Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)
1882-01-14 / 11. szám
ffoW. :rt 1882.e kát az államjószágok eladásával fedezi. Hogy meddig lehet azt tenni, nem mondja meg. Nem is tudja. Elismerem, hogy ez szerénység a kormány részéről, de bocsánatot kérek, azon pártnak, mely a kormányt támogatja, ez már nem elég. Meglehet, hogy elégségesnek tartja titkon némileg, de hogy nyíltan bevallaná, azt nem teszi De ha azon pártnak elégséges volna is, mondhatom, hogy az országnak nem elég. (Igaz! ügy van a szélsőbalon.) Be fog következni az idő, fájdalom, be fog következni, melyet Somssich Pál előttem szólott, t. képviselő úr kimutatott, amikor ezen veszedelmes iránynak elérünk végére, oda, ahol az örvény tátong, mely ezen országnak pénzügyi exisztencziáját és még jövendőjének hitelét is végkép elnyeli. (ügy van a szélsőbalon.) Bárcsak egyebet is el ne nyeljen vele. A t. pénzügyminiszter úr természetesen a tárczájához kötött igényeknél fogva is kissé bővebben belebocsátkozott a program fejtegetésébe. Nevezetesen azt mondta, mikor legelső költségvetését előterjesztette, — gondolom 1878-ban, és azt mondotta a múlt év október havában is, midőn az előttünk fekvő költségvetést előterjesztő — hogy ő öt czimen várja pénzügyi helyzetünk javulását és államháztartásunk egyensúlyának bekövetkeztetését. Az egyik czim — megjegyzem, ezt rég mondotta — a véderőköltségek leszállítása volt. Ezt 1879-ben mondotta a t. pénzügyminiszter úr. Azóta e czimről teljesen hallgat. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Azután a pénzügyi bizottság említette ezt fel még egyszer és itt a t. házat azzal az ábrándképpel kecsegtette, hogy talán majd a véderő törvénynél a költségek leszállításáról lehet egykor szó. S mi lett az eredmény ? Semmi, a véderőköltségek ma sokkal nagyobbak, mint voltak akkor, mikor a t. pénzügyminiszter úr azok czimén költségeink leszállítását ígérte. A második czim, melylyel a t. pénzügyminiszter úr államháztartásunk rendezését elérhetni vélte, a közvetett adók emelése, a harmadik czim pedig az új fogyasztási adók behozatala. Mindkettő megtörtént. A negyedik czim az állami jószágok eladása. Ez is megtörtént és történik folyton. Az ötödik czim a vasutak csoportosítása. Ez utóbbira csak azt jegyzem meg, hogy a vasutak csoportosításának pénzügyi nagy hasznaiban én nem hiszek. Ahányszor a t. kormány ily tervre a kezét rátette, mindig költségemelés lett az eredménye. Én most sem hiszek abban, hogy ennek pénzügyi eredménye lehetne és miután ezt az előadó úr sem mondotta, erről nem beszélek. A többi mind megtörtént. Az adók emelk tettek, újabb fogyasztási adók behozattak és behozatnak és mi lett az eredmény ? Az, hogy mikor a t. pénzügyminiszter úr mindezt meg-ígérte, volt a deficit 40—42 millió, most pedig midőn ezek végrehajtottak, előttünk áll egy 50 milliós defiicit. Higyye meg a t. pénzügyminisz- ter úr, hogy ez után és e csodaszerekkel mi az államháztartás egyensúlyát helyreállítani nem fogjuk soha. Azt mondotta Somssich Pál előttem szóló t. képviselő úr, és program zajának ez a fő része, — és ebben tökéletesen megegyez a t. előadó úrral és a pénzügyi bizottsággal , hogy nekünk takarékoskodnunk kell minden irányban, kiadásainkat csak oly dologra kell fordítanunk, melyek nélkülözhetlenek; minden fényűzéstől, sőt még minden oly dologtól is, mely jól esnék, ha meg volna és minden fölösleges kulturális kiadástól óvakodnunk kell. Az. előadó úr és a pénzügyi bizottság megjegyzi, hogy óvakodnunk kell a hivatalok