Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-02-23 / 44. szám

Harmadik évfolyam.4 SZERKESZTŐI IHODA : Bel-királyutcsa 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELJ2KZÉK" ELŐFIZETÉSI DUA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Frész évre......................10 írt. || Negyedévre ... 4 írt. FijéVr­e...........................8 frt.­­ Egy hóra helyben. 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. "Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. XEagirakakt nana adafcnals vi»*ss*. 4. «sióstul. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. i® .i isi«.«» a**. b Kolozsvár, csütörtök, febr.ár 21! i "t. KUDÓ-HIVATAL: Szem János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés 6- o; literek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor huábontt gérmondi por, vagy annak tere 6 kr. Bélyeg,k­i minden hirdeté.­nén 30 kr Nagyobb és gyakoribb hirdetés­énél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. N­eiztvéri gsrm­ond­­or» után­a« kr. fizetendő Munkácsy. Munkácsy, a kitűnő magyar festő, és akkor jő Budapestre, midőn a képviselőház­ban Hoitsy P­ál indítványára a Budapesten felállítandó képzőművészeti akadémia kérdé­se hozatott szóba. Jelenleg azon kérdés: emeljünk-e a müncheni, düsseldorfi akadémia mintájára magyar nőiakadémiát, fontosabb, mint néhány évvel ezelőtt. Két vagy három évtizeddel ezelőtt nevetséges lett volna azt komolyan szóba hozni. Akkor a hatvanas évek elején, néhány arczképfestőt kivéve, je­lesebb festőnk még nem volt; építészeink külföldön tanultak; a magyar tudományos akadémia épületének terveit is berlini épí­tész készíté, az akadémia palotáját díszítő szobrokat Berlinben faragták; a pesti közvá­góhíd bejáratánál emelt szobrok egyike Bu­gás műve. Zrinyi kirohanását Szigetvárból és I. Ferencz király koronázását, amaz óriá­si, egész falat igénybe vevő festményeket, melyek akkor a múzeum képtárának nagy­termében a néző figyelmét először felkeltöt­­ték, a bécsi Kraf­t Péter ecsetének köszön­tük ; múzeumi képtárunk, hazánkfiai által festett csataképei, — melyek őseink kegyet­len vitézségére s nyers függetlenségi hajla­mára emlékeztették a nemzetet, — inkább politikai hatást törekedtek előidézni, mint valódi műélvezetet nyújtani. Magyar művé­szet akkor ép úgy nem létezett, mint nem létezik jelenleg oláh, szerb vagy portugál művészet. Mai nap azonban az ízléstelenül fölczif­­rázott sugárúti bérkaszárnyák egész sora, méltán vetekedik a bécsi körút épületeivel; mai nap középületeink tervei itthon készül­nek, bár igaz, hogy a pesti főposta s az új városház homlokzatát senki sem tekintheti át (!) (überblicken !); bár igaz, hogy e két épület számos hivatalos helyisége Dappal is csak légszeszvilágítás mellett használható; mai Dap a műcsarnok gyönyörű arányai da­czára sötét termekkel is bír, tán azért, hogy az itthon maradt gyenge festők képeit ne lás­sa a közönség­; mai nap magyar festők nevei be­járják a világot, bár az országban magában kevés oly művészünk akad, kinek nevét a külföld is ismerné ; mai nap Liezenma­­yer, Wagner hazánk szülöttjei kitűnő ál­lást foglalnak el a német festőakadémiáknál, és műveik fénykép által