Ellenzék, 1889. január-június (10. évfolyam, 1-149. szám)

1889-01-08 / 6. szám

Kolozsvárt 1882. nőben ez hosszú miniszteri pályáján alig részesült­. Azt is emlegették, hogy az a levél, melyben II. Vilmos császár Bismarck hercze­­get az újév alkalmából üdvözölte, azért téte­tett közzé épen vasárnap, hogy a vereség hatását, melyet a kanczellár a bíróságnál szenvedett, a császár újabb bizalmi nyilatko­zatával enyhítse. A Petőfi társaság közgyűlése, Bpest, jan. 7. A Petőfi társaság tegnap rendkívüli ér­deklődés között tartotta meg ez évi közgyű­lését. A közönség, melynek túlnyomó része nőkből került ki, szokatlan türelemmel hall­gatta végig az egész tárgysorozatot s nem mozdult senki helyéről, míg az utolsó felol­vasó , Jókai Mór be nem fejezte előadását. Ez volt a közgyűlés legkimagaslóbb pontja, azt lehetne mondani, a csattanása. Az ülésen Jókai Mór és Komócsy József elnökölt. Komócsy József lendületes megnyitó beszédében alkalmat vett magának, hogy pár­huzamot vonjon az élet realizmusa és az ide­alizmus között. A társadalom, szerinte, egy gépezet, melynek kerekeit az idealizmus olaja teszi könnyen forgóvá. Vegyétek el a géptől az olajat, bármely lángeszben is alkotta meg azt a tudós, szerkesztette össze a mester, ösz­­sze fog törni. Irtsátok ki a társadalomból az eszményiséget, az is összetörik. Pedig megvan az áramlat a társadalomban, hogy saját gé­pezetének olaját, az idealizmust hova­tovább kiirtsa magából. Nagy egészében nem hevítik a kebleket többé az eszmények, hanem csak az anyagi érdekek. Lent és fent az anyagi szükségek kérlelhetetlen követelései és az él­vezetvágy a mozgató erők, melyek koptatják a jellem gyémántját, az akarat aczélját. Utána Ábrányi Emil olvasta föl tit­kári jelentését, mely főbb pontjaiban így hangzik: A társaság a múlt év folyamán hét fel­olvasást tartott a fővárosban egyet a vidé­ken, az árvízkárosultak javára s meghívást intézett a Velenczében ülésező Nemzetközi irodalmi társaság elnökségéhez, hogy legköze­lebbi kongresszusát tartsa Budapesten. A nem­zetközi irodalmi társaság ezúttal nem jöhet ugyan fővárosunkba, minthogy a legközelebbi kongressust Párisban fogja megtartani a vi­lágkiállítás ideje alatt, de a Petőfi-társaság meghívását örömmel fogadta és idejövetelét kilátásba helyezte. Petőfi-ereklyéink gyűjteménye tavaly is több becses religuiával gyarapodott s a társa­ság elhatározta, hogy a birtokában levő ösz­­szes gyűjteményt e czélra készült külön szek­rényben a Magy. Tud. Akadémiában fogja el­helyezni. Legnagyobb gazdagodás érte a társasá­got e nemben Fischer Sándor tiszteleti tag, Petőfi német életrajzírója részéről, a­ki az egész Petőfi-litteraturát felölelő, nyomtatvá­nyokban és kéziratokban egyaránt meglepő példányokat tartalmazó könyvtárát neki ha­gyományozta. A jelentés ezután melegen emlékszik meg Fischer Sándorról, aki néhány héttel tiszteleti taggá történt megválasztása után meghalt. Következett Tolnai Lajos emlékbeszéde Fischer Sándor felett. Melegen, rokonszenve­sen ismertette őt, mint embert és mint írót, a ki örökbecsű munkájában, a »Petőfi élete és művei«-ben elkíséri Petőfit a bölcsőtől a sírig és el lehet mondani frázis nélkül: a sír­­tól az örökkévalóságig. Méltatta a 61 feje­zetből álló nagy munkát, a­melyen Fischer­­ oly lázas