Ellenzék, 1888. július-december (9. évfolyam, 150-300. szám)
1888-11-22 / 269. szám
Kilenczedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belmagyar utcza 47-e sik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ »ELLENZÉK« ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . Id trt. II Negyedévre . . 4 írt. Félévre ... 8 írt. || Egy hóra helyben írt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP, 269. szám. Kolozsvár, csütörtök, november 22 1888. KIADÓHIVATAL: Kolozsvárit, Belközép utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy czentiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. A magyar esküdtszék. (Két czikk.) I. A kolozsvári esküdtszék tegnap egy sajtó útján elkövetett becsületsértési perben mondott ítéletet. Az esküdtszék szavazata az egyik kérdésben az volt, hogy nyolcz szóval négy ellenében megállapították a becsületsértés vétségét, s ennek daczára hat szóval öt ellenében a vádlottat nem vétkesnek nyilvánították. Igaz, az esküdtek sem a törvénynek, sem valamely jogszolgáltatás, vagy erkölcsi fórumnak nem tartoznak felelősséggel a szavazataikért. A törvény csak annyit kíván, hogy legjobb meggyőződésük és igaz lelkiismeretük szerint mondják ki a vétkest, ha a vádlottat vétkesnek tartják, vagy mentsék fel a vád alól, ha hitük szerint büntelennek ítélik. Ahhoz tehát a törvényes jog szempontjából szólani nem lehet, hogy ítéletük kimondásában a törvényesség, vagy a jog fogalmának megfeleltek-e, vagy hogy a bűnösség megállapítása és a vétkesnek kimondásában a szigorúan jogi következetesség kívánalmait respektálták-e vagy sem. Felelősséggel az esküdtek kizárólag a saját lelkiismeretüknek tartozván, nekünk sem a törvényesség sem az anyagi jog szempontjából az ítéletükkel szemben rekriminácziókra nincs jogunk. És e tekintetben kifogást a verdictjük ellen nem is emelünk. Azt azonban már határozottan hibáztatnunk kell részben a közerkölcsiség, részben jogintézményeink s főleg a sajtószabadság alapelveinek, s a jogintézmények biztonságának szempontjából, hogy az esküdtek ítéletük kimondásánál más, mint a szabad meggyőződésük és a magán lelkiismeretük parancsolta követelményeken kívül, más szempontoknak egyáltalán ne hódoljanak meg. A törvény ugyanis épen azért bízta ily természetű kérdéseknek eldöntését az esküdtekre, mint szabad és független polgárokra, mert ily ügyekben a polgárok lelkiismerete biztosabban ítélhet, mint ahogy a rendes bíróságok a törvényszabványok alapján ítélhetnének. A törvény tehát, mely az esküdtszéki intézményt Magyaroszág joginstitució sorába behelyezte, feltételezte azt, hogy a polgárok szabad lelkiismeretében egy igazságos ítélet kimondásának teljesebb garanciái találhatók meg, mint a törvény holt betűiben. Mi is várjuk ezt az elvet. Nekünk is az a meggyőződésünk, hogy a polgári lelkiismeret alaposabban megtalálhatja ilynemű becsületbeli konfliktusok zavarából a kibontakozás útját, mint a törvény szabványai, melyek nem minden ilyen esetben állíthatják helyre a megzavart erkölcsi egyensúlyt, vagy a megbontott jogrendet. De mikor ez az elvet hangoztatjuk, ugyanakkor lehetetlen elfojtanunk ama hitünket, hogy a kolozsvári esküdtszéknek tegnap, s ezt megelőzőleg is már több ízben kimondott ítélete úgy az anyagi igazság, valamint a bevett jogelmélet s főleg a közmorál szempontjából a kritikát egyáltalán nem állja ki. Mert mit tett tegnap is az esküdtszék? Ama kérdésre, hogy foglaltatik-e becsületsértés a czikkben, vagyis fennforog e a konkrét bűneset az esküdtek többsége igennel válaszolt. Arra a kérdésre pedig: vétkes-e tehát a vádlott az esküdtek által is konstatált becsületsértés vétségében ugyancsak az esküdtek többsége nemmel felelt. Mit jelent ez az ítélet a valóságban ? Azt, hogy az esküdtszék menekülni hagyja a bűnösöket, ahelyett, hogy a bűnt