Ellenzék, 1890. július-december (11. évfolyam, 147-298. szám)

1890-11-08 / 256. szám

alják, azon nemtelen indukto.^1 Kolozsvárt, 1S90. azon arányban a két pót­adó is 69 írt­ról 138 — 207 írtra emelkedett. Ennek a hullámzatnak nagymér­­vűsége még inkább kitűnik, ha szám­szerűleg mutatjuk be, hogy a kereseti és állami meg községi pótadóba ed­­eddig fizetett 169 írt helyett, most 338, illetőleg, 507 forintot és esetleg még többet is kell szetnie némelyi­künknek. És ez a jelenség már többé nem is ijesztő, hanem megdöbbentő, mert összeütközik a helyes adóztatási rendszer legtöbb elvével, mely szerint t. i. minden adóztatásnak józannak, okszerűnek és gazdaságosnak kell len­nie, mert továbbá elnyelés veszélyével fenyegetvén a polgárság szabad jöve­delmét, általa minden gazdasági, ipari és kereskedelmi haladás lehetleníttetik s a társadalmi munkaerő, főként pe­dig a tőke — ez a culturális és anyagi fejlődés egyedül biztos fundamentuma — és a törzsvagyon megsemmisíttetik, szóval: a fenn előtüntetett jelenség emlékeztet azon szorongatott helyzetre, melyben az élet-halálra kétségbeesés­sel vívott küzdelem és leveretés után­ hadi sarc­ot kell fizetni a dicstelen győzelem gőgjétől felfuvalkodott és fel­­fuvalkodásában a sarczolás mértékét és határát nem ismerő — Brennus­­nak c­íme,­éhez a szomorú képhez ha­sonlít mindenekben az az áldatlan ál­lapot, melyet Kolozsvár város tanácsa e város érdemes polgárságának uj évi ajándékul hozni, vagy talán a kü­szöbön érezett állami közigazgatás­ szer­­vezetébe leendő átlépésére gondolva, szives és hálás búcsúztató emlékül hát­rahagyni kíván, viszonzásául azon bi­zalomnak, mellyel őt e város elnéző polgársága felruházva megtisztelte. Avagy, nem-e sarczolás-szerű az az ideges izgatottsággal párosult törekvés, ami szerint Kolozsvár város tanácsa nem éri be azzal a jövedelem-szapo­rulattal, am­it az 1890: I. tcz. alapján a közmunkák váltsága czimén be­hajtani fog és nem találja még azt sem eléggé súlyos megterheltetésnek, hogy a 34 százalékot ezentúl nem az eddigi 100, hanem a 200 esetleg 300 írtra felemelt kereseti adó arányában fizes­sük és nem veszi figyelembe, hogy meg­­terheltetésünk már az állami pótadó czimén is a kereseti adó emelkedésével nevelkedett s hogy már ezen az úton is súlyosan terheltettünk, hanem tel­­hetetlenségének és hiú törekvéseinek kielégítési vágyával még bennebb kí­ván markolni erszényünkbe, még na­gyobb csapást akar mérni városunk kü­lönben is már eléggé beteg élet­fájá­nak revén az által, hogy „a jelenlegi 34 százalék helyett 47 százalékot, te­hát még 13 százalékkal többet kíván fizettetni községi pótadóma!“ — Ugyan, kerdjük, mennyire fog ez rúgni kivált azon tételeknél, melyekben csak maga a kereseti­ adó 1000 frt felé jár? Valóban, minél behatóbban gon­dolkozunk e tárgy felett, annál inkább elszorul keblünk a polgárság mostoha sorsa felett, másfelől pedig annál ke­­vé­bbé találjuk meg a kellő és ahoz méltó kifejezést ennek az okvetetlenke­­dő törekvésnek megnevezésére és jel­­lemzésére, de másfelől annál inkább erősbül bennünk a meggyőződés, mi­­szerint ennek a fellépésnek a hátteré­ben egy bő adag nagyfokú könnyelműség és annál nagyobb nyegleség rejl­i, amit az üzérkedő világban így szoktak kifejezni:­­kérjünk többet, hogy legyen miből h­alkudni, hogy látszassunk engedéke­nyeknek!