Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)
1882-02-23 / 44. szám
Harmadik évfolyam.4 SZERKESZTŐI IHODA : Bel-királyutcsa 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELJ2KZÉK" ELŐFIZETÉSI DUA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Frész évre......................10 írt. || Negyedévre ... 4 írt. FijéVre...........................8 frt. Egy hóra helyben. 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. "Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. XEagirakakt nana adafcnals vi»*ss*. 4. «sióstul. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. i® .i isi«.«» a**. b Kolozsvár, csütörtök, febr.ár 21! i "t. KUDÓ-HIVATAL: Szem János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés 6- o; literek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor huábontt gérmondi por, vagy annak tere 6 kr. Bélyeg,ki minden hirdeté.nén 30 kr Nagyobb és gyakoribb hirdetésénél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Neiztvéri gsrmondor» utána« kr. fizetendő Munkácsy. Munkácsy, a kitűnő magyar festő, és akkor jő Budapestre, midőn a képviselőházban Hoitsy Pál indítványára a Budapesten felállítandó képzőművészeti akadémia kérdése hozatott szóba. Jelenleg azon kérdés: emeljünk-e a müncheni, düsseldorfi akadémia mintájára magyar nőiakadémiát, fontosabb, mint néhány évvel ezelőtt. Két vagy három évtizeddel ezelőtt nevetséges lett volna azt komolyan szóba hozni. Akkor a hatvanas évek elején, néhány arczképfestőt kivéve, jelesebb festőnk még nem volt; építészeink külföldön tanultak; a magyar tudományos akadémia épületének terveit is berlini építész készíté, az akadémia palotáját díszítő szobrokat Berlinben faragták; a pesti közvágóhíd bejáratánál emelt szobrok egyike Bugás műve. Zrinyi kirohanását Szigetvárból és I. Ferencz király koronázását, amaz óriási, egész falat igénybe vevő festményeket, melyek akkor a múzeum képtárának nagytermében a néző figyelmét először felkeltötték, a bécsi Kraft Péter ecsetének köszöntük ; múzeumi képtárunk, hazánkfiai által festett csataképei, — melyek őseink kegyetlen vitézségére s nyers függetlenségi hajlamára emlékeztették a nemzetet, — inkább politikai hatást törekedtek előidézni, mint valódi műélvezetet nyújtani. Magyar művészet akkor ép úgy nem létezett, mint nem létezik jelenleg oláh, szerb vagy portugál művészet. Mai nap azonban az ízléstelenül fölczifrázott sugárúti bérkaszárnyák egész sora, méltán vetekedik a bécsi körút épületeivel; mai nap középületeink tervei itthon készülnek, bár igaz, hogy a pesti főposta s az új városház homlokzatát senki sem tekintheti át (!) (überblicken !); bár igaz, hogy e két épület számos hivatalos helyisége Dappal is csak légszeszvilágítás mellett használható; mai Dap a műcsarnok gyönyörű arányai daczára sötét termekkel is bír, tán azért, hogy az itthon maradt gyenge festők képeit ne lássa a közönség; mai nap magyar festők nevei bejárják a világot, bár az országban magában kevés oly művészünk akad, kinek nevét a külföld is ismerné ; mai nap Liezenmayer, Wagner hazánk szülöttjei kitűnő állást foglalnak el a német festőakadémiáknál, és műveik fénykép által sokszorosított alakban szobáink díszét képezik, bár az előbbi fölfogása, festési modora s gondolkodásmódja egészen német jelleget árul el, és bár az utóbbi a német Piloty iskolának egyik főképviselője, mai nap a külföld által nem rég szennyes kanász, véres rablóknak elhíresztelt és barbár nemzetnek tekintett magyar faj műérzékét és művészi talentumát kétségbe vonni lehetetlen, bár minden tehetségesebb festőnk kénytelen részint megélhetés miatt, részint szellemi táplálék utáni vágytól ösztönözve, külföldi