Ellenzék, 1888. július-december (9. évfolyam, 150-300. szám)

1888-11-08 / 257. szám

flilenczedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bflingi’81' utca a 4­7-dik szám, hová a lap szellemi részit illető közlemények czimzendők. AZ »ELLENZÉK« ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre Félévre ■ . 1 ti f'rt. Negyedévre . . 4 frt. . S frt. Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnep­napokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP, 257. szám. Kolozsvár, csütörtök, novembe­r 8 1888. KIADÓ­HIVATAL: Kolozsvárt!, Belközép utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy 1­1 c­entiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hir­detés után 30 kr. Nyílttéri czikkek pannoni­ sora után 20 kr. fizetendő. Kis kamat , nagy adósság. Tisza Kálmán ugyancsak gőzerővel . J A n ép ezért kevés szerencsével dol­gozik azon, hogy a magyar államház­tartás testén állandó sebet képező de­­fic­itet eltüntethesse. A különböző adónemek túlhajtott fokozásán kívül a szükségletek mérsék­lése,­s a kiadások apasztása által véli a defic­ites állapotot megszüntetni. Legnagyobb kiadásainkat a kato­nai szükségletek és az államadóssági kamatok képezvén Tisza pénzügyi poli­tikája különösen újabb időben arra irá­nyult, hogy valamiképen ezt a túlságos kamatfizetést csökkentse. A Tisza e tárgyban a tegnapelőtt is­ beterjesztett s a conversióról szóló törvényjavaslatban állapítja meg ama gyógyszereket, melyekkel defic­ites ál­lapotunkon segíteni vél, úgy találja, hogy a­ki az adóssá­gait egy kézbe tömegesíti, a­ki kamat­láb leszállítást, vagy fizetési terminus meghosszabbítását tudja kieszközölni a hitelezőinél, hát az az ember idő foly­tán csak megmenekszik valahogy a pénz­ügyi kalamitásoktól. Tisza ezen conversio törvényjavas­lattal voltaképen azt vette czélba, hogy az ország fizetési képességét meghosz­­szabbítsa, s adósságának terheit meg­­könyítse. Pedig Tisza Kálmán ez újabb tervének életrevalóságában ép úgy csa­lódik, mint annyi más kezdeményezés­ben, melyet az ország boldogítására eszelt ki immár 13 éves kormányzata alatt. Mert tudni való, hogy az a fináncz operáczió, mely a conversióról szóló­­törvényjavaslatban körül iratik a vég­­k­ép eredm­ényében nem hogy kedvezőbbé is tenné financziális helyzetünket, hanem­­ egyenesen újabb terhek elválalását kon­­templálja. Első látszatra tűnik csak fel olybá ez a művelet, mintha az állam­adóssági tőkék konvertálása egyértelmű lenne a teher megkevesbütése, vagy épen adósságaink megfogyatkozásával. A dolog a valóságban úgy áll, hogy államadósságaink tőkeösszege egy fillérrel sem apad, a kamatláb sem kis­­sebbedik csak annyi előny származik ebből a műveletből, hogy ezentúl a­mit Péternek, Pálnak, Bleichrödernek, Rott­­schildnak fizettünk, most csak Rottschild­­nak fogjuk fizetni, sőt még azt a ke­gyet is megnyerjük, hogy Rottschild úrék ezentúl könnyebben és többet fog­nak nekünk hitelezni, mint eddig, s nem kell minden potom millióért berlini vagy bécsi bankárokhoz szaladgálnunk. E­nnyiben tehát a helyzetünk két­ségkívül kényelmesebbé van téve. És ha a kényelem egyértelmű a terhek apadásával még abba az illúzióba is ringathatjuk magunkat, hogy a ter­he­ink mérlege is