Ellenzék, 1889. január-június (10. évfolyam, 1-149. szám)

1889-02-14 / 39. szám

Kolozsvárt 1899 tiz első bekezdésében az ujoncz-jutalékot 103.100 főben állítja meg a monarchia mind­két a Hamura nézve, az utolsó népszámlálás eredménye alap án. Ezt kiegészíti ezzel a mondattal: »E jutalék megállapítása a legkö­zelebbi tiz évre érvénye .« Ezzel a sérelmes­nek vélt­e, vissza van állítva a r­égi alapra a azt hiszi, hogy nemcsak a fiárt, de általában az egész nemzet alkotmányjogi aggodalmai el lesznek oszlatva. A párt élénk éljenzéssel fogadta a m­i­­niszterelnök e nyilatkozatát, habár, mint a következő szónok, Hegedűs Sándor is ki­fejté, e §-nak a régi alapra való visszaállí­tása fejében nagy áldozatot hoz a perb is. Ő neki a 25. §-nál most is meg vannak ag­godalmai különösen társadalmi szempontból, a 2-ik évi fenyítés miatt, de miután a minisz­terelnök pártjáért megtagadta meggyőződését a pártnak is viszont áldozatot kell hoznia s impozáns módon kell megmutatnia, hogy erő­­sebb, összetartóbb, mint valaha. Még csak György Endre szólalt fel s mondta kívánatosnak, hogy a honvédelmi miniszter a házban is ismertesse az utasításo­kat, hogy ezáltal némileg könnyítve legyen a szabadés vt­pat helyzete az ellenzékkel szemben. Fejérváry újólag ismételte, hogy ezt nem teheti, mert a felség joga nem lehet diskusszió tárgya. A pártelnök erre kimondotta, hogy a párt úgy a 14-ik, mint a 25-ik §-t elfogadja. Erre az értekezlet el akart oszlani, de Tisza kívánságára tovább folytatták a részle­tes tárgyalást. A képviselők figyelmét azonb­­an nem lehetett lekötni a további paragra­fusok részére. Néhányan felszólaltak egyik­mi sk §-nál, de általános figyelmetlenség közt s egy §-nál Tisza meg is kérte a felszólaló­kat, h­ogy lehetőleg a házban ne szólaljanak fel, ezzel is nyújtani a vitát, mely külön­ben, reméli, egy hét alatt véget ér. Végig is szaladtak hamar a 80. §-on s az értekezlet, mely este 6 órakor kezdődött, 9 órakor ért véget. A hangulat a kormánypártban a mai ér­tekezlet után is még rendkívül nyomott. Azok, a­kik a legerősebb aggodalmakat táplálták, első meglepetésükben nem is tudták, hogy mit tegyenek: szóljanak-e, nem-e. Az elvük meg hirtelen kimondásával a­­párthatározat­nak” igyekezett elébe vágni az esetleges fel­szólalásoknak. A hangulat olyan, hogy még mindig sokan vannak, kik a 25. §-nál nem találták meg az aranyhidat a tisztességes visz­­szavonulásra s ezek egyszerűen nem fognak szavazni. Miután Tisza elég okos volt addig nem nyilatkozni határozottan a 14. §-nál, míg a 25. §-ra nézve tisztában nincs a pártjával, s ezzel mintegy fölvetette a pártkérdést: most csak arról lehet szó, hogy sokan n­­m szavaz­nak. A­ki ellene szavaz, az nem tagja többé a pártnak. Szóval kisült a végén is, hogy a kabinetkérdés egyértelmű a pártkérdéssel, nagyjában meg is történt. Mert a fő dolog, hogy megmeneküljön a miniszter, megmene­küljön a párt, az ország ám lássa, m­re megy. A számítás nem rossz. Régen jogásznemzet hírében állunk. A jogi és alkotmánykérdések­­ben nem értünk tréfát. A gyakorlati kérdé­sekben pedig adjuk a nagylelkűt, a nagy urat. A dolog, ha Tisza megállja a sarat, m­a úgy áll, hogy az alkotmányos jogot megmentjük, az újonczjutalék kiszabása csak 10 évre lesz érvényes. Ellenben intelligenc­­iánk új nemze­dékeit kiszolgáltatjuk a hadsereg kényének úgy, hogy tíz év múlva aligha lesz meg az az erkölcsi erő, az a nemzeti becsvágy és az a politikai szabadságért bennük, hogy ké­­pesek legyenek ők is még egyszer ellenállani egy