után. Ez erélyes korteskedéssel szemben mind­két ellenzék közönyösen viselte magát. Lukács Béla a kormánypárttal szavazott. Valaki arra akar vállalkozni, hogy kiszámítsa, hányszor vál­toztatta ez it már az elveit. — Az 1882-iki államköltségvetést — mint az „O. É.“ írja — Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter csütörtökön f. hó 20-án terjeszti elő a képviselőházban. — A delegácziók — mint az „E—r“ írja — f. hó 27-én kezdik meg tárgyalásaikat, így határozta volna ezt a király elnöklete alatt Bécsben tartott közös miniszteri értekezlet. Az új külügyminiszter kinevezése a dolog természete szerint csak a delegácziók üléseinek befejezése után fog megtörténni, addig az interim­ben fog állni.­­ Az osztrák-magyar vám- és kereskedelmi konferenczia tegnap Bécs­ben a külügyminisztériumban újra megkezdte ta­nácskozásait. E tárgyalásokra a magyar kormány részéről dr. Andreánszky István osztálytaná­csos és Mihálovics miniszteri titkár mentek fel. Matlekovics államtitkár jelenleg nem utazhatik Bécsbe. Néhány bécsi lap az utóbbi idő­ben ismételve számos kimerítő részletet közöl azon tanácskozások állítólagos lefolyásáról, melyek az osztrák és magyar képviselők közt a vámkonfe­­renczia alkalmával történtek. E közleményeket a Budi. Korr. majdnem kivétel nélkül ezélzatos kombinatióknak nevezi, a­mennyiben néhány ke­vés hiteles tényt foglalnak magukban számot té­ve,­ közleménynyel keverve. Például a nyersvas vámjának felemelésére irányuló indítvány egyál­talában nem a magyar kormánytól indult ki, a­mint ezt ismételve állították. — Az új franczia kormány. A párisi Telegraphe a következő miniszter-névsort közli: Gambetta miniszterelnök s külügyminiszter; ál­lamtitkár Spuller; Léon Say pénzügyminiszter; Freyciner hadügyminiszter; Jauré tengernagy ten­gerészeti miniszter; Cochéry posta- és távirda­­ügyi minisztere ; Raynal közmunkaügyi minisz­ter ; Rouvier kereskedelem- és földmivelésügyi mi­niszter; Challemel-Lacour vagy Constans belügy­miniszter; C­zot, Waldeck-Rousseau vagy Brins­­ton igazságügy miniszter; Paul Bert, vagy Jules Ferry közoktatásügyi miniszter. A tisztelt ház. Tegnapi tudósításunk egy hiányosságát pó­tolnunk kell. A­mit elmulasztottunk megjegyezni, azt most fölemlítjük: a kormánypártnak két új embere rukkolt ki, fügyik Kapocsányi Mór, a másik Berzeviczy Albert. Midőn az előbbi felállott, mindenki hango­san kérdezte, hogy „ki az, ki az?“ A szónok elég udvariasan meghajtotta magát, s azt mondta, hogy: „Kapocsányi Mór vagyok.“ Foga­r­as vidék választotta meg, még pedig nem mint ide­gent, hanem mint „bérezés hazánk“ szülöttjét. Beszéde pongyola volt, miként öltözéke. Még nyakkendőt sem kötött ez alkalomra, és vásott szürke ruhában jelent meg. Dicsérte román vá­lasztóinak hazafiságát s polemizált Polith ellen a nélkül, hogy valaki figyelt volna rá. A budapesti lapok románnak hiszik, s mint ilyent üdvözlik patriotizmussáért. Beszéde jobb volt, mint a Dobránszkyé, s Tibád Antal még sem szorított vele kezet. Ha ő nem, más sem. Berzeviczy Albertet nagy hír előzte m­i. Azt hittük a kormánypárti elragadó nyilatkoza­tok után, s azon tényből következtetve, hogy mindjárt legelején a felirati bizottságba válasz­tották