Ellenzék, 1892. január-június (13. évfolyam, 6-146. szám)
1892-02-23 / 43. szám
43. szám. Tizenharmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA Belvasgyár-utcza 47-dik szám, hová 3 lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZELLENZÉK ELŐFIZETÉSI DIJA: Egész évre Félévre 16 frt. 8 frt. Negyedévre . . 4 frt. Egy hóra helyben 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. Kolozsvár, kedd, február, 23. 1892. K I A D Ú-HÍ V A T A L: Kolozsvárt!., Belközép-utcza 83. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy \~_\ czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Reclam sora: I frt. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttéri czikkek: garmond sora után 20 kr. fizetendő. A peticziók. Mikor Szilágyi Dezső igazságügyminiszter rég szorongatott törvényjavaslatot akúriai bíráskodásról a választások fölött“ nagy garral, hosszas Magyarázás kíséretében az országgyűlés elé terjesztette, a pártok együttes helyeslései között felhangzott az ellenzék soraiból néhány hang: Nem lesz e törvényjavaslatból semmi, halva született az. „A nagy cséplőgép“ roppant méltatlankodással kiáltotta oda. Még kitelik az uraktól, hogy ennek is obstrukciót csnálnak. A következmény megmutatta, hogy a javaslatból csakugyan nem lett törvény, pedig nem obstruáltak ellene, de a kormány nem is juttatta a ház elé, hanem a helyett hirtelen szélnek eresztette a házat. Taktika volt az egész; a kombináczióban merész kormány azt hitte, hogy ha az ellenzék régi óhajának engedve előrántja a rég sutba lökött javaslatot a kúriai bíráskodásról, így meglanyhítja ennek kitartó hazafias ellenállását a közigazgatási törvényjavaslatával, az alkotmány ellen intézett merényletével szemben, ezen javaslatot keresztül hajtja, akkorra pedig vége lesz az országgyűlési cziklusnak s igy a bekövetkezendő választásokon tehet amit akar, s tenni szokott, miután a kúriai biráskodás elaltatásával önmaga fog saját tettei fölött ítélkezni. Ha pedig sikerül az ellenállást megtörnie, aminthogy nem sikerült, úgy ez esetben is feloszlatja a házat, amint aztán tette is. Tehát nagyon is igaza volt a közbeszólóknak: a kormánynak nem volt komoly szándéka a javaslattal. Szapáry dicstelen kormánya kai- s kutasai közé nem illet az, hogy a választások tisztasága feletti ítélkezést kiadja úgyszólván a saját kezéből és átruházza a kúriára, azon legfőbb bírói testületre, mely bár az e fajta ítélkezésnél bizonyára nem volna ment a hivatalos presszió alól, de amely méltóságának és legfőbb bírói tekintélyének kockáztatása nélkül még sem szentesíthette volna a kormánynak sok piszkos mandátumát. — Szapárynak nagy oka volt ettől félni, mert jól tudta, hogy valóságos üzelmeknek nevezhető áldatlan működése után a nemzetnek magára hagyott, szabadon nyilvánítható ítélete el fogja seperni az ő végtelen csekély személyét, s a még vele szemben is fegyelmezett nagy tömeget, amely szabadelvű párt álnéven ismeretes. Most ott állunk, hogy a kérvényekkel megtámadandott mandátumok fölött az összeülendő parlament, tehát a kormánypárti többség fog ítélni, az a többség, melyet Szapáry még eddig soha nem tapasztalt erőszak, nemzeti vagyonból elharácsolt pénzzel való vesztegetés által és sok polgár vér árán toborzott össze. Ez a többség fog ítélni önmaga felett, mert a hamis, piszkos mandátumok csak a saját sorai között vannak. Vájjon képzelhetjük-e, hogy ezek a dróton rángatott urak bírni fognak annyi önmegtagadással, hogy saját magukat elítéljék. Nem, ilyet gondolni is