Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)

1885-10-27 / 248. szám

Hatodik évfolyam.$ SZERKESZTŐI IRODA: Belkirály-at«*» 16- sí. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK*7 ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva gya ....................18 írt. |) Negyedévre ... 4 írt. fflÍTM • • • 8 írt. || Egy hír» helyben Egyes számára 5 kr. (eget'’zik !* „Ellenzék“ mindennap, a vasár és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. politikai és társadalmi napilap. I frí 50 kr. 48, Sirauft. Kolozsvár, kedd, október 27,1885. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. lapunk mai számának tartalma : A „trónbeszéd“, iránycsikk. - Politikai hírek. — A románok hangulata, s „ keleti háború. — E. M. K. E. kimutatásai. — 11igybányai gimnáziumról. — Művészet és tudó- ; lény — Törvényszéki csarnok. — A tartalékos menyízegzője. — Mindenféle. — Közgazdaság. Tárczák: Levelek E. Kovács Gyulához. — ( Bitd királynéja, angol regény. A „trónbeszéd.“ Ferencz József osztrák császár és nagyar király ő felsége szombaton a bécsi burgban két trónbeszédet mondott: egyet a magyar parlament, másikat az osztrák parlament küldöttjeinek, melyeket úgy neveznek, hogy delegácziók. A trónbeszédet, melyet kétszer mondott el ugyan az uralkodó, de mely azért szóról-szóra azonos egylapunk tegnapi száma közölte teljes szövegében. Boldogok a hívők,mert övék a mennyeknek országa. Aki igazhivő kormánypárti az szentül meg kell hogy legyen győződve, hogy most már nincs baj, nem lesz háború és nem fogják a monarkiát valami kalandos és veszélyes külpolitikába keverni. Hiszen maga a közös fejedelem, az osztrák császár és magyar király jelenti ki ünnepélyesen: „Azon komoly törekvésünk, hogy a szerződések által biztosított, a béke és rend alapját képező jogállapot fenntartassék, a többi európai hatalmak teljes közreműködésével találkozik.“ No hát ki mer kételkedni abban, hgy’ amit az összes európai hatalmak egyetértőieg akarnak: a béke és rend alapját képező jogállapot fenntartása, is meg is fog történni ? Hanem persze mi hitetlen ellenékiek mégis csak kételkedve rázzuk a fejünket. Alios vidtimus nos ventos, különb békebiztosításokat is hallottunk mi már. Annak idejében is, az orosz-török háborút megelőzőleg pár hónappal színtén ilyen forma békehangok szólottak a népekhez a trón magaslatáról. Akkor így szólott a biztosítás: „Az osztrák-magyar monarkia nem tekinti feladatának Keleten a birtoklási és hatalmi állapotok megváltoztatását.“ Rövid idővel azután Törökország szét volt szaggatva; Románia és Szerbia függetlenítve a török szultántól; Bulgária megteremtve; a magyar és osztrák monarkia körülvéve egy csomó szláv állam által; és betetőzésül Bosznia és Herczegovina általunk oltva. Most a világra így biztatgatnak. És hogy a népek jóhiszeműsége még jobban el legyen altatva, hozzáteszi a külügyminiszter (mert hát amit a király mond, azt a kormány mondja), hogy: „Ezen szellemben (t. i. a béke és rend alapját képező jogállapot fenntartására irányzott egyetértő törekvés szellemében) igyekszik kormányom a berlini szerződést aláírt többi hatalmakkal együtt ismét helyreállítani a Balkán-tartományokban a törvényes rendet, melynek váratlan megszegése komoly veszélylyel fenyegeti az ottani népek nyugalmát és jólétét.