Ellenzék, 1923. április (44. évfolyam, 75-98. szám)

1923-04-01 / 75. szám

ELLENZÉK Látogatás a barátnál A nagykászoni kripta titka — La­pozgatás az annalesekben — Az Ellenzék kézdivásárhelyi tudósí­tójától.­­ Régóta hallottam a csikmegyei Nagykászony község csodájáról, a többszázéves múmiáról, mely ma is teljesen ép. Felbomlatlan rajta min­den külső szerv, mintha valami cso­dabalzsam konzerválta volna az idők porlasztó munkája ellen. A község Kézdivásárhelytől mint­egy 4 óra járásnyira fekszik. Üde fenyveslevegő, madárdalos erdők kö­zött vezet az utunk. Megérkezve a faluba, két fasor között szerpentin­­uton halad fel az ember a régi stil­­ban épített róm. kath. templomba. Vasárnap délután van. Mély csönd fogad a templom misztikus homá­lyában. Még néhány lépés és lenn vagyunk a kriptában. Dohos levegő csap meg. Mintha minden kő egy­­egy mementó volna, a régmúlt idők halálszerü vigyorgása az érkező elé. Itt nyugszik koporsójában a kétszáz évesnek mondott hulla, melyről év­tizedek óta kutatják, keresik, hogy mikép kerülhetett ide. Szőcs Albert plébános úr volt szíves kalauzol­­t. Egy suhanc kie­meli a rejtélyedő csodát. Megdöb­benve tekintek fel a 1­80 méter nagy­ságú emberi múmiára. Bőre teljesen ép, bordái megolvashatók a meg­száradt bőrön át, szemei csukottak, de kitapinthatók, a bőr színe hal­vány, bronzszínű, hajszálakat lehet felfedezni a testén, a feje kopasz, a körmei épek és végtagjai szintén épek. A hátán, hogy a koporsóba tett vásznon feküdt, a lepedő szö­vésmintája rárajzolódott. A fogai szin­­ntén nagyrészben megvannak. Csodálatraméltó az egész múmia és nem tételezhető fel, hogy annak idején konzerválták volna. Az ember nem tudja, hogy mit gondoljon. A katakombák szentjei jutnak eszembe, kiket az Isten különös kegyképpen megoltalmazott az enyészettől. Kutatunk az annalesekben és ne­hány sor mindjárt rávilágít a múmia nacionáléjára. A legfrissebb feljegyzés 1877. dec. 6-ikától datálódik Ferenczy Ignác­­tól, az akkori róm. kath. plébános­tól. A tudós hirü pap a következő feljegyzést hagyta hátra . . . Erről a régóta kutatott ti­tokról részint a hagyomány, részint a halotti anyakönyvi feljegyzések alapján sikerült a titkot némikép le­rántani . Hagyomány szerint pap volt. Az 1729. évi anyakönyv egyik lapján ezt olvastam : „Az üdvnek 1722. évében, jul. 27-én Kászonfelsőfalvi főtisztelendő Andrássy Mihály ur az atyai házból a sok szenvedés tü­relemmel viselése után a tusnádi plébániáról ide temettetett el mind­szentek kriptájába. (Halottak anya­könyve első kötet 1729.) A legnehezebb tüdőbajban szen­vedett s hogy? Kászonba temessék, testvérei idehozták". Ferenczy mondja, hogy­ 1872-ben megtakarittatta és be­­fedezte újból ebben a siralakban, „ahol egy fehér suhogó, fenyő koporsóban romlatlan férfi hullát ta­láltak, kit évtizedekkel ezelőtt temet­tek oda, mielőtt idekerült". Elmondta Szőcs Albert plébános, hogy a hullát már évekkel ezelőtt el akarták a múzeumba helyezni, azonban a nép annyira babonás, hogy ezt mindenképen megakadályozná. Ahogy az utas az állomásról Ma­rosvásárhely főterére igyekszik két monumentális épület bontakozik ki szemei előtt. Az egyik, a Kultúrpa­lota, kívülről