Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-01-16 / 12. szám

8ZEBK£8ZT0I IRODA: Bel-király utcaa 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények 09 . czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre pos­tán, vagy e­dyben házhoz hordva: egész évre.....................*• ................................................. írt. , Egyes szám­ára helyiet 5 kr. vidéken 6 kr. !­ Negyedévre ... 4 frt. Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. "Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével Késiratok nem adatnak h­asra. ELLENZÉK. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Clsd. ak­ad­As. KIADÓ­HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt . kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkek rámond sora után 20 kr. fizetendő Félrevezetés. A költségvetési vita, úgy látszik, nagy hullámokat fog vetni. A küzdelem sokkal na­gyobb mérveket öltött már eddig is, mint egyelőre lehetett várni. E fölött a parlamen­­tarizmus szempontjából csak örvendezni lehet. Az az iszonyú cinizmus, melylyel a kor­mánypárt részéről bizonyos nagy kérdéseket tárgyaltak, roppantul demoralizáló hatással van a közéletre, különösen a nagy közönségre. Azok, kik távol állanak a politikai aré­nától, a nemzet nagy zöme, mely a politi­ka apró és nagy cselszövéseiről még csak képzettel sem bír: szinte megkövetelik, hogy a nemzet törvényhozó területe legalább külsőleg épen annyi politikai naivitással vagy mondjuk őszinte jóhiszemmel tárgyalja a kérdéseket, mint hogy ő maga az a nemzet a távolról, a vidékről felfogja, átérti és érzi. Még a sophismákat is acceptálja. Csak cynismussal ne rombolják szét illusióit. Hiába ! mi laicus nagy közönség még szeretünk hinni a politikai meggyőződés be­csületességében. S éppen abban áll­­egy rendszer legnagyobb veszedelme, hogy elal­tatja, elringatja a közlelkiismeretet, ami még rosszabb a fásultságnál, sőt a félreve­­zetésnél is. Ha a kedélyek a küzdelem czéltalan­­sága miatt elfásulnak, ha a közéletre der­mesztő hideg száll, a kedélyt föl lehet me­­legítni, az ellankadt tagokba új erőt le­helni. A félrevezetés, ámítás és rászedés el­lenében mindenható fegyver, az igazság. Úfjabb alkotmányos életünkben is az volt a legvégzetesebb, hogy midőn alkotmá­nyosságunkat meghamisították, a politikai szédelgés minden eszközét felhasználták, hogy a nemzet lelkiismeretét elaltassák, csalódá­sokba ringassák. Istenem! hisz az élet, a valóság úgyis olyan kevés szépet, jót nyújt! — A szakadatlan és szomorú küzdelemben, melyet egyesek és nemzetek a létért foly­tatnak, a jónak, a szépnek, az igaznak a hite, az illusiók azok, mik — a sok zi­vatarért, a végtelen szenvedésekért, a keserű fájdalmakért némileg kárpótolnak! Ám jaj a pártnak, mely az emberi ter­mészet e gyöngeségét kizsákmányolja! — mely valónak hirdeti a látszatot, szépnek a rutát, igaznak a gazságot, mely meglopja a közlelkiismeret gyermekes jóhiszeműségét s olyan illusiókban ringatja, melyek csak egy nyomorúságos politikai rendszer leplezgetésére számítvak, így tesz a kormány és pártja még a legreálisabb dolgokkal is. Még a számokat is más világításba helyezi, hogy illusiókat kelthessen a közvéleményben. Ha az ellenzék rámutat a tényre, hogy pénzügyeink évről-évre rosszabbulnak, a de­ficit nemhogy apadna, de növekedőben, hogy íme közterheink milyen roppant arányokban növekedtek, — mint ezt kimutatta Somasich, — mit felel a kormánypárt ? Azt hogy igaz, állami adósságaink óriásilag felszaporodtak, az adóteher is sú­lyos, deficittel is küzködünk. Ámde ennek megfelelőleg ennyi meg ennyi vasutat