Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-06-03 / 125. szám

HariiiffiRflSlyanr SZERKJESZTÓI IRODA: B­i^fglnjt-32* 16. sz. hová a lap szellemi részit illet* közlemények D­ezimzendok. ki „ILLIKZil" ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva : ...................16 frt. Ili Negyedévre ... 4 frt. 8 frt. Ijj Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Egész érre Féterre . 125. szám. Kolozsvár, szombat, junius 3. 1882. KIADÓ­ HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor banabozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkek gamnond sora után 20 kr. fizetendő. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. E­sti k­iadás. Überland és cameraticum. A képviselőház ismét cameraticum-féla dologgal foglalkozott. Tegnap az úgynevezett Überlandi földek eladásiról szóló törvényja­vaslatot tárgyalták s e közben a kormány­­párti Rohonczy a világra olyan „üzletet“ ho­zott napvilágra egy kormánypárti képviselő­vel szemben, mint az erdélyi cameraticum „tiszteletdíja“. Az Oberlandi földek kérdése bonyolult gazdászati, jogi és politikai probléma, mely már évek óta foglalkoztatja a kormányt és kínos izgatottságban tartja Kikinda és kö­rülötte levő néhány község lakosságát, kikre nézve életkérdés a probléma megoldása. A dolog rövid története az, hogy Mária-Terézia ezelőtt 100 évvel mintegy 123 ezer hold­­nyi földet odaajándékozott a kikindai és e város közel­ében fekvő 9 más szerb község lakosságának. Az elajándékozott földek a ma­gyar kincstár tulajdonai voltak és az aján­dékozás után is azok maradtak, mert ha­szonbér köttetett ki. Ily haszonbér czimén a kincstár évenként eleinte 34, legutóbb pedig 84 ezer frtot kapott a községektől. A Bach korszakban a bécsi kormánytól valami pátenst eszközöltek ki a haszon­bérlők s an­nak alapján aztán legújabb időben megta­gadták a kincstár tulajdonjogát, sőt a ha­szonbért is megtagadták. Idő folytán e birtokok jogi természete nagyon összebonyolódott. Először is zavart csinált az adománylevél, melynek szavai sze­rint a földek a községek összes lakosainak adományoztattak. Egy ideig közös is volt a birtok és használati jog , de később felosz­tották az egyes családok között, még pedig igazságtalanul. Azért alig néhány évtized múltán ismét új felosztást kellett véghez­vinni. E sok csere­bere közben sok „laká­sa“ a községeknek kimaradt az osztozkodás­ból; a birtokok pedig azok soraiban is, kik a felosztás következtében nyertek birtokot, vásár, öröklés, csere és más magánjogi czi­­meken kézről-kézre mentek. Most tehát úgy áll a dolog, hogy van vagy 2000 család; ezeknek van birtokuk. De van a 10 községben megint 58 ezer ember, kiknek egy talpalatnyi föld sem ju­tott az Überlandokból, a­kik azonban az adomány­levél értelmében s az első felosz­tás előtti állapothoz képest részesedést kö­vetelnek a közös birtokból. E kérdéssel sokat bajlódtak már ez­előtt is a kormányok. Se Lónyai, se Kerka­­kápolyi, se Széll Kálmán nem tudták pénz­ügyminiszter korukban czélszerűen és béké­sen lebonyolítni a kérdést. Most Szapáry gróf pénzügyminiszter ketté vágta a gordiusi csomót. Széll Kál­mán adott hozzá jó éles kardot, ugyanaz a Széll, a­ki pénzügyminiszter korában nem tudott boldogulni. Szapáry pénzügyminiszter ugyanis Széll Kálmán közvetítésével eladta örök áron a 123 ezer hold földet mintegy 5 millió fo­rinton a jelenlegi birtokosoknak. A vétel­­árt azonban egyik budapesti pénzintézet fi­zeti ki az államnak, a birtokosok pedig a banknak részletekben, törlesztés mellett fog­ják visszafizetni a kölcsönt. Ez az Überlandi földek eladásáról