Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-08-02 / 174. szám

Marsik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: • 'i iteza 16. ez- hová a 'aP szellemi részét illető közlemények jjel-kiallva czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . 16 frt. Negyedévre ... 4 frt. Egész étred frt. Egy hóra helyben 1 frt 50 ki. Fed Tregium ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. • 1 nik az „Ellenzék“ mindennsip, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. 174. szám. * POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Esti Kiadás. Kolozsvár, szereda augustus 2 1882. KIADÓ-HIVATAL.Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasabozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gamnond sora után 20 kr. fizetendő. A regálék váltsága. (Két czikk.) Azt állítottuk, hogy a kormány által tervezett regáléváltság tönkre fogja tenni évtizedekig a magyar községi életet, és hogy gyakorlati haszna tulajdonkép nem is lesz az informa reformnak. Mit akar a kormányjavaslat ? 120 millió forintra becsülik a megváltandó regaléjogok tőkeértékét. A javaslat szernt ezt a szép összeg pénzt kölcsön veszik a községek valamely bankintézettől (egytől vagy többtől), mely vállalkozik az operatióval kifizetik belőle a jelenlegi tulajdonosokat készpénzben. Azután rögtön átveszik a községek a regaléjogokat s kezelik ők maguk; a jövedelmekből törlesztik a 120 millió forint kamatját és tőkéjét, egyúttal pedig tartaléktőkét gyűjtenek. Megjegyzendő azonban, hogy a 120 milliónyi kölesért a magyar állam nem vállal garantiát, azonban a kormány közigazgatási úton fogja a községeket rászorítani kötelezettségük teljesítésére, — hogy t. i. fizessenek pontosan kamatot és törlesztést, — másfelől pedig a regaléjövedelmek a 120 millió frt adósság biztosításául a kölcsönadó pénzintézetnek zálogul köttetnének le. Ez volna tehát a nagy reformterv. Első pillanatra felötlik ez operatio financzialis gyengesége. Először minden solid üzletember riegatódik azon, hogy az állam nem vállal garantiát. De hát miért nem ? — hát nem ellenőrzése, gyámsága alatt tartja-e az állami községeket ? És ha már arra vállalkozik az állam, hogy az egyes községet kötelezettsége teljesítésére szorítsa! miért ne vállalkozhatnék arra is, hogy garantírozza annak a kötelezettségnek a teljesítését vagyis a 120 millióért visszafizetését? Hiszen úgyis elkerülhetetlen szükség lesz, hogy az államkormány p. o. pénzügyi közegei, teszem fel: az adófelügyelőségek útján a lehető legszélesebb ellenőrzést gyakorolja a községek fölött, hogy miként kezelik, miként értékesítik regáléikat. Azon kívül a municippiumok (a megyék) is közvetlen felügyeletet gyakorolnak a községek háztartása fölött. Ennyi felügyelet és ellenőrzés mellett nem fog-e a pénzvilágban legalább is gyanút e kelteni az, hogy a kormány előre kijelenti, hogy ő garantiát nem vállal? Tapintatos eljárás-e ez? Nem discretizálhatja-e ez a kijelentés már előre az egész műveletet a pénzvilág előtt? Íme tehát már a pénzügyi kiinduló pont el van hibázva. Egyébként arra, hogy az állam ne vállaljon garanciát, meg kell adni : jó okai vannak és lehetnek a kormánynak. És itt nem akarunk arra mutatni elsősorban, hogy milyen ingatag alapokon nyugszik a mi községeink háztartási szervezete, minden megyei és alispáni és szolgabirói fölvigyázat mellett is ; nem akarják kiemelni, hogy jelenlegi községi szervezetünk mellett bizony nem igen vállalna senki garanciát azért a horribilis összegért. Ámbár, hogy azt sem hagyhatjuk érintetlenül, hogy furcsa bizonyítványt állít ki egy ország