építet­tünk, ennyi meg ennyi más beruházást tet­tünk, a deficitnél pedig nem az összeg nagy­ságát kell tekinteni, hanem hogy hasznos befektetés-e az, a­miért ez a deficit p. o. az idén 50 millióra emelkedik. Hát mi ez más, ha nem ámítás, csaló­ka illusiók fölkeltése és ápolása ? Hát azért, mert egy csomó befektetése van Magyarországnak vasutakban s más jöb­­bé-kevésbbé problematikus értékű investitiók­­ban; s ha a befektetések miatt emelkedett is évenkint — ha ugyan csak ezért emelkedett volna­ állami budgetünk akkora összegekre, hogy már szinte 10 év óta állandó deficittel küzködünk : hát azért nem deficit-e ez ? — hát nem a tönkrejutás legbiztosabb útja-é­ppen az, ha egy állam mindig többet ad ki, mint amennyit be tud venni? — s legyenek bár e folytonos köl­csönpénzzel és adóemeléssel födözött kiadások és befektetések a legüdvösebbek is önma­gunkban, azért nem ténye az, hogy utó­végre is nem a magunkéból födözzük ál­lami kiadásaink tetemes részét, hanem a mások kegyelméből tengődünk ? — ha az államadósságok és ezek kamatjainak terhét évről-évre szaporítjuk ? S hová fog ez utóvégre is vezetni ? — mi lesz akkor, ha egyszer csak azon vesszük majd észre magunkat, hogy min­den adóalapunk teljesen kimerült, a közter­hek alatt az adófizetők tényleg összeroskad­­nak, az adókat még katonai kényszerrel sem fogjuk többé behajthatni, mert nem lesz abso­lute semmi több ellic­itálható ? Íme: nem félrevezetés, nem ámítás, nem illusió-e az ilyen pénzügyi politika? Minden egyébtől eltekintve: vezethet-e az ilyen rabló­gazdálkodás egyébre, mint a nem­zet teljes anyagi kimerülésére, az állami csődhöz ? — A képviselőház kérvényi bi­zottsága szombat délután öt órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt ülést tartott, melyen meg­állapította a kérvények 8. sorjegyzékét, a­mely hétfőn fog a ház elé terjesztetni. Tárgyaltattak több törvényhatóságnak fiamé kérdésére, a Gö­­czel-Lendl ügyre a hadmentességi díjról szóló törvény módosítására, a közlekedési vállalatok adófizetésére, a regaljog szabályozására vagy meg­váltására vonatkozó, továbbá több bíróság sze­mélyzetének a bíróságok végleges szervezése tár­gyában, több iparkamarának az ipartörvény re­víziója ügyében s a nyitramegyei tanító testület­nek a kisdedovádák országos törvény általi keze­lése kérdésében benyújtot kérvényei, melyek már a jelen ülésszak alatt hozott határozatokra való AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. január 14 A kis tündér. Angolból. (2) I. (Folytatás.) — E bizony egy magányos elhagyatott hely, — folytatá a szolga, ki hajlandó volt Violát mulat­tatni,— de az a szerencse, hogy az asszonyom ál­dott jó lélek, kivált akkor, ha megszeret va­lakit. — Gerard úr most sincsen itthon ? — kérdé a leány. — Nincsen biz­a; nem is tudjuk mikor jön haza. A szegény embereknek keserves álla­pot, mikor ilyen gazdájuk van. A régi Gerardok barátságosabb népek voltak. Ámbár alapjában Allan urfi is jóféle ember, csak egy kissé kü­lö­­nös. Lássa kisasszony, hogy reá jár a szám, még Most is Allan urfinak szólítom néha, mert hát tetszik tudni, már elmúlt negyven esztendeje, e családban lakom. — Szép időt töltött náluk — mondá Viola. — És Allan urfinak az atyját is ismertem, midőn az első feleségét elvette. Derék, szép, jó­­ravaló ember volt, a felesége pedig nagyon szép asszony volt. Allanston olyan hely volt akkor, hogy mész- 8^6 Ö'^ÖQ neno volt párja ; jártak a vendégek, s ÖDU volt a mulatság, hogy-------— Allan ur­fi derék szál legény volt, az apja úgy szerette, mint a szemefényét; büszke volt fiára, s midőn meghalt, azzal a gondolattal hunyta