Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-05-30 / 121. szám

l­armadilTevfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: jj. kifái,uteza 16- sz. hová a lap szellemi részát illető közleményeit­­ czimzendők. AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ...................16 frt, ni Negyedévre ... 4 frt. 8 frt. y| Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. Égéi* éTre Félévre . 121. 8zám Kolozsvár, kedd, május 30, 1882. K1AD6-11IVATAE : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAZ: Hatszor hasábozott gazmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. E­sti Kiadás. Otthon. A lelkesedés ünnepe nem múlt el nyom­talanul pártéletünkben. Mint a családi meleg érzelmekben nevelt ember otthon tölti övét, jó emberei közt az ünnepet, a kolozsvári füg­getlenségi párt is rendezett egy családi ta­lálkozást. Minden feltűnés, plakátok, hírlapi harsonák ismételt tusái nélkül csak az ér­dekelt felek külön igazolványnyal ellátva je­lenhettek meg a városi vigadó egy mellék­­termében, és a forradalmi izgatásokkal, a nép alsóbb rétegei szenyes szenvedélyeinek fölkavarásával vádolt pártnak több mint négy­száz tagja jelent meg. Nem voltak jelen a kolozsvári függet­lenségi képviselők, családi körülményeik ál­tal voltak távoltartva, nem volt auxiliarius szónok hiva, nem volt muzsika szó mellett verbunk , és a legkülönbözőbb társadalmi osz­tályokhoz tartozó polgárok egyező vélemény­­nyel csendben megint bizonyságot tettek el­veik mellett; a diadal mámora nem tévé ön­­hitté, de meggondoltabbá e pártot. A szer­vezkedés oly megható összhangban jött létre, mely csak akkor történhetik, ha hátsó gon­dolatok, egymás ellen ólálkodó érde­kek nem zavarják meg az egyező akaratot. Az eszmék isteni fensége megszállja oly­kor az embert és nyugalmat önt a zaklatott szívekbe, bátorságot ad a csüggedőnek és a lobbanékony szenvedélyt magas czélok fölé irá­nyozva, kiterjedés helyett bensőbb tömörü­lésre kényszeríti. Ezt érezte mindenki tegnap. A pünkös­di tűzből valamit. Annyit, a mennyivé foko­­zódhatik a hazaszeretet gyúanyagja; annyit, a mennyi a múlt nagy hagyományainak em­léke által kiolthatatlanul fölélesztetik; any­­nyit, a mennyi nyomorúságos terheink közt a jobb jövő reményét fölgerjeszti, hogy a pályán ki ne dőljünk. Rég nem nyilvánult Kolozsvárit ily egyhangú vélemény. Rég nem volt ily ön­­kénytelen ünnep, melyben a szívek őszintéb­ben vettek volna részt. Csak nézték volna meg városunk jól is­mert kortesei, kik a közvéleményt akkor ne­vezik az értelmiség nyilvánulásának, ha szá­mításaiknak, érdekeiknek szolgálatába áll! Nem kicsinyeljük mi az ellenpártot. Tudjuk, hogy kiváló tehetségek, az ér­telmiség színe-javából nem­ egy sodortatott az érdekhálózatba, sőt nem egy polgártársunk önálló meggyőződése előtt is szívesen meg­hajtunk ; de azon minősíthetetlen meghurczo­­lás és megbélyegeztetés után, melyeket pár­tunk kiállott éveken át és a megfélemlítés legveszélyesebb nemének, a nevetségességnek volt kitéve nem egy tagja! oly jól esett az otthoni családi találkozás, mely meggyőzött mindnyájunkat, hogy van elfojthatatlan erő, az eszmék természetszerű, fokozatos haladá­sának ellenállhatatlanul hódító varázsa a füg­getlenségi párt eszméinek, van jogosult­sága annak a hagyománynak, mely a mo­hácsi vész után is a győztes csaták, dicső küzdelmek egész sorát, a múlt nagy árnyainak megszentelő, buzdító meg-megje­lenését, a jelen és múlt szolidáris egységét tudja felmutatni szemben azon hagyomány­­nyal, mely a Mohácsnál elveszett hadsereg­gel még az önvédelem kizárólagos jogát