javul. Az állam különböző vasúti kölcsö­nök és földtehermentesítési járulékok szu­tán 463,134,436 írttal tartozik. En­nek évi kamatja és törlesztési hányada kitesz 35.760,1­68 frtot. Hogy ezentúl ez az évi törlesztési összeg kissebb legyen Tisza azt mondja Rottschildéknak : Urak! Magyarország tartozik nektek 463 s néhány százezer forinttal. Ezentúl tartozni fog például 609 millióval, de ezt a summát nem 15 vagy 20, hanem 60—80 év alatt­­ fizeti vissza. Valamivel kevesebb kama­tot kaptok a pénzetek után ezentúl, de felemelem a követelésiek tőkeösz­­szegét. Legyetek gazdagabbak. Kétségtelen, hogy egy ily fajta művelet neveztethetik ugíran fináncz műnyelven converziónak, de magyarul azt jelenti: Új adós­ágcsinál­ás. Mert a laikus ész is megértheti a Tisza converzió javaslatának elolvasása után, hogy itt voltaképen adósság­sza­porításról, s némi időnyerésről van szó. A tőke megszaporíttatik, a kamatfize­tési idő kinyújtatik, az évi törlesztési hányad apad, de az adósság nő és a fizetési kötelezettség időtartama 20 év­ről, 80 évre kiterjesztetik. Ha ebben a műveletben, mi a szá­mokban kimutatható és gyakorlati ér­tékkel bíró pénzügyi eredmény, azt értse meg az, a­ki Tisza tervének mélyére jobban belát, mint a mi szemeink, me­lyek csak az újabb terheket fedezik fel e nagyra tartott manipuláczióban. De még ettől is eltekintve, ha mindjárt volna is valamelyes számbeli eredménye az operácziónak, már csak az, hogy Tisza a magyar államot for­­rá­szerűen kiszolgáltatja ez üzelmek ré­vén a Rottschildoknak s igy függőségi viszonyunk e bankárcsoporttal oly érez­hetővé válik, elég indok arra, hogy e legújabb fináncz találmánytól annak rendje szerint elmenjen a kedvünk. A legszomorubb mindezek után még az is, hogy mig egyfelől kamatfizetési terheinket sem apasztjuk, nem leszünk képesek ezentúl feláldozni magunkat a hitelezők gyámkodása alól; míg ha Tisza e bizonytalan sikerű prolongá­­czió helyett államadóssági tőkéinknek olcsóbb járadékadósságokká alakítását vette volna czélba ez után tetemesebb nyereséget érhetett volna el a kama­toknál és állandóbb rendezését eszkö­zölhette volna pénzügyeinknek, mint úgy, hogy most egyelőre a jelen nem­zedék terhein némileg könnyíthessen, annál többet rak a jövő nemzedékek vállaira, s ezzel még az útját is elzárja annak, hogy ha ő ne­m is, legalább egy szerencsésebb kezű pénzügyminiszter ki­ránthassa a hínárból ezt az adósságok­ba úgy bementett országot. AZ „ELLENZIK“ TÁRCZÁJA. 1868. November 8. Betyár-czsaígoraság. Az 1880. év őszi hadgyakorlatai alkal­mából az aradi várban voltam elszállásolva; mindig kíváncsian tekintgettem a várudvar azon elkerített részére, hol a vizsgálati fogságban levő katona­rabok reggelenként sétájukat szok­ták végezni, és az onnan messze hangzó láncz­­csörrenés a borzalomnak egy kimondhatlan érzetével töltötte el lelkemet. Gyakran elnézegettem azokat a szeren­­csétlen, de szánalmat nem ébresztő, irgalmat nem érdemlő, sápadt, sárgásarczú alakokat, kik lábaikon bilincset csörtetve, szuronyos őrök fedezete mellett végzik a várudvar tisz­­tántartása körül felmerülő munkákat. Hiában igyekeztem magamban számukra sophismák­­kal mentségeket keresni, álhumanitással szá­nalmat, részvétet ébreszteni; kevés