számának szaporításától, a hivatalos fizetések felemelésétől, úgy az újabb személyes dotációk adományozásától. A pénzügyi bizottság ezen a szelíd programmponttal áll elő Én valóban nem tudom, hogy ezen kegyes jó tanács — mert egyébnek nem tekinthetem — kinek számára készült? Hisz nem mi voltunk azok, kik például a megyei csendőrség helyett államit áhítottunk háromszoros költséggel; hisz nem mi voltunk azok, kik a vármegyéktől és a városoktól elvettük az adó behajtását és bíztuk azt királyi adófelügyelőkre; hisz nem mi voltunk azok, kik az önkormányzat köréből kivettük a mérnöki hivatalokat és állítottunk tízszeres költséggel államépítészeti hivatalokat; hisz nem mi voltunk azok, kik eltöröltük a rendőrséget és akarunk állítani királyi policzást az egész országban. Hát a tisztviselők, hát a hivatalok szaporítása és újabb dotácziók szaporítása és a régi dotácziók emelése? Ha ez mind baj, hiba, veszedelem, bizony nem az ellenzék csinálta, hanem az igen t. kormány csinálta és én igen kérem a t. előadó urat, hogy e tekintetben intézze szavait a miniszterelnök úrhoz, vessen azzal számot és ne mivelünk. (Így van a szélsőbalon.) De azon kezdem, nem is igen nagyok azon kiadások, amelyek Magyarországon a hivatalok dotáczióira, közigazgatási, igazságszolgáltatási, törvénykezési és egyéb czélokra fordíttatnak. Sőt hozzáteszem, nagyon is kevés. Egy szomorú paralella, ellentétes paralella van a mi pénzügyi gazdálkodásunkban. Mindazon kiadások, melyek részben vagy egészben nem hazai czélokra fordíttatnak, hanem vagy közösek, vagy idegen czélokra fordíttatnak, mindazon kiadások évről-évre emelkednek. Viszont mindazon kiadások, amelyeknek a hazai kultúrát kellene emelniök, a jólétet előmozdítaniok, a műveltséget, anyagi és szellemi haladást biztosítaniok, mindazon kiadások évről-évre sülyednek, kevesbednek, s e tekintetben csakis a legutolsó év, az 1882-iki tesz némi kivételt, ámbár anyagi és szellemi szükségleteink kielégítésében az egész kormányzat terén ma sem mennek odáig, amelyen állottak egykor. Eljegyeztem 1872-től kezdve azon költségek összegét a zárszámadási bizottság munkálataiból és azóta napvilágot látott zárszámadásokból, amelyek tisztán Magyarország belkormányzati feladataira fordíttattak; a belügyi, pénzügyi, közgazdasági, kulturális, igazságügyi és honvédelmi tárczákban, beszámítva azon kiadásokat, amelyek állami üzemmel vannak összekötve, a minők a lótenyeszintézetek, preta és távirda, a minő a pénzügyi tárczában az egész úgynevezett jövedéki üzem, tehát pusztán kormányzati kiadásokat vettem. Ezek összege volt 1872-ben 40 millió, 73-ban 41 millió, 74-ben 42 millió, 75-ben leszállt 37 millióra, 76-ban 36 millióra, 77-ben maradt 36 millió, valamivel sülyedt ugyan és 78-ban leszállt 35 millióra, 79-től fogva megint azon jelentkező szükség irtóztató nyomása alatt, melyet a t. előadó úr jelzett, felemelkedett 38 millióra, de még mindig nem áll ott, ahol állott 1872-ben. Mit jelent ez? Ezzel én nem dicsérni akarom a 72-iki és utána következő 3—4 évi kormányzatot, az. miniszterelnök úr ne vonja ezen következtetést — igen kérem — belőle nem, de megjegyzem, hogy ha ezen években volt a pénzügyi kormányzatban helytelenség, pedig volt, ha ezen években a költségvetési deficit nagy volt, ezt nem az a fizetés okozta, amit a szegény tisztviselő kapott, nem az az összeg okozta, a mi kulturális érdekeink előmozdítására, a mi pénzügyi, közigazgatási, igazságügyi stb. tisztviselők fizetésére fordíttatott minden összegek Magyarország