be, hová minden párt, a kiválóbb állam­férfiakat szokta kiszemelni, mondom, azt hittük, hogy minden szavára hősmondák teremnek, s a harcz, mit beszédre fölidézend, egy magyar Nibelung-cyclusnak lészen bővizű forrása. úgy emlegették, mint a kormánypárt e­n­­fent t­o­r­r­i­b­l­e-jét, ki az ellenzék soraiban ret­tentő pusztításokat van hivatva véghez vinni A „jöttem, láttam, győztem“ történetét hittük meg­újulni. Az üstökös megjelenését féltük, mely míg üstökével a szegény baloldalt elhomályosítja, ad­dig csillagával fényárt ragyogtat a kormánypárt felé, s azt villanyvilágítás mellett, görögtözben mutatja be a hanyatt esett világnak. De Berzeviczyvel ép az ellenkező történt, a­mi Stuart Máriával. Tudvalevőleg ez a szép asz­­szony azt mondta, hogy „jobb vagyok a hírem­nél“ — nos, Berzeviczy sokkal rosszabbnak bi­zonyult a hírénél. Ha semmi híre sem lett vol­na, a méltányos és ily dolgok megítélésével párt­szempontok által el nem vakított sajtó ekként nyi­­latkozandott beszéde felől . Jó kinézésű, fiatal barna ember, értelmes arczczal s a készültségnek tagadhatalan nyomai­val. Beszédében biztos, kifejezéseiben megfontolt, s polémiájában kellőleg mérsékelt. Nagyobb sza­bású beszédet tőle hallani nem fogunk, de jó köz­katonájává válik a háznak, mihelyt megismerke­dik annak levegőjével, így azonban mindenki sokat várt tőle, s mindenki sokat csalódott. Beszéde eszmeszegény­­ségben sínylett, s alapjában nem volt egyéb, mint a Tisza-féle polemikus beszéd vármegyei má­solata — kevesebb ügyességgel és szűkebb lát­­körrel. Egyébiránt a Tisza szelleme az egész kor­mánypárt ifjúságán meglátszik. Majdnem vala­mennyit jellemzi az üres gőg: az alant mozgó rebulistika, cynismus az igazságos vádak elle­nében, és nagyképű kicsinylése az ellenvéle­ménynek. Járókelő: Szilágyi Dezső beszéde, tartotta október 17-én. Figyelemmel és érdeklődéssel hallgattam, és azt hiszem, hallgatta a t. ház is végig az előt­tem szólt képviselő úrnak beszédjét, (Halljuk ! Hall­juk !) s míg annak szabatosságát s értelmes törek­vését, hogy kormányálláspontját megvédje, a­mi ed­dig azon oldalról nem történt, szívesen elisme­rem : azok, a­miket mondandó vagyok, s miket talán azon oldalról is fel fognak hozni, bizonyí­tani fogják, hogy ezen védelmet minden figyel­münk mellett sem tarthatjuk sikerültnek. (Hall­juk. Egy oly országban t. ház, a­melyről bizo­nyos az, hogy pénzügyi chrónikus defic­itben szenved, a­melynek államháztartási mérlege se­gélyforrásainak óriási igénybevétele után is, ha nem romlik, legalább is stagnál egy oly állam­ban, melynek gazdasági fejlődési ereje le van köt­ve államjogi kötései által és az államjogi kötései elégtelenek arra, hogy kincstárainak természetes jövedelmei biztosíttassanak, és gazdasági érdekei megvédessenek, (úgy van, úgy van­­ a balolda­lon) egy oly államban, — a melyről a kor­mány maga elismeri, hogy belső szervezete nem elég alkalmas arra, hogy feladatait jól teljesítse; egy oly államban, melyben az alkotmány egyik fontos tényezője elavult, s melyben — ismerjük el — a társadalom különböző osztályai körében nagy közgazdasági válság foly, melynek kultúrái és anyagi fejlődése ennélfogva meg van bénítva; egy ily