Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-01-14 / 11. szám

ffoW. :­rt 1882.e­ kát az államjószágok eladásával fedezi. Hogy meddig lehet azt tenni, nem mondja meg. Nem is tudja. Elismerem, hogy ez szerénység a kor­mány részéről, de bocsánatot kérek, azon pártnak, mely a kormányt támogatja, ez már nem elég. Meglehet, hogy elégségesnek tartja titkon némi­leg, de hogy nyíltan bevallaná, azt nem teszi De ha azon pártnak elégséges volna is, mondhatom, hogy az országnak nem elég. (Igaz! ügy van­­ a szélsőbalon.) Be fog következni az idő, fájda­lom, be fog következni, melyet Somssich Pál előt­tem szólott, t. képviselő úr kimutatott, a­mikor ezen veszedelmes iránynak elérünk végére, oda, a­hol az örvény tátong, mely ezen országnak pénz­ügyi exisztencziáját és még jövendőjének hitelét is végkép elnyeli. (ügy van­ a szélsőbalon.) Bár­csak egyebet is el ne nyeljen vele. A t. pénzügyminiszter úr természetesen a tárczájához kötött igényeknél fogva is kissé bő­vebben belebocsátkozott a program fejtegetésébe. Nevezetesen azt mondta, mikor legelső költség­­vetését előterjesztette, — gondolom 1878-ban, és azt mondotta a múlt év október havában is, mi­dőn az előttünk fekvő költségvetést előterjesztő — hogy ő öt czimen várja pénzügyi helyzetünk ja­vulását és államháztartásunk egyensúlyának be­­következtetését. Az egyik czim — megjegyzem, ezt rég mondotta — a véderőköltségek leszállítása volt. Ezt 1879-ben mondotta a t. pénzügyminiszter úr. Azóta e czimről teljesen hallgat. (Derültség a szélső­baloldalon.) Azután a pénzügyi bizottság említette ezt fel még egyszer és itt a t. házat az­zal az ábrándképpel kecsegtette, hogy talán majd a véderő törvénynél a költségek leszállításáról le­het egykor szó. S mi lett az eredmény ? Semmi, a véderőköltségek ma sokkal nagyobbak, mint voltak akkor, mikor a t. pénzügyminiszter úr azok czimén költségeink leszállítását ígérte. A második czim, melylyel a t. pénzügymi­niszter úr államháztartásunk rendezését elérhetni vélte, a közvetett adók emelése, a harmadik czim pedig az új fogyasztási adók behozatala. Mind­kettő megtörtént. A negyedik czim az állami jó­szágok eladása. Ez is megtörtént és történik foly­ton. Az ötödik czim a vasutak csoportosítása. Ez utóbbira csak azt jegyzem meg, hogy a vasutak csoportosításának pénzügyi nagy haszna­iban én nem hiszek. A­hányszor a t. kormány ily tervre a kezét rá­tette, mindig költségemelés lett az eredménye. Én most sem hiszek abban, hogy ennek pénzügyi eredménye lehetne és mi­után ezt az előadó úr sem mondotta, erről nem beszélek. A többi mind megtörtént. Az adók emelk­­ tettek, újabb fogyasztási adók behozattak és behozatnak és mi lett az eredmény ? Az, hogy mikor a t. pénzügyminiszter úr mindezt meg-­­­ígérte, volt a defic­it 40—42 millió, most pedig midőn ezek végrehajtottak, előttünk áll egy 50­­ milliós defiic­it. Higyye meg a t. pénzügyminisz-­­ ter úr, hogy ez után és e csodaszerekkel mi az államháztartás egyensúlyát helyreállítani nem fog­juk soha. Azt mondotta Somssich Pál előttem szóló t. képviselő úr, és program zajának ez a fő része, — és ebben tökéletesen megegyez a t. előadó úr­ral és a pénzügyi bizottsággal , hogy nekünk takarékoskodnunk kell minden irányban, kiadása­inkat csak oly dologra kell fordítanunk, melyek nél­­külözhetlenek; minden fényűzéstől, sőt még min­den oly dologtól is, mely jól esnék, ha meg vol­na és minden fölösleges kulturális kiadástól óva­kodnunk kell. A­z. előadó úr és a pénzügyi bi­zottság megjegyzi, hogy óvakodnunk kell a hi­vatalok számának szaporításától, a