Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)

1889-11-08 / 259. szám

Kolozsvárt 1989. magyar állam azon országrészét, melyet jelenleg Horvát-Szlavonországnak neveznek, jobban kényezteti anyagi megerősödésben és kevésbé terheli az állam részére való áldozatokkal, mint az anyaországok és így a nemzeti államok alakulásának mostani korszakában is egyedüli példaképen áll egész Európában, hogy a magyar állam egyik része Horvát-Szlavónország lakossága politikai, nemzeti voltát nem érinti. De hát nem csak az adóképesség fokozódása az, amit nem vagyok hajlandó feltétlenül elfogadni a vagyonosodás jeléül, hanem karöltve ezzel, oly adatok is igazolják Horvát-Szlavonország közgazdasági fejlődését, melyek statistikai kimutatásokon alapulván, teljes megnyugvással fogadhatók el. így, hogy mindjárt a népesség szaporodásán kezdjem, Horvát-Szlavonország az utolsó években a népesség emelkedésében soha sem maradt évenkint l°/0-on alul, mint Magyarország, sőt egy pár évben az 1 és fél százalékot is meghaladta. 1880-ban pedig 2 százalékot érte el, a nmnel karöltve jár a halálozási arány javulása is, mert míg Magyarországon az 1876- ■fól 1885-ig terjedő évtizedben minden ezer lélekre 30 halálozás esett, addig Horvát-Szlavonországban ugyanezen időben csak 34, sőt 1886 ban már csak 29 halálozás esett ezer lélekre, mely arányszám már megközelíti az euópai általános normális halálozási számot. Mindezen tények, különösen a népesség szaporodásának erőteljes emelkedése kétségtelenül a vagyoni megerősödés jele; de ezt még inkább mutatja és fényesebben igazolja Hor▼ét Szlavonország természetének fokozatos emelkedése majdnem megkétszereződése. Csak néhány példát hozok fel arra vonatkozólag. (Halljuk!) 1870-ben busából termát! Horvát- Szlavonországban 824 ezer hectoliter, 1885 ben 1.888.000 hl. Rozsból termett 1879-ben 490.000 hl, 1886-ben 1.117.000 hl. Árpából 1870-ben 560,000, 1885-ben 910,000 hl. Kukuriczából 1870-ben 2.386.000, 1885-ban 3.945.000 hl. Hasonló szép fejlődést mutat Horvát- Szlavonorsság a gazdasági állatok számában. 8 Magyarországban, mely pedig elismert híres lókedvelő ország, minden ezer lélekre 132 drb ló esik. Horvát-Szlavonországban szintén 131 , szarvasmarha túlintetében azonban meszsze felüülhaladja Magyarországot, mert míg Magyarországon minden ezer lélekre 333 szarvasmarha esik, Horvát-Szlavonországban mér 374 dr. Hasonló kedvező arányban van az utak tekintetében is. Magyarországon minden 100 km-nyi területre 21 km. állami út ézik. Horvát-Szlavonországokban ugyanannyi területre 29 km. Ha pedig összefoglaljuk az állami, törvényhatósági és községi árakat, azt találjuk, hogy míg Magyarországon az összes utak minden 100 km. területre 302 km. it esik, Horváth-Szlavonországokban ugyanezen területre 433 km. esik. De igen kedvező helyzetben vannak Horvát-Szlavonországok a vasutak tekintetében, mert minden 100.000 lélekre Horvát- Szlavonországokban 52.624 km. vasút esik, tehát több, mint Bulgáriában, ahol 18, több mint Görögországban, ahol 25, több mint Portugáliában, ahol 33 , több mint Romániában, ahol 36, sőt több mint Olaszországban, hol 88 ka. esik ugyanennyi lékszámra. így folytathatnám ezt, t. ház, a közélet minden terén, de nem untatom tovább a t. házat, (Halljak ! Halljak !) hanem csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy szemben ezen tényekkel, midőn a Horvát-Szlavországok közgzzdasági fejlődése eléggé világos, kérdem, ha vájjon pénzügyi szempontból nem érkezett-e már el annak ideje, hogy Horvát-Szlavonországok azon vagy azt legalább megközelítő arányban járuljanak az állami feladatok teljesítéséhez, mint amely arány a törvényben meg van állapítva és a mint azt a