Ellenzék, 1886. július-december (7- évfolyam, 146-299. szám)

1886-11-22 / 267. szám

Hetedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA : Belközép utcza 21. szám. (Postaépület) hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DÍJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva tvész évre.....................18 írt’ ! Negyedévre . . . . 4 frt. Félévre.....................8 frt- 11 Egy hóra helyben . . frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. M megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepeket követő napokon. Kéziratok nem adatnak vissza. *£»?• sasain* POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, hétfő, november 22. 1866. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép utcza 33. te fai. A HIRDETÉSI DIJAK ilka útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt kiadó-hivatal. Nyílttéri őzikééi gázmond sora után 20 kr. fizetendő. A M o l o ch. A Moloch, mely az európai nemzetek anyagi jóllétét tönkre teszi, ismét áldozatot követel. Bylandt Rheidt gróf, a osztrák hadügyminiszter, egy pár millió forinttal 1887-re megint több pénzáldozatot kér a hadseregre. E több kiadást csaknem kizárólag az okozza, hogy a hadserget új puskákkal akarja fölszerelni a bécsi hadügyminiszter. Az új öldöklő szerszám az úgynevezett ismétlő fegyver, melyet valami Mannlicher nevű úr talált föl. A hadügyminiszter a magyar de-legáczió hadügyi albizottságában ked- den és szerdán hosszadalmasan fejtegette, hogy milyen előnyök vannak őszi szeketve az új találmányú fegyverrel ; s összehasonlította ezt más hasonló szerkezetű, különösen a Kropácsek-féle ismétlő fegyverekkel; kiemelte, hogy több állam, nevezetesen Franczia- és Németország már tényleg megkezdette hadseregét ilyen ismétlő lőfegyverekkel ellátni; rámutatott arra, hogy ezeknek a példáját valószínűleg rövid idő alatt a többi államok is fogják követni; jelezte, hogy a mi közös hadsergünk fegyverzetét is meg kell nyitni, mivel a régiek elavultak. S mindezekből arra a következtetésre jutott, hogy hát f okvetetlenül szükséges az osztrák-magyar monarchia adófizetőinek is újabb áldozatra elszánni magát és a hadsereg számára a jelenben legczélszerűbbnek mutatkozó új ismétlő fegyvereket beszerezni. Hát mi nem vagyunk szakértők abban a kérdésben, hogy minő előnyei s hátrányai vannak egyik-másik fegyvernek harcászatilag; csak annyit látunk, hogy a hadügyi kormányzat ismét olyan kísérletbe fogott, mely ha végrehajtatik, Ausztria és Magyarország adófizetőinek potom ötven millió forint kiadást rak a vállaira. Mégpedig nem is hosszabb idő, teszem 10—15 év alatt, hanem egy pár esztendő alatt. Ez a kiadás tehát, ha 5 évre osztjuk fel évenként 10 millió forinttal fogja emelni kiaz adásainkat, amiből több három millió forintnál csak Magyarországra esik. De hát meddig fog ez az őrületes hadügyi politika menni ? Meddig feszíti » hurt a militarizmus? Tönkre akarják tenni végképen a polgárok anyagi jóllétét ! Nem látják, hogy a túlcsigázott állami terheket, a végsőig fokozott adókat, a hallatlan luxussal berendezett állami szervezet terheit az adófizető nép már alig bírja? És ha most még békességesen tűri a nép nagy tömege az elviselhetetlen s napról-napra szaporodó terheket és nem áll fegyveresen ellene az államhatalomnak, ennek is egyedüli oka az, hogy két rossz közül azt hiszi : a kisebbet választja, midőn forradalomra nem vetemedik ? De vajon nem tévednek-e a népek ebben a felfogásban ? Vajon nem jobb lenne egyszerre véget vetni, bármi áron ennek a tűrhetetlen állapotnak ? Azt állítja a hadügyminiszter, hogy más államok szintén ismétlőfegyverek-kel látják el hadseregeiket, következő ,leg mi sem maradhatunk hátra, ha nem akarjuk magunkat a megveretés veszélyének kitenni. Én édes istenem ! Hát ki biztosit minket, hogy nem vernek-e meg akkor is, ha minden esztendőben uj meg uj fegyvereket csináltatunk a hadsereg számára s uj meg uj milliókat áldozunk? Hiszen kérem szeretettel: az osztrák hadsereg egy század óta kevés kivétellel csak vereségeket tud felmutatni, s még legutóbb, a bosnyák foglalás alkalmával is, alig volt képes a nagy osztrák-magyar ármádia elbánni egy kis hegyi néppel. Aztán mire is akarják használni azt a hadsereget? Hiszen a diplomácziai alkudozásokban, a külügyi politika vezetésében, Oroszországgal szemben, olyan meghunyászkodó magatartást tanúsít ez a „nagy” monarkhia, hogy még a nyomorult, kis Bulgária is önérzetesebben utasítja vissza a muszka követeléseket, pedig annak külügyi minisztere mögött nem állott egy hatalmas osztrák-magyar hadsereg, nem költ évenkint 110—120 millió forintot hadseregére s nem dob ki minden 5—6 évben 50 milliókat uj fegyverek beszerzésére. Hozzájárul mindehez az is, hogy a hadügyminiszter olyan uj fegyvert akar beszerezni, melylyel szemben elismert szakértők nagyon is figyelemreméltó kifogásokat hoznak fel, maga a hadügyminiszter pedig bevallja, hogy tulajdonkép csak a Mannlicher-fajta fegyverekkel létetett nagyobb kísérletet, ellenben ilyen nagyobb szabású kísérletet sem a Kruka, sem a Schulhoff-féle új ismétlőfegyverekkel nem létetett, sőt sem ő, sem szakértői jóformán nem is ismerik azokat. Nem közel fekszik-e tehát a föltevés, hogy most ismét beleviszik a nemzetet egy olyan kiadásba s beszereznek 3—4 év alatt olyan fegyvereket, hogy egy háború esetében mégis csak az ellenség lesz előnyben az ő jobb fegyvereinél fogva a mi elhibázott, rossz fegyverünkkel szemben? Hanem hát a delegátus uraknak mindegy : Bylandt-Rheidt gróf hadügyminiszter és tábornok-kollegái „szakértők“ s azt követelik, hogy szavazzák meg a Mannlicher-fegyvert. És a magyar delegátusok megszavazzák, ha a mindenség összeomlik is. Mert igy kivánja ezt a „monarkia védelmi ér „ELLENZEM TARCZAJA 1886. November 22. Tavaszi álmoké Bartha Imrétől. Előre bocsátom, ha netalán lenne szi’68 hallgatóim között poéta, ki azt hinné, hogy én azokról a tavaszi álmokról akarok itt megemlékezni, melyeket szerelmes ifjak áttogó lombok alatt egymás szemeibe festve álmodnak át — s ilyenforma móléba gondolatai támadnának a czimbalira, „hogy miért a tél elején az én tavaszi ideámat elrabolni ?“ Ne tessék félni, 1,111 bántom én sem a zöldülő pázsitazőselyem szálait, melyeket a napra- Szngó sugarai aranyszegélylyel kerítenek törük sem a festő rózsabimbó bársonyestnek halovány pírján szende kristály ínyben ragyogó harmat gyémánt sugara- sem a azunyadozó bokorban szerelmi szi- J "-koek fájdalmához találó csalogány pft-1 Utó/ L . . „ .... • • . / f nem a mélalelkű bojtár merengeskeblet tágító, lélekszoritó pástor fu•V ^t. \ nm M zinnfAfll v nfl le m f* CT TA fi Át ft. 11TA1* HLl . ‘'««.AfJUftVUjauttB -----------L. ’ én elismerem, hogy ez nem vág szak- L^ba, ehez nekik a „poéta auscitur* elfogva velök született jussaik vannak L D respectálom azokat. Én