második Tisza ily merényletének, aminőt mi most elhárítottunk az alkotmányról. Azt jól tudják a kis és nagy Tiszák, hogy ily javaslatokkal nem jöhettek volna még egyszer se tíz, se kétszer tíz év múlva, ha sikerül vala m­egdöntenünk a 25-ik §-t, a nagyobb jelentőségűt.A Tisza m­gváltása. A kormánypárt keddi értekezlete és a véderő javaslatnak azon történt módosításával foglalkoznak vezérczikkben a legújabb fővá­rosi lapok. Természetesen mélyen megbotránkoznak ama komédián, melyet Tisza ez ügyben kez­dettől fogva eljátszott. Az érdekesebb lap­nyilatkozatokat itt adjuk kivonatosan. Bud­apesti ü­­rlap. A »Bp. H.« többek között igy ír: *Av, eredmény egy tisztességes enged­mény a 14. §. javára, egy semmirevaló ürügy a 25-ikre. A­mint a miniszterelnök úr elő­terjesztette, az a színe volt, hogy ő enged a 14-ben, a párt pedig engedjen a 25-ben. Ez a „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1899. Február 14. Egy fekete fátyol története. A „Dóra" szerzőjétől. Az »Ellenzéke számára fordította: Amifa.­ xv­al (Folytatás.)(31.) — Nem, egy falatot sem tudtam vol­na lenyelni; nehéz órá­m voltak, azt gondol­tam, hogy már soha sem vitad meg. Borzasztóul kellett az idejét tölteni hogy ő, ki oly erős volt, és oly bátor, eny­­nyire elkeseredjék. — Ki se tudom mondani, — folytatá — hogy mely jól esik a reggeli napfényt és magát lát­ni. Hirtelen felnézett reám. ..— Lance — mondom — nagyon külö­nösnek tetszhetik, hogy midőn az atyja meg­hal, a leánya egy könnyet sem ejt utárma; de a grófot oly rövid idő óta ösmertem — és­­— és — nagyon megijesztett. Egyedüli válasza egy fájdalmas sóhaj­tás volt. Mi történhetett az éjjel, hogy ennyire volt törve ? Elszaladtam s a konyhába a 87“kn'C1 «mdálkozátot vontam raa­­kértem tft«,0“ *** ***** ^kete-kávét Szerzeményemet Baját maszam vittem A1'*' A w Gróf 11 Ktvön feküdt * elaludt A szép bánatos arezra néztem, n éreztem, hogy szivem egészen az övé; amint ott állottam nézésébe merülve, fájdalmasan nyögött, s aztán kinyitotta a szemeit. — Igya meg ezt — mondám — látom, Jiojry szükség« v­ip r»á. — Igen, és figyelmét hálával fogadom, — válaszol». Lance a puha zöld füvön feküdt; én melléje térdeltem, úgy adtam oda neki a kávét — Lauri — monda — ez jó gondolat volt magától. Ki voltam merülve. — Mily jó maga hozzám! Nem tudtam megmondani, hogy nekem élvezet őt szolgálni — Szeretnék valamit megkérdezni — mondám — midőn Lance az üres csészét letette. — Én mindent megmondok amit kivan — válaszold, s a­mint tétovázva hallgattam azt kérdé — Lauri, mit akart tőlem kér­­dezni ? — Hogy hívjam magát ezután? — mondám. Mert azt’ gondolom, hogy mig a látott s hallott borzalmakat egy kissé el nem felejtem, nem tudnám magát »Lord St. At­aph­­nike szólítani; idővel bizonyosan könnyebb lesz. — Szólítson ezután is úgy a hogy ed­dig szólított— »Láncénak* — mondá, a maga ajkairól mindig ezt a nevet fogom legszíve­sebben hallani. — Valahányszor »Lord St. Asaphoz* mondok — mindig a szegény atyámra gon­dolok. És 5 nyájasan nézett reám. — Sok idő fog addig eltelni mig ez a név kellemes lesz maga előtt, — mondá, de reméltem, hogy egykor el fog jönni az a nap, midőn ezt a nevet fogja legjobban szeretni. A 81. Asaphok egy régi jó nemzetségből va­lók, de tudja, minden családnak meg van a maga bűnbakja, és rendesen úgy szokott töm­­ni, hogy ha egy olyan ember a milyen a ban hal 4,*°** A*ra — nagyon rosz irány-Egy óránál hosszasabban ültünk ottan, — oly ünnepélyes csendes óra volt az, mire egész életemben jól fogok