Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)

1889-07-01 / 150. szám

Tizedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belmagyv utcza 47-dik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. »ELLENZÉKI ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre . • 16 Ért. I Negyedévre . . . Art. Félévre ... 8 írt. ) Egy hóra helyben 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnep­napokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP, AZ 150. szám. Kolozsvár, hétfő, julius 1. 1889. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárit, Belközép utcza 88. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy­­ czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hir­detés után 80 kr. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Kossuth levele. Kossuth Lajos az alábbi levelet intézte­­­­elfy Ignácz országgyűlési képviselőhöz. E terébre még másik kettő fog következni. A „agyérdekű levél igy hangzik: Kettős hálanyilatkozattal tartozom a tá­jos hazába, az egyik megnevezhetleníti soka- t ist illet, a másik különleges jellegű. Helyétt esedezem ez erkölcsi tartozás nyilvános lero­vására. 1. Igen gyakran és igen nagy számban tisztelnek meg engem hazámfiai szives meg­emlékezésük tanúsításaival s rokonszenvük, ragaszkodásuk, szeretetök biztosításaival a távol hazából; annyira gyakran, hogy a ne­vemre szóló ily közlemények ugyancsak isme­retessé tették a levél- és sürgönykihordók előtt lakásomat, mely elvonultságom folytán a turini közönség előtt ismeretlen s nem kis fejtörést okoznak a távad­óhivatal kibetűző osztályában, honnan a sürgönyök magyar szö­vege néha akként jut kezeimbe, hogy humor­nak is beillenék. Tekintve a magyar haza jelenlegi vi­szonyait, az irányt, mely közélete felett uralom s az én helyzetemet s ismeretes elveimet, úgy tetszik nekem, hogy a vonzalom és ragasz­kodás e folyvást megujuló nyilatkozataiban van valami, a­mi megérdemelné, hogy telje­sen mellőzve értéktelen személyemet, elfogu­latlanul számot adjanak maguknak e tény értelme felől ott, a­hol érdekben állana job­ban megismerkedni a közérzülettel, mint a­hogy azt az udvaronczok tükréből ismerni lehet. Meg akarom mondani, hogy mit olvasok én ki a szíves megemlékezés azon tanúsítá­saiból, melyekkel oly sűrűen megtiszteltetem, de felfogásom megértetése végett helyzetem jelzését kell előre bocsátanom; ne érje nehez­telés ősz fejemet az őszinteség miatt, mely­­lyel azt megteszem. * Negyven éve már, hogy a számkivetés vándorbotjával kezemben vettem búcsút gyász­ba borított hazámtól, kifejezhetlen keservvel lelkemben, de nem reménytelenül, nőért hit­tem nemzetem rendithetlennek vélt kitartá­sában. Magasztos látvány volt látni, hogy az erőszak dühe s a szenvedélyek súlya mennyi­re nem bírta e kitartást megtörni, nőtt mint a pálmafáról mondják, hogy nő a teher alatt, de szomorú látvány volt látni, hogy egy gyönge perczben mennyire elmulasztotta a simulékony alkalmazkodás. A kitartásba vetett reményem meg­hiúsult. És mennyire megváltozott az én vi­szonyom hazám iránti Negyven éves hontalanságom első felé­ben az erőszak száműzöttje valók; azé az erőszaké, a­mely a családi nagyravágyás szintoly bátor, mint erkölcstelen sugallatait fölébe helyezve az isteni és emberi törvények iránt tartozó kötelességnek, élet-halál-harcz­­ra kényszerítette a magyar nemzetet isten­telen támadása által, melyet hazánk azon önállása, szabadsága és kormányzati függet­lensége ellen intézett, melyet őszinte feltéte­léül kötöttek ki annak, hogy a Habsburg nő­ágát trónöröklési joggal megajándékozzák a dinasztia