“ és a­mely fortélyhoz két­ségtelenül azért nyúlt a nemes tanács, hogy ezzel ellensúlyozza azon a polgár­ság körében felmerült óhajtást,ami oda­irányult, hogy a­mily arányban a ke­reseti adó és ezzel az állami pótadó emeltetett, ugyanoly mértékben a köz­ségi pótadó az eddigi 34 százalékról leszállíttassék! Íme, ilyen jó indulattal viseltetik a nemes tanács e város polgársága iránt melynek, a­helyett, hogy terhein eny­hítene, életküzdelmeit még inkább sú­lyosbítja. — És várjon miért? — Mintha csak látnák már e jelen­ségből is, hogy milyen lesz az az álla­mosított közigazgatás, mely e tényben is előre veti sötét árnyékát. Ej!­ej! Urak oda benn a tanács­ban ! nincsen jól ez így!— A törvény­­hatóság tekintélye, az ügy komolysága, az életviszonyok nyomasztó sulya, a polgárság közérdeke, mindmegannyi tiltakozó geniusok — a fórumnak szél­hámossággal és nyegleséggel való le­­alacsonyitása ellen! —­ —ez. Kegyetlen rokonok. Angolból fordította : Amica. Kivonat a Lady Nugent Adéla naplójából 188 — Május 29. Ili (Folytatás.) (?) Adéla keresztül ment az elő­csarnokon, fel a lépcsőn, végig a galérián, és le a fo­lyosón, mig végre a szobájába jutott, hol Pin­­kum a tűz előtt ült; — be volt fűtve, a mi jól esett, mert daczára hogy kint az esteli levegő enyhe volt, ez a régi massiv épület hűvös volt. Pinkum igyekezett ébren lenni amint úrnőjére várakozott, s midőn azt meglátta, bámulatosan felvidult, és épen olyan beszédes lett a milyen álmos volt azelőtt. Úgy látszott hogy nem volt mindig egyedül, mert az a leány a ki a teát felvitte, jó kedélyű beszédes leányka volt, s ott maradt vele, s Oldcastle várról és annak a lakóiról bőséges, terjedel­mes és részletes tudósítást adott, s Piukum Adéla felvilágosítására igyekezett most mind azt épen olyan részletesen előadni. Piukum kiváncsi volt, a leány pedig közlékeny, s kétségtelen hogy mind a kettő nagyon jól mullatta magát. Tehát lady Adela kibontott barna hajával a vállain hullámozva, pongyolába öltözve a tűz előtt ült, és meg­tudta, hogy Oldcastle vár olyan hatalmas hely a­milyen csak lehet, mert a hébe hóba adott ünnepélyes érdeken kívül nagyon kevés vendég jár oda, és az urak is épen olyan ke­vés látogatást tesznek, mert lady Oldcastle csak nagy urakkal akar barátkozni, már­pe­dig ezen a vidéken a nagy urak szűkében vannak; hogy lady Oldcastle szigorú úrnő, ámbár igazságos és büszke, a feje tetejétől kezdve a czipője sarkáig, és szereti hogy minden úgy venjen a fiogy ő akarja, a férje életében úgy is volt minden és ő uralkodott, de mostan másképen van, mert az idősebbik fi­a épen olyan — akaratos mint ő maga, s hogy a háznál mindenki tudja, hogy úrnőjük nem szereti Sir Guyt — hogy kis gyermekkorától kezdve soha sem szerette — mig azt is épen olyan jól tudták hogy Marmadukot, a második fi­át bálványozta. Harmaduk úr ritkán volt itthon jobb szerette a külföldi életet, külsejére néz­ve szakasztot mássa volt az atyjának egy cseppet sem hasonlított a bátyjához mert szép volt és a legkedvesebb, legvidámabb és kedélyesebb gentleman volt a világon. A­mi pedig Sir Guyt illeti, az nem is olyan volt mint ha igazi gentleman