sokszorosított alak­ban szobáink díszét képezik, bár az előbbi fölfogása, festési modora s gondolkodásmód­ja egészen német jelleget árul el, és bár az utóbbi a német Piloty iskolának egyik főképviselője, mai nap a külföld által nem rég szennyes kanász, véres rablóknak elhí­resztelt és barbár nemzetnek tekintett ma­gyar faj műérzékét és művészi talentumát kétségbe vonni lehetetlen, bár minden tehet­ségesebb festőnk kénytelen részint megélhe­tés miatt, részint szellemi táplálék utáni vágytól ösztönözve, külföldi városokba mene­külni. Mai nap tagadni nem lehet, hogy van­­n­a­k magyar művészeink, de ma­gyar művészetet a szó szoros értel­mében alig lehet találni. Mert a mozgalmas jeleneteket előszere­tettel ábrázoló Wagner és a biros kolorista Benczúr füstének ugyan magyar tárgyú képeket, sarlangos lovakat, küstökös, karta­­pipájú és bövngujjú paraszt gazdákat, csillogó mentés drágaköves karddal küzdő daliákat, de azért fölfogás tekintetében, festési modo­rukban a német Piloty követői. Liezenmayer pedig Goethe és Schiller híres illustrátorja magyar tárgyakat nem is választ, a par ex­cellence német gondolkodásmodornak ép oly kiváló érvényesítője, mint akár Knaus, Kau Iba­ch, Fritz August, vagy Defreg­ger. Talán csak egy festőnél talál­hatunk magyar művésziét, s ez Munkácsy Mihály. A finomabb műveltségű festőink kül­földön tanulván, idegen légkört szittak, fo­gékony ifjúkorukban idegen hajlamok s be­folyásoknak voltak kénytelen hódolni; gon­­­dolkodásmódjuk többé kevésbb felném­etesedett. Csak Munkácsy, kinek „Krisztusa“ oly mű, min­t a mólabús s sötét árnyalatokat ked­velő fi­e m b r­a­n­d­t és a félelmetes emberi szenvedélyeket ábrázoló Michel Angelo remekei óta az emberek nem láttak, — min­den izében eredeti, önálló. Az egyszerű asztalos inas, ki egészen autodidakta, s ki senkitől sem tanult, csak látott, figyelt s azt saját énjében földolgoz­va vászonra varázsold, őrizd meg a magyar jelleget. Árnyalása oly különös, mint a mé­labús magyar népdal; lebilincsel, sírásra kényszerit, de mégis lelkesít; alakjainak mozdulata oly eredeti, mint a magyar faj­nak könnyed, az udvari etiquette szabályai­hoz nem szokott magaviselete; csoportosítása oly természetes, mint a nép élete; fölfogása oly egyszerű tragikus, ritkán víg, mint minő a szegény ember sorsa. Munkácsy nem is tanulhatott senkitől, mert előtte magyar festőművészet nem volt. Ő annak megteremtője, de oly hű megteremtője, mint a nép jelle­gének legvalódibb képviselője az önmagát ki­művelő proletár fiú, Munkácsy a ma­gyar festészet Petőfije. De valamint minden nép faji jellege mellett az általános emberi ösztönök s ér­zelmek uralmának is alá van vetve, és min­den eredeti nép sokkal inkább mint a mo­dern műveltség által kicziczomázott nyugat­európai, úgy Munkácsy leghűbb képviselője egyúttal az általános emberi természetnek. És Munkácsy, a magyar Munkácsy van hi­vatva nemcsak nemzeti magyar, de a mo­dern művészet tovafejlesztésére. A mai társadalomnak, a pénz oligar­chia korában ép úgy meg van a nem önál­ló, nem önjogú, de függő osztálya, — ne­vezzük röviden munkásosztálynak, a városi gyári, s a falusi kapás munkásosztálynak,— mint voltak az ó­korban