szerződésileg elfogadott, épségben fentartására magát királyi eskükkel kötelez­te s elismerését az 1790: X. alaptörvénybe igtatással megörökítette. E támadás volt a hála azért, hogy a magyar nemzet hősiessége a dinasztia most uralkodó ágának ősanyját megmentette ak­kor, midőn anyává létét várva, saját vallomá­sa szerint nem volt hova fejét biztonságba­­hajtaná, épen mint a szerencsétlen Lengyel­­ország felosztása volt a hála azért, hogy Szo­­bieszky Bécset megmentette. »Gott wollte da­mals, die Moralität der Könige zeigen«, irta Müller Johannes ez utóbbi hálóról; mit írna ha élne az előbbiről? A magyar nemzetnek a klasszikus ó­kor legmagasztosabb mozzanataira emlékeztető hő­siessége a lelkesült egyetértés erejével diadal­masan visszaverte a támadást, de idegen fegy­verek segítsége azt uralomra juttatta a meg­­hasonlás szitogatása által, a bizalmában meg­rendített, erejében megzsibbasztott magyar nemzet felett mélyen teljesedett a régi átok, hogy »domus in se ipsam divisa desolutitur« (a maga magával meghasonlott ház pusztu­lásra jutand). Pusztulásra jutott. A hóhér meg-megfá­radt a dühöngő bosszú munkájában; hullot­tak az áldozatok, a mártírok lelkes tömegek­ben szálltak ég felé, rebegve az igazság iste­néhez a fohászt: »surgat ex ossibus ultor«, a tömlöczök túlnépesek lettek a zsúfolásig, nők vesszőztettek, a menekülők ezrei elszó­­rattak a föld hátán, mint egy második Iz­rael . Magyarország siralomházzá változottt. (Én istenem! én istenem! el lehet-e mindezt felejteni!) Engem nem akaszthattak föl, török földön kerestem s találtam menedéket, a szultán nagylelkűsége elszántan visszautasítva elbizakodottan követelt kiadatásomat, megmen­tő életemet, hát tettek, a­mit tehettek, üldöz­ték nőmet, mint egy üldözött vadat, fogság­ra vetették anyámat, nővéreimet, kicsi három gyermekemet; az én nevemet pedig hóhér keze által szegeztették akasztófára, a mit ak­koron mártirjaink halála keresztfává avatott, mely a feltámadás jelvénye. És hosszú éveken át, mindaddig míg a nyomorgatás átka annyira vissza nem szállt a nyomorgatóra, hogy szelidebb hurok pen­getésére bírta az önfentartás ösztöne, az én proskribált nevemet veszély nélkül nyíltan még emlegetni sem lehetett a magyarok eltiport hazájában, ha csak gúny­nyal, szitokkal, gya­­lázással nem; kegyelettel csak suttogva, vagy pedig (a­mint nekem később megirált), úgy, hogy a legrejtettebb kamarákban, zárt ajtók és betömött ablakok mögött még megrendült az ének és dalolták ifjak, vének azokat a nép ihletéből szerzetlenül fakadt dalokat, melyekben a dicsőséges múlt emlékeibe az én szerény nevemet is befűzte a gyarlóságai­mat elnéző kegyelet. De suttogták a proskribált nevet, de da­lolták az énekeket, a pásztor belelehelte dal­lamaikat furulyájába s gondolatban utánuk mondá szavait, a nagyanyák csodadolgokat regéltek a házi tűzhelynél, áhítattal hallgató gyermekunokáiknak »névtelen fóisteneink« fe­lől s proskribált nevemet bele-beleszőtték re­géikbe. Nem lettem elfeledve. Hanem ez akkor természetes volt. A nemzet irtózatosan szenvedett és az embernek természetében van, hogy minél keservesebb jelene, annál nagyobb áhitatttal fordul az el­vesztett múlt emlékeihez, vigaszt keresve ben­nük a jelen, reményt a jövendő számára. Aztán mi magyar menekültek magasan lobogtattuk számkivetésünkben a világ előtt hazánk függetlenségének zászlaját, megértet­tük ügyünk szent igazságát a szabadságsze­rető népekkel; megrezegtettük szívei­­ben a részvét hangjait, rokonszenves visszhangot hívtunk elé kebleikből, még a hatalmak ta­nácsaiban is felkeltettük a magyar szabadság­ügy