kormánya annak az országnak a közigazgatási állapotául, midőn az ő sokszoros ellenőrzése s felügyelete alatt álló községi vagyon-administratióért nem merészel az a kormány jótállani. De hagyjuk ezt és csak azt vizsgáljuk, hogy képesek lesznek-e a községek kötelezettségüknek t. i., hogy a regalejövedelmeket czélszerűen kezeljék s azokból a váltságösszegeket visszatérítsék 35—40 év alatt az illető pénzintézeteknek. Képesek lesznek, — feleli a kormány, — mert hiszen a regálé csak épen úgy fog jövedelmezni jövőre, mint eddig s ezt a jövedelmet egyébre a törlesztésnél nem lesz szabad felhasználni. Igen ám, de épen az kérdéses nagyon is, hogy fog-e községi kezelés mellett úgy jövedelmezni a regale, mint az eddigi tulajdonosok magánérdek által sugall, tehát sokkal hathatósabb kezelése mellett! Ez legalább is kétséges, sőt igen sok esetben épen bizonyos lesz, hogy nem fog a regale a községnek annyit hajtani, mint korábban a volt tulajdonosoknak, vagy legalább is nem annyit, amennyi a kölcsön törlesztésére és kamatozására elég lenne. Miért ? Azért, amiért jelenleg is más községi jövedelmek is folytonos hullámzásnak vannak alávetve. Rossz, hanyag kezelés, a felügyelet elhanyagolása, az ellenőrző felsőbb administratratív hatóságok részéről, a viszonyok elő-re nem láthatott véletlenül bekövetkező változása, egyszóval olyan esélyek, melyeket előre teljes bizonyossággal nem lehet kizártaknak tekinteni. Hogy csak egy eshetőséget hozzunk föl: nem lehetséges-e, hogy valamely községben a forgalmi és fogyasztási viszonyok akkorát változnak, hogy a regaléjog nem fog felannyit sem jövedelmezni, mint amennyit hajtott átlag a legutóbbi 10 év alatt? Nos hát mi lesz akkor? Az illető község nem hogy tartaléktőkét gyűjtsön, de még a tőketörlesztési és kamatjáradékot sem fogja tudni tudózni regaléjövedelmeiből. Mit fog csinálni ? — meg félegetíti másféle községi jövedelmeit, esetleg például nem fizeti jegyzőjét, nem födezi tietegápolási kiadásait, csak azért, hogy adósságát törleszthesse ? Hová fogja ez vezetni az illető községet ? Vagy talán Solidaritát akar a kormány kimondatni a törvényhozással a közegek közét oly formán, hogy az egyik község deficitjét fedezze a másik, esetleg minden többi község. Igen, de ez egyrészt a legnagyobb igazságtalanság lenne, másrészt pedig csak úgy lehetne keresztül vinni, ha a községek regalejövedelmei egy központi országos pénztárba szolgáltatnának be, mely aztán födözné egyik község ebbeli deficitjét a többi összes községek fölöslegével, vagy mondjuk tartaléktőkéjével. Íme ilyen bonyodalmas, ingatag, az öszszes eshetőségek tekintetében kellően nem is mérlegelhető pénzügyi műveletre vezetne a kormány által contemplált váltság-reform! Megbénítaná, ha épen nem menne tönkre, igen sok község, talán a legtöbbnek vagyoni helyzetét évtizedekig s ezen az uton érzékeny csapásokat szenvedne a községi autonomies élet, sőt maga az egész administrate. De föltéve, hogy az egész operatió a legszebb rendben, mint a karikacsapás, folyna, akkor is kérdés, mi lenne annak utána, ha és amidőn a községek megváltották lesz a regálékat és adósságokat, amit e czélból csináltattak velők, végkép letörlesztettek lesz? A hirlelések, melyeket e nagy reform dolgában a félhivatalosak világgá bocsátottak, mit szólanak erről. Már most kettő lehetséges: vagy végleg meghagyná az állam a regálékat a községek kezében, vagy akkoron maga az állam váltaná magához. Az utóbbi eset természetesen csak abban a reményben föltételezhető, hogy akkora az állam abban a helyzetben lesz, hogy megteheti azt, amit ma nem képes, t. i. lesz pénze