Ellenzék, 1924. december (45. évfolyam, 273-294. szám)

1924-12-01 / 273. szám

4- _ -Ifd­oss vér, 1924. decemberi. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra 80 lej. Negyedévre 220 lej. Félévre 420 lej. Egész évre 800 lej. Egyes szám 4 lej, 16 oldatas szám 5 lej. ^^^e^^váltságbanll^feldrágább^^ 17104 snjipnorm: _ ^ TMsmw® i iti-SZERKESZTŐSÉG: Bratianu (v. Király­ utca) 22. sz. Telefon: 9. és 204. KIADÓHIVATAL: Str. I Martin Szentegyház-utca)­­. sz. Telefonszám: A titokzatos javaslat írta: Spectator Megint homály, megint baj van a kréta körül, mellyel átmeneti időre az idők táblájára írják fel — hála isten­nek könnyen letörölhető betűkkel — , kisebbségi sorsunk egy-egy kijelentő vagy parancsoló mondatát. Minden cáfolat, minden kerülgetés dacára, An­ghelescu dr., a világhírű bűvészmester mégis csak napirendre tűzi a kisebb­ségi középiskolai oktatás ismeretlen vonású, rémezgető álarcával borított törvényjavaslatát és emlékezetünk mo­zijában ijedt gyorsasággal peregnek le a velencei nobilik titokzatos uralmá­énak képei. Ahol mérsékelt az éghajlat, tiszteletet élvező politikai rendszerek vannak érvényben és az államférfiak dolgozószobájuk minden sarkából ér­zik a történelmi felelősség szemének szúró pillantását, ott alapvető törvény­­javaslatok közül ezer és ezer gyertya­fénnyel ég a nyiltság, a határozottság világossága. Ott nincsen titkolódzás, hanem a törvényjavaslat lényeges el­veit a szaktudomány, sajtó, nagy­kö­zönség kényelmesen vitathatja meg és mielőtt a parlamenti tárgyalásra ve­zetnék,mint szépen lefátyolozott meny­asszonyt, minden jellemző tulajdonsá­gával régen tisztában vannak az em­berek. Az új javaslatról már egész legendakor kering szerteszét a világ­ban, annyira titokban tartották még a román politikai vezérek előtt is, ami természetesen, kisebbségi kérdésről lé­vén szó, semmit sem jelent, meg fog szavaztatni, ha a legnagyobb képtelen­ségeket is tartalmazza.«. Mialatt remeke körül a sűrü ködöt szövögette Anghelescu, állandóan az­zal védekezett, hogy kellő időben be fogja mutatni híres javaslatát a ki­sebbségeknek és tekintetbe veszi ki­fogásaikat. Azóta minden olyan ki­sebbségi tényező, melynek köze van az iskolai kérdésekhez, várva-várta a szíves meghívásokat. Azt képzeltük, hogy a miniszter a nyilvánosság színe előtt együttes megbeszélést fog foly­tatni velük, gondosan mérlegeli az ellenvetéseket hatalmasan megvédel­mezi saját külön felfogását. Ő is, a kisebbségi megbízottak is a szörnyű felelősség tudatában, mely lelkiisme­retükre nehezedik, teljes felkészültség­gel fognak szembeszállani és amiben megállapodnak vagy amit a miniszter áterőszakol, az majd gránitkemény komolysággal lép be a történelem aré­nájába. Szóval komoly és komor órá­kat vártunk. És mit láttunk? Megint a régi operettek keservesen humoros jelenetezéseit. Úgy látszik, történnek meghívások, ötletszerűen, a technikai nehézségek figyelembevétele nélkül, de külön kis csoportokban. Ha a ki­tűzött időre megérkeznek a beinvitál­tak, jó, ha nem tudnak a hófúváso­kon keresztül elvergődni, úgyis jó. Ha befutnak, akkor szépen leülnek a mi­niszter szobájába, pipafüst mellett el­beszélgetnek és lesz, ami lesz. Sú­lyos történelmi jelentőségű ankét he­lyett felelőtlen diplomatizáláshoz lesz szerencsénk. A kisebbségi sors eddigi szomorú történelme megtanított arra, hogy ezt a főbenjáró törvényjavasla­tot, mely hosszú időre véglegesen el­döntheti a magyar középiskolai isko­láztatás jövőjét, sivár szűkkeblűséggel, siralmas elnyomorítással fogják elin­tézni, ha már az