be a szemét, hogy milyen boldog ő, hogy olyan jóravaló fiú lesz az utódja. Allan urfi igazán ritka, kedves jó fiú volt. Az öreg cseléd sóhajtott, midőn e sza­vakat mondá. Hej sok mindenféle baja, bubánata van az embernek, a­miről mások semmit sem tudnak, folytatá az öreg. Allan urfinak is kijutott a ma­ga része, és a búbánat egészen megváltoztatta a jó természetét; már most nem olyan barátságos a­milyen hajdan volt, meghidegült, mint ha be­fagyottt volna a szíve, és attól az időtől kezdve semmivel sem gondol, a birtokán romlik és pusz­tul minden, de ő nem törődik vele, elmegy messze országokba vadászni, halomra lövöldözi az ártatlan állatokat, melyeknek sem élve, sem­ lőve semmi hasznát nem veszi. Nézzen maga elibe csak kisasszony, ezen a helyen van a legszebb kilátás az egész Allanstonban. Megállította a lovakat, hogy Violának időt en­gedjen a széttekintésre. A sűrű erdőn keresztül a völgy feletti té­ren voltak, most egy tisztásra értek, melyen ke­resztül lent a völgyben a tenger sima tükrére láttak; oldalvást a tavasz teljes pompájával diszló sűrű erdőborított magaslatok voltak lent pedig a tátongó sötét mélység aljában, a hosszú zöld me­ző mentében egy kis patak folydogált, s a nap­fényben ezüst szalagként tündöklött. — Ugy­e szép ez a tenger? Látja hogy ra­gyog? — mondá az öreg cseléd tovább hajtva, s a Viola hallgatása által elkedvetlenedve. — Éhez hasonlót soha nem láttam még, válaszolá a lány előre hajolva, hogy a nagyszerű képből semmit ne veszítsen el. Néhány pillanat múlva az út egy rövid ka­nyarodást tett, s az elhanyagolt méhlepte téren a kastély homlokzatához értek. Viola rémülve nézett szét. A terrasz fűvel és csalánnal volt be­nőve. Az épületen lévő ablakok mind be voltak lőve, látszott rajtok, hogy évek óta nem nyitot­ták ki, az üvegek homályosak, az ablakpárkányok porosak és sötétek voltak, az utak nem voltak ki­­daraszolva, fű lepte be mindenütt, s a szél által oda hordott száraz levelek félig rothadásba men­ve, még most is ott hevertek, mindenen látszott, hogy a ház pusztulásnak indult. Viola lehangolt kedélylyel lépett a nagy terembe, az ajtók nehezen s csikorogva nyíltak ki, mert az ajtósarkakat s­zárakat rozsda emész­tette, a pompás kitömött állatokat vastagon lepte a por, s a földön heverő szőr azt jelentette, hogy a mély,­e hatalmas kis ellenség is beléjök esett. Amint Viola belépett, mély meghajlással egy öreg asszony fogadta, annak az öreg ember­nek a felesége, ki elibe ment és ide hozta. — Kérem kisasszony, ma az asszonyomnak nagyon rosz napja van, de azért látni akarja a kisasszonyt néhány perczre. Viola fáradtan követte az öreg asszonyt, a porlepte képekkel díszített hosszú folyosón. — A termek nagy része be van zárva — jegy­­ző meg kísérője. Csak hárman vagyunk a háznál. Tamás a férjem, én és a konyhaszolgáló. Az asz­szonyságot ód szolgálom ki. Roppant nagy ház lesz ez, majdnem akkora mint egy város, s mi öregek nem tudjuk rendben tartani. Ez idő alatt a folyosó végére értek s egy magas keskeny ajtó előtt megállották. Az asszony belépett némán intvén Violának, hogy néhány perczig kint várakozzék. Egy pompás nagy ablak volt a közelében, s az ablak mélyedésben egy kényelmes ülés. Viola leült, sokkal szerencsétle­nebbnek érzve magát, minthogy sírni tudott vol- s na s merev tekintettel nézett ki a völgyre. A fák hullámoztak s a dús lombok susogtak a napfény­ben ; a hosszú völgyből egyedül ez a hang ha­tott hozzája. Az ablak alatt egy szép park te­rült el, de ez is mint minden pusztulásnak indult. Drága és ritka bokrok s virágok pompáztak ott, ápolás nélkül, a természetre bizva küzdöttek fel magukat a burján lepte műveletlen földből; az egykor a jázmin, a rózsabokrok mellé helyezett csinos festett támlák egy része kidüledezett, a többiről a kötelékek lerodhattak, a rózsák s jáz­minok ledőlve az utakra nyújtották ki illatos ágai­kat; egy márvány oszlopon nyugvó napórát, a jó­­rikai láncz font körül s fényes zöld leveleivel egé­szen eltakart, mintha az időmutatónak ez elva­­­­dult virág­rengetegben nem volna helye.