pénzügyeit zavarba nem hozták, hitelének az utolsó erőfeszítésig való igénybe vétele szükségessé valóban nem tettek. Ezt előidézték a közösügyi kiadások, a szédelgő befektetések, amelyek egyébiránt folytattalak ma is — ezt talán lesz alkalmam bebizonyítani — és folytattatnak ma jobban, mint néhány évvel ezelőtt és ide juttatták az országot oly körülmények, amelyek ma mind virágoznak, úgy mint virágoztak a legrosszabb kezelés korszakában. Ellenben Magyarország tisztviselői karának, az igazságszolgáltatási, közigazgatási, közoktatási stb. tisztviselők fizetésére és mind arra, ami ezzel összefügg, az 50—60 milliónyi évi kölcsönökből nem jut semmi. Annál több jut Boszniára jut Krivojcziára és jut azon czélokra, amelyeket Somssich Pál t. képviselőtársam imént felhozott,ügy van! Ügy van! a bal és szélső baloldalon) Azt mondom most is, amit mindig mondottam, hogy mindazt, ami Magyarország kulturális czéljaira szükséges, az igazságszolgáltatásra, a közigazgatásra, a személy- és vagyonbiztonságra, tudományos, művészeti, népnevelési czélokra, fajunk fönntartására, mindazt megszavazom mindig, emelkedő tételekben is, mert szükségesnek tartom, hogy azok megszavaztassanak (Helyeslés a bal és szélső baloldalon) , és hozzáteszem, hogy ezekre jut is elég, de nem olyan politika mellett, amilyet önök folytatnak,úgy van ! ügy van a bal és a szélső baloldalon.) Azt mondá az előadó úr, hogy hiszen már könnyítéseket is tett a kormány. A társadalom terheit könnyítette, megszüntette a fényűzési adót. Erre megjegyzem, hogy ez az egész könynyítés 150—200 ezernyiért volt, ami magában nem igen sok, s a dispositions fand is alig kerülne ki belőle. (Derültség a szélsőbaloldalon ) Azt mondja az előadó úr, hogy a törvényhozás leszállította a jelzálogos kölcsönök átváltoztatásánál, a bélyeg és illetékeket. Nem tudom menynyire megy ezen összeg, de annyit tudok, hogy nem megy milliókra, úgy emlékszem a pénzügyminiszter úr számbeli eredményt nem mondom, tán nem is tudna mondani. E mellett az. előadó úr azt mondta, hogy a kormány megszüntette az ingatlanok tíz éven belüli átruházása után járó illetékeket, vagyis nem megszüntette, hanem csak könnyítéseket hozott be, és végig csökkentette a késedelmi kamatokat. Elismerem, hogy mindezek könnyítésok. Igen, de a számla másik oldalán viszont néhány millió frtnyi megterheltetés érte a nemzetet. Amennyi száz ezen könnyítés itt, annyi milliónyi teheremelés jutott amott. Mi haszna annak a könnyítésnek akkor, mikor pár százezer forint ellenében milliónyi terhek esnek, pl. a fogyasztási adóknál 11 milliónyi új teher hozatott be. Kérdem tehát, miben nyilatkozik ez a könnyítés, ezt kérdem az előadó úrtól és kérdem a pénzügyminiszter úrtól. És itt ki kell terjeszkednem oly kérdésre, melyről nekünk törvényhozóknak hallgatnunk nem szabad, (Halljuk!) nevezetesen arra, hogy mi többször felhozzuk, hogy a nemzet szegényedik, az alsóbb néposztályok mind közelebb jutnak azon sorshoz, melyet úgy neveznek, hogy ínség, nyomor, a többség azonban e helyzetről soha sem vesz tudomást, a kormány előterjesztéseiben, nyilatkozataiban soha sem veszszük észre, hogy az ország egyik vagy másik vidékén már éhség előjelei mutatkoznak, s általában az ínségnek, nyomornak szomorú jelei tömegesen fordulnak elő. Pedig mindez szomorú igazság, minden ellenkező állítás, minden ellenkező látszat s a statistika hallgatása daczára mindez szomorú való. Néha egy-egy inségi kölcsönkérdés felmerül, néha szellőztetik a kivándorlási kérdést, mintha úgy