Ellenzék, 1922. augusztus (43. évfolyam, 170-195. szám)

1922-08-20 / 186. szám

Chsf-Kolozsvár, 1922. augusztus 20 ........ "minuniii ibi ■■limai imanan in ■ nimunni •" in 10 rény, egy ruhaszekrény, asztal, székek, mosdó, pamlag, podgyásztartó rajta útitáska, mert a szoba mindig el van foglalva. Hova lettek már azok a régi bútorok? Ugyan gondol-e, gondolt-e valamely utas arra, hogy ebben a szobában lakott valaha Petőfi Sándor Szendrey Júliával ? Szoktak-e ilyesmire gondolni az emberek, a közönséges józan emberek, nemcsak az ilyen magunkfajta, soha megkomolyodni nem tudó öreg diákok, akik régi könyveket, dohos újságokat bújunk, Ócska hotelszobákban merengünk, fürkészve azoknak nyomait, „akik egykor voltak". Éreznek-e meghatottságot az emberek, ha kinéznek ezen az ablakon, ahonnan egykor a fekete hullámos üstök a magas homlok alól, az a két sötét tüzfi szem kilángolt ? A földszinten jobbra az étterem. Bizonyára itt volt a társas lakoma Petőfi tiszteletére. Elég tágas, boltíves mennyezetű helyiség. Csak ezek a szilárd boltívek emlékeztetnek arra, hogy régi épületben vagyunk. A falakon ma már modern, ínycsiklandó csendéletű olajnyomatok, gyümölcs, lelőtt nyúl, szárnyas vad, az ablaknyílások között tükör. Itt ünnepelték Petőfit azon a szép őszi estén, Petőfinótákat húzott a cigány, az üdvözlésekre Petőfi „Dalaim" című versének elszavalásával felelt, ide vonult az ifjúság fáklyás zenével, ide jött le emeleti szobájából közkívánatra Szendrey Júlia, hogy tanúja legyen férje ünneplésének és önmaga is részese legyen a reá sugárzó dicsőségnek, szeretetnek... Mit csinált Petőfi Kolozsváron? Ezt csak mások följegyzéseiből tudhatjuk meg, mert hiszen azt az egyetlen levelet pár órával ideérkezése után írta; de hogy mindvégig jól, sőt nagyon jól érezte itt magát, annak bizonyságát adja ugyancsak itt — nyilván közvetlenül elutazása előtt — a tiszteletére rendezett lakoma és fáklyászene hatása alatt irt egyetlen versében. Itt is, mint levelében hangoztatja, hogy már régen vágyott a városba és ez igaz is. Petőfit egyébként egész Erdély rendkívül érdekelte. 1849-ben az volt a szándéka, hogy a székelyföldön telepszik meg. Azt hisszük, legutolsó levelében, amely tőle fennmaradt, 1849 július 29-én azt írja feleségének, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű fekvése van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, ez a város jobban is tetszik neki. „Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék." — A fészekrakásból nem lett semmi. Csakhamar az egész ország, mint egyetlen feldúlt fészek maradt a világba. Hogyne érdekelte volna Petőfit Erdélyország fővárosa. „Erdélyben" című versét még az előző évben Költőn, nem is Erdélyben írta, 1846-ban egy baráti lakomán folyt eszmecsere hatása alatt rögtönözve. Ebben a modern formában is klasszikus erejű ódájában zúgnak föl e prófétai sorok: A század viselői Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegni ne keljen, Az eljövendő óriásokat. A következő év, 1847 október 21-én látta meg tehát először Kolozsvár városát, ahová mézeshetei után érkezett meg ifjú feleségével. Itt úgy fogadták, ahogyan Petőfihez és Kolozsvárhoz illett. Nem volt már neki újdonság, hogy ünnepük. Hiszen az első fáklyászenét megkapta 1844 áprilisában Eperjesen, az