törvényen kívül az igazság és méltányosság is megköveteli. (Halljuk! Halljuk !) Nem csekély tehát azon összeg, amellyel Horvátország minden évben a közös kiadásokhoz való hozzájárulásnál deficitben marad. Az 1880. év előtti időkről nem is szólok, hanem az 1880 után is minden évben 5 millió írton felül volt a deficit. Igaz, hogy a Horvát-Szlavón országgyűlésen azt hangoztatták, hogy a deficitet nem a magyar királyság fedezi, hanem a közös állam, amelynek álámadósságaihoz Horvát-Szlavonországok is hozzájárulnak. És erre csak azt jegyzem meg, hogy épen mivel Horvát-Szlavonországok a közös kiadásokhoz való hozzájárulásnál, tehátaz álamadóssági kamatok fizetésénél is deficitben marad, s miután az államadósságok kamatainak fizetésénél deficit útján participálni még elméletileg se is lehet, igen világos, hogy úgy az állami deficitet, valamint az államadósság kamatait csak Magyarország fizeti. Azt hiszem tehát, hogy midőn Magyarországra közgazdaság, igazságügyi beligazgatás terén úgyszólván egyszerre rászakadt a nagy reformok korszaka és szüksége és midőn Magyarország idáig jövedelmeiből évenkint csak 19 százalékot fordíthatott beligazgatási költségeire, mit Horvát-Szlavonországok azokra 44 százalékot fordíthattak, teljesen jogosult azon közütem, ha a pénzügyi szempontból is mellőzendőnek találom e pénzügyi kiegyezést, mely ez aránytalanságot nem szünteti meg, sőt azt alig is enyhíti. (Helyeslés a szélsőbalon.) Én igen jól tudom, hogy Magyarország 1888-ban és későbben minden pénzügyi kiegyezés alkalmával is Horvát-Szlvénországoknak a közös kiadásokhoz az adóképesség arányban való hozzájárulást esetről-esetre elengedte a testvéri viszony megnyitására való tekintetből és elsősorban garantírozta a Horvát-Szlavon országok beligazgatására szükséges Pissegst. De azt hiszem, hogy egyrészt 1868-ban is a testvérviszony megújítása volt ez elhatárolásnak indoka, másrészt pedig a garantirozott összeg is a szükség mérve és foka által volt korlátolva, jelenleg azonban ez indok még politikai szempontból is nehezen hozható fel a tárgyalás alatti törvényjavaslat mellett. Ugyanis a testvérbisony megújítása 1868-ban sőt 10 évvel később is plausibilis indok lehetett a bőkezűségre, de a testvéri viszonyon való öröm hatása csak nem tart most is húsz év múlva, főleg akkor, midőn ez idő alatt hivatalosan gyakran vegyültek az öröm közé ürömcseppek. Ami pedig a beligazgatási szükségletet illeti 1868-ban is csak az elkerülhetetlenül szükséges összeg szavaztatott meg. De hogy a jelen 44 százalék hányad szerint Horvátországnak jutó össszeg nélkülözhetetlenül szükséges az ő beligazgatási szükségleteire, azt az országos bizottság érinti ugyan, de kijelentése nem állja meg a szigorú kritikát; márpedig pénzügyi dolgokban, kivált a hazánkra való nagy feladatokra és pénzügyi helyzetünkre való tekintettel a legszigoruabban kell eljárni. — Meg vagyok győződve, hogy senki sem fogja tagadni - de a bizottság jelentésében is ki van emelve — hogy az a körülmény, hogy a hányad 45-ről 44®0-ra szállíttatott le, tekintettel az elfogadott magasabb átalány összegekre, azt fogja eredményezni, hogy Horvátországnak ezentül több fog jutni, mint eddig. De ha csak az 1888-iki eredményt nézzük 6.038.000 forint fog horvát testvéreink beligazgatási szükségletére jutni, tehát sokkal több, mint amennyi nélkülözhetlenül szükséges. Hisz maga a horvát bizottság emelte ki a magyar bizottságnak adott viszonválaszában, hogy Horvátország 1888-ban a kapott 6.038.000 írtból 8 nagy tételt olvasóira fordított, mely szorosan véve nem tartozik a beligazgatásra : nevezetesen út- és viz épitések fedezésére 750,000 frtot, mezőgazdasági érdekekre 185,000 frtot, kegyúri