megtorolná. Azt, hogy az esküdtszék felmentő szavazatával formaszerűen bűnre csábítja az embereket. Azt, hogy az esküdtszék a szó teljes értelmében demoralizálja amúgy is romlott társadalmunkat, mert nyíltan szentesíti azt az elvet, hogy a magyar társadalomban büntetés nélkül lehet bűnös cselekedeteket végrehajtani. Azt jelenti az ilyen esküdtszéki ítélet, hogy a magyar társadalomban a polgári becsület végelsrel, s hogy a magyar társadalomban az egyéni és a közpolgári becsület megrablói és bepiszkolói szabadon garázdálkodhatnak. Más szóval, hogy ebben az amúgy is korrumpált társadalmi életben a becsületbeli sérelmek számára megfelelő korrektívum még a polgárok szabad lelkiismeretében sem található fel. Ezt czélozták az esküdt urak, akik daczára a bűnösség megállapításának kimondták a vádlottra az ártatlant? Az volt a czéljuk, hogy nyilvánosan is dokumentálják a polgárok élő lelkiismeretének teljes megbízhatlanságát ? Az volt a czéljuk, hogy a magyar társadalomban a polgári becsületet nyíltan kiszolgáltassák a büntetlen támadások czéltáblájának ? Hát hiszen mikép menthető bár csak az élő lelkiismeret ítélőszéke előtt is az az eljárás, hogy míg egyfelől a bűnösséget megállapítják, de egyúttal a bűnöst avatják fel az igaz ügy mártírjává ? Hiszen ha az élő lelkiismeret nem pirul is önmaga előtt ily elvek szentesítése miatt, legalább a köztisztesség és a rendezett jogállam törvényes intézményeibe helyezett közbizalomi követelményei iránt tartoznak annyi respektussal, hogy erkölcstelen irányzatok lábrakapását egy jogintézmény keretén belől ne segítsék elő. Hiszen a legelemibb jogi fogalmak szerint is annyi következetesség megvárható az esküdtektől, hogy vagy a bűnösséget ne állapítsák meg, ha az a hitük, hogy aki azt a tényt elköveti ártatlan; vagy ha megállapítják a bűnt, mondják ki azt is, épen a lelkiismeretük megnyugtatása végett, hogy aki bűnt követ el, az bűnhődjék is érte. De elismerni a büntethető cselekmény fennforgását, elismerni, hogy a vádlott e ténye által megsértette a polgári becsületet és megzavarta a törvényes jogrendet s beszenynyezte a közmorált s ugyanakkor utat nyitni a bűnösnek a menekülésre, ez bármint értelmezzük, egy jelentőségű a részhajlamú embereknek bűnre való felbátorításával. Ha ezért avatta törvénynyé a nemzet az esküdtszéki intézményt, akkor valóban elszomorító dolog tapasztalni , mekkora tévedés volt a törvény megalkotóitól feltételezni, hogy ennek — a különben liberális és megbízható — intézménynek az áldásait élvezhetni is fogják az egymást követő nemzedékek. Ne hitessük el ily példák nyomán a rajtunk kívül álló világgal, hogy a magyar nemzet éretlen még a szabad intézményekre, s hogy a közszabadsági institucziókban rejlő erőket nem képes a magas főkép a közmorál javára igazságosan kihasználni. Egy jogász. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1888. November 22 Első szerelem. ... És kivéve könyvtárából Horac műveinek egy példányát, melynek levelei közt elszáradt virágok hevertek, ez emlékeztető sorokat irt abba: Tizenhat éves voltam. Nyúlánk, barna, gyönge teremtmény. Elpirultam a legközönyösebb szóra, a legkisebb nézésre, semmiért; az a gondolat, hogy néznek, képes volt arcomban kergetni a vért. Egészen leány természetem volt. Ártatlan valék, mint a ma született bárány, semmi sem zavarta korábbi éveim tisztaságát és vidámságát, olyan csöndes, hullámnélküli volt az, mint a tó felszíne, melyet nem érint az enyhe szellő, s amely elégedett, ha visszatükrözheti a csillagos eget. Tizenhárom éves koromig szüleim figyelmes gondozása alatt éltem. Mikor gyönge egészségem megenged, a közeli városba mentem tanulmányaim tovább folytatása végett. Elszorult a szívem, mikor magamra maradtam abban a komor intézetben, olyan elhagyatottnak éreztem magamat, távol az anyai szeretet gyöngéd