európai fontosságának érzetét; hitet éb­resztettünk náluk a magyar nemzet függet­lenségi aspirác­ióinak megbízhatósága felől; ki­eszközöltük, hogy a magyar nemzet eventuá­­lis közreműködése mint hatalmas tényező vétessék számba szükség esetére a függőben volt európai kérdések megoldásánál; Olaszor­szágban éveken át királyi oltalom alatt fen­nen lobogott a magyar zászló vitéz légioná­riusaink élén, a­kik hős tetteikkel hálás elismerést vívtak ki maguknak a szabadsá­gáért küzdő Olaszországtól, s tiszteletet sze­reztek a magyar névnek; még maga Bismarck sem hagyta ki számításaiból szükség esetére a magyart, még ő sem ! még Poroszország­ban is lobogni látta a világ magyar mene­kült sereg élén a magyar zászlót. E fényes képnek megvoltak a maga árnyékai, de meg volt a maga logikája is; a nemzet várt tő­lünk, száműzött fiaitól, várt és remélt, és én a világ szabad népei által bukásában is ro­konszenvesen tisztelt magyar nemzet aspirá­czióinak egyik leghangosabb tolmácsa valók, múltamnál fogva képviselőjének tekintett ba­rát és ellenség; hát természetes volt, hogy a magyar nép, mely személyesítni szereti vá­gyait, érzelmeit, kegyeletes visszaemlékezései­ben az én szerény nevemnek is helyet jut­tatott. Hanem az idők megváltoztanak s meg­változott velők viszonyom hazám iránt. Hu­szonkét éve már a­­nagy Mn egy-két tüné­keny nemzedék életében, de nemzet életében csak egy röppenő perez, melynek kettyenését mindazzal együtt a mi vele járt, a nagy vá­gásokban mozgó történelem logikájának egyet­len dobbanása enyészetbe sülyesztheti nyom­talanul) — huszonkét éve már, hogy nemze­tem maga ütötte ki kezemből a zászlót, me­lyet kitartásába vetett bizalommal magasan lobogtattam nevében a világ előtt. Azonban ha csak ennyit tett volna nemzetem, sajogna keblemben (a­mint sajog is mind halálomig) az életézél vesztés fáj­dalmas sebe, de panasz nem jönne ajkaimra. Hogy vájjon teljes és biztos lehet-e egy ország állami önállása s kormányzati függet­lensége, ha uralkodója nem csupán azon or­szágból merítheti hatalmi vágyai, hajlamai, (s mert ember, azt is mondhatjuk) szeszélyei megvalósítására az erőforrásokat, minthogy más országoknak is uralkodója, kivált ha ezek olyanok, hogy géniuszuk, történelmi jelle­gük, szellemirányuk, szükségleteik, aspiráczióik, hogy úgy mondjam : életalapjuk egészen kü­lönbözők s érdeik eltérők, gyakran ellentéte­sek : lehetséges-e ily esetben a kétfelé egyen­lő mértékkel mérés? lehetséges-e az, hogy az egyik előnyben ne részesüljön a másik rová­sára, vagy hátrányban a másik előnyére ? va­lóság lehet-e ily esetben az önállás? Ez oly kérdés, mely felől különbözhetnek a vélemé­nyek; a tudomány azt tanítja, a tapasztalat azt mutatja s én is azt hiszem, hogy nem le­hetséges; de hát őseink lehetségesnek hitték s e hitben fogadták el az úgynevezett prag­matics sanctiot­s e hitben alkották meg az 1790: X. alaptörvényt. Igaz, hogy az élet e hitnek nem adott igazat, a kikötött állami önállás és kormányzati függetlenség csak pa­piroson volt meg, az életben nem ; amolyan írott malaszt volt, a rák ott figuráit a levélben, de a szatyorból kimászott és országos bajaink, nyomorúságunk, szégyenletes hátramaradásunk mint kútfőre erre és azon kénytelenségre voltak v­isszavezethetők, hogy időnként, erőn­ket az idegen érdekek nyomása s a hazánk önállása ellen törő idegen hatalmi befolyás prepo­tenciája elleni védekezésben kellett fel­emésztenünk, a­mi annál keservesebb fala­dat volt, minthogy a bécsi udvar azzal biz­tosította maga számára az egyházi és világi oligarchia aulikusságát, hogy támogatta en­nek