hivatalos fize­tések felemelésétől, úgy az újabb személyes dotá­­c­iók adományozásától. A pénzügyi bizottság ezen a szelíd programmponttal áll elő Én valóban nem tudom, hogy ezen kegyes jó tanács — mert egyébnek nem tekinthetem — kinek számára készült? Hisz nem mi voltunk azok, kik például a megyei csendőrség helyett államit áhítottunk háromszoros költséggel; hisz nem mi voltunk azok, kik a vármegyéktől és a városoktól elvettük az adó behajtását és bíztuk azt királyi adófelügyelőkre; hisz nem mi voltunk azok, kik az önkormányzat köréből kivettük a mérnöki hi­vatalokat és állítottunk tízszeres költséggel ál­­lamépítészeti hivatalokat; hisz nem mi voltunk azok, kik eltöröltük a rendőrséget és akarunk állítani királyi policzást az egész országban. Hát a tisztviselők, hát a hivatalok szaporí­tása és újabb dotácziók szaporítása és a régi dotá­­cziók emelése? Ha ez mind baj, hiba, veszede­lem, bizony nem az ellenzék csinálta, hanem az igen t. kormány csinálta és én igen kérem a t. előadó urat, hogy e tekintetben intézze szavait a miniszterelnök úrhoz, vessen azzal számot és ne mivelünk. (Így van­ a szélsőbalon.) De azon kezdem, nem is igen nagyok azon kiadások, a­melyek Magyarországon a hivatalok dotáczióira, közigazgatási, igazságszolgáltatási, tör­vénykezési és egyéb czélokra fordíttatnak. Sőt hozzáteszem, nagyon is kevés. Egy szomorú pa­­ralella, ellentétes paralella van a mi pénzügyi gaz­dálkodásunkban. Mindazon kiadások, melyek rész­ben vagy egészben nem hazai czélokra fordíttat­nak, hanem vagy közösek, vagy idegen czélokra fordíttatnak, mindazon kiadások évről-évre emel­kednek. Viszont mindazon kiadások, a­melyeknek a hazai kultúrát kellene emelniök, a jólétet elő­­mozdítaniok, a műveltséget, anyagi és szellemi ha­ladást biztosítaniok, mindazon kiadások évről-évre sülyednek, kevesbednek, s e tekintetben csakis a legutolsó év, az 1882-iki tesz némi kivételt, ám­bár anyagi és szellemi szükségleteink kielégítésé­ben az egész kormányzat terén ma sem mennek odáig, a­melyen állottak egykor. Eljegyeztem 1872-től kezdve azon költségek összegét a zár­számadási bizottság munkálataiból és azóta nap­világot látott zárszámadásokból, a­melyek tisztán Magyarország belkormányzati feladataira fordít­­tattak; a belügyi, pénzügyi, közgazdasági, kulturális, igazságügyi és honvédelmi tárczákban, beszámítva azon kiadásokat, a­melyek állami üzem­mel vannak összekötve, a minők a lótenyeszinté­zetek, preta és távirda, a minő a pénzügyi tár­­czában az egész úgynevezett jövedéki üzem, te­hát pusztán kormányzati kiadásokat vettem. Ezek összege volt 1872-ben 40 millió, 73-ban 41 mil­lió, 74-ben 42 millió, 75-ben leszállt 37 millióra, 76-ban 36 millióra, 77-ben maradt 36 millió, va­lamivel sülyedt ugyan és 78-ban leszállt 35 mil­lióra, 79-től fogva megint azon jelentkező szük­ség irtóztató nyomása alatt, melyet a t. előadó úr jelzett, felemelkedett 38 millióra, de még min­dig nem áll ott, a­hol állott 1872-ben. Mit je­lent ez? Ezzel én nem dicsérni akarom a 72-iki és utána következő 3—4 évi kormányzatot, az. miniszterelnök úr ne vonja ezen következtetést — igen kérem — belőle nem, de megjegyzem, hogy ha ezen években volt a pénzügyi kormány­zatban helytelenség, pedig volt, ha ezen években a költségvetési defic­it nagy volt, ezt nem az a fi­zetés okozta, a­mit a szegény tisztviselő kapott, nem az az összeg okozta, a mi kulturális érdeke­ink előmozdítására, a mi pénzügyi, közigazgatási, igazságügyi stb. tisztviselők fizetésére fordíttatott minden összegek Magyarország pénzügyeit zavar­ba