még a régi s legfel­jebb csak annyi látható, hogy mű­vészi feliraton, profán kezek, ugyan­csak oda nem illő módon változást vittek végbe. Az eredeti, „Ferencz József Kultúrpalota" szöveg megvál­tozott, lekerült a „Ferencz József” s helyét elütő betűkkel festett „Palatul cuitural" foglalta el Azonban ha beljebb megyünk, még sok szomorú változást észlelhetünk a remek épü­letben, vagy mint ahogy valaki talá­lóan megjegyezte a „szép ház“-ban. A falak, melyeket hiresebbnél­ híre­­sebb festők gyönyörű freskói díszí­tenek, most a legvadabb vandaliz­mus képét tükrözik vissza. Eltekintve, hogy lehetetlen módon össze-vissza vannak piszkolva, a festmények le­­múlva,­­ az egész Kultúrpalota a legszomorúbb züllöttséget mutatja. A foyerben a több méter hosszú és széles tükör megrepedve, az ott el­helyezett kisebb szobrok talpazataik­ból kiemelve — mindez olyan lát­vány, mely fájó keserűséggel tölti el mindazokat, kik csak egy cseppnyi érzékkel is bírnak a szép és nemes iránt. Természetesen a Kulturház magyar gondnokát Demeter Róbert festőt, kitették hivatalából annak da­cára, hogy még mindig nem dön­töttek, hogy ki kapja meg az állást. Marosvásárhely másik — jelentő­ségben messze kiemelkedő — épü­lete, a városháza, most sokat hallat magáról. Dandea Emil, kit a libe­rális kormány Marosvásárhely pri­­márjának nevezett ki, már beköszön­tőjében hangsúlyozta, hogy a magyar tisztviselőket legrövidebb időn belül elbocsátja állásukból. Marosvásár­helyen mindaddig, míg Dandea lé­tezéséről mit sem tudtak, a román vezető férfiak és a magyarság között a legteljesebb harmónia uralkodott. Vescan, Popescu prefektussága, Albu és Harsia polgármestersége idejében — valósággal ideális volt az egyet­értés a magyar tisztviselők és neve­zettek között. Sőt talán Marosvásár­hely volt az erdélyi városok közül az egyedüli, hol a városi tanácsban a legnagyobbrészt továbbra is helyet foglaltak a magyar tanácsosok. Dan­dea primár alig melegedett meg a primári székben, eszébe jutott, hogy a városháza homlokzatán lévő román felírás alatt, még ott maradt a régi magyar szöveg. Nosza első dolga volt, hogy kőművesekkel napokig tartó munka után kivétesse a ma­gyar feliratot. De ez csekélység, bár azt szokták mondani, hogy épen a kis dolgok jellemzik az embereket. Azonban távolról se gondoljuk, hogy Dandea ilyen kicsiségekkel is meg­elégszik „reformjai" során. Kisütötte, hogy a város temérdek pénzt fog megtakarítani, ha a magyar lapoknak nem kell majd a hivatalos hirdet­mények leközléséért horribilis ösz­­szegeket fizetni. Megcsinálta tehát, kolozsvári sikerein felbuzdulva, az „Orasul“-t. Ez először 16 oldalon jelent meg, de úgy látszik, hogy Dandea primár megunta a dicsősé­get és most már csak 8 oldalon jelenteti meg a hivatalos lapot, melyben többek között, ilyen című közérdekű közlemények foglalnak helyet. A szociálpolitika jelentősége. Hogy mi köze a szociálpolitikának a városi laphoz, azt igazán nehezen tudnók megfejteni. Legjobb aztán a dologban, hogy a magyar lapok a városi hivatalos közlésekért legtöbb­ször egyáltalán semmit, vagy pedig egész jelentéktelen összeget számí­tottak fel, úgyhogy a lap előállítási költségei hatszor