Ellenzék, 1922. május (43. évfolyam, 99-120. szám)

1922-05-03 / 99. szám

ELLENZÉK ________­­ ____________________Clunj-Kolozsvár, 1922. május 3. A hivatalos vizsgálat A hivatalos vizsgálatot szombaton éjjel folytatta le egy harminc tagú vizsgáló bizott­ság. Lehóczky bányaigazgató vezetésével Ghi­­teanu dóval vezető ügyész, Alexandrescu szi­­gurancafőnök és Farkas lupényi rendőrkapitány, továbbá a bányahatóság részéről Albert Ferenc főfeligyelő és szakértő gyanánt a szomszédos petrozsény­ bányatársaság egyik igazgatója száll­­tak le a bizottsággal. A bizottság megállapí­totta a bányetsegr­obbanást, de a rombolás miatt részletes megállapítást nem lehetett vé­gezni. A katasztrófa végső képe ez, hogy a bányából nyolcvan hullát hoztak fel, rajtuk kívül négy súlyos sebesül­tet, akiknek állapota válságos és hat könnyebb sebesültet, akik meg fog­­na­k gyógyulni. Két embert mostanig sem birtaik megtalálni, pedig ez egész bányát fölkutatták értük. Ezek valószínűleg a még eltakarítatlan romok kö­zött vannak. Hibájuk azonban bizonyos és a bányaigazgatóság nyolcvankét halottról szóló gyászjelentése ezt a két embert, Scrobota Tamást és Cupa Indreit is felsorolja a halot­tak között IS­M Beit virrasztás Pénteken és szombaton szomorú feladat jutott­­ részül Lupény népének. A hullákat felszállították a társulat kórházába, amely a telep főutcája mellett elhúzódó domb oldalá­ban fekszik. Három kis pavillonból áll az egész kórház. A tíz sebesültet kényelmesen el lehet benne helyezni, hanem a nyolcvan halott alig fér bele. Jó, hogy a halottaknak nincs szüksé­gük külön ágyra. Békében megférnek egymás mellett hevenyészett deszkákon is. Borzalma­san néznek ki. Hiszen a halál mindenképpen szombrú, de ez a halál rettenetes volt. Más halál ez, ralal azoké, akik egy élet végén ágyukban várják a megváltást; más halál az, mint a featon­áé a harcmezőn, bár az is várat­lan és kiszámíthatatlan. Ez a vég durva és kegyetlen. Nincsen egyetlen hulla sem, amelyik csonkítatlanul ma­radt volna. Van néhány test, amelyiket a rob­banás ereje úgy vágott a falhoz, hogy négy-öt darabba­­szakadt. Néhány halott koponyája la­possá van zúzva, alig lehet fölismerni, hogy ez itt tegnap m­ég gondolkodó homlok,­­ez itt pedig két szem volt, a lélek tükre. Most már a halál tükre rajtuk minden. Szombaton egész nap kordon áll a kór­ház körül. Zokogó asszonyok, jajveszékelő anyák és síró gyermekek könyörögnek, hogy bocsássák be őket a halottakhoz, legalább még egyetlenegy pillantást vethessenek rájuk. A vezetőség hajthatatlan, nem enged a halottak­hoz senkit. Ez talán kegyetlenségnek tűnik fel, de épen ellenkező célja van. Ilyen állapotban nem akarják a hozzátartozóknak megmutatni a hullákat. Előbb megmosdatják őket. Lemos­sák a tagokról a vért, a kormot és a szennyet. Csak a halált nem moshatják le róluk. Az igazgatóság szombaton minden halott részére fekete zsákszerű ruhát varratott, egy fekete sapkával. Ebbe öltöztette föl a hullákat. Mert később mégis megmutatták, már a kopor­sóban, a szemfedő alatt, egy pillanatra a halottakat az anyáknak és az asszonyoknak. És így felöltözve mégsem látszott, hogy a kar egészen levált a testről vagy hogy a koponyá­ból hiányzik az agyvelő. Szombaton egész nap kattogtak a varró­gépek Lupényban. Nyolcvan halotti ruhát kellett varrni. Egész nap fűrészeltek, gyalultak és ko­­pácsoltak. Az urikány-zsilvölgyi társulat min­den ácsa és asztalosa koporsókat csinált. Késő este lett, amire elkészültek a munkával. Ekkor a község legnagyobb terén, a kórház dombja alatt, egy órisi ravatalt ácsoltak. A tér három szegélyén húzódik végig