kivétel­lel mindegyik arczán viselte a vad szenve­dély, a fékezhetlen, durva állatiasság praeg­­nans kifejezését, és a felszínre vergődő igaz­ság elfogulatlan tiszta érzése azt súgta, hogy a társadalom, a büntetőtörvény ez emberi természetükből, méltóságukból kivetkőzött nyo­morult páriák iránt még nagyon is kíméletes, midőn számukra gondtalan életet, tisztességes ellátást biztosít. Ilyen és ehez hasonló gondolatoktól és eszméktől eltelve kopogtattam be egyszer régi jó­­ismerősöm — a börtönőr — ajtaján. A tágas szobában piros pozsgás, mosolygó ar­­c­ű gyermekek játszadoztak a padlón, gyö­nyörködve a szerte szórt játékszerekben ; a legkisebb, egy szőkefürtü, aprószájú, alig két év­es leányka, harsány kacsagással lovagolt e­gy katonazubbonyba öltözött négykézláb má­szó férfiú hátán, ki ritka kedvteléssel henter­­gett a gyerekek között a földön. ------- -----------„ .. . E kedves idilli jelenet hirtelen áttekin­tése után megkértem a börtönőrt, mutatná meg nekem a többszörös rablógyilkossággal vádolt, vizsgálati fogságban levő Szabó La­jost és engedné meg, hogy vele az ő fel­ügyelete alatt, — röviden beszélhessek. — Nem kell messze fáradnunk, — mon­da az öreg; itt játszadozik épen a gyerme­kekkel. Szabó Lajos neve hallatára felegyenese­dett, katonás állásba vágta magát és szalutál­va alázatosan oda szólott : »Parancsoljon, pró­­fesz úr !« Beszélgetésbe bocsátkoztam vele és az egyenes, nyilt modor, az erőteljes, természe­tes gondolkozásmód, melyet csakhamar ész­leltem nála, eloszlatta irtózatomat és nyu­godtan hallgattam t­őle végig szomorú törté­netét, melynek előadása alatt gyakran tapasz­taltam, mint igyekszik egyszerű, természetes észjárásával elkövetett nagy vétkeit ösztön­­szerüleg, lélektanilag mentegetni és azoknak nagy részét mint a sors elkerülhetlen csapásait következetesen feltüntetni. — Édesapám, az isten nyugtassa, be­csületes, jóravaló gazdaember volt Almos­­don, a­hol születtem és a­hol édesapám halá­láig iskolába jártam; szerettem tanulni, és czimborámmal, Vass Sándorral mindig elsők voltunk, és a tanító úr nagyon kedvelt ben­nünket ; de a­mint édesapám lehunyta a szemét, felfordult világ lett a házunknál ; egy részeges, kártyás, roszhird­ ember járo­­gatott hozzánk, kiben édesanyám kedvét találta, ennek köszönhetem minden bajomat. Kikergettek a házból, étlen-szomjan hagytak, mert édesanyám, mindenét a szeretőjébe tömte volna; gazdátlanabb voltam, mint az eb ; az éhségtől elgyötörve,hideg télviz idején a pajtában kellett halnom, melynek hasadékán a csipős szél úgy üvöltött be, hogy a lelkem is meg­­fagyott. Sándor czim­borám megkanyürült raj­tam és noha ő édesapjával, a szegény nap­számossal egy szegényes tapasztott viskóban lakott, megosztotta velem meleg vaczkát, néha még a betevő falatját is; úgy voltam náluk, úgy tartottak, mint tulajdon magzatukat. Haza nem mertem menni; az az ember, a mig édes­apám keservesen szerzett vagyonából tellett, szünetlenül részeg volt és ha a házba tettem a lábamat, kirugdalt, mintha neki ott több jussa lett volna. Bírtam volna csak a mostani eszemmel, meg a mostani erőmmel, megmár­tottam volna benne tövig a késemet! Lajos szemei ez emlékeknél vadul forogtak, széles melle zihált és szikrázó