Ellenzék, 1888. július-december (9. évfolyam, 150-300. szám)

1888-11-22 / 269. szám

Kilenczedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belmagyar utcza 47-e sik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ »ELLENZÉK« ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . Id t­rt. II Negyedévre . . 4 írt. Félévre ... 8 írt. || Egy hóra helyben­­ írt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnep­napokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP, 269. szám. Kolozsvár, csütörtök, november 22 1888. KIADÓ­HIVATAL: Kolozsvárit, Belközép utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy­­ czentiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hir­detés után 30 kr. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. A magyar esküdtszék. (Két czikk.) I. A kolozsvári esküdtszék tegnap egy sajtó útján elkövetett becsület­sértési perben mondott ítéletet. Az esküdtszék szavazata az egyik kérdésben az volt, hogy nyolcz szóval négy ellenében megállapították a becsületsértés vétségét, s ennek daczára hat szóval öt ellenében a vád­lottat nem vétkesnek nyilvánították. Igaz, az esküdtek sem a törvény­nek, sem valamely jogszolgáltatás, vagy erkölcsi fórumnak nem tartoznak fele­lősséggel a szavazataikért. A törvény csak annyit kíván, hogy legjobb meggyőződésük és igaz lelkiis­meretük szerint mondják ki a vétkest, ha a vádlottat vétkesnek tartják, vagy mentsék fel a vád alól, ha hitük sze­rint büntelennek ítélik. Ahhoz tehát a törvényes jog szempontjából szólani nem lehet, hogy ítéletük kimondásában a törvényesség, vagy a jog fogalmának megfeleltek-e, vagy hogy a bűnösség megállapítása és a vétkesnek kimondásában a szigorúan jogi következetesség kívánalmait respek­tálták-e vagy sem. Felelősséggel az esküdtek kizáró­lag a saját lelkiismeretüknek tartozván, nekünk sem a törvényesség sem az anyagi jog szempontjából az ítéletük­kel szemben rekriminácziókra nincs jogunk. És e tekintetben kifogást a ver­­dictjük ellen nem is emelünk. Azt azonban már határozottan hi­báztatnunk kell részben a közerkölcsi­­ség, részben jogintézményeink s főleg a sajtószabadság alapelveinek, s a jogintéz­mények biztonságának szempontjából, hogy az esküdtek ítéletük kimondásá­nál más, mint a szabad meggyőződésük és a magán lelkiismeretük parancsolta követelményeken kívül, más szempon­toknak egyáltalán ne hódoljanak meg. A törvény ugyanis épen azért bíz­ta ily természetű kérdéseknek eldönté­sét az esküdtekre, mint szabad és füg­getlen polgárokra, mert ily ügyekben a polgárok lelkiismerete biztosabban ítélhet, mint a­hogy a rendes bírósá­gok a törvény­szabványok alapján ítél­hetnének. A törvény tehát, mely az esküdt­széki intézményt Magyaroszág jogins­­tituc­ió sorába behelyezte, feltételezte azt, hogy a polgárok szabad lelkiisme­retében egy igazságos ítélet kimondá­sának teljesebb garanc­iái találhatók meg, mint a törvény holt betűiben. Mi is várjuk ezt az elvet. Nekünk is az a meggyőződésünk, hogy a pol­gári lelkiismeret alaposabban megta­lálhatja ilynemű becsületbeli konfliktu­­sok zavarából a kibontakozás útját, mint a törvény szabványai, melyek nem min­den ilyen esetben állíthatják helyre a megzavart erkölcsi egyensúlyt, vagy a megbontott jogrendet. De mikor