Ellenzék, 1906. július (27. évfolyam, 147-172. szám)
1906-07-02 / 147. szám
1906. JULIUS 2. JL I* E Ж S E Ä 29. Katona Zsigmond. 30. Gr. Teleki László. 31. Cserei Miklós. 32. Gr. Mikes Jánosné. 33. Gr. Teleki Józsefné. 35. Bánffi György gubernátor (örökös.) Alsó páholyok. 37. Nagy Lázár. 40. P. Horváth Károly. 41. Kolozsvármegye. 43. Vay Lászlóné és felében Kanyó Lászlóné. Később ilyen tulajdonosok voltak Csáki, Lázár, Naláczi, Hollaki, Nagy, Groisz családok s mint emlitém ezek utódaikra is hagyhatták jogukat. Azóta lepergett, több mint száz esztendő. Az utódok pár évtizeden megváltották és megkapták páholybirási jogukat, de később ez a jog kezdett elavulni. Ez egyrészt a színház vezetőségén múlott, másrészt meg azon a körülményen, hogy a régi családok vagy kihaltak, elköltöztek, vagy más kedvezőtlen viszonyok közé kerülve nem vehették páholyaikat jogos birtokukba, megváltva azokat. Most azonban nemsokára megnyílnak az új színház kapui. Azt hiszem ezen családok megmaradt leszármazottjai közül nem egy, a régi jog alapján, igényt tart a jövő idényben való páholyleíráshoz s ha tényleg így áll a dolog, nem volna-e méltányos ezeket a családokat bizonyos előnyben részesíteni? Ennek a kérdésnek megfontolására kérem fel a nagyérdemű színibizottságot, mely remélhetőleg meg fogja valósítani a kolozsvári színház látogató közönségének ezt az óhaját. Akit Szivarka-papirosból 85.100 értékűt vittünk ki, 156.000 koronára hoztunk be. Ez is csak a mi szégyenünkre íródott. Susognak a fenyők. Csik után Háromszék megye. Tessék, tessék csak úgy potomáron!!! Sir a székely az erdője után. A mint tudjuk a darabont-kormány mindent eladott. Olyan volt, mint a tékozló uj asszony, ki beült a csinos, tiszta, becsületes hajlék gazdaságába s ott feldúlva a családi tűzhelyet, a kötőféktől kezdve a paripáig mindenen túl adott. Mert mint a rossz cseléd egy-egy élősködő striciget, ki kellett tartsa Ausztriát, melyet harminc esztendőn át drága keresményünkön hizlaltunk. Az államháztartás vezetéséhez is pénz kellett az ország testén élősködő szedett-vedett hadnak s éppen azért, a miből a szabályrendeletek és törvények kijátszásával pénzt szerezhettek, mindent idegen kézre juttattak. A csíki székely nemcsak egyedül sirathatja gyönyörű, szép Isten áldotta erdőségeinek elpusztulását, gondoskodott a letűnt diszes kormány, hogy a koldusoknak barátja is legyen, hogy ne csak Csikmegye poros utast verje fel az idegen országba vándorlók bús csapata, hanem a többi székely vármegyék közül Háromszéken is hasonló tervekkel, eszközökkel és céllal Feilitzsch miniszter úr a közvagyonban gyalázatos rombolást engedett megtörténni. Itt is az erdők susognak, a délceg fenyők közt viszi a szellő, a kézdivásárhelyi milliókat érő erdőségek potomáron eladattak. Tehát nemcsak Csikr megyében űzték az elővásárlásokkal a visszaéléseket, hanem mindenütt, ahol a nép hiénái megjelentek, hogy a kormány tudtával és beleegyezésével a közbirtokosságokat, a nagyobb birtokkoplexumoktól megfosszák. Közleményeinkre egyre kapjuk a leleplezéseket, melyek szerint ez sikerült is a kufár cégeknek s mesés olcsósággal, furfangos, homályos, szerződések alapján, a legnagyobb és legszebb erdőségekre rátették a kezüket. Gyönyörű, szinte őserdőjellegű területek ezek a legpompásabb fenyőfákkal, melyek a szó szoros értelmében aranyat érnek. Nos, a kézdivásárhelyi tanács egy ülésén történt, hogy a tanács egyik tagja felállt és nagy örvendezve adta tudtára az összegyülteknek, hogy Kézdivásárhely erdeit egy angol konzorcium meg akarja venni. — Mennyiért ? — kérdezték mindenfelől. — 348 000 koronáért. A tanács tagjainak egy része meg volt elégedve ezzel, de luce István városi mérnök fölkelt és igy szólott: — Ez az összeg nevetségesen csekély, mert mindenkinek, aki valamicskét ért az erdőkhöz, tudnia kell, hogy városunk szóbanforgó erdei több millió koronát érnek meg s ez az összeg, mely már ma is megkapható értük, az évek folyamán még csak növekedhetik. Bartók Károly, Kézdivásárhely volt polgármes- tere pedig kijelentett®, hogy mossa kezét, ebben az ügyben, hogy ebbe belefolyni nem akar s az üzlet, ha létre jön is, az ő közreműködése nélkül köthető meg. Ebben a dologban akkor 79178/1/ A 2. 