fehér, Amerikában fekete rabszolgák, a középkorban jobbágyok. Ezen alsó munkásosztály szülöttjeit ábrázolja előszeretettel Munkácsy, különösen előbbi fest­ményeiben. Megkapó realistikus tragikum nyilvánul e komor szürkés színezetű képeken. Hisz a nép élete, még akkor is, ha a nép mulat, ujjong, malabús, keserű, durva és nyers. Akár vászon gatyát, akár kékbleuset viseljen a modern társadalom páriája: ez a vonás közös. S ha későbbi festményeiben Munká­csy tárgyait, alakjait nem kizárólag az alsó magyar néposztály köréből választja is, úgy el nem felejti, mint „Krisztus“ képén a döly­­fös hatalmasok ellenében a népet is feltün­tetni, ama népet, mely megfeledkezve saját érdekéről Megváltója halálát sürgeti. Ez nép tragédia. Krisztus a nép jóltevő­­je, nem­-e egészen ember. Renan, a nagy Renan, midőn a Krisztust megpillanta, fel­­­kiálá: „ilyennek képzeltem­ az én Krisztu­somat.“ A 19 század máskép ábrázolja Krisz­tust, mint az olasz renaissance. A modern Megváltó arczát aranyos gloriafény nem kör­nyezi többé, mégis ezen ember arczáról vi­lághódító eszméket, forradalmi eszméket ol­vasunk. Vajha sikerülhetne itt körünkben meg­tartani Munkácsyt, a tősgyökeres magyar, de tősgyökeres modern emberi eszmék festőjét! Vajba sikerülhetne ide lebilincselni, mint fes­tő iskolánk vezetőjét, hogy ne csak megte­remtője, de megalkotója is legyen a magyar festészetnek, a­mely aztán korszerű jelle­génél fogva innen, e hazából kiindulva, be­barangolná Európát, és arról győzné meg a művelt világot, hogy a századokon át elnyo­mott magyar faj is képes kulturmissiót gya­korolni. De le kell mondanunk e remények­ről is, mint sok másról, hisz mint a költő mondja, régen tépi már e nemzetet a balsors. A fü­ggettlenségi párt, melyet még nem rég ázsiai pártnak kereszteltek el, az 1882. évi költségvetés tárgyalása alkalmával hirdető kulturális raissiónkat a művészetek terén; e párt egy tehetséges fiatal tagja figyelmezte­­té a kormányt, mily fontos mi reánk nézve egy festőakadémia fölállítása. Azon párt, mely ily eszméket hirdet, azon párt, mely ily eszmékért lelkesül, ép oly igaz s hű kifejezője a modern magyar társadalom kívánalmainak, mint minő valódi megtestesítője a magyar művészetnek — Munkácsy. Budapest, 1882. febr. 20. B. PRÓNAY GÁBOR AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. február 23. Budapesti bumlizás. (Fővárosi csevegés.) Ráchelnek. — Meg sem ismer ? Jó napot kedves naiyou ! — Ah, asszonyom! mily váratlan, meglepő találkozás! Hogyan f­ itt? Iizer mérföldre kép­­altéra innen. Mily jó szinben van, hogy meg... — Öregedtem, nemde? — Isten ments! meg... — Nőttem, akarja mondani. —• Dehogy! Hisz ön nem enged szóhoz jut- Dl- Azt akarom mondani, hogy meg... — Szépültem ne. Az természetes Ebből látóra, hogy ön még mindig a régi. S ez még termé­szetesebb. Passons dessu Hova indult? Gyors lépteiből ítélve — nem az országházhoz. Különben akár hova indult, nekem „mindegy“ ön nem í°g oda menni. Velem kell egy kissé „bumliz­­nia‘- Kürülbelől mindenki tudni fogja a szó ér­telmét. Ön is, ugy­e bár? Hogy­ne! Gyöngéb­bek kedvéért azonban mégis megmagyarázom. Hát a bu­mli­zás a városiaknak körül­belül az, a­mi a falusiaknak a mezőn, az