ez az elvet hangoztatjuk, ugyanakkor lehetetlen elfojtanunk ama hitünket, hogy a kolozsvári esküdtszék­nek tegnap, s ezt megelőzőleg is már több ízben kimondott ítélete úgy az anyagi igazság, valamint a bevett jog­elmélet s főleg a közmorál szempont­jából a kritikát egyáltalán nem állja ki. Mert mit tett tegnap is az es­küdtszék? Ama kérdésre, hogy foglaltat­ik-e becsületsértés a czikkben, vagyis fenn­forog e a konkrét bűneset az esküdtek többsége igennel válaszolt. Arra a kérdésre pedig: vétkes-e tehát a vád­lott az esküdtek által is konstatált be­csületsértés vétségében ugyancsak az esküdtek többsége nemmel felelt. Mit jelent ez az ítélet a való­ságban ? Azt, hogy az esküdtszék mene­külni hagyja a bűnösöket, a­helyett, hogy a bűnt megtorolná. Azt, hogy az esküdtszék felmentő szavazatával formaszerűen bűnre csá­bítja az embereket. Azt, hogy az esküdtszék a szó teljes értelmében demoralizálja amúgy is romlott társadalmunkat, mert nyíl­tan szentesíti azt az elvet, hogy a ma­gyar társadalomban büntetés nél­kül lehet bűnös cselekedete­ket végre­haj­tani. Azt jelenti az ilyen esküdtszéki ítélet, hogy a magyar társadalomban a polgári becsület végelsrel, s hogy a magyar társadalomban az egyéni és a közpolgári becsület megrablói és be­­piszkolói szabadon garázdálkodhatnak. Más szóval, hogy ebben az amúgy is korrumpált társadalmi életben a becsü­letbeli sérelmek számára megfelelő kor­­rektívum még a polgárok szabad lelki­ismeretében sem található fel. Ezt czélozták az esküdt urak, a­kik daczára a bűnösség megállapításá­nak kimondták a vádlottra az ártatlant? Az volt a czéljuk, hogy nyilváno­san is dokumentálják a polgárok élő lelkiismeretének teljes megbízhatlan­­ságát ? Az volt a czéljuk, hogy a magyar társadalomban a polgári becsületet nyíl­tan kiszolgáltassák a büntetlen táma­dások czéltáblájának ? Hát hiszen mikép menthető bár csak az élő lelki­ismeret ítélőszéke előtt is az az eljárás, hogy míg egyfelől a bűnösséget megállapítják, de egyúttal a bűnöst avatják fel az igaz ügy már­­tírjává ? Hiszen ha az élő lelkiismeret nem pirul is önmaga előtt ily elvek szente­sítése miatt, legalább a köztisztesség és a rendezett jogállam törvényes intéz­ményeibe helyezett közbizalom­i követel­ményei iránt tartoznak annyi respek­­tussal, hogy erkölcstelen ir­ányzatok lábrakapását egy jogintézmény keretén belől ne segítsék elő. Hiszen a legelemibb jogi fogalm­ak szerint is annyi következetesség megvárható az esküdtektől, hogy vagy a bűnösséget ne állapítsák meg, ha az a hitük, hogy a­ki azt a tényt elkö­veti ártatlan; vagy ha megállapít­ják a bűnt, mondják ki azt is, épen a lelkiismeretük megnyugta­tása végett, hogy a­ki bűnt követ el, az bűnhődjék is érte. De elismerni a büntethető cselekmény fennforgását, elismerni, hogy a vádlott e ténye által megsértette a polgári becsületet és megzavarta a törvényes jogrendet s be­­szenynyezte a közmorált s ugyanakkor utat nyitni a bűnösnek a menekülésre, ez bármint értelmezzük, egy jelentő­ségű a részhajlamú embereknek bűnre való felbátorításával. Ha ezért avatta törvénynyé a nem­zet az esküdtszéki intézményt, akkor valóban elszomorító dolog tapasztalni , mekkora tévedés volt a törvény meg­alkotóitól feltételezni, hogy ennek — a különben liberális és megbízható — in­tézménynek az áldásait élvezhetni is fogják az egymást követő nemzedékek. Ne hitessük el ily példák nyomán a rajtunk kívül álló világgal, hogy a magyar nemzet éretlen még a szabad intézményekre, s hogy a közszabadsági institucziókban rejlő erőket nem képes a maga­s főkép a közmorál javára igaz­ságosan kihasználni. Egy jogász. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1888. November 22 Első szerelem. ... És kivéve könyvtárából Horac mű­veinek egy példányát, melynek levelei közt elszáradt virágok hevertek, ez emlékeztető so­rokat irt abba: Tizenhat éves voltam. Nyúlánk, barna, gyönge teremtmény. Elpirultam a legközö­nyösebb szóra, a legkisebb nézésre, semmiért; az a gondolat, hogy néznek, képes volt ar­­c­omban kergetni a vért. Egészen leány ter­mészetem volt. Ártatlan valék, mint a ma született bárány, semmi sem zavarta korábbi éveim tisztaságát és vidámságát, olyan csöndes, hullámnélküli volt az, mint a tó felszíne, me­lyet nem érint az enyhe szellő, s a­mely elé­gedett, ha visszatükrözheti a csillagos eget. Tizenhárom éves koromig szüleim fi­gyelmes gondozása alatt éltem. Mikor gyön­ge egészségem megenged, a közeli városba mentem tanulmányaim tovább folytatása végett. Elszorult a szívem, mikor magamra ma­radtam abban a komor intézetben, olyan el­hagyatottnak éreztem magamat, távol az anyai szeretet gyöngéd melegétől. Félénk természe­tem távol tartott a játéktól, s a durva tré­fától. Külön életmódot választottam magam­nak, a­melyben a munka összevegyült az áb­rándozással. Kerültem a tanárokat és tanuló­­társaimat, a­kik engem valódi különcznek tartottak. Egyetlen barátom volt, Bélának hívták. Két évvel idősebb volt, mint én, de ugyan­azon osztályba járt, papságra készült. Igen­­ vallásos, olvasott fiú volt,én mindig szomorú­nak és melancholicusnak láttam. Ő adott ne­kem tanácsot, s atyailag megdorgált szelíd szavaival, melyek annyira hatottak fiatal, élénk képzeletemre. Igen sokat olvastam, legkedvenczebb ol­vasmányaim a költők művei voltak, s végtére annyira beleéltem magam az ő világukba, hogy azt hittem, mikép én is költő vagyok. Áb­rándjaimban vágyódtam az ismeretlenek után, messze s föld porától a kikutathatlan sphae­­rák felé. Tetszett nekem képzeletemnek ez a merész szárnyalása. Gyakran éjjelenként föl­ébredtem, s fehér függönyömet félre húzva sóhajtoztam a hold után. Igen, mert a vég­nélküli, égető szerelmi sóvárgás foglalta el egész valómat. Először szeretni­­ van-e ennél költőibb korszaka az életnek ? Hogyan, éltünk-e egy­­átalában azelőtt ? Mi volt egyéb a múlt, mint egy fárasztó álomlátás, melyből most egyszer­re fölébredtünk. Mily gyönyörteljes ébredés ! Az első szívdobbanás hírül hozta, hogy csak­­ugyan élünk és nem álmodunk. Szívünkben hordozzuk az eget, a föld millió és millió virágait. A napsugarakban csillogó bogárká­kat szemlélve, vagy a madárdalt hallgatva arra gondolunk, a­kik nélkül szívünk nem élhet. Mindig csak ő ! Először szeretni ! Előttem ez a szó szer­fölött kedve­s volt. Én a szerelmet oly légies­nek, oly tisztának képzeltem, a­mi mellett a platonismus nem lehetett egyéb, mint durva, közönséges érzelem. A nőt imádásra méltó je­lenségnek tartottam, a­kit bámulnunk kell, a­nélkül, hogy