Ellenzék, 1892. július-december (13. évfolyam, 147-298. szám)

1892-07-01 / 147. szám

Tizenharmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA Belmagyar-utcza 47-dik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK* ELŐFIZETÉSI DIJA: Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. Egész évre Félévre 16 frt. 8 frt. Negyedévre . . 4 frt. Egy k­óra helyben 1 frt 50 kr. 147 szám. POLITIKAI É­S TÁjír­ADaLMI NAPILAP. KBT Kolozsvár, péntek, julius 1. 1892. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárit, Belközép-utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK: Egy H1 czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek, ireclam sora: I frt. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttéri czikkek: garmand sora után 20 kr. fizetendő. Legújabb elközösités: Egy gyes több vagy kevesebb, — gondolják a jó urak — nem sokat nu­merál. A miképan boldog emlékezetű Deák Berer­ci elközösítette — jobban mondva — elosztrákosította a hadiügyet, a pénzügyet és a külügyet, később a vámterületet — hát mi vol­­na természetesebb, hogy Deák nyomá­ba lépjenek új epigonok, a­kik abban találják életük és politikai tevékeny­ségük czélját, hogy egyéb dolgokat is elközösítsenek, vagyis hogy minden olyan intézmény — a­melynek kifeje­zetten magyar nemzeti jellegűnek kel­lene lennie — idővel legyen osztrák. És egyebek közt a magyar pzimer és a magyar szin is — egyelőre a közös hadsereg lobogóin részesüljön az elosztrákosítás gyönyöreiben. Arról van ugyanis szó, váljon nem volna­ a jó és okos dolog megszüntet­ni valami, a visszás állapotot. Ez a visszás állapot az, hogy a közös hadsereg kötelékeibe felvett ma­gyar ajkúak osztrák zászlóra esküsz­nek fel. Hát most úgy látszik, oda fenn a katonai döntő körökben megmozdult a lelkiismeret és nagy kegyesen enged­mény, vagy kedvezmény számba akar­nak vétetni olyan rendelkezést, mely azt czélozza, hogy a közös hadsereg ezredeinek osztrák zászlóin ezentúl a magyar czimer és a magyar szin is elhelyeztessék igen természetesen az osztrák czimer és a sárga-fekete szín­nel való bizalmas szomszéd­ságban. Hát mi egész örömmel vagyunk eltelve e döntő körök kegyességén. Még tán engedménynek, vagy ked­vezménynek is nézhetnék e bölcs ren­delkezést, ha nem volna ez alapjában bolond dolog és egy újabb beolvasztási kísérlet. Mert szerintünk nem arról van szó, hogy az ezentúl használan­dó zászlókon kifejezést nyerjen a hadsereg dualisztikus jellege, hanem arról, hogy ezzel is szorosabb­ra fizessék az a kapcso­lat, mely a közös haderő osztrák és magyar fele közt fennáll. Más szóval a döntő körök igen bölcsen eszelték ki ezt az új tervüket is mert igy okoskodnak: „Ez a bolond magyar kevéssel megelékszik, ha látja, hogy az osztrák­­ engedményeket tesz és mert kevéssel­­ beéri, hát ezt a keveset tán kapja meg , mert a látszat is megteszi a szol­gálatot. Hát ez is csak látszat, hogy mert a közöshadsereg zászlóira nagy kegye­sen rátétetni a magyar czimert és he­lyet szorítnak a magyar színnek — hát ezzel a magyar állam egyenran­gúságát akarják kitüntetni. Hát látott-e már a világ az osz­trák részről, főleg katonai dolgokban olyan tényt, a­mely azt bizonyítaná, hogy ők akármely kérdést jogos ala­pon és főleg az igazság követel­ményei szerint akarnak megoldani. Hát nekik most is csak az a ter­vük, hogy egy engedménynek látszó rendelkezés révén ne csak el­­odázzák az önálló magyar hadsereg lé­tesítésének kérdését, hanem alapjában vessenek gátat minden olyan kísérlet­nek, a­mely azt vehetné czélba, hogy valaha csak fel is vethessék a had­ügy önállósításának kérdését. Mi tiszteljük a katonai köröket, de ebből az engedményből nem ké­rünk. Meghagyjuk neki az osztrák zász­lót és csimert, mi pedig arra törek­szünk, hogy a magyar czimet ne há­­zasíttassák össze a kétfejű sassal és a trikolor ne vegyüljön össze a sárga­­feketével. Mi meghagyjuk ez állapotot egy ideig a hogy var­, de arra törekednünk kell, hogy ilyen szászló javítási kér­dések ne vessék hátra a hadsereg ön­állósításának megoldását. AZ „ELLENZÉK“ TABSZÁJA. 