905. szám alatt feljelentést is tettek a kézdivásárhelyi városi tanács ellen, de a feljelentésnek semmi hatása nem volt. A feljelentésben el volt mondva, hogy mielőtt a városi tanács eladná a nagy kiterjedésű és nagyértékű erdőket, melyek egészen Oláhország határáig nyúlnak, becsültesse meg őket a földművelésügyi minisztérium ahhoz értő és megbízható szakemberek által, hogy a polgárságnak már számtalanszor különböző minisztériumokhoz intézett panaszának érvényt szerezzenek. Mert ezeket a kérvényeket mindannyiszor ad acta tették. Azóta forgott az idő s a kézdivásárhelyi erdők már mégis el vannak adva, Feilitzsch Artur minisztersége idején ugyanis egy konzorcium ismét jelentkezett, hogy megveszi az erdőket. És ismét nem milliókat ajánlott, hanem körülbelül három-négyszázezer koronát és — csodák csodája — az üzlet mégis létrejött. Az erdők már nem Kézdivásárhely városáé, nem, ha szomorúan csatlakoznak azokhoz a velük amúgy is határos csikmegyei erdőterületekhez, amelyek a nemzeti vagyonból kiszakítva, most magánosak hasznát gyarapítják, holott ugyanúgy a szegény közbirtokosságok és pótadókkal agyonterhelt városok sovány pánitárait is nevelhették volna. Az elrabolt tőke pénzes, vagy ami tízezer koronába került. (Balkán-történet Kolozsvárt.) Azt hinné az ember, hogy a kánikulai melegben semmi sem történik. Beáll a teljes csend. Dehogy ! A beköszöntő holt szezon raegcsatol minden hozzáfűzött várakozást. Hanem minden hosszadalmas bevezetés nélkül térjünk a dologra. Egyelőre el kell hallgatnunk a derék öreg úr nevét, aki évek óta elvonultan él jó lelkű gazdasszonya gondozása alatt. Minden reggel megjelent a kapujában és nyájasan köszöngetett az arra haladó ismerősének és szomszédainak. A napokban azonban feltűnt a szomszédságnak, hogy az öreg úr nem jelent meg a szokott helyén. — Vájjon beteg? tudakolták. — Nem járt orvos nála — felelték mások. Rövid tanácskozás után zörgettek a kapun. Semmi válasz. Rettenetes gyanú villant meg az emberek agyában. A gyanú egyre rémesebb ,és egyre sötétebb szárnyakat öltött. Rablás, gyilkosság, vagy mind a kettő . . . Persze. Úgy kell lenni. Rohantak egy telefonhoz. Jött a rendőrség. Jött a lakatos. A kaput kihazon be. Az udvaron nem volt semmi feltűnő. Be a szobába. Semmi vértócsa, semmi elhánytó gyilok. Azonban a díványról halk nyöszörgés ütötte meg az éber rendőrbiztos fülét, biztos hátrább lépett: — Ki vagy ? ! — Óhóóó. — Álj föl és beszélj. — Nem lehet. Meg és be vagyok kötözve. — Úgy kell maradni, míg felvesszük a jegyzőkönyvet. Csak a szája oldassák ki ! Megtörténik. A rendőrbiztos asztalhoz ült. A rendőrök éleibe tették az ivó eszközöket. — Mi a neve ? — Békási Julia ! Anyám szobaleány volt, — apám városi napidíjas.... — Jó, jó. Mi a foglalkozása? — Gazdasszonya vagyok az öregnek. — Richtig! Mi van az öreggel?! — Elvitték! Bárcsak engem is elvittek volna! Hihihi! — Mit nevet ? Ez nagyon komoly ügy. Beszéljen. Ki vitte el ? Miért vitte el ? Hová vitte el ? — Kérem beszélek. Éjfél után lehetett, midőn hirtelen két szép férfi lépett a szobába. Erős, hatalmas szál emberek. Az öreg bizony soha sem lehetett olyan pompás férfi. Hihihi ! — Ne nevessen kérem. —Beléptek mondom és pisztolyt vettek elő. „A ki egyet szól — halálfia“ — mondották. — Úgy mondották „halálfia“ ? — kérdezte a biztos. — Igen is! — Megálljon. Ez fontos ! Jegyzőkönyvre vesszük, mivel életveszélyes fenyegetéssel gátolták önöknél a szólásszabadságot. Most mehet tovább. — Nem lehet kérem. Mag vagyok kötve. — Úgy értem, hogy tovább beszélhet. — Szerénységem tiltja. — A törvény nevében parancsolom! — Tehát