tekintete bizonyította milyen gyűlölettel gondol arra az emberre vissza. . . Lecsillapulva ismét felvette elbeszé­lése fonalát. — Szomorú volt az én gyerekségem, szomorú a legénykorom is; a­mig a kis va­gyonban tartott, addig ott garázdálkodott a mostohám, mikor az utolsó szögnek is a nya­kára hágtak, ott hagyta anyámat nyomorú­ságba, három neveletlen gyerekkel, betegen, szegényen, kenyérkereső nélkül. Akármilyen volt, mégis csak szülőanyám, így gondoltam magamba, hazatértem hozzá, segítettem bajá­ban, a­mennyire segénységemtől tellett. Azután besoroztak katonának, szegény Sándor czimborámnak majd megszakadt a szíve utánam, ő is be akart állani a ked­vemért, de nem engedtem, mert édes­apjá­nak, a gyámoltalan öregnek ő volt az egyet­len támasztéka, kenyéradója. Berukkoltam Debreczenbe, eltelve keserűséggel, hogy ha már besoroztak, mert nem vittek huszárnak, a mi világéletembe mindig szerettem volna lenni. Annyira gyötrött, annyira bántott a bakamomlér, hogy egy párszor reporton is voltam, hogy tegyenek át a huszárokhoz, de­hogy tettek, pedig ott talán jobban megbe­csültem volna magamat, ha egyéb nem is, de egy lovam lett volna, a­kivel elbeszélgessek. Hazulról csak ritkán hallottam hírt, pe­dig szerettem volna egyet mást halllaui trán­«MVJMMan» dórról, no meg a szeretemről is, mert tetszik tudni, a nélkül az ilyen magaurfajtájú legé­nyek nem igen tudnak meglenni. Bár ne lett volna, bár soha asszonyt ne ismertem volna, nem lennék itt, nem lennék olyan sorban, a­milyenben vagyok. Az álmosdi asszonyok, a­kik úgy hébe­­korba hetivásárra járogatnak Debreczenbe, egy­szer csak hírül hozták, hogy Bársony Klári, — igy bitták a szeretőmet, — hozáment Döme Ambrushoz, a pércsi vasúti felügye­lőhöz. Azt hittem, hogy felfordult velem a vi­lág, a szívem gyökeréig nyilallott, magam sem tudom, hogy jutottam be a kaszárnyába. Hát mért hitegetett, mert hazudta, mért fo­gadta, hogy szeret — ha tudta, hogy nem igaz ? Hogy volt lelke, hogy nem pirult az orczája, hogy nem süllyedt el ott az úr oltára előtt, mikor másnak esküdött, a­mit nekem hazudott ? Ez gyötört, ez kinozott az egész nap; ez járta az eszemet, mikor beállott az este; úgy hánykolódtam a szalmazsákomon talán éj­félig, hiába szorítottam le a szememet, került az álom. Hát így hagyjam én magamon ezt a csúfot? Azért töltsem­ itt ki becsületesen a három esztendőt, hogy aztán otthon az utol­só ember is csúfot űzzön belőlem. Nem te­szem, nem hagyom ennyibe; nem olyan le­génynek ismerték Szabó Lajcsit, a­kivel ilyen könnyen lehessen elbánni. Mindenki aludt körülöttem ; a napos káp­lár a másik szobában heveredett le: felöltöz­tem, magamra kaptam a köpönyegemet, hó­naul alá a puskámat, egy pár olvasatlan éles patronyt a zsebembe, aztán nekiindultam a világnak. Szakadt a kő, szinte elvette a sze­mem világát, eltévesztettem az országutat, de menten-m­entem a háborított mezőkön, tar­lókon; mentem, mert a vérem kergetett. Haj­nal felé lehetett az idő, mikor a vámos-pév- Coi bakterházba jutottam; a szobában vilá­gosság volt, kicsaptam az ajtót, jó reggelt kívántam, de mielőtt Döme Ambrus uram fo­gadhatta volna, rásütöttem a puskámat. Na­gyot sikoltva, hanyattvágódott a földön. — Vérét látva, lecsendesedett az