18­. július 1 Útra föl! Utazni és mindig utazni. Ebben az időszakban más egyébről sem beszélni, sem gondolkozni nem illik. Jaj annak, kit a vi­szonyok és körülmények a röghöz kötöznek. Jaj annak, a kit vágyai messze vonzanak, de a rideg valóság fogva tart. A bolt saison az eleven melegséggel karöltve dühöng. Ilyen­kor valamire való ember, vagy falun, vagy havason, vagy fürdőn hüsel és az olyan nem is megy többé egész ember számba, ki a helybeli kávéházak fagylaltjainál gunyaszt s a természet szépségeit csak a sétatér szökő­kútja körül élvezi. De hát milyen nyomorult lesz az az ember, a­melyik majd a caison kezdetén nem beszélhet a külföldi fürdők nagyszerű­ségeiről, rendjéről, elragadó szépségeiről,­­ vagy legalább is Borszék vadregényes feny­veseiről, Tusnád festőiségéről, a „Büdös” nevű barlangról, a Szent Anna taváról. Vagy a Balatonról, a Tátra, Fátra, Mátráról, és mit tudom én miféle hazai hegyek, tavak, fürdők, folyók és tengerekről. A­ki mindezeknek valamelyikén nem utazott legalább írásban és képben,­­ az jobb­ra kerüli a társaságot. Most csak az utazás, a fürdőzés, a kéjkirándulás van na­pirenden és a ki nem utazó, fürdőző vagy kéjkiránduló,­­ az bújjék el a nyári nap heve és az emberek tekintete elől egyeránt, mert különben tapasztalni fogja, hogy többé nem respektálják és tekintélye még a kávé­házi pinctérek előtt is igen problematikus­sá válik. — Kicsiny úr, szegény úr, még utaz­ni se tud legalább a kártyában, szokták mondogatni a kellner uraságok. A­z emberrel szabó, suszter, slájfer, szat­­ler, hordár, káplár, csendőr, rendőr csak úgy félvállról bánik el és még a saját fize­tett cselédje is fumigálja és a „nagyságos ur* szót bizonyos gúnnyal ejti ki. Sőt to­vább megyek és állítom, hogy a „tekinte­tes* szót se igen vesztegetik, csupán „le­­ténsurazzák* az embert. Egy szóval a ki nem utazik valamerre, — ha mindjárt a tordai sósfürdőre is — vé­ge van a tekintélyének. Immár jó öreg hete, hogy én ezt a te­kintélyt féltő gonddal őrizem. A látszatot valamiképen meg kell menteni, melynek ér­dekében én különböző műveleteket hajtok végre. Először is az utczán mindig gyorsan járok és szörnyű gond és izgatottság ül a képemen, mint olyan embernek, a­ki nagy útra készül. A menetjegy-iroda előtt mindig úgy teszek, mintha jegyet akarnék váltani- Ha ismerősömmel találkozom, csak röviden váltok vele pár szót, mint a­kinek sürgős bevásárolni valói vannak. — Hogy vagy? kérdezik. — Ezer gond között barátom, mindig azon töprengek, hogy nem feledtem-e el va­lamit. — Utazol? — Oh­­é ! Dehogy ! — Ezt a „dehogy”-ot aztán a kiejtés szerint lehet jobbra is, balra is magyarázni. Ezenkívül igénybe veszem kerékpározó barátaimnak társaságát, a­kik állandóan ki­rándulási tervekkel foglalkoznak. Ez is pom­pás ürügy arra, hogy engem is ne csak bi­­cziklistának, de kiránduló jelöltnek is tart­son a laikus publikum. A bicziklista olyat­, mint a madár: akkor két szárnyára, a­mikor neki tetszik. Egy jeladásra megjelennek a kapitányuk kö­rül, kerékre kapnak, sípolnak és sohasem tudja róluk az ember, hogy Szamosujvárra mennek-e, vagy Marosujvárra, hogy Deésen állanak-e meg, vagy Pécsen és hogy Szamos­­falváig karikáznak-e, vagy Pak­sig. Ilyen czimboraságban az embert mindig tartják akkora utazónak, mint egy 99-ed résznyi Stanleyt. Mikor pedig elkerülhetem a várost és