lett vol­na, miután mindig a műhelyében dolgozott, durva ruhákat viselt a halászokkal barátko­zott, a legrosszabb időben egész éjszakákon keresztül elment velük a tengerre, vagy hir­telen elindult egy hosszú gyalog útra a kutyája kíséretében, s csak egy útitáskával az oldalán. — De minden csodálatossága, nyersesé­ge és mogorvasága daczára, jó gazda volt, ámbár éles nyelv volt mikor akarta s mikor a fejébe vette, megkívánta hogy minden úgy menjen a hogy ő akarja — és ebben épen oly kevéssé hasonlitott az atyjához mint arcá­­ban és termetében, miután köztudomású do­log, hogy a megboldogult Sir Guyt mindenki az ujja körül tudta forgatni főképen a fe­lesége. S ha Mylady nem szerette Sir Guyt, úgy látszott hogy az sem szerette Duk urat, mert valahányszor ez utóbbi haza jött, a két testvér mindig veszekedett. — Azt gyanították hogy Duk ur pazar­ló s az idősebbik testvér azért haragszik reája, — pedig kár volt ezt olyan zokon ven­ni miután ő maga elég gazdag volt, sőt na­gyon is gazdag, tehát kár volt olyan fösvény­nek lenni, — téve hozzá a leány kárhozta­­tólag, modora és szavai által elég világosan bi­zonyítva, hogy a szép vidám kedélyes Duk urnak az anyján kívül más védelmezői is vannak. Adéla, ezeket, és még ezekhez sok ha­sonló, a legnagyobb hosszadalmassággal­­és részletességgel előadott dolgot hallgatta vé­gig, s aztán rögtön dorgálni kezdte Piuku­­mot, hogy miért mondta el azokat a plety­kákat neki. — Piukum, maga egy borzasztó pletyka fészek kezd lenni! — mondá szemrehányólag. — Annak a leánynak a csacsogását el kel­lett volna hallgattatni. Mi baja van magának vagy nekem azzal, hogy lady Olosastle me­lyik fiát szereti jobban, vagy hogy a kettő közzül melyik szebb ? Remélem, hogy viszonzásul nem be­szélte el neki az én dolgaimat. — Valóban nagyon kellemes volna az itteni cselédségnek tudtára adni, hogy elküldték a háztól mint egy rosz gyermeket, hogy úgy szólva szeg­letbe állítottak, s látni, hogy egymás közt, hogy vihognak felettem. — Pinkum, értse meg, egy szót se szóljon rólam azoknak ! Nem akarok nevetség tárgya lenni! Adéla elgondolkozva nézett a tűzbe, s kezével az egyik hosszú haj fonadékát csa­varta a másik kezére, s egy idő múlva a leg­­nagyobb következetlenséggel azt mondá: — Én azt gondolom, hogy az a Old­castle Harmaduk kedves ember, Pinkum, mit mondott még róla az a maga beszédes ba­­rátnéja ? — Jaj szivem, nem győzte az azt di­csérni ! — kiáltó Pinkum elragadtatással, meg­feledkezve az előbb kapott rendre utasítás­ról. A legszebb és csinosabb fiatal ember a­kire maga lelkem valaha a két szemét ve­tette ! — Én azt gondolom, hogy neki kel­lett volna Oldcastle vár urának lenni, a he­lyett a fekete szemű, mogorva Sir Guy he­lyett. — Én részemről egy cseppet sem cso­dálkozom rajta, hogy lady Oldcastle a fiata­labbik fiát szereti, — nem én egy csep­pet sem! —■ Pitkum, maga egy buta teremtés — érti ? — mondá lady Adéla háládatlanul és álmosan. Sir Guy nem ment vissza a székéhez és könyvéhez midőn az Adéla távozása után a szalon ajtaját betette.. Megfordult s egy pár lépést tett ez anyja széke felé. — Most én is jó éjszakát kívánok anyámnak, — mondá ; valószínűleg ma nem látom többet. — Ki megy a háztól ? — kezdé az anyja hidegen, szép