a ravatal. Sorba rakják föl rá a koporsókat. Az utca felé eső egyetlen oldal marad szabadon, a tér másik három oldala végig koporsókkal van szegélyezve. Jönnek a halottak Szombaton éjjel szállították le a kórház­ból a koporsókban a hullákat a ravatalhoz. Félelmes és hátborzongató látvány volt. A fénytelen sötét éjszakában, a kórházdombról l­evezető szerpentinen fáklyás bányászok hozták le szerencsétlen társaikat. Az egész horizont­ból nem látszott egyéb, mint az égen a csilla­gok és a domb ösvényén lefelé kígyózó fáklyafényes koporsók. Ez volt az egyetlen idő­pont, amikor majdnem fölbomlott a rend és már-n­ár úgy volt, hogy a mélyen sújtott lupényi nép idegei felmondják a szolgálatot. A hegyoldal tele volt a szerencsétlenek hozzá­tartozóival, sikongató, őrjöngő asszonyokkal, akik mindenáron oda akartak rohanni a holt­testekhez. — Ha elvettétek az uramat, legalább mutassátok meg ! — Egyetlen iram, ne hagyj el! — Meghalt, mind a három meghalt! Jajszavak kavarogtak a levegőben, pa­nasz­os siránkozás visszhangzott magyarul és románul vegyesen. S a kétnyelvű kétségbeesés összefolyt egyetlen szomorú vérfagyasztó, bor­zalmas harmóniába. A szerpentin-után katonaság és rendőr­ség állott sorfalat. Az asszonyok rohama meg­tört a kordonokon. Azzal csitították le őket, hogy másnap délelőtt a ravatalon mindenkinek egy-egy pillanatra fölemelik a koporsó fedelét, hogy egy utolsó búcsúpillantást vethessen az örökre eltávozókra. A nyolcvankét halott után 64 özvegy, 95 árva és 7 ellátatlan szülő maradt hátra. Van egy özvegy, akinek kilenc árvája várja hiába vissza apját a bányából. Egy Scrobota nevű asszonynak mind a három legény fia odaveszett a pusztulásnál. Ezt az asszonyt később meg­mutatták a ravataloknál. Már nem tudott jaj­gatni sem, sírni sem, csak reszketett a déli hőségben, mintha a halál fagyos szele lum­a. Nyilatkozik a főorvos Felkerestük dr. Kaczander Józsefet, a bánya főorvosát. Megkértük, hogy mondja el mit tapasztalt a szerencsétlen áldozatoknál. Dr. Kaczander a következőket mondotta: — Sajnos az én orvosi munkámnak kevés tere volt, főleg csak halottkémi munkát kellett vé­geznem. — Négy súlyos sebesültem van, akik egyelőre élet és halál között lebegnek. Ezek a sebesültek agyrázkódást, csonttörést, gáz­mérgezést, továbbá másod- és harmadfokú égési sebeket szenvedtek. A hat könnyebb se­besült­ annak köszönheti menekülését, hogy a bányának az aknalejár­attól eső legtávolabbi ré­szében dolgozott, amely nem esett a robbanás irányának útjába. Egyetlenegy ember volt, egy Grün Jenő nevő bányász, aki maga mászott ki egy nyíláson a bányából. Ez a,, legkönnyebb sebesült. A halál oka a legtöbb esetben roncsokig, égés, fulladás volt. A katasztrófa ereje az ál­dozatokat a bánya falához vágta, innen szár­mazott a roncs­olás , a végigszaladó tűzhullá­mn­tól pedig az égés és fulladás. A szerencsétle­nek semmit sem kínlódhattak. A halál egy pil­lanat alatt érte őket. Számos halotton a szén­­monoxid-fulladás jele mutatkozik. Több ember teste darabokba szakadt. Az Ellenzék munkatársa fölkereste Grün Jenő bányászt is. Ő tud még a legkevesebbet elmondani az egészből. — Rendesen folytattuk munkánkat. Egy­szerre egy óriási ütést éreztem. Elvágódtam. A lámpa elaludt és én elvesztettem az eszmé­letemet. Amikor magamhoz tértem, négykézláb elkezdtem mászni, mert tudtam, hogy arrafelé, ahol dolgoztam egy kijáró­nyílás van. Persze azt nem tudhattam a sötétben, hogy jó irány­ban mászom-e, vagy pedig épp ellenkezőleg befelé, ahol a robbanás történt. Véletlen sze­rencse volt, hogy eltaláltam a helyes utat és kivánszoroghattam a