ezzel együtt az embereket: kapom magamat, bakáéktól profontot, mészároséktól paprikás szalonnát, kofáéktól retket veszek — summa summarum —20 krajczárért; sport ruhát öl­tök ki (a nálam azt jelenti, hogy elnyűtt és elkopott ruha) és elindulok túl az operen­­czián egészen a Szent János kutjáig. Útköz­ben gondosan kikerülöm e monostori tölgy­­erdőt,­­a­hol egy rettenetesen komoly és egy szörnyen okos fekete tábla azt hirdeti, hogy abban az erdőben levegőt szívni — 5­ert büntetés terhe alatt — tiltva van és megyek a szekéruton keresztül a „Pletyka” völgyén úttalan utakon, egészen Szent János uram kutjáig, a melynek vizéről oda zengett E. Kovács Gyula lantján, mit a hálás emberi­ség kőre vésetett, és a melynek forrása fe­lett Szent János szobra áll ütött kopott stá­diumban. A derék férfiúnak valami istente­len kamasz letörte az orrát bezúzta homlokát és vásott szemtelenséggel írta rá: „In vino veritas !* Pedig e bugygyanó víz jéghidegségé­­ben és kristály csöppjeiben sokkal több a veritus, mint a világ összes vinkójában. De hát még mennyi benne az egészség. A vi­dék pásztorai és madarai itt reparálják meg romlott testszerkezetüket és a­kik nem utaz­hatnak Osztendeba, itt keresik a nyári szó­rakozás boldogságát. Ez alkalommal is népes volt a kút környéke. Az erdő bűvös árnyában szétszórva üdültek az emberek. Ott volt a maiszter úr feleségével, 5 gyerekkel, 3 inassal és 4 le­­génynyel. A legények hintát kötöttek egy izmos bükkfa kinyúló ágára. Erre felült a majszterné, egy kicsattanó menyecske és a legények neki gyürközve hajtották, miköz­ben az egyik bömbölő tót muzsikán játszta hogy: „Jonathán, Jonathán légy vidám !“ Az incarnatus zene hallatára néhány juhász komondor vonított a szomszédos hegy oldalán, s a fejünk felett egy haragos „Má­tyás“ ropogott reszelő melódiát. Alább a kis göbében széna­gyűjtő római leányok für­­döttek. „Ki látszik a vízből fehér térdecskéje, mondaná Petőfi, a mivel a pásztor élet ez eleven idylljei nem sokat törődtek. Túl egy sötét galagonya bús árnyékában hanyatfe­ktőve horkolt néhány suhancz, a­kik sem a természet, sem a római hölgyek bájaival nem látszottak törődni. Mikor aztán­­ (hogy poetikus kifeje­zéssel éljek, a­mi nyilván plagium) a nap bucsucsókját hinté a hegyek ormára, mint igazi két kirándulóhoz illik, a vadvirággal sztezomáztam fel magamat, és visszatértem a városba. Ezeket a kirándulásokat végzem na­ponta mély csendben és mystikus homály­­ban. Ismerősseim abban a hitben élnek, hogy én a kolozsi sósfürdőnél is magasabb rendű fürdőn élvezem a nagy világ gyönyöreit. TOSEK PÁL: Politikai hírek. Pártértekezlet. Az országgyűlési füg­getlenségi és 48-as párt e hó 29-én I­r­á­n­y­i Dániel elnöklete alatt tartott értekezletén dr. Krasznay Ferenczet kültaggá választván, tárgyalás alá vette a Janjicstől a Bugojnóig vezetendő keskenyvágányu vasútnak Dolni- Vakujtól—Jajceig vezető szárnyvonallal együtt való építéséről szóló törvényjavaslatot. A tör­vényjavaslatot átalánosságban sem fogadta el s a párt álláspontjának a képviselőházban leendő előadásával Lukács Gyulát kérte föl. Az állami italmazási jövedékre vonatko­zó 1888. évi XXXV. és 1890. XXXVI. t­ez. módosításáról szóló törvényjavaslatot a párt átalánosságban sem fogadja el s a párt álláspontjának a képviselőházban leendő elő­adásával Okolicsányi Lászlót bízta meg, helyesléssel fogadván Várady Károly be­jelentett módosítását. A czár a bolgár emigránsok ellen, S­zó­fiai politikai körökben igen jó benyomást tett az a hír, hogy az orosz külügyminisz­térium a belgrádi, bukaresti orosz követsé­geknek szigorúan meghagyta hogy a bol­gár emigránsokkal ne érintkezzenek s hogy terveik kivitelében ne segélyezzék őket. E