azokról a ta,'7'’ álmokról akarok itt csendes prózában .Emlékezni, melyeket a szít alkot ma- L, at e falak közt s ki merné állítani, nem tavaszi álmok azok? Mert mint tiezteletben tartom a komáromi kalanz 'v,01 ^vazaki felosztását — egyszersmind |í; ';ri/om azoknak a szív életében is do- M hatalmára. ^*t hiszem mindenki egyetért velem ■ á, hogy midőn a poéták és kalendáki-L . Felolvastatott a tűm. egyetemi kör f. hó 21- nitt Matinéján. um szerint a néma csendnek siri hallgatása, enyészetnek sivár pusztasága — mit ősznek nevezünk — a hervadozó leheletével érinti meg a kedélyeket; asziv, mely akkor dobbant meg először a szerelem szavára a virágzó kikelet újra ébredését éli s hulló sárga levelekből, ábrándjaiban virágzó zöld koszorút fűz s egy csipetnyi lemondást sem érez keblében. Avagy gondoljanak vissza hölgyeim arra a perezre, midőn remegő léptekkel, szorongó kebellel először léptek be a falak közzé s emlékezzenek vissza arra az első tekintetre, mely lelkükhöz megtalálta az utat, s idézzék vissza azokat a szavakat (bizonyára nem kell soká torni rajta fejeket) melyek rokonburokat pendítettek meg ; keblekben jutott-e eszökbe, hogy most künn a kalendárium szerint fehér szemfödő takar mindent s az enyészet hatalma nehézkedik minden földi dolgokra ? Bizonyára nem, sőt merem állítani, hogy annál szebb, csábos álmokkal, reménytelibb tervekkel, ragyogóbb ábrándokkal gazdagabb kikeletje szivüknek nem volt és nem lesz soha s annyi aranyos, tavaszi álmot hosszúnak óhajtott azontúli életök összes kalandáriumi tavaszain sem látnak, mint szivéleteknek akkori tavaszán. „Az élet álom mondta egy bölcs — s legboldogabb, ki ébren álmodik. Szent igaza lehetett az ő felfogása szerint bölcs uramnak — mert talán mégis boldogabb az, ki keveset álmodik s nem ébred csalódásra. — De mily ritka dolog ez ! — hallom a gondolatbani megjegyzést . . . S milyen különös az emberi természet ! Jól tudjuk, hogy fáj, ha csalódásra ébre ,dünk, látjuk, hogy vajmi kevesen nem ébredünk erre — és azért álmodunk mindnyájan. Álmodunk folyton — s ha a való egy picike illúziót el akar rabolni ez álomból, vagy fel akar ébreszteni, csökönyösen ragaszkodunk hozzájok s ez az oka, hogy mifeyen a természet rendjénél fogva elkövetkezik a kiábrándulás korszaka : kétszeresen fáj megválni álmainktól. De ki tudna parancsolni az ifjúi szívnek, hogy na álmodjék ? ki tudna olyan valót alkotni magának vagy másnak, hogy az álmaival meg ne aranyozza azt ? ! . . És ez igy volt , igy lesz mindig, hacsak Carneval herczeg ő fensége helyett ! Saturnus nem lép a trónra s vissza nem hozza ismét azt az aranykort, melyet most álmainkkal sem tudunk felérni . . . Mert vádolom egyenesen Carneval herczeget, kinek uralkodása alatt kezdjük látni ezeket az egész életre kiható álmokat s ha igaz, hogy az álom lélek beteges állapotok s elfogadjuk a bölcs mondását is, hogy az egész életen át álmodunk, úgy a halandók legtöbb részénél e beteges állapot s a boldogtalanság okozója egyenesen Carneval ő fensége . .. S milyen gyarlók vagyunk , tudjuk, látjuk, érezzük ezt, és mégis rajongva várjuk trónfoglalását s sietünk alattvalói lenni mindnyájan. Mennyi szétfogló álom születik még e parketten csak a közelgő farsangon is s mennyi szép álomnak, mennyi bűbájos képzelettel megalkotott ábrándoknak hallgatag tanúi e falak ? Én csak egyet mondok el, hát ha talán egy később csalódásra ébredő álmodót korán