szó­­­­ló törvényjavaslat történelmi előzménye, hát­tere és lényege. Az érdekelt községek azon lakosai, kik minthogy a tényleges birtok vétetett e meg­oldásnál kiindulási pontul: e vásár miatt elesnek attól, hogy a földekből részt kapja­nak, fel vannak háborodva. Azt praetenciál­­ják, hogy az adománylevél értelmében nekik is joguk van részt követelni a földekből ; másfelől azt állítják, hogy az összes terüle­tért, melynek hivatalos becsűje 7 milliónál többre rúg, ők 9—10 millió forintot is meg­adtak volna. Hát bizony az efféle agrárius kérdés megoldása mindig némi sérelemmel jár hol egy, hol más érdekelt félre. Az Überlandi földek kérdésének ilyetén megoldá­s is bi­zonyosan nem csekély zavart, sőt talán tény­leges lázongást is fog szülni. Ám azért bizonyos, hogy a kormány törvény erejére emeli a javaslatot s végre is hajtja azt. Hogy elvégre megol­dani igyekszik a Tiszakormány e vesződséges kérdést, ezt csak érdeméül tudjuk be. Más kérdés, hogy milyen ez a megol­dás: jó-e, czélszerű-e politikailag és gazdá­­szatilag és igazságos-e jogilag? Hogy a kérdés lebonyd­­tása nem épen tisztán történik, mutatja az a lap, melyről Rohonczy képviselő a leplet lerántotta. Gödi Károly ugyanis ügyvéd és kor­mány­párti képviselő. Ez az úr közbenjárásá­ért, mint önmaga megvallotta, holdankint 1 frtot kap a birtokosoktól, tehát összevissza 100 ezer írtnál többet. Hát az ügyvédi honorárium, ha meg van érdemelve, jogos is, méltányos. De úgy lát­szik, hogy ha Gödi ügyvéd úr 23 év óta fáradozik is ez ügyben, 100 ezer frt hono­rárium mégis csak túlságosan nagy, annyi­ra, hogy szinte sápnak is lehetne mondani. Utóvégre is kormánynak és kormánypártnak jól meg kellene fontolnia, hogy eféle zsíros konczoknak nagyon rosz hatása lehet a nagy­közönségre országszerte, még a kormánypár­tiak soraiban is. Mert azt a hitet találja felkelteni az ország népében, hogy ha vala­ki le­áll mameluknak s ha valami „lebonyo­lítandó“ ügyben fáradozik; s ha véletlenül kormánypárti képviselő, hát az „ügyet“ jól lebonyolítja, mert a kormány őt és ő a kor­mányt támogatja, s emellett a közügyekben való fáradozás, az önzetlen politikai meg­győződés jól jövedelmez is. Ilyen ton­a hitet keltenek az ilyen über­­landos és kameratikumos dolgok a nemzetben, mely már kezdi a parl­amentet egy nagy börzének tekinteni, hol nem az önzetlen ha­­zafiság, hanem a közügyekkel gseftelő magán­érdekek hálózata ütött tanyát. Vigyázzon a Tisza-kormány! A came­­raticum és überlandhoz hasonló ügyekben napfényre kerülő honoráriumos dolgok bizony­bizony megingatják a politikai morál iránti fogalmakat és hitet s meglazítják az egész nemzet közerkölcseit! — Az országgyűlési független­ségi párt tegnapelőtt tartott értekezletén tár­gyalás alá vétetett : 1. A katonai akadémiákban 120 alapítványi hely betöltéséről szóló törvényja­vaslat. Az értekezlet a törvényjavaslatot nem fo­gadta el. A párt határozatának s indokolásának előadásával a képviselőházban Hoitsy Pál bízatott meg. 2) Az überlandi földek megváltásáról bea­dott törvényjavaslatot pénzügyi és jogügyi te­kintetből sem fogadja el az értekezlet s a tör­vényjavaslatnak most a napirendről levevése vé­gett határozati javaslatot ad be. Ennek benyújtá­sával Krisztinkovich Ede bízatott meg. Herman Ottó határozati javaslatot jelent be a tanterv és iskolai rendszabályok előt­erjesztése végett. — Az országgyűlési szabadelvű párt jun. 1-i értekezletén első­sorban fölvétet­vén az überlandi földek eladásáról szóló törvény­­javaslat, az Rakovszky István előadó és Szapáry gr. pénzügyminiszter indokolása után úgy álta­lánosságban, mint