nevetséges. Az a lelketlen többség, mely képes volt a kaposvári és dunaszerdahelyi gyalázatos mandátumokat igazolni, az helyben hagyja a legmegbotránkoztatóbb választást, a szalonjait is. Hasztalan fogja a felzúduló ellenzék arczukba vágni a sok szennyet, mely a választások alatt hozzájuk tapadt, azok kutyába sem veszik, le sem törlik, s rágódnak a rabszolgaságuk fejében elébök dobott konczokon. Némi vigaszt e kietlen állapotban talán még a büntető-törvénykönyv nyújt, mely szakaszában némely választási visszaéléseket kemény büntetésekkel sújt. Hanem hát meglátjuk, hogy a bíró hogy meri majd elitélni Az országgyűlés ünnepélyes megnyitása. Budapest, febr 22 Rendkívüli, a kedvező tavaszi idő által még emelt nagymérvű pompa mellett lett ma az új országgyűlés ő Felsége által megnyitva. 25 év óta tényleg soha sem volt hasonló alkalommal annyi főrendiházi tag és képviselő jelen a fehér nagy teremben, mint ma, és miután különösen az új képviselők pártkülönbség nélkül majdnem mind megjelentek és úgy látszik, még a díszruhában is igyekeztek versenyezni a régiekkel, volt mit látni a tolongó nagyközönségnek, melyet, különösen fenn a várban, katonaságnak kellett sorfallal visszatartani, hogy hely jusson az érkezőknek. A főrendek és képviselők már 10 órakor érkeztek fel a várba, miután 11 órakor mise volt a kápolnában. A kocsik sora szakadatlanul érkezett egészen háromnegyed 12- ig, amikor a nagy fehér teremben együtt volt több mint 500 törvényhozó. Felemlítendő, hogy a kis 48-as párt majdnem teljes számban, de a függetlenségi pártnak is egy nagy része megjelent. Az uralkodó lobogója (Standarte) van felhúzva a várlak középső ormán, ez pedig egy négyszögletű, egészen fehér selyem zászló, közepén a koronás kétfejű sassal és a Habsburg-ház kis czimerével, szegélyezve pedig váltakozva fehér, vörös, fekete színnel van. Tehát sárga-fekete zászló tényleg nincs is. A várlak jobb oldala ormán leng a háromszínű nemzeti zászló hosszsávolyokban, a középső fehér részben a magyar kis czimerábrája színekben a koronával, bal ormán pedig leng keresztsávolyokban összeállítva a háromszinű horvát zászló és annak középső fehér részében szintén színekben a magyar szent korona alatt Horvát-, Dalmát- és Szlavonországok czímerei egy pajzson. Az ünnepélyes megnyitás ugyanazon rendbel ment véghez, mint, januárban az országgyűlés bezárása. A kardot ezúttal Erdődy István gróf főlovászmester vitte. Az ő Felsége által felolvasott s számos helyen lelkes éljenzéssel kísért trónbeszédet lapunk tegnapi számának távirati rovatában már közöltük. * Az országgyűlés megnyitása iránt ma még a szokottnál is élénkebb érdeklődés nyilvánult a fővárosban. A pesti hídfőt s a budai Lánczhíd-teret és Albrecht-utat már a kora délelőtti órákban ellepte a közönség, a várban pedig a gyalogjárókon már 10 órakor mozdulni sem lehetett. A királyi palotába vezető kocsiutat a rendőrség már 10 óra előtt elzárta minden egyéb közlekedéstől. A rendet Bornemisza főparancsnok vezetése allatt ügyszámú lovas- és gyalogrendőr tartotta fenn. A palotaőrség mellett az udvari főbejárattal szemben a 68-ik számú gyalogezred zenekara foglalt helyet, innen pedig egészen a József-főherczeg palotájáig a Molinári-ezred két százada képezett sorfalat. A főherczegi palota előtt állott a Szvetenay-ezred zenekara ,s egy zászlóalj teljes díszben cserfagallyal. A fogatok felvonulása fél tizenegy óra táján kezdődött s csaknem minden szakítás nélkül egészen déli tizenkettőig tartott. Az elsők között érkezett meg