Ellenzék, 1888. július-december (9. évfolyam, 150-300. szám)

1888-12-03 / 278. szám

,V............... *‘V1U itíti. Franczia császárság. Napról-napra erősebb támpontokat nyer az a hiedelem, hogy Francziaor­­szág összetört trónját ismét fölállítják a Tuileriákban s a franczia császári korona eladott gyémántjait maga Je­rome Napoleon fogja visszaszerezni. A támpontokat maga Párizs és a franczia kamara szolgáltatja. A párizsi nép nyugtalan része, a nemesség, az elégedetlen pártok és a folytonos vál­tozások után leskelődő nobili és citoyen tömeg a legvakmerőbb támadásokat in­tézi a köztársaság tiszta ideálja ellen s nem tarja hazafiatlanságnak ma már­­ azt sem, hogy a charmante general ki-­­ bontott lobogója alatt a nemzet hite­­­­lét lépten-nyomon megcsorbítani igye-­­­kezzék. A polgárság naponként uj és uj benyomások alá tereltetve, a kamara czéljairól tájékozatlanságban van; az orleansok és bourbonok emlékezetét ke­gyelettel dédelgető „fehérkezű“ konser­­vatív nemesség lapjai elburkolt kijelen­téseikben a nemsokára földerengő haj­nallal példálóznak, értvén e hajnal alatt természetesen a császári trónt; a napó­­leonidák és Francziaország összes túlzói viszont meg-megújuló heves támadáso­kat intéznek a már­is forrongó Párizs mérsékeltebb elemei ellen, minden pil­lanatban készen állván arra, hogy a kellően proeperált tömeg között egy napon kitűzzék a vörös lobogót. A respublikához mereven ragaszko­dó józan és mérsékelt elem pedig ag­godalommal, s jókora adag bizalmat­lansággal tekinti a köztársaság védel­mére hivatott franczia kormány műkö­dését, nem látván a kormányban sem,­­ mint Garabetta halála óta egyikben­­ sem, kellő garantiát arra nézve, hogy a­­ köztársasági, rendíthetetlennek hitt ál­lamforma a maga fényében és érintet­len tisztaságában marad becses örök­ség gyanánt a következő legközelebbi nemzedékre. És valóban, tekintse bárki elfogulatlan ítélettel a franczia kama­ra mostani helyzetét, a benne nyugta­lankodó pártoknak egymás ellen való, nagyon gyakran a legkvalifikálhatatla­­nabb módon és formában nyilatkozó torzsalkodását; a teljes bizonytalansá­got, mely a vezetésben magában és a felvetődő nagy horderejű ideák meg­beszélésében szembeszökően nyilvánul, fájdalommal kénytelen meggyőződni ar­ról, hogy a köztársaság ideálja mind inkább elhomályosodva majdnem bizo­nyosan vesztes lessz abban a heves harczban, mely a császári korona és a „Republique“ között folyton nagyob­bodó dimensiókban évek óta foly. A harcz nem új. Esztendők óta tartó, de ma már fegyver­v­á­l­o­g­a­­tás nélkül. Jó minden eszköz és jó bármely mód, — ha sikerrel kecsegtet. A forrongó elem nem retten vissza sem­miféle botrány provokálásától, ha e botrány esetleg közelebb hozza a kitű­zött czélt, s alkalmas arra, hogy a szét­forgácsolt császári trón szilánkjai össze­szedhetők legyenek. S a franczia ka­mara, ez a szívben, elvben, törekvésben és czélban legváltozatosabb mozaik tes­tület, — ma már nem képes többé erő­teljes ökölcsapással szétzúzni azt a száz­ezer titokban gyújtott szövétyeket, mely­­lyel Jerome Napóleon hívei e szilánko­kat keresik és makacs kitartással össze­­illesztgetik. A kamara ma egy merőben irányt­­vesztett testület, melyben, az egymásra gyanakvó, az egymás czéljait fitymáló pártok között csak a mesterségesen cso­portosított érdekek compromissuma ál­tal lehet ideig-óráig tartó többséget összehozni. Abban a kamarában, hol a m­ig Gambetta lángszelleme szabta meg vasakarattal a követendő irányt, még a jogos alapokon nyugvó méltányos eritika is csak a legdiscrétebb formá­ban, s a parlament tekintélyét még gondolatban sem sértő alakban