­­, pusztulást látva Viola nehéz szívvel for­dította el a fejét; az ajtó e pillanatban nyilt meg, s az öreg cseléd némán intett hogy a beteg szo­bájába kövesse. Két egymásba nyiló szobába lépett, melyek­nek nagy ablakai az elpusztult kertre néztek. A szobában illatos virágokkal megrakott áll­ványok v­ltak. A nappali szoba ablaka előtt egy nagy kaliczka énekes madarakkal telve. A jég rendkívül tiszta és kellemes volt, de a szép búto­rok­­, ámbár fényesek és tiszták voltak ugyan, az az elhanyagolás látszott mint egyében. Viola a nyitott ablak közelében levő díván felé ment, melyen egy gyenge testalkatú kis asszony feküdt: a beteg égszin­ték szemei nyitva voltak, de a világosság életet adó fénye nélkül. — Viola megrettenve látta, hogy Gerard asszony­ság vak volt. — Isten hozta gyermekem ! mondá Gerard asszony nyájason. Nyújtsa ide a kezét. — Hogy hívják édesem? — Gatti Violának — volt a válasz. — Kegyednek nagyon kellemes, rokon­szenves és fiatal — majd­nem gyermekes hangja van. — Édesem, kegyednek nagyon nehéz és unal­mas élete lesz itt egy beteges öreg vak asszony társaságában ! — Hány éve* ? — Tizenkilencz. — Szegény gyermek ! — melyen édes Viola vetkezzék le — Sára a szobájába vezeti. — Ma nem találkozunk többé, isten áldja édesem. A Viola szobája a folyosó másik oldalán volt. — Mint az épületben mindenütt - úgy itten is pompás nagy ablakok voltak s az ablak mélye­dés kényelmes támlás üléssel volt ellátva. Gyö­nyörű kilátás volt az erdőkre ás a tengerre. — Viola gyorsan lehányta magáról a felső ru­háit s letérdelt, az ablak párkányán levő párnába temetve fejét; érezte, hogy meghasad a szive, ha ki nem sirhatja magát.­­ Csak most látta át iga­zán mily borzasztó változás történt életében ; ő a mindenkitől kényeztetett gyermek, a család beezéje, a szeretet melegével körülvett vidám fészket, egy elhagyott, rideg, hideg börtönnel cserélte fel. (Folyt, köv.) hivatkozással egyszerűen be fognak jelentetni s az illető miniszternek kiadatni. — Csikmegye adózási viszonyai A megyei közigazgatási bizottságnak f. évi ja­nuár hó 9 én tartott ülésében a kir. adófelügyelő által beterjesztett jelentés szerint Csikmegyében az 1882. évben előiratott összesen 238 ezer 391 frt 72,­2 kr egyenes adó és ebből az év végén adó­hátralék csak 2158 frt 10 kr. marad. Hadmen­­tességi díj előírva volt 23,545 frt 96 kr; hátra­lék sem maradt egy krajczár sem, sőt 430 frt túlfizetés mutatkozik.­­ A képviselőház gazdasági bi­zottsága mai ülésén a ház épületének meg­vizsgálása tárgyában azon határozat hozatott, hogy a közlekedési minisztérium ez iránti jelen­tése 15 példányban többszörösítendő s a bizott­sági tagok bővebb tájékoztatása végett kiosztandó egyúttal felvilágosító és veteményes jelentés, va­lamint a még hiányzó költségvetés megállapítása végett Ybl építésznek is kiadatni határoztatok. A tárgyalás csak később fog megtörténni. — A szerb egyházi congressus, mint a „Szibszky Národ“ jelenti, a patriarcha beiktatása után bizonytalan időre, a tavaszig, el­­napoltatik. — Girévy és G­ambetta A „Pali Mail Gazette“ párisi levelezője állítólagos véle­ményt tesz közé, melyet a köztársaság elnöke Grévy, Gambetta