sietséggel dolgozott, mintha érezte volna, hogy napjai megszámlálják. A szépen és hatással irt emlékbeszédet szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a kö­zönség. Révi­cz­ki Gyula »Pán halála« czimü költeményével szerzett tapsokat. A programm következő pontja V­é­r­­tesi Arnold »Hűség« czimü elbeszélése volt, melynek sikerült részleteit Várady Antal szép felolvasása érvényre jutatta. Ábrányi Emil költeménye »Az ön­gyilkos visszatérése« erős benyomást tett. A költő az anyagot dicsőíti benne, de oly hév­vel és oly ékesen, hogy a poézisért, mely a tárgyból hiányzott, kárpótolt a forma, mely­ben mégis költői kifejezésre jutott. Íme, né­hány sor az anyagról, melybe az öngyilkos lelke visszavágyik: Anyag! Te édes, te drága! Erők, érzékek rejtélyes világa, Boldogság kútfdeje, Te vagy az élet egyedül, Te érező, te fájó, Te égő portömeg. A szellem benned ü­dvözül, Csak benned nagy, remek. A végtelenség kin nekem már, Oh föld, porodba vágyom ! Szeretni, élni, remélni megint Ezen a kis világon. Oh föl, imádlak, testetlen karom Még egyszer, atólszor átfog, A mindenségnél több nekem Múló parányságod ! Ezután Jókai Mór felolvasá­sa követ­kezett Petőfiről és társairól. A felolvasást lapunk más helyen adjuk. Végül Komócsy József mondott néhány zárszót s ezzel az ülés véget ért. Nincsen utálatosabb az orozba maró kutyánál, jezsuita az az állatok közt, színlelő, tettető, álnokoskodó; barátságot mutat s meg­harap, hűséget színlel s megmar, csóválja a farkát s midőn legkevésbé véled, fogai húso­dat metszik s véredet nyalja ajkiról; meghúzó­dik vaczkába s ha mellette mész, titokba rád ugrik s leránt lábaidról; melledre tapos s arczádot marczangolja; nem ugat, nem mor­­rog, de harap és mar, kémkedő sbir s alat­tomos brávo. Ilyen a falusi orozba maró kutya. Városban más fajta. Ember a neve és inni tud; megbuvik szobájába, komisz papirost vesz elő, epébe mártja tollát s színleli írását. Rágalmat kohol s elferdített betűkkel írja le a czudarságokat, melyeket aljas szenvedély mond tollába ; hazug történeteket költ; az erényt lerimázza, rápökik a becsületre s az ártatlan szemeiből könnyeket csavar. Némán, titokteljesen veti ki hálóit és alattomosan lesi martalékát, mint pók­a le­­gyönyörrel szívja magába boszura áldo­zatának fájdalmát. Hideg vérrel becstelenit s névtelenül bánt. És e névtelen orozba maró kutyák az a n n o n y m levelek irói. Egy fekete fátyol története. A „Dóra" szerzőjétől. Az »Ellenzék« számára fordította: A­mica II. (Folytatás.) (3.) Volt egy testvére Sandhurstben, és volt egy gyámnoka ki gyakran meglátogatta, de nekem nem volt senkim. De eljött az idő midőn a többi leányok kíváncsisága és a saját gondolataim által a kétségbeesésig lettem ingerelve, s bátran ke­restem fel Pentarn kisasszonyt, ki nyájasabb volt hozzám mint a testvére, Tamar kisasz­­szony. — Pentarn kisasszony — mondám — ha nincs elfoglalva megengedi-e, hogy néhány perczig beszéljek kegyeddel? Úgy vettem észre, hogy szavaim a meg­lepetés és aggály kifejezését hozták arczára, és sokat adott volna érte, hogy e beszélge­téstől meneküljön. — Jól van Lauri, menjünk a kertbe és ott mond el a mit mondani akarsz. Megfogta a kezemet s néhány perczig hallgatva sétáltunk a virágok között. És ime most, hogy eljött az ideje, nehéznek