érintenek. Ábrándjaimnak Elvi­rája csakhamar testet öltött. Íme hogyan. A terjedelmes épület, a­melyben csak­nem fogoly valél, a külvárosban igen szép helyen feküdt, annyi lakosztálylyal volt ellát­va, hogy kétszáz tanuló kényelmesen elfért benne. A hársak és ákáczokból árnyékolt két nagy udvar az épület középrésze által válasz­tatott el egymástól, s az egyik gyümölcsfák és virágokkal volt rakva. Az udvar aljában egy cserjékkel takart kicsiny ajtó , nyílott a bodza, fagyai és loncz által szegélyezett külső sétányra, a­mely az intézettel összefüggésben álló fürdőházhoz ve­zetett. E gondozott hely természetesen zárva volt a tanulók előtt, a­kik csak szép időben jelenhettek ott meg pár órára egy tanitó fel­ügyelete alatt. Nekem gyakori főfájásaim voltak s ezért az orvos meghagyta, hogy hetenként kétszer fürdőt vegyek. Tehát kivétettem a szabály alól s kedden és pénteke­n, mialatt tanulótár­­s­am az estel­ tanulással voltak elfoglalva jár­kálhattam a kedves helyen, élvezve a virá­gok illatát s a madarak énekét, sőt a beteg­ápoló azt is megengedte, hogy egy órával később térjek szobámba. Még most is magam előtt látom a sá­padt betegápolót, beesett arczával, melyre a sok bánat mély barázdákat vont, fekete posztó ruhájával és kék sipkájával. Mindig kelleme­sen emlékezem vissza a vele töltött órákra, melyek úgy tűnnek föl előttem, mint a sza­badság órái. Nagyon tetszett nekem a fürdőház, mely­nek tiszta földszinti ré­sze számozott szobács­kákra volt felosztva s ezek igen élénkek va­­lának a járó­kelő gyöngélkedők zajától s a viz csobogásától. Az első szoba előtt a gaz­dag Szépfalviné csevegett valami huszártisz­tekkel. Május vége felé járt. A jáczintok virá­gokkal borítva álltak a rhododendronok, ba­zsarózsák és orgonafák mellett. A távolban a zörgő mogyoró és vadcseresznye fák ölelkez­tek össze. Egy napon a betegápoló későn jővén, félénken barangoltam a kertben, bá­mulva a szebbnél szebb virágokat. Egyszerre megállottam, felemeltem fejemet s megláttam, hogy a bejárat melletti padon egy nő ül, Elvira, igen Elvira testestől lelkestől, azaz Szépfalvinénak fiatal, tizennyolcz éves leánya, a­ki világos ruhájában úgy néz ki, mint egy rózsabimbó. Éreztem, hogy elpirulok, egy pillanatra azonban mégis megállottam bámulni ez égi jelenséget. Majd megpillantva a betegápolót, teljes erőmből futottam hozzá s egészen fel­izgatva érkeztem az intézetbe. E nem remélt találkozást követő napo­kon elfogult és szomorú valók. Elhanyagol­tam dolgaimat úgy, hogy Béla azt kérdé tő­lem : — Te, mi történt veled ? Mély, mystikus hangon, minden tartóz­kodás nélkül válaszoltam néki: — Szerelmes vagyok barátom. És valóban szerelmes valék, a magam módja szerint, azaz minden ideális és poeticus érzelmem egy élő lény felé irányult, a­kit képzeletemben felruháztam minden szépség és kedvességgel. Kétség és remény közt vártam a pillanatot, a­melyben a sors megengedi, hogy vele talán beszélhessek ... Pénteken kiváló gondot fordítottam öl­tözékemre, fölvettem ünneplő ruhámat s men­tem­ szívdobogva, fürödni. Igyekeztem, hogy a rendes idő előtt ér­kezzem meg, s sétálni kezdtem a kert utáin közeledve a kijárathoz, a­hol először láttam őt. Gondolataimnak hölgye ugyana jylen helyen ült, a­hol a minap­ szemei a pázsitra