visszaemlékezni. Senki sem lehetett volna jobb hozzám mint a­milyen Lance volt. — Soha sem fogom ezt a reggelt elfe­lejteni, — mondom. — Soha sem voltara a halálhoz ily közel, és soha sem volt alkal­mam róla ennyit gondolkozni. — A halál oly közönséges dolog és még­is oly rettenetes rejtély, — válaszold Lance. S miután még néhány perczig együtt beszélgettünk, felállott. — Most már be kell mennem — mondá. — Egész nap el leszek foglalva. Nem tudom egész bizonyosan megmondani ha várjon lát­hatom-e magát. De ha szüksége lesz rám, vagy ha valami baja lesz, küldjön értem. — Lauri, soha se feledje el, hogy bár­mennyi dolgom legyen, mindig van időm arra, hogy maga szolgálatára lehessek. — Lance, kérdem aggályosan, egy kissé jobban érzi magát? — Hála a napfénynek és magának is­mét jól vagyok, válaszolá. De láttam, hogy beszéde közben annak az emlékére a min keresztül ment arcza el­­haloványult. Utána néztem és azt gondoltam magamban, hogy lovagiasabb, bátrabb és jobb szivü ifjú nincsen a világon. Oly nemesnek oly teljesen megbízhatónak látszott, hogy ám­bár minden reményem­ meghiúsult, és atyám halva feküdt, még­is a boldogság édes reme­gése járt — végig rajtam — amint illanna néztem. Egy új életnek a küszöbén voltam, s számtalan jó szándékkal tértem vissza a M­at­­ton házba. Elhatároztam, hogy egész élt­é­­ben a jó, szép, és nemes után törekszem. A gonoszság és bűn undokságából rettenetes leczkét kaptam. Ezután olyan napok következtek midőn a ház sötét volt és komor, a leeresztett füg­gönyök minden világosságot kizártak. Némán nesztelen léptekkel, folytonos jövés menés volt a háznál. Atyámat a Yattoni nagy családi sírbolt­ba temették el. A szegény atyám halálát követő napon, midőn ő a ravatalon feküdt, azon szobában melyben meghalt, Lady Ullswater hozzám jött. Modorn irányomban mindig büszke, hideg és tartózkodó volt, de ma reggel majdnem dü­hösnek látszott. — Lady Lauri, volt már az atyját meg­nézni ? kérdé. — Nem voltam, és nem is gondoltam reá, válaszolom. — Tehát ideje, hogy gondoljon, mon­dá. Nem hiszem, hogy a szerencsétlen ember iránt valami nagy ragaszkodást érezzen, de bár­milyen érzéketlen szívű gyermeke legyen talán illő, hogy utolsó istenhozzádot mondjon neki. — Szükséges? kérdem megrémülve e gondolattól. — Ha a látszat fentartását a halott iránti tisztességet és illedelmességet szüksé­gesnek tartja — úgy igen — válaszolá. Lady Laura — megvallom — hogy kérdése meg­lepett. — Nagyon sajnálom , de az igazat meg­vallva jobb szeretnék nem menni. Sohasem láttam halottat, s tudom, hogy félni fogok tőle. — Midőn utoljára láttam az atyám­ ar­­czát, jóindulat sugárzott a szemeiből; jobb szeretném ezt az emléket tartani meg róla. — Hallatlan dolog lesz ha nem teszi meg azt a mit a szokás és szeretet egyaránt parancsolnak, mondá Lady Ullswater. Azon­­b­an nem az én dolgom. De mindenféle meg­jegyzéseknek teszi ki magát. (Folyt. köv.) E L L E N Z G K (152)Február 14. I c­h L l P li ti t j* n h h v­a k le ». Q ti á] fc a ti Kolozsvármegye részvéte. Rendkívüli közgyűlés. Kolozsvár, 1883. feb­r. 14. Azon országos gyász méltó kifejezése czéljából, mely Rudolf trónörökös váratlan ha­­lálával a nemzetet érte, Kolozsvármegye köz­­igazgatási bizottság tagjait gr. B­é­­­d­­­icsepiu ma délelőtt 10 órára közgyűlésre hívta össze. A megye bizottsági tagok szép számmal jelentek meg és egyszerű komolysággal, meg­hatva adtak jelét annak a mély gyásznak, mely az egész országgal együtt a megye kö­zönségét is érte. A közgyűlés lefolyásáról tudósítónk a