felrezzentek vele * * * Az ód Bálint szomszédom azokhoz a konok álmodozókhoz tartozott, kiket még a házasság sem ébreszt fel; neje pedig azokhoz, kik ébren álmodnak. Veszedelmes ellentétet képeztek , de a szép fiatal nő elég okos volt úgy játszani szerepét, hogy Bálintot megtartsa abban az áldott hitben, mikor ők szépen kiiegyenlítik egymást. Bálintnak szolid, vegyes áru kereskedése volt, mely tisztességesen jövedelmezett s a szép asszonynak épen elég jó firma volt arra, hogy otthon kényelemben éljen s fényűzési hajlamait kielégíthesse. Szegény Bálint ő megelégedett azzal, ha boltzárás után törődött testtel hazasietve otthon a közeledhetés minden akadályait elhárítva pár bizalmas, meghitt perczet tölthetett neje oldalánál. Hazaérve először szobájába vonult, átöltözött s erős illatú szappanokkal elűzte magától a speczerei szagát, mely gyöngéd idegzetű nejének kiállhatatlan volt, mindig főfájást okozott s aztán halk kopogás után engedélyt nyerve belépett neje szobájába, ki rendszerint duzzogással fogadta Bálintot, s csak néha jutalmazta meg egy egy kegyes mosolylyal. . . De azért Bálint csak álmodott tovább s azt látta, hogy neki van a földön legszebb kicsi felesége, kinek még a duzzogás is jól áll s pláne, ha néha egy negédes kézszorítás, s talán csókkal is, főleg az utóbbi napokban, meg lett jutalmazva, azt hitte, hogy az élet minden üdvösségében részesül s a boldogság lépcsőjén elérte az utolsó fokot, s mindennap repesebb szívvel, sebesebb léptekkel sietett haza. . . . Egy hideg, zuzmarás téli estvén pláne rövid félórácskával előbb zárt s nem ügyelve a szembejövők köszöntéseire, a szemébe csapkodó havas szél érintésére sietett haza, s felhaladva a lépcsőkön ép szobájába akart suhanni, mikor a szobalány útját állta : — A tens asszony várja a tekintetes urat. Bálint meghökkent s váratlan kijelentésre s egy futó tekintetet vetve magán végig, kíváncsisága legyőzte hiúságát, s bedugta fejét az ajtónyitáson neje szobájába, ki kecses otthonkába ült a díványon, picziny lábait a kemencze előtti kis székre helyezve, s a legolvadékonyabb hangon szólt oda Bálinthoz : — Rég várlak Bálint ... no jere be! — De még nem vagyok átöltözve édes ! — Nem tesz semmit. Unom magam, vártalak. Bálint lélénken közeledett s tiszteletteljes távolságban leült a szembe levő karosszékbe. — Jer ide Bálint, ide egészen mellém a diványra. Bálintot meglepte nejének ez a rendkívüli, eddig nem tapasztalt hangulata, de nem szerette a logikus okoskodást, s a jövő perezben ott ült oldala mellett, ki egy cseppet sem vonakodott tőle, s épen nem mutatott főfájási szándékot a spezerei illattól, mely őt környékezte. S milyen édes volt a beszéde : — Bálint te oly jó vagy ! Bálint meghökkent — ennyit még sem várt. Jóságos szemeit ráemelte szemérmesen neje mosolygó arczára — meleg tekintetére s édes behízelgő hangjára valami jól eső, eddig szokatlan érzés futott át egész testén. — Ni, látod Bálint — egy hete már, hogy ezt a meghívót hozták — de eddig nem mertem mutatni. Féltem, hogy megtagadod óhajtásomat, pedig el szeretnék menni . . . Csak ebbe az egybe Bálint . . . Egy bál nem is sok a farsangon, hogy gondolkozol Bálint ? . .. Bálint nem gondolkozott sehogy, csal: bólintott a fejével. Neje egyik karjával átfonta nyakát s aggódó gondoskodással folytatta : — De gondold meg Bálint, hacsak az üzlet engedi, már is sok költséget okoztam neked — itt egy kis