erdőn, a folyamparton a bandukolás. A bandukolást pedig már előttem egy az enyimnél sokkal avatottabb­­ toll oly sikerrel arra lusál­ és defineálta, hogy nekem nem maradt semmi új hozzá tenni valóm. Ne nevezzen plagiatornak, ha kezdetül a bumlizás magyarázatához ama hivatott toll be­vezető sorait használom. Csak idézetképpen cse­lekszem. Majd meglátja, hogy a vége egészen más lesz. — Tehát: „Elindulni minden megszabott czél és irány nélkül, népes, vagy néptelen utczákon keresztül, teljes gondolathiányban a levegőbe bámulva ha­ladni, lépteinket gépszerűen arra irányozva, a merre a legtöbb ember igyekszik, s a lazzaroni indolentiájával, elfeledve a tegnapot, nem esz­mélve a holnapra,­ élvezni a m­á­t, a pillanat, a gondolatok tétlen pihenését, de ezt is öntudat­lanul. Olykor egy-egy falragasz rikító szíve vonja magára figyelmünket, öles betűivel, mely körül három-négy ember csoportosul. Oda állunk ötö­diknek. Elolvassuk. Szelíden fejet csóválunk a nagyhangú b­oumbongoknak, s megyünk k­özönyö­­sen tovább. Egy fénykép kirakat ötlik szemünk­be. Megállunk Megbámuljuk az ismert és isme­retlen szépségek megörökített, közszemlére kitett affoctált mosolyait, önkénytelen magunk is elmo­­solyodunk kissé, s haladunk ismét tovább, a kö­vetkező pillanatban már teljesen feledve a­mit a megelőzőben láttunk. Megyünk, mendegélünk. Hogy, hogynem­? a Dunaparton vagyunk — órahosszat járunk le és fel, meg-megállva, körültekintgetve, miközben konsta­táljunk, hogy : bizony még­is csak nagy víz ez a Duna, nagy híd ez a lánczhíd, nagy hegy ez a Gellért és — nagyon almaszagu a rakpart. — Mindezt a­nélkül, hogy legkisebb igényt formál­nánk a fölfedező dicsőségére, csöndben, szerényen, öntudatlanul, s ballagunk tovább. Nini, a sugár­út! Hogy jutottunk ide a Dunapartról? Az iste­nek dolga. Természetesen a jobbsoron haladunk, elol­vasva minden boltczimet, megbámulva a hetvenhét „noch nie da gewese­n“világcsoda illustrált hirdetéseit.—Flackere­k és magánfogatok robogása, confortabl­ ek ketyegése, omnibus­ kocsisok „acóó“ki­áltása, a járókelők zsibongásával sajátságos, álom­szerű chaossá olvad össze, melyből nem engedjük magunkat kizavarni semmi által, s már-már azon veszélyben forgunk, hogy a városi bumlizás a városligeti fasorok közt „bandukolássá“ fajuljon, ha csak egy rég nem látott jóbarát kabátunknál fogva meg nem csip és visszafordulásra nem kényszerít. Akkor aztán folytatjuk a bumlizást en­n­­e­­­t, mint én most önvel. Hogyan, ön karját ajánlja? Elfeledi, hogy fővárosi lakás, vagy azt hiszi én feledtem el, hogy valaha az voltam ? Karöltve járni, uram, tout á fait mouvais genre, azonfelül teljesen in­­compatibilis az ön garzon mivoltával. Tehát ne compromittáljuk egymást. A bumlizás kettesben egészen más jellegű, mint sol­. Ilyenkor az ember kicseréli vélemé­nyét, impressióit, reminiscentiáit, sőt nem ritkán beleesik abba a hibába, melyet a megbánás nyom­ban szokott követni — sincerisál. — ígér­jük meg, hogy ettől óvakodni fogunk, s cse­vegjünk általános érdekű, vagy közönyös dol­gokról. — „Volt-e már színházban?