előzetes megbe­szélések során ilyen nyegle módszert alkalmaznak. Fejtetőre van minden állítva és a milliók sorsa felett dön­teni hivatottak az utolsó intelmek pil­lanatában sem akarnak természetes álláspontra helyezkedni. A tempóra a mores — sóhajtjuk el az ősrómai ügy­véddel. Azonban ne vegyük túlságosan szí­vünkre a dolgot. Az adott keretek és lehetőségek között is kötelességü­nk küzdeni a problematikus jogokért. A hitvallásos iskolák vezetői ám kísért­senek meg minden lehetőt, hogy a zárt kabinetek henye tárgyalásai vagy csevegései közepette is valami ered­ményt csikarjanak ki. Nekünk azonban, a­kiknek évtizedekkel kell előrenéz­nünk és a messzi jövő harcaira kell felkészülni, mindazt, ami mostanság történik, csak átmeneti ideiglenesség­nek szabad tekintenünk. Mi az igaz­ság érkezését a jövőtől várjuk. A mos­tani évek minden erőfeszítése még a háborús őrültségek végső hullámzása. De jegyesei vagyunk a nagy elkövet­kezendőknek. A világ lelkiismeretét felfogjuk és felfogjuk ébreszteni. Ez a nagy álmodó mindent magába zár,s amire szükségünk vág. Nagyon véges emberek és korlátolt elvek játszanak velünk, de rendeltetésük, hogy papiros­intézményeik romjain, elföldelt emlékü­nkön átgázoljon az igazság hatalma. Igen. Lesznek nekünk szabad, életerős iskoláink Anghelescu minden mester­kedése ellenére is, csak ne veszítsük el bizalmunkat azokban az elvekben, amiket most a vakmerő liberálisok lükkel lövöldöznek. * ­­ ff Direktóriumon“ tanulságok Mi volt a direktórium gondolatának magva ? — Mit ígér a második határozat ? (Az Ellenzék tudósítójától.) A Bras­sói Lapok, miután a „direktórium” célszerűsége és népszerűsége mellett azelőtt napról-napra lándzsát tört, még pedig harci modorához híven — a más véleménynek fején, most utólag úgy találja, hogy „az erdélyi direk­tórium terve tagadhatatlanul ellen­szenves volt“ az erdélyi magyar nép szemében. Arra természetszerűleg most már nem történik hivatkozás, hogy az intézőbizottság „érett megfontolás és komoly tárgyi okok alapján" 16 szó­val 2 ellenében tett magáévá s te­kintélyének súlyával igyekezett elfogadtatni olyasvalamit, amit az er­délyi magyar közvélemény képtelen­nek, lehetetlennek és ezer okból el­lenszenvesnek talált. Pedig ennek „a direktóriumos" ha­tározatnak a sorsán való elmélkedés épen most hasznos és időszerű, amikor újabb határozat és hasonló számarány mellett hangzanak el ugyanazok a szólamok és sorakoznak azok az olcsó gya­núsítások és könnyelmű vádas­kodások, melyek néhány hét előtt a direktóriumot elintéző véleményeket igyekeztek el­hallgattatni. Sokféle tanulságot kínál ez a „di­rektóriumos" kaland. Legalább ez a hasznunk legyen belőle, ha már költ­ségei azt az erkölcsi tőkét fogyasz­tották, melyeket a magyar népnek vezetőibe vetett hite és bizalma je­­lent. Hálásak lehetünk ezért a „Bras­sói Lapok“-nak, hogy ezzel a vallo­mással e tanulságok emlékbe idézé­sére ad alkalmat. Mi is volt a direktórium gondola­tának magva? Érdemes erre néhány szót szánni a nyilvánosság előtt, mely okulhat belőle. Kisebbségi nemzetünk sorsáért aggódó, munkakész s a va­lóságokkal számoló emberek végett forgatják már a fejükben annak szük­ségét, hogy magára maradt népünk szellemi és anyagi javainak védelme rendszeresen, céltudatosan és megfe­lelő készültséggel történjék. Forgat­ják pedig alighanem azért, mert mind­ennek hiányát látják és érzik. Erre a célra önmagától kínálkozó gyakorlati megoldást láttak abban, hogy nemzeti közéletünk különböző ágazatai egyes vezetőkre bí­zassanak, kiknek kötelessége legyen a reájuk bízott