nem hozták, hitelének az utolsó erőfeszí­tésig való igénybe vétele szükségessé valóban nem tettek. Ezt előidézték a közösügyi kiadások, a szé­delgő befektetések, a­melyek egyébiránt folytat­talak ma is — ezt talán lesz alkalmam bebizo­nyítani — és folytattatnak ma jobban, mint né­hány évvel ezelőtt és ide juttatták az országot oly körülmények, a­melyek ma mind virágoznak, úgy mint virágoztak a legrosszabb kezelés kor­szakában. Ellenben Magyarország tisztviselői ka­rának, az igazságszolgáltatási, közigazgatási, köz­oktatási stb. tisztviselők fizetésére és mind arra, a­mi ezzel összefügg, az 50—60 milliónyi évi kölcsönökből nem jut semmi. Annál több jut Boszniára jut Krivojcziára és jut azon czélokra, a­melyeket Somssich Pál t. képviselő­társam imént felhozott,­­ügy van! Ügy van! a bal és szélső baloldalon) Azt mondom most is, a­mit mindig mondottam, hogy mind­azt, a­mi Ma­gyarország kulturális czéljaira szükséges, az igaz­ságszolgáltatásra, a közigazgatásra, a személy- és vagyonbiztonságra, tudományos, művészeti, nép­nevelési czélokra, fajunk fönntartására, mindazt megszavazom mindig, emelkedő tételekben is, mert szükségesnek tartom, hogy azok megsza­vaztassanak (Helyeslés a bal és szélső balolda­lon) , és hozzá­teszem, hogy ezekre jut is elég, de nem olyan politika mellett, a­milyet önök folytatnak,­­úgy van ! ügy van­­ a bal és a szél­ső baloldalon.) Azt mondá az előadó úr, hogy hiszen már könnyítéseket is tett a kormány. A társadalom terheit könnyítette, megszüntette a fényűzési adót. Erre megjegyzem, hogy ez az egész köny­­nyítés 150—200 ezernyi­ért volt, a­mi magá­ban nem igen sok, s a dispositions fand is alig kerülne ki belőle. (Derültség a szélső­baloldalon ) Azt mondja az előadó úr, hogy a törvényhozás leszállította a jelzálogos kölcsönök átváltoztatásá­nál, a bélyeg és illetékeket. Nem tudom meny­nyire megy ezen összeg, de annyit tudok, hogy nem megy milliókra, úgy emlékszem a pénzügy­miniszter úr számbeli eredményt nem mondom, tán nem is tudna mondani. E m­ellett a­z. elő­adó úr azt mondta, hogy a kormány megszün­tette az ingatlanok tíz éven belüli átruházása után járó illetékeket, vagyis nem megszüntette, hanem csak könnyítéseket hozott be, és végi­g csökkentette a késedelmi kamatokat. Elismerem, hogy mindezek könnyítésok. Igen, de a számla másik oldalán viszont néhány millió frtnyi megterheltetés érte a nemzetet. A­mennyi száz ezen könnyítés itt, annyi milliónyi teheremelés jutott amott. Mi haszna annak a könnyítésnek akkor, mikor pár százezer forint el­lenében milliónyi terhek esnek, pl. a fogyasztási adóknál 11 milliónyi új teher hozatott be. Kér­dem tehát, miben nyilatkozik ez a könnyítés, ezt kérdem az előadó úrtól és kérdem a pénzügymi­niszter úrtól. És itt ki kell terjeszkednem oly kérdésre, melyről nekünk törvényhozóknak hall­gatnunk nem szabad, (Halljuk!) nevezetesen ar­ra, hogy mi többször­ felhozzuk, hogy a nemzet szegényedik, az alsóbb néposztályok mind kö­zelebb jutnak azon sorshoz, melyet úgy nevez­nek, hogy ínség, nyomor, a többség azonban e helyzetről soha sem vesz tudomást, a kormány előterjesztéseiben, nyilatkozataiban soha sem vesz­­szük észre, hogy az ország egyik vagy másik vidékén már éhség előjelei mutatkoznak, s álta­lában az ínségnek, nyomornak szomorú jelei tömegesen fordulnak elő. Pedig mindez szomorú igazság, minden ellenkező állítás, minden ellen­kező látszat s a statistika hallgatása daczára mindez szomorú való. Néha egy-egy inségi köl­­csönkérdés felmerül, néha szellőztetik a kiván­dorlási kérdést, mintha úgy