antiliberális szűkkeblűségét, hanem őse­ink egyet elmulasztottak: nem gondoskod­tak arról, hogy hazánk szerződésileg kikö­tött önállását és kormányzati függetlenségét intézményes biztosítékokkal vegyék körül. Megelégedtek elismerésének újra meg újra törvénybe igtatásával. Hát én voltam az, a­ki azt mondom — és isten a bizonyságom, hogy tiszta, őszinte leyalitással mondom — kíséreljük meg, tegyük meg, a­mit őseink tenni elmulasztottak, talán hogy sikerül össz­­hangzásba hoznunk a királyt és a nemzetet a loyalitást és hazánk szabadságát, az alatt­valói ragaszkodást és a haza szent szeretőtét, és ennél többet még akkor sem akartam, mikor az európai konvulziók megrázkódtat­ták a trónusokat; én indítványoztam és vittem keresztül az 1790: X. alaptörvény ama köz­jogi intézvényes biztositékait, melyeket kö­vettársam Szentkirályi Mór tolla az 1848-iki törvényekben alakba öntött. És azok az intézvényes biztosítékok az írott malasztot csakugyan valósággá fejlesz­tették. Magyarország önállóvá lett, a nemzet képviselőinek felelős kormánya a szó teljes értelmében azzá lett, a minek nem a felelős­ség, hanem minden idegen kizárásának jelzé­séül az 1848. III törvényben czimeztük »füg­getlen magyar kormány«, és az országgyűlés nem csupán az ország házi ügyeinek rendelé­­sére szorított statutárium hatósági gyülekezet, hanem a valóságos állami jellegű alkotmányos élet legmagasabb attribútumainak körében is szuverén ható egú parlamentté lett és én csak azért imádkozom Istenhez, hogy áldjon meg minket háborútlan békével, hogy hazánk füg­getlensége úgy az erkölcsi és szellemi, mint az anyagi téren hatását kifejthesse és az ön­­czéliasság érzetének varázsereje tíz év alatt paradicsommá teszi a sokat szenvedett Ma­gyarországot, melyet az elégedettség lelkesítő érzete, a nemzet jogait tiszteletben tartó kirá­lyi szék dönthetlen oszlopára alakít. A sors könyvébe más volt megírva. Ép azért, mert amaz intézményes biztosítékok ma­gyar hazánk esküszegőleg írott malaszttá nyo­morított függetlenségét valósággá tették, a bécsi udvar »döntő körei« (melyeket, nehogy a szó magasabban találjon, szép udvariasan kamarillának neveztünk) magukat azon bizto­sítékokat támadták meg, annyira mentek a tényhamisításban, hogy ama biztosítékoknak még jogszerűségét is kétségbe vonni nem átal­lották. És ezt Magyarországban, a­hol nem a nemzet bírja a király ajándékából a maga jo­gait, szabadságát, hanem a királyi ház van a trón birtoklásában a nemzet ajándékából, any­­nyira mentek, hogy hitszegésük otromba ál­­c­ázása végett még­­palotaforradalmat is csi­náltak ; a királyt, ki hazánk függetlenségének intézményes biztosítékait (természetesen utódait is kötelezve) szentesítette, félretolták hogy Pilátusként kezeiket mosva alkalmuk legyen azt mondani: »nem mi tettük, minket nem kötelez ? Csúnya história ez, de nem uj az »ud­var« történelmében. »Es ist eine alte Ge­schichte, doch bleiht sie ewig neu.« Hogy mi következett? tudva van. Na­gyon keserves emlékezetű dolog az de nagyon tanulságos. Nincs meggyőzőbb tanító, mint a tapasztalás. Csoda-e, ha engem kiábrándított abból a loyal­is illúzióból, melyet két külön­böző érdekű koronának egy fejen megférhe­­tése felől táplálni hajlandó valék? Bizony kiábrándított. Hanem j­obban bor­zadok hazám szenvedéseinek gondolatától,­­ mint szeretem nézeteimet. Én is fel tudom fogni, mint akárki, hogy vannak esetek, mi­dőn a jobb a jónak ellensége. Megírtam még 1867-ben Deák Ferenczhez intézett levelem­ben, írtam és mondtam másszor is, és ismét­lem most is, hogy ha megvalósíttatnék — nem az előttem örökké megfoghatatlanul