rendelet súlyát nagyban fokozza az, hogy a czár egyenes kívánságára adatott ki s hogy ez a körülmény a rendeletben mint különö­sen fontos van kiemelve. A t. Ház, Budapest, jan. 30. A képviselőház mai ülésén először is a boszniai vasutak ügyével foglalkozott. N­e­­mányi Ambrus volt az előadó, ki a javas­latot elfogadásra ajánlotta. Nemányinek a függetlenségi párt részéről Lukács Gyula válaszolt, a­ki részletesen terjeszkedett ki az ügyekre és a javaslatot a párt nevében visz­­szautasította. Lukács Gyula szerint a függetlenségi párt annak idején ellenezte Bosznia okkupá­­lását s ma is azt vallja, hogy nekünk Bosz­niára semmi szükségünk sincs. Ha az okku­pált tartományokba valamely befektetést vagy beruházást kell eszközölni, eszközölje azt e tartományok­­örvényes ura, Törökor­szág. Különben is nekünk nem áll érdekünk­ben, hogy az egyetlen országot, mely velünk rokonszenvez, mely bujdosóinknak menhelyet adott s mely a legutóbbi jubileumon egye­dül ünnepelt velünk, Törökországot magától elidegenítse. Törökországra nekünk még szük­ségünk lehet. A függetlenségi párt tehát az okkupárt tartományoknak semmiféle költsé­ges beruházást sem szavaz meg. A höz többsége a törvényjavaslatot ál­talánosságban s aztán vita nélkül részletei­ben is elfogadja. Harmadszori felolvasása holnap lesz. Ezután következett az állami italmé­rési jövedékre vonatkozó törvény módosítá­sáról szóló javaslat tárgyalása. Hegedűs Sándor előadó igen természe­tesen kifogástalannak találja a javaslatot és abban több czélszerű intézkedést lát az ital­mérés megfelelő rendezésére nézve. Több súlyt helyez a forgalom szabadságára, mint az adó nagyobb kihasználására. A javaslat általánosabb és egységesebb adót teremt. A pénzügyminiszternek nem c­élja, hogy az átutazás által a községek terhét növelje stb. Az előadó után Horánszky Nándor szó­lalt fel. Horánszky nagyszabású, tartalom­ban és formai tökélyben egyaránt kiváló beszéde csakhamar leküzdte azt a figyelmet­lenséget, melyet a nyári hőség olvaszt, és nemcsak a vita központjává vált, de egyben a legmomentuozusabb beszédek egyikévé, a­melyek pénzügyi kérdésekben a legutóbbi időkben mondottak. Horánszky Nándor ismételten rosz­­szalja, hogy e javaslat tárgyalását nem ha­lasztották el az aratás idejéről. Ez a tör­vényhozói lelkiismeretesség rovására megy. Adóképességü­nk nem fejlődött olyan mértékben, mint Ausztriában, sőt épen nem mondható, hogy fejlődött. A társadalom egy nagy osztálya kénytelen szükségből olyan megélhetési eszközökhöz nyúlni, a­melyek túlmennek a normális határon. A közposztály nagy része, különösen az iparosság teljes elzüllésnek indul, iparo­saink elvándorolnak zsandároknak, vasúti baktereknek, fináncnoknak. A nemzeti pártnak elégtételére szolgál az, hogy mindazokat a bajokat, a­melyek az italmarási törvénynél bekövetkeztek, előre megjósolta. A törvényhozás elé rosszabb javaslatot nem lehetett volna terjeszteni. Nincs semmi olyan adat mellékelve, amely támpontot nyújt­hatna. Nem vagyunk tájékozva a­felől, hogy mekkora a fogyasztás. Részletesen nem nyi­latkozik erre nézve. Abba sem egyezhetünk bele, hogy a pénzügyi közegek nap nap után zaklassák a közönséget, hogy mit iszik, mennyit iszik, nem hagynak neki semmi nyugalmat. Ez ellen már egyszer törvényhozásilag kell intézkedni, hogy tudja minden állampol­gár, mennyi adójárandósága van s védve le­gyen minden önkényes zaklatástól. S ez a törvényjavaslat azután is kiszolgáltatja a kö­zönséget. Hogy baj van az italmérési adó körül, az bizonyos, azt minden adat bizonyítja. Hiszen alig biztosíthatjuk azt is, a­mit a regale válságra kellett fordítanunk. A maga nevében és a párt nevében nem fogadja el a javaslatot, hanem határo­zati