Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)

1885-09-18 / 215. szám

Hatodik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: B@lkirály-at@*a 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Un irt*.......................16 trt. II Negyedévre . . . 4 frt. fVirt*............................ 8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Nejjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 115. SSKinkft. Kolozsvár, péntek, szeptember 18,1885. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 38. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó-hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Lapunk mai számának tartalma: A zsidókhoz, iránycsikk. - Politikai hírek. — Románia irredenta. — A közgyűlés küszöbén. — Deáky Albert védbeszéde. - A Tiszák násza — E. M. K. E. kimutatásai. — Valami. — Művészet és tudomány. — Mindenféle. — Kagudaság. Tirczák: Szent-Lász!». — Dávid királynéja, angol regény. A zsidókhoz. Ahoz, a mit mondani akarok jussom van. Kezdettől óva őrt állattam a Királyhágó sorompóinál, hogy az antiszemiták izgatása, gyűlölködése táj- és felekezeti üldözést szító szelleme át ne csapjon az erdélyi részekbe. Mint ember hirdettem a jog- és politikai egyenlőség mellett a társadalmi egyenlőséget; mint keresztény hirdettem a humanitást és a szeretetet; mint hírlapíró rámutattam arra a szomorú múltra, mely csak bizonyos foglalkozási körre szorította a zsidókat, s mely ennélfogva megmagyaráz sok hibát s kötelességünkké teszi az elnézést. Mint képviselő azonosítottam a szabadság érdekeit a zsidók védelmezésével; mint pártember azok közé sorakoztam, kik az antiszemitáknak a pártból való kizárását tevékenyen előmozdították. Nem vezetett e kérdésben soha egyéb, mint az eszmék szeretete s a köteles hűség elveim iránt. De tévedek. Hadd legyek egészen őszinte. Eljárásomat nemcsak az eszmék szeretete s a köteles hűség az elvek iránt vezette, hanem egy merőben gyakorlati föltevés is. Mindig a szemem előtt lebegett, hogy a zsidók teljes összeolvadása velünk csak időkérdés, s ha próbára kerül a sor, a hazafias érzelmekben és tényekben nem lesz köztünk különbség. És most azt akarom kérdeni a zsidóktól, hogy váljon Csalódtam-e gyakorlatias irányú föltevésemben ? Váljon akarnak-e velünk egy nemzeti testet alkotni, mely egy társadalomban keresse és találja föl az életnek munkáját, gyönyörét, bánatát és nyugalmát ? Oda tapadt-e minden gondolatuk és érzésük ahoz a nemzethez, mely itt hazát alkotott és tart fenn, s ezen gondolatuk és érzésük által olyan részei lettek-e a nagy egésznek, hogy attól elválasztva seb támadjon rajtuk és at keletkezzék szivükben ? Tudják-e viselni a nehéz sorsot, mely az egészre súlyosodig s érzik-e a kényszert, hogy együtt maradjanak azzal jóban és rosszban? Követelnek-e osztályrészt a múltak viszontagságaiból, dicsőségéből, hagyományaiból épen úgy, mint a jövőnek kételyeiből, aspirációiból és szenvedéseiből? Édes-e nekik is a dal, mely végig zeng a falun, midőn vidám munkássereg tér haza a szénagyűjtőből ? Megbűvölte-e őket is az a magyar nyelv, melyen a dajka első meséje tündérvilágokkal népesítette meg a mi lelkünket?— Szóval, szeretik-e ezt a földet ha bőven terem, vagy ha soványan táplál ? szeretik-e e föld magyar népét akár tömjént gyújt, akár csapásokat osztogat? Szeretik-e e nép nyelvét akár dicsőit zengetetes szava, akár ócsárol vele a rosszakarat? Tudnak élni ezért a földért, ezért a népért, ezért a nyelvért is könnyű lenne-e érette a halál? Mit mondjak tovább? Azt akarom megkérdezni, hogy szeretik-e ezt a hazát úgy miként a többi felekezet magyarsága szereti? Akarják-e azt magyarnak látni intézményeiben, kultúrájában, érzületében és jellemében ? Én a szerény tollú hírlapíró fölvetem e kérdést, de hitem szerint az egész ország