melegétől. Félénk természetem távol tartott a játéktól, s a durva tréfától. Külön életmódot választottam magamnak, amelyben a munka összevegyült az ábrándozással. Kerültem a tanárokat és tanulótársaimat, akik engem valódi különcznek tartottak. Egyetlen barátom volt, Bélának hívták. Két évvel idősebb volt, mint én, de ugyanazon osztályba járt, papságra készült. Igen vallásos, olvasott fiú volt,én mindig szomorúnak és melancholicusnak láttam. Ő adott nekem tanácsot, s atyailag megdorgált szelíd szavaival, melyek annyira hatottak fiatal, élénk képzeletemre. Igen sokat olvastam, legkedvenczebb olvasmányaim a költők művei voltak, s végtére annyira beleéltem magam az ő világukba, hogy azt hittem, mikép én is költő vagyok. Ábrándjaimban vágyódtam az ismeretlenek után, messze s föld porától a kikutathatlan sphaerák felé. Tetszett nekem képzeletemnek ez a merész szárnyalása. Gyakran éjjelenként fölébredtem, s fehér függönyömet félre húzva sóhajtoztam a hold után. Igen, mert a végnélküli, égető szerelmi sóvárgás foglalta el egész valómat. Először szeretni van-e ennél költőibb korszaka az életnek ? Hogyan, éltünk-e egyátalában azelőtt ? Mi volt egyéb a múlt, mint egy fárasztó álomlátás, melyből most egyszerre fölébredtünk. Mily gyönyörteljes ébredés ! Az első szívdobbanás hírül hozta, hogy csakugyan élünk és nem álmodunk. Szívünkben hordozzuk az eget, a föld millió és millió virágait. A napsugarakban csillogó bogárkákat szemlélve, vagy a madárdalt hallgatva arra gondolunk, akik nélkül szívünk nem élhet. Mindig csak ő ! Először szeretni ! Előttem ez a szó szerfölött kedves volt. Én a szerelmet oly légiesnek, oly tisztának képzeltem, ami mellett a platonismus nem lehetett egyéb, mint durva, közönséges érzelem. A nőt imádásra méltó jelenségnek tartottam, akit bámulnunk kell, anélkül, hogy érintenek. Ábrándjaimnak Elvirája csakhamar testet öltött. Íme hogyan. A terjedelmes épület, amelyben csaknem fogoly valél, a külvárosban igen szép helyen feküdt, annyi lakosztálylyal volt ellátva, hogy kétszáz tanuló kényelmesen elfért benne. A hársak és ákáczokból árnyékolt két nagy udvar az épület középrésze által választatott el egymástól, s az egyik gyümölcsfák és virágokkal volt rakva. Az udvar aljában egy cserjékkel takart kicsiny ajtó , nyílott a bodza, fagyai és loncz által szegélyezett külső sétányra, amely az intézettel összefüggésben álló fürdőházhoz vezetett. E gondozott hely természetesen zárva volt a tanulók előtt, akik csak szép időben jelenhettek ott meg pár órára egy tanitó felügyelete alatt. Nekem gyakori főfájásaim voltak s ezért az orvos meghagyta, hogy hetenként kétszer fürdőt vegyek. Tehát kivétettem a szabály alól s kedden és pénteken, mialatt tanulótársam az estel tanulással voltak elfoglalva járkálhattam a kedves helyen, élvezve a virágok illatát s a madarak énekét, sőt a betegápoló azt is megengedte, hogy egy órával később térjek szobámba. Még most is magam előtt látom a sápadt betegápolót, beesett arczával, melyre a sok bánat mély barázdákat vont, fekete posztó ruhájával és kék sipkájával. Mindig kellemesen emlékezem vissza a vele töltött órákra, melyek úgy tűnnek föl előttem, mint a szabadság órái. Nagyon tetszett nekem a fürdőház, melynek tiszta földszinti része számozott szobácskákra volt felosztva s ezek igen élénkek valának a járókelő gyöngélkedők zajától s a viz csobogásától. Az első szoba előtt a gazdag Szépfalviné csevegett valami huszártisztekkel. Május vége felé járt. A jáczintok virágokkal borítva álltak a rhododendronok, bazsarózsák és orgonafák mellett. A távolban a zörgő mogyoró és vadcseresznye fák ölelkeztek össze. Egy napon a betegápoló későn jővén, félénken barangoltam a kertben, bámulva a szebbnél szebb virágokat. Egyszerre megállottam, felemeltem fejemet s megláttam, hogy a bejárat melletti