“ Igen ám, csakhogy a szavaknak sokféle értelmök van. Lehet azokat így is, úgy is magyarázni. Már most az a nagy kérdés: miféle „törvényes rendet“ akar Ausztria- Magyarország és a többi hatalmak a Balkán félszigeten helyreálltak ? Azt-é ami a berlini szerződésben íratott körül vagy azt-é, amit egy újabb európai konferenczia után el fog határozni ? Mert hogy rend lesz és törvényes lesz mind a kettő, az világos. Keleten a „törvényt“ eddig is a hatalmak csinálták, „rendet“ azonban annál kevesebbet. Azaz, hogy bizony csináltak rendet, de mindig azzal kezdették, hogy először alaposan felforgatták azt. Vajon nem ilyen rend- és törvénycsinálást ért-e a bécsi burgban elmondott trónbeszéd most is? Az is csodálatos, hogy ha a nagyhatalmak annyira óhajtják a „tövényes rend“ fenntartását s illetőleg helyreállítását, és ha köztük e tekintetben olyan nagy az egyetértés, hogy nem voltak képesek több mint egy hónap alatt bár annyira megegyezni, hogy elhatározhatták volna a konferenczián: mi legyen hát tulajdonképen a bolgár forradalommal ? Hiszen ha akkora egyetértés uralkodik közöttük s mindegyik úgy óhajtja a „béke és rend alapját képező jogállapot fenntartását“ , akkor egy pár nap alatt eldönthették volna: szentesítik-e a bolgárok egyesülését vagy nem szentesítik ! Bizony-bizony úgy vagyunk mi ezekkel a biztatásokkal is, mint voltunk a bosnyák okkupácziót megelőzőkkel : Timeo Danaos et dona ferentes! Az az erős békebiztosítás szavakkal legalább is aggodalmat keltő a tényekkel szemben! c. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA 1885. Október 27. Levelek E. Kovács Gyulához. in. Nem szólok a gyermekek kísérleteiről, mint művezető, én mint szerkesztő bőséges tapasztalatokat teszünk ezen a téren, ártatlan mulatság az iró részéről, nevettető ■dötöltés, olykor boszantó idővesztegetés az °h’86 részéről. De erről hallgatok. Mindenki volt valamikor kezdő, s aki soha vnaskodott, abból soha sem lesz mester. A bajt nem ebben látom, hanem abbogy komoly kritika nélkül való íródnunk mindenkit megtűr a maga kebelében, akár röpülve ment a Parnassusra akár aatán mint egy útszéli koldus. Minap egy egészséges ember állít be hozzám s alalmazást keres. Minő irányban ? kérdem. •Hát a lapnál , jó írásom van*. — Kedves barátom, a lapnál minden állás be van töltve; nincsen egyébre szükségem, mint legényre— tisztogatni, az asztal körül ágálni s. t. b.........Megalkudtunk. Ez ide-i meg is vagyunk egymással elégedve. Csak ly hajszálon múlt, hogy hó nem lett bej!‘- Vannak emberek, kiknél ez a hajszál !'14 jön közbe. Az irnitudást ugy fogják fel az a betű áll egy o ból és egy a e betű áll egy fél o-ból, az u betű a két l-ből. Ha ezt valaki tudja, akkor írni is tud. Minden figyelő ember igazat ad nekem abban, hogy nálunk igen sok író működik — hivatottság nélkül. Előbb kivonatokat készít, később fordít, végre kompillál. Komoly előkészületre kevesen gondolnak, szilárd meggyőződést ritkán visznek a küzdtérre ; az odaadó hitet nem igen tartják szükségesnek. Éppen most olvasok egy politikai röpiratot. Nagy és mélyreható kérdéssel foglalkozik, mely új alakot volna hivatva adni hazánk területének, alkotmányának s messze kicsap a történelem eddig megfutott medréből. Nem kevesebbet ajánl, mint hogy foglaljunk el a Balkánig minden földet Szerbiával, Montenegróval, Ó-Szerbiával, Boszniával és Herczegovinával együtt, s a tartományokat csatoljuk a Szentistván koronájához. A könyv szép nyomással, finom velin-papíron jelent meg. Irányáról, politikai argumentatiójáról hallgatok. Csak irodalmi szempontból idézek belőle egy pár dolgot. „Az olaszok arra fognak törekedni, hogy az olasz nemzetiségűeket, kivált ,ha azok az anyaországgal határos területen laknak, avval egyesítsék. És ezen törekvés ha nem is jogos, de menthető sőt talán némileg jogosult is“. (Nem jogos, de jogosult!) „Humbert Károly lovagias jellem, de éppen azért igen jól tudhatjuk róla, hogy nekünk nem barátunk.* Aki tud magyarul olvasni, az e tételt nem érti másként,mint úgy, hogy : mivel H. lovagias, tehát nem lehet barátunk. Pedig az író azt akarta mondani, hogy: „Humbert nyiltsziva, őszinte ember lévén, megtudhattuk, hogy nekünk nem barátunk“. „ . .. . tökéletesen kárpótolni fog bennünket azon valószínű veszteségünkért, amely fegyverekbeni fölényünk várható elenyészte által érend bennünket.