nyilvá­níttatott, s ma a legdurvább tónus­ban hurczoltatnak elő igen gyakori eset­ben olyan vádak is, a­melyek többé nem is a kamara, hanem a fenyítő tör­vényszék elé tartoznak. A pártok, személyre s a saját te­kintélyük niveaujára való figyelem nél­kül rugdossák egymáshoz a legváloga­­tottabb gorombaságokat; megvádolják egymást hazaárulással, vesztegetéssel, zsarolással és piszkos üzelmekkel, gya­núba fogják egymás czéljait, meggyőző­dését, képességeit, é­s nem tartják in­­parlamentárisnak többé azt sem, ha a kormányt magát disqualifikálják a kül­világ előtt, aláásva e kiskorúságra valló heveskedéssel azt a csekély tekintélyt is, melyet a jelenlegi franczia kormány a küldiplomatia előtt még élvez. Jól és éppen a szeg fejére találva jegyzi meg a német sajtó, hogy a fran­czia állapotoknak legmegbízhatóbb mé­rője ma az orosz publicistika. Sehol sem nyilváníttatott, de min­denki előtt egyformán tudott dolog az a titokban tartott szövetség, melyet Giers az általános európai fegyverkezés közepette Francziaországgal kötött. Az orosz sajtó gyöngéd s Francziaország­hanem négy­ötényes vers­sorokat használt. És ő ez újítást — mint maga is jelző — azért alkalmazó, mert könnyebben megold­hatja az író feladatát, minthogy az eszmék egységét — írja Dózsa — egész hat­­tényen keresztül kitoldani szerfelett nehéz, s ha nem avatott kéz forgatja a tollat, könnyen meg­­eshetik, hogy a negyedik vagy ötödik tötény végére pontot kell tenni, így a verssor köze­pén új eszmét kellett elkezdeni s vitték át folytatólag a más verssor ütényeire, miáltal az olvasó figyelmét szét­zilálják.« Szóval Dó­zsa, Jezen költői termékével, az úgynevezett »magyar hexameterekkel« szakított. A ma­gyar költők ugyanis kizárólag mind hat üté­nyes verssorokban dolgoztak, már t. i. a­kik hexameterekben verseltek, mindemellett Dózsa, ki a régi verselési rendszert nem tartá az olvasóra nézve »fülbemászónak«, feladatát csak félig oldá meg, — az eredmény nem állott arányban a törekvéssel, költői műve kevésbbé folyékony, sőt a választékos szavak, monda­tainak úgy szólva erőszakos összeillesztése mi­att, némileg az olvasása még fárasztó is. Voltak azonban nem történeti téren mozgó költői elbeszélések is, minő a Fekete Mihályé volt, czigányok életéből merítette tárgyát s dolgozta tizenkét énekben fel. Kis­­sebb költeményeket adott egy kötetben Med­­gyes Lajos író is, ki egyházi imáival vívott irói nevet első­sorban magának ki. Murányi Farkas Sándor is pengette az 50-es években már a lantot. S költeményei után indulva, ha Murányi állandóan az irói téren marad, ma kétségkívül az első költőink sorában foglalna helyet. Az ötvenes évek második felében, Er­délynek is akadt egy Tóth Kálmánja I Ilory Farkas személyében, Ilory nem csak költői termékeinek bőségével lett ismerős, hanem könnyed verselési irmodoráért lett ismerős. Semmi nem oly fárasztó az olvasóra nézve, mint erőltetett menetű verset olvasni ! Midőn ugyszólva a sorokon úgy ki mi­­­a­gal szemben minden egyes nyilatkoz­­v­ányában a legóvatosabb és legfigyel­mesebb hangja e szövetség létezése mel­lett bizonyított. Ugyane szövetség mel­lett bizonyít ma az orosz sajtó csüggedt és tartózkodó hangja is. Az orosz közvélemény kételkedni kezd abban, hogy a franczia köztársa­ságban, annak jelenlegi viszonyai között, megbízható támaszt nyer. Az orosz sajtó viszont, mintha hitetlenségének adna kifejezést csüggedt hangjával s idevo­natkozó czikkeinek elburkolt sejtései­vel arra nézve, hogy a franczia kama­rával nagy és reális czélok elérhetők volnának. Íme­ a szövetséges hatalom kriti­kája is a mellett bizonyít, hogy a fran­czia köztársaság hatalmas rázkódások elé néz. E rázkódás erősebb lesz az ösz­­szes eddigieknél s a bekövetkező szá­zad év körülbelül már a visszaállított császári trón históriáját lesz hivatva átadni az utókornak. AZ „ELLENZÉK“ TÁRGZÁJA. 