részleteiben elfogadjon. A tárgyalásban résztvettek Teleszky István, Gödi Károly, Móricz Pál, Joannovcs István, és Sze­­menyei János. Ezután tárgyaltatván ugyancsak Rakovszky István előadó indokolása nyomán a 120 katonai iskolai alapítványról szóló törvényja­vaslat, mely Tamássy Béla és Szilágyi Virgil fel­szólalásai és Szende Béla honvédelmi miniszter felvilágosításai után átalánosságban és részletei­ben elfogadtatott. Felvétetett a hadviselés alkal­mával elesettek hátrahagyottjainak segélyezéséről szóló törvényjavaslat, mely Hegedűs Sándor indo­kolása után vita nélkül elfogadtatott. Végül Hau­ser Tivadar igazságügy miniszter adta elő azon válaszok tartalmát, melyeket Szederkényi Nán­dornak a dolgozó­házakra és Lánczy Gyulának a királyi főügyésznek a közigazgatási tisztviselők elleni eljárásra­ vonatkozó körrendelete tárgyában tett interpellácziójára adni szándékozik. A vála­szok tudomásul vétetvén, az értekezlet véget ért. — Mennyibe kerül Bosznia és Herczegovina ? A főrendiház tegnapelőtti ülésében Tisza miniszterelnök azt mondd, hogy az 1878-ki és a jelen évet kivéve Bosznia és Her­­czegovina évenként csak 6 millióba kerül. Ezzel szemben nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy eddig minden évben többe került 6 millió­nál, átlag pedig többe került évenként 40 mil­liónál. Ugyanis a foglalást, a menekültek tartását s a vasúti és egyéb befektetéseket felszámítva, ke­rült 1878-ban 113.2 millióban; 1879-ben 36.5 millióba; 1880-ban 8.6 millióba; 1881-ben 10.1 millióba s végre a folyó évben legalább 41.7 mil­lióba. Mindez összesen több mint 210 milliónyi effektiv kiadás, melyből egy-egy évre 42 millió forint esik. Ebben pedig a hadszeranyagok nagy részének felhasználása még nem is foglaltatik. — A Duna-kérdés. A hatalmak a Bar­rére-féle javaslat fölött nem tudtak megegyezni. Egy berlini táviratban olvassuk, hogy csaknem bevégzett ténynek tekinthető, hogy a szignatórius hatalmak, szemben azon nehézségekkel, a­melye­ket Románia a Duna-kérdésben újólag támasztott, egy konferencziában fognak dönteni, a­melyből természetesen Románia ki lesz zárva. Ha Romá­nia nem volna hajlandó magát Európa határoza­tainak alávetni, flotta demonstráczióval fogják őt arra kényszeríteni. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCAJA. ___ 1882. junius 3. __ _ __ A művésznő. Elbeszélés. Irta: Nulla­ VIII. (16. Folytatás.) Mily magasan hordja fejét? Aztán végre is, csinos kis ember és most már nem is olyan jelentéktelen, mint ezelőtt volt, valóban, tetszős alak, monda Tima bárónő lorgnonján át vizsgál­ta Kaikert, a­mint göndör szőke haját felborzol­ta, kézelőjét meghúzogatva, művészi nyugalom­mal kezdett a kijelölt darab introductiójához. — És én még sem hiszem, nem, nem aka­rom. Nemde te nem hiszed, Árpád ? — Nem, édesem. — Akkor miért nem kelsz nyíltan védel­mére­­! — Eléggé fáj, hogy nem lehet. De mit tes­güak? hidd el, kedves, veszett fáradság lenne az ér ellenében úszni. Mit hozzak föl védelmére ? hol vannak bizonyítékaim? Várjon, ha felszólalnék mellette, nem rontanék-e a helyett, hogy javíta­­nék a dolgon ? Bajos dolog a saját meggyőződésünket má­­sokra erőszakolni, úgy sem fogadnák el. S a következés csakhamar megmutatta, hogy Árpádnak igaza volt. Midőn Zóra a hangverseny végeztével, az utolsó tapsvihar lezajlása után a te­rembe lépett, talált ugyan bókoló tömegre, kik bámulatuk hangos jeleivel üdvözölték, de abban hiába kereste régi ismerőseit, bizalmas barátait, barátnőit, azok eltűntek, elpárologtak, egyik sem nyújta a visszatért fele kezét üdvözletül, egy ajk­ról nem hangzott szívélyes „Isten hozott !