Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)

1883-10-18 / 239. szám

Negyedik évfolyam_____________ SZERKESZTŐI IRODA: Sib­irily-ut 7.1 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czirr.zenilék. AZ „ELLENZÉK" "ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . . 16 frt. || Negyed'v.o ... 4 fit. . . 8 fit. || Egy hóra helyben . 1 fit 50 kr. Egyes szám­ára 5 kr. ji.^jelenik az ..Ellenzék­ 1 mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. évi Félévre . . 1-1.fLgggBIL. - ----------Kolozsvár, csütörtök, október 18, 1883. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály­ utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. b­élyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyilttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. A budget. Összes bevétel: Összes kiadás: Hiány: 207.639.479. 227.975.529. 20.336.050. Íme az 1884. évi költségvetés mér­­t­e, úgy a miként azt a pénzügyim­mel­ előterjesztette. Ezen előt­ert ész­tről valamennyi külföldi lap távirati­­.,­ jegyezte meg, hogy a ház által igen régen fogadtatott. E lapok tévednek. .. a ház többségének hangulatáról tet­­­l e megjegyzést. Nem fogadta az sem­legen sem melegen, mert az teljesen ,­z elemnek mutatja magát az engedél­­ykedés érzetén kívül, más indulatok­ifejezésére. A dolog igazában úgy áll, hogy' a többség nem figyelt, nem érdek­­— hiszen gondolták magukban e n­íaandó tények, úgy is meg kell ezt r­ünk szavazni, bármi legyen benne; kisebbség pedig megdöbbenéssel fo­­■idta a 20 milliónyi defic­it bevallását, a kilátásba helyezett adóemeléseket áld­ a ház- a tőkekamat és járadék­­, az általános jövedelmi pótadónál. ,Az államháztartási súly egyen hely- elitása“. Ez volt a jelszó, a főczél, a­­gramm. Ezt hangoztatta Tisza, mi­­rn föladta elveit, ezt kiabálja torok­­nak adtából Szapáry gróf, mióta pénz­­gyminiszter. ígéretüket, szavukat, fogadalmukat isön­yörűségesen beváltották. 20 millió­al kevesebb a bevételünk mint a kiá­ssunk, így mondja a hivatalos mér­­­i A számok ennél is roszabbat mon­dók. A kávé-adó jövedelem épen száz szenttel emelkedett, az újabb vám­­­egyezés következtében több mint öt alió jövedelmi többlet mutatkozik Ma- és ha ezekhez vesz­ik az államjószágoknak ezen évre ter­mett eladási összegét, és nem figye­lt azon elkoptatott financziális ho­­■z-pokuszra, mely szerint, hogy nagy­ik ne látszassák a hány, hat megoszt­­ik azt ordinariumra és extraordinári­­snra, s ezen elméleti schwindlivel ne­­roy jámbor mameluknak befogják a feniét — mondjuk ha az összes kiá­sok és az összes bevételek között meghozzuk a mérleget; ha azt kérdez­ik, a­mit valóban kérdezni kell, hogy ekkora az az összeg, melyet a rendes vételekből nem tud a kormány 1884- en födözni, úgy találjuk, hogy az az öszeg, mely részint kölcsönből, részint zugeladásból, részint adóemelésből, ré­­gzt vámjövedelmi többletből fedezte- a kerek számban negyven millió-­­ megyen, így állították helyre az ál­­omháztartás súlyegyenét! Magyarországon minden egyes em­­blnek húsz forintot kell előteremteni az állam számára. A lakosság valóban heroikus teherviselési képességet tanú­sít. De hiába, a­mi sok, a sok. A hajó elsülyed a túlteher alatt, a kocsi ösz­­szeroskad, az állat megszakad. A ki­használt és elcsigázott ember kérdése­ket intéz magához, hogy" mindez miért? várjon mit kapok cserében az államtól a hazám biztonságát talán? hiszen azért k­a­t­o­n­á­s­k­o­d­o­m ; lelki üdvösségemet ! hiszen azért kepet fizetek; jó utakat? hiszen azokat én csi­nálo­m az útmunka fejében; administratiót? hiszen azért köz­ségi pótadót fizetek; igazságot? hiszen azt külön