“ Erre a kér­désre — provincziális voltam érzetében — el valók készülve. — Voltam bizony. Az első da­rabban, mit megnéztem, (Váljunk el), mint lé­lektani curiosum érdekelt, hogy a nő — egy szeretetre méltó kis szörnyeteg — akkor kezd kiábrándulni udvarlója iránti gyöngédségéből, mikor megtudja, hogy — ha neje lesz — hat­vanezer franc helyett csak huszonnégyezeret költ­het évenkint, s így toilette budgetjét lényegesen kell reducálnia. Férje iránti szerelme pedig ro­hamosan tér vissza, midőn fölfedezi, hogy az most már bűn, s hogy azáltal­a o ra p­r­o­m­it­tál­v­a van. Vájjon csakugyan vannak ilyen asszonyok a világon?! Másodszor „Villiers marquis“-t lát­tam, e franczia czímű, német sentimentalismus­­tól duzzadó darabot. Föltűnt benne Nagy Imre könnyed, kecses alakja, Lendvainé asszony virág­zó ifjúsága, Helvei kisasszony finom szépsége. E felfedezés a mennyire elragadott, és oly mérték­ben meg is lepett, midőn véletlenül észreveszem, hogy borgnette-emet a fordított végével tartom szememhez. Hajh!­nem csoda, az ember annyi pihenés után kijön a gyakorlatból. A fölü­lmúl­­hatatlan Prielle asszony finom tapintatot tanúsít, midőn mozdulatait, a kczjátékát, sőt még vonásait is a szerepéhez illő koros tisztességhez idomítja. Mégis egy malitiosus néző a szomszéd páholyban azt a megjegyzést teszi: M­i­é­r­t teszi ma­gát olyan öregnek, hiszen nem olyan fiatal. — Láttam továbbá a régi Al­­mavivát. Láttam mondom, nem mondhatván, hogy hallottam, mert bár gyökerem mind­két végét működésbe hoztam, a derék Paulinás hangot felfedeznem kevésbé sikerült, mint valaha. Az uj Rosina (csak nekem, és csak mint Rosina uj) Nádainé asszony kedves, bájos, akár­melyik végről nézve, s­őt hallva nem jutott eszembe sem Pauline, sem Hauck Mini, sem Donadio után visszasírni. — Miért megyünk a Váczi utczán? Szereti ön ezt az utczát? — Igen. — Akkor hát bizonyosan szenvedélyes bámulója boltkirakatainak, mert sokkal jobb ízlésűnek tartom, hogysem p­u­b­­licuma vonzaná. Aki ezt al publicumot egy hétig látta, az ismert tíz esztendőre. Az arczok változ­nak néha, de a stypus megmarad. A Vén rouék kiberetvált, festett szakállal, selyemmel béllelt ivok­szin kabáttal, hasonló színü kamaslikkal. Lé­giója a stereotyp „hihetetlen“ Monodleseknek, fiatal aggoknak, kik betanult tipegő léptekkel mé­rik az asphaltot, olykor egy-egy „Serivust“ vagy „Jérreggelt“ cserélve egymással. — a múltkor egy ismerősömmel bumliztam, ki évekig külföldön la­kott. Ez midőn megpillantott egyet közülök, ki rövid koc­kás kabátjával, csiptetőjével s előre ingó felső­testével fajának egyik legszebb példánya volt csodálkozva kiáltott föl: „hogy lehet, hogy a ma­jom a világon mindenütt egyforma!“ Nézze csak azt a hölgyet, ki a túloldalon oly önelégülten lebeg felénk. Gyakorlatlan szem bizonnyal elegáns belnőnek tartaná, pedig azok közé tartozik, kikről a franczia oly lefordíthatlan szellemességgel mondja: „elle est joli, mais pas bien“. Nézze meg figyelmesen a mint egyre közelebb jön. Minden uj, csillogó, tündöklő rajta, s mégis elmondhatjuk rá: „mai peignée, mai gautée, mai chossée“. Nagy castiliai kalapja pro- — A kis üstökről tanácskozott 21-én a szeszadó enquête. Véleménye oda ment ki, hogy 20% adó elengedést lehet adni, de évi átalány nem engedhető meg a kis üstösöknek Miután e