* Minő szerkezet, teremtő isten ! És ez az iró még nem levelező tagja a m. tud. akadémiának. Még hagyján, ha az ilyen müvet az iró a maga költségén kinyomatja és piaczra viszi, mint p. o. Irju K. Biasini Domokos ur a maga jogtudományi müvét. De a kezemnél levő müvet egy kiadó adta ki s ekként üzleti kiterjedésének egy részét lefoglalta e silánysággal. Veszteni azonban mégsem akar rajta, tehát derűre-borura csináltatja neki a reklámot. Íme a betegség egyik forrása. A kiadó nem bevégzett műveltségű ember. Megvásárol egy művet. Kiadja. Megvásárol egy másikat. Szintén kiadja. Az egyiken nyer, a másikon veszít. A közönség kritika nélkül tévelyeg, kapkod a léhaság után, mert nincsen aki jó útra terelje. A kiadó tehát a léha művön nyer. Ennélfogva másodízben is a léha műnek kiadására vállalkozik, így vagyunk azon színházakkal is, melyek üzleti alapokon mozognak. Az igazgatók édes gyermeke a „kasszadarab“ a komoly becsű darabok csak hamupipőke számba jönnek. Az írók—már mondtam — nagyobb részint mesteremberek. Mi sem természetesebb, mint hogy a kasszadarabot“ imák, az igazgató megrendelése szerint. Ekként működik közre a kritika, az író, a kiadó és a színház —a közönség megrontásán. Elképzelem, hogy mi történnék, ha a két „nemzeti* színház — nemzeti? — bizony kivált a budapestiről maholnap elmond hatjuk, hogy „lucus a non luceado“ — ha a két nemzeti színház megadná a helyes irányt a többieknek. Ha leszoktatná őket a kasszadarabokról, jobban mondva, ha jóravaló darabokkal igyekeznének kasszát csinálni. Persze a jó darabokhoz jó színész is kell, márpedig a színészekkel is úgy vagyunk, mint az írókkal. Kevés a hivatott, több a komédiás , legtöbb a kenyérkereső. Az iskolában nem tanul, a mesterség nem fér a nyakára, beáll színésznek. De ha mind csupa művészekből is állana minden társulat, akkor sem felelnének meg többé, a mai irányzat mellett, a színházak annak a nagy feladatnak, melyre az újjászületés korában vállalkoztak volt. A magyar közönség hosszas ideig magyar közművelődési intézménynek tekintette a színházat. Azt hiszem, ez volt színészetünk fénykora. Útja egyenes volt; mindenki előtt ott lebegett a magasztos szél; mindenik színész a nemzeti ügy tényezőjének tekinthette magát; mindenik színház fészke, menedéke, vára volt a hazafias érzületnek. A nemzet szerette őket kényelmüségükben is s ők büszkék voltak nagy feladatuk hazafias öntudatával , rongyaikban is. Akkor még nem fészkelte volt be magát irodalmunkba és színházunkba az a német hóbort, hogy „a művészet önmagáért van és önmagáért szép.” Igenis, intenciója volt minden valamire való írónak s ezen intenczió nyomaiba lépett hűségesen minden jóravaló színész. A nemzeti ügy katonáinak tartották magokat; kezükben zászló lobogott s minden pillanatban készek voltak magyarságuk érdekében megtenni a hajvágást. Francziaországban ma is így van, Németországban is így akar lenni. Azt, ami az övék, megbecsülik és fejlesztik. Olykor egy-egy dicséret, amit német lapokból német műről olvasunk, a La Fontaine meséjére emlékeztet, midőn a bagoly az erdők madarai között, legszebbnek mondja a saját fiait. Na, mi nem vádolhatjuk magunkat ilyesmivel. Mi szigorúbb mértéket használunk magunk ellen, mint az idegen ellen. Sokszor álmélkodva kérdem : miért van ez lefordítva és színre hozva ? Miért kellett Obernyiknek, Dobsának, Szigligetinek, Czakónak, Kisfaludynak a színházi könyvtárak lomtárába kerülni, mikor a külföld selejtes és sikamlós darabjaihoz is hozzányúlunk, csakhogy a repertorre ki legyen töltve? Miért ? Aki erre a kérdésre megfelel, az korunk irodalmának, társadalmának és politikai irányzatának történelmét irta meg. A hatvanas évtized első felének nemzetét, midőn kokárdát varrt minden rektorleány, programmszerü jelige volt minden levélpapíron s a nemzeti irány ellüktetése érezhető volt a társadalom és művészet legcsekélyebb nyilvánulásában is — hogy ezt a nemzetet mi változtatta meg, hogy mi oltotta belé a kozmopolitizmus méreganyagát, arra csak vaskos kötetben lehetne megfelelni. BARTHA MIKLÓS: Politikailurek Apponyi Albert úr — mint a „P. N.