kell megvásárolnom a bélyegekkel. Kérdés kérdést ér s a válasz egy téren sem megnyugtató. Aztán körül­néz; megkezdi látni a vagyonnak egyen­lőtlen fölosztását; tovább kutat; az irigy­ségnek és a gyűlöletnek veszélyes in­dulatai czikáznak át parlagon hagyott elméjében és csírázásnak indul az újkor nagy ragálya a socialismus. Előbb csak a „kutya zsidó” ablakai csörömpölnek és boltajtói recsegnek, azután majd má­soké is. Jön aztán a katona, a vér, a statárium, s az összeütközés és elítélés borzalmai között senki sem gondol a rosz kormányzásra és rosz gazdálkodás­ra, mint a tulajdonképeni bajok forrá­sára. Olvassa el ki-ki a mostani és a múlt évi budgetet. Ugyanazon ígéretek, ugyanazon játék a számokkal, ugyan­azon gesztus a miniszter részéről s ugyan­azon megnyugvása a parlamenti több­ségnek. Az eredmény is ugyanaz: Khrónikus deficit, nagy­ kölcsön, uj, nyo­masztó terhek. Csoportosíthatja Szapáry gróf tet­szése szerint a számokat; bes­zélhet ne­künk bármily ékesen a múlt év pénz­ügyi eredményeiről: a fő kérdés az, hogy mennyit kellett kölcsönkérni ? és azon vallomás, hogy 50 milliónyi szük­ségletet kölcsön útján volt kénytelen födözni, a legszigorúbb kritika hazánk pénzügyi helyzete fölött. «.ELLENZÉK TÁRCZÁJA. 1883. október 18. Heine Henrik az irodalomról. Korunk költőinek fő jellemvonása a d­5HO — egészség. ♦ A romantikusok idejében a növénynek A az illatát kedvelték; napjainkban már A a gyümölcse kell. * Bu­ffoon úgy mond : le styl c’est l’homme • milyen az iránya, olyan az ember.. . Na­­sokan napjaink irói közül élő ellen­­­Adásai Buffon tételének; szabatos, szép zta írásuk van. A művészetben mindent az alak tesz ; anyag nem határoz. Egy jó szabó azért­­sokkért, melyhez a szövetet kapja, épen jó0 számít fel, mint számit azért, a me­­in.A szövetét is ő szolgáltatja. Csak a sort fizetteti meg, a posztot ajándékozza. * A gondolat egy láthatatlan természet, készet egy látható gondolat. # A velünk született eszmék vitás kér­­‘‘ következőleg lehet megoldani . Van­­'* * e®keri lények, kik mindent a külvilág­­britnek úgy nevezett tehetségek. '• Lessing, emlékeztetek a majmokra, hol az utánzás ösztöne a túlnyomó — semmi sincs lelkükben, mit ne érzékeik által juttattak volna oda. De vannak viszont olyan embe­rek, kik mindent saját lelkükből merítenek, lángelmék, mint Shakspeare, Rafael, Mo­zart, kiknek azonban az alkotás nehezebb, mint az úgynevezett tehetségeknek. — Azok­nál : egy cselek­mény, élet és bennsőség nélkül, egy mechanismus; ezeknél pedig: egy életteljes, szerves keletkezés. * A lángész lelkében a nagy természet­nek egy kis képmását birja s az által csak emlékeztetve van, midőn ezt mutatja; a te­hetség után csinálja a természetet s ana­­lythice alkotja meg azt, mit a zseni synthe­tics teremt. * Valamint egy gyermek, ép ugy egy könyv megszületésének is meg van a maga ideje. A hirtelen támadt könyvnek mindig gyanús a szerzője. * Dicsőítik azt a drámaírót, ki szeme­inkbe könnyeket tud csalni. — Hiszen erre a fokhagyma is képes. * Mahommed tevehajcsár volt, mielőtt az ég prófétává tette volna . X. költő nem te­vehajcsár ugyan, de tevének elég teve s ki tudja mi vár rá ? * Philaréte mint irodalomtörténész az írókat nem külsőségek (nemzetiség, stb.) sem kor vagy faj (eposz, dráma, lyra,) szerint külömbözteti meg, hanem műveiknek benső princípiumait véve tekintetbe. így akarja Paracelsus a virágokat illatjaik után klás­­sifikálni — és mennyivel szellemesebben, mint Linné : a porodák száma szerint ! . . . Váljon épen olyan nagyon különös volna, ha az ember az irók közt is azok illatjaik sze­­rint tenne különbséget?