elszigetelten, véletlenül jönnének e tünemények elő, s történik mindez anélkül, hogy a kormány külön gondoskodás tárgyává tenné azon helyzetet, amely ilyen véletlen jelenségek létrejöttét megengedi. Lukács Béla barátom ezelőtt két évvel, igen sajnálom, hogy nem ezen padokon van és mély szakavatottságát nem érvényesíti épen a költségvetés kérdéseiben, de reményrem még rá kerül a sor, tavaly különös figyelmet szentelt a hivatalos Budapesti Közlöny hirdetési rovatának, s kimutatta, hogy csak egy két tételt hozzak fel, hogy míg 1868-tól 1872-ig a hivatalos Budapesti Közlöny hirdetési rovata szerint csak 10 millió frtnyi ingatlan vagyon liczitáltatott el évenkint, addig a miniszterelnök úr kormányzata óta évenkint 50 milliónyi ingatlan vagyon liczitáltatik el. És még az 1868-tól 1872- ig terjedő cziklusban az ingó értékek összege, melyek bírói árverés alá kerültek, alig ment évenkint 2 millióra, ugyanazok most a t. kormány gazdálkodása mellett, mely pedig biztató jeleket mutat a jövő jólétre, ez ingóságok értéke, melyek árverés alá kerülnek, 12 millióra rúg. Tehát elárverezett ingatlanok értéke ötszörös, az ingóságok értéke hatszoros, sőt többszörös. Pedig határozottan, hogy azon ingóságok, melyek a közadók fedezésére foglaltatnak le, és akként árvereztetnek el, a hivatalos lapba nem jönek, azok elárverezését az adóvégrehajtók, szolgabírák és nem tudom miféle biztosok, minden ellenőrzés teljes hiányában, csendben, némán intézik el. Nem vesz róluk tudomást senki, sem a hivatalos lap, csakugyan megérdemli a komoly stúdiumot. Mindegyikünk tudja, aki kint jár a vidéken, hogy az adóvégrehajtók száma iszonyú, mely gazdálkodik Magyarországon. A tiszai árvíz nem gazdálkodik csúnyábban, mint ezek. Ezek folytonosan változnak, jönnek, mennek. Egy elmegy, jön helyette kettő, vannak ambulatórius végrehajtók, néha egy egész vármegyét, mint valami raj, lepnek el, néha szünetelnek, néha mint valami tábor, ezer kétezer számra vannak. Ezek kineveztetnek, díjaztatnak, elmozdíttatnak, de hogy visszaélés miatt bűntettetlének, arról kevés tudomásunk van. Pedig visszaélést sokat követnek el. Különösen irtóztatók azon visszaélések, melyek elkövettetnek , végrehajtás alól kivont ingóságoknak ismét naó alá vonása által. Nem tekinti az adóvégre alá azt, mi van a törvényben, hogy az utolsó haszon hajtó marha, az utolsó vetőmag, a szegény beteg ágyi ruhája ki van véve a végrehajtás alól. Elveszi a végrehajtó azt mind. S midőn én egy ilyen végrehajtót megkérdeztem, aki épen buzgó, nem is lehet más, mert a ki nem az egy óráig sem maradhat, vajdaa mondom megkérdeztem, miért teszik ezt, hiszen az uraknak is van szívük, azt felelte, hogy igenis van, de ha mi a törvénynek azon rendelkezéseit szigorúan respektálnék, akkor nem folynék be a kivetett adó és mi ennek szomorú következménye? Megjegyzem, hogy az adóvégrehajtók számáról, kinevezéséről a pénzügyminiszter soha sem világosítja fel az országot sem a költségvetésben, sem a havi kimutatásokban, sem a képviselőházban. Mi arról mit sem tudunk, hogy van ez államnak sok ezerre menő ilyen közege, hogy ez raskóp támad, mikép enyészik el, mikép gazdálkodik és mi fizetést nyer. Pedig én azt hiszem, hogy ha volna valami örvendetes és felderíthető oldala e kérdésnek, akkor az erre vonatkozó kimutatások előttünk lennének, mert belőlük biztató számokat csoportosítana részünkre. De mi a következménye ennek a gazdálkodásnak ? úgy értesültem, hogy — és annak idejében kérni fogom a belügyminiszter urat, adjon a