városokba menekülni. Mai nap tagadni nem lehet, hogy vannak magyar művészeink, de magyar művészetet a szó szoros értelmében alig lehet találni. Mert a mozgalmas jeleneteket előszeretettel ábrázoló Wagner és a biros kolorista Benczúr füstének ugyan magyar tárgyú képeket, sarlangos lovakat, küstökös, kartapipájú és bövngujjú paraszt gazdákat, csillogó mentés drágaköves karddal küzdő daliákat, de azért fölfogás tekintetében, festési modorukban a német Piloty követői. Liezenmayer pedig Goethe és Schiller híres illustrátorja magyar tárgyakat nem is választ, a par excellence német gondolkodásmodornak ép oly kiváló érvényesítője, mint akár Knaus, Kau Ibach, Fritz August, vagy Defregger. Talán csak egy festőnél találhatunk magyar művésziét, s ez Munkácsy Mihály. A finomabb műveltségű festőink külföldön tanulván, idegen légkört szittak, fogékony ifjúkorukban idegen hajlamok s befolyásoknak voltak kénytelen hódolni; gondolkodásmódjuk többé kevésbb felnémetesedett. Csak Munkácsy, kinek „Krisztusa“ oly mű, mint a mólabús s sötét árnyalatokat kedvelő fie m b randt és a félelmetes emberi szenvedélyeket ábrázoló Michel Angelo remekei óta az emberek nem láttak, — minden izében eredeti, önálló. Az egyszerű asztalos inas, ki egészen autodidakta, s ki senkitől sem tanult, csak látott, figyelt s azt saját énjében földolgozva vászonra varázsold, őrizd meg a magyar jelleget. Árnyalása oly különös, mint a mélabús magyar népdal; lebilincsel, sírásra kényszerit, de mégis lelkesít; alakjainak mozdulata oly eredeti, mint a magyar fajnak könnyed, az udvari etiquette szabályaihoz nem szokott magaviselete; csoportosítása oly természetes, mint a nép élete; fölfogása oly egyszerű tragikus, ritkán víg, mint minő a szegény ember sorsa. Munkácsy nem is tanulhatott senkitől, mert előtte magyar festőművészet nem volt. Ő annak megteremtője, de oly hű megteremtője, mint a nép jellegének legvalódibb képviselője az önmagát kiművelő proletár fiú, Munkácsy a magyar festészet Petőfije. De valamint minden nép faji jellege mellett az általános emberi ösztönök s érzelmek uralmának is alá van vetve, és minden eredeti nép sokkal inkább mint a modern műveltség által kicziczomázott nyugateurópai, úgy Munkácsy leghűbb képviselője egyúttal az általános emberi természetnek. És Munkácsy, a magyar Munkácsy van hivatva nemcsak nemzeti magyar, de a modern művészet tovafejlesztésére. A mai társadalomnak, a pénz oligarchia korában ép úgy meg van a nem önálló, nem önjogú, de függő osztálya, — nevezzük röviden munkásosztálynak, a városi gyári, s a falusi kapás munkásosztálynak,— mint voltak az ókorban fehér, Amerikában fekete rabszolgák, a középkorban jobbágyok. Ezen alsó munkásosztály szülöttjeit ábrázolja előszeretettel Munkácsy, különösen előbbi festményeiben. Megkapó realistikus tragikum nyilvánul e komor szürkés színezetű képeken. Hisz a nép élete, még akkor is, ha a nép mulat, ujjong, malabús, keserű, durva és nyers. Akár vászon gatyát, akár kékbleuset viseljen a modern társadalom páriája: ez a vonás közös. S ha későbbi festményeiben Munkácsy tárgyait, alakjait nem kizárólag az alsó magyar néposztály köréből választja is, úgy el nem felejti, mint „Krisztus“ képén a dölyfös hatalmasok ellenében a népet is feltüntetni, ama népet, mely megfeledkezve saját érdekéről Megváltója halálát sürgeti. Ez nép tragédia. Krisztus a nép jóltevője, nem-e egészen ember. Renan, a nagy Renan, midőn a Krisztust megpillanta, felkiálá: „ilyennek képzeltem az én Krisztusomat.