és kabinetje felett mon­dott volna. A „Correspodance de Pesth“ a leg­­kompetensebb forrásból informáltatott, hogy a Pali Mail Gazetta ezen híre a találgatások teréből va­ló és hogy a Grévynek tulajdonított szavak egye­dül az angol levelező beteges képzeletéből erednek. A tisztelt ház. Budapest, 1882. jan. 14. Krónikási szerepünket a felirati vita végez­tével megszakítottuk volt, mert a parlament folyó ügyei sohasem alkalmasak arra, hogy érettük ecsethez nyúljon valaki. Száraz, rideg és tegyük hozzá, fölösleges törvények őröltettek le a képvi­selőházban a felirati vita óta. Az „Ellenzék“ mél­­tatta azokat érdemük szerint. Hanem olyan ter­mészetű vita nem volt felettük, mely elég magas hullámokat vessen arra, hogy magának a vitának külső oldalával is foglalkozhattunk volna. Ám, most in mediae res vagyunk. A költ­ségvetési vita derekasan megindult, s mi újra föl­veszszük az „Ellenzék“ számára a krónikás tisztet. Hegedűsről, ki a költségvetést előterjesz­tette, So­ms­sich Pálról, ki azt szétszedte és Eötvös Károlyról, ki a szétszedett darabokat összemorzsolta, ezúttal nem szólunk. Mindhárman sűrűn készítik a jegyzeteket, hogy zárbeszédeik által hagyjanak a parlamentbentben maradandó nyomokat. Egyelőre csak annyit jegyzünk meg a nagy vita bevezetőiről, hogy a Hegedűs beszéde — mintha csak le volna véve a napirendről — telje­sen kívül esik a vita keretén. Nem fűződik ahoz egyetlen megjegyzés se.Nem mintha a ház e szorgal­mas, szakképzett tagja n­em lett volna képes anyagot adni a vitának, hanem mivel tényleg — ugylát­­■zik — minden töltelékét zárbeszédjére tartotta fenn. Annál bővebb anyagot szolgáltattak Soms­­sich és Eötvös, s a pénzügyminiszter mai beszé­de kizárólag e két szónok argumentumaival fog­lalkozott. Szapáry beszéde — bár gyorsan volt mond­va — 7 negyedóráig tartott. Elég idő arra, hogy a szem mellett halomra gyűljön a szalma. E tekintetben Szapáry jól felhasználta az időt. Szapáry — rokonszenves alak és gyenge szónok. Előadása fárasztó, mert örökös küzdésben van egy tőle nem függő természeti hibával, a dadogással. Az, a­mit szónokinak nevezhetünk, semmi sincs modorában. Egyszerű, száraz, rideg, mint egy magyar pénzügyminiszter. A számok csoportosításában nem tud virtuozitást kifejteni. Pedig ma éppen erre vállalkozott. Logikus fő lé­vén, nem ért a palástozáshoz. Az állapotok ba­jait nem tudja a szakszerűség homályába bur­kolni. Éppen ezért saját pártját sem tudta pénzügyi politikája iránt bizonyos politikai me­legségre hangolni. A tetszés, melyet itt ott nyil­vánítottak, egészen biablonszerű volt. Számadatai nem oly kérlelhetetlenek, mint végrehajtói. Ama­zokat könnyű megc­áfolni, ámezeket soha sem lehet kielégíteni. A­mi beszédjében kívül esett a budget számadatain, az éppenséggel szerencsétlenül ütött ki. Azt akarta Eötvössel szemben konstatálni, hogy nincsen az országban szegénység é s azt a képtelenséget akarta elhitetni, hogy a közép­­osztály kivételével, nemcsak Budapesten, hanem országszerte érezhető a vagyoni előmenetel. E merész tételt persze saját pártja sem hitte el neki. A ház tagjai csak most gyűltek össze. Zemplén, Békés, Nyitra, Abaúj kivándor­lásról mond általuk szomorú híreket, Torontál, Temes éhezik, s a dobot pergetik Kárpátoktól Adriáig. Igaz, több adót fizetünk, s ebből azt következteti a pénzügyminiszter, hogy vagyono­sabbak vagyunk. Nem jó logika. Hiszen fizethe­tünk még a mostaninál is több adót. A­kinek bundája van, vegyék el. Az emberek kabátban sem szoktak megfagyni. Kinek két háza van, vegyék el az egyiket. Az ember egy házzal még nem hajléktalan. Kinek megjut