annyit is kitesznek, mint az az összeg, melyet a város egész évben kifizetett hirdetményekért. Dandea primár megkezdte hadjá­ratát a városi iskolák ellen is. Min­den ellenszolgáltatás nélkül egysze­rűen az állam kezébe akarja azt átjátszani. De ez, annak dacára, hogy a polgárság felebbezését sike­rült neki Bukarestben elutasíttatni,­­ reméljük, hogy mégsem fog vég­kép sikerülni. A városháza nyolcvan magyar tisztviselőjének feje fölött is megkondult a vészharang. Épen a napokban jelentette ki több tiszt­viselő előtt, hogy Marosvásárhelyen nem is lehet még arról beszélni sem, hogy magyar tisztviselőket megtűrjön a városházán. "Ez az eset — mon­dotta — legfeljebb egy semleges városban, teszem fel Nagyszebenben lehetséges, h­a Most már egészen tisztán áll a ma­rosvásárhelyi magyarság előtt, hogy itt tulajdonképen nem nyelvkérdésről vagy más hasonlóról, hanem csupán egy felsőbb intézkedés végrehajtásáról, a magyar tisztviselőknek a városházá­ról való eltávolításáról van szó. Erre ember kellett. És kaptak vállalkozót Dandea személyében ... Az elbocsá­­­­tandó tisztviselők pedig a legnagyobb bizonytalanságban töltik napjaikat, egyikük sem tudja, hogy mikor kapja meg az elbocsátó levelet. És sokan itt állanak öregedő fejjel húsz-huszonöt szolgálati évvel a vállukon, minden percben készen arra, hogy koldus­botot vegyenek kezükbe. Még a marosvásárhelyi „mellék­kormányról" kell beszámolnunk, hogy teljes hű képét adjuk a mai Vásár­helynek. Ez ugyanis a főügyészből, főkapitányból, vezető ügyészből és sziguranca főnökből állott, de most ugy látszik hirtelen bomlási folyamat indult meg közöttük. Mire e sorok napvilágot látnak, Popovics vezető­ügyész egyik regátbeli városkába, Stam­atopol sziguranca-főnök pedig Galatzba helyeztetett át s a magyar­ság minden bizonnyal nem fogja visszakívánni. Popovics vezetőügyész különösen kitűnt erős sovinizmusával, amit most a regátban jól értékesíthet. Sokat foglalkoztatja a közvéleményt a színház kérdése is. Fekete Mihály színtársulata becsülettel megállta a helyét s bár a színház anyagi hely­zete a mostoha gazdasági viszonyok folytán nem mondható a legrózsásabb­­nak, áldozatot nem kimélve, szolgálta a magyar kultúra ügyét. Talán egy színház sem dolgozott fel annyi újdon­ságot, mint a marosvásárhelyi „Fényes példa erre a nemrégiben előadott Bajadér, melyet egész Erdélyben, fővárosi kiállítással, épen a maros­vásárhelyi színház mutatott be első­nek. A szezon folyamán majd az összes operett és próza újdonságokat előadták. Figyelemreméltó teljesít­ménye volt még Shakespeare ciklus, a helyi magyar szerzők darab­jainak bemutatása is. Fekete igazgató most Jugoszláviába készül, hol már öt év óta szünetel a magyar színé­szet. Máris sok biztató jel van arra, hogy ez mindenben sikerülni fog Sebestyén László | Marosvásárhelyi krónika Küzdelem az elrománosítás ellen — Az elhanyagolt Kultúrpalota — Dandea primár, az engedelmes kormányeszköz — Szám­űzik a magyar tisztviselőket a városházáról — Megbukott a vásárhelyi mellékkormány — A magyar színészet vívódásai Az Ellenzék marosvásárhelyi szerkesztőségétől Cluj-Kolozsvár, 1923. április . HiSbu­sok sorfala NSzStt­ ­ Vasárnap délelőtt