1888 Deczember 3 Irodalmi élet az ötvenes évek­ben Erdélyben. Irta: Ürmössy Lajos. (Folytatás.) A Kolozsvári Közlöny tárczája, több köz­leményt közölt Szász Gerőtől is, kinek azon­ban nagyobb irodalmi munkássága, a későbbi időkre esik. Három nagyobb költői elbeszé­lése azonban méltán felkelthető — a még ifjú iránt — az írói körök figyelmét; így a „Perényiné« czímű költői elbeszélésével, a »Fekete ember«, a »Gúny és Bosszú” balla­dáival. Az első balladájának a hőse 1570 kö­rül szerepel, a másikban az események, Zsig­­mond király udvarában, az ötvenes évek má­sodik felében, a költői elbeszélések sűrűn lát­tak világot. Történeti tárgyat dolgoztak fel, ezzel akartak nemzetükre hatni, ha a régi dicsőséges kor egy-egy részletét olvasóik elé tárták. E részben Dózsa Dániel ment legelől, ki a költészet terén is otthonos volt. »Apor Vajda« költői elbeszélésével régi múltakat ébreszte fel. De e téren legtovább »Zandir hám« czimü székely hős költeményével ment. Dózsa ezen költői elbeszélésével, a székely nemzet múltjára akart a költészet hangján némi sugárt vetni. A rabonbánok voltak az ős székelyeknél a főnökök. Zandirbámmal egy ily hős rabonbánt mutat az író be, megéne­­kelve annak hősi tetteit hexameterben. Dózsa ezen költői termékével, egy új iránynak akart egyúttal úttörője lenni. — Ő ugyanis a régi hexameterek (­tényeit alkal­mazta ugyan, de nem hat — mint az ily irányban működött magyar költők tevék — Tisza K. jogérzéke. A regale törvény­­javaslat feletti vita folyamán Tisza Kálmán nem csak arról tett bizonyságot, hogy a ma­gyar állam polgárainak magántulajdonát ál­lami érdekből minden tartózkodás nélkül kész elharácsolni, hanem mint szombati beszédében is elég szembetűnően bizonyítota nemcsak a méltányosság, de még a jogosság követelmé­nyei iránt sincs semmi érzéke. Régi igazság, hogy Tisza természete nem tűri a jogot. Előtte csak államérdek, csak hatalmi szempont a mértékadó. Politikájának alapelve az Opportu­nismus. Ezért nem fért soha sem össze Deák Ferenczczel, kinek a jog és az igazság élt lelkében s képezte alapelvét politikájának , sem Kossuth Lajossal nem egyezhetett, kinek a szabadság és a haladás eszméi fűztek irányt. Tiszának sem a jogi korlát, sem az eszmék uralma nem kellett, ő a czélszerűségi szem­pontból kiindulva, saját belátását és akara­tát érvényesíteni tartotta a legfőbb tör­vénynek az államban és politikában, s ennek alárendelt mindent és mindenkit, s ennek kö­szönheti sikereit. S minthogy a közigazgatás a végrehajtó hatalom az államban, legfőbb törekvése volt e közigazgatást magának meg­szerezni, s azután annak hatalomkörét mind­inkább tágítani, de nem ám a közigazgatás jóságáért, hanem eszközül a kormányhatalom kiterjesztésére. Nem csoda tehát, s teljesen megfelelő Tisza Kálmán politikai egyéniségé­nek, hogy a végrehajtó hatalom túltengése mellett az államban, és­pedig eszmei tartalom és törvényes szabályozás nélkül a másik két államhatalom, a törvényhozás és a bírói ha­talom mindinkább leszoríttattuk és a vég­mesterkéltség. Hory költészetének a fő előnye abban volt, hogy soraival az olvasót úgyszól­­va vitte magával, nem hagyva időt a gondol­kodásra neki, hogy ő tulajdonképp költői ter­méket olvas. Beletalálta a helyzetbe azonnal magát az olvasó, s a költővel nyargalt a tár­gyakon végig. Mintha a való élet játszódnék előtte le, úgy az olvasó elé tárult a kép, ha Vorynak vagy egy életből merített