én nyargalázó vérem­ is. Mikor kiértem megint a hideg­re és a szakadó hópelyhek forró arczá­­mat csapkodták, eszemre tértem, gondolkozni kezdtem. Hát ide jutottam? Gyilkos vagyok, gyil­kos lesz a nevem? A megjegesedett, sötét, utszélt ákáczfák, a szürke hajnalban elterpeszkedő szélmalmok széles vitorlái mint kisértetek meredeztek fe­lém ; a csipős szélben ezer meg ezer hangot hallottam a fülembe üvölteni és mind csak azt mondta: gyilkos! gyilkos! így értem be Álmoséra Sándorhoz; el­mondtam neki szörnyű tettemet, elmondtam neki, hogy most már futóbetyár leszek. Sze­gény Sanyo, magammal rántottam a veszede­lembe, nem akart elmaradni tőlem; magához vette bicskáját, fejszéjét, és még azon éjszaka lesbe álltunk a pércsi vásárról hazafelé igyek­vő kocsikra. — Hányat állítottunk meg, há­nyat fosztottunk ki, — nem­ tudnám elmon­dani, de még a halálos ellenségemnek, még a mostoha apámnak se kívánnám azt a hány­­tatott, keserű életet, a­melyet mink értünk Sándorral; hiába tértünk be éjszakánként a k­a­­lápi csárdába, — hiába ittuk le a lelkiismere­tünket, nem lehetett azt agyoninni. Neszét is vettük, hogy keresésünkre indultak, olyan helyre húzódtunk hát, a­hol gondoltuk, hogy nem is keresnek; elbújtunk Almosdon a Sán­dor szeretőjénél, de Barcza Dani különb le­gényeket is kézrekerített már elfogott ben­nünket is. Engem átadtak a katonatörvény­­nek, szegény Sándort, a­kit én rántottam bajba, elítélték 15 esztendőre elvitték Illová­­ra, mert hát ő fiatalabb mint én, talán még becsületes ember is lehet belőle, ha kitölti az­ idejét. V.li U'rt:rü*’.rAi r• 1\■*.• vr Politikai Sík­ek. — Gőzerővel. A delegácziók ülésezését azért tette kormányunk át őszről tavaszra, hogy idő legyen ősszel a budget tárgyalásra. A budgetet tehát ezen az őszön tárgyalni kell. Ám, a budget tárgyalást meg kell előznie a konverziónak , a konverzió után következni kell a regál­ij­avaslatok­na­k. Ugy de az előterjesztett véderő javaslat oda irányul, hogy a jövő évi újonczájlítás már az új el­vek alapján történjék. Tehát ennek is meg kell előzni a budget tárgyalást, így három nagyfontosságú törvényjavaslat és a költség­­vetés tárgyalására rendelkezésre áll negyven nap. Nem a Mózes negyven napja az, mikor manna hullott az égből és forrás buzogott a sziklából, hanem a Noé negyven napja, mikor az árvíz salakja öntött el erdőt és mezőt, embert és állatot. Szerb álmok. Szerbiának két­harmada nem barátja a monarckhiánkkal való szövet­ségnek ; a radikálisok és a liberálisok, Gruics épp úgy mint Risztics, egy nagy és hatalmas szerb császárság megteremtéséről ábrándoznak és e törekvésük meg­valósí­thatásának akadályo­zásáért monarchiánkat teszik felelőssé. Nekik Bosznia, Herczegovina és az Alduna azon ré­sze kell, hol szerbek laknak. Nem lát. Milán királyra legnagyob be­folyással van Kristies Milán, külügyminiszteri osztályfőnök. Nagy része van ebben a szép Artemiziának, az osztályfőnök ur eszes nejé­nek. Ara az osztályfőnök ur, ,nig neje által vezeti a királyt, addig bizalmas viszonyt foly­tat Persia­ni úrral, a belgrádi orosz kö­vettel. Ezt minden ember látja, csak H­e­n­­gelm­üller osztrák-magyar követ nem látja. Ez az úr már régen nem lát semmit. Azt sem látta, hogy a Garasanin idejében