“ Eltávoztak, a régi barátságot egyik sem óhajtotta megújítani. Ez fellázítá Zórát, különösen Irén maga­viselete mélyen sértette őt, tőle megvárta volna, hogy a többség kicsinyes véleményén felülemel­kedjék, ő, a­ki egykor annyira felkarolta s beve­zette őt abba a körbe, a melyben ő volt a hangadó. — Pedig ha tudná, ha akartam volna! még megbánja az a büszke asszony! De íme! a bámulok köre megnyílik, a feke­te kabátok között világos női öltöny villámlik át, egy nő a egy férfi közeledik feléje. Deliés volt és fiatal neje, Árpád a régi szí­vélyességgel, s a kis Alice kellemes mosolylyal üdvözölte őt, s barátságosan nyújták elébe kezeiket. Néhány üdvözlő szót váltottak vele, pár pil­lanatig csevegtek együtt, aztán szívélyes búcsút vettek tőle. — Köszönöm barátom ! susog, búcsú közben Zóra ■ hangja remegett, szemében könny csillo­gott, Isten veled, Alice! soha sem fogom feledni! Komoran, mélyen gondolatokba merülve tért lakására, szobájába érve ingerülten vetette magát egy kerevetre s arczát kezébe rejtve görcsös zo­­kogásban tört ki. — Nos, hogy volt megelégedve a mai est sikerével, tisztelt művésznő ? — kérdé a hangver­seny után Zóra szobájába lépve s egész kényel­mesen egy kerevetre dűlve Kaiser, — milyen sö­tét arczát csinál, pedig meg lehetne elégedve, vagy nem volt-e díszes hallgatósága, virág, taps bőven? mi kell több ennél? Mein Liebchen wa­i — — — Hallgasson ! — kiáltott föl Zóra indula­tosan — hát folyton kinézni akar? nem volt még elég ? S az a büszke nő, ki az imént a hangver­senyteremben lenézni látszott az egész világot, most kétségbeesetten vetette magát egy kereve­­ten végig és sirt, zokogott keservesen. Majd fölemelte fejét, indulatosan tépte ki hajából a hervadt rózsákat, a drágaköves tűket s szórta szerte-száz maga körül. — Ugyan ne indulatoskodjék, — raondá egész nyugodtan Kaiser, felszedve az ékszereket a padlóról , tudhatná, hogy engem ki nem hoz a sodromból, megszoktam már, hogy rajtam töltse mások által felidézett bosszúságát, s ne tépje ösz­­sze hajékét. A br. követe vagyok, azt szente, kegyes­kedjék lemenni az étterembe, hódolói közül sokan vannak ott és óhajtják társaságát. — Nem megyek, mondja, hogy fáradt va­gyok, főfájásom van, mondjon akármit. — De ha nekem is az lenne az óhajtásom, hogy lejöjjön s nem lennék hajlandó üzenetet megvinni ? — Mit bánom én? elég, hogy nem megyek. — S ha kényszeríteni fogom ? — Engem? s mi által? — kérdő haraggal felugorva helyéről Zóra. — Az által, hogy magam is itt maradnék, ide rendelnék két személyre vacsorát s ezzel megerősítenék bizonyos hiteket, melyek — — Hah gyalázatos! kiáltott dühtől szikrá­zó tekintettel Kaiser felé rohanva Zóra, takarod­jék innen, parancsolom! — S ha érdekemben állatta nem engedel­meskedni ? — Tegyen a mit akar, nem megyek. — Megengedi, hogy e kedvezményt jó elő­jelnek vegyem ? kérdő tolakodó nyájassággal Zá­rához közeledve Kaiser. — Hozzám ne érjen, gyűlölöm önt! kiál­tott élénken félre ugorva előle Zára. Tudja, hogy szemtelensége kiállhatatlan kezd lenni? s ezzel izgatottan rántotta meg a csengettyű zsinórját. — Tudom s ha egy kissé merészebb Et­tem, annak tulajdonítsa, hogy naponta közeledni látom az időpontot, midőn — — Soha! Nanine! kiáltott belépő komornájára, adjon egy fekete csipke kendőt! Lemegyek, folytatá a midőn a komorna a kívánt kendőért távozott, le­megyek, hogy tolakodásától meneküljek. — Jó, de a r­ng öltözékét rendbe hozza, megengedi, hogy pár szóval tisztázzam kölcsönös helyzetünket. Na jól van, Nanine, hagyja csak itt a kendőt, szólt ő nagysága maga óhajtja