gróf Szapáry Gyula miniszterelnök diszfogatán. Mindjárt utána Jenő, majd József Ágost főherczeg érkeztek meg s az utóbbit a közönség megéljenezte. Sorba jöttek ezután a diszesnél diszesebb fogatok s a közönség különösen az uj képviselőket szemlélte érdeklődéssel. Az összes jelenvoltak közt alig akadt egynéhány frakkos alak, a legtöbben fényes diszmagyarba voltak öltözve. Tizenegy óra tájt hatalmas illenriadalom hallatszott a bécsi kapu felől. Gr. Apponyi Albert fogata közeledett a váriakhoz s mikor kocsija megállt, oly lelkes s hosszan tartó éljenzés támadt, a mely behallatszott a palota termeibe is. Ő Felsége épp akkor ment lakosztálya felé, a midőn az éljenzés künn a palota előtt felhangzott. Kérdezte is rögtön, kit illet ez óriási éljenzés? A szolgálattevő kifutott és jelentette a Felségnek, hogy gróf Apponyi Albertet éljenzi a nép. Tizenegy órakor érkezett meg a herczegprimás s ekkor az udvarba vezető hátsó bejárást elvárták s megkezdődött az isteni tisztelet. A fogatok azonban tovább is szakadatlanul jöttek, előre hajtva egészen a főbejárathoz. Ezalatt a már megérkezett főrendek és a képviselők a budai királyi palota Szent Zsigmond-kápolnájában, gyülekeztek, mely erre az alkalomra pompásan fel volt ékesítve. A főoltár körül nyíló virágokból és déli növényekből egész kis ligetet rögtönöztek. A szentély falait bíborbrokát-selyem fedte, míg a padok színes perzsa szőnyegekkel voltak lebontva. A templom főhajója, hol az országgyűlés két házának tagjai foglaltak helyet, elragadó képet nyújtott. A legtöbb képviselő drága ékszeres díszmagyarban jelent meg, a főrendiház tábornok tagjai a király vörösrén.Vigálában, fehér mentében és összes érdemrendeikkel a mellükön, a fiatalabb képviselők tartalékos huszártiszti egyenruhájukban , a főpapok klaszin palástban. Pont 11 órakor a kóruson felhangzott az „Ecce sacerdos magnus“, mely a herczegprimás megjöttét jelezte. Az asszisztáló püspökök és papok a bejárathoz mentek s ott fogadták Vaszary Kolos herczegprimást, a ki biborpalásttal a vállán jelent meg s egyenesen a szentélybe vonult, hol a miséhez öltözött. Kis várlatra külön futár jelentette ő Felsége érkezését. A király egészen egyedül a szentély jobb felén levő királyi oratóriumban foglalt helyet, míg az udvari méltóságok az oratóriummal szemben levő fülkében állottak. A prímás mély meghajlással köszönte ő Felségét, mire megkezdődött az ünnepi „Veui sancte.“ A herczegprímásnak segédkeztek Dulánszky Nándor pécsi és Bende Imre beszterczebányai püspökök, Sujánszky vál. püspök mint apostoli keresztvivő, Vézinger Károly apát, palotai plébános mint archipresbiter, Bogisich Mihály prépost-plébános érseki keresztvivő, Csernoch János apát-kanonok, mint librifer és dr. Kohl Medárd, a prímás titkára, mint infulista. Istentisztelet alatt az operai tagokkal megerősített ének és zenekar Kneifel karnagy vezénylete alatt több egyházi éneket adott elő Az istentisztelet három helrzed 12-kor ért véget, mely után a király magánlakosztályába vonult vissza, míg a főrendek és a képviselők a kápolnából a délszaki növényekkel gazdagon megrakott lépcsőházon át a trónterembe mentek. A trónbeszéd meghallgatása után a főrendek és képviselők ismét elvonultak. A király visszavonulását egy udvari futár jelentette a díszőrségnek s a két zenekar erre az osztrák néphimnusz néhány ütemét játszta el. Pár percz múlva feltűnt József Ágost és Jenő főherczeg fogata, majd pedig a herczegprimása. A midőn gr. Károlyi István kilépett, a közönség lelkesen megéljenezte. Utána