találtam a felettem levő rejtélyességnek és hallgatá­sának az igézetét megtörni. — Lauri beszélni akarsz velem? kérdő Pentarn kisasszony. És ekkor azzal a vakmerőséggel mely később jellemzett, a szeme közé néztem s azt mondom: — Pentarn kisasszony, lesz szíves meg­mondani nekem, hogy én ki vagyok ? Ha egy pisztolyt sütöttem volna el a füle mellett, akkor sem csodál­kozhatott volna jobban. Hogy ki vagy Lauri? Gyermek mit értesz ez alatt kérdő. — Én nem tudom magamat teljesen úgy fejezni ki, ahogy kívánom, volt a vála­szom. Saját lelkemben világos minden, de félek, hogy mások előtt nem tudom azt oly világossá tenni. Legfőbb kívánságom megtud­ni, hogy ki vagyok. Hol van az atyám és az anyám ? Hol születtem ? Hol van az otthon ? Vannak-e barátaim, rokonaim ? Ki hozott ide, és ki adott át kegyednek ? Kegyed nagyon jó hozzám, folytatom kezét hálásan meg, de nem tartozom kegyedhez, jöttem ? Hova megyek innét ha a ideje bevégződött ? Vagy egész életemben itt kell laknom? Andrássy Manó gróf leánya Irma a na­pokban ment férjhez Esterházy Miklós her­­czeghez. A kelengye mint az egy magyar mágnáshoz, aki egyúttal magyar nagyiparos, illik­­ Bécsben készült, s ott volt kiállítva a Kärtnerring egyik divatüzletének három termében, s bécsi lapok tündéri szép­ségűnek mondják. Egy tekintet a rengeteg szebbnél-szebb fehérneműre, arról tanúskodik, hogy a höl­gyek, kik az utóbbi években a fehérneműt csak másodrendűnek vet­ik a kelengyében, most belátják, hogy a fehérnemű képezi még­is a női szekrény legértékesebb tartalmát. Az ott kiállított darabok mindegyike kézzel van varrva, egyiknél sem használták a varrógépet. Pompás az ágynemű, mely nagy keskeny plissével, vagy egyszerű hímzéssel, vagy igazi csipkével van segélyezve. Az alsóruhák különféle színű balu­sztból és selyemből készültek, egészen új fajon, az angol minták után készült ing és nadrág egy darabban; báli esték számára egy darabból készült derék és szoknya is láthatók a gyűj­teményben. Az elmésen egybefűzött monogrammok mellett láthatók a régi nagy góth betűk is egymás mellett: a zsebkendőkön csillagszerű minták láthatók, a sugarak végeibe az »Irma« név betűi vannak behímezve. Igen érdekesek a gyászesetek számára készült fekete (chan­­tilly) zsebkendők. — Csitt! kiálló Pentan­ kisasszony. Lauri, ki verte ezeket a fejedbe ? — Senki, válaszolom. Önkényt jöttek. Nem tehettem róla. A leányok mindnyájan azt gondolták, hogy árva vagyok; én is azt gondoltam, de most már nem hiszem, hogy az volnék. — A leányok meg szégyelhetnék ma­gukat, hogy ilyen dologról beszélnek, mondá Pentain kisasszony. Ez nem az ő dolguk. — Nem, nem az ő dolguk, — válaszo­lom , de az enyém. Lássa Pentain kisasz­­szony, kiesebb koromban nem sokat gondol­tam ezzel , de most minden nap fontosabb tárgy lesz előttem. — Oly jelentéktelennek, olyan semminek tűnök fel magam előtt, mi­dőn a többieket otthonukról, szüleikről és ba­rátaikról hallom beszélni. Miért nincs ne­kem otthonom ? — Szegény gyermek ! — mondá a kisasszony nyájasan. Nem tudtam, hogy mind­ezeket ennyire érzed. — Bár előbb szóltál volna. — Azt hiszem, hogy nyugta­lanságod természetes. Kezét fejemre tette s rövid barna fürt­jeimet, melyekre oly büszke voltam, gyöngé­den simogatta. Hallottam, hogy mormogott valamit az »atyák bűneiről !