a megváltásra. Ha az utóbbi esetre céloz a kormány, akkor mire való ez az ideiglenes megváltás a községek útján ? Kinek lesz belőle haszna ? Legfeljebb a jelenlegi birtokosoknak, akik eként most jutnak a készpénzhez, ahelyett hogy 40—50 évig kelljen várakozniok arra, míg az állam maga jut abba a helyzetbe, hogy megválthassa. Ám indokolja-e ez az egy tekintet a szándékolt félszeg reformot? Igaz, hogy a birtokosság nagy része, melynek jelenleg kezeiben van a regale, azonnal készpénzhez jutna s azzal nagyot lendíthetne helyzetén, súlyos terheinek törlesztésére esetig birtoka kellő fölszerelésére fordítván a váltságösszeget. Ámde a birtokos, ki valóban törlesztésére és investitiókra fordítaná a váltságot, most is értékesítheti, eladhatja igen sok esetben még tán jobban regalejogát, mint amekkora értékben fogná azt megállapítni az országos, hivatalos becsü. Tudjuk jól a földtehermentesítésnél, hogy mit jelentett az a hivatalos becsü, átlagos értékszámítások alapján! Egyébiránt vegyük bár kétségtelenül előnyösnek, e szempontból, a kormány által szándékolt azonnali megváltást, de kétségtelen az is, hogy ez a regaleváltság reformjának egyik mozzanata. De hol marad a másik, épen oly fontos, oly jogosult, épen oly mélyreható mozzanat: az ipari és kereskedelmi érdek szem- I pontja? Hiszen az egész regale-kérdés rendezésében egyik legfontosabb szempont az, hogy az italtermelési és italmérési ipar- és kereskedelmi érdekeknek végre-valahára meghozzuk azt az áldozatot, s illetőleg megtegyük irántuk azt a kötelességet, melyet nemzetgazdászatunk újabb fejleményei joggal megkövetelnek az országtól épen úgy, amint megkövetelték a föld szabaddá tételét . Hiszen jól tudjuk, hogy a regálék mellett, azon normatívumok keretében, melyeket a múltakból örököltünk s amelyek az italmérési iparágak gyakorlását szabályozzák, — ezek az iparágak már valóban alig tűrhető békákba vannak verve, melyek miatt ez iparágak fejlődése a legnagyobb akadályokkal küzd. Bor, sör, szesz úgyis eléggé terhes fogyasztási adó alatt görnyednek. S ez nem elég, de a kereskedelem a termékek piaczrahozatalánál is a regálék körül fennálló monopoliuraszerű szabványok miatt olyan akkora akadályokkal küzködik, hogy csoda, hogy különösen szesztermelésünk akkora lendületet is vett, amekkorával jelenleg bír. Hiszen az ellen absolute nem lehet kifogást emelni, hogy az italmécési iparra bizonyos illetéket ne vessen ki állam vagy község, kivált ha az azokból befolyó jövedelmet teljességgel nem tudják nélkülözni. .Csakhogy azoknak az illetékeknek a mérvét, a beszedési módozatokat, az azok körüli eljárási szabályokat, szóval az egész ügyet rationális alapokon kell rendezni e főkép aként szabályozni, hogy egy egyszerű fogyasztási, indirekt adózás természetével bíró közteherből a visszaélés ne csináljon monopóliumot. A kormány czélba vett reformja ezen a helyzeten előreláthatólag mit sem javítna, mert azt még föltételezni is képtelenség, hogy a regaleszabályokat akkor vegye revízió alá s esetleg radicaliter átalakítsa, midőn már a községek kezében leszen a regale; mert hiszen úgy vaktában lenne keresztülvive az egész reform financziális ága, miután kérdés, hogy az új szabályzat következtében milyen és mekkora jövedelmet hajtana ez a jog. Ha pedig, amint a javaslatból látható, a regale-szabványok reformját nem vette czélba a kormány, akkor nem tehetünk róla, de mi pártpolitikai korteseszköznél egyebet nem tudunk fölfedezni benne. A Tisza-kormánynak úgyis sok van a rováson a magyar birtokosság szemeiben. Azt gondolja tehát, hogy ezzel a reformmal elcsitítja a magyar agrárius mozgalmat és elpalástolhatja agrárpolitikai eszmeszegénységét is! — A legtöbb adót fizető törvényhatósági bizottsági tagok 1883. évre érvényes névjegyzékének összeállítása tárgyában a nn. kir. belügyminiszter — mint az „Orsz. Ért.