ottani evangélikus főiskola ifjúságától, s már 29-én Gömörmegye megválasztotta, táblabi rajává és fel is eskették. Melyik magyar költő kapta ezt meg huszonegyéves korában ? Három hónapot töltött ekkor Felsőmagyarországon s mint Szinnyei megállapítja, „a mindenütt tapasztalt elismerés rendkívül emelőleg hatott reá. Igen, a költőt, a művészt el kell ismerni s még ma is undorral olvassuk a hitvány kortársak, a tehetségtelen rosszmájúak piszkolódásait, rágalmait, amelyekkel Petőfi dicsőségét már akkor sem tudták elhomályosítani, de keserűséget tudtak neki okozni, sőt volt idő, amikor pesszimistává, embergyűlölővé tették, bármily fölényesen s lesújtóan végzett is velük. 1847 október 21. csütörtöki nap volt. Este későn érkeztek Petőfiék s 24-én reggel utaztak el. A tudósítások két napi itt tartózkodásukat említik. Hogy mit csinált e két nap alatt Petőfi Kolozsváron, pontosan és telesen senki sem irta le, ő maga sem, későbbi írásaiban sincs róla említés. Rohamos, gyors élet következett ezután, nem alkalmas a múltba visszatekintésre. A boldog percek, a derűs órák röpkeségével futhatott el ez a rövid idő. Megérkezése után pár órával megírta levelét Kerényi Frigyeshez. Ez nem olyan egyszerű magánlevél volt, nem is a címzetthez küldte, hanem a győri „Hazánk" című lapba, ahol az „Úti levelek" sorában jelent meg. Késő este volt már, talán el is törődött az úttól, rövidre fogta az írást és egy kedves, pajzán ötlettel, ami bizonyára a valóságos helyzetből pattant ki, hirtelen be is fejezi levelét. „ ... Feleségem felkelt helyéről és hozzám közeledik. Kétségkívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled." Ugyanaz a dévaj, de tiszta, őszinte,egészséges, erotikus hang, amely az „Oltsuk már el a gyertyát" s a boldog, minden kielégülés utáni új vágygyal fellobbanó szerelemtől izzó többi verssorokban fölcsendül. Az édes együttlétnek, a hosszú esztendőn át vívott nehéz harc után elért nász gyönyöreinek ez a forró illatos hangulata borul az első éjszakára, amit Petőfi és Juliskája a kolozsvári Biasini szállóban töltöttek. Másnap pénteken Petőfi már kora reggel az utcán van. Szilágyi Sándor azt írja, hogy a Corda-utcában pillantja meg Urházy társaságában. A Corda-utcára a legöregebb kolozsváriak sem emlékeznek, a győri lapban alighanem sajtóhibával szedték a Tordai-utcát, mert a Tordai-utca, helyesebben Tordai-út, éppen annak az utcának folytatása, amelyben a Biasini szálló van s amelyet éppen Petőfi itt tartózkodásáról Petőfi-utcának neveztek el. Nyilvánvaló, hogy a szállóból kora reggel a Tordai-ut felé sétáltak legelőször. Úgy látszik, Urházy volt Petőfiék kalauza Kolozsváron, ő rendezte az ünnepi lakomát is. Urházy György ügyvéd és újságíró volt, egy évvel fiatalabb Petőfinél, 1823 december 15-én született. Méhes Sámuel „Erdélyi Híradóijánál dolgozott már 1842 óta s így Petőfi ideérkezésekor is. Hogy Petőfit ő kalauzolta a városban, arra enged következtetni, hogy ismerték egymást már régebben, versei és tudósításai ugyanazokban a pesti lapokban is megjelentek, amelyekben Petőfi is dolgozott. A szabadságharcban mint vitéz katona és Bem futárja vett részt, alaposan képzett újságíró volt. 1850-ben Pestre került a „Pesti Napló“-hoz, volt képviselő is s az akadémia levelező tagjául