költemé­nyét olvasta. A költővel lelkesült, ha a hazá­ról írt, avagy elmerengett a régi die­s múl­ton, minő a »Gálffy János« czimü megkoszo­rúzott balladája — 1593-ból ; avagy hitt a költővel a jövőben, midőn a mauzeum megnyi­tására irt ünneplő versét olvasta ; és némely gyermek kedélyi versét, az iskolák foglalták állandóan le. Egy erdélyi költőtől sem szaval­tak itt mi nál­unk iskoláinkban annyit, mint Hory Farkastól. Nem szabad a költészet teréről addig leszállnunk, tisztelt közönség, a­míg pár sor­ral Nagy Lajos munkálkodásáról is meg nem emlékezünk. Nem költeményeiről akarunk ez­úttal szólani, mert az 50-es években alig egy néhány jelent meg tőle, a 60-as évekre esve a nagyobb része, minek részletezése jelen fel­olvasásom körén kívül esik. De azt fel kell hoznom, hogy Nagy Lajos hervadhatatlan ér­deme, a népballadák napfényre hozásában áll. Ő volt a legelső, ki a népajkáról szerzett egyes balladákat, kezdé a lapokban közölni. Az egész magyar irodalomban, erre még senki sem gondolt, midőn Nagy Lajos, a »Barcsai­ról« közölt népballada közlésével irodalmi munkálkodását ezen a téren is elkezdő. A regényirodalom szokatlan lendületet vett Erdélyben az 50-es évek második felé­ben. Az írók tárgyai majd kivétel nélkül a régi magyar életet ölelték fel. Régi korsza­koknak egy-egy történelmi epizódját dolgoz­ták, a melylyel fényesen dokumentálták a kis Erdély dicső múltját s az olvasóra bízták a véglevonást, hogy ily múlttal biró nemzetet A franc­ia-OrOSZ barátság, a­melyre már annyi tinta fogyott el, legújabban csakugyan ténnyé vált, — a­mint a tréfálni szerető oroszok mondják, még pedig az által, hogy az orosz köl­csönt francziáktól kapják, — ez már aztán bizo­nyítéka a barátságnak — mondogatják —, mert az ember csak akkor hiszi el a másikról, hogy jó barátja, ha ez szükség esetén megengedi magát pumpoltatni. A czár szórakozik. Egyik katonai parádé a másikat éri. Me­glátogatja a killenf­le intézeteket; női tanintézet növendékei a czárnak egy gyö­nyörű asztalterítőt, a czárnénak pedig egy láb­párnát adtak át ; a tanuló leányok karban egy himnuszt is énekeltek. A női gimnázium növendé­kei szent képekkel járultak a felségeik elé. Ha­sonló ünnepélyességek folytak le a többi intéze­tekben is. Rájuk is fér most a bárkii megszep­­penés után egy kis szórakozás. Frigyes volt német császár naplójának köz­lőjét Geff­eként vád alá helyezték. A vádindítvány magától a császártól ered. Boulanger ellen fenyítő pert akar indítani a Floquet kormány. Az eszme, úgy látszik, a köztársasági pártban már megbeszélések tárgya volt s ez adott okot a múlt heti államcsínyhí­­rekre. A képviselőház többsége kétség kívü­l szí­vesen kiszolgáltatná Boulingert és társait. A baj csak az, hogy a jelen viszonyok közt nehéz olyan esküdtszéket találni, mely elítélné őket. Már­pe­dig felmentésük csakugyan fényes diadal lenne a boulangizmusra, melynek félelmességét óriásilag fokozná. Vihar van készülőben Szerbiában. Milán király a kis Szerbia minden pártját le akarta főz­ni és mindegyiket kérlelhetlen ellenségévé tette. Az újabban elrendelt választások valószínű­leg oly konventet fognak inaugurálni, melynek a király kénytelen lesz első­sorban az osztrák-magyar el lehet váljon erőszakkal végkép tiporni s váljon nincs-e a további élésre létjogosultsága? A­míg tehát íróink az olvasót egy-egy törté­neti részlettel megismertették, egyúttal hatot­tak annak kedélyére is, felvillanyozták a di­cső múlt feltárásával s a hitet csepegtették keblökbe egy jobb jövő iránt. A regényiro­dalom terén Erdélyben a pálmakoszorút első­sorban Halmágyi Sándor aratta. »S a p h i r­a« czimü történeti