felvilágosítást a törvényhozásnak a magyar gazdaközönség igavonó erejének menynyiségéről — az egyes vidékekben az igavonó erő csodálatosan megfogyott. Abban a faluban, ahol ezelőtt 40 — 50, 100—200 pár czimeres ökör járt ki, ma alig látunk 4—5 párt. A szép ökröket, a nagy és szép igavonó állományt felváltotta a nyomorult, olcsó és elöregedett marha, ezt pedig felosztotta az elcsenevészesedett ló igavonó és sok helyütt a tehén úgy, hogy Magyarország gazdasági igavonó ereje, amint mi, akik az ország egyes vidékeit ismerjük, látjuk, nem hasonlítható a régihez. Arról értesültem magán után, hogy már a belügyminisztériumnak is feltűnt Szabolcs megyében a legutóbbi igavonó összeírás szerint, mi a közmunka czéljából történt, az igavonó erő nagymérvű megfogyása és kérdést intézett a megyéhez, hogy talán visszaélés van-e a dologban, hogy talán a megyei biztosok kihagyják-e az összeírásból az igavonót, és hogy hová lett az ? A megye felírt, hogy Szabolcs megyének régi gazdagsága megszűnt, nem létezik többé, azt elvitte a rosz kormányzat, az adóvégrehajtó és az elemi csapás, melyek együtt Isten átkaként dolgoztak, (ügy van a szélső baloldalon.) A szegénységnek és nyomoruságnak ezen kétségtelen jeleit az ezek elhárítására irányuló komoly gondolkozást nélkülözöm én a költségvetésben, a kormány közgazdasági és pénzügyi politikájának előterjesztésében és akkor, mikor itt mindig újabb és újabb indirekt adók behozataláról beszélnek. De hogy Magyarországon a nyomor és az anyagi jólét egyéb jelei is láthatók, előttem kétségtelen. Nem szólok a kivándorlásról, nem arról, hogy az ország egyik-másik részében a nép egyszer-másszor felkerekedik, mintegy titkos ösztön és sejtelem által meglepetve ott hagyja honát, vándorol, azt se tudja hová, vándorol, ahol legalább munkát és kenyeret kap, melyet tőle az állam nevében nem harácsolhat el a végrehajtó. (Egy hang jobbfelől: „De visszajön!“) Igenis visszajön, de kolduson, miből nincs hasznunk. Azt nem látom a költségvetésből, a kimutatásokból, hogy Magyarország leggazdagabb aldunai megyéi: Torontál és Temes a nyomornak minő fokára jutottak, mert folyamodni akarnak a kormányhoz, hogy a bekebelezett adóhátralékok miatt kezdje meg azon birtokok elárverését, melyek azon falvakban vannak, amelyek nem művelik azon földet, amely adóhátralékokkal van túlterhelve, de látom, tapasztalom azt az ország idegen ajkú népeinél a tótoknál, a románoknál, szerbeknél, horvátoknál, hogy mindenütt a magyar államhoz való ragaszkodás eszméje kezd kihalni, kezd kihalni azon ragaszkodás, mely az idegen népeket a hazához köti, sőt többet mondok, szívekben az egykori szeretet a földhöz, lassan kint elhidegül és közönyösség az ország sorsa iránt, sőt ellenséges indulat kezd bennük gyökeret verni. Nem mesterséges uton keletkezik ez, nem az idegen alak hozza magával, hiszen az idegen ajkú nép nálunk is csak oly viszonyban van az államhoz és annak tekintélyéhez, intézményeihez, mint más országban. Amely állam anyagi és szellemi jóllétet tud biztosítani polgárainak, ahhoz ragaszkodnak polgárai, ha idegen ajkúak is. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De amely állam ez anyagi megélhetés legkezdetlegesebb eszközeitől is megfosztja, készakarva, szándékosan, folytonosan és rendszeresen évről-évre az ország népét, az az állam ne számítson arra, hogy az idegen ajkúak ragaszkodjanak hozzá. Ott látom én igazán annak az okát, ami Zágrábban, Újvidéken, Karloviczon, Balázsfalván, Jurócz-Szent-Mártonban történik az országban. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nem lehet hatalmi rendszabályokkal szeretetet gerjeszteni a népben az állam iránt, hanem lehet úgy, ha a szellemi és anyagi jóllétet, személyes vagyonbiztonságot adunk neki, de oly pénzügyi politikával és kezeléssel, mint aminőt a t. kormány folytat olyannal, fájdalom bekövetkezhetik, nemcsak bekövetkezhetik, de meg fogjuk élni talán azt is, hogy nemcsak az idegen ajkúak, hanem a magyar ajkú nép is elfordul ezen országtól, melynek kormánya ekként gazdálkodik. (Helyeslés a szélső bal felől.) T. hát! A helyzet teljes meggyőződésem szerint akként áll mind pénzügyi, költségvetési, mind közigazgatási tekintetben, amiként nekem szerencsém vagy szerencsétlenségem volt azt ecsetelni. Nem hiszem, hogy magam legyek, ki téved e tekintetben, azt hiszem, nagyon sokan lesznek velem egy nézetben, és az ország sorsát körülbelül úgy látják, mint ön, (úgy van a szélsőbalon) talán előttem szólott igen. Képviselőtársam már nem oly heves vela mint én, de az ő felszólalásában az ország sorsának csak ily képét látja ő maga, mint amivet én magam tapasztaltam közvetlenül. De ily helyzettel szemközt, midőn a kormány egyáltalán képtelen, egy évnél távolabb jövőre belátni, midőn egyáltalán képtelen igazolni azt, hogy miért ül azon a helyen, mit akar kormányzatával, mit akar hatalmával, mit akar többségével, midőn képtelen megfelelni arra, hogy hová vezetiezországot, mikor 50 millió a deficzit mikori' só szomszédok bonyodalmak sem fenyug^n^ inünket, mikor újabb és újabb adóemelések ^ a kincstár jövedelmét, hanem a hátralékok !#-t már gyarapítják , mikor bekövetkezhetik 11*' időpont, mert elismerem, hogy ma még mon dolgozik a magyar állam hitele, hogy győr lakodalom járja, midőn a pénzügymin 1' s nél az a pár száz millió meg eltart, de raaid következik az az idő, mely be fog következni !■' nél előbb, meglehet váratlanul, majd mikor istünk lesz az örvény, melyről Somssich J. kipiselőtársam beszélt, kérdem : ily helyzettel szeben, mi a teendőnk ? Ezt kérdem én egén ,Öt' telettek is' T. hát ! Három alternativa áll előttünk » egyik alternativa: maradni azon fatalistikus se mittevés, semmivel nem gondoló és semmivel törődő állapotban, melyben vagyunk, most és... ni, mig defluant atiai — mig az örvényhez érünk mely eltemet mindent, a mi előtte feküdt vök (Felkiáltások a szélsőbalon: Igaz! Úgy van ’) , az egyik alternativa, úgy látom azt kell keniktálnom, hogy a t. kormány ezen alternatívát fogadta el. Ami a másik alternatívát illeti, ám ez az első nem sokáig tarthat, legalább nem teszem, hogy sokáig tartson, az előadó úr azt mondja ugyan, hogy megérjük, amikor államháztartásunk egyensúlya helyre lesz állítva, de én el hiszem, hogy ő nem éri meg. (Közbeszólás a szél, sóbalról : „Ha mathuzsalemikort él sem! — őrültség.) és én sem — legalább ezen az al nem. Ezen első alternativa tehát, melyen állam halad, sokáig nem tarthat. A másik alter,nativa az, és én megvallom, hogy ha a t.kotmány tagadni fogja, — kétségkivül nem fogja elismerni, — oka is van reá miért el nem ismerni, de nem csudálkoznám, ha nyíltan ma» nem vallaná azon meggyőződést kelteni »népb, hogy hát minek nekünk ez az alkotmány, országgyűlés, ez a parlamentarizmus, "mind, minisztérium, mire való az önállás látszata, mikor voltaképen pénzünk felett a delegáczió rendelteti s mikor erőink és érdekeink felett azon hatalmi tényezők döntenek, melyeket Somssich J. képvis,".. társam emlegetett, mikor nekünk egyéb feladatank nincs, mint szabadon