“ írja — a következő körrendeletét bocsátotta ki az összes törvényhatóságokhoz: A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. XLII. tez. 22. §-a értelmében a legtöbb adót fizető bizottsági tagok névjegyzékét az adóhivatalok hivatalos kimutatásai alapján minden év végével össze kell állítani; ugyanazon tcz. 29. §-a alapján pedig a megválasztott, de időközben tagsági képességüket elvesztett, valamint az időközben elhunyt vagy leköszönt bizottsági tagok helyett ugyancsak minden év végével be kell tölteni; ezen okoknál fogva figyelmeztetni kívántam, a törvényhatóságot, hogy a szükséges intézkedéseket idejekorán és pedig akként tegye meg, hogy a törvényszerű tárgyalások a törvényhatósági bizottság legtöbb adót fizető tagjai 1882 évre szóló névjegyzékének összeállítására, illetve kiigazítására nézve lehetőleg folyó évi szeptember hó végéig; — a választott bizottsági tagok üresedésben levő helyeinek választás útján leendő betöltésére pedig folyó évi december végéig mélhatlanul befejeztessenek. Habár részemről a m. kir. pénzügyminiszter urat egyidejűleg felkértem, hogy az összes adóhivatalokat odautasítani szíveskedjék, miszerint a legtöbb adót fizető bizottsági tagok névjegyzékének összeállításához a fent idézett törvény 22. § a értelmében szükséges hivatalos kimutatásokat a törvényhatóságoknak mielőbb megküldjék, mindamellett a történhető késedelmek megelőzése czéljából felhívom a törvényhatóságot, hogy a szóban levő kimutatásoknak megküldése iránt az illetékes adóhivatalt azonnal keresse meg. A legtöbb adót fizető bizottsági tagoknak az 1883. évre kiigazított névjegyzéke olyképpen állítandó össze, hogy a bizottsági tagok nevei a fizetett adómennyiség szerinti sorrendben, annak kitüntetésével következnek, hogy a sorrend megállapításánál kiknek és mely jogczimen számíttatott adója kétszeresen; a választott bizottsági tagok névsora pedig a foglalkozás és lakhely megjelölése mellett választó kerületek szerint állítandó össze, s eként annak idején külön jelentés mellett ide felterjesztendők. — A belügyminisztérium kebelében fontos személyi változások fognak már közelebbről véghez menni. Lukács György államtitkári helyettes ugyanis — az „Egyetértés“ szerint — legközelebb s legkésőbb a jövő ősszel visszavonulna jelenleg elfoglalt állásáról. E változást a belügyminisztérium köreiben azért tartják különösen fontosnak, mert e körök Lukács Györgyöt tartják a régi municzipális rendszer leghatározottabb hívének s általában azon irány képviselőjének, mely a belügyminisztériumban, még mindig a municzipális eszméknek hódol. Visszavonulásával — úgy hiszik — Prónay József államtitkár iránya fogna teljesen diadalmaskodni, mely nem egyéb, mint az állami közigazgatás rendszerének a történeti municipalismus teljes félretételével való merev behozása. — A kereskedelmi- és iparkamarák újjászervezése iránt a kereskedelmi miniszterium az őszi ülésszak folyamában tör AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. _ 1882. augusztus 2. % pár szó nyelvünk ügyében, PR. JURASSAI MÁAUELTŐL. Az „Ellenzékinek jul. 22-diki számában örvendetes tudósítást olvasok, melynek némely P°ntját legyen szabad kivonatosan ismételnem, °g y hozzájok1)csatolhasson némi észrevételeimet. »A budapesti kir. Ítélőtábla büntető tanárnak vezetői nagy figyelmet forditanak a biva- nyelv szabatosságának fejlesztésében . . . . tekinthető, hogy ... a nyelv térbe * teleid meg nem felelő passivum kitételek mellesznek.