is kétségbe vonja az által, hogy az önhittség és betyárkodó vakmerőség, vagy a rajongó ábránd és lázas téboly egy nemének bé­lyegzi azt a meggyőződést, hogy önálló nemzet önálló politika és önálló haderő nél­kül nem lehet. A nemzet nem hullt porba Mohácsnál azért, hogy három­száz éven át csak akkor merje fölemelni fejét, ha a kegyelmet egy szövetséges hatalomtól megnyeri. A magyar nem­zet egyenjogú az eu­rópai testvérnemzetekkel és nem örök­ségtől megfosztott és feltétlen hódolatra utalt esetleges nép­egyveleg. Csak hassa át országszerte az ébredő önérzet a szíveket: a pünkösdi lelkesedés csodái még ismétlődnek. Mert az eszmék haladása a szellemi világ legszebb csodája és mégis oly természetes, oly kiapadh­atlan forrása van. A nagy gondolatok a szívből szár­maznak. Számítsunk, mérlegeljük erőinket, a po­litikai valóság rideg, nagyon rideg világ, de ne feledjük, hogy nem nekünk kell a kicsiszerü létben eltörpülni, de lelki fenn­költségünk, szellemi ihletésünk bélyegét kell a valóságra rányomnunk. Mert igaza van Hugónak: kicsiszerű­­séggel viszik végbe az aljasságot. Tehát csak egyetértés, kitartás és az ellenfél iránt kímélet, a jellem iránt, bárhol találjuk föl, tisztelet és a haza minden előtt ! AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. május 30. A művésznő. Elbeszélés. Irta: Nulla. VI. (12. Folytatás.) — Mindaz érdekes előttem, a mi önra vo­natkozik, bárónő. — Most legelőbb is, keressünk valami ülő­helyet, mert így állva csak nem fogunk beszél­getni ? Amott, a bokrok alján egy padot látok, menjünk oda. Látogatóktól e korai órában, azt hiszem, nincs mit tartanunk. — Egy-egy vízért jövő cseléd vagy kato­na mégis megláthat itt, a kút közelében, men­jünk kissé tovább, ha nincs ellenére. — A mint ön akarja. Adja karját s vezes­sen, a séta igen kellemes ez üde levegőben. — Itt talán — mondá Árpád két egymás­sal szemben álló padhoz érve, melyeket sürü bokrok vettek körül s föléjük egy lombos gesz­tenyefa terjesztő ágait — itt mind a kiváncsi szemektől, mind a folyton hevesebbé váló nap­sugaraktól védve leszünk. — Jó, maradjunk hát itt — viszonzá­só­­ra az egyik padra leülve, míg Árpád átellenében foglalt helyet — s hogy minden hosszas beve­zetést kikerüljek, egyenesen megmondom, miért óhajtottam legfőképp ezt a magános találkozást. Én tartok az ön véleményére. — A miért én nagyon hálás vagyok. — Még­pedig azért, mert becsületes em­bernek tartom. — Nagysád igen lekötelez. — Van ennek a tekintetében valami őszin­teség, egész arcza olyan nyílt kifejezéssel bír. — Bárónő, ennyi dicséret pirulnom kény­szerít. — És azért fáj nekem, ha ön balvélemén­- nyel van felőlem. — Hogyan merészelnék. — Már­pedig az, a­mit ön a minap só­gorára vonatkozólag mondott, ilyesmit bizonyít. Nem emlékezem már tisztán a szavakra, de ér­telmük az volt, hogy ön helytelennek találja, mi­­kép nős emberek látogatását fogadom s egyálta­lában modoromban — mint a mely nem felel meg egészben a nőiesség kívánalmainak — gán­­csolni való talált. — De bárónő, biztosítom... . — Hagyja elmondanom. Belátom, hogy nem vagyok­ oly tökéletes salon-hölgy,­­mint az ön nővére. De a mint vérmérsékletünk kü­lönböző voltánál fogva én nem rendelkezhetem azon magasztos nyugodtsággal, a­mely trón min­den mozdulatát jellemzi, ép úgy a rangombeli leányokétól egészen elütő nevelésem kifolyása, ha modorom az előírt szabályoktól sokban kü­lönbözik. Beszéljek önnek múltamról, gyermek­éveimről ? ha nem untatom , nem leszek hossza­dalmas, bárha atyámnál kezdem is. Atyám tehát egyike volt Horvátország leg­előkelőbb és leggazdagabb főurainak — kezdő Zóra elbeszélését, kényelmes, ingerlően bájos ha­­nyagságggal helyezkedve el ülőhelyén. Mint a hozzá hasonló legtöbbjeinél, társa­dalmi műveltsége nem birt komoly, tudományos alappal. Kellemes társalgású, előkelő modorú, szép férfi volt, kitűnő tánczos, lovas, rettenthetlen baj­vívó, a­ki a felvett szabályok legcsekélyebb meg­sértése miatt kész volt síkraszállani, s fájdalom­ gyakran nem törődött olyan dolgokkal, melyek a valódi becsülettel jöttek összeütközésbe. Legtöbb idejét külföldön töltötte, gazdaságával keveset tö­rődött, csak olykor lesz hazájában, midőn a foly­ton igénybe vett pénzforrások kiapadó félben voltak. Ilyenkor, mint mondá, rendet csinált birtokaiban, igazában egy-egy merész művelettel, a­mely va­gyonának végveszélyét készíti elő, segített pilla­natnyi zavarán. Egy ilyen alkalommal, lehetett már negyven éves, ismerkedett meg egy birtokos szomszédjának csodaszép ifjú leányával. Szépségé­től elbájolva, nőül vette őt s az emberek már azt hiték, megtért s új életetet fog kezdeni. De cs­alódtak. Az egyszerű, szelíd nő nem bírta fe­ledketni a nagyvilág zajos élvezet pár hónapra születésem után újra visszatért azok közé s tán eszébe se jutott többé neje, gyermeke, mig egyszer arról nem értesült, hogy az elhagyott, mellőzött hitvest fájdalma a sír szélére vitte Szive nem volt rész. E hit vételére kétségbeesetten sietett a haldokló ágyához, bűnbánóan kérte bocsánatát­­ engem, a­kit tán akkor látott először, midőn anyám halálos ágyától hozzám vezették, szenve­délyes természetének egész hevével ölelt keblére. — Nem untatom önt ? — kordó egy mély sóhajjal fölemelve az elbeszélés végszaka alatt le­sütött fejét. — A legnagyobb érdekkel hallgatom. — E naptól fogva, folytató­dóra, rajongó szeretettel csüggött rajtam atyám, csókolt, ölelt, kényeztetett. Drága nevelőket hozatott számomra s elhalmozott a fényűzés minden kigondolható adományával. Nem tudott nálam nélkül ellenni, de viszont nem bizt érettem szokott kedvteléseiről lemondani, így én kényszerültem azokat megosz­tani vele. Képzelhető, hogy életmódom sokban különbözött más korom- és rangombeli leányoké­tól. Néha órák hosszán át vágtattam be atyám ol­dalán szilaj paripákon, víg férfi társaságban pusz­táinkat, majd atyám­ pajtásaival együtt füstölve, b­eázva, vagy épen pezsgőzve hallgattam olykor pikáns tréfáikat s nevettem velük, néha azt sem tudva, mi fölött. Később Bécsbe költözőnk, zenei tehetségem fejlesztése végett, melyre atyám nag­­­gyon büszke volt s a legelső erőket fogadta fel tanításomra. Nagyban éltünk, fényes házit tartot­tunk, felkerestünk minden hangversenyt, neveze­tes szinielőadást, mígnem ép azon korban, midőn egy leánynak legnagyobb szüksége van a véde­­­ lemre, melyet a legfőbbnek, az anyai gondosko­­­­dásnak hijján, magas állás és gazdagság nyújt­hatnának, beállott a válság. Hitelezők bosszantá­sai, foglalások, váltók keringése, melyeknek jo­gossága kétségbe vonatott, ezerféle szivet, lelket sértő botrány, mig végre kiütött a katasztrófa s nekünk futni kellett. Az utóbbi szavakat lázas sietséggel, lesü­tött fővel mondta el, mint a ki siet egy reá néz­ve kellemetlen vallomástól menekülni. — Párisba mentünk, beszólt rövid szünet után sötét, fájdalmas hangon tovább; tehetségem­nél fogva az ottani conservatorium növendéke let­tem. Mindazon kellemetlenségek mellett, melyek­be új helyzetünk sodort, a szegénység küzdelmei, nagylelkű pártfogók lealázó adományai, egy-egy főrangú régi ismerős szemtelen ajánlatai, pálya­társak tolakodásai, metsző gúnyolódásai a gőgös „elátkozott herczegnő"-re, mind e küzdelmek