szakma anyagát nyilvántartani, alakulá­sát figyelni, kérdéseit tanulmá­nyozni s igy bármely percben résen állani, hogy akár a nyilvánosság előtt, akár a belső pártéletben felvilágosítást s tanácsot adhassanak, tudásukat s tá­jékozottságukat pedig a hatalom el­nyomó törekvéseinek útjába állíthassák. Ahogy a szászoknál az iskola és az egyház ügyeiben Hans Otto Roth, az agrárreform kérdéseiben Fritz Kon­­nerth az, aki teljes felkészültséggel síkra száll s igy tovább minden szak­nak meg van a maga — hogy úgy mondjuk — felelős népminisztere, úgy képzelték ezek a gyakorlati ér­zékkel felszerelt férfiak is a Magyar Párt szakkörűnek gondolt végrehajtó testületét, mely az elnök körül cso­portosuló, az elnök által visszhang­ban tartott dolgozó és felkészült ta­gokból álljon. Mi lett azonban ebből a teremtő gondolatból az emlékezetes maros­vásárhelyi ülésen ? Személyek közötti gyors és ké­nyelmes kompromisszumnak szánt testület, melyet az elnöki székbe készültek ültetni, nem szám­olva azzal, hogy amiként egy ember egyszerre kilenc helyen nem ülhet, azonmód kilenc ember sem ülhet ugyanazon az egy helyen. Kilenc embert gyümöszölt be ez a határozat egyetlen székbe és hogy a termő mag sziklára hullott, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a kilenc embert nem szakma és meglevő ké­szültség vagy hajlandóság szerint vá­logatta össze, hanem találomra az öt­letszerű szám betöltésének érdekében. Miért? Mert nem az a­­cél állott a szemek előtt, melynek szolgálatában ez az elgondolás megszületett, hanem más. Az, hogy valakinek az elnökségét pedig meg kell akadályozni s erre “ez a terv alkalmasnak látszott. Ha nem igy lett volna, ha a kiadott hivatalos közlemény az eredeti céllal indokolni tudta volna *. köztudomásra hozott elhatározást, ha ismertette volna,,, a munkabeosztást, a nélkülözhetetle­nül szükséges elnöknek megválaszt"." sál­y pedig erre a testületre vagy ír kitelöltek közül a nagygyűlésre bízta­­­tna, talán ín­eg sem bukott volna a direktórium. Sem­miesetre sem érven csúfosan, a közbizalmat és biztonság érzését annyira emésztően, mint aho­gyan történt. Most pedig ugyanígy állunk ezzel az újabb határozattal, mely még ked­vezőbb számaránnyal büszkélkedhetik. Az intéző­bizottság Ugrán Istvánt ajánlja elnöknek. De mivel ajánlja ? Mit értsen, mit reméljen ebből a magyar nép? Mi alapon várjon válto­zást, lendületet, a közélet fel­serkentését? Minden változás személyi és tárgyi okokon szokott megfordulni. Ha a szóbanforgó határozat új személyeket nem­ lát szükségesnek ehhez a célhoz, miért nem pótolja ezt a tárgyi kilá­tások megmutatásával ? Mi a személyi változás szük­ségességét vallottuk s ezt a legjobban Ugron István tisz­­teletreméltóan őszinte és be­csületes szavai támogatták, de — aminthogy most is azt tettük — tárgyi biztosítékokkal is szívesen szol­gálunk. A másik oldalon mindebből semmi sem mutatkozik. Ott csak jelszavas sáncoknak lázas össze-vissza dobálását látjuk, melyek mögül vádakkal, rágalmakkal, gyanú­sításokkal ingerüli az ellenségesnek kinevezett tábort. Pedig ez a tábor nem fenyegető fegyverekkel, hanem a nemzeti munka szerszámaival, ter­veivel s akaratával közeledik, hogy a nemzeti hajlék építése végre egyszer már megkezdődjék. Azonban hiába ingerelnek, sohasem fogjuk elragad­tatni magunkat hasonló fegyverek használatára, hanem annál kemé­nyebben szorítjuk kezünkbe a nem­zeti munka szerszámait, mert ezt a munkát a sok üres fecsegésen, henye hadonászáson átvergődve el kell s el fogjuk végezni. Ára 5 fej* XLV* évfolyam 273* s^­^t

Next