szemeit felemelve. — A tengerre érti anyám ? — Nem, az éjjel nem megyek oda — csak a saját odúmba vonulok. Jó éjt ! Az ajtó felé fordult , az anyja vissza­hívta. — Guy, kérlek várakozz. Miután nincs egyéb dolgod valószínűleg szakíthatsz nekem idődből egy fél órát. — Minden bizonnyal, ha anyám kí­vánja. Nem ült le, a kandalló párkányához támaszkodva állott az anyja közelében, s várta hogy annak mi mondani valója van. A köz­tük levő vérköteléket tudva, oly különös volt e két egyén arczkifejezését és viselkedését látni. A szép anya kék szemei teljes hideg­séggel, s az anyai szeretet legcsekélyebb gyön­gédsége nélkül nyugodtak a fia komoly ar­­czán. Első­szülött fiát, annak gyermekkora — sőt születésétől kezdve gyűlölte Oldcastle Oliva , és Guy, ki nyugodt de zord és szo­morú tekintettel találkozott az anyja szemei­ben, ezt nagyon jól tudta — és sok keserű­séggel érezte. — Úgy láttam, hogy Adélával jöttél be — kezdé az anyja. Szabad kérdeznem, hogy te hívtad ki ? — Nem hívtam , csak találkoztam vele. — És sétáltál vele ? Ez bizonyoi feles-­­leges és kellemetlen kötelesség volt neked — monda az anyja gúnyosan. Különös sa­játságaidra emlékezve, alig tudnám ajánlani, hogy ezt ismételd, Guy a vállait vonogatta. — Én azt gondolom — monda,­­ hogy ez szükséges udvariasság volt. Ami an­nak ismétlését illette, lehet, hogy megfogom­­ tenni — lehet, hogy nem. Több mint való­­­ szinti, hogy ő az itt létét a legjobb esetben­­ is unalmasnak fogja találni. — És ha úgy lesz, azt ő egyedül ön­­magának köszönheti — viszonzá az an­i» hidegen, miután itt létének az ő gyermek« bolondsága az oka. Guy, mit gondolsz rol? — Az én véleményem alig­ha bir fon­tossággal anyám előtt, — válaszold Sir Gut szárazon. — Én csalódtam benne — folytat a­tt Oldcastle majdnem ingerülten, s a fia vála­szára nem sokat adva, csak azt vette ki be­lőle, hogy semmit sem fejezett ki. — Leg­kevésbé sem hasonlít az atyjához — folytat* — Nugent Károly a legszebb férfi volt * családjában ; bizonyosan az anyjához hasonlít vagy azokhoz a nevezetes boltos rokonaiba Elismerem, hogy elég csinos , de egészen kö­zönséges modorban. De valóban semmi előke­lőség nincs rajta. — Úgy látszik, hogy a vér még a bol­tos vér is beszél, — jegyzé meg Sir Garb a­­nyagul. — Azt is el kell ismernem, hogy a modora elég jó, — folytató lady Oldcastle a fia közbeszólását épen oly kevésbé véve “ 'ÍV'""­ “ elöbb ft válaszát, devagye» a gyermekes e's impulsiv. (Folyt. köv.) Kufárkodás.“ Ez a képviselőházi hangulatnak a leg­újabb jelmondata. Szerdán dobta ezt a szót Tisza Ist­ván az ellenzéknek és támasztott vele olyan vihart, mint a legizgatottabb napokra em­lékeztet. A fiatal Tisza az ellenzék kemény, de tárgyilagos bírálatát akarta egy ily slagvort­­tal halomra dönteni, amint már tr­adíció is: a tények argumentációjának erejét, üres frá­zisokkal, szavakkal vágni vissza. A honossági kérdés ügyét találta jónak Tisza Pista megbolygatni s ebben az ellenzék magatartását „kufárkodásnak“ nevezi. Hangzatos szó. De hogy épen Tisza Isván használja, épen ő, aki a Tisza dynasz­­tia legújabb keletű képviseletét képezi a par­lamentben, az ugyan kissé feltűnő. Tehát ez a honossági vita az, amit nem tudnak meg­bocsátani Tiszáék, mert