feltűzni. — Melóban ideje, hogy már egyszer tisztába jöj­jünk s vége legyen ezen örökös hadi állásnak, a mely már már unalmassá kezd lenni. Mit vethet kegyed a szememre? hogy ragaszkodom holmi jogokhoz, melyekkel ön felruházott, s hogy e jo­gokra alapitom jövő­met, a mely napról napra közelebb halad czéljához. — Csakhogy azok a napok nagyon sokan voltak már, évek teltek ki belőlük s én még sehol sem látom a czélt. — Hjah! én kitartó vagyok s nem tehetek róla, ha ön oly rövidlátó; a mai est például leg­alább is egy mértfölddel hozta közelebb. — Oh mert vagyok oly gyáva! kiáltott a félig feltűzött kendőt fejéről letépve s magát egy karszékre vetve Zóra — miért vagyok oly gyáva, hogy nem tudok üldözéseitől a halálba menekülni. — Mert kegyed, szép bárónő, sokkal inkább szereti az életet s mindazt, a­mit benne élvezni lehet, hogysem arról le tudjon mondani. Már pe­dig a halálon kívül alig van más menedéke elő­lem, ezt ugy hiszem belátja. Vagy mire vezetett a múltkori szökése, nem az én czélomat mozdította csak elő? — Igen, mert ön rám lesett, utánam jött s ezáltal megerősítette a világot azon gyanújában, hogy önnel szöktem. — Pardon! Én voltam ő, a­ki világszerte kürtölte az újdonságot, vagy önnek a kedves pa­pája? S ezzel még hálára kötelezett engemet, mint czélom legbuzgóbb előmozdítója. — Kaiser! szólalt meg kissé nyugodtabban Zóra, miközben újra a tükör elé állt én csipke­­kendőjét felvéve, kissé kuszált haját igyekezett azzal befödni — beszéljünk okosan, van pénzem, m­ennyit kivin ön azokért a levelekért? — Nincs ár, a miért most megválnék tő­lük. Volt idő, midőn megtettem volna, de most midőn acttáim oly magasan állanak.... (Folyt. köv.) — Gróf Ludolf kinevezése mo­narchiánk római nagy­követévé már befejezett tény. Ludolfot diplomácziai múltja ajánlja ez állásra. Gróf Ludolf 1823-ban született, már 1846-ban Konstantinápolyban kezdte el dip­lomácziai pályafutását, hol 1872-1874-ben, igen nehéz körülmények között ideiglenes követi minő­ségében annyira tappintatosan képviselte monarchi­­ánk érdekeit, hogy ki is lett tüntetve.­­ Az osztrák államvasút igazgató­ságának meghatalmazottjai és a kormány képvi­selői közti tárgyalások, a több nyelven kiállí­tandó szerződési szöveg végleges megállapítása ügyében, tegnapelőtt két hosszabb ülésben folytat­hattak és be is fejeztettek. De Serres, Linder és Romna urak tegnap visszautaztak Bécsbe. A tren­­csén-zsolnai vasútvonal építéséhez szükséges enge­dély megadása ügyében a kereskedelmi, a közle­kedési és a honvédelmi minisztériumok, a közös hadügyminisztérium s a főfelügyelőség képviselői és az osztrák államvasut meghatalmazottjai kö­zött folyt tárgyalások tegnapelőtt befejezettek és az osztrák államvasutnak az engedély megadatott. Az országházból. Budapest, jan. 2. Eltelt a pünkösdi rövid szünet. Bár rövid, de kellemes pihenés után gyüle­keznek a honatyák az országház folyosóira. Be­szélgetés tárgyát a felsőház tegnapi ülése képezi. Olyan nem szeretem ise volt annak a tegnapi felsőházi ülésnek. A hű mamelukok sóhajtva em­legetik azt a Schmidegg-Dessewffy-Zichy-féle fel­szólalásokat. Általános érdeklődést és figyelmet keltettek a Dessewffy leleplezései. Elnöki csengettyű jelzi, hogy az ülés kez­dődik, az elnöki bejelentések után következik a napirend. Rakovszky István, a fiatal „diplomata,“ ropogtatva keményen az ezreket előadói minőségé­ben az „Überland“-földek felett, kötött szerző­dés tárgyában beterjesztett törvényjavaslat mellé csatolt indokolást igen ügyesen könyv nélkül előadja. A ház közönyösen vette az egészet. Minek is érdeklődni? Csekélység az egész