voltak irányozva. Én mentem, lopva nézve reá. Meg­mertem volna esküdni, hogy szőke fürtöi dicskört képeznek arcza körül, mint Jézusnak a keresztfán. Rövid orra, kicsiny szája, kár­­minpiros ajkai és csinos kis fülei voltak. Az arcza oly üde, oly kedves volt. Imádásra mélt­­ónak találtam. Többször elhaladtam előtte, anélkül, hogy figyelt volna reám­, míg egyszercsak fölemelte fejét. Kalapomat levéve tisztelettel­jesen üdvözöltem. Viszonozta köszönésemet s alig észrevehető mosoly jelent meg ajkain. Merészen hozzá akartam menni, hogy cseveg­jek vele, mikor egy semmirevaló huszártiszt jövetele meghiusitá szándékomat. — Emmi , kiáltá Szépfalviné, s a le­ányka eltűnt . . . Ez este sugárzó arczczal mondom Béla barátomnak : Láttam őt, s ő mosolygott teára. A következő kedden fürdésem nem tar­tott hosszú ideig. Az az édes mosoly egészen felvidított, bizonyos bátorság szállott meg mely legyőzte természetes félénkségemet, sziv­­repesve vágytam találkozni s beszélni vel­e. Szerencsés voltam ! Egyedül volt. — Kisasszony — mondám kalapot emel­ve (rég elkészültem dikeziómra,) a fürdés­enta Politikai hirek. A főrendiház tegnap ülést tartott, me­lyen V­a­y Miklós báró koronaőr elnökölt. Az ősz elnök meghatott hangon emlékezett meg arról a gyászról, mely királynénkat atyja ha­lálával érte. Haynald Lajos bibornok érsek emelkedett szavakkal emlékezett meg a ki­rályné névnapjáról. A főrendek ezután fel­függesztették Cziráky János gr. mentelmi jo­gát, igazolták az újonnan kinevezett főrendi­házi tagokat, s a conver­sióról szóló tör­vényjavaslatot úgy általánosságban mint rész­leteiben elfogadták. A képviselőház egyik alelnöki széke, gr. Bánffy Béla halálával, megüresedett. Miután a kormánypárt mindeddig, (és ez még a de­ákpárti időkben is így volt), azt a praxist követte, hogy a képviselőház két alelnöke kö­zül az egyik erdélyi képviselő legyen, előre látható, hogy ezt a gyakorlatot a jövő­ben is követni fogja Az erdélyi képviselők közzül dr. Kemény János az, kinek meg­választása természets erűen legelőször jutott mindenkinek eszébe. Nemcsak azért, mert dr. Kemény János már volt egy ízben a képvi­selőház alelnöke (nógrádi Szontagh Pállal) hanem azért is, mert alig van valaki, a­ki mancsak a kormánypárt, hanem az egész képviselőház előtt oly tisztelt s oly rokon­szenves alak lenne mint dr. Kemény János. Ő azonban, tekintettel nemcsak korára, ha­nem gyöngélkedő egészségi állapotára is, már az előleges tapogatódzások elől is kitért s a leghatározottabban elutasított minden le­hetőséget arra, hogy az alelnökség elválla­lására hajlandó legyen. A kormánypárt ezek után Horváth Gyula jelöltségét vetette föl s e jelöltség körül máris oly élénken nyilvá­nul a rokonszenv, hogy más jelöltről aligha lesz szó. A büntető törvénykönyv revíziója. Ka­bin y Teofil igazságügyminiszter a büntető törvénykönyv revíziója tárgyában a kir. kú­riához intézett fölhívást, mire a kúrián a vé­lemény megszerkesztésére Daruváry Ala­jos kúriai másodelnök elnöklete alatt bizott­ság alakult, melynek tagjai: Tóth Lőrinc­, Szentgyörgyi Imre és Osz­trovszky József tanácselnökök, Suhay Imre és Sélley Sándor kúriai bírák, jegyző dr. Vasdényey Géza. A bizottság hétfőn délután kezdte meg műkö­dését, s a vélemény elkészüléséig