elszigetelten, vélet­lenül jönnének e tünemények elő, s történik mindez a­nélkül, hogy a kormány külön gon­doskodás tárgyává tenné azon helyzetet, a­mely ilyen véletlen jelenségek létrejöttét meg­engedi. Lukács Béla barátom ezelőtt két évvel, igen sajnálom, hogy nem ezen padokon van és mély szakavatottságát nem érvényesíti épen a költség­vetés kérdéseiben, de reményrem még rá kerül a sor, tavaly különös figyelmet szentelt a hivatalos Budapesti Közlöny hirdetési rovatának, s kimu­tatta, hogy csak egy két tételt hozzak fel, hogy m­íg 1868-tól 1872-ig a hivatalos Budapesti Köz­löny hirdetési rovata szerint csak 10 millió frtnyi ingatlan vagyon liczitáltatott el évenkint, addig a miniszterelnök úr kormányzata óta évenkint 50 milliónyi ingatlan vagyon liczitáltatik el. És még az 1868-tól 1872- ig terjedő cziklusban az ingó értékek összege, melyek bírói árverés alá kerül­tek, alig ment évenkint 2 millióra, ugyanazok most a t. kormány gazdálkodása mellett, mely pedig biztató jeleket mutat a jövő jólétre, ez ingóságok értéke, melyek árverés alá kerülnek, 12 millióra rúg. Tehát elárverezett ingatlanok értéke ötszörös, az ingóságok értéke hatszoros, sőt többszörös. Pedig határozottan, hogy azon in­góságok, melyek a közadók fedezésére foglaltat­nak le, és akként árvereztetnek el, a hivatalos lapba nem jönek, azok elárverezését az adóvég­rehajtók, szolgabírák és nem tudom miféle bizto­sok, minden ellenőrzés teljes hiányában, csendben, némán intézik el. Nem vesz róluk tudomást sen­ki, sem a hivatalos lap, csakugyan megérdemli a komoly stúdiumot. Mindegyikünk tudja, a­ki kint jár a vidéken, hogy az adóvégrehajtók száma iszo­nyú, mely gazdálkodik Magyarországon. A tiszai árvíz nem gazdálkodik csúnyábban, mint ezek. Ezek folytonosan változnak, jönnek, mennek. Egy elmegy, jön helyette kettő, vannak ambulatórius végrehajtók, néha egy egész vármegyét, mint valami raj, lepnek el, néha szünetelnek, né­ha mint valami tábor, ezer kétezer számra vannak. Ezek kineveztetnek, díjaztatnak, elmozdít­­tatnak, de hogy visszaélés miatt bűntettetlé­nek, arról kevés tudomásunk van. Pedig vis­­szaélést sokat követnek el. Különösen irtóztatók azon visszaélések, melyek elkövettetnek , végrehajtás alól kivont ingóságoknak ismét naó alá vonása által. Nem tekinti az adóvégre al­á azt, mi van a törvényben, hogy az utolsó haszon hajtó marha, az utolsó vetőmag, a szegény beteg ágyi ruhája ki van véve a végrehajtás alól. Elve­szi a végrehajtó azt mind. S midőn én egy ilyen végrehajtót megkérdeztem, a­ki épen buzgó, nem is lehet más, mert a ki nem az egy óráig sem maradhat, vajdaa mondom megkérdeztem, miért teszik ezt, hiszen az uraknak is van szívük, azt felelte, hogy igenis van, de ha mi a törvénynek azon rendelkezéseit szigorúan respektálnék, akkor nem folynék be a kivetett adó és mi ennek szo­morú következménye? Megjegyzem, hogy az adó­végrehajtók számáról, kinevezéséről a pénzügymi­niszter soha sem világosítja fel az országot sem a költségvetésben, sem a havi kimutatásokban, sem a képviselőházban. Mi arról mit sem tudunk, hogy van ez államnak sok ezerre menő ilyen kö­zege, hogy ez raskóp támad, mikép enyészik el, mikép gazdálkodik és mi fizetést nyer. Pedig én azt hiszem, hogy ha volna valami örvendetes és felderíthető oldala e kérdésnek, akkor az erre vo­natkozó kimutatások előttünk lennének, mert be­lőlük biztató számokat csoportosítana részünkre. De mi a következménye ennek a gazdálkodásnak ?