következőket írja: Gyarmathy Miklós alispán indítványára Lészay Ferencz elnöklete alatt a megyebizott­ság tagjai közül, a főispánnak gyűlésbe való meghívására báró Bánffy Ernő, Dauzs János, Gaal Elek, Rosenberger Bernát és Vajda László küldettek ki. Gr. B­él­d­­ főispán a közgyűlés élénk éljenzése közben foglalta el az elnöki széket és felállva adta tudtul azon szomorú okot, mely miatt a mai közgyűlést összehívni szük­ségesnek látta. Az a nagy csapás, mely Rudolf trónörökös korai halálával a felséges uralkodó házat, a nemzetet és abban különösen ország­részünket érte, Kolozs vármegye közönségét is mélyen lesújtotta. A mai közgyűlés összehí­vásánál alkalmat kívánt adni a megye közön­ségének arra, hogy gyászát megfelelő alakban kifejezhesse és azt a trón zsámolyához jut­tathassa. Szavait a gyűlés tagjai ünnepélyes ko­molysággal, felállva hallgatták végig. Utánna Gyarmathy Miklós alispán szólalt fel. Előadta, hogy immár napok, sőt hetek múltak el azon megdöbbentő hit ót», mely Rudolf trónörökös halálát jelentette, s­ mely az uralkodó házat, abban a királyt és a királynét, s velük együtt a monarchia népei­nek millióit a legmélyebb gyászba bontotta. A népek vetélkedve siettek részvétüknek szív­ből fakadó jeleivel elhalmozni a lesújtott ural­kodó párt és kifejezést adni annak az őszin­tén átérzett fájdalomnak, mely a trónörökös­nek halálával az egész nemzet keblét eltöltötte. De mi ugyan a népek fájdalma ahoz a mag­­mérhetetlen fájdalomhoz képest, mely a ki­rályt és a királynét, az apát és az édes­anyát érte, kik a trónörökösben minden jövendő re­ménységüket és királyi trónjuk méltó büszke­ségét vesztették el! A megye közönsége azon­ban adjon részvétének ünnepélyes kifejezést intézzen hódolatteljes feliratot a királyi felsé­gekhez, valamint az özvegy trónörökösné Ste­fánia főherczegnő ő fenségéhez is, bizonysá­­gául annak a mély gyásznak, mely a megye közönségét olyannyira igazán áthatotta. In­dítványozza, hogy a feliratnak a trón zsámo­­lyához való eljuttatására a m. kir. belügymi­niszter keressék fel, s a megye gyásza örök emlékezetre jegyzőkönyvileg is megörökít­­tessék. A közgyűlés az alispán indítványait elfogadta. Bónis István főjegyző ekkor a részvét feliratokat olvasta fel, melyeknek szószerinti szövege a következő: A király és királyukhoz intézett részvét­­irat igy szól: »Felséges Császár és Király! Felséges Császárné és Királyné ! Legkegyelmesebb Urunk és Asszonyunk! Ama mélyen megrendítő csapás, mélt Ő Császári és Királyi Fensége Rudolf trón­örökös oly korai és oly váratlan elhunytáv»! Felségtekre, — a Fenséges Császári és Ki­­rályi Házra, — a monarchia mindkét államára oly súlyosan nehezedett — Kolozs vármegye közönségét is mélyen megrendítette. A bánat, a gyász, a fájdalom e napjá­ban alattvalói hódolatunk, hűséges ragaszko­dásunk és tántoríthatlan szereteti­nk egész teljességével kérjük a Gondviselést, hogy Fel­­ségteknek adjon erőt a lesújtó csapás elvi­selésére ; adjon vigasztalást amaz általános e) a legnagyobbtól — a legkissebbig minden k alattvaló szivében érzett — a Felségtekbel való legbensőbb ragaszkodás által sugalt leg­­mélyebb és legőszintébb részvétben. A letűnt meteor fényes pályája uts»0 sötétséget hagy maga után ... l­­ ’ 1 s c; n n o B „Pesti Xapló‘ A »P. X.