napvilágra. — Nem tudom, hogy mi lehetett a ka­tasztrófa oka. A temetés Vasárnap délben 1 órakor kezdődött a temetés. Kora reg­gel elkészültek a felravatalo­­zással. Koszorúk, virágok tö­mege borította a koporsókat. A négyszögletű űér közepén, a­melyet a ravatal övezett, egy pódiumot állítottak fel kis, gyászleples oltárral, kereszttel. A térség végén hatalmas gyász­­kapu, zöld fenyőgallyakból ki­rakott felírással: „Feltáma­dunk!" Itt folyt le a gyász­szertartás. A külön vonatok még egyre hozták a tömegeket. Megérkezett a petrozsényi bá­nyamunkások­­ és az állami bánya munkásainak küldöttsége. Ezenfelül a bányatisztek, hiva­talnokok delegáltjai, a vulkáni, aninoszai, petrillai, lónyabányai bányászküldöttek. A hivatalos kiküldötteken kívül ezer meg ezer számra özönlött Lupényba a nagy temetéshez az egész bányakerület népe. A tér felett elhúzódó amfiteátrális domb­oldalon legalább is tízezer ember szoronghatott, úgy ál­lottak az emberek a temetés ideje alatt, mint a fűszálak. S végesvégig az utcákon, a Zsil nagy kőhídján egész a másik parton fekvő hegy­oldal temetőjéig, ahova a gyászszertartás végén a kopor­sókat vitték, tízszeres sorban állott a nép. A temetésre meg­érkezett az Urikány-zsilvölgyi társulat budapesti központjának vezérigazgatója, Végh Arthur is s ott voltak az összes szom­széd társulatok igazgatói, az alispán, a megyei hatóságok képviselői s Petrescu, a mun­kaügyi minisztérium felügyelője. Várták a munkaügyi miniszter érkezését is, aki azonban a temetésig nem jött meg. Qiredtaa Milletor de cartai uiricani-Vai Ba­lfii din Lupeni anunta cu mare durere, ca la catastrofa in „Ocna-Aurelia* in ziua de 27 Aprilie 1922 la orele 127* subsemnati Optzeci­ si­ doi bravi Minieri si-e dat bonul, lor sub­et in­­manaie Creatorului. Ran­asitele pamantesti ai defunctilor se vor aseza spre odihna vecnica Dumineca la 30 Aprilie 1922 la ora 1 d. a. in Cimiterul­ Eroilor din Lupeni, Lupeni, la 29 Aprilie 1922. Le­vöm Aranyi Mihály Ágoston István Albert Sándor Berzan Vaszilie Breazu Juon Baczai Simon Bandi András Barton Hűbéri Benkő János Biró József Jánosé Borsos Péter Böjte Elek Bökő Imre Boér György Cupa Indrei Csinzér András Detrelean Mitru Danci Josif Demian Avram­­­, Todor Demian Dumitru Dirk Filip Érsek István Fazakas István Fogarassy Ferenc Fazakas Áron Gedzur Gheorge Gregor Vasilie pietate. Popa Tódor Popa Vasilie Petrusc Gheorge Pál Ferenc Pap Gyula Puch János Pánczél Ferenc Röhner Ignátz Sav Juon 1. Solomon Scoupi Juon Scrobota August Scrobota Ilie Scrobota Tanasie Scoromostei Iuon Selesan Tódor Szentes Péter Skoupi Károly Stadler István Szöcs András Andrásé Temecz Adolf Skaczisen András Takács Tamás Vajda József Vajda Ferenc Istváné Wenzel Kálmán Wenzel Károly Wencel Rudolf Az Urikány-Zsüvölgyi Köszénbánya R.-T. lupényi bányaigazgatósága mély fájdalommal tudatja, hogy 1922. évi április hó 27-én déli Val órakor az „ Aranka-akná“-ban történt bányalégrobbanásnál fenti Nyolcvankettő derék Bányásza életét vesztette. Az elhaltak földi maradványait a lupényi „Hősök­ Temetőjében” vasárnap, f. hó 30-án d. u. 1 órakor helyezzük örök nyugalomra. Lupény, 1922 április 29-én. Emléküket kegyelettel fogjuk megőrizni. pastra memória Gergely János Göllesz András Halcea Victor Hunt Gheorge Habina József Sazan Vasilie Küsbei Vasilie Klemencz András Kapros Adolf Krakovski Károly Kriska Kajetán Kovács Sándor Lesco Chirill Lescut Juon Miriuta Precup Manea Nicolae Margaian Juon Mihailla Nicolae Mag Mihály Michnic Leó Major Dénes Márkus Domokos Mózes Miklós Neselean Iuon Neselen Lázár Magy Lajos Péteré Orbán Sándor Ötvös János

Next