jól kiszámított pihenőt tartott, mialatt a másik karjával is átfonta nyakát — de tudod Bálint egy kissé költséges, mert nem akarod ugye, hogy a te kis feleségecskéd legyen az utolsó ? Politikai hírek. A Képviselőház f. hó 27-én, szombaton, ülést tart , mindazonáltal Decembere előtt nehezen fog érdemleges tárgyalásokba bocsátkozni. Rendőrségi palota A belügyminiszter megvásárolta Budapesten az Európa szállodát rálátni 520 000 tton s át akarja alakíttatni a fővárosi rendőrség számára hivatalos helyiséggé. Az átalakítás mintegy 80.000 írtba kerül a így az egész palota 600.000 írtba kerülni. A belügyminiszter e tárgyban törvényjavaslatot fog a törvényhozás elé terjeszteni. A magyar népoktatás 1884—1885-ben Trefort közoktatásügyi miniszter a múlt héten bocsátotta ki szokásos jelentését az utolsóelőtti tanévről. A jelentés szerint a tanköteles gyermekek száma Magyarországon 1884-ről 1885 re 15,135-tel szaporodott; ezek közül tényleg iskolába járt 1884 ben 86 —12 évesek közül 8519 százalék, 1885-ben 8598 százalék, a 13—15 évesek közül 1884-ben iskolába járt 63 41 százalék 1885-ben pedig 64,78 százalék. — Az összes népiskolák száma 1885 ban volt 16. 304 volt, tehát épen 100-zal több, mint a megelőző évben; ezen iskolák közül 611 volt állami (2 75 százalék), 1856 községi 11 28 száz., 13,639 hófelekezeti (83 65 sz.) 168 magániskola (1 03 száz.,) és 31 egyleti iskola (0-19 sz.) Az állami iskolák száma e szerint 108-czal gyarapodott, a községiek száma is nőtt 12-vel; a többi jellegűeknél csekély apadás (20) mutatkozik. amBiaamwamB— A hétfaluk pőre. (A hazafias sajtó figyelmébe) A hétfalusi csángók sokat emlegetett ügye röviden ebből áll: Brassó város azt vitatja, hogy a hétfaluk népe az ő úrbéressé vált; ennélfogva magának követeli és tényleg birtokolja is a hétfalusi közös erdők, legelők, kaszálók egy jelentékeny részét és az összes területen levő malom és kocsma-regulát. Viszont a hétfaluk népe azt vitatja, hogy ő soha sem volt úrbéres, hogy Brassónak az ő területén nincsenek nemesi jogai, hogy a malom és kocsma regálékat 1779-ben csak erőszakosan vette el tőlük a város s hogy ennélfogva Brassó ott nem jogos tulajdonos, hanem a különböző kormányok által protegált bitorló. Ezen az alapon foly a pör, mindkét részről nagy animozitással, a mi nem csoda, ha meggondoljuk, hogy e pörnek nemcsak magánjogi, hanem történelmi, nemzetiségi és közjogi természete is van. Az 1871 évi Lili. t. ez. 82 §-ában arra lett utasítva az igazságügy miniszter, hogy az itt fenforgó kérdést törvényesen rendezi le. Azóta tizenöt év telt el, Brassó városára nézve a bitorlás tizenöt éve, a hétfaluk népére nézve a rohamos elszegényedés tizenöt éve. Mint értesülünk — s informácziónk alaposságában nincsen okunk kételkedni — a közelebbi napokban oly hatósági lépések történtek, melyek a kérdés végleges megoldását bámulatos rohamossággal siettetik, s a szegény , hétfalusi magyar csángóknak csodálatra méltó tapintattal adják kezébe a koldusbotot. Ugyanis Henter Gábor, a hétfalusiak szolgabirája képviselőtestületi gyűlést hivatott össze , mind a hétfaluban, ahol is mindenik gyűlésen megjelent a felulbiró, az esküdt és egy két tag. Megjegyzendő, hogy csak az egy Hosszúfaluban 40 tagból, a többi hatközségben 20—20 tagból áll a képviselőtestület. Az összegyűlt egy-két embert igy világositotta föl a szolgabiró : „A méltóságos gróf főispán úr látta az igazságügyminiszternél azon törvényjavaslatot, melyet az 1871. évi Lili. t. ez. 82. §-sa értelmében köteles beadni s ezen javaslat a két falukra nézve határozottan káros és hátrányos. jobb tehát most kibékülni Brassó várossá-val, mint bevárni ama káros javaslatot.