várja és hallani kívánja a zsidók feleletét. Az erdélyi román el akarja darabolni e hazát, s egy román birodalomról álmodozik. A czárt apjának, a román királyt urának nevezi. Mindent gyűlöl a mi magyar, visszautasítja azt az osztályrészt, mely a mi sorsunkból jut neki. Az erdélyi szász balgán csatlakozik a román izgatáshoz anélkül, hogy látható czélokat követne. Nem ismétlem itt azon érveimet, hogy az állam miért nem alkalmas ezen két ellenség ellensúlyozására. Minden gondolkozó ember egyetért velem, hogy a szászok és románok támadó társadalmával szembe kell állítanunk a magyarok védő társadalmát. E végből szervezkednünk kellett, így jött létre az erdélyi közművelődési egylet. Mit akar ez egylet ? Sokszor el volt mondva. Hogyan akarja azt? Még csak a lelkünkben él s nem is képezheti nyilvános vita tárgyát. Mindenesetre munkakörünkbe esik az iskolaügy, az anyagi érdekek hálózata, a tervszerű telepítés, az egyöntetű és céltudatos irodalmi működés, az ellenőrzés és a gyámolítás. Nagy munkakör ez, mely csak nagy eszközökkel tölthető be. Az erdélyi magyarság tisztában van eziránt, s oly nagy mértékben teljesíti feladatát, hogy nem számítva a Királyhágón túli adományokat, ezideig közel kétszázezer frtot bocsátott az egylet rendelkezésére. Minden vita helyett, ezen összeget mutatom fel mint tényt annak bizonyítására, hogy az egyletre szükség van és hogy a hazafiság cselekedetei és érzelmei manapság ezen egylet ügye körül csoportosulnak. Ami történt, az nem mindennapi látvány. Ezen öszszeg úgy és akkor jött létre, midőn még szervezkedve sem valánk. Egy ideiglenes elnök és egy ideiglenes titkár — egyéb semmi, még csak egy formaszerinti nyugtát sem áhítottak ki. Hová költett a pénz, mit csinálunk vele, minő eredmények várhatók az elhelyezéstől — senki sem kérdezte. Ez a szegény és kimerült magyarság így adott össze kétszázezer forintot, és naponta adja a többit is. I kell-e még bizonyítanom, hogy minden erdélyi magyarban mily élénken élt a szükség érzete egy ilyen egylet iránt? Kell-e e ténynél több tanú a raison d’être-hez? Vagy talán kápráztató fény az egész, egy maroknyi levegő — egy semmi, melyet a lobbanékony nemzeti jellem divatos lelkesedése hirtelen meggyújtott az elérhető eredmények józan kiszámítása nélkül ? — Hát legyen úgy! Legyen bolondság e szent hevülés! Ám, e bolondság a hazaszeretet talajjában termett s szent kevülések nélkül nincsen hazafiság — sem odaadó munka, sem hősi önfeláldozás. Ezért érünk-e vagy se — most nem kutatom; én hiszem hogy igen. De azt kategorikusan állítom, hogy nemzeti életünk e pillanatában a hazafiság fokmérője azon áldozat munkában és pénzben, melylyel az erdélyi kulturegylethez járulunk. Katholikusok, kálvinisták, unitáriusok már régen megjelentek ezen oltárnál — szegény és gazdag egyaránt. Volt aki többet adhatott volna, szerencsére több volt akitől kevesebbet vártunk. De adott, vagy adni fog mindenki. Csak a zsidó felekezet nem adott meg. De igen, a kétszázezerből talán egy ezeret. Fél perczentjét az egésznek. Hát mi ez a zsidók vagyonához képest ? Azt kívánják, hogy ehez mérve számítsuk hazafias érzületük arányait ? Azt hiszik, hogy a megtámadott Magyarországot kielégíti e félperczentes hazafiság ? Igenis, én a kulturegyletnek hozott és hozandó áldozatot állítom fel a hazafiság zsinórmértékéül. Máskor egyebet , most a kulturegyletet, mert e pillanatban ez a kor szükséglete. A létező szükségletet kielégíteni: ez mindig az első kötelesség. A félrevezetett nemzetiségek nyitott sebet képeznek a magyarok hazáján. E sebet be kell kötöznünk mert elerőtlenit az az áldástalan gyűlölködés, mely benne lüktet. A kinek fáj e seb, az tépést készít és kötelékről gondoskodik. A ki nem siet a bekötéssel, annak nem is fáj. — Kérdésem az , hogy ez a mi nagy sebünk fáj-e nekik