kiadásokra, tehát legnagyobb részt lelkészek fizetésére 297,000 frtot, összesen tehát 1 240,000 frtot. Ámde midőn Magyarország 1868-ban is csak a beligazgatásra elkerülhetetlen öszszeget garantírozta, semmi oknak oly hányadot elfogadni, mely a szükség mérvét meghaladja, kivált akkor, amikor Magyarország MHUM ki ép azért, mert mindenkire gondolt, csak magára nem, oly kevés haladást mutat fel, hogy maga a kormány is, mely pedig nálunk mindig optimista szokott lenni, a nagy reformokat, mint nemzeti életkérdést vette fel programmjába. Végtére is, tehát, semmi politikai okot nem látok arra, hogy ne ragaszkodjunk szilárdul azon törvényes és igazságos állásponthoz, hogy Horvátország a kellön kiadások fedezékeim a tövényesen stipulált arányt, ha nem is teljesen elérő, de legalább megközelítő mértékben járuljon. Sőt ellenkezőleg: igen különös politikai indokok épen nézetem helyessége melett szólanak. A holyi nemzet költői lelkű, úgy tehetsége, erős akaratra is, de elmaradozó nép. Hisz egyik jelenlegi és areationális államférfi mondja: Horvátország függetlensége csak álom, de azt mindem ember álmodja. Nem habozom berakni, hogy az álmodozások nagyon zavarják a testvéri viszony bensőségét. Magam is nagy súlyt fektetek a testvéri viszonyra, de e viszony 20 év alatti fejlődésével egy magyar hazafi sem lehet megelégedve. (Helyeslés a szélsőbalon.) Igaz ugyan, hogy az utóbbi években, különösen a jelenlegi ház kormányzása alatt nevezetesen a jelenlegi pénzügyi kiegyezés alkalmával hangoztatták az országgyűlésen egyes hangok, melyek az 1861: XXX. tcs.hoz való ragaszkodást tét ennek szükségeségét hangsúlyozták, de valamennyi számok és különösen az élet egészen máskép értelmezi és fogja fel az 1868-iki kiegyezést, mint az valójában és lényegében van. A horvát képviselők, és pedig úgy a többség, mint az ellenzék tagjai sohasem tudnak megbarátkozni azon gondolattal, hogy Horvátország le az önálló ország nem önálló királyság. Szerintök Horvátorság mint ilyan kötötte meg a magyar királysággal az egyezkedést. Hogy mennyire képezi a horvátoknak politikai életszükségletét, tartogatni, fejleszteni azt az eszmét, hogy Horvátország egy önálló, Magyarországtól különálló ország és királyság, kitűnik abból, hogy egyetlen enunciációjukból sem marad ki ezen eszme. Az egyik jobban eltakarva, a másik élesebben kidomborítva, de mindegyik valamely formában kifejezést adott e politikai gondolatának. Elő kell venni a horvát országos bizottságának a magyar országos bizottság viszonválaszára adott észrevételeit, pedig kétségtelen, hogy e bizottság az 1868: XXX. t. sz. alapján áll. És mit találunk benne ? Azt, hogy midőn Horvát-Szlavonországnak a közös kiadásokhoz való hozzájárulásánál évről-évre mutatkozó deficitről szól, megjegyzi, hogy e deficititet nem a magyar királyság fizeti hanem a közös állam, tehát a magyar királyság alatt a szorosabb értelemben vett Magyarországot akarja érteni, minthogy megkülönböztetésbe helyezi a magyar királyság fogalmát a közös állam fogalmával, csak azért, hogy a jelentés másik részén a már használt magyar királyság fogalmával szemben újabb fogalmat állítson oda a »e«gyedáruságr 5l szólva, és megjegyezvén, hogy e szerint a horvát-szlavón királyságok joggal követelhetnek bizonyos jövedelmeket (Igaz ! ügy van szélsőbalfelől.) Már e hivatalos iratban is 3 fogalmat hoz használatba a magyar királyság a horvát-szlavon királyság és a közös állam fogalmát, pedig nézetem szerint az 1868 XXX. t. sz. alapján állva magyar királyságról ugyan lehet szó, mert hisz a királyság nem jelenthet egyebet, mint az illető király szuverenitása alatt szervezett államot és igy a magyar királyság egyenlő a magyar állam