padon egy nő ül, Elvira, igen Elvira testestől lelkestől, azaz Szépfalvinénak fiatal, tizennyolcz éves leánya, aki világos ruhájában úgy néz ki, mint egy rózsabimbó. Éreztem, hogy elpirulok, egy pillanatra azonban mégis megállottam bámulni ez égi jelenséget. Majd megpillantva a betegápolót, teljes erőmből futottam hozzá s egészen felizgatva érkeztem az intézetbe. E nem remélt találkozást követő napokon elfogult és szomorú valók. Elhanyagoltam dolgaimat úgy, hogy Béla azt kérdé tőlem : — Te, mi történt veled ? Mély, mystikus hangon, minden tartózkodás nélkül válaszoltam néki: — Szerelmes vagyok barátom. És valóban szerelmes valék, a magam módja szerint, azaz minden ideális és poeticus érzelmem egy élő lény felé irányult, akit képzeletemben felruháztam minden szépség és kedvességgel. Kétség és remény közt vártam a pillanatot, amelyben a sors megengedi, hogy vele talán beszélhessek ... Pénteken kiváló gondot fordítottam öltözékemre, fölvettem ünneplő ruhámat s mentem szívdobogva, fürödni. Igyekeztem, hogy a rendes idő előtt érkezzem meg, s sétálni kezdtem a kert utáin közeledve a kijárathoz, ahol először láttam őt. Gondolataimnak hölgye ugyana jylen helyen ült, ahol a minap szemei a pázsitra voltak irányozva. Én mentem, lopva nézve reá. Megmertem volna esküdni, hogy szőke fürtöi dicskört képeznek arcza körül, mint Jézusnak a keresztfán. Rövid orra, kicsiny szája, kárminpiros ajkai és csinos kis fülei voltak. Az arcza oly üde, oly kedves volt. Imádásra méltónak találtam. Többször elhaladtam előtte, anélkül, hogy figyelt volna reám, míg egyszercsak fölemelte fejét. Kalapomat levéve tiszteletteljesen üdvözöltem. Viszonozta köszönésemet s alig észrevehető mosoly jelent meg ajkain. Merészen hozzá akartam menni, hogy csevegjek vele, mikor egy semmirevaló huszártiszt jövetele meghiusitá szándékomat. — Emmi , kiáltá Szépfalviné, s a leányka eltűnt . . . Ez este sugárzó arczczal mondom Béla barátomnak : Láttam őt, s ő mosolygott teára. A következő kedden fürdésem nem tartott hosszú ideig. Az az édes mosoly egészen felvidított, bizonyos bátorság szállott meg mely legyőzte természetes félénkségemet, szivrepesve vágytam találkozni s beszélni vele. Szerencsés voltam ! Egyedül volt. — Kisasszony — mondám kalapot emelve (rég elkészültem dikeziómra,) a fürdésenta Politikai hirek. A főrendiház tegnap ülést tartott, melyen Vay Miklós báró koronaőr elnökölt. Az ősz elnök meghatott hangon emlékezett meg arról a gyászról, mely királynénkat atyja halálával érte. Haynald Lajos bibornok érsek emelkedett szavakkal emlékezett meg a királyné névnapjáról. A főrendek ezután felfüggesztették Cziráky János gr. mentelmi jogát, igazolták az újonnan kinevezett főrendiházi tagokat, s a conversióról szóló törvényjavaslatot úgy általánosságban mint részleteiben elfogadták. A képviselőház egyik alelnöki széke, gr. Bánffy Béla halálával, megüresedett. Miután a kormánypárt mindeddig, (és ez még a deákpárti időkben is így volt), azt a praxist követte, hogy a képviselőház két alelnöke közül az egyik erdélyi képviselő legyen, előre látható, hogy ezt a gyakorlatot a jövőben is követni fogja Az erdélyi képviselők közzül dr. Kemény János az, kinek megválasztása természets erűen legelőször jutott mindenkinek eszébe. Nemcsak azért, mert dr. Kemény János már volt egy ízben a képviselőház alelnöke (nógrádi Szontagh Pállal) hanem azért is, mert alig van valaki, aki mancsak a kormánypárt, hanem az egész képviselőház előtt oly tisztelt s oly rokonszenves alak lenne mint dr. Kemény János. Ő azonban, tekintettel nemcsak korára, hanem gyöngélkedő egészségi állapotára is, már az előleges tapogatódzások elől is kitért s a leghatározottabban elutasított minden lehetőséget arra, hogy az alelnökség elvállalására hajlandó legyen. A kormánypárt ezek után Horváth Gyula jelöltségét