« Egy meleg könycsepp esett az arczomra — ekkor történt, hogy Pentam­ kisasszonyt könnyezni láttam. Szivem hangosan dobogott. — Bizonyo­san beszélni akar — s titokteljes énemről meg fogok tudni valamit. — Lehetséges, hogy anyámról is tesz említést. — Mily édes gon­dolatok szóltak meg e pillanatban ! — Az el­ragadtatás kiáltása tört ki ajkaimon; de a Pentarn kisasszony arcza elborult és szomo­rúbb lett. — Fidel Laurim — includá — azt kí­vánom, hogy bár ne kezdtél volna még e dologról gondolkozni. — Te boldog vagy ve­lünk nemde ? — Oh igen nagyon boldog , de szeret­* * csókolva Honnét tanulás III. A Pentarn kisasszonyok saját nevüket adták iskolánknak, mely Kensingtonnak a leg­szebb részén feküdt, nem az ujdivatu negyed­ben, hol a nagy magas fehér házak vannak, hanem a régi Kensingtonban, hol a terebé­lyes vén fák még mindig diszlenek. A ház egy nagy régi épület volt, és ők szerencséseknek mondhatták magukat, hogy meg tudták kapni. Jobb hirdetést nem vá­laszthattak volna ; az igazat megvallva a Pen­­tan­ ház kitűnő hely volt. Kizárólagosan csak a »főnemesség és gentry leányai« előtt volt nyitva. (Folyt köv.) Egyetmás. Gy.-Fehérvár, jan. 6. A karácsonyi ünnepek s az azt követő új­év nálunk is sok élénkséget öntöttek társa­dalmi életünkbe. Nincs is talán szebb ünnep, mint a ka­rácsony. Az igaz szeretet az év egyetlen nap­ján sem nyilvánul oly szép alakban, mint ekkor. A családi élet elveszti e napon minden apró kellemetlenségeit s a karácsonyfa gyer­tyájának fényes lángjánál felmelegedik a leg­kérgesebb szülői szív is Apa, anya együtt ör­vend gyermekével s a legszegényebb kuny­hóban épugy, mint a legfényesebb palotában, a szeretet édesítő melege áraszt el e napon mindenkit. * Először is városunk közgyűléséről kell megemlékeznem, a melynek végén egy min­denkit megható szép jelenet történt. Polgármester Novák Ferencz boldog új­évet kívánván a közgyűlés tagjainak, felállott dr. Mohay Sándor bizottsági tag s egy szép beszédben fejtegette a polgármesternek elévül­hetetlen érdemét a városi közügyekben és Gyulafehérvár város társadalmi életében. Hogy Gyulafehérvár város ma az, ami, az Novák Ferencnek köszönhető, ki soha nem lankadó buzgalommal, erélylyel és tapintattal mű­ködött folyton a város érdekében. Beszéde vé­gén úgy a képviselet, mint az egész közön­ség nevében, meleghangon kivánt boldog új­évet a népszerű polgármesternek. A közgyű­lés tagjai hangos iltenekkel adtak kifejezést szerencsekívánatuknak. * Az alsófehér megyei történelmi, régészeti és természettudományi társulat választmánya a tagok csekély érdeklődése mellett a múlt hó 28-án ülést tartott. Felolvastatott a gyű­lésen azon nyilatkozat, mely tájékoztatni kí­vánja a közönségét a Reiner Zsigmondtól át­vett egyleti tárgyak ügyében s melynek a választmány határozata szerint a nagyenyedi »közérdekben« és a Gyulafehérvárban kell megjelennie és a következőleg szól: Nyilatkozat. Az alsófehérmegyei történelmi régészeti és természettudományi egylet 1888 nov. 9-én tartott közgyűlésének megbízásából az egylet választmánya köztudomásra kívánja hozni, hogy azon idő alatt még ezen egylet ügyeit és gyűjteményeit Reiner Zsigmond mint ideig­lenes előadó kezelte, főleg a saját lapjában a Politikai szemlében, de más lapokban is igen sok oly tárgyat