a bécsi Länderbank mikép fosztotta ki Szerbiát, mi miatt monarchiánk elveszítette a szerbek rokonszenvét. Azt sem látta, hogy a kormány átmegy a Risztics és Gruics kezébe, holott, ha erélyesen működik, Garasanin, a mi barátunk megmaradt volna. Azt sem látja, hogy az általa dédelgetett Krisztics kormányt Szer­biában gyűlölik és megvetik, hogy e kormány minden hibájáért monarchiánkat vádolják e igy az oroszszimpáthiák a lakosság igen nagy többségénél melegen ápoltatnak. Szentimen­tális vallomásai által, a király helyzete épen nincs megerősödve; az orosz lépten nyomor tért foglal ott, s ha így megy, rövid időn ki lesz onnan téve az osztrák-magyar befolyás szűre. De ha Hengelmüller úr vak más a ki jól lát? A ki lát. A »Times« konstantinápolyi levelezője azt siergönyzi lapjának, hogy Ke­­leteurópában válságos a helyzet, s hogy leg­közelebbről Szerbiában lázzadás fog kitörni. Értesülését állítása szerint megbíz­ható forrásból meríti, unicsen osztrák ostobaság. A bécsi parlament tegnapi ülésén a német antiszemiták ezt in­dítványozták : »Miután a lengyelek és csehek két szláv nemzetiségű miniszter által vannak képviselve, a nyolc­ millió németet azonban egyetlen német érzelmű ember sem képviseli a kabinetben, a­mi nemcsak az egyenjogúsá­got sérti, hanem folytonos szlávosítás által, veszélyeztetheti és megrendítheti a Németor­szággal való szövetséget is : a kormány fel­­szólíttatik, hasson oda, hogy az Ausztriában élő németek nemzeti jogainak és gazdasági érdekeinek megvédésére egy oly férfin hivas­sák meg a kabinetbe, a­ki vállalkozik a né­metség képviseletére.« (Derültség.) Az indít­vány mellett csak Türk és Vergani szavaztak.­ban elfogottak között igen sok a pánszláv notabilis. Azon a vonalon, melyen a szeren­csétlenség történt, az összes vasúti hivatal­nokokat felfüggesztették állásaiktól. Osztrák-német programm. Bécsben a né­met klub és a német-osztrák klub egyesülése ünnepségek között ment végbe »Egyesült né­met balpárt« név alatt. Az új párt a követ­kező nyilatkozatot teszi: »A németség állami egységét és a sza­badságot egyre nagyobb veszély fenyegeti. Ausztria németjeire nézve, a­kik az egységes állameszmét a birodalom és a nép jól felfo­gott érdekéből mindenkor megvédték, ez idő szerint sürgős kötelesség egyesülve és tömö­rülve síkra szállani az említett javakért. A német balpárt ulób­­i tagjai ennélfogva »egye­sült német balpárt« név alatt egy parlamenti testületté egyesülnek, feladatul tűzve ki ma­guknak az államegység megóvását, a német­ség megvédését, nem különben alkotmányunk szabad alapelveinek fentartását és fejlesztését.« Az üldözött czar. Tegnap közöltük a czár fohászkodását. Erre az ájtatos prokla­­m­ácziór­a a nihilisták titkos forradalmi nyom­dájából egy kiáltvány jelent meg Péterváron, sajnálatát fejezi ki, hogy Kutaisban a kozák bombamerénylete nem sikerült . ígéri, hogy újabb merényletek fognak következni, míg a czár eleget nem tesz a nép jogos kí­vánságainak. Új összeesküvésnek jött nyomára Var­sóban Gurkó tábornok. Tőle kapta a belügy­miniszter a távirati értesítést, hogy eddig el­fogtak 23 gazdasági növendéket, számos kormányhivatalnokot s egy törvényszéki vizsgálóbírót. Jellemző, hogy az elfogottak tulnyomólag oroszok