muszáj ? ! — Muszáj! — Szép asszony — keljen föl ágyából — suttogta az egyik daliás rabló. — Tovább — sürgette a biztos. — De most már a szemérmességem tiltja. — Jegyezze meg kérem, hogy itt sem a szerénység, sem a szemérmetesség nem tilthatnak meg semmit. Itt most én parancsolok. És ha mégis valaki valamit meg akarna tiltani parancson ellenére, azt bekisértetem ! — Tehát azt suttogta, hogy keljek fel ágyamból. A lehető legegyszerűbb — mondhatnám, szinte háló pongyola nélkül kellett felkelnem. Csak azért nem törtem ki rémült sikoltásba, mert nem akartam a halál fia lenni. Az öreg úr hasonló okból hallgatott. A felhúzott pisztoly csöve előtt néma remegéssel öltöztünk föl. Ekkor az egyik rabló azt parancsolta, hogy feküdjem a díványra. Mialatt engedelmeskedtem, remegésemhez kiváncsi izgalom is társult, amit csakhamar mély szomorúság váltott fel, mert a bűbájosan villogó szemű rabló, kijelentette, hogy meggondolták a dolgot. Csak az öreget rabolják el. Engermet pedig — nehogy zavart okozzak — alaposan lehetetlenné tesznek. Erre összekötözték a lábaimat, megkötözték alkezeimet és lekötöztek a díványhoz, végül az öreg urnák valamint nekem is bekötözték a szájainkat.......... — Megálljon — szólt komoran a rendőrbiztos. Lényegesnek tartom a szövevényes bürtcselekvényben, hogy itt a kötözési művelet más-más árnyalatokban nyilvánult. Jegyzőkönyvileg is kitüntetendő, hogy az ismeretlen tettes valakit vagy valamit összekötözött, megkötözött, lekötözött és bekötözött. Tehát: össze — meg — le — be. Röviden és velősen igy fejezendő ki: A rabló elő a köteléket. A lábakat össze, a kezeket meg, a divánhoz le, a szájakat be.... Most folytassa! — Ekkor a rabló igy szólt: Az öreget magunkkal visszük a „Bükk“ nevű rengetegbe, hol nem a búzát, hanem a kirándulókat szokta elverni a jég. A válságdíja tízezer korona. Elég kevés, de nem akarjuk a dolgot taksálni. Ha két nap alatt nem lesz kezünkben az összeg, az öreg függni fog a fán. — Akasztófán ? kérdezte a biztos. — Nem, — bükkfán — felelte a gazdasszony és nevetett. — Úgy ! — mondotta a biztos. A bűntényt súlyosbá teszi az a körülmény, hogy nem is szabályszerű akasztófát helyeztek kilátásba. Az ön viselkedése épen gyanús Először, mert rokonszenvet árul el a tettesek iránt; másodszor mivel a rémes bandita-eseményt nevetgélve adja elő. — De mikor oly szén volt a gazember. Hihihi ! A rendőrbiztos a kirendelt apparátushoz fordult és igy szólt: A hivatalosan is megállapított Békási Julis nevű gazdasszony a rémes eset hatása alatt megőrült. Nevetgél és a tetteseket hízelgő kifejezéssel illeti. Ennélfogva kötözni való bolond. De mivel meg van kötve, nem kell meg kötözni — ám a közbiztonság okából kötve hagyandó. Egyébiránt a nyomozat elrendeltetik. A nyomozat rendén pedig kiderült, hogy az öreg tőkepénzes hosszas visszavonultsága alatt szorgalmas olvasója volt a füzetes regényeknek és a modern szenzációs hírlapkacsáknak. Ezenkívül többet tanulmányozta a balkáni eseteket, mint Goluchowsky. Kigondolta és barátai segélyével megcsinálta a rabló históriát, amitől zsémbes és zsörtölődő vén gazdasszonya valószínűleg vagy meghal, vagy megőrül és így megszabadul tőle. De kiderült a nyomozat rendén az is, hogy az öreg gazdasszony még több füzetes regényt és krajcáros szenzációt olvasott, mint az öreg úr. Ennélfogva regény hősnőjének képzelte magát. Sem meg nem halt, sem meg nem őrült, hanem először is beleszeretett az álrablóba s a mikor rájött a gonosz tréfára, még jobban belebolondult az öreg urba, aki olyan nagyszerű dolgot eszelt ki. Kiderült legújabban az is, hogy az öregnek tízezer koronába került a história, mert gazdaszszonya csak azon esetben válik meg tőle, ha tízezer koronát ad neki, mivel ezért a hozományért az álrabló hajlandó feleségül venni. A szomszédság már tudja is, hogy az öreg kiszurkolta az összeget, csakhogy elhallgattassa a kellemetlen pletykát. Tüske Pál: 8