ezen dőlt meg a ha­talmuk. Kufárkodás ! Az a Tisza dynasztia mon­datja ki ezt a szót, mely egy egész parla­mentet tett jóformán kufársereggé, a­mely­­lyel szemben az ellenzék épen a legidealisz­­tikusabb missziót teljesíté, Kossuth Lajost nem akarva kitaszítani engedni. Ugyancsak roszul volt alkalmazva a szó s nincs mit csodálkozni azon, ha oly vihar zúdult fel erre ismét, mely ama napokban elsöprő a Tisza kormányt. Midőn I­r­á­n­y­i Dániel inszinuácziónak bélyegezve azt az állítást, visszautasította a gyanúsítást azzal, hogy a kufárokat ott talál­ja a túlsó oldalon, soha igazabban nem hárí­totta el az ellenzékről ezt a vádat Pedig, hogy Irányi egyáltalán nem az különben sem aki az igazságosságtól a párt­érdek miatt eltérjen, azt már mindenki tudja Perczekig tartó éljenzés és helyeslés zúgta rá a viszhangot, emlékeztetve, hogy a delemnek olyan módja,­­ mint a minővel­­ Tisza István a kufárkodást dobta elő, csakis ama rendkívüli összeütközés idézte föl, mi­ben egy egész nemzet érzülete állott osztat­lanul a fügetlenségi párt mögött. Mikor Tisza István felált, szavainak ki­­magyarázása végett, szóhoz sem juthatott s hangja csak elmosódott a teremben s a „ku­fár“ szó zúdult rá vissza mindenünnen. De hát ez csak egy parlamenti incidens volt. A dolog lényege és jellemző oldala az, hogy kitűnik ebből miként a szabadelvű párt­ban ma is még valósággal uralkodik a Tisza­­klikk szelleme. A szövetségesek gyúrják a jelszavakat s az argumentumoknaknak amaz élét, mely megbontani bírná soraikat, ilyenekkel verik vissza. Bizonyos tüntető nyilatkozatokra van szükség, hogy elvonják a figyelmet a belső élet szervezetének lázasságáról és a domináló tradicionális Tisza-szellemet hozzák felszínre, nehogy kiszaladjon a talaj a Tisza klikk re­ményei alól. Egy-egy ilyen vihar, mint a tegnapi, összefogódtaus készteti azokat, kik­nek részük volt a Tisza körül viselt dolgok­ban, a klikk összetartásra van ingerelve — és épen ez a czél, ez a taktika, miben Tiszáék mindig nagyok voltak. Mit nekik a vihar, mit nekik a botrány? Nekik az kell, hogy a klikk meg ne gyön­güljön s készek ezért a legigaztalanabbnak lenni a függetlenségi párt iránt. Kufárkodás — ez a Tisza-klikk tulaj­­do nem az ellenzéké. A. V­­ is dona, ELLENZÉK (1026) Wekerle reformtervei. Az országgyűlési szabadelvű párt csü­törtöki értekezletén, változatlanul elfogadta a pénzügyminiszteri tárcza 1891-ik évi költ­ségvetési előirányozatát, tudomásul vévén egy­úttal a pénzügyminiszternek két jelentését is, melyek a telepítvényes községek helyzetére s az állami jószágokból a múlt évben történt eladásokra vonatkoznak. A miniszternek a tárgyalás folyamán tett nyilatkozatatiból kiemeljük, mint általá­nosabb érdeküeket a következőket : A pénzügyigazgatóságok székhelyeire nézve az a miniszter törekvése, hogy minden megye székhelyén állíttassák fel külön pénz­­ügyigazgatóság, ez azonban nem csupán költ­ség­kérdés hanem attól is függ, hogy elég­séges számmal álljanak szakerők rendelkezésre. A­mint ez meglesz, azok a megyék is kapni fognak pénzügyigazgatóságot, a­melyek terü­letén még nincs. A regáli-kártalanítás folyamában a leg­nagyobb liberalitással alkalmazta a miniszter a törvénynek azt a rendelkezését hogy