“ A 19 század máskép ábrázolja Krisztust, mint az olasz renaissance. A modern Megváltó arczát aranyos gloriafény nem környezi többé, mégis ezen ember arczáról világhódító eszméket, forradalmi eszméket olvasunk. Vajha sikerülhetne itt körünkben megtartani Munkácsyt, a tősgyökeres magyar, de tősgyökeres modern emberi eszmék festőjét! Vajba sikerülhetne ide lebilincselni, mint festő iskolánk vezetőjét, hogy ne csak megteremtője, de megalkotója is legyen a magyar festészetnek, amely aztán korszerű jellegénél fogva innen, e hazából kiindulva, bebarangolná Európát, és arról győzné meg a művelt világot, hogy a századokon át elnyomott magyar faj is képes kulturmissiót gyakorolni. De le kell mondanunk e reményekről is, mint sok másról, hisz mint a költő mondja, régen tépi már e nemzetet a balsors. A függettlenségi párt, melyet még nem rég ázsiai pártnak kereszteltek el, az 1882. évi költségvetés tárgyalása alkalmával hirdető kulturális raissiónkat a művészetek terén; e párt egy tehetséges fiatal tagja figyelmezteté a kormányt, mily fontos mi reánk nézve egy festőakadémia fölállítása. Azon párt, mely ily eszméket hirdet, azon párt, mely ily eszmékért lelkesül, ép oly igaz s hű kifejezője a modern magyar társadalom kívánalmainak, mint minő valódi megtestesítője a magyar művészetnek — Munkácsy. Budapest, 1882. febr. 20. B. PRÓNAY GÁBOR AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. február 23. Budapesti bumlizás. (Fővárosi csevegés.) Ráchelnek. — Meg sem ismer ? Jó napot kedves naiyou ! — Ah, asszonyom! mily váratlan, meglepő találkozás! Hogyan f itt? Iizer mérföldre képaltéra innen. Mily jó szinben van, hogy meg... — Öregedtem, nemde? — Isten ments! meg... — Nőttem, akarja mondani. —• Dehogy! Hisz ön nem enged szóhoz jut- Dl- Azt akarom mondani, hogy meg... — Szépültem ne. Az természetes Ebből látóra, hogy ön még mindig a régi. S ez még természetesebb. Passons dessu Hova indult? Gyors lépteiből ítélve — nem az országházhoz. Különben akár hova indult, nekem „mindegy“ ön nem í°g oda menni. Velem kell egy kissé „bumliznia‘- Kürülbelől mindenki tudni fogja a szó értelmét. Ön is, ugye bár? Hogyne! Gyöngébbek kedvéért azonban mégis megmagyarázom. Hát a bumlizás a városiaknak körülbelül az, ami a falusiaknak a mezőn, az erdőn, a folyamparton a bandukolás. A bandukolást pedig már előttem egy az enyimnél sokkal avatottabb toll oly sikerrel arra lusál és defineálta, hogy nekem nem maradt semmi új hozzá tenni valóm. Ne nevezzen plagiatornak, ha kezdetül a bumlizás magyarázatához ama hivatott toll bevezető sorait használom. Csak idézetképpen cselekszem. Majd meglátja, hogy a vége egészen más lesz. — Tehát: „Elindulni minden megszabott czél és irány nélkül, népes, vagy néptelen utczákon keresztül, teljes gondolathiányban a levegőbe bámulva haladni, lépteinket gépszerűen arra irányozva, a merre a legtöbb ember igyekszik, s a lazzaroni indolentiájával, elfeledve a tegnapot, nem eszmélve a holnapra, élvezni a mát, a pillanat, a gondolatok tétlen pihenését, de ezt is öntudatlanul. Olykor egy-egy falragasz rikító szíve vonja magára figyelmünket, öles betűivel, mely körül három-négy ember csoportosul. Oda állunk ötödiknek. Elolvassuk. Szelíden fejet csóválunk a nagyhangú boumbongoknak, s megyünk közönyösen tovább. Egy fénykép kirakat ötlik szemünkbe. Megállunk Megbámuljuk az ismert és ismeretlen szépségek megörökített, közszemlére kitett affoctált mosolyait, önkénytelen magunk is elmosolyodunk kissé, s haladunk ismét tovább, a következő pillanatban már teljesen feledve amit a megelőzőben láttunk. Megyünk, mendegélünk. Hogy, hogynem? a Dunaparton vagyunk — órahosszat járunk le és fel, meg-megállva, körültekintgetve, miközben konstatáljunk, hogy : bizony mégis csak nagy víz ez a Duna, nagy híd ez a lánczhíd, nagy hegy ez a Gellért és — nagyon almaszagu a rakpart. — Mindezt anélkül, hogy legkisebb igényt formálnánk a fölfedező dicsőségére, csöndben, szerényen, öntudatlanul, s ballagunk tovább. Nini, a sugárút! Hogy jutottunk ide a Dunapartról? Az istenek dolga. Természetesen a jobbsoron haladunk, elolvasva minden boltczimet, megbámulva a hetvenhét „noch nie da gewesen“világcsoda illustrált hirdetéseit.