is? Osztják-e aggodalmainkat, akarják-e a gyógyulást? Hát rójják le kötelességüket azon föld iránt, mely hazát adott bujdosó fajuknak s üldözött és megvetett voltukra egyhangúlag terjesztette ki az egyenlőség testvéries áldását. Ébredjenek kötelességük tudatára. A hazának igényei is vannak nemcsak jótéteményei. Az adófizetéssel még nincsen kiegyenlítve az a követelés, melyet a haza támaszt hű fiai irányában. A törvény megadta a jogegyenlőséget , ám, én elismerem, hogy az élet még nem mondta ki a zsidókra nézve a társadalmi megváltás szavát. Gondolkozzanak e rezerva lélektani oka fölött s rájönnek arra az igazságra, hogy még sok van hátra, amig a közkötelességekből annyit teljesítenek, amenynyit a többi felekezetek magyarsága vérben, könynyben és verejtékben teljesített. Igaz, a zsidók kötelességei csak most kezdődtek, a fölszabadulás óta; nem vádolhatom őket, hogy fegyvert nem fogtak Kapisztrán alatt. De vádolnám és elítélném, ha arányosan ki nem vennék most részüket a honszerzés erdélyi művétől. Azt mondom, mit a költő : „Itt a próba, az utolsó nagy próba!“ A zsidókkal szemben föl van állítva a mozdulatlanság, az elkülönözés, a faji önzés és a hazafiatlanság elmélete. Én körömszakadttig küzdöttem ezen kegyetlen és igazságtalan elmélet ellen. Nos a próba itt van, cáfolják és szégyenítsék meg ellenfeleiket, s tegyenek tanúbizonyságot az én igazságom melett. Nem akarom, hogy amit most írok, az egy közönséges és mindennapi hírlapczikk szava legyen. E szavakat bátran tekintheti a zsidó felekezet a többi magyar felekezet egyhangú felszólalásának. Én e czikket megküldöm Falk Miksának mint a hatalmas szavú Pester Lloyd szerkesztőjének, elküldöm Wahrmann Mórnak mint a magyar zsidóság látható vezérének és elküldöm Neményi Ambrusnak, kinek publiczisztikai tolla valódi hivatással küzd a magyarság érdekében. Szavaimat vegyék egyenes és nyílt felszólításnak s megfognak győződni róla, hogy Erdély öszszes magyarsága várakozik feleletükre. Feleletre — nem pennával, hanem a gazdag zsidók jelentékeny mérvű megadóztatásával. Én, ki mindig teljes reménnyel voltam a zsidók magyar nemzeti érzülete iránt, ezen feleletektől várom reménységem beteljesülését. Ha csalódtam, be is fogom azt vallani azon közönség előtt melyet váltig kapaczitáltam zsidó polgártársaink érdekében. És amint meg volt a haszna a kapaczitácziónak, ekként meg lesz a következménye vallomásomnak is. Oh, nem fenyegetni akarok, csak álláspontomat jelezem. Én egy szegényes állású és szerény tehetségű hírlapíró vagyok, kinek szava bizonyára nem fog homályt vetni a zsidó gazdagság tündöklő fényére. Az tehát közömbös lesz előttük, hogy bennem elveszítettek egy jó barátot, de az nem lehet közömbös, hogy kiölték bennem azt a hitet, hogy a hazát szeretni ők is képesek. Bartha Miklós az erdélyi m. k. egylet alelnöke. AZ„ELLENZÉKI TARCZAJA 1885. Szeptember 18. Szent-László. — Az „Ellenzék“ eredeti tárczája. — Ébresszük a nemzeti önbizalmat példákkal. (Folytatás.) Utczája, talaja sima, vízlevezető két sincza szabályozott, szelíden hajló, tekaöakku, úgy hogy sötétben sem lenne valaki beleesés kellemetlenségének kitéve , ami még Kolozsvártt mai nap is meg van például a tiú-közép-utczában, ahol két éktelen, begyepesedett és sok helyütt büzhödt mélytáncz választja el az ország útját a kézre- 181 szomorkodó arasznyi ablaku kis dűlt házaktól. Nem igy van ez Szentlászlón! A széles út egész kiterjedésében megmérve, azon egy szalma vagy szénaszál, egyetlen gaz vagy szénaszál szemét nem látható. Azonnal észreveszem e ritka jelenséget, amilyent a kolozsvári külközép-utczán még sohasem láttam , s magyarázatul eszembeötlik hogy: ma az Urnák napja — ma vasárnap van. Így szokták tehát a szentlászlóiak aasárnapot megünnepelni — gondolám — s A önkéntelenül tovább fűződének gondolatui *’?