­­ úgy értesültem, hogy — és annak idejében kér­ni fogom a belügyminiszter urat, adjon a felvilá­gosítást a törvényhozásnak a magyar gazda­kö­zönség igavonó erejének menynyiségéről — az egyes vidékekben az igavonó erő csodálatosan megfogyott. Abban a faluban, a­hol ezelőtt 40 — 50, 100—200 pár czimeres ökör járt ki, ma alig látunk 4—5 párt. A szép ökröket, a nagy és szép igavonó állományt felváltotta a nyomorult, olcsó és elöregedett marha, ezt pedig felosztotta az el­csenevészesedett ló igavonó és sok helyütt a tehén úgy, hogy Magyarország gazdasági iga­vonó ereje, a­mint mi, a­kik az ország egyes vidékeit ismerjük, látjuk, nem hasonlítható a ré­gihez. Arról értesültem magán után, hogy már a belügyminisztériumnak is feltűnt Szabolcs megyé­­ben a legutóbbi igavonó összeírás szerint, mi a közmunka czéljából történt, az igavonó erő nagy­mérvű megfogyása és kérdést intézett a megyé­hez, hogy talán visszaélés van-e a dologban, hogy talán a megyei biztosok kihagyják-e az összeírás­ból az igavonót, és hogy hová lett az ? A megye felírt, hogy Szabolcs megyének régi gazdagsága megszűnt, nem létezik többé, azt elvitte a rosz kormányzat, az adóvégrehajtó és az elemi csapás, melyek együtt Isten átkaként dolgoztak, (ügy van­ a szélső baloldalon.) A szegénységnek és nyo­­moruságnak ezen kétségtelen jeleit az ezek elhá­­rítására irányuló komoly gondolkozást nélkü­lözöm én a költségvetésben, a kormány köz­­gazdasági és pénzügyi politikájának előterjeszté­sében és akkor, mikor itt mindig újabb és újabb indirekt adók behozataláról beszélnek. De hogy Magyarországon a nyomor és az anyagi jólét egyéb jelei is láthatók, előttem kétségtelen. Nem szólok a kivándorlásról, nem arról, hogy az or­szág egyik-másik részében a nép egyszer-másszor felkerekedik, mintegy titkos ösztön és sejtelem által meglepetve ott hagyja honát, vándorol, azt se tudja hová, vándorol, a­hol legalább munkát és kenyeret kap, melyet tőle az állam nevében nem harácsolhat el a végrehajtó. (Egy hang jobbfelől: „De visszajön!“) Igenis visszajön, de kolduson, miből nincs hasznunk. Azt nem látom a költségvetésből, a kimutatásokból, hogy Ma­gyarország leggazdagabb aldunai megyéi: Toron­tál és Temes a nyomornak minő fokára jutottak, mert folyamodni akarnak a kormányhoz, hogy a bekebelezett adóhátralékok miatt kezdje meg azon birtokok elárverését, melyek azon falvakban van­nak, a­melyek nem művelik azon földet, a­mely adóhátralékokkal van túlterhelve, de látom, ta­pasztalom azt az ország idegen ajkú népeinél a tó­toknál, a románoknál, szerbeknél, horvátoknál, hogy mindenütt a magyar államhoz való ragaszkodás eszméje kezd kihalni, kezd kihalni azon ragaszko­dás, mely az idegen népeket a hazához köti, sőt többet mondok, szívekben az egykori szeretet a földhöz, lassan kint elhidegül és közönyösség az ország sorsa iránt, sőt ellenséges indulat kezd bennük gyökeret verni. Nem mesterséges uton keletkezik ez, nem az idegen alak hozza magával, hiszen az idegen ajkú nép nálunk is csak oly viszonyban van az államhoz és annak tekintélyé­hez, intézményeihez, mint más országban. A­­­mely állam anyagi és szellemi jóllétet tud bizto­­­­sítani polgárainak, ahhoz ragaszkodnak polgárai, ha idegen ajkúak is. (Helyeslés a szélső balolda­lon.) De a­mely állam ez anyagi megélhetés leg­kezdetlegesebb eszközeitől is megfosztja, készakar­va, szándékosan, folytonosan és rendszeresen év­ről-évre az ország népét, az az állam ne számít­son arra, hogy az idegen ajkúak ragaszkodjanak hozzá. Ott látom én igazán annak az okát, a­mi Zágrábban, Újvidéken, Karloviczon, Balázsfalván, Jurócz-Szent-Mártonban történik az országban. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nem lehet hatalmi rendszabályokkal szeretetet gerjeszteni a népben az állam iránt, hanem lehet úgy, ha a szellemi és anyagi jóllétet, személy­es vagyon­biztonságot adunk neki, de oly pénzügyi politikával és keze­léssel, mint a­minőt a t. kormány folytat olyan­nal, fájdalom bekövetkezhetik, nemcsak bekövet­­kezhetik, de meg fogjuk élni talán azt is, hogy nemcsak az idegen ajkúak, hanem a magyar aj­kú nép is elfordul ezen országtól, melynek kor­mánya ekként gazdálkodik. (Helyeslés a szélső bal felől.) T. hát! A helyzet teljes meggyőződésem szerint akként áll mind pénzügyi, költségvetési, mind közigazgatási tekintetben, a­miként nekem szerencsém vagy szerencsétlenségem volt azt ecse­telni. Nem hiszem, hogy magam legyek, ki té­ved e tekintetben, azt hiszem, nagyon sokan lesz­nek velem egy nézetben, és az ország sorsát kö­rülbelül úgy látják, mint ön, (úgy van­ a szélsőbalon) talán előttem szólott igen­­. Képviselőtársam már nem oly heves vela mint én, de az ő felszólalásában az ország sorsának csak ily képét látja ő maga, mint a­mivet én magam tapasztaltam közvetlenül. De ily helyzettel szemközt, midőn a kormány egyál­talán képtelen, egy évnél távolabb jövőre belátni, midőn egyáltalán képtelen igazolni azt, hogy mi­ért ül azon a helyen, mit akar kormányzatával, mit akar hatalmával, mit akar többségével, midőn képtelen megfelelni arra, hogy hová vezetiez­­országot, mikor 50 millió a deficzit mikori'­ só szomszédok bonyodalmak sem fenyug^n^ i­­nünket, mikor újabb és újabb adóemelések ^ a kincstár jövedelmét, hanem a hátralékok !#-t már gyarapítják , mikor bekövetkezhetik 11*' időpont, mert elismerem, hogy ma még mon dolgozik a magyar állam hitele, hogy győr lakodalom járja, midőn a pénzügymin 1' s nél az a pár száz millió meg eltart, de raaid­­ következik az az idő, mely be fog következni !■' nél előbb, meglehet váratlanul, majd mikor is­tünk lesz az örvény, melyről Somssich J. kip­i­selő­társam beszélt, kérdem : ily helyzettel sze­ben, mi a teendőnk ? Ezt kérdem én egén ,Öt' telettek is' T. hát ! Három alternativa áll előttünk » egyik alternativa: maradni azon fatalistikus se mittevés, semmivel nem gondoló és semmivel törődő állapotban, melyben vagyunk, most és.­.. ni, mig defluant atiai — mig az örvényhez érünk mely eltemet mindent, a mi előtte feküdt vök (Felkiáltások a szélsőbalon: Igaz! Úgy van ’) , az egyik alternativa, úgy látom azt kell kenik­tálnom, hogy a t. kormány ezen alternatívát fo­gadta el. A­mi a másik alternatívát illeti, á­m ez az első nem sokáig tarthat, legalább nem te­szem, hogy sokáig tartson, az előadó úr azt mond­ja ugyan, hogy megérjük, a­mikor államháztar­tásunk egyensúlya helyre lesz állítva, de én el hiszem, hogy ő nem éri meg. (Közbeszólás a szél, sóbalról : „Ha mathuzsalemikort él sem! — ő­rültség.) és én sem — legalább ezen az al nem. Ezen első alternativa tehát, melyen­­ állam halad, sokáig nem tarthat. A másik alter,­nativa az, és én megvallom, hogy ha a t.­kot­­mány tagadni fogja, — kétségkivül nem fogja elismerni, — oka is van reá miért el nem is­­merni, de nem csudálkoznám, ha nyíltan ma» nem vallaná azon meggyőződést kelteni »népb, hogy hát minek nekünk ez az alkotmány, országgyűlés, ez a parlamentarizmus, "mind, minisztérium, mire való az önállás látszata, mikor voltaképen pénzünk felett a delegáczió rendelteti s mikor erőink és érdekeink felett azon hatalmi t­é­nyezők döntenek, melyeket Somssich J. képvis,"..