nyilatkozni, a miden i. egyik résznek, a többségnek feladata a költségeket megszavazni, a másik félnek pedig Dincsért feladata, mint szabadon panaszkodni — mondom ilyen meggyőződést kelteni az országban, az ország részében, hogy az ily állás jobb, mint semminő, ahelyett, hogy ezen a nyomorban kiszivattyúzó pénzügyi politika súlya alatt azzá dicsekedjék, hogy nekünk van országgyűlésünk, parlamentarizmusunk, független felelős minisztériumunk, szabad sajtónk, van mindenünk, ahelyett inkább nagy szerényen kopogna a Reichsrath kipuin, azt mondván meguntuk már az önállóságot, ugyan ismételjétek nekünk, amit ígértetek 1861- ben, szeretnék még egyszer hallani. Ezen álláspontot is értem. (Igaz! ügy van a szélsőbal- oldalon.) Elkárhoztatom ugyan ezen álláspont követőit, de legjobban azokat, akik oda kényszerítik majd egyszer valakikor a nemzetet, hogy nz ilyesmi is megfogadzék egyik-másik tagjának agyában. Pedig olyan szomorú jelenségeket ott pusztalunk, nem hogy épen a Reichsrathba akurnánk menni, hanem az ország egyes vidékein nép közt igen sok helyen el van terjedve azoz nézet, hogy bizony ez az egész alkotmányosság minden parlamentarizmusával, minden felelős minisztériumával nem ér semmit, mert nem én annak javát, előnyét és hasznát, hanem csak rettentő nyomorba kergető terheit. (Igaz! Úgy van, a szélsőbaloldalon.) Ha pedig a népben megszűn, az alkotmányosságban s annak intézményeiben való bizalom, ebből nagyon szomorú következményei származhatnak. Ivánka Imre: (Közbeszól.) Forradalom ! Eötvös Károly: Forradalmat méltóztatott említeni? Az is bekövetkezhetik. De mi tehát, ezen oldalon e politikai gazdálkodás becsületes ellenőrzésével és erélyével oppoziczionális kötelességünk teljesítésével épen útját akarjuk állani annak, hogy oda fejlődjék a dolog, hogy forradalom legyen. (Igaz! ügy van a szélsőbaloldalon, zaj a jobboldalon.) Mi akarjuk útját állani, mi vagyunk azok, akik intjük a kormányt, ne tovább ezen az útón, mert a nép utoljára » kétségbeesésbe hajtatik, honnan nincs más m*' nekvés, mint a kitörés, mint egyik vagy másik alapon az örvénybe rohanás. Mi vagyunk azok,a kik állítják, hogy a trón szilárdságát fogja 0*® politika megdönteni, amikor a nemzet jól összeomlik és annak végső köréhez a trónhoz tett ragaszkodás is szűnni kezd, akkor igen 11 majd be fog következni az állapot, melyet már sem tudnak megakadályozni, de amelynek W'teremtői most ott ülnek a vörös székeken. (El*** helyeslés a szélső baloldalon.) A harmadik alternatíva e helyzetben ise® lehet más, mint a nemzetnek visszaszerezni megkötött erőit, a nemzetnek visszaszerezni azt, amit 1867., 1873., 1876., 1878-ban és azóta elvettek. Azért üdvözöltem beszédem elején 41 előttem szólalt Somssich Pált. képviselő azért üdvözöltem azon téren, midőn legalább tggemlíteni szükségesnek tartotta azt, hogy a vedlen mai szervezetében, mai kezelésében oly teher, iyet a magyar nemzet adóképessége többé , meg nem bír. Örülök, hogy azon oldalról is, azon a fiúk közül is, távolról ugyan, de rámutatást tűnt arra a bajra, amely felé ha megyünk, összes bajaink kútforrását megtaláljuk. Hiszen lamháztartásunk rendezéséről beszél ugyani előadó úr és a pénzügyi helyzet javításáról, fogyasztási adókról és ilyenekről. Jól mondta előadó úr, hogy pénzügyi politikában nincs a veszet, ott valóban a tényezőkkel kell számolj Hát bocsánatot kérek, a rendszeresen kizsapt, nép között újabb adóemelésről beszélni, újabb agyasztási adót behozni, hát az a komoly tőkkel való számolás? hát ez