kérdés, holmi kis szerződésről van szó, melyet a kincstár kötött a nagykikinda és a körülötte fekvő kilenc­ köz­séggel. Aztán megszokta az országház, hogy úgy is utánnajár a függetlenségi párt, és ha felvilágo­sításra van szükség, ez a párt, a­milyen unalmas ellenzék, meg tudja szerezni. Duka Ferencz szó­lítja Krisztinkovics Edét. A Kakarékpártból alig volt öt hat tag a teremben, ezek is kedélyesen beszélgettek, a ma­melukok a folyosón szivaroznak. Krisztinko­vich kipakolja iratait, és kezdi sorban azokból felbeszélni és dokumentálni az ügy históriai me­netét. Csekélység az egész. Nincs egyébről szó, mint Nagy-Kikinda és a hozzátartozó kilencz községnek 123.000 hold bánsági földet eladni holdanként 31 frtert. És a­mint a Krisztinkovich által szé­pen elbeszélt históriából kiderül, ezért volt már ígérve 10 millió, most már odaadják öt millióért. Alig érdemel figyelmet az a csekély 5 mil­lió különbség ! Hanem mikor elbeszélését bevé­gezte, kezdett figyelmezni a ház. Krisztinkovics határozati javaslatot nyújtott be, hogy a törvényjavaslat a napirendről levetessék, és visszaadassék a miniszternek, hogy egy kissé jobban megfontolva és az ország érde­két szem előtt tartva, más módozatok szerint kö­töi szerződést terjeszszen be. Erre megindult egy olyan vita, mely elvi és minden pártszínezetet nélkülöző vita kellett volna, hogy legyen. Ámde a jól dressirozott kor­mánypárt rég elfelejtette már ezt a tudományt. Dániel Pál csak azért is védi a kormány előterjesztését, bár — a­mint maga mondja — nem volt elkészülve, hogy felszólaljon. Látszott is rajta ! Szapáry miniszter egy küzdelmes be­szédje után sikerült felébreszteni a szunnyadozó kabarékokat. Az öreg Somssich új határozati javaslatot nyújt be, mely végeredményében ép az, mint a Krisztinkovics Edéé, csakhogy az van benne, mikép ezen javaslat egyszer a jogügyi bizottsághoz utasíttassék. Szapáry nem egyezik bele, sőt M­ó­­r­i­c­z Palya mosolygó kísérete mellett azt is mondja, hogy a Somssich javaslata érthetlen. Tán meg tudta volna bocsátani az öreg úr a minisz­ter pikáns megjegyzését, de a Pálya nevetése ... Az már más. Egy kis éles felelet, a javaslat újbóli fel­olvasása, Móricz úr vérpiros arcza, és a mi­niszter gúnyos mosolya végre előkészítette az utat, hogy a szerződő felek hét képviselője szóba juthasson. I­v­a n o v­­­e­s sugár magas alak, éles fe­kete szemekkel, vastag szemöldök, szakállal és koromfekete hajjal, jobb ügyhez és magasabb eszmékhez méltó páthoszszal adta elő, hogy mily okvetlenül szüksége van választóinak arra, hogy megvehessék a kérdéses területet, és hogy mily sok hűséggel voltak a király ék kormány­­ iránt, a­miért megérdemlik, hogy ily olcsó ár­ban kapják azt meg. Egy hang közbekiáltott, mikor az uralkodó­­ érdekében elkövetett hőstettekről volt szó : „igen negyvennyolczban*. R o h o n e x i volt a másik. Ki ne ismer­né őt ? Itt sem tagadta meg magát, ő adja a kí­vánt területet sőt többet is, mert vannak olyanok is azon községben, kik mit sem bírnak bérben­­ az eladandó területből, holott a terv szerint csak azok kapnák a vásártárgyát. Ő tehát adna azok­nak is. Legyen boldog mindannyi! Jó szívű em­ber ? Hanem azt nem hagyhatja szó nélkül, hogy egy országgyűlési képviselő százezer forin­tot kötött ki magának azért, hogy itt az országgyűlésen és a kormánynyal keresztülvigye az ügyet. Ez egy kissé sok, és az meg csúf, hogy az az úr ül a háta mö­­gött és várja, hogy rászavazhasson. Ez már aztán ismét a régi Rohonczy. A kormánypárt pad­jából felemelkedik borzos szürke bajuszával az öreg Gödi Károly, és azt mondja, hogy nem

Next