vetette föl s e jelöltség körül máris oly élénken nyilvánul a rokonszenv, hogy más jelöltről aligha lesz szó. A büntető törvénykönyv revíziója. Kabin y Teofil igazságügyminiszter a büntető törvénykönyv revíziója tárgyában a kir. kúriához intézett fölhívást, mire a kúrián a vélemény megszerkesztésére Daruváry Alajos kúriai másodelnök elnöklete alatt bizottság alakult, melynek tagjai: Tóth Lőrinc, Szentgyörgyi Imre és Osztrovszky József tanácselnökök, Suhay Imre és Sélley Sándor kúriai bírák, jegyző dr. Vasdényey Géza. A bizottság hétfőn délután kezdte meg működését, s a vélemény elkészüléséig minden másodnap ülést tart. Csak! Azon megnyugtató értesítések mennek Berlinből világgá, hogy csak nyolcvan millióra rúgnak a rendkívüli katonai kiadások. Ebből 50 millió a hadseregre és az 50 millióból 30 az erődítésekre és kaszárnyákra fordíttatik. A tengerészetnek 5 millió jut, a stratégiai vasutakra 12 millió, az elzász-lotharingiai birodalmi vasutakra 3 millió. Tüzérségi czélokra a rendes előirányzatnál többet nem fordítanak. A többi tétel is azt mutatja, hogy a rendkívüli hitelnek nincs nyugtalanító jellege. A kegyes czár. A bolgár emigránsoknak mérvadó helyről ismét értésükre adták, hogy Oroszország Bulgáriáért többé ujjat sem mozdít meg, mivel a czár ez országról mit sem akar tudni. Egybehangzik ezzel a »Vjedomosti« jelentése, mely szerint az orosz diplomáczia Vilmos császár bécsi látogatása után lemondott minden reményről arra nézve, hogy Németország közbenjárjon a bolgár kérdésben és Bulgáriát Oroszországra nézve elveszettnek tekintette. Az orosz diplomaták többsége már megbékült a bolgár kérdésben történt fiaszkóval , csak kevesen vannak, akik még bíznak a jövőben. A Véres pénz. A berlini sajtó, legmagasabb helyről történt intézkedés következtében be fogja szüntetni támadásait az orosz kölcsön ellen. Az orosz értékek erre egy háromnegyed márkával emelkedtek. Egyveleg. A diplomáczia köréből. A király Trantenberg Szilárd bárót, rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert, a dán királyi udvarhoz rendkívüli követté és meghatalmazott miniszterré nevezte ki, Ahol álmodnak. A pápa legközelebb enciklikát fog kibocsátani, melyben a nagyhatalmakat felhívja az általános lefegyverkezésre, ingadozik a román kormány. A senatus és a kamara elnöke a király tanácsában Rosettit fogják a miniszterelnökségre ajánlani. Szerbiában a választások minden jel szerint a haladó párt nagy győzelmével fognak végződni. Greist tudóst, 50 éves jubileuma alkalmával a német császár nevében meglátogatta Go sz- t er kultuszminiszter, s felséges ura szerencsekivánatait fejezte ki. Közoktatásügyünk. Mikor adóssághalmozó és deficites gazdálkodását védi a kormány, rendszerint arra alapítja védekezését, hogy két évtized óta milyen sokat haladt az ország. Nagy haladást tett a magyar társadalom két évtized óta, az igaz. De ez jórészt a saját érdeme, mert a maga legvégső erőfeszítésével létesítette és tartja fönn a közművelődési intézményeket, melyekre igénye van és melyeket folyást szaporít tehetségéhez képest. Hanem az állam a legkevesebbet teszi e téren. Sehol nem látjuk a kormánynak azt a törekvését, hogy a társadalmat a közművelődés utáin azzal a lelkes áldozatkészséggel vinné előbbre, melyre oly égető szükség volna mindenfelé. Ellenkezőleg, a budget készítésénél és érvényesítésénél a legvégzetesebb szűkkeblűség vezeti a kormányt. Az a jelszava és a titka bécsi kegyeltségének, hogy minél kevesebbet fordít az ország belügyi és közművelődési szükségleteire, ellenben minél többet a közös hadseregre, melynek éppen most dobja oda áldozatul az intelligens ifjúságot és ezzel a magyar társadalomnak legféltettebb érdekeit. Megdöbbentő és kétségbeejtő az, amit a Tisza-kormány tesz. Mikor a legvégsőig megfeszíti az adósrófot, mikor a hallatlanul