regénye a legolvasottabb mű­vek egyike volt. A megkoszorúzott pályamű eseményei a fejedelmek korában játszódott le. A Saphira boldogtalan sorsa majd köny­­nyeket csalt az olvasó szemébe. Kevés regény iró tudta az érzelmeket úgy felkorbácsolni az olvasóban, mint a Halmágyi tolla. S viszont kevés iró tudta, a regény tárgyául kiválasz­tott korszakot úgy kidomborítani, mint me­gint Halmágyi. A mostani regényirodalom a túlérzelmek felcsigázásával szakított, a köny­­nyebb elbeszélések terére lépett, könnyedén folytatva az eseményeket le; de ez időben még az úgynevezett, beteges szentimentaliz­­mus és erős fantasztikum voltak irodalmunk divatos irányai. A­mit a komoly helyzet hozott magával, és mialól Halmágyi sem volt ment. Amily élénken domboriták a régi kort az olvasó elébe ki, és oly élénkek tudtak lenni a szenvedések festésében is! De hát le­hetett-e máskép, mikor a való élete is oly iszonyú volt a nemzetnek! A benyomások alól még az írónak is bajos emanczipálni ma­gát. Halmágyitól kissebb történeti beszélyek is jelentek meg. Halmágyi mellett nagyobb történeti regényt adott még Dózsa Dániel is ki »Boronkai Margit« czímmel. Úgy Halmá­gyi mint Dózsától, a hatvanas években még több regény jelent meg, miknek felemlíté­­se ezúttal azonban tárgyunkon kivül esik. Gajzágó Salamon hasonlóan irt törté­neti beszélyt »Békesiné« czimy alatt. A Bátori Zsigmond kormányzata korából való elbeszé­léseket írtuk meg: Lázár Kálm­án gróf, K. Papp Miklós és Balázs Sándor. Ez utóbbi bár még az 50-es évek elején eltávozott Er­délyből, azért dolgozataival az erdélyi lapo­kat mégis sűrűn kereste fel. Az erdélyi írók­tól eltérőleg, a történeti elbeszélést teljesen mellőzte, hanem kizárólag a jelennek életvi­szonyai között mozgott. A mindennapi élet apró jelenségeit dolgozta fel, humorosan adva azt elé, hogy olvasói mulassanak. (Vége köv.) 278- Züm­ SZERKESZTŐI IRODA: Belmagyar utcza 47-dik szám, hová a lap szellemi részét illető közleménynek czimzendők. AZ­­ELLENZÉKI­ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . 16 f­rt. Negyedévre . . 4 frt. Félévre ... 8 frt.­­ Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és Ünnep napokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. v.­­ Kolozsvár, hétfő, deczember 3. 1898. KIADÓ­HIVATAL: Kolozsvárt­, Belközép utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy új czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hir­detés után 30 kr. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Politikai hírek­­ rehajtói hatalomnak alárendeltettek. Legin­­kább gyakorlatban, a törvényhozásra nézve a választások vezetése, igazolások befolyásolása, a pártf­egyelem erőszakolása s a főrendiház reformja által, a birói hatalomnál a kineve­zéseknél gyakorolt nyomás, bíráknak áthelye­zése és nyugdíjaztatása, az ügyészi intézmény hamis alkalm­azása, de legfőkép a jogi refor­mok késleltetése s az igazságügyi szervezet reformjának elhalogatása által. Igazságügyünk ekként évről-évre romlott és poshadt s a jo­gi élet posztulátumai elhanyagoltattak. A berlini szoczialisták. Szombaton este, egy szoczialista gyűlés után, melyen több ezer ember volt jelen, zajos jelenetek folytak le a Friedrichstrasszén. Körülbelül 6000 mun­kás tolongott a helyiség előtt, melyben a gyűlést tartották. Az óriás számban jelen volt rendőrség alig bírta a rendet fentartani és a munkások közül többeket, a­kik a rendőrö­ket gúnyolták, elfogott. Midőn éjjel 11 óra­kor a gyűlés, melyen Singer szoczialista kép­viselő tartott beszédet, véget ért és a helyi­ségből kiözönlő szoczialisták egyesültek az ut­­czán várakozó tömeggel, a lárma