­­ Megkülömböz­­tetne például: dohányszaguakat, hagyma­sszaguakat és igy tovább. . . . * Auffenberget nem olvastam ; — azt hi­szem , körülbelül olyan, mint Arlincourt, kit hasonlókép nem olvastam. * Az a történetíró, ki egyszerre Napo­leont és Wellingtont gyalázza, ugy jön ne­kem mint az a pap, ki tiz órakor misét mond s tizenegykor már a zsinagógában akar énekelni. — Miért ne­m teheti , csak­hogy ottan nemsokára sem a misére sem a zsinagógába nem fognak járni a hívek. A költők­nek még nehezebb két nyelven beszélni — istenem ! hiszen a legtöbb egyén is alig tud.* „Ha levágták volna a kezeit Rafael­nek“ — úgy­mond Lessing — ,még akkor is festő lett volna.“ — Ép­­gy mi is gyak­ran elmondhatjuk: X. vagy Y. urnak ha a fejét levágnák, mégis h­ó maradna, s tovább irkálna, fej és a nélkül . . . hogy valakinek a hiány feltűnne. Göthe tartózkodása a lelkesedéstől ép oly visszatetsző mint a mily gyermekes. Az ilyen tartózkodás többé-kevésbbé öngyilkos­ság; hasonlít a lánghoz, mely nem akar fennen lobogni, nehogy annál hamarább meg­semmisüljön. * A Mahabaratas, Ramayanas és a ha­sonló óriás-fragmentumok, mind megannyi szellemi mammuth-csontok, melyek a Hi­malayán visszamaradtak. * Kerestük a világi Indiát s kaptunk Amerikát, most keressük a szellemi Indi­át — vajyon mit fogunk kapni ? * Irodalmi democratic: szabadság és egyenlőség az irályban. Szabad bármi rész­­t szül­erni egynek, — a többi pedig tartsa­­ magát az egyenlőség elvéhez. * Az újabb irodalom feltűnően hasonlít, egy nagyszabású restauratiohoz. Ha az em­ber az ételeknek előkészítését a konyhában végignézi, minden étvágya elmegy azoktól. — A piszkos szakács kortyát húz, midőn csillogó tálon a maga főztjét feladja. * Lafayetteről. A világ bámul, hogy egyszer egy be­csületes ember is élt. — helye üres marad. * Guizotról. Legkiválóbb sajátja a büszkesége: ha az égben összetalálkozik a jó Istennel, bi­zonyára gratulálni fog annak, a­miért őt olyan jól megteremtette. * A zsidókról, Judea, ev. ref. Egyiptom. * A mai kor zsidóinak története nagyon tragikus, s ha valaki tragédiát írna róla, komédia lenne belőle — a­mi a dologban a legtragikusabb.* A zsidó történelem nagyon szép, csak­hogy az újabb idők zsidói sokat ártanak ele­ik hírének, mely nélkülük bizonynyára fö­lül állana a görögökénél és rómaiakénál. A­zt hiszem , ha ki volna veszve a zsidó faj és tudnák, hogy valahol még egyetlen pél­dány él belőle, sokan nem szánnának ezer, és ezer mértföldnyi utat megtenni, csak­hogy amaz egy példányt láthassák, s az­zal kezet szoríthassanak . . . Mig igy — ! * B: Ha én ahoz a fajhoz tartoznám, melyből a mi Megváltónk is származott, csak büszke tudnék lenni eredetemre. A. (Egy zsidó): Ah, büszke, — hiszen én is büszke volnék, ha a mi Megváltónk az egyetlen másik szülöttje volna fajomnak, — de ugyancsak e faj kettőnkön kivü­l auv*­nyi nyomorúságos himpellért producált, hogy a rokonságok elismerése kétszer is meggon­dolandóvá lett. * I . Czimersértés Erdélyben. A­mit Helfy Ignácz a horvátügyi vita alkalmával megjósolt, hogy t. i. a horvátok sikerei fel fogják bátorítani a hazánkban lakó idegen ajkú polgártársakat is — már kezd teljesedésbe menni. Brassói, teljesen megbízható levelezőnk arról értesit, hogy a törcsvári iskola tanító világos nappal, felizgatott nép jelenlété­ben, a szolgabirói hivatalról „letépte a czi­­mert, sárba dobta és összerontotta.