Ellenzék, 1921. augusztus (42. évfolyam, 164-188. szám)
1921-08-03 / 164. szám
OBJ-koroMvfor, augusztus 3. ■SeLmMaillWMIlMWCT^ « nyerhető az Orosz-féle gyűjtemény, mint már teljesen kész román néprajzi osztály illő befogadására a további gyűjtésekkel együtt. Ez a terv illetékes helyeken rokonszenves fogadtatásban részesült. Időközben megérkezett a hivatalos leirat is, amely az EKE múzeuma számára 1. évre megszavazott húszezer lej államsegélyre értesít. A hír örömére dr. Roska Márton és Orosz Endre, mint az Eke közgyűlésiig megválasztott múzeumi szakközegei katedéktalanul elkészítették a museum kívánt új feliratainak, konzerválásának és gyűjtés útján való kiegészítésének a tervét. Ámde a papíron is tert államsegély felel minden tudakozódás mellett, a legkülönbözőbb hivatalokban sem tudtató felvilágosítást adni, holott más múzeumok hír szerint a pénzüket rág kézhez kapták. Így aztán a gyűjtésttermészetesen mai napig sem lehetett megindítani. Azonban mégis történt valami. A mátyásházi építési terv ügyében ugyanis a napokban helyszíni szemlét akartak tartani, de ezen alkalommal megállapítást nyert, hogy előzetesen a városi tanács elvi döntése szükséges, miután a városnak, mint háztulajdonosnak kell, esetleg az állammal karöltve a fedezetről gondoskodni. A dolog most tehát úgy áll, hogy helyszűke és anyag hiánya miatt az Eke csak gyűjtés vagy az Oroszféle kiállítás áthelyezése útján állíthat fel külön román osztályt. Ha azonban se pénzbeli, se építkezési segítséget nem bocsátanak az egyesület rendelkezésére, akkor ez Eke múzeumát a kívánt módon fejleszteni lehetetlen. Pedig az Eke 30 éves működése nyitott könyv, amelyről dióhéjban nemrégiben számolunk ban „Ellenzék" hasábjain. Ez a Közhasznú Egyesület mindjárt kezdetben gyopáros zászlajára írta a külömböző ajkú lakosok társadalmi békéjét a turisták és etnográfusok, továbbá a falusi nép egymásközti barátságos érintkezésével. Az Eke levéltára e tekintetben tök lééses anyagot őriz, többek közt az Egyesület egyik főszervezője már 1894 ben az „Aradi Hiradó“-beki kijelentette, az ottani osztály szervezése alkalmából, hogy „a természet élén nincs gyűlölet, nincs ellentét, épúgy nincs Egyesületünkben politika és ellenszenv senki iránt“. Ez az Egyesület közszelleme ma is, mely a mai viszonyok közt is bizalmat érdemel. Már most ha az Eke a változott körülményekkel szemben kész bizonyos felsőbb kívánalmaknak lojálisan megfelelni, azt nem teheti saját országos hírű múzeumának részleges leszerelése árán, hanem csakis az államsegély tényleges folyósításának és a Mátyásház némi kibővítésének feltétele mellett. íme ez a helyzetkép tükrözi vissza egy megoldatlan kulturális ügy edisszeáját. sett az is, hogy a jövevény kérdezte, várjon sokáig tart-e? Az ilyennek azután, ha jókedvű volt épen, Duckmann úr ezt mondta: — Igenis, sokáig. A főnök úr megtoldotta ebédjét egy fogással. Három-négy hét óta csemegét is eszik és azzal nem szokott sietni... . ... Egy szombaton történt, úgy délután háromkor, mikor Sparber még ebédelt. Egy őszhaju emberke, ünneplő ruhában, benyitott Duckmannhoz és félszegen hajlongva alázattal mondta, hogy beszélni szeretne a nagyságos úrral. —Tetszik tudni—mondta — Goldgulden Juliska itt van alkalmazva s én Goldgulden Mór vagyok, a Juliska papája. Hálálkodni jöttem a nagyságos úrhoz, mert a nagyságos főnök úr egy valóságos angyal. Negyedfét hónapig betegen feküdtem és nagy volt a szeginsig tartottam házbérrel, adóval, mindennel. Mondom, nagy volt a szeginsig, de hazajött a lányom és háromszáz koronát tett le az asztalra. Hogy a főnök úr adta, mint remunerációt. És utána elsején hazajött a leányom, hogy ezután havonta dupla fizetést kap ... Engedelmet kérek, tessék megengedni . . . hadd menjek be a nagyságos úrhoz, hogy a kezeit csókoljam, hogy a lábához