államban, uralra, midőn a trónbeszéd­­ben a kormány részéről, és a kormánypárt elő­adója beszédeiben különös nyomatékkal van kiemelve, hogy a zavartalan békének évei várnak reánk; ily körülmények közt nem-e az első, nem a legtermészetesebb kötelesség­e a kormány ré­széről, nem a legtermészetesebb kívánság e az el­lenzék részéről, hogy a kormány mondja meg ne­künk világosan, megfoghatólag, érthetően, hogy a nyugalmas fejlődés e kiszemelt éveiben miként fogja fel a helyzet szükségeit, miként akarja a nemzet munkásságát irányozni. (Zajos helyeslés balfelől.) Ezt uraim követelni a többségnek, mely azon padokon ül, nagy oka van, mert ellenkezőleg a más parlamentáris országokban fennálló szokással a nemzeti ítélet nagy napjaiban, az általános vá­lasztások alkalmával, a kormány tagjai, különösen annak feje és lelke a miniszterelnök úr hallgatott (Úgy van! balfelől.) A bizodalom tehát, a­melyet önök adnak e kormánynak, a bizalom, melyet nem indokolt, de kifejezett az előttem szólt­­. képviselő úr, e bizalom az önök részéről előlege­zett bizalom volt. (Úgy van­­ balfelől) Már most, te­hát, ha mi azt halljuk, hogy a többség körében az a felfogás uralkodik, hogy a trónbeszéd és a válaszfelirat az alkalom arra, hogy egyrészt a kormány munkaprogrammját ki­fejtse, másrészt a többség feliratában megálla­pítsa, hogy az így kifejtett politikával egyetért, azt hiszem, hogy épen önöknek, a­kik a válasz­tások alkalmával a kormány szándékai iránt nem lehettek tájékozva, mert a legnagyobb okuk van követelni határozott, világos és tartalmas nyilat­kozatokat. (ügy van­­ balfelől). Különben önök a feliratban nem mondhatják meg, mi az a politi­ka, melylyel önök egyetértenek, mi az, a­mihez járulnak, mi az, a­minek alapján ezen kormány támogatását ígérik. De uraim, nagy oka, sokkal nagyobb oka van követelni ezt az országnak is mert akármily többséggel bírjon egy kormány, akármily erősnek érezze magát helyzetében még­is az igazi jogczim, a kormánynak erkölcsi alap­ja azon képesség, és azon tanúbizonyság marad ha ki tudja mutatni, hogy helyesen fogja fel a nemzet aktuális szükségeiből felmerülő czélokat és sikerrel, körültekintésssel tudja a nemzeti mun­kásságot ezen czélok elérésére vezetni. Ez a kor­mány igazi jogczime, erkölcsi alapja, és a kor­mány a­mely be nem bizonyította, hogy ezen az alapon méltó vezére a nemzetnek, lehet szeren­csés kormány, de igazi alappal bíró kormánynak soha sem tekinthető. (Helyeslés balfelől.) Ha már most tisztelt ház, ebből a szem­pontból vesszük a trónbeszédet, melyet maguk a miniszter urak a kormány programmjának tarta­nak és a többség részéről erre adott válaszfelira­ti javaslatot, akkor egyszerre fel fog tűnni azon nyilatkozatok valóban megdöbbentő tartalmatlan­­sága és rendszertelensége. Ha nézzük a trónbeszédet — és én erről tisztelettel akarok beszélni, tudatában ugyanannak, hogy annak minden betűjéért, úgy mint ma­ga a kormány kiemelte, a kormány felelős, de még­sem hagyván figyelmen kívül, kinek ajkai­ról jutott az legelőször az országgyűlés tudomására —s ha mondom, ezen szempontból vizsgáljuk a trónbeszédet, akkor abban merőben tartalomnél­­küli átalánosságokon kívül, csak itt-ott egyéb re­formoknak töredékes