választotta. Szilágyi Sándor, a későbbi történetíró, ekkor mint húsz éves ifjú Kolozsváron a királyi főkormányszéknél dolgozott, mint írnok, vagy gyakornok, de már írogatott is a lapokba. Mégsem tudott semmit arról, hogy Petőfi Kolozsvárra érkezik. Véletlen-e ez, vagy valóban nem előzte meg a hír Petőfi jövetelét, nem tudjuk. Semmiféle adat nem nyújt erre világosságot. De abból a tényből, hogy nem érkezése napján hanem elutazása előtt való estén rendezték tiszteletére alnakomát és a fáklyászenét, arra kell következtetnünk, hogy Petőfi valóban nem harangoztatta be előre jövetelének hírét és megjelenésének hatása alatt spontán történt az egész ünneplés. Szilágyi tehát Urházy társaságában pillantja meg az „ismeretlen“-t. Olvassuk el a „Hazánkéban közlött tudósítását s fogalmunk lesz az elragadtatásról, amelyet az ifjú Szilágyi érzett, hogy Petőfivel megismerkedhetett Szilágyi rögtön felismeri Urházy vendégében Petőfit — őszinte arcáról, villogó szemeiről, amint írja. Petőfiék is azt teszik, amit más idegenek: megnézik a város nevezetességeit, Mátyás Szülőházát és a város környékét is. Fölmegy Petőfi az erdélyi országgyűlés ülésére is. A Redout karzatán figyeli meg őt Vajna Sándor s azzal az aprólékos részletességgel ír róla, amellyel csak az elismert nagyságokról szoktak megemlékezni a kortársak, akik szinte érzik, hogy a jövő számára örökítik meg a történelmi egyéniség mozdulatait, arckifejezését. Amilyen különös hogy csak éppen arra nem gondoltak, hogy azt, ami sokkal fontosabb beszédét örökítsék meg. „Összefont karokkal" állt ott Petőfi, az elmélyedésnek ebben a testtartásában figyelve. De úgy látszik, mégsem kötötte le ez a tárgyalás, egyik-másik országgyűlési tag után érdeklődött azonban le sem ült és hamarosan elment. Az érdeklődést annál inkábamagára vonta ő, amint a feléje irányuló sűrű tekintetek, sőt életrajzírója szerint a megjelenésekor fölhangzó tapsok is elárulták. Szombaton este társaslakomát rendeztek tiszteletére a Biasinifaan, ahová az ifjúság fáklyás zenével vonult fel. A felköszöntők során megnyilvánult „közkívánatra" Petőfi a pohárköszöntőkre „Dalaim" címü versének elszavalásával válaszolt. Petőfi versekre irt dalokat húzott a cigány s a költő és nejének ünneplése mellett felhangzott az Unió, a két országos nemzet, a magyar egyesülésének követelése, aminek Petőfi „Erdélyben" címü verse már egy évvel azelőtt olyan erőteljes, lelkesítő kifejezést adott. Petőfi a fáklyás zenével tisztelte „országgyűlési nemes ifjúság" szónokának adott válaszában is az egyesülés óhajtását hangoztatta s amit, mint költő és mint politikus hirdetett, annak megvalósulását egy félév múlva már élvezhette is. Petőfinek ez a két napi idézése több volt, mint irodalmi esemény Kolozsváron. Politikai jellegét nem csak az Unióról elhangzott beszédek adták, hanem az a tény, hogy a szélső radikális és demokrata politikai elmeket nyíltan hirdető költőt nemcsak a közönség, az írók és az országgyűlési ifjak ünnepelték, hanem maguk az országgyűlés tekintélyes tagjai is. Bármily demokratikus érzésű és felfogású ember volt is Petőfi, bármennyire ismerte és érezte saját értékét, bizonyára fölfogta annak politikai jelentőségét, hogy az őt ünneplők sorában ott látta a legjobb országgyűlési nevek viselőit. Az akkori nem