boruljak. Duckmann úr megijedt. Mit csináljon ezzel a Goldgulden papával? Ha azt mondja neki, hogy estefelé jöjjön, akkor esetleg benéz a harmadik szobába, hogy a leányával beszéljen és akkor Ká- dárnak vagy Gelbnek még eljárt a szája._ Mert lehet, hogy tudnak, vagy sejtenek valamit. Ha pedig? azt mondja, hogy üljön le és várjon, mert a főnök úr ebédel, negyedóra múlva, mikor kinyílik az ajtó és kijön a leánya, Goldgulden papa még könnyen gyanút foghat. Nem volt mást mit tenni, mint rögtön átszaladni a szemközti,rafikba és onnan telefonon beszélni Spaiberrel. Hogy kutya van a kertben, azaz a kert előtt. Ezért Goldgulden-Kupfergeld a másik ajtón át az udvarra kerüljön és az udvari raktárban egy ideig úgy tegyen, mintha keresne valamit. Felállt, hogy szaladjon, de eszébe jutott, hogy távolléte alatt még bejöhet valaki és gyanútlan benyithat a főnöki szentélybe. Még holmi szóbeszédre adhatna alkalmat, hogy egy gépíró kisasszony is bent van a szobában . . . Egy darabig tűnődött: az áldozat, mit tegyen? De csakhamar mosolygott, mert ötlete támadt. Az a finom kis ötlete, hogy őriztetni fogja azt a neszfogó ajtót, még pedig magával — Goldgulden papával. — Nézze csak öregem — mondta kedveskedve — a főnök úr most ebédel és ha most zavarják, nagyon megharagszik. Tehát várjon, míg elvégzi. És ugyebár öregem, megteszi szívesen, nem annyira nekem, mint inkább Snarber urnak amire most felkérem. Nekem egy időre el kell innen mennem, de - féli, hogy r’ddig is bebotlik valaki és egyenest benyit a főnök szobájába. Ezért vigyázzon kérem, hogy senki be ne menjen, még magát az Úristent se bocsássa be, érti? Goldgulden papa ezt boldogan vállalta. — Könyörgöm a mással, szívesen, örömmel, mondta megható készséggel. — Ne lessen aggódni. Nem megy ide be még a miniszterprézus sem. (Aki persze még nagyobb ur, mint maga az Úristen.) Duckmann ur elszaladt és Goldgulden papa, mint a hűséges kutya a tanya kapujában, úgy ügyelt és vigyázott a főnök ur fészkének párnás ajtajára. Be ne menjen senki, mert Sparber úr ebédel. Ahogy görnyedten ült és maga elé bámult, két elegáns urinő jött be a szobába. — Mi tetszik, könyörgöm ? — riadt fel Goldgulden, aki nem tudva róla, hogy Sparber úr agglegény, azt hitte-gondolta, hogy az egyik a nők közül Sparber felesége. Ezt is odább küldje? Szentséges jó Isten, már most mit csináljon ? — Mi tetszik tetszeni — kérdezte még egyszer. — A leányvédő-egylet küldöttjei vagyunk — felelte az egyik. — Sparber főnök úrral szeretnék beszélni. Goldgulden papának felderült az arca. — Most nem lehet, könyörgöm, —a felébte hajlongva — mert a főnök úr ebédel. Különben, mit tetszik akarni, ha szabad tudnom, kérem? — Hogy lépjen be tagnak a leányvédő-egyletbe. Több, mint húszezer leány van Budapesten, aki üzletbe jár és gépen ir vagy mást tesz, hogy keresni segítsen az atyjának, anyjának. Lehet, hogy önnek is van egy ilyen leánya. Szegények erényét ezer ostrom éri és sok helyen maga a főnök az az első, aki csúnyául visszaél a leányok helyzetével. Ez ellen lép fel a leányvédő-egylet. Tagokat gyűjtünk és az a törekvésünk, hogy elsőnek mindenütt magát a főnököt nyerjük meg ügyünknek. Tudjuk, hogy itt is van női alkalmazott, tehát engedjen kérem és nagyra, hogy bemenjünk. — Sajnálom, nagyságom — felelte Goldgulden. — Tessék később jönni. Most nem lehet bemenni, mert Sparber úr ebédel. — Hát ... ha ebédel, ebédelj annál jobb, úgy hisszük. Félünk, hogy később már testére lehetünk. — Mindegy az, könyörgök, — felelte Goldgulden, a Juliska papája. És testével fedezve a neszfogó ajtónak sárgaréz kilincsét, olyan ember hangján, aki azt hiszi magában, hogy most nagy dolgot cselekszik, szilárdan rászólt az úriasszonyokra: — Parancs, parancs. Most nem lehet bemenni. A főnök úr ebédet. Miért n®m mehet tá tok repatriáló Magyarországra! Beszélgetés