Ellenzék, 1906. július (27. évfolyam, 147-172. szám)

1906-07-02 / 147. szám

1906. JULIUS 2. JL I* E Ж S E Ä 29. Katona Zsigmond. 30. Gr. Teleki László. 31. Cserei Miklós. 32. Gr. Mikes Jánosné. 33. Gr. Teleki Józsefné. 35. Bánffi György gubernátor (örökös.) Alsó páholyok. 37. Nagy Lázár. 40. P. Horváth Károly. 41. Kolozsvármegye. 43. Vay Lászlóné és felében Kanyó Lászlóné. Később ilyen tulajdonosok voltak Csáki, Lázár, Naláczi, Hollaki, Nagy, Groisz családok s mint emlitém ezek utódaikra is hagyhatták jogu­kat. Az­óta lepergett, több mint száz esztendő. Az utódok pár év­tizeden megváltották és megkapták páholybirási jogukat, de később ez a jog kezdett elavulni. Ez egyrészt a színház vezetőségén múlott, másrészt meg azon a körülményen, hogy a régi családok vagy kihaltak, elköltöztek, vagy más kedvezőtlen viszonyok közé kerülve nem vehették páholyaikat jogos birtokukba, megváltva azokat. Most azonban nemsokára megnyílnak az új szín­ház kapui. Azt hiszem ezen családok megmaradt leszármazottjai közül nem egy, a régi jog alapján, igényt tart a jövő idényben való páholyleíráshoz s ha tényleg így áll a dolog, nem volna-e méltányos ezeket a családokat bizonyos előnyben részesíteni? Ennek a kérdésnek megfontolására kérem fel a nagyérdemű színibizottságot, mely remélhetőleg meg fogja valósítani a kolozsvári színház látogató közönségének ezt az óhaját. Akit Szivarka-papirosból 85.100 értékűt vittünk ki, 156.000 koronára hoz­tunk be. Ez is csak a mi szégyenünkre íródott. Susognak a fenyők. Csik után Háromszék megye. Tessék, tessék csak úgy potomáron!!! Sir a székely az erdője után. A mint tudjuk a darabont-kormány mindent eladott. Olyan volt, mint a tékozló uj asszony, ki beült a csinos, tiszta, becsületes hajlék gazdasá­gába s ott feldúlva a családi tűzhelyet, a kötő­­féktől kezdve a paripáig mindenen túl adott. Mert mint a rossz cseléd egy-egy élősködő striciget, ki kellett tartsa Ausztriát, melyet harminc eszten­dőn át drága keresményünkön hizlaltunk. Az ál­lamháztartás vezetéséhez is pénz kellett az ország testén élősködő szedett-vedett hadnak s éppen azért, a miből a szabályrendeletek és törvények kijátszásával pénzt szerezhettek, mindent idegen kézre juttattak. A csíki székely nemcsak egyedül sirathatja gyönyörű, szép Isten áldotta erdőségei­nek elpusztulását, gondoskodott a letűnt diszes kormány, hogy a koldusoknak barátja is legyen, hogy ne csak Csikmegye poros utast verje fel az idegen országba vándorlók bús csapata, hanem a többi székely vármegyék közül Háromszéken is hasonló tervekkel, eszközökkel és­ céllal Feilitzsch miniszter úr a közvagyonban gyalázatos rombo­lást engedett megtörténni. Itt is az erdők susog­nak, a délceg fenyők közt viszi a szellő, a kézdi­vásárhelyi milliókat érő erdőségek potomáron el­adattak. Tehát nemcsak Csikr megyében űzték az elő­vásárlásokkal a visszaéléseket, hanem mindenütt, a­hol a nép hiénái megjelentek, hogy a kormány tudtával és beleegyezésével a közbirtokosságokat, a nagyobb birtok­koplexumoktól megfosszák. Köz­leményeinkre egyre kapjuk a leleplezéseket, melyek szerint ez sikerült is a kufár cégeknek s mesés olcsósággal, furfangos, homályos, szerződések alap­ján, a legnagyobb és legszebb erdőségekre rátet­ték a kezüket. Gyönyörű, szinte őserdőjellegű területek ezek a legpompásabb fenyőfákkal, melyek a szó szoros értelmében aranyat érnek. Nos, a kézdivásárhelyi tanács egy ülésén történt, hogy a tanács egyik tagja felállt és nagy örvendezve adta tudtára az összegyülteknek, hogy Kézdivásárhely erdeit egy angol konzorcium meg akarja venni. — Mennyiért ? — kérdezték mindenfelől. — 348 000 koronáért. A tanács tagjainak egy része meg volt elé­gedve ezzel, de luce István városi mérnök fölkelt és igy szólott: — Ez az összeg nevetségesen csekély, mert mindenkinek, aki valamicskét ért az erdőkhöz, tudnia kell, hogy városunk szóbanforgó erdei több millió koronát érnek meg s ez az összeg, mely már ma is megkapható értük, az évek folyamán még csak növekedhetik.