asztalához a pecsenye, vegyék el azt tőle. Ha kenyerünk ma­rad, nem halunk meg éhen. Több adót fizetünk, mint eddig, igenis. Ha­nem ez adótöbbletnek szörnyű nagy az ára Or­szágszerte megapadt az igavonó erő. Czimeres ök­rök helyett, gyenge tinók és tehenek és lovak húzzák az ekét. A községek híres csordáinak se hire se hamva. Elvitte a botos pántlikáért, a rusz­­ticzia igazságért, a koricsmáros pálinkáért s a vég­rehajtó­­ adóért. A földbirtok gazdát cserélt , a gazdasági major udvarán nő a fű ; az erdők el­pusztultak ; a legelők fölszántanak; a szántóföl­dek kimerültek. Maholnap nem éléstárai vagyunk Európának, hanem éhezői. Azonban nem mivelhetnék helytelenebb dol­got, mintha a pénzügyminiszter beszédjét c­áfol-­­ gatnám. Elvégzik majd azt Somssich és Eötvös, kik ugyancsak fenekednek reá. Mi pedig lássunk a további események leírásához. Szapáry után Rohonczy Gidát szal­­­lította a jegyző. Senki sem várt nagyszabású szó­noklatot, mely ünnepnappá tegye a parlament ülé­sezését. És mégis mindenki feszülten várta e fia­tal ember beszédjét. Ő az úri kaszinó „jeunesse doré“-jához tar­tozik. Politikai készültsége ép úgy nincs, miként társainak, de a szennyet, de azt a kloákát, mely­­nek fenekén e szeny megülepedett, ő is épen úgy utálja, miként társai. Becsületes lelke tűrhetetlen­nek tartja, hogy az a párt, melynek ő is tagja, nyíltan vádoltassék, mint a korruptió fészke. Ar­ra vállalkozott tehát, hogy ő kisepri az Augiás istállóját. Az első felvonást már lejátszotta, mi­dőn Váradyt arra­­kényszerítette, hogy többé ne foglaljon helyet a parlamentben. Mai fellépése képezte a második felvonást. Beszédje érdekes volt. Múltkori idegessége nem volt rajta észrevehető. Jól és összefüggés­sel beszélt, de nem elég okosan. A képet, me­lyet föltárt, igen tág keretbe foglalta. E tág ke­retben a vádak kissé elmosódtak. Argumentumai szétfolytak, miként a homokba vesző víz. Hanem azért nagy hatása volt fellépésének. Az ellenzék mindkét árnyalata éljenzett, a kor­mánypárt szörnyülködött. Nem a visszaélések miatt, hanem a Rohonczy fellépéséért. Hieronymi­­nak le kell mondania rögtön, s kérni kell maga ellen a vizsgálatot —monda a kormánypárt becsü­­letes része. Gr. Karácsonyi Guido és mindazon nagy­birtokosok, kik közvetlenül sújtva vannak a tisza-szabályozási viszszaélések által intege­téssel demonstrálták, hogy a szónoknak igazsá­ga van. Rohonczy vádjai lapunk más helyén olvas­hatók. Mi itt azokat nem ismételjük. Annyi tény, hogy melegebb napja volt a kormánynak, de kel­lemetlenebb és csúnyább napja nem volt soha. E kevés készültségű fiatal­emberben a közlelkiis­meret szólalt meg. Nyílt őszintesége mindenkit helyére szögezett. Tisza Kálmán szeretett volna Ordódyval tanácskozni, de Ordódy lázban volt. Maga Tisza nyugalmat színlelt. Keze, lába, egész teste mozdulatlan volt, még fejét sem rá­­zogatta, mint máskor tenni szokta, ha nincs egy véleményben a szónokkal, még csak jegyzeteket sem csinált. Sáppadt volt mindvégig, s ideges­ségének csak gyakori szemhunyorításával adta jelét. E sorok írója szemben állott a Rohonczy beszéde alatt Tiszával — jóféle ifjú mamelukok csoportjában. Szerettem volna tüzetes tanulmány tárgyává tenni e kétségtelenül érdekes arczot. De az ő arcza azok közé tartozik, melyeket elég jól megvizsgálni soha sem lehet. A vizsgálódó­nak arra van szüksége, hogy maga észrevétlen maradjon. Idegen arczról csak akkor tudunk va­lamit leolvasni, ha megtudjuk annak oly momen­tumait lopni, midőn nem veszen minket észre. Tiszánál ez majdnem lehetlen. Olyan az ő arcza, mint azok a képek, melyek bármely oldalról nő-

Next