felemlítését találjuk, de úgy, hogy nem az előadottak tartalmából, sem az egy­más mellé sorozás és összefüggés rendjéből a leg­­haloványabb képet sem tudjuk magunknak alkot­ni arról, mik hát a kormány felfogásai az ország közvetlen szükségeiről és minő tervezett rendsza­bályokban nyilvánul az állapotok javítására irá­nyuló törekvése. A­mi itt pl. közművelődésről mondatik, hogy „A közművelődésnek oly fontos érdekei, kiválólag kell, hogy gondoskodását igénybe vegyék“ vagy a­mi a közgazdaságra, az állampolitikának ezen nagy ágára mondatik, hogy megteendő mind­az. „Ami az ipar és mezőgazdaság és kereskedelem fejlesztése és ezáltal egyesek és az állam vagyo­­nosodása érdekében tör­vény­hozásilag tehető.“ A­mit újra ismétel más szavakkal, e kifejezéseket megelőző mondatban, mintha érezné, hogy az egyik tartalmatlan kifejezést, legjobban meg lehet ma­gyarázni, egy másik hasonlóan tartalmatlannal ; mondom, mindezek csak nem tekinthetők oly nyi­latkozatoknak, melyek a kormány­politikáról fel­világosítást nyújtanak. Valamint az sem, a­mi egy aránylag köny­­nyen jellemző reformról, a magánjogi codificatió­­ról mondatik, hogy „elodázhatlanul szükséges az élet viszonyainak megfelelőleg előhaladni és ezál­tal a teljes polgári törvénykönyv létesítését eszkö­zölni.“ Mert ki az, a­kinek elő kell haladni az élet viszonyainak megfelelőleg, a kormánynak, vagy a polgároknak? Vagy talán azt érti alatta, hogy a törvényhozási munkálatoknak kell a fej­lődő viszonyoknak megfelelőknek lenni? És ha ez utóbbit érti, jelenthet-e az mást, mint a novellá­­ris törvényhozást, a­mire való utalásnak, részint, midőn halljuk, hogy rendszeres törvénykönyv ké­szül, szüksége, felfogható értelme nincs. (Igaz! Úgy van­ a baloldalon.) Hogy mily kevés komoly­sággal és mily kevés gonddal készültek ezen nyi­latkozatok, mennyire kevéssé tartotta a kormány szeme előtt azt, hogy itt követendő politikájának tartalmáról kell lényeges felvilágosítást adnia; ezen idézések, azt hiszem, bőven bebizonyították (Igaz ! Úgy van! a szélsőbalon.) Igaz! t. hát, az előttem szólott t. képviselő úr is utána mondotta, a­mit a t. miniszterelnök úr mondott, hogy csak nem volna igazságos a kor­mánytól azt kívánni, hogy minden egyes rend­szabály részleteit, vagy főbb részleteit hosszasan beiktassa a trónbeszédbe. Igenis, ez nem volna igazságos, de ilyen kívánságot a t. kormányhoz az ellenzék köréből senki sem intézett. De az áta­­lánosság, melyet mi kívánunk, különbözik azon átalánosságtól, melyen a kormány megnyugod­ni akar. Kétféle átalánosság van t. hát. Az egyik, mely minden tartalom nélkül szűkölködik, mely­nek fényes példáját mutatja a trónbeszéd. Van azután egy másik általánosság, mely legalább az általa felszámított rendszabályoknak és reformok­nak egy pár jellemző és lényeges vonását kiemeli, hogy azáltal világot vessen azon irányra, azon esz­közök lényegére, melyet követni, melyeket hasz­nálni szándékozik, ezen tartalmas átalánosságot igenis megkívánjuk és az ország is méltán meg­követeli a kormánytól. (Helyeslés a bal- és szélső­baloldalon.) Igaz­ a t. miniszterelnök úr hivatkozik ar­ra, hogy másutt a trónbeszédhez ily követelményt nem formálnak , ez valóban úgy van, különösen úgy van Angolországban. Ezért tévedett az­ előt­tem szólott képviselő úr, midőn a trónbeszédnek és válaszfeliratnak feladatát, mint képviseleti kor­mányformával bíró országokban általános érvé­­nyét, úgy a­mint ő kifejtette, állitá oda.