a koldusoké — Vakot , sánták és nyomorékok processziója — Kon­­­­kurrencia a nyomor iparosai között — És akik a koldusnál is koldusabbak Vasárnap délelőtt a szenzációk is munkaszünetet tartanak. A tisztára söpört utcákon gálában sétálnak az emberek. A hívők templomba mennek A többiek pedig profánabb, de azért nem mindennapi vágyódással lohol­nak randevúra és a vasárnap egyéb örömei után. Senki sem követ el olyasmit, amiért a rendőr felírhatná. A kocsik és autók lassabban hajtanak, nem gázolnak el senkit. A tolvajok, betörők és zseb­­metszők pihenőt tartanak, azaz ilyen­kor kártyázzák el heti „becsületes" munkájuk keresetét. Még a lakás­hivatal is alszik, nem dobnak utcára senkit. A váltóőrök helyesen igazítják be a váltót, a mozdonyvezetők is vigyáznak a pályára. Karambolt, ki­siklást csak hétköznap csinálnak. Szóval vasárnap délelőtt minden szebb és jobb, mint máskor — és nem tör­ténik semmi... De mégis—valamire felfigyelhetünk. A Fellegvár földbevájt kunyhóiból, a külváros legelrejtettebb óduiból elő­­bujnak a koldusok s rendes hétköz­napi posztjaik— úgyszólván hivatalos helyeik és üzlethelyiségeik — mellett elhaladva a város legforgalmasabb helyeire tódulnak. A lábatlan koldus földön vánszorog, a béna mankóval cipeli testét, az idegsokkos borzalmas tánclépésekkel siet megkezdeni szá­nalmas iparját. A farka­s mozgalmas délelőtt nem­csak a pihenőké, a szórakozást haj­szolóké, hanem a koldusoké is. Erre a délelőttre felvonulnak és sorfalat állanak a vakok, a sánták, a bénák, a roncsok, a jajveszékelők, a gajdolók, az imádkozók, a harmónikások. Ma­gyarul, románul, cigányul jajgatják nyomor­uságukat s köszönik meg az alamizsnát, kívánva ezerannyit, ameny­­nyit adott az irgalmas szivü sétáló. Minden tíz lépésre egy koldus áll. A vakok énekelnek, vagy harmoni­­káznak. A bénák jajgatnak, siránkoz­nak. A nyomorékok csonka kezüket, lábukat mutatják Istennek és ember­nek. Az idegsokkos a bolt küszöbén vonaglik. Előtte egy rongyos katona­sapka, gépírásos okmányok. Az Unió­ útán sokáig majdnem minden vasárnap délelőtt megjelent két koldus. Az egyik idegsokkos volt, a másik két kurta mankóval tipegett. Ezek egymásnak csináltak konkurrenciát. Mig a béna lassan vánszorgott, az idegsokkos gyorsan táncolta végig az Unió-utcát. Ha a béna elől ment, a másik eléje tán­colt s hamarabb learatta az emberek jószívűségét. Akkor a béna hirtelen visszafordult, hogy a másik irányból jövők adományait ő kapja meg, de az idegsokkost hamarosan elébe vitte a borzasztó­ tánc, a háborús szenvedésektől felőrölt idegek és izmok halálig tartó vitustánca. Hiába volt a béna minden isszonyú eről­ködése, veszedelmes konkurrensét sehogysem tudta legyőzni. És szíve mélyén bizonyára irigykedve állapí­totta meg, hogy az idegsokk mégis csak jövedelmezőbb ipar, mint az ő két kurta, koppanó vaslábon cam­mogó bénasága. Lám­b aranyba mártott tollal szerettem volna riportot írni a bol­dog tavaszi vasárnap délelőtt örö­meiről, de sötét pápaszem volt a szememen s azon keresztül láttam meg a pompa és fény csillogása között a sötét nyomor árnyékfoltjait. Ez lopott keserűséget az események szürke krónikásának elfásult szí­vébe is. —fz—

Next