kö­zött mégis fenntartott a tudat, hogy van kitűzött czélom, a mely felé törekednem kell, a művészet magaslata, hova ha egyszer felérhetek, minden el lesz felejtve. S midőn már majdnem elértem, alig egy pár hónap még nyilvános fellépésemig, atyám egy véletlen örökséghez jut s ezzel min­den tervem semmivé lesz. A gondolat, hogy a szegénység kínjai után ismét uniós tétet vár reá, atyámat egészen elkábitá, perczig sem akart vá­rakozni, útra kelle indulnunk rögtön, hogy az örökséget felvehessük. S azóta itt vagyunk, az örökség nagy része elfolyt azon a csatornán, mely a sokkal tetemesebb ősi vagyont is elvitte, le a semmiségbe! — íme, ilyen volt az én múltam, az én gyermekkorom. Ezt ismerve ne csodálkozzék, ha hiányzik rólam a szendeség, a nőiesség ama gyön­géd himpora, mely a más leányokat oly bájosok­ká teszi, ha kissé szabadabban társalgók, férfiak társaságában otthoniasabban érzem magamat, egy szóval, sok mindenen túlteszem magamat, a mit az illem szigorú szabályai előírnak. De azért lel­kem tiszta, szólt büszkén fölegyenesedve s me­rően Árpád szemébe nézve, és szivem telve vágy­­gyal, fogékonysággal, mély és nemes érzel­mekkel. (Folyt. köv.) — A főrendiház hármas bizott­sága szombaton este tárgyalás alá vette a bosz­niai hitel fedezéséről szóló törvényjavaslatot, s azt rövid tanácskozás után változatlanul elfogadta. Az országos levéltárral való egyesítéséről szóló törvényjavaslat 3-ik §-át a tulajdonjognak a vál­tozott viszonyokhoz képest, a czélszerűség és mél­tányosság korlátai közt leendő érvényesítése tekin­tetéből a következő szövegezésben fogadta el: „3. §. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminisz­ter bizatik meg, ki három havi határidőt tűz ki oly czélból, hogy úgy az erdélyi róm. kath. stá­tus és egyházmegye és más hitfelekezetek alapít­ványi és más magán okirataik kiválasztása és rendelkezésükre hagyása iránt intézkedhessenek, valamint a városok, községek, egyesek, testületek és családok is letétben levő okmányaik vissza­vétele, vagy otthagyása iránt határozhassanak.“­­ A közös pénzügyminiszeri tár­cza átvétele iránt egyes magyar államférfiakkal folytattattak tárgyalások, de még mindeddig nem jöttek határozott eredményre. A már említett személyeken kívül, írja a Bud. Corr., az utóbbi időben még Csáky Albinhoz, Sáros megye főispán­jához is kérdés intéztetett, hogy hajlandó volna-e a közös pénzügyministerium vezetését átvenni. — Kállay Béli osztályfőnök a közös pénzügyminis­zeri tárcza elvállalása iránt még nem nyilat­kozott. — Th­aly Kálmán képviselő szomba­ton Debreczenbe érkezett s az indóháznál mint­egy 20.000 főnyi közönség fogadta leírhatatlan lelkesedéssel. A szűnni nem akaró éljenzések csillapultával Kertész pártelnök üdvözlő őt, mire T h­a­­­y szót emelve elveink győzőit üdvö­zölte a polgárokban. Ezután hosszú menetben in­dult meg a roppant néptömeg a városba szűnni nem akaró örömrivalgás közt. A város egészen ünnepi szint öltött; a házakról mindenfelé lobo­gók lengtek. — Az egyiptomi válság. Máj. 27-én Francziaország és Angolország főkozuljai meglá­togatták Arábia bejt és kijelentették előtte, hogy őt személyesen felelőssé teszik a közbiztonságért. A kedive felhívást intézett az összes vidéki ha­tóságokhoz, melyben utasítja őket, hogy gondos­kodjanak a közbiztonság fentartásáról, és kijelenti, hogy az idegen hajórajok csak barátságos szán­dékkal jöttek az egyiptomi vizekbe. A kedive to­vábbá elrendelte, hogy a sorozást egészen szün­tessék meg és a behívott tartalékosokat ha­ladéktalanul küldjék hazájukba. A kedive a had­sereghez is intézett egy felhívást, melyben tudatja, hogy személyesen átveszi a csa­patok feletti főparancsnokságot.