me­­tamorfizált 1867-iki, — hanem az 1861-iki Deák Ferencznek programmja; én ugyan nem tagadnám meg elvemet s alázattal viselném mind halálomig a hontalanságot — melyet politikai r­e­­­­­g­i­ó­m reám hárít, — de el­ismerném, hogy nemzetemnek volna oka nagy szenvedések árán többet nem merény­lem. Hát nem azért zúgolódom én, hogy nem­zetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet nevében magasan lobogtattam a vi­lág előtt, nem azért, hogy engem cserben hagyott s hogy vezérelvemet megtagadta, ha­nem mély fájdalommal azt panaszlom, — hogy elvem megtagadását ama sarkalatos köz­jogi alapelv feladásával kötötte össze, mely a magyart — vándornépcsoportból államalkotó nemzetté tette, a melyhez való tántorithat­­lan ragaszkodás volt ezeréves életének őran­gyala — s mely jövőjének létfeltétele; pa­naszlom nem azt hogy annak az elvnek ilyen vagy amolyan formáját, hanem hogy magát az elvet adta fel; panaszlom azt, — hogy az 1790 : X. alaptörvényt feladva lemondott arról, hogy Magyarország sza­bad é­s egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját ön­állással bir ; panaszlom azt, hogy államközös­­ségbe lépett Ausztriával, azzal az Ausztriával, melyről csak rövid hat évvel előbb 1861-ben, magának Deáknak saját szavaival az egész nemzet egyhangúlag vallotta s kimondta, hogy »közte s Magyarország közt a pragmatic» sanctio szerint más kapcsolat nincs, mint az uralkodó közössége« ; panaszlom azt, hogy Magyarországból Ausztria-Magyarorszá­­got, Szent­ István birodalmából Osztrák-Magyar Monarchiát csinált — nem osztrák és ma­gyart, a­mi csak a monarchia közösségét je­lezné, hanem egyszerűen Osztrák-Magyar Mo­narchiát, a­mi államközösséget jelez; panasz­lom azt a magyar haza ezredéves történel­mében hallatlan csapást, hogy 1867-ben ki lett mondva, a magyar nemzet akaratával lett törvény által kimondva az, hogy Magyar­­országnak nem kell egész kormányzati rend­szerében függetlennek lenni. 1861-ben Deák indítványára kimondot­ták nemzetem képviselői: »az ország szabad­sága nem oly sajátjuk, mellyel szabadon ren­delkezhetnének, hitükre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s ők felelősek érte a haza és saját lelkiismeretük előtt«. E szent igazságot véve fel álláspontomul, én ezt a haza szabad­ságát feladó törvényt jogszerűnek el nem is­merem, s hiszek Istenben, hogy ha a végze­tek könyvében nemzetem számára még van jövendő fentartva, az sem fogja azt jogszerű­nek elismerni. Hát mi változást idézett elő e törvény, mely a haza függetlenségének még elvét is feladta, az én helyzetemben hazám iránt ? Elő­idézte azt, hogy én a hatalom számüzöttjé­­ből saját nemzetem számüzöttjévé lettem, s már 22 év óta az vagyok. Szomorú változás ez helyzetemben, na­gyon szomorú, mert mások megtehették, hogy rosszalják a haza függetlenségét feladó tör­vényt s iparkodnak békés és törvényes után azt megváltoztatni, de tényleges uralmának magukat alávetik. — én ezt nem tehetem; en­gem attól, hogy az uralomnak magamat csak egy perezre is alávessem, jogérzetemen, lelki­ismeretemen, s a hazám jövőjének érdekeivel való számoláson kivül még esküm szentsége és sajátlagosan kivételes helyzetem elutasít­­hatlan logikája eltiltanak; másrészt pedig les­ni hontalanságomban az idők változatos fo­lyását, hogy vájjon nem akad-e újból alkal­mam olynemű működésre, mint a­minőt a ha­talmi erőszak ellenében nemcsak jogosnak és szabadnak, hanem kötelességnek is tekintet­tem, s ma is ilyennek vallok: ez olyan dolog, a­mire minden hibái s rossz útra tévedése mellett is fiúi szeretettel­­tisztelt nemzetem ellenében