“ írja — a delegáczió alatt tartózkodását Bécsben felhasználja arra, hogy ottani politikusokkal, földbirtokosokkal és nagyiparosokkal megbeszélje a mezőgazdasági kongresszus megállapodását a közép-európai, illetőleg Németországgal létesítendő vámegyezményről a mezőgazdasági közös érdekek megoltalmazása végett. A jövedéki ügyekben hozott bírói itélestek gyorsabb végrehajtsa czéljából a pénzügyminiszter felhatalmazta a pénzügyigazgatóságokat, hogy a bírói ítéletekben kimondott fogságbüntetéseknek foganatosítását a végrehajtás mellőzésével saját hatáskörükben olyan esetekben is szorgalmazhassák, ha az elítélt fél nem egészen vagyontalan és a bírságösszeg 100 frtot meg nem halad. Az osztrák magyar vám- és kereskedelmi kiegyezés tárgyában, mint a bécsi „Presse” írja, Tisza miniszterelnök és a közelebb szintén Bécsbe érkező Szapáry pénzügyminiszter, valamint Széchenyi miniszter értekezletbe fognak ereszkedni bécsi kolégáikkal. Eddigelé csak a tárgyalás „módja“ van megállapítva a két fél miniszterei között. Most azonban, miután a keresktestületek meghallgatása után a tárgy már elő van készítve s az osztráknagybank is formulázta a privilégium megújítása iránti kérelmét, mi sem áll útjában az érdemleges tárgyalásnak. A miniszterek ezúttal egymás nézetei felől akarnak tájékozódni, hogy szakreferenseiknek a javaslatok kidolgozására határozott útbaigazítást adhassanak. A javaslatok formulázását azért szorgalmazzák, hogy az még 1886-ban, jóval a szerződések lejárta előtt a két állam parlamentjei elé kerülhessenek. Temes megye közgyűlése az Erdélyi ész i magyar közművelődési egylet javára 500 frtot szavazott meg. A románia irredenta által ki- ■ bocsátott felhívások elkobzásáról szóló je-lentés kapcsán Rácz Athanáz orsz. kép- viselő a megyei közönség nevében zajos tötzsésnyilatkozatokkal kísérve, visszautasítja a románoknak tulajdonított államfelforgató üzelmek vádját. Darabant és Marx Antal bizottsági tagok felszólalása után a közgyűlés elhatározta, hogy az alispánnak ezen ügyben tanúsított eljárásáért elismerés nyilván ittasék. Az osztrák-magyar bank főkormányzója, Moser lovag Budapestre érkezett és ma nyújtja át a kormánynak a szabadalom meghosszabbítása iránti kérvényt. A meghosszabbítás a szabadalom érvényességi határidejének meghatározása nélkül kéretik. A bank utal továbbá arra, hogy tekintettel a budapesti faintézet dotácziójának felemelésére, a jelenlegi jegyforgalommal nem éri be. Ennek folytán kérelmezi, hogy adassék meg neki a jog, hogy a fedezetlen jegymennyiséget szükség esetén és a szükséglet mérvéhez képest szoríthassa, viszont kötelezi magát a bank, hogy az ebből eredő haszon után 40 százalékos adót fizet. Követeli továbbá a bank, hogy a két állam a szabadalom tartama alatt ne szaporítsa az államjegyeket, hanem a bankkal való megegyezés mellett. Mint a N. Fr. Presse jelenti, a bank vezetősége a magyar kormány hozzájárulásáról bizonyos, úgy, hogy e részről nem kel nehézségektől tartania. A konzervatív angol kormány a külügyi politika terén kivívta első sikerét, amely ismét a Beaconsfield által követett irányba tereli Angolország külpolitikáját Salisbury lord mindjárt kineveztetése után Konstantinápolyba küldötte Sir H. D. Wolffot, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék a török kormánynyal az egyiptomi ügyeknek rendezése iránt. Ezzel helyre akarta hozni Gladstone azon hibáját, hogy Angolország egyiptomi akcióját Törökország teljes mellőzésével inaugurálta. Mint Konstantinápolyból jelentik Sir H. D. Wolff küldetését — hosszas tárgyalások után— siker koronázta, s f. hó 24-én aláíratott az Egyiptomra vonatkozó angol-török egyezmény. Ennek alapjául a szultán azon fermánja szolgál, mely a Szudán feletti jogokat írja körül. A megállapodás előleges egyezményt képez, mely Egyiptomban a nyugalom helyreállítását czélozza. Az egyezmény egyik hatalom érdekét vagy érzékenységét sem sérti és következő főpontokból áll : 1. Egy angol és egy török biztos kiküldése Egyiptom helyzetének beható megvizsgálása czéljából. 