­­ A legelőkelőbb pasák, köztük Bagheb, Serif, Szultán és Omar pasa, az Izmr­ilia palotában gyűl­tek össze. Azt hiszik, hogy támogatni fogják az új kormányt. Kormányelnök: Serif vagy Omar pa­sa lesz. Szidar pasa lesz a pénzügyminiszter. — A szerajevói vidéki kerületnek 13 főre, a banyalukai kerületnek 73 főre és a dol­­ni-tuzlai 38 főre rugó tartozéka tökéletesen fe­deztetett. A hadkötelesek mindenütt teljes számban jelentek meg. Pártélet. A kolozsvári függetlenségi párt választmá­nya pünkösd első napján délben Deáky Albert elnök vezetése alatt megjelent az „Ellenzék“ szer­kesztőségében, hogy ott kifejezést adjon azon örö­mének, melyet a Bartha Miklós által közelebbről tartott parlamenti beszéd sikere miatt érez. A választmány tervéről többen értesülvén, számos választó­polgár csatlakozott az üdvözlő­k sorához, úgy hogy a szerkesztőség helyiségében el nem férva, ezen kis házi ünnepélynek az udvaron kel­lett lefolynia. A­mint Bartha Miklós az ajtóban megjelent, az élénk éljenzés után Deáky Albert elnök körülbelül ekként üdvözölte: Tisztelt Képviselő úr! „Mint a kolozsvári függetlenségi pártnak ez idő szerint még igazgató választmánya s Kolozs­vár városán­ak szavazó polgárai, jövünk üdvözölni önt azon szép parliament fellépéséért, melylyel az országgyűlésen, a boszniai occupatió kérdésénél, nemzeti függetlenségünket, s alkotmányos jogaink sérthetetlenségét, az az ellen törvényes kormá­nyunk által mért támadással szemben védelmezte. A nemzetünk s hazánk jóllétéért, jövőjéért aggódó honfi lelkesültségivel, az alkotmányos érzület öntudatos meggyőződésével, nyílt bátor szavakban, de a parlamenti mérsékeltség teljes erejével szólott ön , s és ezért fellépése erkölcsi erővel, hatással bírt. Egyetértünk mi önnel az elmondottakban, s azzal szívünk érzelmeit, hazafi lelkünk mély ag­godalmait híven tolmácsolta; igazán és meggyő­ződésünk szerint képviselve éreztük magunkat az ön parliament fellépésében. Érezzük mi a boszniai occupationak,­­ az annak létesítésére kért hitel megszavazásának ál­lami életünkre végzetesen kiható fontosságát. Érezzük és jól tudjuk mi, hogy ez, midőn egyfelől állami függetlenségünk s önállóságunknak még azon csekély biztosítékait is megtámadja, melyeket a különben általunk kárhoztatott közös ügyes kiegyezés törvénye fennhagyott és biztosí­tott, ugyanakkor másfelől most is végveszélylyel fenyegető pénzügyi helyzetünkre is elviselhetetlen terheket súlyosít. És mert érezzük teljes mértékben a kérdés fontosságát, azért jöttünk Önhöz, őszinte tiszte­lettel s lelkes bizalommal üdvözölni Önt, hogy ezen, hazánkra végzetessé tehető fontos kérdésben oly erélyes és méltóságteljes fellépéssel nyilvání­totta ki akaratunkat a törvényhozó­ testület előtt. Lehet, hogy szava és szavazata nem fog sikerrel érvényesülni a törvényt megalkotó sza­vazásnál, de megteend erkölcsi ereje, mert jog­alapot tart fenn és nyújt, egykor felelősségre von­hatni azon kormányférfiakat, kik a nemzeti ér­zület és hangulat ellenére idegen érdekekért dob­ták oda áldozatul nemzetünk vérét és drága pénzét. Az Ön szava a jövőnek szólott s ezt tar­totta fenn nekünk ; s ezért becses és méltányol­juk mi azt, kik, önzetlen és kitartó küzdelemmel a jövőért munkálunk, s ezt csakis nemzetünk és hazánk önállósága és függetlenségében hisszük feltalálhatni. Fogadja ön őszinte tiszteletünket s üdvöz­letünket ismételten i­s engedje tolmácsolni óha­junkat, hogy sokáig éltesse Isten és adjon erőt ez után tovább haladni parlamenti működésében. Megnyugvással bízzuk önre ügyünket s a haza érdekét, képviselje azt s védje meg a támadások ellen ; mi egyhangúlag kiáltjuk: országgyűlési képviselőnk Bartha Miklós éljen !!