tetőpontját érte el. A munkások Singert, a munkásokat pedig lovasrendőrök kísérték, a gyalogrend­­őrök pe­dig útközben letartóztattak egy pár nagy hangú szoczialistát. Egyveleg­­ szövetséget, másodsorban királyi prerogativáinak nagy részét, harmad­sorban családi viszályait fel­áldozni. Eugénia volt franczia császárné dec­ember közepe táján, 1870 óta először, nyolc­ napot fog tölteni Parisban, a­hol a bonapartista párt ös­­­­szes vezériérfiait fogadni fogja. A császárné is­mét tevékeny részt akar venni Francziaország belpolitikájában. A képviselőházból. Budapest, dec­. 2. A képviselőház szombati ü­lésén lett el­döntve a regale javaslat 10-ik szakasza és az­zal kapcsolatban ifj. Andrássy Gyula gr. is­mert indítványa. A többség 193 szavazattal 47 ellenében elfogadta a 10. szakaszt, szemben az Andrássy indítványával. Az Andrássy-féle indítvány mellett adott 47 szavazatból 28 kormánypár­ti, a többi a két ellenzékre, a szászokra és a pártonkívüliekre esik. A szakasz elfogadására adott 103 szavazatból pedig 53 az ellenzéki szavazat. Számos ellenzéki képviselő tartózkodott a szavazástól. A következő t1-ik szakasz a­mely kár­talanítási eljárásról szól, újra beható nagy vitát provokált, főleg az­zal az intézkedésével, hogy az eljárásban az utolsó fórumnak a pénzügyminisztert teszi. Az ellenzék megújí­totta azt a támadást, a­mit már az általános vitában intézett az intézkedés ellen. Unger Alajos a függetlenségi és negyvennyolc­as párt megbízásából szép és tartalmas okadatolással követelte, hogy a pénzügyminiszter helyett a pénzügyi közigaz­gatási bíróság legyen a kártalanítási eljárás­ban a legfőbb fórum s a második fórum­ként eljáró közigazgatási bizottsági albizott­ság nem a kinevezett, hanem a választott tagok soraiból alkottassák. A jogállam kö­vetelményeit hangoztató beszédet mind­két ellenzék élénk helyesléssel fogadta. A mérsékelt ellenzék részéről először Fenyvessy Ferencz állott fel Unger Alajos módosítványának pártolására. Utána pedig Horváth Boldizsár, a volt igazságügy miniszter nagy teszést keltő be­szédében szállott síkra a törvényjavaslatnak autokrat államba illő intézkedése ellen. A baloldal s a szélsőbaloldal tapsai közt tiltako­zott az ellen, hogy az egyik érdekelt fél le­gyen bíró a saját ügyében. Az alkotmányos elvek s a jogállam alapelvei elleni támadás­nak bélyegezte a törvényjavaslat emez intéz­kedéseit. P­e­r­l­a­k­y Elek volt a miniszterek s államtitkáron kívül egyedüli védelmezője a pénzügyminiszter bíráskodásának, még pedig nagyon szerencsétlen védelmezője. Tisza Kálmán pénzügyminiszter is Dan Margaréta. Az »Ellenzék« számára angolból fordította Amica. XX. (Folytatás.) (50) A falu lakói megtisztelve érezték magukat egy gróf és grófné jelenléte által. Wawe­­montban ritkán voltak ilyen nagy vendégek; néha megtörtént hogy egy egy művész meg­látogatta a helyet, — és valóban a Margit megérkezésekor is időzött ottan egy festő. — A piros arczu gyermekeket festette, édesen csengő szelid hangja s nyájas modora által az anyák szivét nyerte meg. Margit megtudta későbben, hogy azon délután, midőn emlékezete visszatért, az a kedves szomorú dal, melyet akkor hallott, e művész ajkairól jött; de ő a dalnokot soha sem látta — mert nem sokára elhagyta azt a falut, hol a gyermekek és leánykák búsul­tak utánna. K­ord Court egy kényelmes alacsony kocsit hozott le magukkal, s feleségét a festői faluban megkocsikáztatta, s annak arczán az érdeklődés kezdetét örömmel látta. M­aremonth oly csendes és a világ za­jától távol levő hely volt, s a Margit nyuga­lom utáni vágyával oly teljes összhangolásban volt, hogy ő megszerezte e helyet.

Next