fogalmával, de horváth-szlavon királyságot nem ismert sem az 1868: XXX t. sz. mely e szót királyság, fel sem említi. (Igaz! Úgy van szélsőbalfelől.) Sem az élet, sem a történelem, mert Horvátország létezik ugyan, ennek állami kormányzását az 1868 XXX. sz. szabályozta de csak mint szt. latván koronája alatti egyik országrészt, csak mint Magyarország egy részét. (Igaz! Ugy van! szélső báliétól.) Ha pedig tekintetbe vesszük az ellenzéki képviselők álláspontját, azoknál még élesebben domborodik ki az önálló Horvátország eszméi«, így a horvát országos bizottság külön véleménye mindenütt Horváth-szlavon királyságok jövedelmiről, horvát-szlavon királysorok beligazgatási »saks^g'^téröl szól és végzetül — mintegy egymás mellé állítja a két egyenlő hatalmú faktort, a kit királyságot, ekként fejezvén be mondatát , hogy e szerint a horvát-szlavón királyságok és a magyar királyság közt kötendő pénzügyi egyezményt nem fogadja el. Ily eszmék uralkodása mellett egy csöppet sem lehet csodálkozni azon, hogy a jelen pénzügyi kiegyezés tárgyalása alkalmával egy másik ellen.Aki képviselő azt a feladatot tűzte ki a horvát államférfiaknak, hogy oda kell törekednünk, hogy pénzügyileg teljesen önálló és független horvát államot teremtsünk. De tehát, nem folytatom tovább. (Haljuk ! Haljuk !) Nem folytatom különösen azért, mert tagadhatatlan — hogy a jelenlegi pénzügyi kiegyezés tárgyalása alkalmával sokkal enyhébb és finomabb bánásmódban részesült Magyarország mint eddig. Biztosíttatom a t. házat, hogy Horvátországban az 1868 XXX törvény alapjában és szellemében a zágrábbi országgyűlés falain kívül még kevésbé van elfogadva, mint itt benn. Méltóztassék cs ak Horvátországba utazni, s minden képviselő ur meggyön*dk szik arról, hogy a nép zöme, különösen * pápáig, a fi-Ulság és az intelligentiának jó n*síy része mire aspirál és mire ábrándozik (Helyeslés a szélsőbalon.) Ezen álmodozásban a testvéri viszonyoknak csak annyiban Vian helye és szerepe amennyiben úgyszólván Magyarország erkölcsi segédkezével s annak anyagi támogatásával hiszik, hogy megalkotják a nagy Horvát államot. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Részemről ez álmodozást pénzügyileg is elősegíteni nem akarom, s már ezen indokból sem tartom a törvényjavaslatot elfogadhatásnak. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Engedje meg végül a tudás, hogy e*. alkalommal nehány szót szóljak az 1868: XXX. t.-c*. leggyengébb oldaláról — Fiaméról is. (Halljuk ! Halljuk !) Már maga is a körülmény, hogy 21 évi alkotmányos kormányzás után* még mindig provisorium van Fiuméban, a legélesebben elítéli a kormányt és Magyarország eddig követett eljárását. (Igaz ! ügy van ! báliétól.) Oly dolgok vannak ott, hogy rosszabbul állunk ma, mint 10 évvel ezelőtt, s míg rosszabbul, mint 20 évvel ezelőtt. (Úgy Tanbákétól!) Méltóztassék személyesen lemenni Fiuméba, s a hivatalos jelentéseket s a különböző érdekkörök által sugalls informácziók szemüvegét letenni, s akkor lépten-nyomon tehetetlenséget s erélytelenséget fognak tapasztalni. (Úgy van! balfelől.) Azt mondják, hogy a politikában az esemény a legfőbb bird. Ha ez igaz, úgy nagyon szomorú világot vet állami igazgatási képességünkre az a tény, hogy Fiume aggasztó mérvben horvátosodik. (Igaz! Úgy van ! Mi azonban hagytuk a kicsiny és nagy dolgokat, bármily károsok voltak asok a magyar állam hatalmára hagytak tovább rossz működésükkel hatni, valószínűleg azért, mert megoldásuk nehéz volt, vagy nagy akadályokba ütközött volna. Én nem tudom megérteni, hogy a kormány 20 évi kormányzás után nem tudott utat és módot találni arra nézve, hogy Fiuméban ezen kormányzása és hatásköre alatti területen ezen