hirdetett az egylet tulajdo­naként, melyeket az egylet választmánya ke­zébe át nem adott és ugyanazon lapokban azt is hirdette, hogy ő az egylet czéljaira több ezer irtót költött volna, mely tetemes költségeknek nyomaira azonban az egyletnek éppen Reiner Zsigmondtól átvett szerény szertárában és számadásaiban egyáltalán nem találunk. Nehogy az egylet valaha azon téves hírbe keveredjék, hogy azon ajándék vagy megszerzett tárgyakat nem őrizte meg, kény­telen volt ezen nyilatkozatot közzé tenni. Az ülés folyamán bejelentetett, hogy Gyulafehérvár város az egylet örökös ala­pító tagja lett. A gyűlés még több indítványt tárgyalt le, melyek mind elfogadtatták a vá­lasztmány által. * Gerőfi szintársulata telt ház előtt mu­tatta be magát. A társulat elég jó erővel rendelkezik s ha a szerep nemtudás, a vidéki színészet ez állandó nyavalyája nem üti fel a fejét, úgy jó előadásoknak nézhetünk elébe. Mint halljuk az igazgató lépéseket fog tenni, hogy E. Kovács Gyulát, a kolozsvári nem­zeti színház nagy művészét egypár vendég­játékra megnyerje. Előre is örömmel üdvö­zöljük hazánk legnagyobb tragikus szinészét városunkban. e. ELLENZÉK (22) Grófkisasszony kelengyéje. — Divat-tudósítás. — A fehér és tarka fehér ruhák közt meg­lepő hatást gyakorol egy pikáns újdonság: fekete selyemingek s fekete selyemnadrágok. Az­ ingek a férfi-bálíingek mintájára készül­tek. Igen szépek a színes foulard-hálóingek színes gallérokkal. A toilettek közül mindenekelőtt a meny­asszonyi ruha tűnik szembe; elefántcsont­­szinü szatin imperialból van metszve s rend­kívül gazdagon diszitve myrthussal. Myrthu­­szok kígyóznak szalagszerüen az előruha re­­dőinek hosszában, sűrűen fekszenek az uszály dudora alatt s keskeny ágakban kígyóznak lefelé, finom epouletteket képeznek a karokon s gyönyörű befejezést a fehér crége-fichun, mely a taillet szegélyezi. Hasonló gazdagok és ízlésesek a külön­féle alkalmakra szánt ruhák, negligék, köpe­nyek, belépők stb. drága gyűjteményei. Jókai — Petőfiről. Jókai Mór a Petőfi társaság vasárnapi nagygyűlésén óriási érdeklődés között tartott felolvasást Petőfi és társairól. Az ő felolva­sása a programm utolsó pontja volt, de a legfényesebb eseménye a különben is érdekes gyűlésnek. Mikor Jókai a felolvasó asztalhoz lé­pett a közönség közt bizonyos izgatottság vett erőt. S mikor a felolvasás kezdetét vette, le­bilincselt nemcsak a tárgy, hanem az előadás is, az a vonzó humor és melancholia keve­réke, mely Jókai egyéniségét oly kiválóan jel­lemzi. A felolvasás egy rész volt a költő legújabb regényéből, a »Tengerszemű hölgy«-ből. Megélénkült benne a hallgatók előtt az az idő, mikor Jókai, Petőfi, Vasvári és Bu­­lyovszky társaságában a néphez intézendő ki­áltványt (a 12 pontot) szerkesztette, mialatt Petőfi a »Talpra magyar!« czímű költemé­nyét írta. Potemkinnek hívták a szedőt, a­ki e két korszakalkotó műből az első szót ki­szedte. Mialatt a kiáltványt és a költeményt nyomták, Jókai szónoklatokkal tartotta a hat­­vani­ utczán hullámzó néptömeget. — »Nem, atyámfiai, szólt hozzájuk, nem az az igazi hazafi, a ki meg tud halni a hazáért, hanem a ki ölni tud a hazáért.« Beszéde közben megeredt az eső s látva, hogy számosan kinyitják esernyőiket, oda szólt hozzájuk : »ha már az esőcseppek ellen ernyőt feszíttek ki, mit fogtok kifeszíteni ak­kor, ha majd golyózápor esik ?