­­ Bartók Károly, Kézdivásárhely volt polgármes-­­ tere pedig kijelentett®, hogy mossa kezét, ebben az ügyben, hogy ebbe belefolyni nem akar s az üzlet, ha létre jön is, az ő közreműködése nélkül köt­hető meg. Ebben a dologban akkor 79178/1/ A 2. 905. szám alatt feljelentést is tettek a kézdivásárhelyi városi tanács ellen, de a feljelentésnek semmi hatása nem volt. A feljelentésben el volt mondva, hogy mi­előtt a városi tanács eladná a nagy kiterjedésű és nagyértékű erdőket, melyek egészen Oláhország határáig nyúlnak, becsültesse meg őket a földmű­­velésügyi minisztérium ahhoz értő és megbízható szakemberek által, hogy a polgárságnak már számtalanszor különböző minisztériumokhoz inté­zett panaszának érvényt szerezzenek. Mert ezeket a kérvényeket mindannyiszor ad acta tették. Azóta forgott az idő s a kézdivásárhelyi er­dők már mégis el vannak adva, Feilitzsch Artur minisztersége idején ugyanis egy konzorcium is­mét jelentkezett, hogy megveszi az erdőket. És ismét nem milliókat ajánlott, hanem körülbelül három-négyszázezer koronát és — csodák csodája — az üzlet mégis létrejött. Az erdők már nem Kézdivásárhely városáé, nem, ha szomorúan csatlakoznak azokhoz a ve­lük amúgy is határos csikmegyei erdőterületekhez, a­melyek a nemzeti vagyonból kiszakítva, most magánosak hasznát gyarapítják, holott ugyanúgy a szegény közbirtokosságok és pótadókkal agyon­terhelt városok sovány pánitárait is nevelhették volna. Az elrabolt tőke­ pénzes, vagy ami tízezer koronába került. (Balkán-történet Kolozsvárt.) Azt hinné az ember, hogy a kánikulai meleg­ben semmi sem történik. Beáll a teljes csend. Dehogy ! A beköszöntő holt szezon raegcsatol minden hozzáfűzött várakozást. Hanem minden hosszadalmas bevezetés nélkül térjünk a dologra. Egyelőre el kell hallgatnunk a derék öreg úr nevét, a­ki évek óta elvonultan él jó lelkű gazdasszonya gondozása alatt. Minden reggel megjelent a kapujában és nyájasan köszöngetett az arra haladó ismerősének és szomszédainak. A napokban azonban feltűnt a szomszédságnak, hogy az öreg úr nem jelent meg a szokott helyén. — Vájjon beteg? tudakolták. — Nem járt orvos nála — felelték mások. Rövid tanácskozás után zörgettek a kapun. Semmi válasz. Rettenetes gyanú villant meg az emberek agyában. A gyanú egyre rémesebb ,és egyre sötétebb szárnyakat öltött. Rablás, gyilkos­ság, vagy mind a kettő . . . Persze. Úgy kell lenni. Rohantak egy telefonhoz. Jött a rendőrség. Jött a lakatos. A kaput ki­h­azon be. Az udva­ron nem volt semmi feltűnő. Be a szobába. Semmi vértócsa, semmi elhánytó gyilok. Azonban a dívány­ról halk nyöszörgés ütötte meg az éber rendőr­biztos fülét,­­ biztos hátrább lépett: — Ki vagy ? ! — Óhóóó. — Álj föl és beszélj. — Nem lehet. Meg és be vagyok kötözve. — Úgy kell maradni, míg felvesszük a jegy­zőkönyvet. Csak a szája oldassák ki ! Megtörténik. A rendőrbiztos asztalhoz ült. A rendőrök éleibe tették az ivó eszközöket. — Mi a neve ? — Békási Julia ! Anyám szobaleány volt, — apám városi napidíjas.... — Jó, jó. Mi a foglalkozása? — Gazdasszonya vagyok az öregnek. — Richtig! Mi van az öreggel?! — Elvitték! Bárcsak engem is elvittek volna! Hihihi! — Mit nevet ? Ez nagyon komoly ügy. Be­széljen. Ki vitte el ? Miért vitte el ? Hová vitte el ? — Kérem beszélek. Éjfél után lehetett, mi­dőn hirtelen két szép férfi lépett a szobába. Erős, hatalmas szál emberek. Az öreg bizony soha sem lehetett olyan pompás férfi. Hihihi ! — Ne nevessen kérem. —­Beléptek mondom és pisztolyt vettek elő. „A ki egyet szól — halálfia“ — mondották. — Úgy mondották „halálfia“ ? — kérdezte a biztos. — Igen is! — Megálljon. Ez fontos ! Jegyzőkönyvre vesszük, mivel életveszélyes fenyegetéssel gátol­ták önöknél a szólásszabadságot. Most mehet tovább. — Nem lehet kérem. Mag vagyok kötve. — Úgy értem, hogy tovább beszélhet. — Szerénységem tiltja. — A törvény nevében parancsolom! — Tehát muszáj ? ! — Muszáj! — Szép asszony — keljen föl ágyából — suttogta az egyik daliás rabló. — Tovább — sürgette a biztos. — De most már a szemérmességem tiltja. — Jegyezze meg kérem, hogy itt sem a szerénység, sem a szemérmetesség nem tilthatnak meg semmit. Itt most én parancsolok. És ha mégis valaki valamit meg akarna tiltani parancson elle­nére, azt bekisértetem ! — Tehát azt suttogta, hogy keljek fel ágyam­ból. A lehető legegyszerűbb — mondhatnám, szinte háló pongyola nélkül kellett felkelnem. Csak azért nem törtem ki rémült sikoltásba, mert nem akar­tam a halál fia lenni. Az öreg úr hasonló okból hallgatott. A felhúzott pisztoly csöve előtt néma remegéssel öltöztünk föl. Ekkor az egyik rabló azt parancsolta, hogy feküdjem a díványra. Mialatt engedelmeskedtem, remegésemhez kiváncsi izgalom is társult, a­mit csakhamar mély szomorúság vál­tott fel, mert a bűbájosan villogó szemű rabló, kijelentette, hogy meggondolták a dolgot. Csak az öreget rabolják el. Engermet pedig — nehogy zavart okozzak — alaposan lehetetlenné tesznek. Erre összekötözték a lábaimat, megkötözték alkezei­­met és lekötöztek a díványhoz, végül az öreg urnák valamint nekem is bekötözték a szájain­kat.......... — Megálljon — szólt komoran a rendőrbiztos. Lényegesnek­ tartom a szövevényes bürtcselekvény­­ben, hogy itt a kötözési művelet más-más árnya­latokban nyilvánult. Jegyzőkönyvileg is kitünte­tendő, hogy az ismeretlen tettes valakit vagy valamit összekötözött, megkötözött, lekötözött és bekötözött. Tehát: össze — meg — le — be. Röviden és velősen igy fejezendő ki: A rabló elő a köteléket. A lábakat össze, a kezeket meg, a divánhoz le, a szájakat be.... Most folytassa! — Ekkor a rabló igy szólt: Az öreget ma­gunkkal visszük a „Bükk“ nevű rengetegbe, hol nem a búzát, hanem a kirándulókat szokta elverni a jég. A válságdíja tízezer korona. Elég kevés, de nem akarjuk a dolgot taksálni. Ha két nap alatt nem lesz kezünkben az összeg, az öreg függni fog a fán. — Akasztófán ?­­ kérdezte a biztos. — Nem, — bükkfán — felelte a gazdasszony és nevetett. — Úgy ! — mondotta a biztos. A bűntényt súlyosbá teszi az a körülmény, hogy nem is sza­bályszerű akasztófát helyeztek kilátásba. Az ön viselkedése épen gyanús Először, mert rokon­­szenvet árul el a tettesek iránt; másodszor mivel a rémes bandita-eseményt nevetgélve adja elő. — De mikor oly szén volt a gazember. Hihihi ! A rendőrbiztos a kirendelt apparátushoz for­dult és igy szólt: A hivatalosan is megállapított Békási Julis nevű gazdasszony a rémes eset ha­tása alatt megőrült. Nevetgél és a tetteseket hí­zelgő kifejezéssel illeti. Ennélfogva kötözni való bolond. De mivel meg van kötve, nem kell meg kötözni — ám a közbiztonság okából kötve ha­gyandó. Egyébiránt a nyomozat elrendeltetik. A nyomozat rendén pedig kiderült, hogy az öreg tőkepénzes hosszas visszavonultsága alatt szorgalmas olvasója volt a füzetes regényeknek és a modern szenzációs hírlapkacsáknak. Ezenkí­vül többet tanulmányozta a balkáni eseteket,­­ mint Goluchowsky. Kigondolta és barátai segélyé­vel megcsinálta a rabló históriát, a­mitől zsémbes és zsörtölődő vén gazdasszonya valószínűleg vagy meghal, vagy megőrül és így megszabadul tőle. De kiderült a nyomozat rendén az is, hogy az öreg gazdasszony még több füzetes regényt és krajcáros szenzációt olvasott, mint az öreg úr. Ennélfogva regény hősnőjének képzelte magát. Sem meg nem halt, sem meg nem őrült, hanem először is beleszeretett az álrablóba s a mikor rá­jött a gonosz tréfára, még jobban belebolondult az öreg urba, a­ki olyan nagyszerű dolgot eszelt ki. Kiderült legújabban az is, hogy az öregnek tízezer koronába került a história, mert gazdasz­­szonya csak azon esetben válik meg tőle, ha tíz­ezer koronát ad neki, mivel ezért a hozományért az álrabló hajlandó feleségül venni. A szomszédság már tudja is, hogy az öreg kiszurkolta az összeget, csakhogy elhallgattassa a kellemetlen pletykát. Tüske Pál: 8

Next