­­ De nem mi vagyunk azok, a­kik itt nállunk, a trón­­beszédnek s a feliratnak azt a jelentőségét köl­csönöztük, hogy amannak a kormány munka­prog­­rammját, emennek az őt támogató párt hozzá­járulását kell tartalmaznia, — ezt a követelményt a kormány önmaga, az őt támogató többség szó­nokai állították fel. Ezen különben az eddigi gyakorlattal egye­ző felfogás követelményei elől ne akarjanak ki­térni Angolországra való eltakart hivatkozással, mert az angol trónbeszéd általánosságának háta mögött az ország felelős államférfiainak ismeretes erei állanak, kézzelfogható politikája áll. (Igaz! Úgy van­­ a bal és szélső bal felől.) Az angol trónbeszéd átalánosságát megelőzik a kormány tagjának a választások alatt és minden nyilvános alkalommal tett tartalmas és kimerítő nyilatkoza­tai. (Élénk helyeslés balfelől) Azon kormánnyal tehát, mely megragad minden nyilvános alkalmat, hogy politikájának irányát és tartalmát részlete­sen felderítse, nem teheti párhuzamba magát, a a kormány, mely minden alkalommal került nyilatkozást és ha mégis kénytelen rá, akko­r többnyire határozott tartalom nélküli átalánossá­got mond (Igaz! Úgy van­­ a bal és szélső kr felől.) Nem nyújtván ezek szerint a t. kormány­nak programjául kiadott trónbeszéd alapot és mó­dot arra, hogy politikájának határozott körvona­lait, határozott c­éljait, rendszabályainak jellem­vonásait megítélhessük, kénytelen vagyok a kor­mány eljárásának, mely a trónbeszédben van ki­fejezve, megítélésében ahhoz tartani magamat mely a trónbeszédből homályosan ugyan, de ki­vehető. És ez a kormány felfogása a politikai hely­zetről , és a kormány általános felfogása az ily helyzetben követendő általános­ törvényhozási poli­tikáról. Ha e felfogást jellemezni akarnám, ha azon átalánosságokból melyekkel tartalmilag sem egyet­érteni, sem valamiben azoktól különbözni nem le­het, valamit következtetni kell, az csak egy: t. i. a politikai helyzet szükségeinek téves és ferde megítélése. A kormány összes politikája arra a felte­vésre van építve, hogy az állandó és biztosított béke évei következnek reánk és hogy Magyar­­ország állapota oly­nemű, hogy nem az állam­élet egyes ágai összes teendőinek tervszerű fel­karolása, és némely államigazgatási ág szerveze­tének teljes reformálása a szükség, hanem meg­lehet elégedni a további fejlesztés, a részletes tö­redékes reformok politikájával, hogy a felmerülő reformok oly neműek, hogy nem egy meghatá­rozott összefüggő terv valósításának egyes lánc­­­szemeit kell, hogy képezzék, hanem az egészben a fennálló nagy részének épen hagyásával, mint egyes bár fontos javítások beilleszthetők. Azt hiszik, hogy sikereket lehet elérni a fennálló állapot jobbra fordultát eszközölni, egy határozott, összefüggő közgazdasági és közigazga­tási politika nélkül. Én te­hát, csakis ezen alapon tudom meg­magyarázni, a­mint a kormány az államéletnek legfontosabb ágazataiban, a pénzügy, közgazda­ság, közigazgatás, igazságügyi