tengeri kereskedő városunkban horvát munkások helyett magyarok telepedjenek le. (Igaz! ügy van balfelől.) Legmegfoghatatlanabb és érthetetlenebb állapot pedig az, hogy van Fiuméban egy Horvátország által fenntartott horvát gymnasium, melyben legmelegebben tenyésznek a horvátországi álmodozók, anélkül, hogy az állam ez intézet felett felügyeleti jogot gyakorolna. Nem hiszem, hogy ehez hasonló állapot lenne valahol a világon (Helyeslés belfelől.) mert államban kormányzási képtelenség tűrni, hogy egy kormány hatósága alatti területen egy idegen hatóság által fenntartott intéset flangáljon a nélkül, hogy az állam azt ellenőrizze. Éhez hasonló csak az a második eset, hogy Fiume egyház kormányzat tekintetében még most is horvát lelkészi hatóséte alá tartozik. Il y viszonyok között nem cwcikk ható, hogyha ott a Srancetits-féle jóindolstú lelkészek a leghatalmasabb gátját képezik Magyarország terjedésének. (Igaz! Uzv vani balfalől.) Vagy mit szóljak ahoz, hogy szen intézményei és hatóságok, illetőleg azok kó. s*gai, tik * közös miniszter alatt állanak, leghatalmasabb gátolói a magyar birolyág terjedésének és én valóban igen különös ve', leményben vagyok azon eljárás és intézk*dés felttt, hogy a közös badmegnek Finnjében állomásozó «eredével szemben, mely tintán horvát, ellensulyozásnek a magyar kormány a naskanizsai honvéd ejyk százedának bekez’lemamat — gondolom 40 embert, tort bán. Miért nem helyeztük oda a Molynary ezredet ? Vagy ha ezt nem tudjuk kerettül vinni, ugyanannyi magyar honvédnekkel! Fiuméban lenni, mint amennyi közös hadseregbeli katona ott van. Nem hagyhatom még említés nélkül azt sem, hogy Fiuméban a nagy rámmal lest pénzügyőrség, tehát magyar állami közegek nagyobb része is horvát sípea velem történt mis szeptember havában Fiuméban, hogy a pályaudvaron egyikük hivatalos működés közben minden áron azt akarta elérni, hogy hivatalos érintkezésben is horvát nyelven beszólálnak vele. Jól tudom tehát, hogy az általam felhozottakkal sienben lehet hivatkozni egy pár hivatalos adatra, egy pár barátságpetzóra, sőt hatósági, talán országgyűlési határozatokra is, ezt is tudom, hogy a magyar embert sok mindenre rá lehet venni jó íróval, de én föltétlenül aláírom és igaznak vallom egyik híres fmccsi államférfia azon mondását: "Semmi sem veszti el biztosabban a nemzeteket, mintha szavakkal és látszattal fizettetik ki magukat.« Épen ezért nem fogadom el a javaslatot. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Az „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1889. November 8. A lángész. Charles Richet után: Hermat Ottóné. (Vége.) S mindamellett, mennyi képzelő erő s mennyi ötlet ! Az ennyire sarkalható szellem nem ér-e fel az invenciióval ! Olvassuk csak leg síelését, azokat a leveleket, a melyeket a legparányibb erőfeszítés nélkül irt meg s az ember elképed a feltorlódó eszméit gazdagságától, melyek tolla alól úgyszólván folynak, ömlenek, s túláradólnak. Szakadatlan lánczolata az ihletnek. Maró gúny, váratlan kapcsolat, elmés szavak, mindez egy-egy alakja még pedig nem a legmegvetendőbb alakja az intencziónak. Ha Voltaire nem bírt volna mással, mint helyes érzékkel, bizonyára nem lett volna a király Voltaire szellemes mestere és vezetője a XVIII. százsának, melyből egyenesen soron mi származunk. A mit a szépirodalomról mondottunk , hagy alkalmazható a tudományos munkára. »Lelkesültség nélkül — mondja Novalis — nincs mathematikus. Fellengő a mathematikával foglalkozni képzelő tehetség nélkül annyi, mint nyomor középszerűségre kárhoztatni magunkat. A fizika, a chemia, az orvostan, a természethistória nem csupán tanultságot, türelmet, szorgalmat és bíráló szellemet kíván, hanem