jött gr. Apponyi Albert, kit a közönség dörgő éljenkiáltásokkal fogadott s az Albrecht-utcrán végig kisérték a tömeg riadó éljenei. — Épp oly mozgalmas képet nyújtott ma a képviselőhöz. A trónbeszéd meghallgatásánál érkező képviselők nagy része diszmagyart viselt s feltünően sok honatya viselt huszártiszti egyenruhát. A ház előtt úgy érkezéskor, mint távozáskor, az ott öszszegyült több száz főnyi közönség ismét megéljenezte gróf Apponyi Albertet. Gr. Szapáry Gyula miniszterelnök beterjeszti az ő Felsége által elmondott trónbeszéd hiteles másolatát s kéri annak felolvasását. A trónbeszédet gr. Pálffy-Daun Vilmos körjegyző olvasta fel. (A trónbeszéd után zajos éljenzés hangzott.) A trónbeszéd hódoló tudomásul vétetik s a jegyzőkönyv erre vonatkozó része a főrendiházhoz való átküldhetés czéljából hitelesíttetik. A legközelebbi ülés holnap d. e. 10 órakor lesz s azon a megbízó levelek fognak benyomtatni. Ülés vége 1 óra 20 perczkor. ORSZÁGGYŰLÉS. Február 22-én. Janicsáry Sándor korelnök, kit az elnöki emelvényen való megjelenésekor általános éljenzéssel fogadnál, a következő beszéddel nyitja meg az ülést : Kérem ők, T. képviselőtársaim! A felolvasott legmagasabb trónbeszéd hódolatteljes tudomásul szót fog osztani és a főrendiházzal küzöltetni fog. Hogy ez megtörténhessék, méltóztassék a jegyzőkönyvnek erre vonatkozó pontjait meghallgatni. Gr. Csáky István jegyző: (Olvassa a jegyzőkönyvet.) Korelnök: Ha nincs észrevétel, a jegyzőkönyv ezen pontját hitelesítettnek jelentem ki s úgy a jegyzőkönyvi kivonat, mint a legmagasabb trónbeszéd a főrendiházhoz fog átküldetni. Ezzel a mai ülés napirendje ki van merítve. Ha méltóztatnak belegyezni, a holnap délelőtt 10 órakor tartandó ülésben fognak a megbízó levelek átadatni és az osztályok kisoroltatni, hogy ezek közt a megbízó levelek szétoszthatók legyenek. Az diós jegyzőkönyvét gr. Csáky István vezeti; a felszólalókat dr. Kemény Ákos és Punteky Mór jegyzik. Nánássy Ödön körjegyző felolvassa a múlt ülés jegyzőkönyvét, mely hitelesíttetik. A Széchenyi-lakoma, Budapest, febr 21. A nemzeti kaszinó fényes lakomán ünnepli évenkint nagy alapítója, Széchenyi István gróf emlékét s ilyenkor jelentős nyilatkozatokat szoktunk hallani közéletünk egyegy kitűnőségéről. Az idén fokozott érdeklődéssel várta mindenki a Széchenyi-lakomát, mert a hivatalos szónok szerepe Apponyi Albert grófnak, az ékesszólás e nagy mesterének jutott, akit mindig visszafojtott lélekzettel hallgat az egész ország. A nagyterem hosszú asztalánál Apponyi Albert gróf foglalta el a főhelyet. Mellette ül jobbról Lobkovitz Rudolf herczeg hadtestparancsnok, Wekerle Sándor pénzügyminiszter és Szlávy Józsefkamarás, balra pedig Szapáry Gyula gróf miniszterelnök, Szilágyi Dezső igazságügyminiszter és Tisza Kálmán országgyűlési képviselő. Az ünnepi szónokkal szemközt választott helyet Károlyi István gr. a kaszinó igazgatója, tőle jobbra Szögyény- Marich László miniszternek, Péchy Tamás képviselőházi volt elnöknek és Szapáry Géza gróf főudvarmesternek terítettek, balra pedig két miniszternek Csáky Albin és Bethlen András grófoknak. A két nagy asztal közül nyolczvanan ültek, a teraszon hatvanan s épp ennyien a karzaton is. A harmadik fogás után emelkedett fel az asztalfőről Apponyi Albert s kezében a Széchenyi serleggel, elmondta ünnepi pohárküszöntőjét, amely szóról-szóra így hangzott. Valahányszor Széchenyi István emlékével foglalkozom, mindannyiszor a nemzeti újjászületés korszakát a maga egészében látom magam