reformokra nézve tenni akar. És mert ezen felfogást gyökerében tévesnek tartjuk — azért — mellőzve itt egyes sürgős és életbevágó rendszabályok felemlítésének elmulasz­tását — azért nem járulhatunk a többségi fel­irathoz, mely a trónbeszédben kifejezett felfogás­sal teljesen egyetért. A pénzügyi politikára nézve, állítom, a kor­mány felfogása a zavartalan és békés viszonyok fennmaradására van építve, arra a feltételezésre, hogy a szükséges kölcsönösszegeket olcsón, köny­­nyen és a kívánt mennyiségben megkapjuk, de ha egyszer az európai láthatár sötétedni kezd, ha nem lesz is háború, de a hitelviszonyok megin­­ganak, a pénzpiac­ bizalmatlanná válik, ha gaz­dasági pénzügyi váltság tör ki, akkor mi lesz ab­ból az ígért törekvésből az államháztartás mér­legének folytonos és fokozatos javítására, mi lesz abból a pénzügyi politikából, melynek a leglénye­gesebb alapja, a jelen pénzpiac­on elérhető hitel bősége és könnyűsége?! Dicsekedve hivatkoztak és hivatkoznak arra, a­mit trónbeszéd is kiemel, hogy az államháztartásban a rend és a hitel hely­re állott, és ezzel kapcsolatban a sikerbe vetett bizalom tüntetésével emelik ki az államháztartás mérlegében az egyensúly helyreállítására irányzott törekvést. Már t. barátom Apponyi Albert úr. kiemel­te, hogy mi e nyilatkozatot a tényeknek megfe­lelőnek nem tartjuk. És a miniszterelnök úr ké­sőbbi nyilatkozataiban ezen meglehetősen fennen hangzó kifejezést, hogy az államháztartás köré­ben a rend helyre­állott, minden komoly értel­métől teljesen megfosztotta. (Igaz! Úgy van ! bal­felől.) Mert az államháztartásban a rend helyre­­állása — komolyan vévén ezen kifejezést — azt jelenti, hogy a bevételek és kiadások oly módon vannak berendezve, a bevételek és kiadások oly rendje van megállapítva, hogy az államháztartás hiánya egyenesen a rendezés folytán kikerülhet­­lenül és bizton el fog tűnni, hogy azon termé­szetes növekedése a mi kiadásainknak, a­mely az államfejlődés szükségéből előáll, fedeztetni fog az emberi előrelátás szerint bizton várható termé­szetes növekedéséből a bevételeknek, hogy úgy vannak rendezve pénzviszonyaink, hogy ennek folytán bizton elérjük azt az állapotot, hogy be­ruházásaink kamatait jövedelmeink természetes növekedése feléri. A miniszterelnök úr magyará­zata szerint ama kifejezéseknek értelme nem ez, azok mindössze is azt jelentik, hogy ma már nem kell tartanunk annak ismétlődésétől, a­mi 1875 előtt megtörtént, hogy a fizetésnap­ előtt kevés idővel még nem tudták az illető pénztári hivatalnokok, hogy miből fognak a szükséges fize­tések teljesítetni. Én nem tudom, felmerült-e ez az eset vagy sem; de ha megtörtént, bizonyítja-e ez azt, hogy az sem tudta, akinek a gondoskodás kötelessége volt? És ha rendkívüli viszonyok összetolulása folytán egy esetben a szükséges kölcsönösszegek előteremtése nagyobb nehézséggel, nagyobb küz­­ködéssel járt, lehet e­z miután ennyi áldozatot hoztunk erre a czélra időközben, s miután a pénz­­piaci viszonyai is segítségünkre jönnek - azt a körülményt, hogy az állam olcsóbban, könnyeb­ben kap kölcsönt, az államháztartás rendje hely­reállításának nevezni, hogy az államháztartásban nagyobb kezelési rend van, s az állam hitele ma

Next