“ A kapacitáczió ezen neme hatott. Hogy is ne hatott volna. Hiszen a szolga- biró mondja hivatalos helyiségben, már pe-dig a szolgabiró hatalmas úr ; aztán a főis- pán nevében mondja a mit mond, már pedig a főispán még hatalmasabb úr ; végre ] az igazságügyminiszter tekintélyével takarja be az egész ügyet, már pedig azigazság- ügyminiszter a leghatalmasabb úr. Miként állana szembe egy szegény csángó, aki szekerességre jár Romániába, juhokat őriz a havasokon, s a „törvény 11 alatt nem ért egyebet, mint komisziót, amelynek fizetni kell, kataszteri becslőt, a kit el kell látni, adószedőt a kinek fizetni kell, dobpergést a mely megfosztja vagyonától, finánczot a ki felkutatja házát, pinczéjét, padlását, szolgabirót a ki utmunkára hajtja, vármegyét mely pótadót szed — miként állana szemben egy ilyen szegény csángó a „törvényyel“ ? Egyetlentörvény“ volt ő előtte, melytől áldást vár 15 év óta, s most azt mondják neki hivatalosan, hogy az a törvény is káros lesz ránézve. Hogyne hitte volna ő ezt el ? Ennél fogva a szolgabiró jegyzőkönyveket diktált mind a hét falu képviselőtestületében s aláíratta azokat a jelen volt egyénekkel. E jegyzőkönyvekben arra kötelezi magát a kétfaluk népe, hogy összes erdeinek egy negyed részét átengedi öröktulajdonul Brassó várossának; a malom és korcsmaregálákra nézve pedig kötelezi magát az 1881-ben meghiúsult egyezség alapjára állani s azt most befejezve, Brassó városának váltság dijat fizetni. Kik és bányán voltak ezen jegyzőkönyvek aláírói ? — A szolgabiró jelenlétében, néhány községi jegyző, néhány falusi biró, az esküdtek és nehány dákoromán pap. Az összes képviselő testületi tagok száma a hét faluban százhatvan ; a hétfaluk népe megközelíti a húszezret. E húszezer lélek és e százhatvan képviselőből jelen volt a gyűléseken összesen harmincz egyén. Mit ajándékozott oda Brassó várossának a szolgabirói preszió alatt e harmincz egyén ? —4011 hold szántót és kaszálót, 15000 hold erdőt, 7500 hold legelőt és a regálé kérdésben az 1881-iki meghiúsult egyezkedés pontozatait véve alapul — kerek számban 382.000 forint váltságdíjat. Vagyis Brassó város kap ajándékba a házfaluk népétől — a szántó holdját 50 írtba, az erdő holdját 30 ba és a lgelőét 20 írtba számítva, a regaleváltsággal együtt egy millió 2055 forintot ! Igenis ajándékba. Bizonyítja száznál több törvényszékileg megaskotott tanú ; bizonyítja II. Endre királyunk adománylevelén kezdve 1834-ig számos kiváltságlevél, királyi döntvény és határozat, hogy a Hétfaluk népe mindig határőrök voltak és sohasem úrbéresek ; hogy községük, földjük és lakosságuk ép olyan szabad volt, mint a székely nép és a brassóvidéki szabad polgárok; hogy Brassóváros közönsége, a Hátfaluk területén levő erdőket és legelőket soha sem tartotta allodiális birtoknak, azokat ilyenekül soha sem kezelte, soha sem használta, soha semt pásztoroltatta , hogy, megfelelőleg az 1845—47-iki V. t. ez. 2 dik §-ának, az 1869 évi regulativem punktumok III. szakasza 5-dik pontjának és az 1871 évi Lil. t. ez. 70. §-ának, Hétfalu egész területén, minden erdőt és legelőt egész 1848-ig s azután 1876-ig minden egyes község, örök időkön