“ E szavakra Bartha Miklós az őszinte meghatottság hangján így válaszolt: „Kedves Barátim! Mindaz nagyon csodála­tos, a­mi velem a közelebbi időben történik. Önök hozzám jönnek ép azon napon, mely a ke­resztény világ ünnepei között leginkább képviseli a szólásszabadság nagy gondolatát, hogy kifejezzék megelégedésüket az iránt, hogy én az önök ál­tal vallott nézetek védelmére keltem. ha pereiben lehetetlen, hogy eszembe ne jusson mindaz, mi valem a legközelebbi időben történt. Lehet, hogy saját hibám miatt, de min­denesetre a mostoha viszonyok hozzájárulásával az élet kiütötte kezemből az ekeszarvát, a én nyakamba vettem az országot, hogy otthont ke­ressek. Ide jöttem azzal az igénynyel, hogy ki fogok érdemelni egy baráti kört otthonnak, s he­­lyet foglalok a gyalogjárók tisztes sorában mint hivatalnok. Én csak kenyeret kerestem, s az önök túlbecsülése­ihez még kitüntetést is adott. Oh, én nagyon érzem a felelősség azon nagy súlyát, mely ekként vállaimra nehezedett Önök bölcs megfontolással zászlójukra irtak egy eszmét, s e zászlót nehéz küzdelmek között győ­zelemre juttatták. És ekkor­­azt mondták, hogy ezen örökéletű eszme magyarázója az önök ne­vében én legyek. Olykor azt hiszem, hogy le kell roskadnom a feladat e nehézsége alatt. De a ba­ráti szeretet, a bizalom, a támogatás mindig föl­emel, buzdít és ösztönöz. E nagybecsű támoga­tást kérem ne vonják meg tőlem ezutánra sem. E nélkül megszakadnának azon gyökérszálak, me­lyek buzgalmamnak, önbizalmamnak, lelkesedé­semnek táplálói. Barátságukban, szeretetükben tartsanak meg, hogy várvatett munkássággal szol­gálhassuk a hazát, melyet éltetek, mint közsze­retetünk legfőbb tárgyát.“ E szavak után, többen bementek a Bartha Miklós lakására, s ott barátságos eszmecserét folytattak az ünnep másodnapján megtartandó pártszervezési ügyek felett. A kolozsvári függetlenségi párt tegnap délelőtt tartotta­ meg újabb szervező közgyűlését a redoute termében. A gyűlés való­ban impozáns volt. Több mint 400 választó­pol­gár volt jelen. Igen sokan nem férhettek be a terembe, úgy, hogy a folyosót és udvart is a választók nagy tömege lepte el. A gyűlés pontban 10 órakor vette kezde­­tét, a­mikor is Deáky Albert, a kolozsvári függetlenségi párt elnöke, elfoglalván az elnöki széket, egy rövid beszédben adta elő a jelenlegi közgyűlés czélját. E beszédében vázlatosan ecse­telte a kolozsvári ellenzéki párt történetét, emlí­tette azon küzdelmeket, melyeket e párt átélt, s melyek után végül is a legfényesebb diadalra jut­tatta a zászlót, úgy, hogy Kolozsvár városának jelenleg mindkét képviselője e pártot, a függet­lenségi pártot képviseli a parlamentben. A ko­lozsvári függetlenségi párt többé nem egy kis részét képezi a választó­polgárságnak, hanem magában foglalja annak többségét, és ezen ok­ból szükségessé vált, hogy e tekintélyes párt újabban szerveztessék. Ezek előrebocsátása után Deáky Albert, mint a kolozsvári függetlenségi párt eddigi el­nöke, a maga és a bizottság nevében megkö­szönve a bennök helyezett bizalmat — lemon­dott és felhívta a közgyűlést, hogy új elnököt és új bizottságot válaszszon. Ezután Szász Gerő szólott melegséggel, szónoki hévvel; lelkesíti beszédében, melyet sűrű éljenzések szakítottak félben, fejtegette azon szép és nagy horderejű feladatot, melyeknek megoldá­sára a függetlenségi párt van hivatva, s melytől a nemzet, a haza boldogsága, felvirágzása s jövője

Next