“ A nél­kül, hogy tovább foglalkoznánk e kórtünet­tel, adjuk az érdekes levelet egész terje­delmében. Brassó, 1888. október 17-én. A horvátok által hazánk és nemzetünk czimerén elkövetett sértés kormányunk fé­lénk és mindig alkuvásra kész eljárása kö­vetkeztében, mint ez előre látható volt, már ismétlőkre talált, a mennyiben a napokban Törcsvárt, az ottani román tanító, Tiska George, a lakosok egy részét felizgatva, a szolgabirói hivatal kifüggesztett czimerét letépte, sárba dobta és összerontotta. Hogy nevezett tanító, ki es hit külön­ben is már, mint halljuk, felségsértés miatt vizsgálat van folyamatban, rögtön vizsgálat alá vétetett és el is záratott ezen ténye mi­att, ez rendjén van és ez a brassói királyi ügyésznek hazafias érdeme is, mert csak a sürgős és legerélyesebb eljárás képes az ily nemtelen bűntény terjedését meggátolta; de hogy a zágrábihoz hasonló tény hazánknak legkeletibb részén ismétlődhetik, hogy a horvátok eljárása követőkre t­s.tált a romá­nok között és épen intelligensebb román az, ki nemzeti czimerü­nk ellen merészli szent­ségtörő kezeit felemelni, ez arra mutat, hogy hazánk egysége és az állameszme ellen az izgatás sokkal rendszeresebben folytattatik, mint azt feltételeztük, hogy az izgatók nem az idegen helyről bejövő panszlávokban, ha­nem itt benn hazánk kebelében, saját pol­gártársaink között keresendők és hogy ezen izgatók épen a műveltebb és azon osztály­ban keresendők, mely a jövő nemzedék ne­veltetésére lévén hivatva, épen gyermekein­ket mételyezi meg. Mi kik az erdélyrészi viszonyokat meg­figyelni inkább tudjuk mint a kormány, mely csakis főispánjainak legtöbbnyire felületes informátióit ismeri, mi, kik a románok tit­kos és nyílt mozgalmait rég figyelemmel ki­sérjük, mi tudjuk, hogy a románok sokáig már nem váratnak magukra és hogy irán­tunk való gyűlöletük egy és más irányban nyilvánulni fog és ezen várakozásunkban nem is csalódtunk, mert m­ig a.fogarasi t­.­­htsi románok közelé bűről militomig betörést terveztek Fogarasra, mely csakis a katona­ság sürgős visszahivatása által hin­­íttatott meg, addig más részről a románok ország­szerte szervezkednek a jövő évi választásra, a szebeni főispánnak nyílt ülésben szemre­hányás tétetik, hogy székfogató beszédét Magyarországban magyarul és nem románul mondotta el, Törcsvárt pedig hazánk czimere tiportatik sárba világos nappal. Hogy mindez nál­unk csak azért tör­ténhetik meg, mert a kormány túl engedé­keny és elnéző, mi az izgatók által joggal gyengeségnek vétetik, az tagadhatlan, és ha kormányunk mielőbb erélyesen el nem jár, az izgatókat saját fészkeikben fel nem keresteti és különösen a román papok és tanítókra felettes hatóságaik által sürgősen hatni nem fog, úgy el lehetünk reá készül­ve, hogy a zágrábbi és törcsvári esethez &25S&EDA. hasonló ténykedések országszerte oly mérv­ben fognak ismétlődni, hogy azok megféke­zése rendes uton lehetetlen lesz. Veri­tás. A szegedi ünnepélyek után. Királyunk nagyszerű fogadtatásá­nak zaja alföldünk legnagyobb városá­ban elnémulva, az utóhatás benyomása alatt állva: alig vagyunk képesek ki­fejezni — ez Európa által bámult — lelkesül­ésnek a nyitját. Pedig igen egy­szerű. E néhány szóból áll: királyunk személyéhez való ragaszkodás és az önérzetben. Az öszh­ang a király és nemzet érzelmei között valóban teljes s a külföld a király szegedi látogatása alkalmából ez összhang megragadó ké­pét láthatja. Ez összhangban rejlik az ország fennállásának egyik biztosítéka s ennek nyilvánulása a mai ködös kül­ügyi helyzet közepett a legális tün­tetésekben fölülemelkedő jelentőséggel bírhat. Mialatt Európa leghatalmasabb uralkodói csak ugy biztosak még, hogy rendőrök ezrével veszik magukat körül s megtöltik a börtönöket, hogy szaba­dabban lélegzhessenek. Magyarország királya kiáll a köztérre, hogy annál közelebb lehessen a népek szivéhez és bátran halad végig a