s igy ki van zárva a föltevés, hogy az össze­esküvés legyes nemzeti czélokat szolgálna. Ifjabb hírek szerint az összeesküvés szálai az összes lengyel tartományokban szétágaznak, de mindenütt a bevándorolt vagy az orosz kormány által oda telepített orosz intelligen­­c­ia közt. A czári vonatkisiklásról. Mind valószí­nűbbé válik, hogy a borki-i katasztófa mégis merénylet volt. A Moszkvában és Charkov­Porosz választások. Nov. 6-ig 233 vá­lasztás eredménye ismeretes és pedig megvá­lasztatott: 83 konzervatív, 41 mérsékelt kon­zervatív, 47 centrumpárti, 46 nemzeti liberá­lis, 5 szabadelvű, 7 lengyel, 2 dán és 2 welf­­párti képviselő. Berlin városa eddigi német szabadelvű képviselőit,köz­ötte Jik Virchovot, nagy szavazatt­öbbséggel újra megválasztotta. A kon­zervatív párt és a kartell-pártok ellenjelöltjei csak részben nyertek jelentékenyebb számú szavazatot. Pour les pauvres. Az afrikai rabszolga kere­skedés megakadályozására együttes lépé­seket tesznek Német-Franczia és Angolország. Az angol felsőház nov. 6-iki ülésén Salisbury kormány­elnök kijelente, hogy Németország a legutóbbi események következtében elhatároz­ta, hogy Kelet-Afrikában hathatósabb intéz­kedésekhez nyúl s megakadályozza a rabszol­gák kivitelét, valamint a fegyverek bevitelét is. Anglia elhatározta, hogy csatlakozi­k Németország akciójához. Franczia­ország be­leegyezését adta a kelet­-afrikai tengerpart­nak ostromzár alá való helyezéséhez. Ez­által Angolország jogot nyer, hogy bármely hajón, akár­mily lobogó alatt utazzék is, kutatást tartson. Francziaország egy hajót fog kiren­delni és Németországgal és Angolországgal együtt fog közreműködni az akcióban. Egyveleg. A Giers ígérete. Giers kü­lü­gyminiszer disz­­ebérlet adlott jubileuma alkalmából s toasztjában kijelentette, hogy az orosz kormány őszintén óhajt­ja a békét s a legjobb barátságban kivin élni valamennyi európai hatalommal. Ezért vonja össze csapatait Galliczia határán. A RiSZtiCS lapja, a Srpszki Xezavizmoszt, Bosznia viszonyait tárgyalva, felette kicsinylőleg nyilatkozik az ország kormányzatáról s a hiva­talnokokról, becsmérli a hadsereget s azt mondja, hogy az osztrák fegyverek méltatlan bosszút szol­gálnak. Makacs polgármester, Berlin polgárme­s­tere, Forkenbeck disgrácziában van az udvarnál. Minden kő megmoz­ditatik, hogy lemondásra biras­­sék. Folkenbeck azonban a polgárság óhajának akar megfelelni, s nem mond le. Német kémek. Nizzában három német em­bert, mint kémeket jelentettek föl. Kettő közülük elmenekült, a harmadikat egy vendégfogadóban letartóztatták. Egy csomag töltényt és egy Le­hel-fegyvert találtak nála. Loyális ellenzék. Birminghami nagy be­szédében, a nemzeti szabadelvűek gyűílésén Glad­stone kijelentette, hogy általánosságban h­el­­­y­e­s­l­i a jelenlegi kabinet külügyi politikáját. Diplomaták boldogsága, d­e ú­­ gróf volt osztrák-magyar követ, a bajor régens herczegtől, búcsúzása alkalmával, a­­Mihály-rend nagykereszt­jét kapta. A szultán Giers orosz külügyminisz­ternek a gyémántos Ozmanie-rend nagyszalagját adományozta. A gyöngéd fiú, Vilmos császár meglátogat­ta anyját, Frigyes császárnét. Hazaérkezése után ez volt az első látogtás nov. 6-ikán. A császár oktb. közepén már otthon volt.

Next