javaslatot ad be, mondja ki a ház, hogy a törvényjavaslatot általánosságban sem fo­gadja el, hanem utasítja a kormányt, hogy javaslatot nyújtson be az italmérési adó más alapon való rendezésére s addig hosszabbítsa meg a jelenleg fennlevő törvény hatályát. Horánszky beszéde az egész ellenzéken nagy hatást keltett. W­e­k­e­r­­­e pénzügyminiszter nyomban felállott, hogy ezt a hatást ellensúlyozza. És minthogy Horánszky nagy igazságait meg nem c­áfolhatta , tehát az apró részletekbe és adatokba kellett elmélyednie, hogy véde­kezve támadhasson. A pénzügyminiszter szak­­avatottsága és debatteri tehetsége ezúttal is sikerült beszédben nyilatkozott meg, de Ho­ránszky érvelését meggyöngíteni nem tudta, még kevésbbé megc­áfolni. Horánszky beszéde a vitához bő anyagot szolgáltatott. A pénzügyminiszter beszéde után Oko­licsányi Lászlón volt a beszéd sora, ki arra kérte a házat, hogy beszédét másnap tarthassa meg. Az ülés 1 és 3 negyed órakor ért vé­get. A következő napokon élénk vitákra nyí­lik kilátás. Az italmérés adója. Most, hogy a képviselőház tegnapi ülé­sén megkezdte az italmérési adóról szóló tör­vényjavaslat tárgyalását, alkalomszerűnek lát­juk a „M. H.“ legújabb számában közölt s e fontos kérdést alapos szakismerettel tárgyaló czikkét megismertetni, mint olyat, mely igen széles köröket érdekel s jelentős anyagi érde­keiket érinti. A tanulságos czikk így szól: A javaslat 1. §-a összesíti a bor és sör után járó fogyasztási és italmérési adót. Ez helyes, ezt már régen óhajtották. A 2. §. arról intézkedik, hogy a zárt városokban készített mesterséges bor adó alá vona­sék Nézetünk szerint ezt a §-t ki kell hagyni a javaslatból és a mesterséges bor megadóztatását fönn kell tartani ama törvény számára, mely a borkérdést egyáltalán sza­bályozni fogja. A 3. §. kedvezményt nyújt a szőlősgaz­dák számára, a­mennyiben azok magánfo­gyasztását — ha italok kimérésével vagy kis mértékben való elárusításával nem fog­lalkoznak — mentesíti az italmérési adó alól. Azok a gazdák, a­kik e kategóriába nem tartoznak, a saját fogyasztásuk után is fi­zetnek adót, a­mi az eddigi állapottal szem­ben újabb megterheltetést jelent. Nézetünk szerint a gazdáknak ezt az újabb megterhel­­tetését okvetlenül el kell hárítani. A pénzügyminiszter indokolása is saját­ságos ellentmondásban van önnönmagával, mikor e kérdésről szól. Azt mondja, hogy ez csak nagyon kevéssé terjeszti ki az adóala­pot, mert hiszen a §-ban említett gazdák nem fogják fizetni az eddigi italmérési adót, hanem csak oly adótételt, mely az eddigi fo­gyasztási adónak felel meg, míg másfelől azt állítja, hogy a kormány nem mondhat le az ebből származó jövedelem­többletről. Ha az adóalap kiterjesztése oly jelentéktelen, akkor az nem is jár oly haszonnal, a­melyről“ na­gyon nyugodt lélekkel ne lehetne lemondani; ha pedig a kormány abból nagyobb hasznot vár, akkor ez az intézkedés mindenesetre oly újabb megferkeltetést jelent, a­melyet meg­ Verna.­ ­ ANGOL REGÉNY. — Angolból fordította: Arnica. XVII. (Folytatás) (30) Vészit — vészit — holott nyerni akart! A kártyások szenvedélye elfogta — — játszott eszeveszetten, elszánva magát, hogy játszani fog az utolsó fillérig, habár mindent oda kellene adni a mivel e világon bir — de játszani fog eg­sz addig m­ig a szerencse meg nem fordul és ő lesz a nyertes. — A szerencse megfordult! Ezt súgták az emberek körülre, és ő meghallotta, halántéka lüktetett s a vér égő tüzként futott végig az ereiben. Ismét egy nagyobb tétel — ismét halk suttogás — az ő szerencsés kezét dicsérték — olt, a kártyá­soknak ezt az átkát ismét vissza­nyerte ! Az Erik ütere lassúbb lett, ajkai, melyek oly fe­hérek voltak mint a halál, merevségükből

Next