“ Iit mindjárt egy fontos kérdés lebben fel: *’ Tai°n „a nyelv természetének meg nem épithetem csak henye — úgy nevezett ( D5 e’ miszerint a mondat értelme a lenne, nek 'S * * ^as81r kitételeket, mint a nyelv természenem felelőket, általában mellőzni fogják.“ . VaW pedig másfelől azt tehetni fel, hogy eP a theton valóban szükséges megkülön!;i ama mondatot igy kell felfogni:.azo-Ijelj lMfolv kitételeket, fogják mellőzni, m e- nek meg nyelv természetének nem felel^^J^gyarázatból világos, hogy a két felfoati»1^11 9 PAr szava a bpesti kir. táb-1 toott tld.az l Apunkban „Styl reform“ czim O.r'K,0"ta«r» TonarknziV " * Szerk. ') Székely népnyelvben: h o z z o k. gás közt voltaképpi különbség van. Nevezetesen : az elsőben befoglalt állítást merőben tagadnunk kell, mert csak a nyelvészet elemeiben járatlan állíthatja, mintha bármely nyelvben, hol passiv formák kétségtelenül léteznek, a passiv kitételek „nem felelnének meg a nyelv természetének.“ A magyar nyelvben pedig létezik és egészen sajátosan létezik a passiv forma : a d a tik, láttatik, hozatik, szerettetik, vettetik sat. sat. Ez nyelvünknek ősi hagyománya, melyet a nyelvésznek joga van észrevenni, megvizsgálni, elemezni, de kiküszöbölni sehogy sincs, mert mint a jeles Lichtenberg írja: „die Sprache gehoert der Nation, und damit darf man nicht umspringen wie man will. Elemezzük hát. „Lát-tatik“ (videtur) három elemből áll: 1) az igetörzsből (lát), 2) a miveltető (causale) formativumból (lat) és 3) a „szenvedést" — széles értelemben, úgy hogy az „állapotot is magában foglalja — felelő ikből. Az utolsó nélkül a származék csupán miveltető értelmű, és csupán csak az ik teszi passivummá. A gazda szántat, kapáltat, a rattat, gyüjtet; a föld szántatik, a tengeri kapát tátik, a gabona a rat tátik, a széna gyüjtelik. Nincs magyar, aki ezeket így ne értse és használja. Nem foghatom meg tehát, hogy micsoda elvnél fogva „mellőzi“ őket a reformálni akaró „Ítélőtábla.“2 * *) *1 Inkább reformálná saját czirkét, — ha csakugyan úgy hívják, — az ,,itélőtáblá“-t. Mert ennek: ítélő szék v. törvényszék van igenis látjoga, mint Olvasóimnak tán eszébe jut kérdeni, hogy hát mit keres a mi passiv formánkba a miveltető : tat, tot? — Legyen csak egy kis türelemmel, majd megmondom azt is, hanem előbb a második felfogáshoz szólok, még portig úgy, hogy merőben és feltétlenül helyeslem. Da meg kell ám azt is állítnom, melyek azok a „szenvedő (passivum) kitételek“, melyek a magyar nyelv természetének nemcsak „nem felelnek meg“, hanem egészen el is ütnek tőle. Bocsánat érte, ha egy kissé messze kezdem. Midőn a mondat (phrasis, sententia, oratio, Satz) valamely cselekvényről vagy állapotról tudósít, vagy kijelöli a cselekvőt, illetőleg a bizonyos állapotban levőt, vagy nem. „Péter szeret“, „Amália szerettetik“, „Pál alszik", „a hajó sülyed“, az elsőbb esetet, „villámlik“, „dörög“, „ama házban vigadnak, ebben tánczolnak“ az utóbbit példázolják. A ki nem jelölésnek ismét két oka lehet: egyik az, hogy a mondó nem tudja vagy feledegesnek tartja emlegetni a cselekvőt sat.; a másik az, hogy a dolog természeténél fogva nem is lehet megmondani „A csűrben tánczolhat“ , itt felesleges volna megmondani, hogy „mberek“. Ha pedig „dörög“, ki bírná r megmondani mi dörög? No már, azokban a nyelvekben, melyekben a passiva forna használatban van, nemcsak a szenvedő személyt vagy dolgot, hanem a cselekvőt is, ha tetézik vagy szükséges, ki bírják fejezni, saját és határozott vagy vagy