kár­pótlásban részesüljenek mindazok, a­kik iga­zolják hogy másnemű adóban, nevezetesen a harmadik osztályú kereseti adóban regáléjuk is meg volt adóztatva. A telepítvényes községek telekkönyve­­zésének előfeltétele a teleptartozások leszá­molásának teljes befejezése, a­mi remélhe­tőleg a jövő év végéig megtörténvén, a te­­lekkönyvezés is akadály nélkül meg fog tör­ténhetni. A bányatörvény tervezetére nézve meg­hallgatta a miniszter saját közegein kívül a kiválóbb szakértőket is s lehetőleg tekintet­tel is volt nézeteikre. Hátra van még a tervezetnek igazság­ügyi szempontból való megbirálása. A kőszén­­bánya-tulajdonosokkal még egy értekezletet fog a miniszter tartani aztán a végleg meg­állapítandó bánya-törvényjavaslatot legkésőbb az új év első hónapjában be fogja terjesz­teni, így kis vihar a T. Ház­ban. A képviselőház tegnapi ülésén a költ­ségvetés „miniszterelnökség“ czím­ű tételénél igen érdekes felszólalások történtek. A vitát Ugron Gábor kezdte meg erélyesen hangsúlyozva a hivatalos magyar­­nyelv jogait. Tisza Lajosnak, a­ki mosolyog, eszébe idézi a hálóba került oroszlány meséjét, kinek kötelékeit a kis egér rágta el. Szónok azt hiszi, hogy lehet még ő is az az egér, a­mely Magyarország, a hálóba került oroszlány há­lóját széttépi. Felhozza szónok a magyar nemzeti zászló, magyar czimer sérelmeit, a Henczy­­szobrot, a gellérthegyi czitadellát s felhívja a miniszterelnököt, hogy a sérelmek meggyó­­gyításával segítse elő a még fenforgó félre­értések eloszlatását. Fél, hogy a miniszterel­nöknek nincs erre való szellemi tehetsége és erkölcsi ereje. Gróf Tisza Lajos nem törődik azzal, ha Ugrón Gábornak kedve jön haragudni, ne törődjék tehát azzal, ha neki jön mosolyogni. Ugrón Gábor: Ha Tisza Lajos tü­körbe nézett volna és akkor mosolygott volna, ehhez nem lett volna semmi szava. (Nagy derültség.) De mikor őt mosolyogja ki, azt visszautasítja, mert ő olyan nagynak képzeli magát, hogy máson mosolyoghasson. (Tetszés balról és derültség.) Madarász József szerint a minisz­terelnök a törvényt megszegte s kijátszotta, a­mikor a királylyal való érintkezésben a ma­gyar nyelvet mellőzte. Csatlakozik Ugrón Gá­bor felfogásához. Csanádi Sándor azt mondja, hogy olyan hazaellenes merényletet még Tisza Kál­mán sem követett el, mint gróf Szapáry Gyula. Itt szónok s az elnök közt vita fejlődik ki. Beszédét folytatva szóló abbeli gyanúját fejezi ki, hogy a miniszterelnök túl akarja li­­czitálni Tiszát s a nemzetet el akarja né­­metesiteni, korcsositani és Ausztriai karjaiba hajtani. Egy garast sem szavaz meg neki. Gr. Szapáry Gyula miniszterelnök, T. ház! Ugron Gábor képviselő úr elmondja, hogy miként képzeli ő Magyarország mi­niszterelnökét és jó tanácsainak osztogatását valamint elődömmel, úgy velem szemben is gyakorolja. Bocsásson meg a képviselő úr, hogy ki­jelentem, hogy én nem tartom a t. képviselő urat illettékes bírónak arra, hogy mi a te­hetség és mi a jóakarat, és hogy ki felel meg annak, és nem tartom őt illetékesnek arra hogy nekem tanácsot adjon, még­pedig megmondom, hogy miért nem tartom illeté­kesnek ? Azért mert a gyűlölet és harag nem jó tanácsadó és ennélfogva az, a­ki — mint a t. képviselő úr gyűlölet és haragról szól — nem képes arra, hogy jó tanácsot adjon. (He­lyeslés. Úgy van­ jobbfelől.) Ugron Gábor személyes kérdésben szó­al fel. A­ki hivatalt foglal el, annak­­ kell hallgatni a képviselet tanácsát.