minden má­­sodnap ülést tart. Csak! Azon megnyugtató értesítések mennek Berlinből világgá, hogy csak nyolc­­­van millióra rúgnak a rendkívüli katonai ki­adások. Ebből 50 millió a hadseregre és az 50 millióból 30 az erődítésekre és kaszár­nyákra fordíttatik. A tengerészetnek 5 millió jut, a stratégiai vasutakra 12 millió, az el­­zász-lotharingiai birodalmi vasutakra 3 millió. Tüzérségi czélokra a rendes előirányzatnál többet nem fordítanak. A többi tétel is azt mutatja, hogy a rendkívüli hitelnek nincs nyugtalanító jellege. A kegyes czár. A bolgár emigránsoknak mérvadó helyről ismét értésükre adták, hogy Oroszország Bulgáriáért többé ujjat sem moz­dít meg, mivel a czár ez országról mit sem akar tudni. Egybehangzik ezzel a »Vjedom­osti« jelentése, mely szerint az orosz diplomáczia Vilmos császár bécsi látogatása után lemondott minden reményről arra nézve, hogy Németország közbenjárjon a bolgár kérdésben és Bulgáriát Oroszország­ra nézve elveszettnek tekintette. Az orosz diplomaták többsége már megbé­­kült a bolgár kérdésben történt fiaszkóval , csak kevesen vannak, a­kik még bíznak a jövőben. A Véres pénz. A berlini sajtó, legma­gasabb helyről történt intézkedés következté­ben be fogja szüntetni támadásait az orosz kölcsön ellen. Az orosz értékek erre egy há­romnegyed márkával emelkedtek. Egyveleg. A diplomáczia köréből. A király Tran­­tenberg Szilárd bárót, rendkívüli követet és meg­hatalmazott minisztert, a dán királyi udvarhoz rendkívü­li követté és meghatalmazott miniszterré nevezte ki, A­hol álmodnak. A pápa legközelebb en­­ciklikát fog kibocsátani, melyben a nagyhatalma­kat felhívja az általános lefegyverkezésre, ingadozik a román kormány. A senatus és a kamara elnöke a király tanácsában Rosettit fogják a miniszterelnökségre ajánlani. Szerbiában a választások minden jel sze­rint a haladó párt nagy győzelmével fognak végződni. Greist tudóst, 50 éves jubileuma alkalmá­val a német császár nevében meglátogatta G­o s­z- t e­r kultuszminiszter, s felséges ura szerencse­­kivánatait fejezte ki. Közoktatásügyünk. Mikor adósság­halmozó és defic­ites gaz­dálkodását védi a kormány, rendszerint arra alapítja védekezését, hogy két évtized óta milyen sokat haladt az ország. Nagy haladást tett a magyar társadalom két évtized óta, az igaz. De ez jórészt a saját érdeme, mert a maga legvégső erőfeszítésével létesítette és tartja fönn a közművelődési in­tézményeket, melyekre igénye van és melye­ket folyást szaporít tehetségéhez képest. Ha­nem az állam a legkevesebbet teszi e téren. Sehol nem látjuk a kormánynak azt a törek­vését, hogy a társadalmat a közművelődés utáin azzal a lelkes áldozatkészséggel vinné előbbre, melyre oly égető szükség volna min­denfelé. Ellenkezőleg, a budget készítésénél és érvényesítésénél a legvégzetesebb szűkkeblű­­ség vezeti a kormányt. Az a jelszava és a titka bécsi kegyelt­­ségének, hogy minél kevesebbet fordít az or­szág belügyi és közművelődési szükségleteire, ellenben minél többet a közös hadsereg­re, melynek éppen most dobja oda áldozatul az intelligens ifjúságot és ezzel a magyar társadalomnak legféltettebb érdekeit. Megdöbbentő és kétségbeejtő az, amit a Tisza-kormány tesz. Mikor a legvégsőig megfeszíti az adósrófot, mikor a hallatlanul

Next