• pedig ezeknek nincs rendőrségük ‘■■»eg egészségügyi bizottságuk, nincs nehéz községi adójuk a tisztaság fentartásának költségeire és mégis — megseperve az utczai ! Az összegyűjtött szemét már eltakarítva, reggel alig 6 órakor! Ki sarkalja ez embereket a tisztaságra ? Ki tanította meg arra, amit nálunk Kolozsvárt még nem tudnak, hogy az utcza seprése haszontalan, ha az összegyűjtött szeméthalmokat azonnal el nem visszük, mert a legelső kis szél szétszórja, a legelső ott elmenő ember vagy épen állatcsoport, ami falun minden telekről minduntalan kijöhet s ki szokott jönni, széttaposhatja, a fáradsággal véghezvitt tisztogatást megsemmisíti. Ki tanította meg? Hát ez veleszületett jóra való hajlam, bizonnyal saját különleges faji jellege , mert jó példákból ugyan nem okulhatott, miután e körülötte fekvő oláh faluk mind rondák ! Az utczában kétfelől a házak nincsenek közvetlenül a vizárok mellé kihozva, hanem néhány lábbal benebb állanak. Mindenek előtt csinos, helyenként festett léczkeritéssel körülfoglalt virágos kert díszük, mely elrendezés nagyon kedves, vonzó kinézést ad az egész utczasornak. A barátságos kinevezésü, a nem nagyon törpe házak ablakai mind nagyobb akták a falvainkban különben szokásos arasznyi nem annyira ablakok mint inkább lyukaknak mondható nyílásoknál; ez ismét egészségi tisztaság iránti és szépérzékre vall ! Minden ház küszöbös padlója legalább egy méternyi magasra van emelve az utcza és udvar felszíne felett, mely berendezés egészségi szempontból nagyon jelentőséges. A házak aljai illetőleg a pinczék egész a küszöbig, ahol tulajdonkép kezdődik a szoba, mind kőből vannak kirakva ; ezen felül azonban kevés kivétellel boronából vannak építve, kivül-belől tapasztva s oly csinosan levakolva, hogy a fügélyes s vízszintes vonalakon kényes szem is megnyughatik rajtuk, néhol még czirádákkal is ékesítve, melyek szintén valamely sajátságos, eredeti alakzatokat tüntetnek föl. A lakások eleje bent az udvaron mind a nap felé, dél-vagy kelet felé vannak fordítva, hátulsó felükkel pedig északnak; ennek is nagy szerepe van az egészség fentartásában. Sok házán látható, százados tartóságra számított erős, széles tölgy ajtófélfára bevésve az évszám, melyben készült, a gazda és gazdasszony neve, akik „Isten segedelmével“ építették, tökéletlen helyesírással s kegyetlen elválasztásával a szótagoknak a sorok végén. Mely sajnálatosan nevetséges jelenség azonban magvas tanulságot rejt magában a figyelmes szemlélő előtt, azt bizonyítja ugyanis, hogy e szorgalmas, ép erkölcsi érzetű népben megvan ez a szükséges dicsvágy, mely szorgalomra, munkásságra ösztönöz, midőn meg akarja örökitni azok igyekezetét, akik emelték ama tartós, az időkkel daczoló kapufeleket; de hiányzik nála az, amit a társadalom lett volna köteles neki megadni, a nyelvtudománynak legalsó foka is. Tudja mit ir le mit kell írnia, de nem tudja hogyan kell azt leírni, mert nem tanították. Ez a nép jobb, mint a társadalom, melyben él, jobb mint vezetői, elöljárói és oktatói. Senki sem magyarázza meg neki, hogy házát ne fedje zsendellyel, hanem cseréppel; falait ne készítse borona fából, hanem kőből. Nem világosítják föl, hogy fedélcserepet és téglát két keze munkájával nagyon könnyen készíthet minden pénzkiadás nélkül; az értéknélküli épületkövet maga hányhatja ki s rakhatja falba szintén pénzkiadás nélkül, melyet nem ritkán éppen azon hegyoldalból kénytelen kihányni, hogy egyenes helyet nyerjen, amelyen házát építi föl , a helyett hogy abból építene, nagy fáradsággal elhordja onnan. Mig a zsendes és épületfa a fenyvesek megapadása miatt nagyon drága, melyet más vidékek jól befizetnek s abból kapott pénzel csinosabban és jobban elkészítheti épületét, mely nem lesz annyira kitéve a tűzveszélynek mint e csupa faépületek. A