nagyon gyakorlott és nem éles riporterszemek is észreveszik, hogy ennek az ünneplésnek politikai súlya is van, érzik annak a kezdetleges, sokszor naiv újságírásnak emberei is, hogy Petőfiben nemcsak a költőt, hanem az új Magyarországért, a népszabadságért, a demokráciáért és Magyarország függetlenségéért küzdő politikust is ünnepük. Az egyik riportnak legalább egy odavetett mondatából gondolhatjuk ezt. Kolozsváron — úgy látjuk a „Múlt és Jelen" tudósításából — voltak már ekkor a radikálisabb politikának hívei, akiknek nem ez volt az első nyilvános megmozdulásuk. Hetvenhét évvel ezelőtt dolgozó kolozsvári kollegánk Petőfi látogatásáról szóló riportját azzal kezdi, hogy ezt, mint „újabb progresszista ünnepély“-t említi meg. Ebből megállapíthatjuk, hogy Petőfi látogatása előtt is voltak már Kolozsváron „progresszista ünnepélynek. Annál különösebb, hogy Brassai Sámuel a harmadik kolozsvári lap, a „Vasárnapi Újság" szerkesztője annyira nem tulajdonított jelentőséget Petőfi kolozsvári látogatásának, hogy még csak meg sem emlékezett róla. Pedig személyesen is megismerkedett Petőfivel s hogy mint költőt mennyire becsülte, kitűnik abból, hogy itt idézése után két hét múlva megjelenő lapjában erélyesen visszautasítja a „Honderűdnek Petőfi ellen intézett rendszeres támadásait. Brassai bácsi — úgy látszik — lemaradt a Petőfi-riporttal. Ezzel a védelemmel talán jóvá akarta tenni mulasztását. Ha a minden művész lélekben ott lakozó hiúságának is hízelgett az ünneplés, minden bizonnyal többre becsülte ezt politikai jelentőségénél fogva. Költői nagyságának, férfias küzdelmének jutalmát láthatta Júlia meghódításában, de benne egy pillanatra sem hallgatott el a hazafi, a politikus s így az erdélyi országgyűlés székhelyén megnyilatkozó tiszteletet nemcsak úgy fogadhatta, mint irodalmi munkásságának megbecsülését, hanem úgy is, mint politikai eszméinek, politikai irányának helyeslését. Pedig ebből a szempontból Petőfi egyáltalán nem volt elkényeztetve, mert hiszen szélsőséges, túlzó radikalizmusa a nyílt köztársasági, kíméletlen, antidinasztikus elvei miatt nemcsak a reakciós tábor és személyes irigyei, ellenségei, hanem a tisztességes konzervatívizmus hivei is támadták s korának általános felfogásán tulcsapó politikáját mi sem jellemzi erősebben, mint az a tény, hogy több márciusi ifjúval ő is kimaradt a negyvennyolcas országgyűlésből. Igaz, hogy a legaljasabb és legerőszakosabb kortesháború buktatta el szülőföldjén, de ez nem történhetett volna meg, ha a nép annyira megérett volna már ekkor Petőfi politikai eszméjéhez, mint ahogy ő lelkes elragadtatásban olykor hitte. De jellemző, Petőfi igazi demokráciájára és a nép iránt való megronthatatlan szeretetére, hogy csúfos és keserves bukásáért sem okolta egy pillanatig sem a népet, hanem csak annak becstelen, gyáva, demagóg vezetőit. Egyébként, hogy általában az ünneplés milyen hatással volt reá, hogy mi volt a véleménye a dicsőségről, amelynek sugarai itt Kolozsváron oly pazar fénnyel és őszinte melegséggel özönlöttek reá, bizalmas leveleiben többször is elárulja. Arany Jánosnak azt írja, hogy amikor őt szembe dicsérik, úgy érzi magát, mintha viszketne a teste és nem volna szabad vakaróznia. ELLENZÉK Felelős szerkesztő: DR. GROSS LÁSZLÓ Kiadó: ELLENZÉK R.-T.