« ezeket mondja: »De még inlább megbuktatott minden örvendez­ési kísérletet az a látvány, melyet a szabadelvű pártnak Tisza Kálmán nyújtott, midőn a gőgösen kimondott kabinet kérdés után a második és a rosszabb kiadásban való kabinet-kérdést veti fel: azt t. i. hogy a ka­binetnek minden áron maradnia kell! Mert csak ezért történt minden. És valamint a miniszterelnök az első kabinet-kérdésnél nem mondta meg pártjának az igazságot, úgy most a másodiknál sem mondta meg azt Az első­nél úgy tüntette fel a dolgot, mintha szent meggyőződése tiltaná, a 14 §. módosítá­sát , a másodiknál pedig úgy, mintha a kormánypárt meggyőződései bírták volna rá a módosítás­r­a. Minden tekintetben szomorú jelenet volt tehát az, mely a szabadelvű körben le­folyt, illusztrálva, hogy meddig viheti az embereket a hatalmi érdek és az elfogultság. Világosan tudott tényeknek daczára megkí­sérlik a dolgoknak olyan látszatot adni, mely homlokegyenest ellenkezik a világossággal S a­helyett, hogy őszintén beváltanák azt, hogy tévedtek, a­helyett, hogy őszintén beválta­nák, hogy csakis az ellenzék és a közvéle­ménynek erélyes ellentállása kényszerítette őket arra, hogy megtegyék azt, a­mit meg­tenni nem akartak, a helyett még most is a világos meghátrálás után azt a színt akarják adni a dolognak, mintha, a­mit tesznek, ön­­ké­nyt tennék, nem p°dig kényszerülve. De hiába való minden erőlködés, mert a ténye­ket mindenki tudja. De ezenkívül még más okokból is szo­morú volt a szabadelvű párt mai értekezlete. A 14. §. módosítása csak egyik része a nem­zet követeléseinek. Nem kevésbbé fontos en­nél a 25. §, mely súlyos sérelmeket tartal­maz az állami nyelvre és a magyar ifjúságra vonatkozói­­g. Ezen §-ra vonatkozólag a kor­mány semmi engedményt nem helyezett kilá­tásba. Még csak annyit sem, hogy az erre vo­natkozó utasítás szövegét közölte volna a párttal. S a­kik ez iránt kérdést intéztek a kormányhoz, azt a választ nyerték, hogy az utasítások csak a javaslat megszavazása után fognak elkészülni, tehát azokat nem lehet előre bemutatni. De ez nevetséges kibúvó. Mert ha a ma­gyar kormány a magyar nyelvre és a tiszti vizsgákra vontkozólag az utasítás ezen pont­jának szövegét megállapítja, akkor ezt a ké­sőbb készülhető utasításokba is beteheti. De a kormány még ezt sem teszi meg. Nem hogy arra nem vállalkozik, hogy a magyar nyelvre és a tiszti vizsgákra vonatkozó garanc­iákat a törvény szövegébe fölvegye, hanem még ar­ra sem, hogy az erre vonatkozó­­utasításokra a külső szöveget elkészítse és bemutassa. Megelégszik azzal, hogy a szemfényvesz­tés kedvéért az eddigi határozati javaslattal szemben a szabadelvű pártnak egyik tagja által egy teljesen hason értelmű, csakhogy más szavakkal szövegezett határozati javas­latot nyujtasson be, s elmondhassa, hogy te­­ebben az irányban is történt valami. Egy frivol adoma jut erre eszünkbe. Két házaló együtt vándorolt és időről-időre inget váltott. De úgy­, hogy egyik a másiknak a viselt in­gét vette föl. Az ingváltás ennyiből állt.« Prefill Hírlap.4* A »P. N­.« így nyilatkozik : »Nem tudjuk, miben áll a 1­4. §-t illető úgynevezett »engedmény«, de úgy véljük, hogy itt fogalomzavarnak kell föntorogni. En­gedményt, tehát újabb jogot, a­mely eddig nem volt, vagy meglevő jog tágítását e §-n­él senki sem követeli, hanem csak fen­tartását az eddig is fönállott és törvényesen érvényes jognak, -­ mely szerint a m­egállapított had­sereg-létszám csak tiz évre érvényes s ez idő leteltével azt újabb tiz évre változatlanul hagy­ni vagy megváltoztatni a törvényhozásnak törvény által nem kötött szabad keze van. E jogot sokan vélték a javaslat 14. §.