—Flackerek és magánfogatok robogása, confortabl ek ketyegése, omnibus kocsisok „acóó“kiáltása, a járókelők zsibongásával sajátságos, álomszerű chaossá olvad össze, melyből nem engedjük magunkat kizavarni semmi által, s már-már azon veszélyben forgunk, hogy a városi bumlizás a városligeti fasorok közt „bandukolássá“ fajuljon, ha csak egy rég nem látott jóbarát kabátunknál fogva meg nem csip és visszafordulásra nem kényszerít. Akkor aztán folytatjuk a bumlizást ennet, mint én most önvel. Hogyan, ön karját ajánlja? Elfeledi, hogy fővárosi lakás, vagy azt hiszi én feledtem el, hogy valaha az voltam ? Karöltve járni, uram, tout á fait mouvais genre, azonfelül teljesen incompatibilis az ön garzon mivoltával. Tehát ne compromittáljuk egymást. A bumlizás kettesben egészen más jellegű, mint sol. Ilyenkor az ember kicseréli véleményét, impressióit, reminiscentiáit, sőt nem ritkán beleesik abba a hibába, melyet a megbánás nyomban szokott követni — sincerisál. — ígérjük meg, hogy ettől óvakodni fogunk, s csevegjünk általános érdekű, vagy közönyös dolgokról. — „Volt-e már színházban?“ Erre a kérdésre — provincziális voltam érzetében — el valók készülve. — Voltam bizony. Az első darabban, mit megnéztem, (Váljunk el), mint lélektani curiosum érdekelt, hogy a nő — egy szeretetre méltó kis szörnyeteg — akkor kezd kiábrándulni udvarlója iránti gyöngédségéből, mikor megtudja, hogy — ha neje lesz — hatvanezer franc helyett csak huszonnégyezeret költhet évenkint, s így toilette budgetjét lényegesen kell reducálnia. Férje iránti szerelme pedig rohamosan tér vissza, midőn fölfedezi, hogy az most már bűn, s hogy azáltala o ra promittálva van. Vájjon csakugyan vannak ilyen asszonyok a világon?! Másodszor „Villiers marquis“-t láttam, e franczia czímű, német sentimentalismustól duzzadó darabot. Föltűnt benne Nagy Imre könnyed, kecses alakja, Lendvainé asszony virágzó ifjúsága, Helvei kisasszony finom szépsége. E felfedezés a mennyire elragadott, és oly mértékben meg is lepett, midőn véletlenül észreveszem, hogy borgnette-emet a fordított végével tartom szememhez. Hajh!nem csoda, az ember annyi pihenés után kijön a gyakorlatból. A fölülmúlhatatlan Prielle asszony finom tapintatot tanúsít, midőn mozdulatait, a kczjátékát, sőt még vonásait is a szerepéhez illő koros tisztességhez idomítja. Mégis egy malitiosus néző a szomszéd páholyban azt a megjegyzést teszi: Miért teszi magát olyan öregnek, hiszen nem olyan fiatal. — Láttam továbbá a régi Almavivát. Láttam mondom, nem mondhatván, hogy hallottam, mert bár gyökerem mindkét végét működésbe hoztam, a derék Paulinás hangot felfedeznem kevésbé sikerült, mint valaha. Az uj Rosina (csak nekem, és csak mint Rosina uj) Nádainé asszony kedves, bájos, akármelyik végről nézve, sőt hallva nem jutott eszembe sem Pauline, sem Hauck Mini, sem Donadio után visszasírni. — Miért megyünk a Váczi utczán? Szereti ön ezt az utczát? — Igen. — Akkor hát bizonyosan szenvedélyes bámulója boltkirakatainak, mert sokkal jobb ízlésűnek tartom, hogysem publicuma vonzaná. Aki ezt al publicumot egy hétig látta, az ismert tíz esztendőre. Az arczok változnak néha, de a stypus megmarad. A Vén rouék kiberetvált, festett szakállal, selyemmel béllelt ivokszin kabáttal, hasonló színü kamaslikkal. Légiója a stereotyp „hihetetlen“ Monodleseknek, fiatal aggoknak, kik betanult tipegő léptekkel mérik az asphaltot, olykor egy-egy „Serivust“ vagy „Jérreggelt“ cserélve egymással. — a múltkor egy ismerősömmel bumliztam, ki évekig külföldön lakott. Ez midőn megpillantott egyet közülök, ki rövid kockás kabátjával, csiptetőjével s előre ingó felsőtestével fajának egyik legszebb példánya volt csodálkozva kiáltott föl: „hogy lehet, hogy a majom a világon mindenütt egyforma!