javaslat mellett a 24 és 36 órai kifőzési idő a kis üst tulajdonosait kötelezné, nem élhet vele népünk. A szabad hónapok engedményét is az en­­quéte eltörölni indítványozta a gyárosok érdeké­ben, mert gyárosok, miniszteri hivatalnokok vo­­lának hivatalosak, és ezeken kívül a kis üst szak­értőjeként Tibád Antal képviselőt hívta meg a miniszter. A 21-ei ülésen úgy, mint az egész eu­­queteon jelen volt Mandl, Stern, Vinczig, Pierer és a többi, a­ki hiányzott, az nem volt más, mint Tibád Antal, a székely kis üstökért meghívott képviselő, így védik a nép érdekeit a választá­sok után.­­ Az országgyűlési független­­ségi párt tegnapelőtt este 6 órakor értekezle­tet tartott. Az értekezés tárgyát az képezte, hogy minő állást foglaljon el a párt a közlekedési mi­nisztérium tárc­ájának tárgyalásánál, miután a pártnak tudomása van róla, hogy a minisztérium kebelében történő állítólagos visszaélések tárgyá­ban némelyek parl­am­enti vizsgáló bizottság ki­küldését fogják indítványozni. Helfy Ignácz és Komjáthy Béla ellenzik, hogy a párt mar­most, a jelen alkalommal határozzon ezen ügy­ben. A teendő javaslatok szövegét a párt nem ismeri, tehát azokkal szemben állást nem is fog­lalhat. Nem tudni, hogy az illetők, a­kik a ja­vaslatot tenni fogják, birtokában vannak e oly adatoknak, melyekből csakugyan konstatálni lehet­ne a visszaéléseket. Az eljárás iránti határozat kimondását akkorra kívánják halasztani, a­mi­dőn a teendő javaslat szövege is ismeretes lesz , — mert egy szó is egészen más ér­telmet ad a dolognak. — Ezzel szemben Pázmándy Dénes, Győry Elek, Ugron Gábor, Polonyi Géza, mások a mel­lett szólaltak fel, hogy már most történjék hatá­rozat. A javaslat beadása után többé nem lesz erre idő. A dolog pedig most is egészen világos Arról van ugyanis szó, hogy egy parlament vizsgáló bizottság küldessék ki az ügyek felderí­tésére. Ha visszaélések nem fordultak elő, ez­ál­tal senki becsületében csorbát szenvedni nem fog. Ha tényeket és visszaéléseket már most konsta­tálni lehetne, akkor ily vizsgáló bizottságra nem lenne szükség, akkor a bíró kezébe adatnék a do­log. Minden alkotmányos országok parlamentjébe küldetnek ki ily bizottságok, annál inkább van annak helye most a fennforgó esetben, a­mikor a közvélemény oly hangos vádakat emel épen a közlekedési minisztérium ellen. A párt végül ki­mondotta, hogy pártolni fog egy olyan indítványt, mely a visszaélések megvizsgálására bizottság ki­küldését javasol­ja, ellenben a maga részéről ilyen indítványt tenni nem fog.­­ Az országgyűlési szabadelvű pártnak V­i­z­s­o­l­y­i Gusztáv elnöklete alatt tartott tegnapelőtt esti értekezletén Rohonczy Gedeon azt a bejelentést tette, hogy a közleke­dési minisztérium költségvetésének tárgyalásakor minapi felszólalásaiból folyó indítványt terjeszt a ház elé. E jelentés után tárgyalás alá vették a közlekedési minisztérium költségvetését s azt S­z­ö­­gyény Ma­rich László előadó, K­ö­r­ö­s­s­y Sándor, Horváth Gyula, Szilágyi Virgil, Szemennyei János, Baross Gábor, D­á­­n­i­e­l Márton, Tisza Kálmán miniszeterelnök, O­r­d­o­d­y Pál közlekedési miniszter, Hérics Antal, N­i­k­o­l­i­c­s Sándor, Podhorszky György, Marusics Lázár és C­s­ej­­­e­y