­­ Gróf Szapáry Gyula minisztereink ki­­ az összeg megszavazását, mert az nemcsak bizalmi kérdés, de kormányzati szükség is A czárevics Bécsben. Az orosz trónörökös, Alexandrovics is,ü­lés nagyherczeg, csütörtökön délután 2­­)ra­­kor kis számú kísérettel megérkezett az frízta­rák fővárosba, hol uralkodónak kitüntető szín­­vélyességgel fogadta őt. Az északi pályaudvarnak szőnyegekkel díszített perionján d. u. 1 órától kezdve gyü­­lekeztek az illustris vendég fogadására kiren­­delt méltóságok, mind díszruhákban. Fél 2 volt, mikor a főherczegek a pá­­lyaudvarban megjelentek, mind illető orosz ezredeik ezredesei egyenruháit viselték orosz rendjeleikkel. Csakhamar előgördült a négy­­lovas díszfogat is, mely 5 felségét és magi, vendégét volt hivatva a Burgba szállítani. Kevéssel 2 óra előtt érkezett maga­s király is, aki szintén saját Rexholm-ezredé­nek egyenruháját viselte az orosz Sz.­András rend keresztjével. Mikor a vonat a pályaudvarba érkezett a felsége a főherczegekkel — egészen küzd ment a sínekhez, a zenekar az orosz első hangjait intonálta s pár másodpercz­ea látható lett a trónörökös nagyherczeg kar­csú alakja az osztrák-magyar dragonyos ezre­dének csinos egyenruhájában, mellén a szent István rend nagy szallagjával. Uralkodónk odalépett a vagonhoz, le­­segítette a fiatal, viruló arczu nagyherczeget, s szívélyesen megölelte és megcsókolta, ke­zét hosszasan, melegen rázogatva. A kitüntető szívélyesség melylyel ő felsége a trónörököst fogadta, erre láthatólag mély benyomást gya­korolt. A nagyherczegnek ezután ő felsége be­mutatta a dis­­szolgálatra kirendelt uraka s a herczeg úgy velők mint a többi bemuta­tott urakkal, szívélyes szavakat váltott német nyelven.. Majd a trónörökös is bemutatta a őt kísérő urakat, s uralkodónk mindannyin­ kezet fogott. Az ifjú herczeg — kinek jó kedélyét, szellemi adományait magasztalják az oroszok — nagyon megnyerő benyomást gyakorolt. Királyunk a diszfogathoz kisérte só maga a herczeg balján foglalt helyet. A szép idő kedvezett a nagy közönségnek, mely u utakat egész a Burgig ellepte s megéljenezv az uralkodót és fiatal vendégét, aki az égés után élénken beszélgetett ő felségével. A diszfogat után robogtak a főherczegek ko­csijai. Az orosz trónörökös délután megláto­­gatta Károly Lajos föherczeget kitől igen melegen búcsúzott, meg is csókolták egymás. Fölkereste még Vilmos főherczeget, majd a királyi sírboltba ment hol Rudolf trón­örökös koporsójára fehérszalagos koszorut tett Délután 8 órakor az orosz nagykövetnél ér­kezett, ezután Schönbrunba hajtatott hol tisz­teletére udvari diszebéd volt. Negyed 11-k­or a déli vasúton Triesztbe utazott. Levél. (Kis Küküllővármegye egy hónapja.) Folyó hó 5-én tartotta meg Kis-Kükül­­lővármegye közig. bizottság rendes havi ülé­sét gr. Bethlen Gábor főispán elnöklete alatt Dicső-Szent-Mártonban. Az ülést a gróf d. e. 10 órakor meg­nyitván, tudomásul vétetett a törvényhatósági bizottságnak azon értesítése, melylyel a közig bizottságba az 1891 évre tiszti ügyészi he­lyettesül dr. Issekutz Viktor ügyédetje-

Next