2. A közigazgatás, igazságügy, pénzügy és hadsereg újjászervezése. 3. A békés rend helyreállítása Szudánban. 4. Az angol csapatok kivonulása, amint a beligazgatást sikerülene rendes mederbe terelni. A románok hangulata. A román lapok azt hirdetik, hogy a magyar elem most már vallásától is meg akarja fosztani a román embert. Utalnak a hunyadmegyei esetre a mely szerint több román család visszatért azon vallásra, melyet elődeik követtek. Az egész áttérést a „G a z e 11 a“ olyan színben tünteti föl, mintha a 13 áttért román áluton, rábeszélés folytán lépett volna be a református egyházba. Leitattak 13 gyerköczöt, s odavezették az ev. ref. lelkészhez, a ki őket megeskette, hogy azontúl hívek lesznek a református valláshoz. Mikor visszatértek, a többiek e szavakkal fogadták: „Calvin szpurkat!“ „Becstelen kálvinista!”s foly azóta az egyenetlenség és viszszáskodás a két felekezet között. Az oláh papnak 2000 frtot ígértek, hogy legyen református , de ő — mint írja — megvetéssel utasította vissza az ajánlatot. Popin esperes, kihez a község tartozik, a jegyző ellen fegyelmi keresetet kért, amely azonban még nem vezetett eredményre. A román sajtó nem cselekszik helyesen, midőn ezen eseteket a görög kath. vagy görög keleti vallás ellen irányult merényleteknek nevezi, s izgat a reform vallás ellen. Mindenki tudja, és a román emberek legjobban, hogy miként lett sok ev. rét. ember román vallásúvá. A hivek kevesen, templom és lelkész nélkül lévén, csak hamar oláhokká lettek, s a körülményeknél fogva, a román templomba kényszerítettek járni. Nincs tehát semmi sérelem abban, hogy most ezen egyének visszatérnek saját eredeti vallásukhoz. De hogy ezek a családok valóban magyarok voltak és reformátusok, mutatja az áttérési eset is. A román ember annyira bigott, hogy vallását oda nem hagyja ; a ki ott hagyja, arról bátran fel lehet tenni, hogy nem valódi román, sem annak hitét valló Member nem volt, az a szellem még egészen át nem idomította; gondolkozásából a szabadság még nem veszett el egészen. Nem sérelem tehát ez a román náczióra nézve s azért a oláh lapok ne is handabandázzanak olyan szörnyen oly szörnyek ellen, a melyek nem léteznek. * Az irredentizmus hanyatlik már, a mennyiben a román lapok egyéb dolgokkal is kezdenek foglalkozni. Jelesen a cseh, bolgár s más eféle fontos dolgok is helyet kapnak ezekben a lapokban, s a jajgatás szűnőfélben van. Nem sikerült a román népet nyugalmából felzavarni. Az itt-ott feltűnt Agitátorok nem bírhatták rendetlenkedésre a népet. Nem a román sajtón múlt az, hogy nem ütött ki forradalom és lázadás; ő izgatott és ütötte a vasat mindenféleképen amennyire csak tellett tőle. A román ember ma már elég okos arra, hogy legalább egy lépésnyit előre lásson. A múlt igen jó iskola volt számára. Csak a legutolsó e nemű lázadásból nagyon sokat tanult. Látta azt, hogy a népből a félrevezettettek elvérzettek , s mikor vége volt mindennek, a nép közül nem kapott senki semmit, semmiféle jótéteményben nem részesült a hozott áldozatokért, adót fizetett, utat csinált és nem kapta meg a magyarok birtokát. Hanem az urak, a román urak, azok kaptak konczokat, jó hivatalokat. Ezért a román vérét ontani többé nem fogja. Román hivatalnok van így is feles számmal. Ami legkülönösebb az egész dologban az, hogy a „Tribuna“ a magyar nyakába akarná sózni e mozgalomért az egész felelősséget. A magyar adta ki e proklamácziót , a magyar kezdte üldözni az ártatlan románokat érte. Ez a fogás azonban egyátalán nem sikerült.