képzelő tehetséget is. Eredetiség s az alkotás némi kizárrsága nélkül az olyan tudósszintelen, tehetetlen ésekellene átélnünk, aki folyton csak az előtte járók ösvényét, jobban mondva lába nyomát tapossa. Valamint a szépirodalmi, úgy a tudományos termékekben is vannak nagy és kis lelemények. Némely tudóst a lángésznek egy sugara érinti meg; ugyanaz később világéletében képtelen lenne valami újat alkotni. (Fényes példa erre a nagy Schwann, a sejtelmélet feltalálója.) A lángész villáma s a tehetség mécsvilága között valamennyi átmenet tapasztalható. De maga az invenczió sem a tudományra, sem az irodalomra és művészetre nem elégséges. Hosszú türelemre is van szükség, valamint tiszta s nagy terjedelmű szellemre, mindanekelöt pedig ernyedetlen kitartásra, mely a megátalkodottságig fokozódjék. A bolondnak van invencziója és van eredetisége. De megrögzött eszméitől körülsánczolva, álmaiba temetkezve s az öt környező igazságok iránt, melyek képzelgései javitólag hatnának, érzéketlenné válva. Baját elemekörén tehát egy parányi alig észrevehető ponton kivül mit sem lát, minden egyéb rejtve marad előtte. _ így hát alkotásaiban megrögzik, — a mi pedig a haladást lehetetlenné teszi s rettentő tévedésekbe sodorja. Minden ember, sajnos, még a legnagyobb is, ha eszméje nincs megrostálva, módosítva, a közel eső eszmék s a velük határos dolgok révén átalakítva, folyvást nagy veszélyben forog, hogy ha nem is mond mindjárt képtelenségeket, de igen kevés kell hozzá, hogy beszéde azzá váljék. A helyes és egészséges ítélő tehetség az, ami a tudományokban elengedhetetlen, bárha nem az értelmi mező terjedelmes voltától függ. Azonban maga a terjedelem sem elégséges; invenczióra is szükségünk van. Egymagában sem a terjedelem, sem az invenczió nem elég. Egy nagy mű megalkotására elkerülhetetlen, hogy e két tulajdonság egyesülve legyen. Ha a legnagyobb tudósok egyikének, kik hazájoknak díszére váltak, Lavoisier-nek műveit tanulmányozzuk, elbámilunk e két uralkodó tulajdonságnak bennök tapasztalható szerencsés vegyüléken. Invenczió! Senki jobban nem bírta ezt nálánál. Minden pereiben egy-egy új módszert talált fel. Egyszerű tényeknek jön nyomára, melyeket millió észlelő nem látott meg, noha szemek előtt vonultak el, még mielőtt Lavoisier elé kerültek volna. Mindenre kiterjeszkedik : elemezi a vizet, a puskaport, ez alkoholt; kideríti az erjedést; kifejti a hő keletkezésének mechanizmusát az élőlényben, ezt a hőt megméri, chemiai nomenklatúrát teremt; megalkotja a thermochámiát; az erők megmaradásának törvényét megsejti s mindez nem akadályozza, hogy nemzetgazdasággal, statisztikával és iparral ne foglalkozzék. Mindenben kiváló. Bárhova veti sastekintetét, új adatot szerez. Ami más előtt elsiklik, előtte nem. Bámulatos inverzióval előre megsejti az egész pcémiát; elannyira, hogy korunk egész chamrája, csodás fölfedezéseivel, főbb vonásaiban teljesen a Lavoisier hatalmas agyában fogamzott meg. De ez a tágas, éles lángelme magában Ham lett volna elégséges. Szükségképen javítania, mérsékelnie kellett azt egy mélységes bíráló mértéknek. Hipothézist felállítani, helyes , de a hipothézis felállítása után kísérlettel kell annak hiányait kideríteni. Eszméjétől magát soha el nem engedni vakíttatni, a való fogalmával bírni, az egymástól távol eső tények közt helyes vagy nem helyes kapcsolatot létrehozni és felismerni, hogy mikor igaz és mikor hamis ez a kapcsolat: ez a lángész. Nemrégiben egy beszéde körben Pasteur, ez a nagy ember, ki egyhangú vélemény szerint, korunk leghatalmasabb lángelméinek egyike, úgy nyilatkozott, hogy a bíráló szellem föltétele a tudományos munkálkodás hathatóságának és termékenységének. Nem