előtt. Mert ama nagy korszak kezdeményezései és alkotásai egymással elválaszthatlan összefüggésben állanak; alakjai — még azok is, akik közt látszólag ellentét fejlődött — egymást kiegészítik. Az irodalom ébresztette föl a nemzeti öntudatot, és akkor adott a gondviselés hazánknak nagy szellemeket, akik körülnéztek és látták, hogy bár nemzet lenni óhajtunk, a nemzeti létnek majdnem minden feltételét nélkülözzük. E feltételeket kellett megszerezni. És bekövetkezett a nagy szellemek közt a munkamegosztás nem tervszerű megálapodás szerint, hanem a hajlamok, a tanulmányok, a tapasztalások különbözősége folytán. És oly termékeny volt abban az időben a magyar géniusz, hogy a nemzeti lét minden föltételének megállapításhoz, megszerzéséhez és kiépítéséhez megvoltak a lánglelkű úttörők és a nagy jellemű munkások. A nagy korszak óriásainak egy része alkotmányos intézményeinknek reformjára, állami önállóságunk, szabadságunk biztosítására helyezte akciójának súlypontját. Széchenyi magát a nemzeti életet, a társadalomban rejlő erők ébresztését, a művelődést, a vagyonodást szemelte ki tevékenysége czéljául. A politikai törekvések, törvényhozói tervek közül őt leginkább azok érdekelték, melyekben a társadalom reformjának föltételeit látta. Azt a magyar társadalmat, melyet Széchenyi István talált, leírta ő nekünk maga. E társadalomnak fényes történelmi érdemeiből mit sem von le az, hogy a XIX. század követelményeivel nem állott összhangban, hogy tehát szervezetének, szellemének és tevékenységének gyökeres átalakítása nélkül a magyar nemzetnek az európai népcsaládban nem biztosíthatta volna a versenyképességet és igy a fennmaradást. Ez a társadalom kasztokra volt szétszakítva, melyek közt a szolidaritási érzet hiányzott; ennek a társadalomnak egyik része, a mely az európai élet díszét megszerette, mindinkább kivetkőzött a nemzeti jellegből; — az a nagyobbik része pedig, mely magyar maradt a nyugati nemzetek létföltételeitől idegenkedett. A magyar nemzeti ekkép a megsemmisülés veszélyének volt kitéve, mert gyökeres átalakulás nélkül egy részét elcsalta, egy részét összemorzsolta volna az európai kultúra. Ettől a veszélytől mentette meg hazánkat az a nagy szellem, melyben az európai irányzatok legteljesebb átérzése, a leglángolóbb nemzeti érzéssel volt párosítva. Működése nem szorult más tervre, mint arra, melyet saját egyéniségében birt, és épen azért volt olyan életteljes és annyira hatalmas, mert nem volt más, mint tetté vált énje. Kiterjedt a szellemi és anyagi élet minden ágára, minden részletére, de ennek az ezerféle tevékenységnek és ennek a fáradhatatlan tervezésnek egy alapgondolata volt: ezt a nemzetet mindenekelőtt egységessé és a maga egészében a nyűgöt szellemi és anyagi kultúrájának részesévé tenni, anélkül, hogy nemzeti egyénisége csorbát szenvedjen ; európai és magyar: ez volt Széchenyi; legyen a nemzet tömör egység; legyen európai ez legyen egyszersmind magyarabb, mint valaha: ez volt az ő programmja. De midőn Széchenyi ekkér életetet lehelt a nemzetbe, midőn tevékenységre élesztette a társadalomnak minden szunnyadó erejét, midőn egységesítette annak minden elemét, akkor épen Ő volt az, aki kortársainak az állami intézmények átalakítására irányuló törekvéseit a leghatalmasabban elősegítette. Széchenyi társadalmi reformjai tették a nagy politikai reformot egyrészt lehetővé, másrészt szükségessé. Az a szétzilált és tespedő régi társadalom, amely a nemzeti életnek csupán darabokra tördelt anyagát és olykor ébredező ösztönét