­­ társam emlegetett, mikor nekünk egyéb feladatank nincs, mint szabadon nyilatkozni, a miden i. egyik résznek, a többségnek feladata a költsége­ket megszavazni, a másik félnek pedig Dincsért feladata, mint szabadon panaszkodni — mondom ilyen meggyőződést kelteni az országban, az or­szág részében, hogy az ily állás jobb, mint­­ semminő, a­helyett, hogy ezen a nyomorba­­n­ kiszivattyúzó pénzügyi politika súlya alatt azzá dicsekedjék, hogy nekünk van országgyűlésünk, parlamentarizmusunk, független felelős miniszté­­riumunk, szabad sajtónk, van mindenünk, ahelyett inkább nagy sz­erényen kopogna a Reichsrath ki­­puin, azt mondván meguntuk már az önállóságot, ugyan ismételjétek nekünk, a­mit ígértetek 1861- ben, szeretnék még egyszer hallani. Ezen állás­pontot is értem. (Igaz! ügy van­ a szélső­bal-­­ oldalon.) Elkárhoztatom ugyan ezen álláspont köve­tőit, de legjobban azokat, a­kik oda kényszerítik majd egyszer valakikor a nemzetet, hogy nz ilyesmi is megfogadzék egyik-másik tagjának­­ agyában. Pedig olyan szomorú jelenségeket ott pusztalunk, nem hogy épen a Reichsrathba aku­r­nánk menni, hanem az ország egyes vidékein nép közt igen sok helyen el van terjedve azoz nézet, hogy bizony ez az egész alkotmányosság minden parlamentarizmusával, minden felelős mi­nisztériumával nem ér semmit, mert nem én annak javát, előnyét és hasznát, hanem csak ret­tentő nyomorba kergető terheit. (Igaz! Úgy van, a szélső­baloldalon.) Ha pedig a népben megszűn, az alkotmányosságban s annak intézményeiben való bizalom, ebből nagyon szomorú következményei származhatnak. Ivánka Imre: (Közbeszól.) Forra­­dalom ! Eötvös Károly: Forradalmat mél­­tóztatott említeni? Az is bekövetkezhetik. De mi te­hát, ezen oldalon e politikai gazdálkodás be­csületes ellenőrzésével és erélyével oppoziczionális kötelességünk teljesítésével épen útját akarjuk ál­­lani annak, hogy oda fejlődjék a dolog, hogy forradalom legyen. (Igaz! ügy van­ a szélsőbal­­oldalon, zaj a jobboldalon.) Mi akarjuk útját ál­­lani, mi vagyunk azok, a­kik intjük a kormányt, ne tovább ezen az útón, mert a nép utoljára »­­ kétségbeesésbe hajtatik, honnan nincs más m*' nekvés, mint a kitörés, mint egyik vagy másik alapon az örvénybe rohanás. Mi vagyunk azok,a kik állítják, hogy a trón szilárdságát fogja 0*® politika megdönteni, a­mikor a nemzet jól­­­ összeomlik és annak végső köréhez a trónhoz tett ragaszkodás is szűnni kezd, akkor igen 11 majd be fog következni az állapot, melyet már­­ sem tudnak megakadályozni, de a­melynek W'te­remtői most ott ülnek a vörös székeken. (El*** helyeslés a szélső baloldalon.) A harmadik alternatíva e helyzetben ise® lehet más, mint a nemzetnek visszaszerezni meg­­kötött erőit, a nemzetnek visszaszerezni azt, a­mit 1867., 1873., 1876., 1878-ban és azóta­­ elvettek. Azért üdvözöltem beszédem elején 41 előttem szólalt Somssich Pál­t. képviselő azért üdvözöltem azon téren, midőn legalább tgg­említeni szükségesnek tartotta azt, hogy a vedlen mai szervezetében, mai kezelésében oly teher, iyet a magyar nemzet adóképessége többé , meg nem bír. Örülök, hogy azon oldalról is, azon a fiúk közül is, távolról ugyan, de rám­utatás­t tűnt arra a bajra, a­mely felé ha megyünk, ös­­szes bajaink kútforrását megtaláljuk. Hiszen lamháztartásunk rendezéséről beszél ugyan­i előadó úr és a pénzügyi helyzet javításáról, fo­gyasztási adókról és ilyenekről. Jól mondta előadó úr, hogy pénzügyi politikában nincs a veszet, ott valóban a tényezőkkel kell számolj Hát bocsánatot kérek, a rendszeresen kizsapt, nép között újabb adóemelésről beszélni, újabb a­gyasztási adót behozni, hát az a komoly tőkkel való számolás? hát ez nem