“ Nézze csak azt a hölgyet, ki a túloldalon oly önelégülten lebeg felénk. Gyakorlatlan szem bizonnyal elegáns belnőnek tartaná, pedig azok közé tartozik, kikről a franczia oly lefordíthatlan szellemességgel mondja: „elle est joli, mais pas bien“. Nézze meg figyelmesen a mint egyre közelebb jön. Minden uj, csillogó, tündöklő rajta, s mégis elmondhatjuk rá: „mai peignée, mai gautée, mai chossée“. Nagy castiliai kalapja pro- — A kis üstökről tanácskozott 21-én a szeszadó enquête. Véleménye oda ment ki, hogy 20% adó elengedést lehet adni, de évi átalány nem engedhető meg a kis üstösöknek Miután e javaslat mellett a 24 és 36 órai kifőzési idő a kis üst tulajdonosait kötelezné, nem élhet vele népünk. A szabad hónapok engedményét is az enquéte eltörölni indítványozta a gyárosok érdekében, mert gyárosok, miniszteri hivatalnokok volának hivatalosak, és ezeken kívül a kis üst szakértőjeként Tibád Antal képviselőt hívta meg a miniszter. A 21-ei ülésen úgy, mint az egész euqueteon jelen volt Mandl, Stern, Vinczig, Pierer és a többi, aki hiányzott, az nem volt más, mint Tibád Antal, a székely kis üstökért meghívott képviselő, így védik a nép érdekeit a választások után. Az országgyűlési függetlenségi párt tegnapelőtt este 6 órakor értekezletet tartott. Az értekezés tárgyát az képezte, hogy minő állást foglaljon el a párt a közlekedési minisztérium tárcájának tárgyalásánál, miután a pártnak tudomása van róla, hogy a minisztérium kebelében történő állítólagos visszaélések tárgyában némelyek parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését fogják indítványozni. Helfy Ignácz és Komjáthy Béla ellenzik, hogy a párt marmost, a jelen alkalommal határozzon ezen ügyben. A teendő javaslatok szövegét a párt nem ismeri, tehát azokkal szemben állást nem is foglalhat. Nem tudni, hogy az illetők, akik a javaslatot tenni fogják, birtokában vannak e oly adatoknak, melyekből csakugyan konstatálni lehetne a visszaéléseket. Az eljárás iránti határozat kimondását akkorra kívánják halasztani, amidőn a teendő javaslat szövege is ismeretes lesz , — mert egy szó is egészen más értelmet ad a dolognak. — Ezzel szemben Pázmándy Dénes, Győry Elek, Ugron Gábor, Polonyi Géza, mások a mellett szólaltak fel, hogy már most történjék határozat. A javaslat beadása után többé nem lesz erre idő. A dolog pedig most is egészen világos Arról van ugyanis szó, hogy egy parlament vizsgáló bizottság küldessék ki az ügyek felderítésére. Ha visszaélések nem fordultak elő, ezáltal senki becsületében csorbát szenvedni nem fog. Ha tényeket és visszaéléseket már most konstatálni lehetne, akkor ily vizsgáló bizottságra nem lenne szükség, akkor a bíró kezébe adatnék a dolog. Minden alkotmányos országok parlamentjébe küldetnek ki ily bizottságok, annál inkább van annak helye most a fennforgó esetben, amikor a közvélemény oly hangos vádakat emel épen a közlekedési minisztérium ellen. A párt végül kimondotta, hogy pártolni fog egy olyan indítványt, mely a visszaélések megvizsgálására bizottság kiküldését javasolja, ellenben a maga részéről ilyen indítványt tenni nem fog. Az országgyűlési szabadelvű pártnak Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott tegnapelőtt esti értekezletén