szolgabirónak megyei mérnököknek mindezekre nincs gondjuk; a pap nem mondja meg nekik , miért van az ő háza köböl s téglából építve és cseréppel befedve ? De hát erre a vizsgálódó utas is kérdezhetné: miért küldi ki a ref. státus papnövendékeit nagy költséggel évente a művelt nyugatra ? Talán csak nem azért, hogy az ott elsajátított sokoldalú tapasztalást itthon nehogy gyümölcsüztessék, hogy ez ott szerzett tudást itthon e véka alá rejtsék/ vagy l épen, hogy ott más Istent tanuljanak meg ismerni és imádni a házi istenek helyett! Ilyen tapasztalások és szép gondolatok közt haladtam végig a fó utczán, melyen egy pár emeletes parasztház is tűnt föl kellemes meglepetésemre s bejártam a csinos, jobbára sűrű fenyő ültetvényekkel nem rég berendezett urasági parkot, melyből a falu népe — talán azért, nehogy egy kis ízlést vagy csínt tanuljon . —ki van zárva. Salamon dr. (Vége követ.) Politikai hírek. A király és a magyar lobogó A király a bródi polgármesterhez a vasúti pályaházban elutazása előtt így szólt: „Ürömmel láttam, hogy házam színei mindenütt dekorácziónak használtattak, de azt hiszem, hogy a törvényes államjogi viszonynak is kifejezésre kell jutni és magyar zászlókat is kell alkalmazni. A polgármester megjegyzi, hogy magyar zászlók is vannak kitűzve, mire a király válaszolt: „Látom itt, az állam vasút állomásán.“ A polgármester felemlíté, hogy a városban is látható egypár ; a király erre ezeket mondta: „annál jobb, úgy én nem vettem észre.“ A csehek követeléseit a prágai „Národni Listy“ a következőkben foglalja össze : Kibővítése az ország autonómiájának, végleges keresztülvitele a nemzeti egyenjogúsításnak hivatalban és iskolában, kinevezése egy cseh miniszternek szigorúan megjelölt hatáskörrel, cseh teológiai fakultás létesítése, a brünni politechnikum átalakítása a tannyelv tekintetében, de mindenekelőtt föloszlatása a morva tartománygyűlésnek s módosítása a Cseh- és Morvaországra vonatkozó választási törvénynek. Az osztrák urakháza jövő ülésszakára a császár Trautmannsdorf grófot elnökké, Schönburg és Czartorwski herczegeket alelnökökké nevezte ki. A spanyol német viszály újabban ismét komoly fordulatot vett; Németország nem látszik hajlandónak engedményekre, Spanyolország pedig semmi szín alatt sem áll el kívánságaitól. A háborús áramlat mindinkább hatalmába keríti Alfonzo királyt; a spanyol katonai készülődések egyre folynak. A madridi lapok a kortet rögtönös összehívását sürgetik. Egy madridi sürgönyből azt lehet kivenni, hogy a hatalmak f. hó 16-én kollektíve ajánlották a spanyol kormánynak, hogy engedje a Karolina-atfairot választott bíróság elé terjeszteni. Dávid királynéja. Mignontól. Angolból fordította Arnica. XII. (Folytatás.) (40) — István, ez a nővérem, Davenport Winifred. Szorítsatok kezet, s legyetek jó barátok, mert én Winit nagyon szeretem. István meg volt lepetva; talán nem tudta, arcakifejezését leplezni, de ügyelt, hogy ne árulja el még jobban magát. — Nővéred? — örülök, nagyon örülök, — mondá. S meleg, barátságos kézszorítást váltottunk. — Dávid az én társam és legjobb barátom — mondám , mióta emlékezem és élek mindig szomszédok és jó barátok voltunk. István gyors felfogása volt, Dáviddal is kezet szorított, s rögtön barátságosabbak lettünk egymás iránt. — Woodcourt úr, nem tudta ozt, hogy Gwendolinnak van egy nővére? kérdem. Nem mondta meg önnek ? — Nem, nem mondtam meg, szólt közbe Gwendolin mielőtt kedvese szóhoz jöhetett volna. Egész a mai napig megengedtem, hogy mindnyájatokat idegennek gondoljon ; büszke voltam, szégyeltem környezetemet, bocsáss meg édesem! István a háziasszonyom rokonának képzelt. Sőt anyám is úgy beszélt, hogy ön tudatlanul elősegített csalásomban De a Wini jósága legyőzött. Édesem mig a szobámba szaladok magyarázz meg Istvánnak mindent.