szeretnék e hírneve a bölcs állításának ellentmondani; mindamellett úgy rémlik előttem, hogy a bíráló ész egymagában tehetetlen, ha az invenczió meg nem termékenyíti. Maga Pasteur a legfényesebb példája a föltaláló és bíráló ész eme szövetségének. Ha Pasteur nem találta és nem fogta volna fel, még mielőtt végrehajtotta az öntermődésre, a papspermiára, a vírus hígítására vonatkozó szép kísérleteit, lehetett volna belőle kiváló chemikum, vagy értelmes természetbúvár, de — századunk igen nagy veszteségére — soha sem lett volna Pasteur. A betegség, mely húsz év előtt megtámadta, ahelyett hogy kioltotta volna, csak fokozta értelmi tehetségét. Csakugyan föltehető, hogy ha egyáltalán volt rá hatása, az nem a kritikai ész, de az invenczió és képzelő erő fokozásában nyilvánult. Úgy tartom, hogy olyan kritikus mint Pasteur, könnyű ezerrel található, de az ő fölfedező és teremtő erejét ugyan hol, kiben keressük ? A tudósnak meg van engedve, de csaknem Őrjöngő képzelő erővel bírjon, ső ismereteinek terjedelmével és szigorú, hajthatatlan bíráló szelleme hatalmával mérsékelni tudja. Befejezésül egy példát veszek, mely gondolatomat jobban megvilágítja, mint bármely értekezés. — E példát egy némeül műből, az emberi értelem egyik legkiválóbb termékéből, Cervantec Don Quichotte-jából maritim. Don Quichottenak magasztos és temékeny eszméi vannak. Ő nagy njitó, a jog és igazság érzetétől áthatott lángoló szellőn! Minden dologról bámulatos bizarr, kortársai és földiei hétköznapi felfogásának feW® álló nézetekkel bir. Felfogása gyors, különös eszmetársulásokat talál fel. Találékonyság! Ε gyors és hóditó, mint a jégtörőké, felfed*' ké, lángelmejeleké lenni szokott. Csak ts1* mivel több gyakorlatias szellem — és ni® alkotná az emberiséget. De, sajnos, bolond «• igazi bolond. Mert a bíráló szellemnek leg* parányibb szikrája sem szorult beléje: nem vet számot a létező dolgokkal, a felhőkben él, képzelődéseit valóságnak veszi, mindent álmain keresztül néz, az életet, mint holdkoros bolyongja át, nem lévén képes megkülömböztetni a létezőt a nem létezőtől. Ezért nem érhet czélt, ezért van arra kérdőütt, hogy minden vállalatába nyomorultul elbukjék ; összes erőfeszítése, bátorsága, felfogásának hatalma és merészsége deczárs. Sort* ' ▼égre ia az, hogy bolondok házában 'tejen* be életé*. Mert bolond bisz, tökéletes kofexni való bolond. Mellette bandukol szamárháton széido* ELLENZÉK (1014) vei ■ a kel Vilmos császár Keleten. Konstantinápoly, nov. 6. Vilmos német császár reggeli sírakodzás után bucsulátogatást tett a szultánnál. Fél tizenkettőkor a szultán a császári párért ment, hogy a Dolmst-Bagdie palotába vigye őket, honnan ő felségeik hajóra szálltak. A Mégek a kocsikban ugyanoly rendben foglaltak helyet, mint a magérkezés alkalmával. A Delma-Bagdadban, hol a főméltóások és a követségi személyzet várta ő felségeiket, ütvén terítékes villásreggeli volt. Az Asiili*a aankántól jobbra a császárné és Barikarezeg, balra Vilmos császár és a meeklaburgi nagyharéteg ült. A szultán dázegyenruhát viselt, a Hohsnzollern-házirend nyakeke- és a fekete-sasrend csillagával. A felségeik a legélénkebben türetlogid lakoma után visszavonultak a hercieg, a kávézóterembe, hol fél órát töltöttek Ezalatt a főméltóságok, a kiséretek , a német nagykövetség személyzete a Boszporusra vivő lépcsője előtti Csarnokban gyűltek össze, a felségeik néhány perccel két év előtt jelentek meg. A császári pár szívélyesen elbúcsúzott a negyvezértől és a külügyminisztertől,kijelentve, hogy nagyon meg vannak elégedve»Híres fogadtatással, melyre találtak és kell fogva velők. Ezután nyájasin elbúcsúztak a kísérettől is, mely vasúton megy, valamint November 1.