által csor­­bítottnak, noha a kormány kijelenti, hogy ily csorbítás senkinek nem volt szándékáb­an,­­ követelték, hogy ez ugyanazt a világos és szabatos kifejezést nyerje az új javaslatban is, amelylyel az eddigi törvényben bírt, mivel­hogy e kifejezésben a nemzet már megnyu­godott és a korona veszélyt nem talált. Nem lesz tehát engedménynek mond­ható, ha a fönnálló törvény szabatos és ha­tározott körülírása a javaslatba is fölvétetik. Csak egy alkotmányjogi garancziának ismert törvényes intézkedés tartatik fönn félrema­­gyarázhatatlanul, minden kétes értelmet ki­zárólag. A­mi a 25. §-t illeti, nem tudhatjuk, mik azok az enge­dmények, melyek a ma­gyar nyelvnek a tiszti vizsga letételénél ki­látásba helyeztettek. Lehet, hogy értékesek, hogy megfelelők s hogy talán egy másik törvényben szabatosan körüliratni is szán­dé­­koltatnak. Ez esetben a törvényhozás megnyu­godhatnék bennük. „Nemzet.44 Mindezek után nem lesz érdektelen meg­ismerkedni azzal a kornirt felfogással, mely­­lyel félhivatalos oldalról ítélik meg Tisza ne­vetséges meghátrálását. A kormány bölcs lapja így szemérmetlenkedik: »Tisza Kálmán ma nyilatkozott pártja előtt a véderőjavaslat további tárgyalása felől. S nyilatkozatai alkalmasak voltak, hogy nem­csak a szabadelvű pártban itt-ott nyilvánult aggodalmakat szétoszlassák, hanem egyszers­mind a fölzaklatott közvéleményt is meg­nyugtassák. A­mi a véderőjavaslat 14-ik §-át illeti, ennek sohasem volt azon tartalma, melyet neki tulajdonítottak. Soha sem adta föl a magyar nemzetnek egyetlen egy jogát sem. Nem változtatta meg a 67-ki kiegyezés egyetlen határkövének helyzetét, nem adott fel a dualizmusból, vagy annak lényegéből egyetlen atomot sem. Kimutattuk ezt ismételten. Számtalanszor utalt reá a kormányel­nök is. Kimutathatnók ezt utólagosan ismét. S valóban kedvünk volna reá a latin jelszó sze­rint: vietrix causa diis piacuit, sed victa Ca­­toni. Valóban most utólagosan is meg kell döbbennünk, mily irányba ragadhatta az or­szág egy részének közvéleményét, egy, bár el­imerjük, nem egészen szerencsés szövegezés­nek félremagyarázása. Meg kell döbbennünk, miként találkozhattak, a­kik hittek az ellen­zéki izgatásnak, hogy a javaslat feladta a nemzetnek a hadseregre vonatkozó jogait, mi­dőn a 14. §-ban világosan benn van, hogy a törvénynek nemcsak megváltoztatására, han­em egyszersmind fentartására is a kormány an­nak idején javaslatot tartozik benyújtani. Mi­dőn tehát a javaslat szövegéből határozottan következik, hogy a törvény hatályának fen­­tartása csak új törvényjavaslat által eszközöl­hető. Midőn ekképp a kormányelnök joggal hivatkozhatik erős meggyőződésére, hogy a 67-iki alkotmány és a jelen törvényjavaslat közt semmi lényeg­i, vagy épen a nemzet jogait sértő különbség nincsen. De hagyjuk a justhumus vitatkozást. A 14 §a korm­ényelnök ma este tett nyilatkozati szerint oly szövegezést kap,mely ki fog zárni minden kételyt, lehetetlenné tesz minden agoo­alm­at. Hasonlót mondhatunk a 25 §-ról. E pont katonai tartalma nem vál­tozik ugyan meg, de a nyelvkérdésben oly határozmányok vézetnek az utasításokba, me­lyek megszüntetnek minden jogos aggályt s kielégítnek minden méltányos é­rdeket. A jogt lani aggodalmakkal szemben fő­leg pedig a politikai gyűlöl­ttel szemben az engedmény soha sem lehet eléggé bőkezű. A jogtalan izgatásokkal szemben a törvénynek soha sem lehet eléggé világos szövege. Rendőri erőszak. Dr. Takács Zoltánt, a budapesti ifjúsági tüntetések egyik vezértagját, mint már teg­nap jeleztük, a fővárosi rendőrség elfogatta. Az elfogatás részleteit most az elfogott Takács Zoltán elbeszélése ut­án ezekben re­produkáljuk : »A szobába lépő detektivel­ a következő iratot mutatták elő: Elfogatási parancs. »Dr. Takács Zoltán, hírlapírónak beje­lentve, reggel nyolc­ órára elém állítandó Török főkapitány. Arra kértem, ezeket látva, a detektíve­­ket, hagyjanak nyugalmasan öltözködni és foglaljanak addig helyet a másik szobában. Ők erre kategoriáre kijelentették, hogy nekik ragaszkodnak kell a főkapitány parancsához, ők nem távoznak a szobából, keljek fel tüs­tént és öltözködjem fel előttük. Kénytelen voltam engedelmeskedni, felöltözködtem és csak azt az egyet kértem tőlük, engedjék meg, hogy reggelimet elfogyaszthassam és hogy anyámmal néhány szót válthassak. Ezt is kereken megtagadták és követésre hívtak fel. Gyalog vittek el azután át Budáról a fő­­kapitánysághoz. Itt először Török főkapitány előszobájába kisértek, a­hol közel másfél óráig várakoztattak. Kilencz órakor aztán kezdtem megelégelni a dolgot és felkértem a mellet­tem maradt detektíveket, hogy szóljanak már végre valahára a főkapitánynak. Török főkapitány meghallotta szavaimat és kiadta a parancsot: »Vigyék fel Sellyei tanácsos úrhoz!« Ez meg is történt. Itt is­mét csak másfél óráig várakoztattak, míg ki­fogyott a türelmem és be akartan menni Sellyeyhez. Ebben azonban erőszakkal megakadá­lyoztak, karomnál fogva visszatartottak, és moccsanni sem engedtek. A lármára aztán kijött a »tanácsos úr«, ki vagy kegyesen — Szombatfalvy fogalmazóhoz vezettetett. Szombatfalvy fogalmazó ur, a­min csu­­dálkoztam nem vitetett sehova, hanem meg­kezdte a kihallgatást. Faggatni kezdett olyan dolgok felől, melyekről már a múlt vallatá­sok alkalmával nyilatkoztam. Ezekre egysze­rűen azt válaszoltam, hogy oly kérdéseket, melyekre már több ízben megfeleltem, hoz­zám ne intézzen. A rendőrfogalmazó aztán össze-vissza kérdezett tőlem minden fűt-fát: mi volt a czélja a tünte­tsnek, miért álltak az emberek az országház előtt, miért éljeneztek és miért abczugoltak, szóval olyan dolgokat, a­milye­neket megkérdezhetett volna esetleg egy sar­ki hordártól, de ez is csudálkozását fejezte volna ki a felett, hogy »a rendőr-tisztviselő úr« még ezeket sem tudja. Szombatfalvy, midőn a kérdések felesle­ges voltára hivatkoztam, azzal állt elő, hogy a főkapitány meghagyásából kérdezi azokat, a­miket kérdez. Ellen-szomjan fél kettőig tartott a kihallgatásom és végül megkérdezte tőlem, van-e még valami mondani­valóm ? »Csak annyi — jegyzem meg én — hogy a főka­pitány urat, amint a rendőrség ke­zeiből kiszabadulok, hivatali ha­talommal való visszaélés miatt» kir. ügyészségnél feljelentem.« Erre aztán nagy kon­ferencziázás indult meg Török, Pekáry, Pplényi, Sellyei és más rendőri »kapaczitások« között. Engem pedig ezalatt fogva tartottak, ét­­len-szomjan. Újra kihallgattak, újra konferen­­cziáztak és ez igy ment esti kilencz óráig. Ekkor kihirdettek előttem valamit, nem tudom végzés lehetett-e vagy micsoda, mely­ben tudtomra adták, hogy szabadlábon hagy­nak, de csak oly feltétel alatt, hogy ha a tün­tetőkkel érintkezésbe nem lépek, azok gyüle­kezési helyére nem járok, és ha az utczán több embert egymás mellett látok, tüstént menekülök, nehogy a dikéziózásra kényszerít­senek. Ezt a kedélyes végzésfélét vagy micso­dát minden indokolás nélkül hirdették ki előt­tem hatalmas erkölcsi prédikáczió kíséretében, melyekre voltam bátor megjegyezni, hogy nem kértem belőle. Tíz óra felé járt már az idő, mikor visszanyertem »arany szabadságomat«, mely hogy mennyit ér Magyarországon, csak ma tudtam meg.« U k! »1 F te rmí te fc Ví­k

Next