Rohonczy Gedeon azt a bejelentést tette, hogy a közlekedési minisztérium költségvetésének tárgyalásakor minapi felszólalásaiból folyó indítványt terjeszt a ház elé. E jelentés után tárgyalás alá vették a közlekedési minisztérium költségvetését s azt Szögyény Marich László előadó, Körössy Sándor, Horváth Gyula, Szilágyi Virgil, Szemennyei János, Baross Gábor, Dániel Márton, Tisza Kálmán miniszeterelnök, Ordody Pál közlekedési miniszter, Hérics Antal, Nikolics Sándor, Podhorszky György, Marusics Lázár és Csejey Antal felszólalása után úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadták. — Tisza Kálmán Skobelefbről. A képviselőház tegnapi ülésén az okkupáczionális vita nagy érdekkel bírt. Eötvös Károly beszédét melyet a ház a legnagyobb figyelemmel hallgatott az ellenzék sokszorosan megéljenezte. Utána Jókai Mór szólt, nem egy megjegyzéssel derültséget keltve, azután pedig Tisza miniszterelnök, kinek beszédéből különösen két mozzanat vonta magára a közfigyelmet. A min. elnök Szkobelesf beszédéről megemlékezve azt mondja, hogy egy toaszt, bárki is mondja azt, nem bírhatja a nemzetet arra hogy oly politikát kövessen, mely érdekeivel ellenkezik. Továbbá azon kérdésre, hogy mit tervez a kormány Boszniával, kijelenti, hogy nem felelhet, a kormmánynak nem szabad felelnie. — Az árvaszéki letétek kezelése ügyében az 1877-ben kiadott utasítás 19. szakaszában meghatározott eljárás körül kételyek merülvén föl, a pénzügyminiszter egyetértőleg a belügyminiszterrel, a következőket rendeli: „A kir. adóhivatalok oly esetekben, ahol az árvaszék a készpénz letéteményezése alkalmával a kamatnak az adóhivatal által teljesítendő időnkénti kifizetését nem rendelte el, vagy ha a kamat felvételére a fentebb említett utasítás 19. szakaszának 1. pontja szerint jogosított árvapénztárnok, gyám, vagy gondnok, azokat az esedékességet követő 3 hó alatt fel nem veszi, — a január 1-én lejért kamatokat ugyanazon év június havában, — és a július 1-én lejárt kamatokat deczember havában csatolja a tőkéhez, oly módon, hogy valamennyi lejárt és föl nem vett kamatokat a mondott hónapokban az árvaszéki letéti naplóban kiadásba s mint kamatozó tőkét ugyanott bevételbe helyezi és az így elszámolt kamatokat külön jegyzékbe foglalva, tudomás és saját naplójába leendő bejegyzés végett — az árvaszékkel közli. A hó végén az árvaszéki letéti naplóban kiadásolt kamatok összege, mint eddig, a függő államadóssági naplóban számolandó el. Az ily módon tőkésített s ennélfogva az eredeti tőkébe olvasztott kamatoknak az árvaszék újabb utalványa alapján fizethetők ki.“ A pétervári osztrák - magyar nagyköveti állomásra, mint Bécsből jelentik, Wolkenstein grófnak van legtöbb kilátása. A délszláv fölkelés. A zárai „Narodni List“ azt jelenti, hogy Krivoscziában nem változott a helyzet. A lázadók folyton háborgatják katonáinkat, akik éjjel-nappal erősítik állásukat és igazítják azon utakat, amelyek a magaslatokat a parttal összekötik. A szép idő hirtelen megváltozott és vihar dühöng a Rocheban, valamint egész Dalmácziában. A krivojeziaiak, a bradoi felkelők és Vukalovics, úgyszintén Kovacsevics bandája segítségével, éjjeli támadást terveznek. Erre a czélra ahhoz a cselhez folyamodnak, hogy tábori tüzeket gyújtanak és ezekkel, valamint nagy orditozással másfelé akarják terelni csapijaink figyelmét, azután pedig ellenkező oldalról járhatlan utakon leereszkedvén, handsárral rontani csapatjaiokra. Ezt a cselt majdnem minden éjjel ismétlik, de parancsnokaink nagyon óvatosak; az őrök parancsot kaptak, hogy lődözzenek a tábori tüzek felé, de azért minden irányban őriztetnek a positiók. A krivoseziaiak néhány nappal ezelőtt va