« Az esőernyők becsukódtak és a lelkesült hazafiak ott áltak az esőben, nem törődve, hogy átáznak. Milyen ujjongó lelkesedés, milyen tombolás volt ak­kor, mikor a c­enzúra mellőzésével kinyomott pontok a nép kezei közé kerültek. »Hejh ! Te sajtószabadság !« mondja a regényíró, de sokszor megharaptál azóta, de én mindig áldom az órát, mikor a tojásból kikelni segítettelek!« Majd azt a lelkesedést ecseteli, mikor Rottenbiller polgármester ki­hirdette a népnek, hogy a 12 pontot magáé­vá teszi. Leírja, mint szabadították ki Budán a megtört félig megvakult Táncsicsot. E nap estéjén díszelőadás volt, Bánk-bánt adtak. A türelmetlen közönség a »Talpra magyar«-t akarta hallani, Egressy egyszerű atillában a színpadra lépve elszavalta a költeményt. Az­tán a színészek a szózatot kezdték énekelni s a közönség velünk énekelt, ném, ha nekem is volnának saját rokonaim mint a többi leányoknak, — válaszolom. — Oly gyakran hallottam kegyedtől a leányok­nak mondani, hogy kegyed nem szereti a rejtélyt hallottam biztatni őket, hogy legye­nek teljesen nyíltak és őszinték kegyeddel szembe, és ime házuknál én egy élő rejtély vagyok. — Nem, Lauri, nem édesem, te nem vagy egészen az. Én őszinte leszek hozzád. Tudom az egész történetedet, tudom, hogy ki vagy, mindent tudok rólad; de nem kö­zölhetek veled semmit. Titok­tartásra köte­leztem magamat. Ígéretemet nem szeghetem meg. A csalódás tompa fájdalma fogott el. — Szemeim égtek s elhomályosultak a ke­serű k­ényektől, — ajkaim zokogástól resz­kettek. — Kegyed kegyetlen hozzám, — kiáltom: tudja, hogy ki vagyok, és nem akarja nekem megmondani. — Szívesen megmondanám, ha tehet­ném, — válaszolá szelíden. Oh Lauri ne sírj oly keservesen! Bízz az időbe. Tudni óhajtom, hogy van-e anyám és otthonom, mint a többi leányoknak. Az nem lehet, hogy egészen egyedül és elhagyat­va álljak e világon. Bízz az időben — ismétli a kisasz­­szony. És Lauri, igyekezz boldog és megelé­gedett lenni. — Lesz szíves egy kérdésemre vála­szolni? mondom. Élnek-e a szüleim vagy meghaltak? Csak ezt mondja meg. Pentan­ kisaszszony néhány perczig hallgatott s gondolkozott, — aztán azt mondá: — Lauri, nem hallottam a halálukról. De kérlek ne kérdezősködj többet tőlem. Tehát élnek, élnek azok a szülők kiket nem ismerek, kiket soha sem láttam, élnek! A boldogság árja töltötte el szivemet. Váj­jon az a ragyogó szép nap, mely reám sü­tött, áldásos sugarait ő reájuk is árasztja. Január 8. Egyszerre mindenfelől az a kívánság hallatszott : »Lássuk Táncsicsot !« Petőfi az akadémia páholyából beszélni akart a közön­séghez, de a nagy zaj elnyelte szavait. Erre Jókai, úgy a­hogy volt, sárosan a színpadra ment, hogy majd beszélni fog. Ek­kor hozzá lépett Gertrudis személyesítője La­borfalvi Róza s egy nemzeti szinü kokárdát tűzött a mellére. »Polgártársak ! szólt Jókai nincs itt Táncsics ; otthon van családja kö­rében, engedjétek a szegény embernek, hogy a viszontlátás örömeit élvezze.« E pillanatban eszébe jutott, hogy Tán­csics vak, tehát nem igen élvezheti a viszont­látás örömeit. Fordított a dolgon, nehogy e komoly pillanatban a közönség nevetésbe csap­jon át: »Látjátok ezt a háromszinű kokárdát ? Ezt viselje mindenki, ezt tűzzük keb­lünkre mindannyian. A három szín képviseli a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget.« És mivelhogy annak, a­ki kokárdát akart tűzni a mellére, haza kellett mennie, csak­hamar kiürült a színház. Másnap mindenki nemzeti szinü kokár­dát viselt s Labor­falvi Róza odalépett Jókai­hoz és kezet szorított vele. Ez volt köztük a kézfogó, az eljegyzés pillanata. A költő még sok szépet és érdekeset mondott el arról, mint kísérte őt a hűséges szerető asszony mindenüvé. Mikor minden el volt már veszve, ez asszony volt minden vigasztalója. A nem mindennapi élvezetet nyújtó fel­olvasást zugó taps és hosszan tartó éljenzés követte. MINDENFÉLE. Kolozsvár, január 8. — Kossuth díszpolgársága. Sze­n­tes város, mint már említettük, díszpolgárává választotta Kossuth Lajost. A hazafias város arról a következő okmányban értesítette a nagy hazafit : Az olvasóknak üdvöt! Mi Szen­tes város tanácsa és közönsége jelen okleve­lünknek rendiben adjuk tudtára mindeneknek, a­kiket illet, — a most élőknek úgy, mint a jövendőbelieknek — hogy az Urnák ezer­­nyolczszáznyolczvanhetedik évében, Büjtelő ha­va­d­ ik napján tartott közgyűlésünkben; a haza iránt szerzett kiváló és soha el nem múló érdemek elismeréséül ; az önfeláldozó és magasztos honfiúi erények illő méltatásául­ valamint hódoló tiszteletünk és változhatlan nagyrabecsülésünk örök bizonyságául Kossuth Lajos nagy hazánkfiát a polgári és politikai szabadságnak és egyenlőségnek magyar ha­zánkban megteremtőjét, a haza földén túl is legékesebb szószólóját, a középkorias magyar alkotmány alapintézménye, új korszakot ké­pező átalakulásának kimagaslott vezértényei­ő­­­jét; az állam függetlenségének és az elvhű­­ségnek soha meg nem rendült élő példányké­pét, a kinek szelleme körében dicsőült meg a­z alkotmányos szabadságát védő nemzete, váro­sunk díszpolgárává egyhangúlag és osztatlan lelkesedéssel megválasztottuk és mindazon jo­gokkal és szabadalmakkal felruháztuk most és mindenkorra, a melyekkel városunknak többi polgárai élnek és a jövőben élni fognak. Mi­nek örök hiteléül és megerősítéséül kiadtuk ezen, a szokásos aláírásokkal ellátott és váro­sunk pecsétjével megpecsételt oklevelünket, atyámra és anyámra, kiket egykor, talán nem sokára láthatok ? — Még annyit elmondok neked — foly­­tatá Pentam­ kisasszony. Hogy te ránk let­tél bízva, és történetedet elmondták. De hall­gatásra köteleztük magunkat, s hallgatásunk addig tart, mig az, ki téged gondviselésünk­re bizottt, feloldoz bennünket ígéretünktől. — De mikor lesz az ? kérdem. Úgy tetszett nekem mintha egy olyan börtön falaival volnék körül­véve, honnét nin­csen menekülés. — Lauri, azt nem tudom neked meg­mondani. Te nagyon boldog voltál eddig, igyekezz ezután is az lenni. Neked sok ta­nulni valód van, be kell fejezned azt, amire köteleztem magamat, hogy valóban kitűnő ne­velés lesz. Igyekezz lelkedet a tanulmányaidra való gondolatokkal betölteni, és­­ édesem, ne beszélj a leányokkal magadról. Ők nem tud­nak rólad semmit. És miért foglalkozzanak ők a te dolgaiddal? Esztelen gondolatokkal töltik meg a fejedet, s kimondhatatlan sok keserűséget okoznak. Társalgásunk így végződött, s nevelő­­némtől csak annyit tudtam meg, hogy a szü­leim élnek, s hogy valami rejtély vesz körül, a­mit csak a Pentam­ kisasszonyok ismernek.

Next