elöljárós névvel. A szanszkriban pl. az instrumentális casussal, a latin a (ab), a német von, a franczia par elöljárós névszóval. Példák feleslegesek volnának. Ám, de a magyar nyelvben a mondatnak az az eleme nincs meg;8) következésképp az ily kitételeket, mint: „Crevaux és társai a toba indiánok által megtámadtattak“ (ab una disce omnes) „nyelvünk természetének nem megfelelő“, sőt azt iszonyatosan bántó solvecismusok1) Ha hát az ilyektől kitisztítja a nyelvét a budapesti királyi tábla, igen dicséretesen cselekszik; de ha talon túl megy (a német közmondás szerint) a fejedé lével a gyermeket is kiönti, bizonnyára nem lesz „örvendetes“ a reformja. 31 Ellenben van igenis magában a magyar pás- i I tiv formában egy oly elem, mely más nyelvekéiben, a szanszkri kivételével, nine meg; u. m. a miveltető lat, tét. Igen fontos elem, mely a „külszenvedőt" a „belszent védőtől“ világosan és félreérthetetlenül megkülönbözteti. „A gyermek születik“, t. i. nemcsak „világra jő“, haj nem szlik is valaki. „Caesar megöletik,“ azaz valaki megöli vagy valakik megölik. — „Az ellenség meg- győzőtik“, mert a másik fél meggyőzi. Ellenben ebbbe a mondatban : Meggyőződtem az állítás igazsága felől“, a szenvedés, azaz az igazság hatása reám pusztán van kifejezve és nem jó kérdésbe, ki vagy mi győzött meg. Ilyen a különbség e kettő közt: „a ruha megmosadik“ és „az írás elmosódik“, mely utóbbiban J az Pásnak csupa elenyészése van kifejezve, tekintet nélkül arra, hogy mi emésztette el? Ezzel a feljebb érintett kérdéssé, hogy ,,mit keres t e tat, tét vagy az, ez a megy. passiv formában ? meg I van adva a felelet. ‘) Tegyük hozzá, hogy merőben szükségtelenek ie, mert az ilynemű passiv szólamokat kivétel nélkül mind I activokká és igy tökélyes magyarságokká lehet alakitni. P. o. „Crevauxt és társait a tóba indiánok megtámadták“. —íme a szók rendében legkissebb változás se történik; csupán a nominativust kell aecusativussá, az igét activ formába tenni s az „által“-t kihagyni. Egyátalában minden reformnak, nevezetesen egy törvény, vagy jogirályinak, melynek hatása a nyelv országos használatára kiterjed, helyes elvekre, mint biztos alapra kell épülnie. És ezeket az elveket a javitni akaró „táblának“ nemcsak megállapitnia, hanem köztudomásul adni is kellett volna. Kivált most, midőn az irodalmi nyelv ugye épen forrongásban, midőn az egyes szók felett a neologusok és nyelvőristák közt háborúzás van folyamatban s a szófűzés szabályairól annyi a vélemény, a hány czikk, melyet róla írnak. Hogy vájjon forogtak-e eszében a reformáló testületeknek a nyelvészeti vezérelvek, arról mit sem tudni s az „örvendező“ közlemény sem hoz tisztába felőlük. Csak kettőt látok érintve belőlük. Egy az, hogy minden eddig használatban volt latin műszó helyett az annak“ — vajon aztán a nyelv természetének is? — megfelelő magyar kitétel jött alkalmazásba“, mi valóban az idetlen és idétlen ultrapurismusra mutat. A másik az, amit feljebb az első felfogás értelmében hibáztattam. És mind a kettő bizony legalább is nem „örvendetes“. Lássuk mit mond emennek az alkalmazásáról a tudósító: „Eddig“ (írja p. o.) „Így volt fogalmazva : A kir. törvényszék ítélete helybenhagyatik, megváltoztatik, esetleg megváltoztattatik, feloldatik“,az ítélet ?„megsemmisíttetik, a kiegészítés elrendeltetik, a bíróság további szabályszerű eljárásra utasíttatik.“ Ezek hat tudósító szerint mind hibás szólamok („kitételek“) volnának. Én, mint önként hogy „szék“ töbféle van, de tábla név alatt magyarban a jog tévé, csakis az „ítélőtábla“ létezik, tehát a szó első része vétki pleonasmust csinál.