sokaság közt, mert tudja, hogy nincs kéz, mely ne kívánna koszorút fonni fejére. A nép koszorút fon a királynak, ki nem fo­nat bilincset a nép kezére. A nép igaz­ságos. Ha az uralkodó atyai szeretettel csügg rajta, ő engedelmes gyermekké­­válik, kire jóban és roszban lehet szá­mítani. Nép és uralkodó közt láthatat­lan kötelék fűződik, mely egyfelől az őszinte ragaszkodás, másfelől a hódolat sugaraiból verődik össze. Ez, bár lát­hatatlan, erősebb és szilárdabb, mint a szikla , nem bonthatja föl semmi, sőt a­­­­ nagy megpróbáltatások annál ke­mé­­nyebbé teszik. Századok viszontagságos tapas­zta­­lása bizonyítja, hogy egymásra vagyunk utalva: a Habsburg dynasztia és Ma­gyarország. E híres dynasztia elveszt­hette Spanyolországot, Belgiumot, Sváj­­czot, Olaszországot s Németországot . Magyarországban oly földet birt, mely­ből gyökereit kitépni nem lehetett, ezen országot idegen hódítók tőle el nem vehették. Évszázados viszony áll fenn közöttünk magyarok s a Habsburg ki­rályok között; annak szilárd történeti s jogi bázisa van, mely a természeti s po­litikai helyzetben leli magyarázatát s kölcsönös érdekből foly és nagy állan­dósággal dicsekszik, ugy, hogy a leg­nagyobb zavarok sem bírták kiforgatni. Mióta nincsenek külön nemzeti királya­ink, s magyar udvar­tartásunk, e mo­narchikus nemzet nehezen nélkülözte, hogy a király nincs köztünk, nem be­szél nyelvünkön, nem érez velünk. Fe­­rencz József király megérte a nemzet óhajtását s kezünkbe jött, magyarul be­szél, minden törekvésünket gonddal ki­séri, velünk érez bánatot, örömet, jót tesz szegényeinkkel, szereti a ma­­gyart. De a­mennyire illustráló a magyar nemzet szeretetét uralkodója iránt az alföldi városban véghez ment fogadta­tása , egy­­mást is jellemez ezen párat­lan lelkesülés: azt, hogy e nemzetben még nem halt ki az önérdek, mert csak hazáján csüngő — szabadságot sze­rető — jelen, jövőjében bizó nép ké­pes igy fogadni uralkodóját. Hangos til­takozás volt ez: az örökös gyengesé­günket feltüntető évek ótai kormány­politika ellen. S ezt jegyezzék meg jól kormányférfiaink s humbug ámításaik­nak netaláni hitelt adó illetékes köreink — mint nemkülönben ellenségeink. E nemzetben még van önérzet pe­dig az, mely a közjónak élni s trón- és hazáért meghalni tanít, mely szellemi haladásra és erkölcsi emelkedésre ösz­tönöz, a békében tevékenynyé, a harcz­­ban legyőzhetlenné tesz, s mely a bol­dogságban önmérsékletre int, a veszély perczeiben a nemzet erejét a kimerit­­hetlenségig sokszorozza, s a szerencsét­lenség napjaiban az elcsüggedéstől meg­óv, vigasztal, reményt nyújt a kitü­­résre, s a megnehezedő balsors férfias elviselésére erőt és bátorságot önt a nemzetbe s az önbizalmat rendületle­nül megőrzi. Mindaz, mi a világ­törté­netben bámulatra ragad, minden nagy esemény, minden nemes tett, melyet az emberiség évlapjai felmutatnak, minden fénysugár és dicsőség, mely a múltból egyes népekre árad, minden boldogság, mely valaha országot ért, s minden nagy­ság és fensőbbség, melyre egyes nem­zetek kezdettől fogva mai napig büsz­kék lehetnek, egyedül az öntudatos, s a haza jólléte s dicsősége mellett lan­kadatlanul küzdő nemzeti önérzet műve. Ne feledjék ezt a közös ügy lo­vagjai. A nagy alföldi város király fo­gadási ünnepélye: élő tiltakozás volt azon kormányzási rendszer ellen, mely minden nemzeti aspiratiókkal szemben folytonos gyöngeségünket tolja előtérbe. Egy elgyöngült nép­ uralkodóját ily lelkesültséggel fogadni nem tudja. A magyar oly életrevaló, keblében még most is oly ifjú meleg szív dobog; ve­leje annyira tiszta, s valamint anyagi ereje, ugy erkölcsi súlya is még mint

Next