An­tal felszólalása után úgy általánosságban,­ mint részleteiben elfogadták. — Tisza Kálmán Skobelefbről. A képviselőh­áz tegnapi ülésén az okkupáczioná­­lis vita nagy érdekkel bírt. Eötvös Károly be­szédét melyet a ház a legnagyobb figyele­mmel hallgatott az ellenzék sokszorosan megéljenezte. Utána Jókai Mór szólt, nem egy megjegyzés­sel derültséget keltve, azután pedig Tisza mi­niszterelnök, kinek beszédéből különösen két moz­zanat vonta magára a közfigyelmet. A min. el­nök Sz­kobelesf beszédéről megemlékezve azt mondja, hogy egy toaszt, bárki is mondja azt, nem bírhatja a nemzetet arra hogy oly politikát kövessen, mely érdekeivel ellenkezik. Továbbá azon kérdésre, hogy mit tervez a kormány Boszniával, kijelenti, hogy nem felelhet, a kormmá­ny­­nak nem szabad felelnie. — Az árvaszéki letétek kezelése ügyében az 1877-ben kiadott utasítás 19. szakaszában meghatáro­zott eljárás körül kételyek merülvén föl, a pénzügymi­niszter egyetértőleg a belügyminiszterrel, a következőket rendeli: „A kir. adóhivatalok oly esetekben, a­hol az árvaszék a készpénz letéteményezése alkalmával a kamat­nak az adóhivatal által teljesítendő időnkénti kifizetését nem rendelte el, vagy ha a kamat felvételére a fentebb említett utasítás 19. szakaszának 1. pontja szerint jogo­sított árvapénztárnok, gyám, vagy gondnok, azokat az esedékességet követő 3 hó alatt fel nem veszi, — a ja­nuár 1-én lejért kamatokat ugyanazon év június havá­ban, — és a július 1-én lejárt kamatokat deczember ha­vában csatolja a tőkéhez, oly módon, hogy valamennyi lejárt és föl nem vett kamatokat a mondott hónapokban az árvaszéki letéti naplóban kiadásba s mint kamatozó tőkét ugyanott bevételbe helyezi és az így elszámolt ka­matokat külön jegyzékbe foglalva, tudomás és saját nap­lójába leendő bejegyzés végett — az árvaszékkel közli. A hó végén az árvaszéki letéti naplóban kiadásolt kama­tok összege, mint eddig, a függő államadóssági naplóban számolandó el. Az ily módon tőkésített s ennélfogva az eredeti tőkébe olvasztott kamatoknak az árvaszék újabb utalványa alapján fizethetők ki.“­­ A pétervári osztrák - magyar nagyköveti állomásra, mint Bécsből jelentik, Wolkenstein grófnak van legtöbb kilátása. A délszláv fölkelés. A zárai „Narodni List“ azt jelenti, hogy Krivoscziában nem változott a helyzet. A lázadók folyton háborgatják katonáinkat, a­kik éjjel-nap­pal erősítik állásukat és igazítják azon utakat, a­melyek a magaslatokat a parttal összekötik. A szép idő hirtelen megváltozott és vihar dühöng a Ro­­cheban, valamint egész Dalmácziában. A krivojeziaiak, a brad­oi felkelők és Vuka­­lovics, úgyszintén Kovacsevics bandája segítségé­vel, éjjeli támadást terveznek. Erre a czélra ah­hoz a cselhez folyamodnak, hogy tábori tüzeket gyújtanak és ezekkel, valamint nagy orditozással másfelé akarják terelni csapijaink figyelmét, az­után pedig ellenkező oldalról járhatlan utakon leereszkedvén, handsárral rontani csapatja­i­okra. Ezt a cselt majdnem minden éjjel ismétlik, de parancsnokaink nagyon óvatosak; az őrök paran­csot kaptak, hogy lődözzenek a tábori tüzek fe­lé, de azért minden irányban őriztetnek a po­­sitiók. A krivoseziaiak néhány nappal ezelőtt va­

Next