tartalmazta , ez a társadalom nem alkothatta meg a modern értelemben vett alkotmányos államot, de nem is érezte annak szükségét. Ama társadalom megelégedhetett az állami intézményeknek azon töredékeivel, az állami önállóságnak azon részleteivel, melyek fennállottak; becses részletek, becses töredékek, méltók az utókor kegyeletére, mert ezek is oltalmat nyújtottak a magyar szabadságnak, de az újkor rohamának ellent állani képtelenek. Ellenben a Széchenyi reformeszmétől áthatott, egységesített, a nemzeti szolidaritás tudatára ébresztett társadalom feltétlenül követelte a teljesen kiépített magyar államot, mert az állam nem más, mint az egységes nemzetnek jogi formája. Magyarország nem lehetett állami, a szónak modern és teljes értelmében, míg társadalmunk nem volt ugyanily értelemben nemzet; de mihelyt öntudatosan nemzetté vált, állammá is kellett lennie. És Széchényinek nagy szelleme ne érezta volna át ezt a szükségszerű összefüggést az általa merészen megindított társadalmi reform és nagy kortársainak alkotmányjogi reformjai közt ? Átérezte, látta talán világosabban, mint bárki más és éppen ebből ered életének tragikuma. Mert Széchenyi politikai krédójának sarkalatos alaptétele ez volt, hogy boldogulásunk csak a király és a nemzet közti bizalomteljes együttműködés által biztosítható; s midőn látta az összeütközés veszélyét a két nagy tényező közt, midőn ezen összeütközés alkalmát az alkotmányjogi átalakulásokban találta, midőn ezeket saját törekvéseinek, bár közvetett, de szükségszerű folyományaként felismerte , megrendült a nagy lélek és katasztrófáktól féltvén imádott hazáját, tért engedett gondolkozásában annak az iszonyú kételynek, vájjon jót tett-e nemzetével, midőn azt letargiájából fölébreztette; nem lett-e volna jobb kelet népét tunyaságának békében hagyni, mint azt összeütközések elé vezetni, melyeknek kimenetele megsemmisülés lehet. Időszerű-e az, uraim, hogy alapítónk ezen emlékünnepén pályájának ecsetelésében önöket elkalauzoljam azon rettentő lelki konfliktusig, mely gyászba borította életének utolsó éveit és gyászba borította érette a nemzetet ? Igenis, úgy vélem, időszerű, mert a mai nap egyszersmind emléknapja e konfliktus megoldásának. Óh, hogy e megoldás nem mehetett végbe saját lelkedben, te nagy szellem, melynek egyedüli tévedése az volt, midőn gondolod, hogy tévedtél; hogy te nem nyerhetted vissza lelked harmóniáját megélvén azt, hogy a történelem tetteidnek ad igazat, kételyeiddel szemben. Iszonyú kockázat a nagyság; egy Zeuszra, a ki olympusi nyugalomban élvezi istenségét, ezer Prometheus esik, a ki kínokkal fizet emberfölöttiségéért. A te nagyságod is, lelked nyugalmának saját boldogságodnak feláldozása volt a nemzet boldogulásáért. De, mert ekkép egygyé váltál nemzeteddel és annak életében élve tovább, elnyerted azt a legnagyobb dicsőséget, hogy a nemzet életében talál megoldást a te élednek tragikuma. És megoldást talált. Ebben az esztendőben lesz annak huszonöt esztendeje, hogy alkotmányunk helyreállítása és a koronázásnak szent szertartása újra megpecsételte a bizalom frigyét nemzet és király között. Amitől féltél dicsőült szellem az elvonult: amit reméltél, amit álmodtál, az teljesülő félben van. Mert nézzünk csak körül a hazában és hasonlítsuk össze azt, amit ma látunk azzal a Magyarországgal, amelyet Széchenyi leírt, és örömtől dobog fel a hazafi szíve. Hisz még sok a hiány, sok a kezdetleges állapot, tudjuk mindnyájan. De szabad annak a haladásnak, annak a fejlődésnek örülnünk, meg