nem bűvészet? Milyen eljárásnak nem lesz eredménye. Igenis, Magyarország népe nagyon sok adozatot tudna még hozni a magyar állam . Ellenállatlan vágyat éreztem ilyes valamit látni, honvágyam nőttön nőt, sóvárogtam Poplavecz főispány, Mrawcsák törvényszéki elnök, Wavracsek járásbíró, Hamalácsek tanácsos, Pospisel polgármester úr után. Sok, sok idő telt el, háborúztakés szaladtak, czivilizáltak és lineáztak, volt a g sajtunk és rájárat, Bach bízott a földi javakban, Schmerling ritternek volt ideje várni mint a zsidóknak; megkoszorúzták Kazinczyt, felbokrétázták Kölcseyt, s énekelték a szózatot. Sadowa és a húsvéti czikk meghozták az áldást, Teleki László szíven lőtte magát, s Tóth Vilmos minister lett. És a nemzet minden óhajtása teljesült. * * * Engem is haza eresztettek. Nem voltunk még alkotmány, de már nem voltunk Básárik. Cremeville volt Erdélyben a czirkerek czéhmestere, kifelé állott szekerének tudja, társzekerét én vettem meg húsz forintért. Január hóban pogány hideg volt, de én csakhamar felmelegedtem jó anyám szeretetének hevétől, s kipihentem magam itthon. Koktóra mentem megnézni, hogyan gazdálkodott tizennyolc évig a német a zsidóval , hogyan vágták ki hét szilva fámat. Egy délelőtt behajtottam a sósmezői kocsmába, jól ebédeltem, s az a rosz szokásom, hogy délutánként nagyokat alszom, leheveredtem egy padra, s alvám a jó lelkiismeret csendes nyugtató álmát. Lárma, zakatolás, járás-kelés, sürgölődzés és zsibaj felriaszt álmomból, ijedten talpra ugrom, s szaladok kifele, azt hittem a ház ég, szembe jön velem rémülten a korcsmárosné. — Mi baj van ? kérdem. — A méltóságos urnák a puskái kiszabadultak ! — Miféle méltóságos urnák? — A kővárvidéki főkapitány az ő méltóságának. A dolog kezdet érdekelni.............Én is voltam valaha kővárvidék főkapitánya. Kimentem az állásba, ott volt a méltóságos urnák lőcsös faszekere, hátuljában egy nagy ketrecz felkötve üresen, a pujkák kiszabadultak belőle, s a falu népe hajkorászta a pujkákat. Többet mondok, ott volt maga a főispány ur is személyesen. Járultam színe elejébe s szerényen kérdém — Méltóságos ur ! ne menjek én is a puskákat terelni ? Méltóságteljesen mondá ő méltósága: — Ne fáradjon, majd elvégzik azt maga nélkül is. E kegyes leereszkedés meghatott, szerényen visszavonultam, s vártam a nagy jelenetet, a drámának fénypontját. Erzsébet királyné találkozása Stuart Máriával; Marquis Posát Fülöpnél; Sternánit Donna Sóinál; Borgia Lucrecziát a ferarrai vacsoránál; Júliát az erkélyen, Hamletet szavalva: lenni vagy nem lenni. Nem kellett sokáig várnom. Kozbul a pulykák szinvegyülékes serege ostoba hangon gug ! gug ! guggolva! a falu népétől környezve, hajtva be az állásba, a méltóságos úr a jobbszárnyon foglalt állást én a balszárnyon. A méltóságos úr a jobbszárnyon ég felé emelte kezeit és kiáltá: — Hess pip ! Én a balszárnyon követve és utánozva ő méltóságát kiáltám : Hess pipi! És a népség is utánnunk kiáltá: Hess pipi!, ~ Végre nagy küzdés és fáradalom után a puskák a ketreczbe honolának. Bemutattam magam ő méltóságának. — Én Teleki Sándor vagyok kővárvidékének volt főkapitánya. — Én Serbán vagyok, én is csak volt főkapitánya— Az én időmben lódoktornak tetszett lenni! Rákiáltott a kocsisra: — Nuczuj! pringye káji! Nuczuj befogott, ő méltósága felült a puskák mellé s nagy lassan tovább czammogott. Én elkezdtem danolni: Húzzad csak hozzád keservesen. Azután : „Megfújták már a trombitát Masíroznak a katonák.“ És végre : „Rég veri már a magyart a teremtő!E llenzék