Hankó Elemér* volt kolozsmegyei alispánnal, a budapesti menekültügyi hivatal vezetőjével —■ Az Ellenzék budapesti tudósítóidtól — BUDAPEST, aug. 2. Legutóbb félhivatalos közleményben adta tudtul a kormány, hogy három hónapig a repatriáló vagyonokat nem ergedik a határon keresztül és hogy még a megszállott terülétről érkezőket sem engedik be Magyarországba. Érdeklődtem, hogy mi az oka ennek a rendelkezésnek. Hankó Elemér dr., Kolozs megye volt alispánja, aki most Pesten a Menekültügyi Hivatal keleti főosztályai vezeti, érdeklődésemre a következő felvilágosítást adta: — A rendelet fő oka az — mondotta — hogy nem áll sem elég vasúti kocsi a rendelkezésünkre, sem megfelelő gyorsasággal nem tudnák már a menekülteket elhelyezni. A másik ok az, hogy hivatalunk nem tudja a tömeges munkát feldolgozni , és így tehermentesülésre van szükségünk. Az egész dolog különben nem olyan, színezetű, mint ez az első pillanatra látszik. A magyar külügyminisztérium érintkezésbe lép az elszakadt területek országainak külügyminisztereivel, akik majd azután erről az intézkedésről értesíteni, fogják a viszatelepedni szándékozókat. Természetesen a már útbanlevőket és a határra érkezetteket arendelet nem érinti. Azokat belengedik. Ezután a Menekültügyi Hivatal működéséről mondott érdekes dolgokat a hivatal vezetője: — Az elmúlt napokban megtámadtak bennünket a képviselőházban. Azt mondotta az interpelláló képviselő úr, hogy hivatalunk felesleges és hogy a statisztikai hivatalban kellene bennünket elhelyezni. Kár ítéletet mondani szerény hivatalunkról, mielőtt annak működéséről meggyőződést szerzett volna. — Magyarországon — folytatta tovább — jelenleg kétszáznyolcvanezer menekült tartózkodik. — Budapesten tizenhatezer családfő van, hatvanezernyi családtaggal. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy ezekről csakis a Menekültügyi Hivatal gondoskodik. Hogy csak egy példát említsek: megérkezik a repatriáló vonattal néhány száz menekült család. Egyiknek pénze nincs, a másiknak pedig csakis olyan pénze van, amely itt nem forgalomképes. Soknak nincs betévő falatja sem; lakásuk egyáltalán nincs. Sikerült felállítani menekültotthonokat Budapesten a Hernád-, Baross- és Peterdi-utcai iskolákban. A pályaudvarokon ideiglenes élelmezési állomásunk is van és állandó élelmezés céljaira is állítottunk fel konyhát, ahol napi 25 koronáért kaphatnak a menekültek ,ebédet és vacsorát. De aki ezt sem tudja megfizetni, az ingyen étkezik nálunk. Sok főiskolai hallgató is lakik és étkezik nálunk. Ezeknek, hogy szünidejüket hazájukban tölthessék, az elutazást is mi tettük lehetővé. Mi adunk nekik útiköltséget és a vízumot is mi szereztük meg. — Ez természetesen nagy költséggel jár. A pénzt idáig az államtól kaptuk, de újabban sikeres propagandát folytatunk, amivel olyan összegeket sikerült gyűjteni, hogy eltarthatjuk magunkat. A legkülönfélébb kéréseket 48 óra alatt elintézik. Sokan okmányok nélkül jönnek meg, ezeknek hiteles okiratok kellenek. Ezt csakis azok tudják — anyakönyvek nélkül — kiállítani, akik személy szerinti ismerősök. Elégok lenne már ez a tény is, hogy miért kellenek a menekültek a Menekültügyi Hivatalnál. Mióta a menekültek a fővárosba érkeztek, háromezer újszülöttük is van. Ezeknek a felneveléséről és ruházkodásáról is mi gondoskodunk. Az igaz, hogy a budapesti közönség kérés nélkül is jó szívvel támogat bennünket. Eddig közel hárommillió koronát gyűjtöttünk össze, úgyszólván minden adminisztrációs költség nélkül. Az egész kiadásunk 8200 korona körül volt. — Még csak egyet említek meg — fejezte be a miniszteri biztos szavait — hogy igen kívánatos volna, ha azok a menekültek, akik a megszállás első sérelmeit elszenvedték és első ijedelmükben otthonukból elmenekültek, ha egyébként tehetik: menjenek vissza. .^-Trr..n^r*:'“vTU lll'