még csak gondolni is bűnnek tar­tanám ; annak tehát­, hogy saját nemzetemnek száműzöttjévé lettem, azonfelül, hogy egész életemre reá lett általa ütve az életszélvesz­­tés bélyege, személyemre még az a következés is van, hogy az a parányi erőmaradék, melyet még szívemben lüktetni érezhetek, a legtelje­sebb tehetetlenségre lett kárhoztatva; a szó legszorosabb értelmében senki és semmi va­gyok, a széts zúzott múltnak idegen földre za­vart egy haszontalan porszeme, melynek leg­kisebb értéke sincs. Az“abszolút tehetetlenség érzetéből me­rítettem a meggyőződést, hogy haszontalan dolgot mivelnék, ha abban törném ősz fejemet, hogy­­evidencziában iparkodjam tartani üres hanggá pusztult nevemet, akár a világ, akár saját nemzetem előtt. Nem is teszem. A reklám­­csinálás nem mesterségem. Idekünn elzárkóztam az emberi társaságtól, tőlem telhetőleg mindent elköve­tek, hogy felejtve legyek, amott a távol ha­zában már évek óta csak igen rikán hallatom szavamat, csakis akkor, ha vagy az illem parancsa, vagy valamely kötelesség érzete kényszerít, de sohasem oly számítással, hogy figyelmet vonjak magamra. Csak egy dolog van, a­mi pusztulásra­ jutott életem gondter­hes magányából hallgatagon is hangosan kiált a távol haza felé, ez »hontalanságom« s ez nem oly kiáltás, a mely kedvezhetne a jóin­dulatnak irántam, mert ez a szemrehányás, ne mondjam a tiltakozás kiáltása nemzetem jogfeladó viselkedése s ama birkatürelmű de­rékbeadása ellen, melylyel magát mind tovább és tovább engedi siklasztatni a birodalmi egységbe való beolvasztás felé, mely siklón már odáig jutott, hogy magyar ember már még csak tartalékos hadnagygyá sem lehet saját magyar hazájában, ha csak osztrák-né­metül meg nem tanult és szemrehányás, ne mondjam tiltakozás az a hallgatag kiáltás, az önérzetes nemzetek történelmében példát­lan rezignáczió ellen, melylyel az idegen ér­dekek prepotencziájának jármát viseli. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy je­lenem nem számít, hogy jövendőm más nincs, mint a közel sk­, hogy negyven év óta nem láttam hazámat, hogy kortársaim legnagyobb részben elhulljanak, engem tehát az ország­ban már csak nagyon kevesen ismerhetnek személyesen, s hogy tőlem, ki az emberélet rendes határát messze túl­haladott koromnál fogva már mind a két lábammal a sírban állok, lesem a billentést, mely belefektet, a föld hátán senkinek sem várni, sem félni valója nincs, hát mindez együttvéve olyan­nak mutatja helyzetemet, hogy az egyene­sen kihívni látszik szerény nevemre a fe­ledést. Hát miként történhetik, hogy az a fá­tyol, mely a nevemmel kapcsolatos múltra bemíttatott, szerény nevemet feledéssel nem takarta be ? Miként történhetik, hogy az utóbbi időkben sokkal sűrűbben, sokkal na­gyobb mértékben, sokkal jellemzőbb modor­ban részesülök hazámból a szíves megem­lékezés tanúsításaiban, a rokonszenv, a ra­gaszkodás, a szeretet biztosítékaiban, mint hosszú hontalanságom alatt másszor akár­mikor? Miként történhetik, hogy e tanúsí­tások, e biztosítások a­helyett, hogy csök­kennének az időnek mindent elnyüvő befo­lyása alatt, a legközelebb múltban évről­­évre megszaporodtak és egy nemet a nem­zeti kegyeletnek öltve, még oly helyeken is tért hódítottak, melyeknek a közélet moz­zanataiban előtűnő politikai irányától engem egy rengeteg úr választ el, és pedig tért hó­dítottak mind a mellett, hogy az, a­mit (tényelismerési vagy csúfolódási szándékkal-el nem kutatom) némelyek nevem kultuszának nevezgetnek, bionyos körökben a loyalitás­sal össze nem egyeztethetőnek hiresztel­­tetett. ? Az időnek oly jele ez, melynek máa

Next