bűvészet? M­ilyen eljárásnak nem lesz eredménye. Igen­is, Magyarország népe nagyon sok a­dozatot tudna még hozni a magyar állam . Ellenállatlan vágyat éreztem ilyes vala­mit látni, honvágyam nőttön nőt, sóvárogtam Poplavecz főispány, Mrawcsák törvényszéki el­nök, Wavracsek járásbíró, Hamalácsek taná­csos, Pospisel polgármester úr után. Sok, sok idő telt el, háborúztak­­és sza­ladtak, czivilizáltak és lineáztak, volt­­ a g s­a­­jtunk és rájárat, Bach bízott a földi ja­vakban, Schmerling ritt­er­nek volt ideje várni mint a zsidóknak; megkoszorúzták Ka­­zinczyt, felbokrétázták Kölcseyt, s énekelték a szózatot. Sadowa és a húsvéti czikk meghozták az áldást, Teleki László szíven lőtte magát, s Tóth Vilmos minister lett.­­ És a nemzet minden óhajtása teljesült. * * * Engem is haza eresztettek. Nem voltunk még alkotmány, de már nem voltunk Básárik. Cremeville volt Erdélyben a czirkerek czéhmestere, kifelé állott szekerének tudja, társzekerét én vettem meg húsz forintért. Január hóban pogány hideg volt, de én csakhamar felmelegedtem jó anyám szereteté­­nek hevétől, s kipihentem magam itthon. Koktóra mentem megnézni, hogyan gaz­dálkodott tizennyolc­ évig a német a zsidóval , hogyan vágták ki hét szilva fámat. Egy délelőtt behajtottam a sósmezői kocs­mába, jól ebédeltem, s az a rosz szokásom, hogy délutánként nagyokat alszom, le­heve­­redtem egy padra, s alvám a jó lelkiismeret csendes nyugtató álmát. Lárma, zakatolás, járás-kelés, sürgölődzés és zsibaj felriaszt álmomból, ijedten talpra ug­rom, s szaladok kifele, azt hittem a ház ég, szembe jön velem rémülten a korcsmárosné. — Mi baj van ? kérdem. — A méltóságos urnák a puskái kiszaba­dultak ! — Miféle méltóságos urnák? — A kővárvidéki főkapitány az ő méltó­ságának. A dolog kezdet érdekelni.............Én is voltam valaha kővárvidék főkapitánya. Kimentem az állásba, ott volt a méltósá­gos urnák lőcsös faszekere, hátuljában egy nagy ketrecz felkötve üresen, a pujkák kisza­badultak belőle, s a falu népe hajkorászta a puj­kákat. Többet mondok, ott volt maga a főispány ur is személyesen. Járultam színe elejébe s szerényen kérdém — Méltóságos ur ! ne menjek én is a puskákat terelni ? Méltóságteljesen mondá ő méltósága: — Ne fáradjon, majd elvégzik azt maga nélkül is. E kegyes leereszkedés meghatott, szeré­nyen visszavonultam, s vártam a nagy jelene­tet, a drámának fénypontját. Erzsébet királyné találkozása Stuart Máriával; Marquis Posát Fü­­löpnél; Sternánit Donna Sóinál; Borgia Lucre­­cziát a ferarrai vacsoránál; Júliát az erkélyen, Hamletet szavalva: lenni­ vagy nem lenni. Nem kellett sokáig várnom. Kozbul a pulykák szinvegyülékes serege ostoba hangon gug ! gug ! guggolva! a falu né­pétől környezve,­­ hajtva be az állásba, a mél­tóságos úr a jobbszárnyon foglalt állást én a balszárnyon. A méltóságos úr a jobbszárnyon ég felé emelte kezeit és kiáltá: — Hess pip ! Én a balszárnyon követve és utánozva ő méltóságát kiáltám : Hess pipi! És a népség is utánnunk kiáltá: Hes­s pipi!, ~ Végre nagy küzdés és fáradalom után a puskák a ketreczbe honolának. Bemutattam magam ő méltóságának. — Én Teleki Sándor vagyok kővárvidé­kének volt főkapitánya. — Én Serbán vagyok, én is csak volt főkapitánya­— Az én időmben lódoktornak tetszett lenni! Rákiáltott a kocsisra: — Nuczuj! pringye káji! Nuczuj befogott, ő méltósága felült a pus­kák mellé s nagy lassan tovább czammogott. Én elkezdtem danolni: Húzzad csak hozzád keservesen. Azután : „Megfújták már a trombitát Masíroznak a katonák.“ És végre : „Rég veri már a magyart a teremtő!E­ llenzék

Next